30.fejezet

   - Papa? - szólított meg kislányom, amint éppen a konyhában készítettem magunknak ebédet.
   - Mondjad Aranyom - feleltem neki, fel se nézve rá, mert éppen azon ügyködtem, hogy ne vágjam el a kezemet a késsel. Nem gyakran csináltam ezt, ezért is bénáztam állandóan.
   - Jin oppa, mikor fog leszállni a repülőről? - kérdezte, én pedig felnéztem rá.
   - Nem tudom, Kicsim - mosolyogtam rá. - Azt mondta, hogy amint leszállt és már nyugi van fel fog hívni minket. Szerintem majd este felé, amikor már a nagyijánál lesz és evett is valamit. Egy kicsit segítesz nekem? - néztem rá szépen.
   - Persze - mosolygott rám és már rohant is mellém, hogy segítsen az ebéd további elkészítésében. Nagyon belemélyülhettem a főzésbe és kavargatásba, mert nem is hallottam, hogy a telefonom csörögni kezdett, csak akkor észleltem, amikor már a dal végénél járt a csengetés.
   - Kicsim, felveszed? Jin oppa lesz az - vigyorogtam, mire nadrágom zsebből előhalászta a készüléket és már fogadta is a hívást.
   - Jin oppa?! Igen-igen, én vagyok - nevetett, ahogy a készüléket fogta kezében. - A Papa éppen ebédet készít, és engem kért meg, hogy vegyem fel - mártott be kislányom, aminek hatására elmosolyodtam. - Ühüm. Biztos finom lesz. A Papa csak olyat tud csinálni. Megérkeztél már? Tényleg? - csodálkozott kislányom. - Olyan sok idő még? Azt hittem már ott vagy. Oh, értem. Jó-jó. Aha. Igen-igen adom - mondta mosolyogva. - Szia Jin oppa. Vigyázz magadra! - és elvette fülétől a mobilt. - Veled szeretne beszélni - nyújtotta felém.
   - Ideteszed a fülemhez? - guggoltam le hozzá, odatette a készüléket, majd vállammal alátámasztottam. - Köszönöm Csillagom - mosolyogtam kislányomra, majd felálltam és folytattam a főzést.
   - Igazán nincs mit - szólt bele nevetve párom a telefonba.
   - Hallom jó kedved van - mosolyogtam, ahogy a levest kavartam meg, majd a tésztát a vízbe tettem, hogy megfőjön.
   - Igen, eléggé az van. Annyira jó lenne, ha ti is itt lennétek - sóhajtotta. A háttérben hallatszott, hogy éppen a eléggé zsúfolt helyen tartózkodott, mert más emberek beszédét is tisztán hallottam.
   - Annak mi is örülnénk. Hol vagy éppen?
   - Várom a csomagomat, az előbb beszéltem a nagyival, ő is nemsokára ideér, vagyis a buszával ér mindjárt ide és azzal megyünk tovább hozzá. Mit főzöl? Hyuna mondta, hogy konyha tündér vagy éppen - kuncogott a telefonba.
   - Csak egy kis levest és tésztát dobok össze, meg hozzá valamilyen szószt, azt még nem tudom.
   - Biztos finom lesz - nevetett, majd egy pillanatra beállt a csend közénk. - Hogy vagy? - kérdezte végül.
   - Jól.. - tartottam egy kis szünetet. - Várj egy pillanatot! - fordítottam el fejemet egy picit. - Hyuna, egy picit bemész a szobádba, ha megkérlek?
   - Persze - és már el is tűnt a szemem elől.
   - Tündér vagy - szóltam utána mosolyogva. - Itt vagyok. Azt akartam mondani, hogy...
   - Nam, lehet egy eléggé zavarba ejtő kérdésem? Vagyis kérésem inkább? - szakított félbe.
   - Persze, mondjad csak - kavartam meg ismételten a levest és kivettem belőle egy hús darabot.
   - Mindent tegyél le a kezedből.
   - Miért? - kérdeztem értetlenül.
   - Nem szeretném, ha bajod esne.
   - Rendben - letettem a villát és megtörölve kezemet fogtam meg a telefonom. - Hallgatlak.
