21.fejezet

   - Nam, ha nem akarod, nem megyünk. Nem szívesen hagylak itt most téged - mondta párom, amint a konyhában pakoltuk el a vacsora maradványait.

   - De megígérted nekik Jin, és csupán három napról van szó, nem egy évről. Már két hét telt el azóta. Jól vagyok - mondtam, miközben a tányérokat mosogattam és tettem a csepegtetőre. Hyuna már aludt, ma kicsit tovább maradt fent, mint szokott, de nyár volt, így lehetett ő is néha éjszakai bagoly.

   Július közepe felé jártunk, két hete volt anya temetése és azóta nem nagyon változtak a dolgok. Még mindig nehezemre esett elfogadni a tényt, hogy soha többé nem ölelhettem magamhoz. Borzalmasan hiányzott. Nem egyszer fordult elő, hogy tárcsáztam a számát, megkérdezni, hogy is van, de mielőtt még rányomtam volna a hívás gombra rádöbbentem, senki sem fogja fogadnia hívásom. Az agyam nem akarta elfogadni a helyzetet, de én sem, viszont tovább kellett lépnem, mert nem ragadhattam a múltban. Túlságosan érzelgős típus voltam, akár egy tizedmásodperc alatt össze lehetett törni, bármelyik mondattal a lelkembe gázolhatott az ember, de tartottam magamat, hogy ne lássa senki se ezt az énemet. Még Jin sem látta, pedig már sírtam előtte, de ilyen állapotba nem akartam a szeme elé kerülni. Az a hét, ami anya halála és a temetés között volt, talán, életem legborzalmasabb hete volt. Minden egyes este újraálmodtam azt a napot és reggelente Jin-nek kellett emlékeztetni rá, hogy nem álom volt az, hanem a valós élet. A temetés úgy zajlott, ahogy kellett, összehívtuk anya barátnőit, azokat az ismerősöket, akikkel jó viszonyt táplált, a megmaradt rokonainkat, Hoseok-ot és a családját, SeoYun-t és természetesen velem volt Hyuna és Jin. Körülbelül ötvenen lehettünk, de egészen addig nem ejtettem egy könnyet sem, míg anya koporsója eltűnt a szemem elől. Akkor tudatosult bennem minden, törtem össze végképp. Nem tudtam, hogy éppen kire is támaszkodjak, de éreztem, amint valaki szorosan ölelt magához és engedte, hogy könnyeimmel áztassam el zakóját. A világ megszűnt létezni számomra.

   Azóta két hét telt el, Hoseok, amikor csak tudott átjött, hogy megnézze, mennyire voltam jól, de mivel tudtam, mi is látogatásainak célja, így mindig a lehető legjobb formámat mutattam, hogy ne aggódjon értem. Csupán Jin és Hyuna tudták, mennyire is nem voltam jól. Hyuna-t is rettenetesen megviselte anya halála, de talán számára kissé könnyebb volt feldolgozni. A gyerekeknek ez valamiért jobban ment, én túlságosan ragaszkodós típus voltam, így nehezemre esett bárkit is elengedni. Aggódtam kislányomért, mindent megtettem, hogy eltereljem a figyelmét a történtekről, ami örömömre sikerült is, viszont, amint egy pillanatra nem vele voltam olyan állapotba kerültem, amit mindig is el akartam kerülni. Bizonyos időre megnémultam, egy szót nem bírtam váltani senkivel sem. Mindenki próbálkozott, de egyszerűen hang nem jött ki a torkomon. Jin, erre az időszakra ki akart venni szabadságot, de a tudtára adtam, hogy miattam ne hagyjon fel a munkával. Igaz, nehezen, de megtette, amit kértem, viszont rengeteg üzentet hagyott telefonomon, hogy amint valami baj van, értesítsem. Örültem, hogy mellettem volt és volt, akire támaszkodhattam. Ha ő nem lett volna mellettem, akkor biztos másképp végződne a történet.

   - Nam - ölelt át párom hátulról, ezzel kizökkentve gondolataimból. - Biztos megleszel egyedül? - kérdezte, ahogy teljesen hozzám simult és karjai egyre jobban fonódtak körém.

   - Biztos. El kell hoznom anya cuccait a házából, és nemsokára kiderülnek a pontszámok is, így készülnöm kell az osztályom érkezésére is - simogattam meg karját.

   - Nem lenne jobb, ha...

   - Jin - fordultam meg karjaiban, hogy láthassam arcát. - Nem lesz semmi bajom. Ha akarod, minden egyes mozdulatomról értesítelek.

   - Nem így értettem.. - támasztotta fejét mellkasomnak. - Csak aggódom érted.

   - Köszönöm - nyomtam egy csókot hajába.

   - Tudod, hogy ez volt az első?

   - Első mi?

   - Az elmúlt két hétben egyáltalán nem értél így hozzám.. - emelte fel fejét és a szemembe nézett. - Borzalmasan hiányzol már - ahogy meglátom tekintetét, mintha az elmúlt két hét meg sem történt volna, úgy hajolok le hozzá és érintettem össze ajkainkat. Nekem is hiányzott. Nem is értettem, hogy miért nem értem így hozzá mostanában. Biztos, nagyon szenvedett, de miattam megtette. Lassan faltam ajkait, átfogtam derekát és úgy vontam magamhoz testét. Kezei eltűnted derekamról, nyakam köré fonta őket és simult egyre jobban hozzám. Nem csináltunk semmi mást, csupán egymás ajkait ízlelgettük újra, pontosan úgy, mint a legelső igazi csókunknál. Előjött az a bizsergés, amelyet minden egyes percben éreztem Jin mellett, amit az elmúlt két hétben nem figyeltem. Szégyelltem magam, amiért ennyire elhanyagoltam páromat és még én küldöm őt el Hyuna-val JungKook-hoz meg Tae-hoz, mert a két fiú már nagyon akarták látni őt. Én is mehettem volna velük, de nem akartam, hogy az én esetleges rossz hangulatom miatt, ne érezze jól magát párom.

   - Nekem is hiányzol Jin - suttogtam ajkaira, amikor egy pillanat erejéig elváltam tőle. - Nagyon szeretlek és köszönöm, hogy mellettem vagy - simogattam meg arcát, mire arca eltűnik szemem elől, de megérzem nyakhajlatomban leheletét.

   - Nem kell köszönnöd semmit sem Nam - ölelt szorosan. - Nagyon szeretlek.

   - Én is - szorítottam, amennyire csak tudom és lehunytam pilláimat. - Jin..

   - Igen?

   - Elárulod, miért mondta anya azt, hogy..

   - Nam, biztos ezt akarod tudni? Erről akarsz most beszélni? - kérdezte, ahogy ujjait a hajamba vezette.

   - Szeretném tudni. Azt is, hogy mióta tudtál róla. - öleltem szorosan. Éreztem, amint kissé megfeszült karjaimban, de még inkább bújt hozzám.

   - Anyukádnak.. olyan betegsége volt, ami által néha összekeveri a személyeket és nem emlékszik arra, hogy mit is mondott előtte. Azt a mondatot neked szánta, nem nekem.

   - De a te nevedet mondta.

   - Mondtam. Összekeveri a személyeket. Azelőtt is így beszélt rólad, ezért tudom, hogy az a mondat neked szólt. A betegségéről pedig azóta tudok, hogy ott voltunk nála. Én sem tudtam olyan régóta.

   - Miért nem mondtad el?

   - Mert megkért rá. Azt akarta, hogy ne legyen még több problémád. Tudta jól, hogy mennyit dolgozol, hogy mennyire szoktál hajtani ebben az időszakban. Megérdemeltél egy nagy pihenést. Mondtam neki, hogy mondjuk el neked, de nem akarta, hogy még jobban aggódj érte. Neki minden egyes beszélgetésetek, egy újabb ajándékkal felelt meg. Én.. el akartam mondani neked, tényleg, de.. ha elmondtam volna, azzal az ígéretemet szegem meg. Nagyon sajnálom - fonta még jobban nyakam köré karjait és temette arcát nyakamba. Éreztem, hogy a reakciómra várt, azt, mikor is török ki magamból. Lágyan kezdtem el simogatni hátát, hogy megnyugtassam, hogy éreztessem vele, egyáltalán nem haragudtam rá. Elkezdtem elhúzódni tőle, megfogtam kezét és húztam a szobája felé, hogy végre ágyba bújhassunk, mert ő és Hyuna korán indulnak. Elfeküdtünk a francia ágyon, szorosan bújt hozzám, arcát pólómba rejtette és várta, hogy karjaim közé zárhassam testét. Nem akartam, hogy az ilyen pillanatok véget érjenek, de egyszer mindenkinek fel kellett ébrednie az álomból.

