A délelőtt ugyan úgy indult, mint eddig. Hyuna-val megreggeliztünk, kivételesen az ő szobáját raktuk rendbe, kicsit kiválogattuk azokat a ruháit, amik esetleg kicsik már rá vagy nem kell neki és feltérképeztük, hogy mi is hiányzik innen. Kislányom hirtelen ötlettől vezérelve felvetette, hogy fessük ki a szobáját, mert nem valami lányos színekkel volt megáldva, hiszen ebben a szobában eddig csak JungKook aludt, amikor Jin-nél tartózkodott. Mivel nem akartam párom engedélye nélkül bármilyen változtatást is végezni a lakásán, így elővettem a telefonomat, hogy megkérdezzem, de lányom szépen kikapta a kezemből és már tárcsázta is oppa-ja számát. Csak csóváltam a fejemet mosolyogva, majd elővettem a gépemet, hogy megnézzem az esetleges beérkező üzeneteimet, amik az iskolától jöhettek, de nem tartottam volna meglepetésnek, ha HoSeok-tól és SeoYun-tól nem várt volna egy-egy e-mail. Végig pásztáztam mindegyiket, majd SeoYun-nak vissza is írtam, mert az osztálytalálkozóval kapcsolatban érdeklődött, hogy elmegyek-e.
"Címzett: Jeong SeoYun
Feladó: Kim NamJoon
Tárgy: Osztálytalálkozó
Szia SeoYun,
Igen, megkaptam az üzenetet, csak még nem volt időm rá válaszolni, de mindenképpen menni fogok rá. Hyuna-t nem viszem, mert úgy érzem ez nem neki való, meg szegény nem tudna mit csinálni, miközben mi beszélgetünk. Majd valakit megkérek, hogy vigyázzon rá. HoSeok is biztosan jön, de szerintem egyedül. Eléggé kicsi még a kislánya és biztos, hogy YunSeo otthon marad vele.
Amúgy eddig nagyon jól telt a nyár, talán most érzem azt, hogy tényleg kipihentem magamat, csak kár, hogy nemsokára vége. Olyan gyorsan elillant ez a két hónap. Neked, hogy telt a nyár?
18. 08. 08."
Elküldtem az e-mail-t, majd a többinek is nekiálltam, közben hallgattam, ahogy kislányom lelkesen beszélget párommal néhány méterrel arrébb.
- És arra gondoltam, hogy kifesthetnénk a szobámat - mondta hatalmas mosollyal arcán és közeledett felém, majd leült a mellettem lévő székre. - Hát még nem tudom, de olyan színűre gondoltam, mint a cseresznyevirág szirmai. Az annyira gyönyörű - hangjából kicsengett, hogy mennyire is imádja azt a színt és ha tehetné, csak olyan ruhákat venne fel. - És még az is.. Komolyan?? Tényleg megengeded Jin oppa?? - virult fel arca úgy, mint még soha talán. A szemei csillogtak, akár az égen lévő csillagok és olyan fajta boldogság sugárzott felőle, mint aki most kapta volna meg a világ leggyönyörűbb ajándékát. - Köszönöm Jin oppa!! Te vagy a legjobb! Igen-igen, tud róla. Aha, itt van. Dolgozik.. - húzta el száját.
- Nem dolgozom, csak megnéztem az üzeneteimet - javítottam ki lányomat.
- Akkor miért van megnyitva egy üzenet az igazgatótól? - kérdezte mindent tudóan, én pedig csak lemondóan sóhajtottam egyet és hagytam, hogy tovább beszélgessenek. Gyorsan elolvastam, amit az igazgató küldött, majd bezártam minden oldalt és lecsuktam a gépet. Kislányom még mindig lelkesen beszélgetett párommal, éppen azt vitatták meg, hogy még át is lehetne rendezni a szobát, hogy kényelmesebben férjen el Hyuna, de ezt csak akkor akarta, ha Jin is itt lesz.