   - Hát.. Arról lenne szó, hogy.. Úr isten, ez annyira kínos! - hallottam hangján, hogy nagyon szenvedett és fogalma sincsen, miként is fogalmazza meg kérését.
   - Mivel kapcsolatos Jin? - kérdeztem rá végül, hátha sikerül kibogarásznom, hogy mit is szeretne.
   - Velünk.
   - Azon belül?
   - Az..
   - Mi az?
   - Hát az.. Tudod, ami tegnap este..
   - A szexre gondolsz éppen? - kérdeztem rá végül.
   - Igen..
   - Valami rosszat csináltam tegnap? Nem volt kellemes neked? - kezdtem el faggatni, mert nem akartam, hogy neki valami ne legyen jó, míg én élvezem.
   - Nem-nem! Erről szó sincsen! Hihetetlen volt a tegnap este, meg az összes eddigi is. Panaszom nincsen rád. Csak..
   - Mégis van valami, ha már úgy kezdesz egy mondatot, hogy csak - ültem fel a pultra és próbáltam rájönni, hogy mit is szeretne.
   - De nincsen semmi, csak... Aish - szenvedett. - Azt szeretném kérni, hogy majd ezekben a napokban is csináljuk - hadarta el végül a gondját, nekem pedig elkerekedtek szemeim.
   - Azt szeretnéd, ha..
   - Igen, azt szeretném - vágott a szavamba. Olyankor szokott ilyen lenni, amikor nagyon zavarban volt. El tudom képzelni most az arcát, hogy nagyon vörös és mindenki pillantását kerülni a reptéren.
   - Most zavarban vagy - jelentettem ki, miközben nagyban mosolyogtam.
   - Tudom.. Nem kell mondani többször is.. - motyogta halkan, éppen annyira, hogy halljam hangját.
   - Tudod, hogy már most hiányzol? És azt is, hogy te kérsz először ilyet?
   - Minhie-vel sosem..
   - Nem - szakítottam félbe mosolyogva. - Sosem csináltunk ilyet, hiszen végig egymás mellett voltunk és nagyon ritkán volt az, hogy nem töltöttünk együtt egy éjszakát, ezért ez meg sem fordult a fejünkben, de veled más minden Jin. Veled rengeteg minden van, ami új számomra és ennek nagyon örülök, hogy melletted sok mindennel megismerkedhettem.
   - Én örülök, hogy ez boldoggá tesz téged - nevetett. - Viszont.. látom már a buszt. Nemsokára ideér. Amint lehet, felhívlak titeket, vagy valamilyen formában jelentkezem. Majd megpróbálom úgy, hogy ne zavarjam a..
   - Édes - szakítottam félbe. - Legyél a nagyiddal. Mi nem megyünk sehová sem, de a nagyidat ritkán látod. Most vele kell lenned, mi mindig veled vagyunk.
   - Mondtam már, hogy szeretlek?
   - Nem - kuncogtam. - Még nem mondtad.
   - Akkor nem is fogom - nevetett a vonal másik végén.
   - Ahogy szeretnéd Édes - kuncogtam tovább.
   - Mond meg Hyuna-nak, hogy szeretem.
   - Neki persze mondod - mosolyogtam nagyban.
   - Hát mert ő a kislányunk, így neki kell - nevetett tovább.
   - Szeretlek Jin - mondtam végül, hátha megtörik a jég.
   - Én is szeretlek Nam - mondta egy kis szünet után. - Ez aljas húzás volt részedről.
   - Csak az igazat mondtam - kuncogtam. - Nemsokára beszélünk - köszöntem el és miután csak egy kicsit szomorkás igen-t mondott, bontotta a vonalat. Eléggé virult a fejem, attól, amit Jin kért tőlem, de leginkább a szituáció miatt, hiszen tényleg nem csináltam még ilyet és eléggé izgalmasnak hangzik, ami még inkább boldoggá tett.