   Reggel lekísértem kislányomat és páromat a taxihoz, ami elviszi őket a két fiúhoz. Sajnáltam, hogy nem mentem velük, de még kellett egy kis idő, nem sok, de egy-két napra szükségem volt. Szorosan magamhoz öleltem kislányomat, igaz, nem örökre váltunk el egymástól, de még sosem volt olyan, hogy nélkülem ment valahova, anyán kívül. Mindig vele voltam és ez most nagyon szokatlan. Egy röpke csókot nyomtam párom ajkaira és simogattam meg arcát, végül figyeltem, amint eltűntek a sarkon. Nem terveztem semmit sem mára, még nem volt erőm elmenni anya házába, hogy összeszedjem a cuccait, meg az enyéimet. Furcsa lesz, ott lenni, anya nélkül, és soha többé nem tehetem be oda a lábamat. Visszakullogtam a lakásba és készültem, hogy elmosogassam a reggeli maradványait, de aztán láttam, hogy Jin, ezt mind  megtette, így elfeküdtem a kanapén és tanakodtam, mit is kezdjek magammal.

   Csak vergődtem azon a napon, folyton azon járt a fejem, hogy mit is csináljak, de nem jutottam semmire. Semmihez nem volt kedvem, se energiám, ami nagyon ritka esett volt. Valamikor megcsörrent a telefonom, Jin hívott, hogy megérkeztek, beszéltem velük egy kicsit, de nem akartam elvenni az időt a fiúktól, így eléggé hamar el is köszöntem, de éreztem, hogy ezzel kicsit megbántottam páromat. Azt akartam, hogy most mind a ketten mosolyogjanak és legyenek boldogak, ne az én összetört lelki világommal törődjenek, azzal csak mindent elrontanék. Végül késő délután úgy határoztam átmegyek a régi lakásomba. Amióta történt a baleset egyszer jártam ott, hogy a megmaradt cuccainkat elhozhassam, és felmérhessem mekkora kár is keletkezett. Sajnos, annyira leégett a lakás, hogy rendbehozatala, rengeteg pénzbe kerülne, így amint Jin, megtudta ezt, egyből rávágta, hogy mi biztos nem költözünk vissza. A biztosító fizetett rendesen, de nem volt elég semmihez, így tovább kellett adnom rajta, ami megint nem hozott sok pénzt. Előkaptam a régi lakáskulcsom, majd megindultam a szomszédba. Óvatosan nyitottam ki az ajtót, majd léptem be a leégett lakrészbe. Furcsa volt, így itt lenni, de főleg azért, mert az emlékeim egy része, ide tartozott. Ez volt az első lakásom, itt éltem Minhie-vel, itt született Hyuna, itt voltam együtt Jin-nel, minden itt történt. A konyhába mentem, ahol eszembe jutott, amikor Jin-t néztem hátulról, nem egyszer. A nappali, ahol Jin egyszer, olyan közel volt hozzám, hogy azt hittem megcsókol, ott ahol először látott sírni. Benyitottam Hyuna szobájába, ahol a rózsaszínre festett falak még mindig megvoltak, egyedül csak az ajtónál színeződött el kissé. A saját hálómba vettem az irányt, ahol sokkal tovább elidőztem. A szekrényemhez mentem nyitottam, de üres volt, magam elé képzeltem a felakasztott ruhákat, ahogy a felsőim összehajtogatva helyezkedtek el a polcokon, mindent a helyén láttam, de mégsem. A polcokhoz mentem, ahol a fényképek voltak régen, de most Jin-nél voltak, némelyik egy dobozban, valamelyik pedig valahova kitéve. Semmi sem volt a helyén, de hát mit is vártam. Elkezdett rossz érzésem lenni, mintha fojtogatna valaki a kezével, nem bírtam tovább maradni, egyszerűen el kellett tűnnöm onnan, olyan helyre mennem, ahol kaptam levegőt. Kiszabadultam a lakásból, de a kis folyosón sem találtam a megfelelő nyugalmat, valahogy azt éreztem, Jin lakásában megtalálhatom a békét lelkemnek. Ahogy betettem a lábamat, egyből nem szorította semmi sem a torkomat, nem éreztem úgy, mintha nem én uralnám a testemet, minden rendben volt. Rosszabb voltam, mint egy rossz drogos.

   - Ez így nagyon nem lesz jó - döntöttem az ajtónak a fejemet és vettem mély levegőket, hogy lenyugtassam dübörgő szívemet. - Ezt nem mondhatom el Jin-nek, még a végén házi őrizetbe tesz - indultam el a most már közös hálónk felé, majd dőltem bele az ágyba. Párom illata lepte el légzőszervemet és telt meg tüdőm vele, ami boldogsággal töltött el. Mintha itt lenne velem. Egyre gyakrabban fordult elő velem, hogy ilyen állapotokba kerültem, még szerencsére, hogy Jin sosem volt a közelemben, mert akkor biztos nem hagyja egy percre sem magára. Ennyire függnék tőle?

   Mikor legközelebb magamhoz tértem, az másnap reggel volt, nagyjából tizenkét órát aludhattam, amit nevezhettem rekordnak, de egyáltalán nem voltam kipihent. Olyan voltam, mint, aki napok óta nem aludna semmit, megerőltető munkát végezne, de egyik sem én voltam. Nehezen vánszorogtam ki az ágyból és arra lettem figyelmes, hogy a telefonom jelzett. Odasétáltam hozzá és egy-két nem fogadott hívást találtam Jin-től és egy üzentet.

   "Szia Nam! Gondolom, alszol, azért nem veszed fel a telefont. Hogy aludtál? Rendesen ettél tegnap? Hyuna nagyon hiányol, ahogy a fiúk és én is.. Hívj, amint felkeltél vagy van egy kis időd. Hyuna puszil. Nagyon szeretünk. Jin"

   Fel akartam hívni, de valamiért az ujjaim nem engedték. Beszélni akartam vele, de nem mozdultak az ujjaim. Valamiért, nem ez volt a megfelelő idő rá. Nem reggeliztem semmit, csak felöltöztem, a mobilom, irataim és a kulcscsomóm társaságában hagytam el a lakást. A még gyorsan eltett fülhallgatót előhalásztam és a fülembe dugtam, hogy senki se zavarjon meg. A lehető leghangosabban hallgattam a zenét, mindent kizárva a fejemből. Csak a zene ritmusa dübörgött a hallójáratomban és magamban többször elénekeltem a szöveget, sőt, elképzeltem, ahogy a színpadon álltam és ott adtam elő. Ilyenkor a testemet átjárta egyfajta öröm és a zene betöltötte az életemet. Ahogy a hangok eljutottak agyamba, ott megragadtak, a zene ritmusa teljesen kitörölte a tudatomat és csak hagytam, hagyj, irányítson. Dúdoltam a szöveget, elképzeltem, amint én énekeltem a sorokat és ismételtem egész úton a dalt. Nem érdekelt, hogy a végére, már annyira megszokottá vált a szám, hogy alig hallottam, mintha az agyam kihagyott volna pár pillanatot, mintha elvesztettem volna erre a kis időre az emlékezetemet.

   Lassan megérkeztem anya háza elé, kezem benyúlt a telefonért, mely még mindig ugyan azt a dalt játszotta, majd átkapcsolt másra, olyan mappába, amit nagyon régen hallgattam már. Ahogy beléptem a házba előtörtek az emlékek, a napok, melyeket a falak között töltöttem minden, amire csak emlékezni tudtam. Fokozatosan haladtam befelé, mindent alaposan megnézve és várva, hogy valaki ölelő karjai közé fogadjon, de amint benyitottam a legelső szobába, tudatosult bennem, hogy ez soha többé nem fog megtörténni. Végignéztem a szobáján, odaképzeltem, amint az asztalnál ült és olvasott, ha éppen nem apa lyukas zoknijait varrta meg. Erre az emlékre elmosolyodtam, majd nekitámaszkodtam az ajtófélfának, lehunytam szemeimet és hagytam, hogy tudatomat ellepjék a szép képek, melyeket ez a ház okozott. Minden itt volt a szemem előtt, de mégsem. A zene dübörgött a fülemben, nem hallottam mást, csak a ritmust, ami dobhártyámat simogatta. Ismételten eluralkodott rajtam, a fojtogató érzés, de most nem tudtam két perc alatt hazajutni. Összeszorult a szívem, egyszerűen fájt, minden egyes lélegzetvétel, minden, ami a múlthoz kötött. Szükségem volt a jelenre. Előkotortam a telefonomat és egy üzenetet elküldve csúsztam le a földre, majd vártam, hogy megérkezzen. Nem tudtam eldönteni, mennyi idő is telt el, de csak arra lettem figyelmes, hogy a zene megszűnt létezni és barátom hangját hallottam helyette. Aggódva szólítgatott, de amint keze kézfejemen landolt, elkezdett múlni a fájdalom. Nem bírtam, ha valamit nem érezhettem. Kérdezte mi bajom volt, én pedig egy értelmes mondatot nem bírtam kinyögni. Nem ment.