- Mikor fogsz hazajönni oppa? - kérdezte szomorúan kislányom. - Lehet, hogy csak három nap telt el, de már nagyon hiányzol. A Papának is hiányzol, csak nem akarja hangosan kimondani, mert nem szeretné, ha szomorú lennék emiatt, de nagyon szeretnénk ha visszajönnél. De nem akarok önző lenni, mert a nagymamáddal vagy, aki fontos neked, szóval.. - lehetett hallani hangján, hogy komolyan gondol minden egyes szót, tudatosan mondta őket, de mégis eltörött a mécses. Lassan kezdtek folyni könnyei és behúztam ölembe.
- Ne sírj Kincsem - öleltem magamhoz lányomat, amint haját simogattam és próbáltam nyugtatni. Kezében még mindig ott volt a telefon és a füle mellett tartotta. Jin biztos beszélt hozzá, próbálta nyugtatni.
- Nagyon hiányzol Jin oppa - sírt kislányom, majd arcát belefúrta mellkasomba és lassan engedte el telefonomat, amit elvettem tőle. Szorosan öleltem kislányomat és a fülemhez emeltem a telefont.
- Szia - köszöntem bele.
- Szia.. Sajnálom.. Nem hittem, hogy ennyire rossz ötlet lesz ez az utazás.. Nem gondoltam, hogy Hyuna ennyire..
- Jin - szakítottam félbe barátomat. - Nem a te hibád. Viszont sejtem, hogy miért sír - simogattam Hyuna hátát.
- Miért?
- Egy.. - kezdtem bele, de meg is akadtam, amint megéreztem ahogy kislány teste elernyedt és halk szuszogására lettem figyelmes. - Egy pillanat és elmondom, csak Hyuna közben elaludt. Gyorsan lefektetem és mondom, jó?
- Persze, nyugodtan - mondta és letettem a telefont az asztalra, majd a karjaimba véve lányomat indultam el vele szobája felé és befektettem ágyába. Betakartam, letöröltem könnyeit és egy csókot nyomtam arcára, hagytam el a szobát és vettem fülemhez a telefont.
- Itt vagyok - ültem le a kanapéra.
- Én is.. - mondta szomorúan.
- Édes, ne legyél szomorú.
- Mégis hogy ne legyek szomorú, ha tudom, hogy a kislányom miattam sír otthon és nem tudom megvigasztalni sehogy sem? - akadt ki egyből és érzetem, hogy ő is közel áll a síráshoz. Ha Hyuna-ról volt szó, akkor könnyen elérzékenyült és magára vett mindent, még ha nem is kellett volna.
- Nyugodj meg Jin - szóltam lágyan. - Nem a te hibád, hogy Hyuna sír. Ő még kicsi ahhoz, hogy felfogja az egészet.
- Ezt mégis hogy érted?
- Hyuna azért sírt, mert egy szintre emelt téged Minhie-vel - válaszoltam meg kérdését.
- Mármint..
- Úgy tekint fel rád, mintha az édesanyja lennél. Olyan személy lettél számára, akire alig emlékszik, aki nélkül fel kellett nőnie és mióta belekerültél az életébe, úgy érzi, visszakapta azt a személyt, akit elveszített. Amikor.. amikor még Minhie élt és megszületett Hyuna, egy percre se hagyta magára. Amíg csak tehette mellette volt, nagy ritkán volt, hogy másnak engedte át a felügyelést, mert annyira ragaszkodott hozzá és ez, megmaradt Hyuna-ban, annak ellenére, hogy még az arcára se emlékszik, csupán a hangjára és az érintéseire. Azért sírta el magát, mert fél, hogy ugyan úgy el fog veszíteni téged, mint az anyját, de tudjuk, hogy ez képtelenség, de ő még ezt nem tudja feldolgozni. Nagyon ragaszkodó, ahogy én is. Ezért is próbál mindig a közeledben lenni és próbálja azt, hogy neked is jó legyen, mert fél, hogy a ragaszkodásával elüldöz téged, amit nem szeretne - válaszoltam meg párom minden kérdését és visszagondoltam arra a napra, amikor először láttam kislányomat így sírni az anyja után. Mindössze öt éves volt, mégis fejlettebben gondolkodott, mint a vele egyidősek. Megfogadtam, hogy mindent elkövetek, hogy soha többé ne lássam úgy sírni, mint akkor, de nem tudtam betartani a magamnak tett ígéretet. Vártam, hogy Jin mondjon valamit, de csupán a némaság fogadott. Féltem, hogy megszakadt a vonal, vagy valami baja van, de mikor meghallottam halk szipogását kissé megnyugodtam.