   A nap további részében végig vigyorogtam, Hyuna többször meg is jegyezte ezt, de tudta jól, hogy Jin miatt volt, így még jobban örült neki és ő is mosolygott. Miután megebédeltünk, ismét elmentünk anya házához, hogy végleg összeszedjünk minden dolgát és holmit, mivel nem tudtam volna fenntartani a házát, így az eladás mellett döntöttem. Eléggé nehezemre esik megválni tőle, hiszen itt nőttem fel, ide kötött rengeteg emlék, de kevés volt a tanári fizetésem ahhoz, hogy egy ilyen házat fenntartsak. Kicsit könnyebb volt már anya szobájába bemenni és összeszedni a cuccait, és amikor éppen egy olyan ruhadarab került a kezem közé, amire emlékeztem gyerekkoromból, akkor mesélni kezdtem Hyuna-nak, aki lelkesen hallgatta meséimet, amik nem is mesék voltak, hanem az életem egy-egy pillanata. Hogy még könnyebb legyen a pakolászás, megkértem kislányomat, hogy kapcsolja a rádiót, így amint felcsendült egy dal, mi énekelni kezdtünk és szórakoztunk, hogy még gyorsabban teljen az idő, és hogy ne gondolkodjak annyira a dolgokon, mert akkor biztos, sehová se jutottunk volna.
   Anya szobájával végezve, következett a nappali, ahol a könyveket, a fényképeket és mindenféle csecse-becsét gyűjtögettünk össze. Rengeteg könyvet olvasott anya és voltak olyanok, amiket én is imádtam, így sokat tettem el abba a dobozba, amit megtartunk. Mosolyogva lapoztam fel néhányuk oldalát és nosztalgiáztam, hogy mikor is olvastam őket, de leginkább a fényképekkel voltam így. Apa minden percet megörökített, amikor csak tehette. A születésem pillanatától kezdve, egészen addig, míg el nem ment. Nem telt el úgy nap, hogy ne láttam volna fényképezőgépet a kezében, vagy egy videó kamerát. Amiket elhoztam innen és most otthon figyelnek a kis szekrényen, azokat is ő készítette. Természetesen, amin szerepelt azt nem, de amin Minhei és én vagyok, azt igen. Rengeteg emlék fűzött ezekhez a pillanatokhoz és az fájt a legjobban, hogy nem ölelhettem őt magamhoz és nem mondhattam el neki, mennyit is jelentettek, jelentenek ezek a pillanatok. A percek melyeket együtt töltöttünk, megismételhetetlenek, hiszen mindenkinek csak egy édesapja és édesanyja volt. Őket sosem lesz képes senki sem pótolni. Ajkaim végig felfelé görbültek, ahogy egy dobozba helyeztem az össze fényképet és könyvet, majd a kazettákat kezdtem el szemügyre venni. Némelyikre rá volt írva, hogy mit is tartalmazott, de valamelyiken eléggé lekopott az írás és nem nagyon tudtam kivenni őket. Amelyiken egyértelműek voltak az írások, azokat a dobozba helyeztem, majd egy újat kezdve pakoltam bele azokat, melyeket nem tudtam megfejteni. Úgy rémlett, hogy Jin-nél nem volt videokazetta, így a gép sincs meg hozzá, de már régen tervezem, hogy átíratom őket cd-re, aminek most érkezett el a pillanata.
   A percek nagyon gyorsan teltek, mire észbe kaptam már este hét óra volt és Hyuna volt az, ki megkérdezte, mikor megyünk haza, mert ő már mindent összeszedett és összepakolt. Magamhoz öleltem kislányomat, majd egy csókot nyomva arcára kaptam össze én is a dolgaimat és indultunk haza, hogy aztán még otthon is szétpakoljuk a dolgainkat. A buszon az ölemben ülő csillagfényemet simogattam, ahogy lágyan zongoráztam oldalán, ahogy kitekintettem a utcai életre. Nem is tudom, hogyan jutott eszembe a dal, amit próbáltam felidézni magamban, mivel eléggé régen nem került a hangszer ujjaim közé.
   - Papa? - szólított meg kislányom, mire letekintettem rá.
   - Mondjad Kincsem.
   - Mikor hallhatlak ismételten zongorázni? - kérdezte, ahogy felpillantott rám szemei csillogtak a vágytól.
   - Te hallottál valaha is zongorázni? - kacagtam. - Előbb befejeztem a zongorázást, minthogy te megszülettél volna Kicsim - simogattam meg haját. - Egyáltalán honnan tudod, hogy zongoráztam?
   - A nagyi mondta még egyszer, amikor voltam nála. Még mutatott is egy videót az egyik versenyedről.