   - NamJoon, felhívom Jin-t és...

   - Fel ne hívd! - kaptam rá tekintetemet, amint végre a lábamon álltam. Most szólaltam meg először.

   - NamJoon, ez normális, amit csinálsz. Összeesel, aztán hívsz, hogy jöjjek. Mi a bajod? És miért ne hívhatnám fel Jin-t? Ő a párod, nem? Akit szeretsz. Miért nem akarod, hogy... Várj! Ő nem is tudja??? - halmozott el a kérdéseivel. Nem válaszoltam semmit, csupán elfordítottam fejemet. - Ugye tudod, hogy most hatalmas bajban vagy?

   - Tudom - motyogtam. - Lehet, hogy hazamegyünk és majd ott..

   - Rendben, de mindent el kell mondanod - szögezte le és lassan hazaindultunk, néma csendben. Amint hazaértünk, elmeséltem mindent Hoseok-nak, hogy miként is keletkeztek a tünetek és mit éreztem ilyenkor. Ő végigerősködött, hogy hívjuk fel Jin-t és mondjuk el neki, de nem akartam tönkretenni az utolsó napot, amit TaeHyun-nál és JungKook-nál töltöttek. Valahogy meggyőztem őt, de a lelkemre kötötte, amint Jin hazaérkezik, elmesélek neki mindent, mert meg fogja kérdezni őt is. Belementem az alkuba, de semmi kedvem nem volt ezt Jin-nel megosztani, mert tudtam jól, hogy mi lesz a következménye. Mielőtt még legjobb barátom magamra hagyott volna, megkértem, hogy két dolgot intézzen el nekem és utána nem zaklatom többé a sok marhaságommal. Tudtam jól, hogy gyerekes volt minden egyes cselekedetem, de ha ismét elhagyom a házat, talán rosszabb állapotba kerülök.

   Este, mielőtt még lefeküdtem volna, előkotortam telefonomat és tárcsáztam Jin számát. Szükségem volt a hangjára. A lelkemnek és a szívemnek kellett a csodálatos hangja.

   - Nam..? - hallottam meg halk hangját.

   - Szia. Felébresztettelek? - kérdeztem, amint már az ágyban feküdtem. Annyira jó volt hallani.

   - Nem, épphogy elbóbiskoltam csak. Hogy vagy? - kérdezte.

   - Jól, vagyis.. Van valami, amiről beszélni akarok veled, de ez nem telefon téma.

   - Valami történt veled? - kérdezte aggódva.

   - Mondhatjuk. Nem történt semmi bajom, nem vagyok kórházban, nem égett le a ház, se semmi ilyesmi.

   - Akkor mi a baj?

   - Nem tudok nélküled élni.

   - Ezt most nem nagyon értem.

   - Hozzád szoktam teljesen, így képtelen vagyok nélküled élni. Nem megy. Átmentem ma a régi lakásomba és azt hittem megfulladok, pedig csak öt méterre mentem. Aztán.. anya házában is voltam és ott is rám tört ez az érzés, csak most nem tudtam egyből hazajönni, hogy megérezhessen a közelségedet. Nem bírok ki egy napot sem nélküled. Tegnap, nagyjából tizenkét órát aludtam, de úgy éreztem magam, mintha napok óta nem aludtam volna egy percet sem.

   - Miért nem hívtál fel egyből? - hangzott a kérdés.

   - Nem akartam, hogy aggódj értem. Azt akartam, hogy Hyuna-val kikapcsolódjatok, és ne az én szenvedős, halott arcomat bámuljátok.

   - Nam.

   - Azt akartam, hogy ne velem foglalkozzatok, hogy boldogok legyet és nevessetek. Amióta, megtörtént ez az egész, egyikőtök sem mosolygott igazán, nem nevetettek. Minden pozitív dolgot elvettem tőletek...

   - Ezt azonnal fejezd be Kim NamJoon! - szólt rám, én pedig tettem, amit mond. - Ez most nyomban felejtsd el! - hallottam, a háttérben Tae hangját, talán éppen a nappalin vágott át Jin. - Az ágyban vagy?

   - Igen.. - feleltem.

   - Akkor feküdj le szépen, és meg ne tudjam, hogy mást csináltál, míg holnap haza nem érünk Hyuna-val. Ha arra van szükséged, hogy melletted legyek, akkor fogd meg valamelyik pólómat, tedd rá a párnára és ölelgesd este. Nem akarom, hogy bármi bajod legyen, míg nem vagyok melletted. Ne törődj azzal, hogy mi fog történni a jövőben, hogy mi volt a múltban, csak gondolj a kislányod mosolygós arcára, halld a kacagását, azt, ahogy a nevedet mondja. Erre koncentrálj - hallgattam utasítását és lehunytam szemeimet. Magam elé képzeltem mindent, amit mondott. Egyre jobban éreztem magam. Kislányom és az ő mosolyát láttam magam előtt.

   - Jin - szólaltam meg halkan.

   - Igen?

   - Köszönöm - mondtam és mosollyal az arcomon aludtam el azon az éjjel.

  Másnap reggel kellemes érintésre ébresztgetett. Először azt hittem, hogy nagyon korán volt, hiszen olyan kilenc körül feküdtem le, akkor nyolcnál tovább nem aludhattam. Lassan emeltem kezemet, ahhoz a kézhez, ami éppen az arcomat cirógatta és mikor megérintettem, tudtam jól ki volt mellettem. Az oldalamra fordultam és felnyitottam pilláimat. Megérintettem arcát, egy mosoly húzódott az ajkaimra, először azóta, hogy elveszítettem anyát.
   - Jó reggelt Kincsem! - simítottam végig haján.
   - Jó reggelt Papa! Hogy vagy? - kérdezte, ahogy bemászott mellém az ágyba és szorosan bújt hozzám.
   - Most, hogy itt vagy mellettem nagyon jól. Milyen volt JungKook és TaeHyung hyung-nál? - simogattam arcát.
   - Nagyon jó, de az lett volna a legjobb, ha te is jössz velünk.
   - Legközelebb megyek én is. Ígérem - nyomtam egy csókot arcára. - Nem vagy fáradt?
   - Egy kicsit.
   - Akkor aludj velem még egy kicsit - cirógattam bőrét, majd bebújt mellém a takaró alá. Átöleltem aprócska testét és magamhoz húztam. Sokkal kellemesebb volt már úgy aludni, hogy volt mellettem valaki.
   Mikor legközelebb felnyitom szemeimet nem találom magam mellett Hyuna-t, helyette páromat pillantom meg, amint kifelé tartott a szobából. Halkan szóltam utána és már jött is vissza hozzám. Behúztam magam mellé az ágyba, karjaimat köré fontam és hagytam, hogy jelenléte megnyugtasson. Sokkal jobban éreztem már magam. Nem tudom miért, de kezdtem úgy érezni, mintha az elmúlt két hét meg sem történt volna. Így akartam maradni örökké, de természetesen az élet közbeszólt, jobban mondva a csengő. Párommal kimásztunk az ágyból és a hang forrásához indultunk, ahol is megpillantottam legjobb barátomat. Hozzám dobott egy kulcsot, majd egy mosollyal el is köszönt, innen tudtam, hogy mindent sikerült elintéznie, amire tegnap megkértem.