- És pont ilyenkor nem tudom megölelni..?! - tört fel belőle egy kisebb sírás.
- Jin..
- Nem tudom, hogyan is viszonozhatnám ezt a csodálatos gondolatát Hyuna-nak, hogy egy idegent úgy kezel, mintha az anyja lenne. Nagyon szeretem azt a kislányt - mondta sírva az egészet.
- Ő is szeret téged - mondtam mosolyogva. - Képzeld el, hogy most éppen hatalmas mosollyal az arcán rohan feléd és megölel.
- Jobb lenne élőben átélni - szipogott, ahogy könnyeit eltüntette arcáról. - Nam én.. - tartott egy kis szünetet. - Várj egy pillanatot - mondta és kicsit arrébb tette a telefont, hogy tudjon beszélni. - Persze. Egy pillanat és megyek! - kiáltotta, majd visszatette a telefont füléhez. - Nam, az a helyzet..
- Menned kell - mosolyogtam.
- Igen..
- Menjél nyugodtan. A nagyiddal vagy, szóval vele foglalkozz. Hyuna miatt meg ne aggódj. Kialussza magát aztán már semmi baja nem lesz. Hatalmas mosollyal fog a reptéren várni - vigyorogtam nagyban.
- Már alig várom, hogy viszont lássalak titeket. Szeretlek NamJoon - suttogta.
- Én is szeretlek SeokJin.
- Majd azért este írjál, hogy is van Hyuna, meg sikerült-e festéket venni.
- Mindenképpen.
- Akkor.. szia.
- Szia - suttogtam és mind a ketten bontottuk a vonalat. A telefont a dohányzóasztalra tettem, majd nekikezdtem az ebédnek. Halkan bekapcsolom a rádiót, hogy ne síri csend honoljon a lakáson, mert egyszerűen azt nem bírtam. A csend volt az egyetlen dolog, amit nem nagyon tűrtem meg magam körül. Borzalmas volt az, amikor a semmit hallod, a percek éveknek tűnnek, egyáltalán nem telik az idő. A zene volt az egyetlen egy dolog, amit képes voltam tanulás, majd a dolgozat javítások mellett elviselni. Sosem tudtam a némaságot megtűrni magam körül, ezért is jöttem rá, ha egy külső zajt hallgatok, azt automatikusan kivonja figyelméből az agyam, miközben az adott anyagra vagy feladatra koncentráltam, Háttérzajnak megfelelt és néha kellett egy kis szünet és ilyenkor jól esett, hogy ellepte elmémet, kikapcsolta agyamat és úgy érzem megváltozik a világ körülöttem.
Az ebéd lassacskán elkészült, bár ha az én konyhaművészetemről beszélünk, akkor csoda, ha egyáltalán elkészült valami, mert eléggé híres voltam arról, hogy semmit sem tudtam rendesen csinálni. Annyira analfabéta voltam a konyhában, hogy Minhie-nek kellett megmutatnia, hogyan is kell felvágni a hagymát, mert - nem én lennék - a kés vágó részét magam felé fordítva akartam vágni, de természetesen nem ment. Eléggé kikészítettem Minhie-t ezzel a cselekedetemmel, de ő elfogadott olyannak, amilyen voltam és próbált segíteni. Ezért is tudok már úgy főzni, hogy ne égessem fel a házat. Mondjuk.. ez múltkor nem jött össze, ha visszagondolok a lakásomra, ami azért égett fel, mert a gáztűzhelyt bekapcsolva hagytam és a közelében volt egy rongy. De ez már történelem.