   - Tényleg? - pislogtam párat. - Hát jó régen nem zongoráztam már, biztosan elfelejtettem mindent, de hogy jutott ez most eszedbe?
   - Arról, ahogy az ujjaiddal doboltál rajtam. Olyan volt, mintha zongoráznál - mosolygott rám. - Hiányzik?
   - Nagyon régóta nem gondoltam rá, most meg eszembe jutott egy dal, amit szívesen zongoráztam. A nagyi kedvence volt és anyué is - simogattam meg arcocskáját.
   - Eljátszod majd egyszer?
   - Megígérem - nyomtam csókot homlokára. - De az első kérdésed olyan volt, mintha hallottál volna zongorázni. Van valami titkod, amiről nem tudod kis asszony? - mosolyogtam nagyban rá, mire csak egy fülig érő vigyorral fordult el és nézett kifelé az ablakon. Szóval megint tud valamit, amit én nem.
   Lassacskán hazaérkeztünk és minden holmit, amit csak tudtunk elpakoltunk, hogy azért mozogni is lehessen a lakásban, és ne okozzunk majd kellemetlenséget Jin-nek. Már a vacsorát készítettem, mikor megcsörrent a telefonom és egyből Hyuna-nak nyújtottam, hogy ő beszélhessen vele először, mert tudtam, hogy ha én beszélni kezdek párommal, akkor sosem fogjuk letenni. Kislányom mosolyogva kapta kezébe a készüléket és kezdett el beszélgetni Jin-nel. Rengeteg mindent kérdezett tőle, én csak mosolyogva hallgattam, miközben befejeztem a vacsorát és mikor már késztetést érzetem ahhoz, hogy beszélhessek szerelmemmel, odamentem kislányomhoz és szépen rámosolyogva kértem el tőle a telefont. Picit durcás volt, de mikor meglátta az asztalon a tejszínhabos kakaóját, máris mosoly került arcára és adta kezembe a telefonomat, miközben ment vacsorázni. Mosolyogva szóltam bele a telefonba és hallgattam páromat, amint beszámol arról, mit is csináltak ma a nagymamájával. Nagyon jó volt hallgatni őt, mintha el se ment volna, de mégis más volt, mert nem tudtam magamhoz ölelni, az pedig eléggé hiányzott, de próbáltam nem kimutatni ezt a hiányt, hiszen még csak egy napja se, hogy elutazott.
   Teltek a percek, mindenről beszámolt, akármi is volt az, még ha csak egy apró papírfecniről is beszélt, azt is elhallgattam volna, csak hallhassam csodálatos hangját, amit annyira szerettem. Már a kanapén ültem, miközben Hyuna a tévét, az egyik kedvenc sorozata ment, amit nem is értek, hogyan tudott nézni. Jin még mindig a napjáról beszélt, hogy mennyire is jó a nagymamájával lenni, ez pedig nagyon jól esett, hogy ennyire boldog volt. Szóról-szóra leírta, hogyan is néz ki a háza, meg a szoba, amiben ilyenkor aludt. Nagyon szerettem hallgatni őt, szinte elaltat a hangjával és édes álmokba terelget, amiben felidéződik az elmúlt négy hónap, amióta csak az életünk részévé vált. A nap, amikor fenekestül felforgatta az életünket, olyan dolgokkal ismertetett meg, amikben még sosem volt részem. Az érzések, melyek még nem éreztem sosem, most felszínre törtek és egyáltalán nem akartak lecsendesülni. Mint mikor először egy gyenge fuvallat süvít végig a homokos tengerparton, majd egyre erősödik, egészen addig, míg vihar nem keletkezik belőle, ami sosem akar elmúlni. Az érzéseimet teljesen megváltoztatta, felborított mindent, amit eddig felépítettem magamban, de most valami teljesen újat, sokkal erősebbet helyezett a helyére, ami szilárdan állt a szívemben és semmi sem képen ledönteni onnan.

   Másnap reggel a kanapén ébredtem egy üzenettel a telefonomon.