   - Csomagoljál Hyuna! Most fogunk indulni - fordultam kislányomhoz hatalmas mosollyal az arcomon. Amint kislányom meglátta jó kedvemet, ő neki is egy nagy vigyor került ajkaira és már rohant is a szobájába pakolni.
   - Hová megyünk Nam? - hallottam meg párom hangját mögülem. Megfordultam és hozzálépve hajoltam rá ajkaimra.
   - Az legyen meglepetés neked - mosolyogtam, mint a vadalma és talán ez volt az oka annak, hogy Jin, megbízott bennem, mert látta, hogy a tegnapi naphoz képest, sokkal jobban voltam. Sőt, mintha ki lettem volna cserélve. Nagyon lelkes voltam, pörögtem, mint egy idióta és vártam, hogy minél előbb elindulhassunk, hogy megmutassam páromnak a helyet, ahová már régen el akartam vinni. Hyuna, pontosan tudta, hová is megyünk, hiszen minden évben elmentünk oda, és minimum egy hetet töltöttünk ott. Hyuna, imádta azt a helyet, ahogy én is. Egy óra múlva már úton is voltunk, elhagytuk a várost és az autópályán haladtunk egyenesen. Hyuna hátul ült, mosolygott, mint a tejbe tök, ettől pedig csak még jobb hangulatom lett. Jin, mellettem ült az anyós ülésen és figyelte a tájat. Amióta, csak kiértünk a városból, kezem combján pihent és úgy vezettem. Hihetetlenül boldog voltam, örültem, hogy végre teljesen kikapcsolhattam az agyamat és azokkal a személyekkel tölthettem az időt, akik nagyon sokat jelentettek nekem.
   - Mennyi időre megyünk? - szólalt meg végül párom és kissé lejjebb csúszott az ülésben, hogy kényelmesebben üljön. Kezemmel simogattam combját és mindennél jobban meg akartam csókolni, de az autópályán nem lenne valami biztonságos, ha most Jin ajkait kezdeném falni, mert képtelen lennék leállni.
   - Egy hétre - feleltem, és egy pillanatra rá emeltem tekintetemet, majd vissza a betonra.
   - Egy hét? De Nam, nekem ott van a munkám. Én nem szóltam, hogy...
   - Hoseok mindent elintézett.
   - Hoseok? Ezt mégis, hogy érted?
   - Megkértem, hogy hozza el anya kocsiját, hogy le tudjunk menni és hogy kérjen el téged a munkából. Nem tudom, mit mondott a főnöködnek, de el lett intézve, hogy velünk legyél. Nem lesz semmi gond. Megérdemelsz egy nagy pihenést Jin - gyorsan rá vezettem szemeimet, majd vissza az útra. - Rengeteget dolgozol és segítesz nekünk. Foglalkozol Hyuna-val, főzöl nekünk, mosol ránk, meg minden ilyesmi. Mikor fogsz pihenni, ha most nem viszlek el? Soha. Pihenned kell. Neked is szükséged rá - simogattam combját, miközben beszéltem.
   - Ebben igazad van. Kell egy kis kikapcsolódás. Főleg veletek - pillantott hátra kislányomra, akinek jókedve nem múlt el. - Köszönöm - nézett rám és megfogta combján pihenő kezemet.
   - Majd akkor köszönd meg, ha odaértünk, de semmi köszönettel nem tartozol - simogattam meg kézfejét és haladtunk tovább.
   Az út eléggé hosszú volt, zenét hallgattunk a rádiónak köszönhetőnek, végigénekeltük az egész utat, néztük a tájat, beszélgettünk, mintha egy család lennénk. Előkaptuk az útközben vett szendvicseinket, megálltunk egy-egy pihenő helyen, hogy mindenki elvégezze folyóügyeit, ahogyan azt egy nyaralásnál szokás volt.

   Éppen arra vártam, hogy párom és kislányom visszatérjenek, mert Hyuna ott hagyta a pulcsiját, amit nem értettem miért is vitt magával, így a kocsi előtt állva vártam, hogy jöjjenek. Háttal voltam a benzinkútnak és néztem a száguldó autókat, melyeknek inkább a hangját lehetett hallani, mintsem látni őket. Felvettem a napszemüvegemet, beletúrtam a hajamba a telefonomat a farzsebembe süllyesztettem, már amennyire lehetett és élveztem a nyári szellőt, mely kényeztette bőrömet. Egészen addig, így voltam, míg meg nem éreztem két kart fonódni derekam köré és ahogy egy test simult az enyémnek. Kezeim automatikusan tévedtek az övéire és húztam végig rajta ujjaimat többször. Néhány percig állhattunk így, de nem mértem az időt, egyszerűen csak élveztem, hogy mellettem volt. Mielőtt még elváltunk volna egymástól, még a fülembe suttogott egy mondatot, aminek következtében, még nagyobb lett mosolyom a mai nap és a hátralévő úton. Azt a mondatot talán még többször akarom hallani tőle, főleg akkor, amikor semmi és senki sem akadályozz meg abban, hogy kettesben lehessünk.
   - Az őrületbe kergetsz a stílusoddal - hangzott a fülemben szavai. Akárhányszor csak ránéztem, eszembe jutott és nem bírtam magammal. Egyszerűen túl jól estek szavai és képtelen voltam elhinni őket. Az út további részében még inkább simogattam combját, de ennek inkább az volt az oka, hogy már párommal akartam lenni, úgy, ahogy még soha. Egyre jobban kívántam őt és volt egy olyan érzésem, hogy ő is ugyan így érzett. Több volt közöttünk az elvétett pillantások, többször akadt meg tekintetem csodálatos ajkain, ahogy az ő szeme is elidőzött enyéimen. Éreztem, hogy, amint alkalmunk nyíl rá, képtelenek leszünk leállítani magunkat.
   Lassan megérkeztünk a titokzatos helyre, ami inkább Jin-nek volt az, nem pedig nekünk. Amint leállítottam a motort, Hyuna már ki is pattant a kocsiból és rohant a ház felé, jobban mondva a kertben, ahol a hintaágy volt, amit nagyon imádott. Jin-nel mi is kiszálltunk, majd kivettük a csomagjainkat és a kezét megfogva lépdeltem vele a házhoz. Nem szóltunk semmit, csak előkotortam a kulcsokat és kinyitottam az ajtót, ezzel beengedve páromat, hogy megszemlélhesse azt a helyet, ahol a következő egy hetet tölteni fogjuk. Figyeltem, amint befelé sétálva ámuldozott a helyen, pedig nem volt valami nagy, inkább nyitott és ezért tűnt hatalmasnak. Lent volt található a kicsi konyha, az étkező, a nappali és egy kisebb fürdőszoba. A nappaliból nyílt egy erkély, mely alatt egy kisebb terasz volt, ahol minden nyáron sütögettünk Hyuna-val. Még két szint volt felettünk, az elsőn volt két hálószoba és egy fürdő, az egyik szoba Hyuna-é, a másik a szüleimé. A ház legtetején pedig egy darab szoba és egy kicsi fürdő, amit mi kaptunk Minhie-vel a szüleimtől. Emlékszem, mennyire örültünk neki, amikor először jöttünk le közösen nyaralni és anyáék megmutatták a kibővített részt. Megannyi emlék, és mind csodálatos. Körbevezettem páromat, és amikor felértünk a mi szintünkre megálltam mögötte.
   - Ez a miénk? - fordult meg, de amint meglátta mennyire is közel álltam hozzá, hatalmasak lettek szemei.
   - Csak a miénk - közeledtem felé, majd ajkaimat övéire tapasztottam. Kezeimet derekára tettem és úgy húztam magamhoz, közben pedig toltam egyre hátrébb, míg háta a fallal nem találkozott. Átkarolta nyakamat, teste teljesen az enyémhez simult, éhesen faltuk egymás ajkait és már kezdtem Jin-t az ágy felé tolni, mikor meghallottam Hyuna hangját. Nehézkesen elváltunk egymástól és lementünk a teraszra, ami egyenesen a homokos partra nyílt, ahol Hyuna a függőágyban vigyorogva hívogatott minket magához. Befészkeltük magunkat mellé, és így töltöttünk pár percet. Jin, szorosan mellettem feküdt, átöleltem derekát és apró csókokkal leptem el arcát és ajkait. Hyunat az ölembe ültettem és úgy tartottam. Hihetetlenül boldog voltam, hogy az a két személy volt velem, akik a világot jelentették nekem.
   A délután nagy részét a parton töltöttük, hogy fürödjünk egy nagyot a tengerben. Jó volt végre lemosni magunkról az elmúlt év összes mocskát, hogy végre nem kellett azon gondolkodnom, mit is hoz a holnap, csak arra, hogy mosolyogjak és boldog legyek. Kislányommal rengeteget játszottunk, dobáltuk a hullámokba, búvárkodtunk és hülyéskedtünk. Remek hétnek néztünk elébe. Rengeteg alkalmam nyílt arra, hogy páromtól csókokat lophassak és ha Hyuna nem lett volna velünk, biztos voltam abban, hogy nem csak egy csók csattant volna el közöttünk. Nem egyszer kezdtem el simogatni felsőtestét, amit ő egyáltalán nem ellenzett, de amint meghallottam kislányom hangját, el kellett válnom tőle. Nem én voltam az egyetlen, aki nem bírt magával, Jin is eléggé vágyott utánam, és ezt onnan tudtam, hogy nem egyszer kezdeményezte ő a csókot, vagy épp azt, hogy hajhagymáimat tépte. Mind a ketten ugyan azt akartuk, csak nem a megfelelő időben.
   Legelőször Hyuna lett éhes, majd mi is végül, így visszaslattyogtunk a házba és ment mindenki, hogy átöltözhessünk. Természetesen Jin-nel mi, egy helyen öltöztünk, és eléggé nehezemre esett úgy öltözni, hogy tudtam, párom éppen semmit sem viselve állt velem egy légtérben és bármelyik pillanatban leteperhetném, de akkor biztos Hyuna feljönne, hogy hol is vagyunk. Nem akartam megkockáztatni, hogy esetleg kislányom rajtakapjon minket. Jin előbb végzett, mint én, így volt egy kis időm, amíg egyedül voltam, végre tudtam rendezni a gondolataimat. Vettem pár nagy levegőt, majd lebattyogtam a lépcsőn egyenesen a konyhába, ahol páromat pillantottam meg, amint már nagyban készítette az ebédet. Mögéje lépve megkérdeztem, hogy segíthetek neki és megkapva az utasításokat láttam neki a feladatomnak. gyakran sandítottam hátra, hogy láthassam, mert neki, természetesen ilyenkor is az őrületbe kellett kergetnie a kinézetével.