Lekapcsoltam mindent, már készültem, hogy elkezdek teríteni, amikor is megszólalt a telefonom, de nem a megszokott csengőhangok dallamán. Mindenki, aki fontos volt számomra, más és más dallal különböztettem meg, így tudtam ki keresett éppen, de ez most egyik sem volt, innen tudtam, hogy ismeretlen szám lesz, vagy olyan, aki nem olyan fontos. Odasétáltam telefonomhoz, nehogy felébressze Hyuna-t és a fülemhez emeltem.
- Tessék! Kim NamJoon - szóltam bele egyből és visszalépdeltem a konyhába, hogy elpakoljak magam után.
- NamJoon oppa! - hallottam meg egy csilingelő kislány hangját a vonal másik végéről. - Itt Luna beszél. Tudod. Te voltál az, aki ellátta a sérülésemet - mondta hatalmas lelkesedéssel és egyből felidéződött bennem az a nap, amikor kezeim között tartottam életét. Soha többé nem akarok átélni még egy olyan napot, mint az. Borzalmas volt, de egyben örültem, hogy én lehettem az életmentője és most hallhattam hangját.
- Szia Luna - köszöntem bele mosolyogva. - Hogy vagy? - kérdeztem hogy létéről, mert mióta történt a baleset nem hallottam felőle.
- Jól vagyok oppa. Tegnap fel akartalak hívni, hogy vagyok, csak anya nem találta a telefonszámodat. De már meglett és ez volt az első dolgom, ahogy bejött. Képzeld oppa! Ma fognak kiengedni a kórházból! Már annyira haza akarok menni! Hiányzik Yoyo.
- Ki az a Yoyo?
- A kiskutyám. A szülinapomra kaptam. Még nagyon kicsi és mindig az én ágyamban alszik. Anya mondta, hogy esténként sír és kaparja az ajtómat, mert be akar menni hozzám. Biztos hiányzom neki.
- De ma már láthatod. Biztosan örülni fog neked, amikor meglát az ajtóban.
- Biztos így lesz. Yoyo nagyon aranyos.
- Elhiszem - vigyorogtam. - Szépen begyógyult a sebed?
- Igen. Nagyon ügyes volt a doktor bácsi. Már alig látszik. Nagyon szép lett. Mintha meg se történt volna.
- Ennek örülök.
- Veled minden rendben van oppa? - hangzott el a kérdés.
- Igen Luna. Köszönöm, hogy kérdezed. Jól vagyok. Éppen a kislányommal fogunk elmenni vásárolni, mert ki szeretné festeni a szobáját, majd veszünk neki néhány ruhát.
- Jaj de jó neki - hallatszott a nyafogás, amin muszáj volt kuncognom. - Én is szeretnék vásárolni.
- Biztos el fogtok menni anyával.
- Remélem.
- Luna, nem kell készülődnöd? - kérdeztem rá, mert nem szeretném, ha miattam nem tudnának időben elindulni.
- De - mondta jó hangosan.
- Akkor menjél szépen öltözni - mosolyogtam nagyban.
- Rendben. Majd még hívlak oppa. Szia.
- Szia Luna. Várni fogom a hívásodat - köszöntem el tőle és letettük a telefont. Vigyorogva tettem a pultra a készüléket és elkezdtem magam után rendet tenni, ami természetesen hozzátartozik a főzéshez. Az elkészült ételeket a tűzhelyen hagyjam, hogy ha esetleg kihűlnek akkor megmelegíthessem őket, addig a többi dolgot, amire nem volt szükségem elmosogattam és most már csillogott-villogott a konyha, mintha hozzá se nyúltak volna. Amint ezekkel elkészültem, megterítettem az asztalt, kitettem az ételeket rá, az órára pillantottam és már javában elmúlt kettő óra, így elindultam kislányom szobája felé, hogy felébresszem. Nem szeretném, ha felborulna az életritmusa, és hogy éjjel ne tudjon aludni egy percet sem. Már majdnem odaértem mikor kinyílt az ajtó és kilépett rajta egy álmos szemű kislány. Mosolyogva guggoltam le, ő pedig csak jött egyenesen be karjaim közé és bújt hozzám. Arcára nyomtam egy aprócska puszit és felvetve az ebéd ötletét bólogatott, és az asztalhoz vittem. Egymás mellett ültünk, nagyban lapátolta magába az ételeket. Jó volt látni, hogy ilyen jó étvággyal eszik, ez nagyon boldoggá tett.