   "Remélem kellemesen aludtál az éjjel! Nagyon édes az, ahogy szuszogsz álmodban! ^-^ Jó volt hallgatni. Ma is hívlak majd titeket, amint lehetséges. Szép álmokat. Szerelek. J"
   A napom máris szépen indult. Gyorsan válaszoltam az üzenetére, majd nekikezdtem az aznapi feladatoknak. Hyuna-val kitakarítottuk a lakást, amit mondhatunk egy hatalmas takarításnak, mivel mindent elhúztunk, minden egyes könyvet levettünk a polcról, a poharakat és tányérokat elmosogattuk, közben pedig a rádió hangosan dübörgőt, hogy a hangulatunk is meglegyen és mire eljött az este, végeztünk is. Kisebb-nagyobb szüneteket tartottunk, kicsit lógattuk a lábunkat, majd olyan hét óra felé, vacsora után elmentünk kislányommal sétálni. A környéken jártunk-keltünk, mosolyogva beszélgettünk, kiélvezve a nyári éjszakák melegét. Igaz, nagyban még sütött a Nap, de télen, ilyenkor már olyan sötét lesz, hogy az orrunkig sem fogunk látni. Imádtam ilyenkor kint lenni a szabadban, csak azt sajnáltam, hogy ez nagyon ritkán adatott meg, mivel rengeteg munkám akadt, de megpróbálok mostantól figyelni erre.
   Hazaérve Hyuna elment fürdeni, én pedig addig azon tanakodtam, hogy vajon holnap mit is együnk, mondjuk maradt annyi étel, hogy holnapra is maradt, szóval inkább csak desszert ügyileg kell valamit produkálnom. Ahogy ezen gondolkodtam, kislányom végzett is a fürdéssel, így én következtem soron. Jó volt a meleg zuhany alatt állni, kicsit kikapcsolni az agyamat, csupán egy valamit, inkább valakit hiányoltam, de mivel tudtam, hogy nem örökre ment el, így nem idegeskedtem. Letusoltam alaposan és mire kiléptem a fürdőből, már láttam is kislányom kezében a mobilomat, amint próbálta felhívni páromat. Mosolyogva léptem oda hozzá és megmutattam neki, hogyan is tudja felhívni Jin-t, ha esetleg elkobozná a telefonomat. Boldogan nyomott rá a hívás gombra és várta, hogy az ismerős hang beleszóljon. Nemsokkal később fel is csendült a hangja, én pedig csak hallgattam, ahogy Hyuna elmesélte, mire is tanítottam éppen. Öröm volt látni az arcán, hogy egy ilyen aprócska tett, milyen hatással is volt rá. Amint ezt elmondta, a mai napunkról számolt be, hogy mekkora takarítást is folytattunk le a mai napon, majd azt, hogy milyen jót sétáltunk nemrég. A kanapén ülve vártam, hogy beszélgetésük véget érjen, majd mikor azt a mondatot meghallottam, hogy "Igen, adom", már kiugrott a szívem a helyéről, hogy beszélhetek vele. Amint fülemhez emeltem a készüléket, levakarhatatlan vigyor terült el az arcomon, ahogy hallgattam párom beszámolóját, mit is csináltak a nagyijával. Jól esett hallani, hogy mennyire boldog volt, hogy rettentően örül ennek az utazásnak. Annyira belelkesült a mesélésbe, hogy csak arra lett figyelmes, hogy a nagyija hívja. Én szinte meg sem szólaltam, csak hallgattam őt, de ez bőven elég volt nekem. Elköszöntünk egymástól, majd Hyuna-t lefektetve, mentem aludni én is, de még mielőtt elaludhattam volna egy üzenet érkezett páromtól.
   "Ne haragudj! Nem is hagytalak beszélni. Csak magamra gondoltam. Kérlek, ne haragudj. Holnap csak te fogsz mesélni és én hallgatlak. Remélem már alszol és csodás álmaid lesznek. Szeretlek. J"
   Mosolyogva válaszoltam neki, amiben leírtam, hogy egyáltalán nem haragszom, sőt örültem, hogy ő beszélt, hiszen Hyuna mindent elmondott helyettem. Meg azt is megjegyeztem, hogy imádom hallgatni a hangját, így nagyon kellemesek voltak a percek, amíg beszélt. Ezek után eltettem mobilomat és álomba szenderültem.