   Egy laza atlétát viselt, amibe, majdnem kétszer bele is fért, ennek következtében belátást nyújtott mellkasára, amiért nyelnek kellett többször is. Szerencsére nem azt a farmert viselte, ami szépen kiemelte fenekének tökéletes ívét, így nem csorgattam a nyálamat, amit az elmúlt időkben eléggé gyakran tettem. Túlságosan jól nézett ki Jin, ahhoz, hogy ne nézzem meg magamnak. Még szerencse, hogy a konyha kicsi volt, így eléggé közel lehettem hozzá és nem kellett sétálnom, ha csak egy aprócska csókot akartam lopni ajkairól. Nagyon örültem annak, hogy itt volt velem, őrülten boldog voltam.
   Tálaltuk a vacsorát, amit kislányom nagyon gyorsan magába nyomot, majd amikor mindannyian végeztünk, elmosogattunk és lefektettük kislányomat, mert rettenetesen elfáradt. Mikor kijöttem a szobájából, Jin-t az erkélyen találtam, amint a hullámzó tengert kémlelte. Gyönyörű látványt nyújtott, egyszerűen megbabonázott, mint mikor a naplementében láttam alakját. Az ajtófélfának támaszkodva gyönyörködtem páromba, míg meg nem fordult és jött oda hozzám.
   - Köszönöm, hogy elhoztál, Nam - karolta át derekamat két karjával és nézett bele szemeimbe. - Nagyon köszönöm.
   - Én köszönöm, hogy velem vagy - hajoltam le hozzá és csókoltam meg. Halkan a csókba sóhajtott és még jobban bújt hozzám, én pedig derekánál fogva húztam magamhoz. Csókunk egyre vadabbá vált, pólójába markolva, martam ajkait és már elkezdtem megszabadítani felsőjétől, mikor kissé elvált tőlem.
   - Nam..? - kereste tekintetemet.
   - Akarom Jin. Akarlak. Nem is tudod, már mióta vágyom rád, csak sosem volt megfelelő a pillanat - vettem birtokba ismételten párnáit és elkezdtem a házba behúzni. Átkarolta nyakamat és így jutottunk el a lépcsőhöz, majd arra az aprócska időre, míg felmentünk elszakadtunk egymástól, de amint az ajtóhoz jutottunk, visszarántottam magamhoz és éhesen faltam ajkait. Magunkra zártam az ajtót és az ágy felé kezdtem el tolni, miközben megszabadítottam lenge felsőjétől, ő pedig leráncigálta rólam a pólót. Eldöntöttem az ágyon, föléje másztam és úgy téptem tovább párnáit.
   - Te is akarsz engem Jin? - váltam el tőle egy pillanatra. Mind a ketten kapkodtuk a levegőt, ajkai vörösen izzottak, és még jobban megkívántam.
   - Akarlak Nam - húzott vissza magához egy hosszú csókra, az agyam pedig kikapcsolt.
   Túl szép, ahhoz, hogy igaz legyen.

A számok, melyeket Nam hallgatott az út közben
Azért ezeket a dalokat választottam, mert ezek teljesen tükrözni tudják Nam lelkiállapotát ebben az időszakban, és így talán könnyebben el lehet képzelni a helyzetét. Amúgy ezek mind gyönyörű számok, én személy szerint mindegyiket imádom, némelyikhez van magyar felirat azoknak, akik esetleg nem tudnak angolul, de ha jól tudom, majdnem az összes megtalálható felirattal :)

Shinwa - Perfekt man

(Ezt hallgatta először, a többi pedig mindenféle sorrendben jött)

https://www.youtube.com/watch?v=Nw2l5yQQcfc

Italo Brothers - Stamp on the ground

https://www.youtube.com/watch?v=E-784ImNnxM

Shawn Mendels - Stitches

https://www.youtube.com/watch?v=A4KMui4f8Es

James Arthur - Impassible

https://www.youtube.com/watch?v=lJqbaGloVxg

Ed Sheeran - I see fire

https://www.youtube.com/watch?v=2fngvQS_PmQ

Eli Lieb - Young love

https://www.youtube.com/watch?v=0jPba9WJCzE

Ryan Star - Losing your memory

https://www.youtube.com/watch?v=JQvDIiLdShI

Sami Yusuf - Worry ends

https://www.youtube.com/watch?v=PK1buqGCCGw

The script - If you could see me now

https://www.youtube.com/watch?v=VtBXjFBM_XE

Rixton - Me and my broken heart

https://www.youtube.com/watch?v=USpAV5tSmZk

20.fejezet

   - Mégis miért ne mehetnék oda hozzá? - keltem ki magamból, miután elmondták, hogy anya itt volt a kórházban, mert szívrohama volt és Hoseok éppen nála volt, így egyből hívta is a mentőket, aki most hozták be. Nem akarták megengedni, hogy odamehessek hozzá, mert túlságosan gyenge voltam. - Leszarom, hogy mi van velem! Az anyámat akarom látni, mit nem lehet ezen érteni?! - emeltem fel a hangomat, mert kezdtem egyre idegesebb lenni.

   - Az teljességgel kizárt Kim NamJoon - hallottam meg az orvos hangját. - Nem hagyhatja el ezt a szobát még két napig. Túlságosan sok füstöt lélegzett be és a zúzódás a koponyáján, sem semmiség. Kérem, tartsa be a szabályokat, hogy minél előbb felépülhessen és hazaengedhessük. Ha ellenkezik, akkor tovább fog tartani minden és akkor végképp nem engem ki innen - mondta el az orvos az utasítást és ekkor rá néztem.

   - Dr. Park Jimin. Nem engedi meg, hogy láthassam az édesanyámat, aki történetesen csupán néhány szobával arrébb fekszik tőlem? Nem a maratón lefutására készülök, hanem csupán annyit kérek, hagyj láthassam az édesanyámat, mert aggódom érte. Napok óta mondta, hogy nem érzi jól magát. Csak látni szeretném, nem kérek többet. Kérem - könyörögtem az orvosnak, mert már nem tudtam mit kezdeni magammal, főleg, hogy utáltam, ha eltiltanak valami vagy valakitől.

   - Még meglátjuk. Ha a következő órákban jól viselkedik, akkor átengedhetem néhány perc erejéig, de többre nem - egyezett bele végül az orvos.

   - Köszönöm - mosolyogtam rá, majd elhagyta a szobát. Az asztalon lévő poharamért nyúltam, mire csak párom elkapta előlem és a kezembe tettem. - Édes, egyedül is meg tudok fogni egy poharat - vetettem rá mosolyomat, miközben a poharat az ölembe eresztettem.

   - Jó, csak...

   - Tudom, mit akarsz mondani és köszönöm - fogtam meg kezét és megsimogattam bőrét. Lassan kezdtem el magam felé húzni, jobban mondva lefelé, hogy ajkaira hajolhassak egy röpke csókért, míg kislányom aludt.

   - Miért vagytok ennyire édesek együtt? - hallottam meg legjobb barátom hangját, mire csak feléje fordultam és megpillantottam, amint az ajtóban állt egy adag étellel a kezében. - Bocsánat, hogy megzavartam az idilli pillanatot, de a nővér kérte, hogy ezt hozzam be neked, szóval tessék megenni barátom - mondta, miközben beljebb jött és letette a tálcát mellém. - Hogy érzed magad? - kérdezte, amint leült a mellettem lévő székre.

   - Megvagyok, de jobban örülnék, ha nem kezelnétek úgy, mint egy gyereket. Nem lett nagy bajom, csak túl sok füstöt lélegeztem be. Ez nem komoly.

   - De komolyabb bajod is eshetett volna - vetette a szememre párom és megforgatta szemeit.

   - De nem esett és ez a fontos. Oh, majdnem elfelejtettem. Ezt neked akartam adni, de már nem nagyon jöhet szóba - kezdtem el a farmeromba kutakodni, amibe a kis tárgyat elrejtettem még. Mikor megtaláltam párom kezébe helyeztem. Először értetlenül nézte az aprócska dolgot, majd eltátott szájjal nézett rám. - Vacsoránál akartam megkérdezni, hogy esetleg hozzánk költöznél-e, de a tűzzel nem nagyon számoltam - húztam kínos mosolyra ajkaimat. - Szóval már semmi jelentősége nincsen ennek a kulcsnak...