- Arra gondoltam, hogy ebéd után elmehetnénk megvenni a festéket, hogy kifessük a szobádat és elmehetnénk vásárolni is, hogy ne csak ruhád legyen. Mit szólsz? - vetettem fel mosolyogva az ötletet kislányomnak.
- Jó! Menjünk! - mondta hatalmas vigyorral az arcán, amiből sugárzott a boldogság és az életvidámság. Ahogy ránéztem, tudtam, hogy valamennyire elfelejtette azt a beszélgetést, amelyet Jin-nel folytatott és sikerült tovább lépnie.
- Akkor, amint befejezted, vedd fel a legszebb ruhácskádat és miután elpakoltam indulunk is, rendben?
- Rendben - hangzott a válasz és már be is fejezte az ebédjét. Sietve rohant a szobájába, hogy kiválaszthassa a megfelelő ruhát a mai napra, én pedig befejezve az evést, kezdtem elpakolni, hogy minél előbb indulhassunk. Amint mindent elpakoltam és megláttam kislányomat a tündéri kis ruhácskájában, én is siettem, hogy elkészüljek és indulhassunk végre. Magamra kaptam egy viszonylag tiszta felsőt és farmert, majd kezén fogva Hyuna-t neki is vágtunk az utunknak.Az úton kislányom végig vigyorgott, mint a vadalma, le se lehetett lőni, állandóan járt a szája, de ez boldoggá tett, mert végre láthattam életvidám kis arcocskáját. Ez a délelőtt kissé rosszul indult, de a napot nem ronthatja el, főleg, ha olyan gyönyörűen süt a Nap, mint most. Gyönyörű időnk volt, kellemesen fújt a szél, így nem volt az a rekkenő nagy hőség és mivel gondoltuk egy kis séta belefér a napunkba - hiszen rohantunk sehova se -, így a legközelebbi bevásárló központba gyalogosan jutottunk el.
Alig, hogy tettünk két métert Hyuna már húzott is be az egyik üzletbe, amit kiszemelt magának. Jártuk a sorokat, minden egyes ruhánál meg kellett állnunk, ami megtetszett neki és ha valami nagyon a szívéhez nőtt azt meg kellett fognom, hogy majd felpróbálhassa. Rengeteg ruhát nézett meg, a kezem tele volt velük, szinte a padlót sem láttam, akkor kupacot nyomott hozzám, de csak mosolyogva követtem és teljesítettem minden kívánságát. Amint megfelelő ruhamennyiség volt kezeim között, akkor megcéloztuk a próbafülkéket, hogy felpróbálhassa mindegyiket. Minden egyes darabot felvett és kijött megmutatni. Kisebb műsort kaptam és ez emlékeztetett arra az időszakra, amikor Minhie-vel voltunk így vásárolni, még az egyetemi években. Egy csomó időt töltöttem itt, de mikor megláttam gyönyörű kékes-szürkés ruhájában elállt a lélegzetem. Pont olyan gyönyörű volt, mint néhány évvel később az esküvőnkön, amikor is a fogadáson azt a ruhát viselte, amit kiválasztottunk. Ledöbbentettem, hogy emlékeztem rá, de ki ne emlékezne arra a pillanatra, amikor a szerelmét a leggyönyörűbbnek látta?! Melegséggel töltött el ez az emlék és csak akkor zökkentem ki, amikor Hyuna meglóbálta arcom előtt kezét, hogy figyeljek rá végre. Mosolyogva figyeltem tovább, ahogy szebbnél szebb ruhákban jelenik meg és mindegyikben gyönyörű volt. Pont úgy nézett ki, mint az édesanyja. Két gyönyörű nővel áldott meg az élet, és lehet, hogy egyikőjüket elveszítettem, de a másikban benne él. Hyuna pontosan olyan nővé fog válni, mint Minhie. A leggyönyörűbb lesz az egész világon.