   Másnap reggel, mielőtt még kislányom felébredt volna, felkaptam magamra valami kiruccanós ruhát és leugrottam a közeli boltba, hogy friss péksüteménnyel lephessem meg tündérkémet, de egy cetlit hagytam az asztalon, ha esetleg előbb felébredne, minthogy hazaérnék. Vettem pár dolgot még pluszba, hogy ne kelljen többször lejönni, majd siettem is haza, hogy kislányomat már a finom reggelivel fogadhassam. Szerencsére, mire bejutottam az ajtón, Hyuna még nagyban aludt, így elő tudtam készülni mindennel, mielőtt még kis tündérkém szobájának ajtaja nyílt volna. Álmosan botorkált előre, még kis rózsaszín hálóingét viselte, szemeit dörzsölgette, hogy minél előbb eltüntesse fáradtságát, ami nehezen ment. Mosolyogva köszöntettem őt, mire szemei egyből a megterített asztalra tévedt, ahol csak a kedvenceit szolgáltam fel. Egyből nem volt fáradt és hatalmas mosollyal az arcán pattant fel a székre s csodálta a finomságokat. Lelkesen evett, szemei csillogtak, ahogy minden falatot megízlelgetett, ami boldogsággal töltött el. Mikor mind a ketten befejeztük az evést, elmosogattunk és elpakoltunk, majd Hyuna felvetette, hogy elmehetnénk a közeli erdőbe sétálni. Mivel mára nem terveztünk semmit sem, így belementem és már rohant is, hogy megfelelő ruhát válasszon a kis túrára. Én is valami kényelmes túrázáshoz alkalmas cuccokat választottam, majd egy hátizsákot is előkaptam, hogy inni- és ennivalót vigyünk magunkkal, mert az erdőben nincsenek boltok, mint tudjuk.
   Mikor elkészültünk, hátamra vettem a táskámat és Hyunaval elindultunk a buszmegállóba, hogy a város szélére kivigyen, onnan pedig szépen gyalogolunk tovább. Mosolyogva állt mellettem a buszon, ahogy a kezemet szorongatta. Jó volt látni, hogy ennyire lelkes egy kirándulástól és hogy velem akar eljönni, nem pedig mással. Ahogy a busszal haladtunk üzenetet kaptam Jin-től, miszerint majd ma este hívni fog minket, amint a nagyijával visszatértek a vásárlásból, meg elmennek egy-két helyre, ahol már régen járt párom, így eléggé sűrű a mai programja. Leírtam neki, hogy mi mit fogunk csinálni ma, és hogy valószínűleg mi is este felé fogunk hazaérkezni. Éppen eltettem volna mobilomat, mikor újabb üzenetem érkezett, de nem Jin-től, hanem SeoYun-tól. Kíváncsian nyitottam meg az üzenetet, mert eléggé régen beszéltünk már, talán az évzáró óta nem találkoztunk.
   "Sziasztok volt osztálytársak! :)
     Lassan már itt az ideje, hogy megtartsuk a tizenöt éves osztálytalálkozónkat. Tudom, hogy mindannyitoknak rengetek a programja, családja van, de egy szépe estét mégiscsak együtt kéne töltenünk. Már öt éve, hogy nem találkoztunk és van mit mesélnünk a másiknak, és rengeteg minden, amit mosolyogva idézünk fel a közös éveinkből.
    Augusztus 17-én, péntekre tervezném a találkozót. Tudtommal mindannyian egy városban élünk, így senki nehezére nem esik eljönni a központba. Négy órára foglaltattam le a KT. étterem nagyobbik részét, hogy kényelmesen elférjünk.
    Mindenkit szeretettel várunk. Hozzátok magatokkal, barátotokat, barátnőtöket, férjeteket, feleségeteket, akitek van éppen. Szívesen látjuk őket is.
    Üdvözlettel: Jeong SeoYun"
   Csak hatalmas szemekkel meredtem a meghívóra. Már ennyi ideje annak, hogy elballagtunk? Öregszünk, az egyszer biztos. Zsebembe süllyesztettem a mobilomat és kislányommal leszálltunk a buszról, majd bevetettük magunkat az erdő rejtelmeibe.