   - Mégis, hogy mondhatsz ilyet? - emelte fel hangját Jin. - Igen is, jelentősége van. És miért ne költözhetnénk össze, ha volt a tűz? Tudtommal, nekem is van egy lakásom, és nem is olyan messze a tiédtől.

   - De az nem ugyan az...

   - Miért ne lenne ugyan az?

   - Mert én azt akartam, hogy te költözz hozzánk. Hogy mi fogadjunk be a családunkba, és ne te..

   - Hoseok, hogy tud ez a felnőtt férfi ilyen baromságokat összehordani? - kérdezte barátomtól párom, mire értetetlenül néztem rájuk.

   - Én mondtam neked, hogy nincs ki a négy kereke - kezdett el barátom nevetni.

   - Arra régen rájöttünk, de így kell szeretnünk őt - ült le mellém párom. - Válaszolva a kérdésedre. Szeretném, ha összeköltöznénk és szeretném, ha hozzám költöznétek - mosolygott rám és megfogta kezemet.

   - De nem akarok a terhedre lenni.

   - Nem vagytok a terhemre, Nam. Ezt hányszor mondjam el?

   - De nem akarom, hogy élősködjünk rajtad..

   - Nam, ha ezt, így folytatod tovább, nem beszélek veled! - fenyegetett meg Jin.

   - De...

   - Egy szót se többet! - pattant fel mellőlem és elengedte kezemet. - Nam, dobd már félre néhány pillanatra a férfi büszkeségedet és hagyd, hogy segítsek nektek! Egyáltalán nem vagytok teher számomra, és egyáltalán nem élősködtök rajtam. Gondolkodj el azon, hogy te, hogyan is éreznéd magad a helyzetemben, csak azután vagyok hajlandó beszélni veled - indult el az ajtó felé.

   - Jin - ültem feljebb az ágyban. - Hová mész? - már ki is nyitotta az ajtót, a kilincset fogva fordult vissza hozzám.

   - Meglátogatom édesanyádat. Ha szüksége van Hyuna-nak rám, akkor szóljatok. Sziasztok - lépett ki az ajtón, majd becsukta maga után és eltűnt a szemem elől. Teljesen ledöbbentett párom kirohanása, de ahogy visszagondoltam szavaira, végre tudatomig is eljutottak. Erőtlenül és meggyötörten dőltem vissza a párnára. Hogy lehettem ekkora marha? Olyan hülye vagyok néha. Jó, mindig, de ez már lényegtelen.

   - NamJo...

   - Ne mondj semmit Hoseok! - állítottam le, mielőtt még elkezdene a kioktatásomban. - Pontosan tudom, hogy elcsesztem az egészet - sóhajtottam egyet és próbáltam rájönni, hogyan is tudnám helyrehozni a történteket, de semmi sem jutott az eszembe.

   Teltek az órák, egyszer-kétszer felbukkant párom, de leginkább Hyuna-val foglalkozott, rám se nézett, nem tőlem kérdezte meg, hogy vagyok, hanem egy nővértől vagy Hoseok-tól. Én csupán egy semmi voltam a szemében és ezt anélkül is tudtam, hogy mondta volna. Lányom értetlenül nézett minket és mikor megkérdezte, hogy mi történt közöttünk, Jin konkrétan hülyének nevezett, mire kislányom értetlenül nézett rám. Egyszerűen megállt az eszem.

   Az orvosom néha benézett, hogy is "viselkedem", majd mondta, hogy olyan egy óra körül átmehetek anyához. Ez kicsit segített elfelejtetni velem, hogy összekaptunk Jin-nel, de mondjuk nem teljesen. Nagyon aggódtam anyáért, féltem, hogy valami baja esik, míg nem vagyok mellette. Lassan teltek a percek, végül bejött drágalátos orvosom és megengedte, hogy átmehessek anyához. Kimásztam az ágyból, megfogtam kislányom kezét és Hoseok-kal együtt elindultunk. Gondoltam, hogy Jin is ott lesz, és eléggé rossz lesz a légkör miattunk, de meg akartam beszélni vele a dolgokat, minél előbb. Nem szerettem, ha ilyen viszony volt közöttünk, az is bőven elég volt, mikor összevesztem Hyuna-val, majd Jin-nel és azt hittem elveszítem. Mindig az én hülyeségeim miatt történnek ezek.

   - Lehet, velem van a baj? Mit csinálhatok rosszul? Én csupán nem akarok Jin-nek gondot okozni.. - motyogtam magam elé a szavakat.

   - NamJoon, nem csinálsz semmit sem rosszul, csupán nem bírod elviselni, ha rólad gondoskodnak, mert nem szoktál hozzá. Eddig te gondoskodtál mindenkiről a környezetedben, rólad is kell néha - hallottam meg Hoseok hangját.

   - De miért esik ez ennyire nehezemre? - néztem rá barátomra.

   - Nem tudom. Ezt Jin-nel kell megbeszélned, nem velem, de úgy érzem, te éppen erre készülsz - mosolygott rám, ami nagyon jól esett. Igaza volt Hoseok-nak. Engednem kell, hogy rólam is gondoskodjanak az emberek néha. Már majdnem ott vagyunk anya szobájánál, mikor kislányomnak el kellett menni-e mosdóba, így gondoltuk Hoseok-kal, hogy az ajtó mellett megvárjuk. Kissé elhúztam az ajtót, hogy beláthassak, már készültem is bemenni, mikor megpillantottam Jin-t, amint anyával beszélt. Figyeltem őket, láttam, hogy anya mennyire örül Jin-nek, ez nagyon boldoggá tett, hogy elfogadta őt. Jin-nek is felragyogott az arca, ahogy anyával beszélt és ez talán még inkább melegséggel töltött el. Már készültem belépni, mert nem bírtam, hogy ne legyek a közelükbe.

   - Annyira örülök, hogy van egy olyan fiam, mint te SeokJin - hallottam meg anya hangját és megdermedtem. - Annyira örülök, hogy találkoztunk. Ha nem lenne NamJoon, biztos olyan fiúra vágynék, amilyen te vagy. Hyuna imád téged, ahogy mindenki a környezetedbe. Köszönöm neked, hogy itt vagy - anya rámosolygott Jin-re és megfogta a kezét, a kezem pedig egyre jobban szorította a kilincset.

   - NamJoon.. - érintette meg Hoseok a vállamat.

   - Ne mondj ilyeneket - mosolygott nagyban párom. - Egyáltalán nem vagyok olyan ártatlan teremtmény, mint gondolod - szorította meg anya kezét. - Én is örülök, hogy találkoztunk és köszönöm, hogy ebben a kevéske időben, anyám voltál, anyám helyett.

   - A fiamért mindent. - Látva anya mosolyát, ahogy ezt kimondta, nyelni sem bírtam. Tényleg, így gondolta anya? - Köszönöm, hogy nem mondtad el NamJoon-nak, hogy mi is a bajom. - Ekkor már gondolkodni sem tudtam. Jin tudta?

   - Megígértem neked és azt be is tartom, de nagyon nehéz volt, hogy ne mondjam el neki. Látnod kellett volna, hogy mennyire szenvedett, miközben azon agyalt, hogy megtudja, mi bajod is van. Akkor egyáltalán nem éreztem magam megfelelő párnak mellette. Nem lenne szabad, ilyet eltitkolni előtte.

   - Tudom, de így lesz könnyebb neki. Tényleg, ő hogy van? Mikor láthatom? - érdeklődött anya, ami kissé melegséggel árasztotta el testemet.

   - Ha jól tudom bármelyik pillanatban meg... - mondta Jin, amint felemelte a fejét és az ajtó felé terelődött tekintete, de meg is dermedt, amint megpillantotta kislányomat berohanni. Talán nem ez döbbentette le, hanem az, hogy én az ajtóban álltam és nem mozdultam. Láttam, amint kislányom anyához rohant és megölelte, Hoseok nem tágított mellőlem, ő is hallotta a beszélgetést és tudta, hogy most nem fogok itt maradni. Elengedtem a kilincset és beléptem a szobába. Ezzel mindenkit megleptem, mert biztos arra számítottak, hogy elsétálok, és itt hagyok mindent. Nem vagyok olyan, aki könnyen megfutamodik. Próbáltam kitörölni az előbbi beszélgetést a fejemből, nem nagyon ment, de meg kellett tennem.