- Papa! Te nem is figyelsz rám! - hallottam meg hirtelen hangját.
- Ne haragudj Kincsem! Mondtál valamit? - kérdeztem mosolyogva, ahogy felé fordultam.
- Min gondolkodsz ennyire? - kérdezte kíváncsian.
- Azon, hogy milyen gyönyörű is vagy ebben a ruhában - vigyorogtam rá és jó szorosan magamhoz öleltem, majd hagytam, hogy folytassa a próbálgatást.
Nem csak ruhákat vettünk neki, hanem farmert, pólót meg a többi dolgot, amire csak szüksége lehet a következő hónapokban. Miután mindent felpróbált és eldöntöttük, mit is veszünk meg, a pénztárhoz mentünk, hogy kifizessem a ruhákat. Ahogy ott álltunk és a lány a ruhák árát ütötte be, feltűnt, hogy egy idő után nem mert rám nézni és eléggé félénken szólalt meg. Furcsálltam az egészet, de nem szenteltem neki nagyobb figyelmet, majd megfogtam a szatyrokat, mikor fizettünk Hyuna-val és elhagytuk az üzletet. Kiértünk az üzletből egyből egy ismerős arcba futottunk bele. Mindhármunk, jobban mondva négyünk arcára egy hatalmas mosoly került és kislányom volt az első, aki hangot is adott az egésznek.
- HoSeok oppa! - rohant egyből oda az említetthez és a nyakába vetette magát, engem meg hátrahagyva a sok ruhával, amit vettünk neki. Mosolyogva sétáltam oda a kis családhoz és öleltem magamhoz barátom párját.
- Szia YunSeo - köszöntem, majd a babakocsihoz mentem és a benne éppen alvó JiMin-re tekintettem. - Még hihetetlenül édes -vigyorogtam barátomra.
- Az én génjeimet örökölte! Mégis mit vársz? - vigyorgott rám és jött oda hozzám, hogy megöleljen.
- Te narancssárgára festetted a hajadat? - csodálkoztam el, mielőtt még megölelt volna.
- Nem mondtam neked? - kérdezte döbbenten és mikor megráztam a fejemet egy o betűt formált szájával. - Akkor, nézd befestettem a hajamat - mutatta vigyorogva művét. - Kellett egy kis újítás már - vonta meg vállát.
- Nem, csak úgy nézelődni. Gondoltuk sétálunk egyet JiMin-nel, de láthatod, hogy a kisasszony szépen bealudt - mondta mosolyogva.
- Igen, azt látom.
- Gondolom ti vásároltok, ahogy elnézlek barátom - biccentett fejével a szatyrokra.
- Igen - vigyorogtam. - Hyuna-nak vettünk néhány dolgot, meg mindjárt megyünk a festék boltba is, mert ki szeretné festeni a szobáját.
- Drágám, mi nem akarjuk kifesteni a konyhát? - szólalt meg YunSeo. - Már eléggé lekopott az a szín és kéne valami élénkebb.
- Jó ötlet, Édesem. Akkor úgy tűnik egy felé visz minket az út - mosolygott rám HoSeok.
- Ez jó hír.
- Képzeld oppa, a Papára rá akart mászni az egyik néni a boltban - mesélte Hyuna én pedig értetlenül néztem rá.
- Mégis ki akart rám mászni Hyuna?
- Amikor fizettünk a pénztárnál. A néni úgy nézett téged, mintha fel akart volna falni. De én nagyon csúnyán ránéztem, és eltátogtam neki, hogy van neked valakid, szóval semmi esélye nincsen nálad - mondta halál komoly arckifejezéssel lányom nekem meg csak még nagyobbak lettek szemeim.
- Így már értem miért nem mert rám nézni se - tört ki belőlem a nevetés végül.