   Az erdőben kellemes idő volt, se túl meleg, se túl hideg, az a kellemes meleg, miközben a szél is lágyan fújt. A madarak csicsergését hallgattuk és azt, ahogy a szél belekapaszkodott a levelekbe ezzel csodálatos hangokat alakítva. Csodálatosa és rejtélyes az erdő, ezért is szerettem. Egy kis ösvény vezetett végig, amit már nem egyszer megjártunk Minhie-vel és Hyuna-val, így eléggé ismerős volt nekünk a hely, de mindig találtunk valami újat. Egy hatalmas kört tettünk, miközben kislányom, próbálta biológiai tudásom határait feszegetni, kisebb-nagyobb sikerekkel, mert nem nagyon akadt olyan kérdés, melyre ne tudtam volna válaszolni. És ha már kérdezgetett, akkor én is így tettem, próbáltam azokat az anyagokat felidézni, melyeket az első osztályban vettek és azokból "feleltettem". Ügyesen válaszolt a kérdéseimre, közösen számoltunk, vagy pedig ő volt az, aki egyből rávágta a választ. A betűket ügyesen a földbe rajzolgatta ujjaival, vagy éppen a levegőben, mintha a táblára írná őket. Büszke voltam, hogy ilyen okos és ügyes kislányom volt, ki mindent tudott.
   - Van valami kívánságod? - kérdeztem tőle hirtelen, ahogy éppen egy kis hídon keltünk át, ami egy patakocska fölött magasodott.
   - Mire gondolsz Papa? - nézett kíváncsian rám, ahogy megálltunk a híd közepén a vizet kémleltük.
   - Arra, hogy szeretnél-e valamit sportolni, vagy szakkörre járni. Ilyenekre gondoltam. Mert ha szeretnél, mondjad és keresünk a közelben valamit - mosolyogtam kislányomra.
   - Ahhh szóval így értetted. Hát nem tudom - vonta meg pici vállát. - Még nem gondolkodtam rajta, de majd kitalálok valamit a suliig, jó? - vigyorgott rám.
   - Jó - nyomtam puszit homlokára és folytattuk túránkat. Hatalmas volt az erdő, és mivel nem siettünk sehová sem, így jó gyorsan telt az idő, végig beszélgettünk és mivel annyira jó idő volt, ezért nem szálltunk fel a buszra, hanem hazasétáltunk, ami jó hosszú volt. Még a túra közben találtunk egy kis padot, ahol elfogyasztottuk a csomagolt szendvicseket és az innivalónk nagy részét is eltüntettük. Rengeteg képet készítettem kislányomról, meg úgy magáról a tájról, hogy majd Jin-nek is megmutathassuk, hol is voltunk a mai napon. Ahogy hazafelé sétáltunk, éreztem, hogy Hyuna kellőképpen elfáradt, ezért a táskát az ő hátára téve, kaptam fel hátamra és így folytattuk utunkat.
   Lassan hazaértünk, megvacsoráztunk, majd Hyuna ment is fürdeni, hogy minél előbb ágyba bújhasson. Amíg fürdött, addig elpakoltam a cuccokat és készülődtem én is a fürdéshez. Amint lánykám végzett, mentem én is fürdeni, és próbáltam sietni, de annyira kellemes volt a zuhany alatt állni, hogy talán fél órán át is fürödtem, mire kivánszorogtam. Mikor kiléptem az ajtón, csak Hyuna csilingelő hangját hallottam, amint Jin-nek számolt be a mai napról. Nem akartam megzavarni, hagytam, hogy beszéljen vele, mert valahogy sejtettem, hogy ki akarta használni az időt, mert szokásom sokáig beszélni Jin-nel. Leültem a nappaliba és vártam, hogy befejezzék a beszélgetést.
   - Adom a Papát. Szia Jin oppa! - köszönt el kislányom és nyújtotta felém a telefont.
   - Köszönöm Aranyom - mosolyogtam rá, ahogy a fülemhez emeltem a készüléket. - Szia Édes! - köszöntem vele vidáman, ahogy felálltam a kanapéról.
   - Szia - köszönt be ő is és még jobban vigyorogtam.
   - Mit csináltál ma? - kérdeztem, ahogy Hyuna-val a szobájába mentünk, hogy jó éjszakát kívánjak neki, mert eléggé kómás volt már.