   Mosolyogva léptem oda anyához és öleltem magamhoz, majd leültem mellé az ágyra. Kérdezgettem, hogy van, mit mondott az orvos, mindenről kifaggattam, csak, hogy ne kelljen nekem beszélni, mert akkor biztos nem bírnám ki. Senkire sem néztem, csak anyára és kislányomra. Nem bírtam mások szemébe nézni. Megjátszottam, a "tökéletesen jól vagyok, semmit sem hallottam az előbb" embert és anya, meg kislányom előtt eléggé hihetően is. Hoseok, pontosan tudta, hogy mindent hallottam és, hogy azok a mondatok milyen hatással voltak rám. Tudta, hogy most magamban emésztettem meg a dolgokat, nem fogok egy könnyen beszélni róla, csak, ha én akarok, vagy magamban tartom örökké. Jin, pedig nem volt hülye, hogy elhiggye műmosolyomat. Látott az ajtóban, látta, mennyire is szorítottam a kilincset, minden rám volt írva. Látta rajtam, hogy egyáltalán nem voltam jól, hogy mennyire is megjátszom minden egyes mozdulatomat, hogy megmutassam mennyire is jól vagyok és boldog. Nem akartam, most erről beszélni, sőt, nem akarok egyáltalán erről beszélni. Meg szoktam beszélni a problémáimat Hoseok-kal, mindig tőle kértem tanácsot, akármiről is volt szó, de ebben most nem tudott segíteni. Ezt magamban kellett lerendezni, amit egyedül tudtam megcsinálni.

   Anya lassacskán elaludt, mert fáradt volt a sok gyógyszertől, amit kapott, Hyuna is fáradt volt, neki az egész napos pörgés és hajkurászás nem tett jót, így befektettem anya mellé és néztem, amint aludtak. Ott ültem mellettük és nem csináltam semmit. A szobában lévő két férfi sem szólalt meg, de tudtam, hogy az egyikük nagyon beszélni akart, de én nem. Óvatosan engedtem el Hyuna kezét és álltam fel az ágyról, majd elindultam az ajtó felé.

   - NamJoon.. - hallottam meg Hoseok hangját.

   - Mielőtt megkérdeznéd hová is megyek, informállak, hogy csak a mosdóba, szóval egyedül is ki tudok menni - feleltem barátomra pillantva, aki csak bólintott egyet és elhagytam a szobát. A legközelebbi mosdóba mentem, annak is a legutolsó fülkéjébe, hogy teljesen egyedül lehessek. Magamra zártam az ajtót és hagytam, hogy kitörjön belőlem minden. A földre rogytam, hátamat a hideg csempének feszítettem és hagytam, hogy a könnyeim végigszántsák arcomat. Próbáltam a hangomat visszatartani, de nem nagyon sikerült, nem bírtam, nem kiüvölteni magamból, a világ összes fájdalmát. Anya, tényleg egy olyan fiúra vágyik, mint Jin? Én egyáltalán nem vagyok jó neki? Nem büszke rám? Nem is akart? Jin miért tudja, hogy mi anya baja? Én miért nem tudom? Miért nem mondták el nekem?

   Valamelyik kérdés hangosan valamelyiket, csak magamban mondtam ki és vártam a válaszokat, de pontosan tudtam, hogy nem kapok. Minden megválaszolatlan marad. Magamnak kell rájönni mindenre. Nem tudom, mennyi időt töltöttem a fülkébe, de már csak szipogtam, így kissé lenyugodva, megmostam az arcomat, hogy eltüntessem a sírás nyomait, de tudtam jól, hogy valaki észre fogja venni. Alaposan nyomtam arcomba a hideg vizet, dörzsöltem szemeimet, kifújtam az orromat és próbáltam úgy visszamenni, mintha csak a dolgomat végeztem volna el. Visszaballagtam a szobába és az alvókon kívül, csak Jin-t láttam. Értetlenül pislogtam körbe Hoseok-ot keresve, de Jin csak mutatta, hogy telefonálni ment, azonban, amikor arcomra nézett egyből elkerekedtek szemei és hozzám lépett.

   - Nam - indította el felém kezét, de megfogtam, hogy ne folytassa tovább.

   - Mi anya baja? - néztem bele szemébe. - Miért nem tudhatok róla?

   - Nam..

   - Miért nem mondod el nekem, Jin? - remegő ajkakkal tettem fel a kérdést és elengedtem kezét.

   - Nam - lépett közelebb hozzám és átölelt, miközben a hajamat kezdte el simogatni.

   - Miért nem mondtad el nekem, hogy ennyire rossz a helyzet? - görcsösen kapaszkodtam bele pólójába és temettem arcomat nyakába, miközben ismételten eleredtek a könnyeim. - Miért..

   - Shhh - csitított párom, miközben hajamat és hátamat simogatta. - Add ki magadból nyugodtan. Mindent, ami eddig benned van - suttogta fülembe és lágy csókot éreztem arcomon. Ujjaim közé szorítottam felsője anyagát és engedtem, hogy a könnyeim csak folyjanak, és ne rejtsem el senki elől. Nem akartam, hogy elveszítsem anyát. Vissza akartam tekerni az időt, amikor még minden gondtalan volt, nem kellett ilyenekkel foglalkozunk és boldogak voltunk. Csupán egy hónapot lépjünk vissza. Csupán ennyit kérek, de tudtam jól, az élet nem ilyen egyszerű. Hagytam, hogy Jin nyugtasson, mint egy kis gyereket. Hagytam, hogy gondoskodjanak rólam. Eddig bírtam, hogy végre valakire rábízzam magam.

   - Először apa, aztán Minhie, most meg anya.. Legközelebb kit fogok elveszíteni? - zokogtam el a költői kérdést. A vállaim remegtek, éreztem, hogy egyre nehezebbé vált az állás, de Jin mellettem volt és erőt adott, hogy ne törjek össze teljesen.

   - Senkit sem fogsz elveszíteni. Mindig veled maradnak Nam. Lehet, nem látod őket, de most is veled vannak. Ezt sose feledd el. És Hyuna itt van neked. Hoseok is melletted van. Ő nekik is épp olyan fontos vagy, mint akiket elveszítettél. Ezt tartsd szem előtt - fésülte tincseimet. - Nyugodj meg Nam - súgta édesen fülembe szavait.

   - Te ugye nem hagysz el? - emeltem el lassan arcomat nyakából. - Te velem maradsz mindig, ugye? - néztem bele szemébe.

   - Nam - fogta meg arcomat. - Pihenj le egy kicsit. Nem vagy magadnál - kezét csuklóm köré fonta, és a kanapéhoz vezetett. Hagytam, hogy húzzon magával. Mindent hagytam. Elfektetett a kanapén, majd egy vékony pléddel betakart, leült mellém a kanapéra és kezemet fogta. - Aludj egy keveset. Túl sok minden történt veled a napokban.

   - Itt maradsz? - szorítottam meg kissé kezét.

   - Itt maradok - mosolygott rám és homlokon csókolt. Erre vágytam a mai nap. Érezni akartam, hogy velem van. Félve hunytam le szemhéjaimat, de tudva, hogy Jin itt lesz velem, képes voltam álomba merülni.

   Álmomban a kórházat jártam. Minden ajtón beléptem és körülnéztem, mintha kerestem volna valamit. Minden a helyén volt, senki sem szólt hozzám, mintha észre se vettek volna, amint berontok mindenhova. Láthatatlan voltam számukra. Olyan érzésem volt, mintha keresnék valakit, de nem találtam. Kerestem a jeleket, amik talán megmutatják, hová is kéne eljutnom, de semmit sem találtam. Néha egy gyenge szívverést éreztem, valahol erősebb volt, de aztán megint elhalt. Mintha haldokolna valaki. Nem értettem semmit sem. A levegőt is egyre nehezebben vettem, nem éreztem, hogy uralom magamat, teljesen elvesztem. Még mindig kétségbeesetten kerestem, azt a valakit, akiért siettem, de mindhiába. Semmi sem volt itt rajtam kívül, aki hozzám tartozott volna.

   - Vigyék őket a műtőbe! - hangzott el egy parancs és máris rohantak el mellettem a nővérek és orvosok, amint egy ágyat toltak a lift felé. Figyeltem, amint elsuhantak mellettem és megakadt a szemem a betegen. Már indultam volna utánuk, mikor még egy ágy tűnt fel, azon is egy ismerős személy. Miért látom őket? Lassan indultam el, és beléptem hozzájuk a liftbe, mikor még egy beteg csatlakozott. Mi folyik itt?

   - Idős férfi, az ötvenes éveinek végén jár. Szívrohama volt, és nem az első.

Csigatempóba haladtunk a lifttel, mintha sosem akarnák megmenteni őket. Óvatosan nyúltam egyikük felé, de amint kezére tehettem volna kezemet eltűnt mellőlem. Körültekintettem és már csak két ágy volt mellettem. Miért tűnnek el mellőlem?

   - Autóbaleset! Fiatal nő, a húszas évei közepén jár. Erős hasi vérzés. A combja el van törve, a fejét a betonba verte. Gyenge a pulzusa. - Hangozott az ismerős szöveg, amit én is hallottam. Miért kell újraélnem mindent?