- Nem semmi kislányod van haver - veregetett vállon barátom.
- Nekem mondod? Mostantól Hyuna-val megyek mindenhova, hogy ne másszanak rám - nevettem és törölgettem a könnyeimet, majd elindultunk a festékbolt felé.
- Jin-t merre hagytátok? - szólalt meg HoSeok, amikor a boltban a festékeket nézegettük.
- A nagymamájánál van két hétig. Három nappal ezelőtt utazott el és az osztálytalálkozó előtti napokban fog hazaérni - mondtam, ahogy leemeltem egy festéket, hogy jobban megnézhessem a színét.
- Az szép - bólogatott nagyban. - És hogy bírod?
- Jól, mondjuk - húztam el számat. - Ő volt az, aki nem bírta sokáig nélkülem - vigyorogtam el, ahogy a tegnap estére visszagondoltam.
- Hűha! Mit műveltetek?
- Semmit - csóváltam a fejemet még mindig vigyorogva. - Hyuna nem bírja sajnos - komorodtam el egyből.
- Miért?
- Úgy tekint Jin-re, mintha az anyja lenne. Tedd jó helyre a mondatot - jegyeztem meg gyorsan. - Annyira kötődik hozzá, mintha Minhie lenne az. Ma délelőtt nagyon kiborult. Rettenetesen hiányzik neki Jin. Szerintem úgy érzi, mintha visszakapta volna az anyját, Jin személyében, és fél, hogy elveszíti. De ugye ez nem fog megtörténni, csak még nem tudja feldolgozni a dolgokat, vagyis nem úgy gondolkodik, mint mi. Jin-nek is hiányzik Hyuna és ő is kiakadt, mikor meghallotta Hyuna-t sírni. De úgy látom, hogy most jól van, szóval a következő napok már simábban fognak menni.
- Akkor ez volt a holtpontja Hyuna-nak.
- Mondhatjuk - néztem barátomra. - Még gyerek és nagyon fontos neki, hogy legyen valaki mellette. Nem tudom mi lenne most, ha nem lenne Jin velünk. Talán többször mondogatná, hogy keressek valakit magam mellé, vagy éppen ő lépne akcióba, hogy szerezzen valakit.
- Azért nem olyan elvetemült ő, NamJoon.
- Nem tudhatod mire is képes egy gyerek, ha a szüleiről van szó. Meg..
- Papa! Nézd! - jött oda hozzám és egy doboz festéket tartott a kezében. - Ilyet szeretnék - nyomta az orrom alá és elvettem tőle a dobozt, hogy megnézhessem a színt, amit választott. - Pont olyan, amit megálmodtam! - mondta hatalmas lelkesedéssel. Pontosan olyan volt a színe, mint a cseresznyevirágnak és el tudtam képzelni a szobájában.
- Biztos, hogy ilyet szeretnél? Mert ha lefestjük és nem tetszik, akkor már nem tudunk mit kezdeni vele - világosítottam fel kislányomat, nehogy még az utolsó percben meggondolja magát.
- Biztos. Annyira gyönyörű. Ilyet szeretnék - mondta hatalmas mosollyal arcán.
- Rendben. Akkor összeszedjük, hogy pontosan mennyi is kell belőle és fizetünk.
- Köszönöm - ölelt meg egyből, ahol ért éppen.
- Szívesen Kincsem - nyomtam egy csókot hajába, majd amint sikerült a megfelelő mennyiségű festéket összeszedni, kifizettem. Megvártuk, hogy HoSeok-ék is megvegyék a festéket, majd közösen indultunk kifelé a központból. Mosolyogva indultunk meg az egyik irányba, végig beszélgettünk, egészen addig, míg el nem váltak útjaink. Elköszöntünk barátainktól, majd hazafelé vettük az irányt. Hyuna kezét fogtam, míg a másikban a szatyrokat és a festéket. Arcán levakarhatatlan mosoly terült el, csillogó szemekkel nézett rám és elmondta, hogy mennyire is köszöni a ruhákat és a festéket is. Minden egyes mondat után hangoztatta, hogy én vagyok a legjobb apuka a világon, és erre a tömérdek cukiságra, csak mosollyal tudtam válaszolni, mert meghatott, hogy így gondolta. Mondjuk ezt már párszor elmondta, de ahogy most, úgy még talán soha. Nem tartom magamat a legjobb apának a világon, de igyekszem, hogy minden kívánságát teljesítsem egyetlen gyermekemnek, hogy boldog legyen és csak gyönyörű mosolyát láthassam.