   - A vásárlást gyorsan letudtuk, majd elmentünk egy-két helyre, ahol még gyerekkoromban voltam, aztán itthon punnyadtunk a nagyival. Beszélgettünk és.. - takartam be Hyuna-t, de úgy éreztem valamit elhallgat előle, ha ennyire nem bír beszélni.
   - És? - kérdeztem vissza, mert kíváncsi voltam.
   - Elmondom, amint nem Hyuna mellett vagy. Ez.. nem neki való.. - motyogta, ahogy mondta a dolgokat és mosolyra húzódott ajkam. Tudtam miről volt jó.
   - Oh értem - mondtam. - Hyuna, köszönj el Jin oppa-tól.
   - Jó éjszakát Jin oppa! - mondta Hyuna, ahogy elemeltem a fülemtől  a készüléket. - Siess haza!
   - Jó éjszakát neked is! Sietek haza! - mondta párom, majd nyomtam egy puszit kislányom homlokára és indultam a szobámba, hogy én is kényelembe helyezhessem magamat.
   - És? - kérdeztem ismételten, ahogy becsuktam magam mögött Hyuna szobájának ajtaját és mentem a sajátomba, vagyis Jin szobájába. Elhelyezkedtem az ágyon és vártam, hogy feleljen.
   - És azon gondolkodtam, amit a konyhába műveltünk.. - motyogta halkan. Imádtam, amikor ennyire zavarban volt.
   - Arra gondolsz, amikor már attól merevedésed lett, hogy mögéd álltam és megcsókoltam a nyakadat? - kérdeztem nevetve, mert az a szituáció eléggé vicces volt, így visszagondolva. Mondjuk akkor éppen nem volt az, de most visszagondolva, nagyon is. Majdnem lebuktunk Hyuna előtt, de még jó, hogy ilyen reflexeszekkel áldott meg az élet.
   - Istenem Nam! - ezt már nagyon vártam. Imádom zavarba hozni. Olyankor olyan gyönyörű az arca és olyanokat mond, amiket néha még ő sem gondolna komolyan. - Hogy tudod ezt így kimondani?
   - Nem én vagyok az, akit könnyű zavarba hozni - mosolyogtam.
   - Olyan bunkó vagy! - motyogta talán a párnába, mert nem igazán volt tiszta a hangja.
   - Én is szeretlek Édes - vigyorogtam nagyban, ahogy mondtam neki. Vártam, hogy válaszoljon vagy mondjon valamit, de nem. Néma maradt. Már kezdtem félni, hogy tényleg megbántottam ezzel a kis viccel. - Jin? - szólítottam meg lágyan.
   - Hiányzol.. - motyogta halkan, aminek következtében majdnem elérzékenyültem.
   - Te is hiányzol nekem - mondtam talán szerelemesen, mert komolyan elvette a józan eszemet.
   - Nam..
   - Igen?
   - Lehet az? - kérdezte halkan, és el tudtam képzelni, hogy most olyan vörös színben pompázhatott arca, mint egy paradicsom. Életemben nem csináltam még ilyet, így kissé féltem, hogy egyáltalán jól fogom-e csinálni, hogy neki jó lesz-e.
   - Szeretnéd?
   - Ühüm.. - érkezett a válasz, amin muszáj volt nevetni.
   - Eddig sikerült bírnod? - nevettem, de egyben nagyon jól esett, hogy ilyenre kért.
   - Ha még egy ilyet kérdezel, leteszem! - fenyegetett meg és tudtam, hogy képes rá.
   - Bocsánat, de nagyon édes vagy, amikor ennyire zavarban vagy.
   - Ez nem szép dolog..
   - Akkor szeretnéd, ha telefonon keresztül..
   - Ha te is szeretnéd - vágott szavamba, így nem tudtam befejezni mondatomat.
   - Én mindent szeretnék, amit te is.
   - Nagyon szeretlek Nam - mondta és hallottam, ahogy elhelyezkedett az ágyon.
   - Én is Édes - mosolyogtam nagyban. Összeszedtem a gondolataimat és magam elé idéztem alakját, hogy miként is kezdenék neki az egésznek. - Most, képzeld el, amint átölellek, ajkaidat és nyakadat lepem el csókokkal..
   Én komolyan megtettem..