   - Idős asszony. A hatvanas évei elején. Szívrohama volt, nem az első és...

   Egy sípolás. Majd még egy. Egyre halkabb, míg végül egyenletes nem lesz. Legalább nem zavarta tovább az álmom. Átfordultam a másik oldalamra, hallottam, amint valaki benyitott az ajtón, majd üvölteni kezdett az orvosokért. Miért itt üvöltözik, azaz idióta? Nem látja, hogy egy beteg fekszik itt? Sőt, kettő! Meg ez egy kórház. 

   - Azonnal menjen ki mindenki! - hallottam meg egy ismeretlen hangot, mire megéreztem, hogy eltűnik a kisebb súly a mellkasomról. Kinyitottam a szememet és rengeteg embert pillantottam meg az ágy körül.

   - Mi folyik itt? - néztem értetlenül össze-vissza, míg végül megakadt a szemem a műszereken. Egy vonal. Csupán egy vonal, egy éles sípolás, semmi más. Innentől minden a feje tetejére állt. Kislányom sírását hallottam, Hoseok és Jin aggodalmas hangját, amint Hyuna-t nyugtatták, én meg nem bírtam elvenni a szememet az ágyról. Mindent hallottam és láttam, de mondani nem tudtam semmit. Csak ültem, mint egy élő halott és bambultam ki a fejemből. Miért történik ez? Kislányom görcsösen kapaszkodott belém, teljesen erőtlenül tartottam karjaimban, semmit sem tudtam mondani neki, azt sem tudtam mi történt pontosan. Teljesen leblokkolt az agyam, képtelen volt ennyi mindent feldolgozni és befogadni.
   Kezdtek összefolyni a pillanatok, egészen addig, míg már csak az orvos volt velünk. Ott állt velem szemben és mondta a magát, de semmit sem hallottam belőle. Képtelen voltam. Egy szó nem jött ki a torkomon. Hallottam, amint Jin és Hoseok beszéltek helyettem, éreztem legjobb barátom kezét vállamon, amint próbált a támaszom lenni. Jin a kezemet fogta, míg a másikkal Hyuna-t nyugtatta, kisebb-nagyobb sikerekkel. Tudtam, hogy elkövetkezett mindennek a vége és, hogy tennem kéne valamit, de nem ment. Nem bírtam, egy darabka papírral elrendezni a dolgokat. Nem zárhattam le így az életemet, az ő életét. Milyen befejezés ez? Ilyen lesz, majd az én halálom is? Csak egy papírral lezár mindent Hyuna, vagy Jin? Ennyi lenne csak az élet értelme?
   Valahogy aláírtam azt a papírt, de azt sem tudtam mi állt rajta, nem láttam a betűket. Foltok voltak, amiket nem bírtam kivenni. Csupa homály volt a világ körülöttem, egyedül Hyuna, Hoseok és Jin volt éles, élettel teli és élő. Éreztem, hogy mellettem voltak, hogy ott álltak mellettem. Tudtam, hogy szeretnek, hogy sosem hagynak el. Nem tudom, mikor ment ki az orvos, de arra lettem figyelmes, hogy négy szem engem néz, várták, hogy megszólaljak. Először legjobb barátomra néztem, aki aggódva nézett és várta, mikor tehet értem valamit. Kisebb mosollyal az arcomon veregettem vállon, de egy hang nem jött ki a torkomon. Letekintettem kislányomra, aki az ölemben ült és szorosan bújt mellkasomba. Megsimogattam haját és csókot nyomtam rá. Nem akartam, hogy a szeme előtt történjen mindez. Tekintetemet végül páromra emeltem, aki Hyuna hátát simogatta, míg másik keze combomon pihent, de éreztem, amint minden erejével támogat engem és nem engedi, hogy összetörjek.
   - Jin - szólítottam meg halkan, mire rám kapta tekintetét és aggódva nézett, várva minden kívánságomat. - Menjünk haza - mosolyodtam el kissé. Döbbenten nézett rám, még Hoseok-ra is ránézett, hogy mi tévő legyen, de végül rám nézett.
   - Elintézem - szorította meg lábamat, majd otthagyott minket és elment elintézni a hazajutásomat. Az utat néma csendben tettük meg, egyikünk sem szólt egy szót sem. Most jól esett ez a kis csend, örültem, hogy nem erőltették a beszélgetést. Amikor kiszálltunk a taxiból, elbúcsúztunk Hoseok-tól, mert neki haza kellett mennie, de nem is akartam erőltetni maradását, mert a családjával kellett lennie. Magamhoz öleltem legjobb barátomat, majd elváltunk egymástól, ő a taxival ment tovább, mi pedig lassan felsétáltunk a lakásunkba. A karomba fogtam őt és úgy vettem minden egyes lépcsőfokot. Amikor az utolsó lépcsőfokot is átléptem automatikusan indultam el lakásom felé, de amint nyújtottam a kezemet, hogy kinyissam, megdermedtem. Az ajtó korom fekete volt, ahogy a felette a fal is, meg egy kissé oldalt. Ahogy végignéztem rajta, eszembe jutott a tegnapi nap, vagy a tegnap előtti, már pontosan nem is tudom milyen napot is írunk, de görcsbe rándult a gyomrom. Miért most történt minden egyszerre? Lassan távolodtam el a falaptól, majd indultam tovább, hogy párom lakásába betérjek.
   Bent az egyik szobában lefektettem Hyuna-t, alaposan betakartam és kissé leültem az ágya mellé, néztem, amint aludt. Gyönyörű volt, mint az anyja. Óvatosan simítottam végig arcán, eltűrve kosza tincseit bőréről és egy lágy csókot hintettem, édes orcájára. Halkan léptem ki a szobából és zártam be magam után az ajtót, majd párom keresésére indultam. A szobájában találtam rá, amint a ruhái között kutakodott, gondoltam, nekem keresett valamit, amit esetleg estére felvehetek. Egy nagyobb pólót halászott elő, meg egy melegítő nadrágot, majd a kezemet megfogva húzott a fürdő felé, mely egy mosolyt csalt ajkaimra. Örültem, hogy vele lehettem és ezt a tudtára is adtam. Amint beléptünk a kabinba és becsukódott az ajtó, ajkaira hajoltam és nyomtam neki a csempének. Készségesen engedte át magát nekem, de egyáltalán nem akartam, hogy egy csóknál több történjen közöttünk, mert nem így akartam szeretkezni szerelmemmel, miközben az agyam állandóan anya körül forgott. Elvesztem teljesen. Semmi kedvem nem volt az élethez, egyedül Hyuna, Hoseok és Jin tartott itt. Ha ők nem lennének, talán már rég öngyilkos lettem volna.
   Mikor végeztünk a fürdőzéssel, párom hálószobájába vettük az irányt, majd dőltünk bele az ágyába. Kivételesen nem én voltam az, aki átölelte őt és húzott magához, hanem ő volt az, aki védelmezően font körém karjait és húzta fejemet mellkasához. Arcomat pólójába temettem, kezeimet dereka köré csavartam és beszippantottam illatát. Azt a kellemes illatfelhőt, amitől egyből álomba merültem.
   Reggel magamtól ébredtem fel, furcsálltam is, hogy nem kaptam reggeli ébresztőt. Éppen fordultam át a másik oldalamra, mikor valami megakadályozott benne.
   - Jin.. - motyogtam kómásan, majd felnyitottam szemeimet és megpillantottam páromat, amint még lábaival is magához láncolt. Fülemet nyöszörgése ütötte meg, amint lehámozta rólam végtagjait.
   - Mmm - fordult át a hátára és kezdte el dörzsölni szemeit. - Jó reggelt - suttogta, majd visszafordult hozzám és most már mellkasomba temette arcát, egy mosoly kíséretében.
   - Neked is jó reggelt - csókoltam bele hajába, mire még közelebb bújt hozzám.
   - Hogy aludtál?
   - Hát volt egy érdekes és tragikus álmom - emlékeztem vissza minden részletére.
   - Elmeséled? - emelte rám tekintetét.
   - Azt láttam, hogy a mi lakásunk kigyulladt és én kórházba kerültem, majd.. anya meghalt... - meséltem el nagy vonalakban az álmomat. - Annyira valóságos volt az egész, mintha csak a múlt héten történtek volna a dolgok.
   - Nam..
   - Igen? - néztem le páromra, aki aggódva nézett rám.
   - Egy hete történt meg a baleset és az édesanyád halála. Ma lesz a temetés. Az nem álom volt - mondta halkan, várva a reakciómat. Mikor szavai eljutottak hozzám, teljesen megdöbbentettek. Nem tudtam, hogyan is reagáljak rájuk, mit is mondjak. Egyszerűen nem jutottam szóhoz.
   Tényleg ennyire nem akarja az élet, hogy boldog legyek?