Lassan hazaérkeztünk, Hyuna ruháit elhelyeztük a szekrényben, meg alaposan kitakarítottunk, hogy ha majd nekiállunk a festésnek ezzel ne kelljen annyit bajlódni, bár még nem terveztük el, hogy mikor is festünk. Egy biztos helyre tettem a festékeket, hogy megtaláljuk, amit szükségünk lesz rá. Amint ezekkel megvoltunk kislányommal elterültünk a kanapén és kedvenc sorozatát néztük, mert más ötletünk nagyon nem volt, hogy mit is csinálhatnánk így este hétkor, mert ennyire elszaladt az idő. Teltek a percek és végül nyolc órakor megvacsoráztunk és Hyuna elment fürdeni, addig én pakoltam és írtam Jin-nek egy üzenetet.
"Szia! Hyuna miatt nem kell aggódnod. Teljesen jól van, szerintem el is felejtette, hogy mi történt délelőtt. Elmentünk, vettünk neki pár ruhát és festéket is találtunk. Nem tudom mikor szeretné kifestetni a szobáját, de szerintem megvárunk vele téged is. Úgy sokkal viccesebb az egész festés. Érezd jól magaddal a nagyiddal, és vigyázz magadra! Holnap beszélünk. Szeretlek. NamJoon"
Amint elküldtem, azzal egy időben nyílt is a fürdő ajtaja, amin egy mosolygós kislány lépdelt ki, frissen mosott hajjal. Vigyorogva mentem oda hozzá és alaposan áttörölgettem haját, majd ment is a szobájába, ott pedig egy puszit nyomva arcára fektettem le aludni. Egy picit még mellette voltam, majd hagytam aludni és én is elmentem fürdeni. Eléggé sokat álltam a zuhany alatt, mert amikor már nagyban törölköztem arra lettem figyelmes, hogy csengetnek. Értetlenül álltam a fürdőben, majd gyorsan magamra kaptam a kikészített ruháimat és siettem, nehogy felkeljen Hyuna, ha már elaludt. Egyből kitártam az ajtót és eléggé meglepetten álltam a személy előtt, aki megérkezett hozzánk.
- Szia NamJoon - köszönt mosolyogva. - Jin itthon van? - kérdezte mosolyogva a férfi.
- Ohh értem. Csak oda szerettem volna adni neki néhány papírt a tárgyalással kapcsolatban. De, gondolom odaadhatom neked is - nyújtotta át a dossziét, ami eléggé vaskos volt.
- Ez rengeteg minden - vettem szemügyre kívülről a kezemben tartott tárgyat.
- Eléggé sok minden kapcsolódik az apjához. Nem egy ügy miatt ítélik el.
- Értem.. Nem akarsz bejönni?
- Szívesen, csak nem egyedül vagyok - mutat kissé odébb, mire megpillantok egy vele egykorú férfit. - Ő a párom, csak elkísért.
- Jöhet ő is nyugodtan. Ha már ennyit fáradoztál ezekért legalább igyatok valamit, mielőtt mentek.
- Hyung? - kérdeztem döbbenten, mire találkozott tekintetünk.
- NamJoon! - lelkesült fel egyből. - Komolyan te vagy az? - arcára és az enyémre is egy mosoly került egyből.
- Ti.. - szólalt meg JungSoo. - Ti ismeritek egymást? - nézett értetlenül minket.
- Igen - vágtam rá egyből. - Egy gimnáziumba jártunk - válaszoltam mosolyogva.
Ilyen véletlenek eléggé ritkán történnek..
