10.fejezet

   Ahogy ott álltam és figyeltem őket, nem tudtam, mit is tegyek. Szóljak valamit? Vagy csukják be az ajtót és hagyjam magukra őket? Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek, teljesen lesokkolt a látvány, hogy gondolkodni nem tudtam. Ahogy a fiú ölelte magához szomszédomat, látszódott hogy nagyon közeli kapcsolatban álltak és mennyire is fontosak egymásnak. Kookie, mint megtudtam végre kit is rejtett ez a név, teljesen más emberre számítottam. Nem képzeltem magam elé konkrét képet, de meglepődtem, hogy egy ilyen fiatal fiúcska e név tulajdonosa. Idősebbre számítottam és férfiasabbra, mondjuk még nem láttam rendesen az arcát, és ez egyre jobban felkeltette érdeklődésemet.
Vártam, hogy történjen valami, de várhattam, mert semmi sem fog történni.
   - Annyira hiányoztál Hyung - húzódott el kissé Kookie Jintől és végig mosolygott.
   - Te is nekem Kookie, de mit keresel itt? - kérdezte Jin értetlenül és a fiút nézte.
   - Mondom, hogy hiányoztál. Ez nem elég indok? - vigyorodott el a fiú. - De amúgy szerettem volna látni hol is élsz ezúttal. Jah és éppen nem vizsgázom, szóval gondoltam meglátogatlak - magyarázkodott Kookie.
   - Ez kedves, de mi lett volna, ha nem vagyok itt? Akkor mit csinálsz? - oktatta ki a fiút.
   - Bocsánat hyung - hajtotta le fejét Kookie. - Legközelebb szólok. Ne haragudj.
   - Nem haragszom, csak gondolkodj legközelebb és.. - itt feltekintett és meglátott, amint őket néztem. - NamJoon.. - szólalt meg halkan. Kookie lassan megfordult és amint meglátott valamilyen csillogást véltem felfedezni szemeiben, de egyben meg is rémített. Valami nem tetszett nekem.
   - Ő lenne NamJoon? - kapta fejét Jinre. - Róla meséltél a..
   - JungKook! - szólt rá Jin, mire a fiú ijedten hőkölt hátrébb és nem csak ő reagált így. Engem is megijesztett Jin hirtelen indulata. Sosem hallottam még megemelve a hangját és nem is akarom többet. - Itt a kulcs! Menj be hozzám. Mindjárt megyek - nyomta a fiú kezébe a kulcsot, majd felém fordult és megvárta, míg Kookie el nem indult a lakás felé és be nem ment. Mielőtt még eltűnt volna az ajtóban, egy utolsó pillantást ránk vetett, inkább rám és egy káprázatos mosollyal ajándékozott meg, ami egyszerre volt gyönyörű és félelmetes is, majd eltűnt a szemem elől. - Sajnálom - mondta sóhajtva Jin, mire ránéztem és elkaptam, amint tincseibe túrja hosszú ujjait és elgondolkodott. - Nem hittem volna, hogy éppen most fog felbukkanni. Beszéltem már vele arról, hogy jöhet meglátogatni, de kértem, hogy szóljon előtte, de mindig is ilyen volt. Kérlek, ne haragudj, de a mai..
   - Nincsen semmi baj Jin - kényszerítettem magamra egy mosolyt, mert valójában nem így gondoltam, de ezt neki nem kellett tudnia. - Majd máskor bepótoljuk.
   - De.. Biztos nem baj? - nézett bele szemeimbe. - Meg tudom oldani. Addig nálam lesz és...
   - Nem kell Jin - vágtam mondatába. - Vendéged van és nem is akármilyen. Nem hanyagolhatód el. Máskor bepótoljuk, jó? - mosolyogtam rá kedvesen.
   - Jó.. Kárpótollak valahogy - motyogta halkan.
   - Nem kell Jin - tettem kezemet vállára.
   - De rosszul érzem magam amiatt, hogy lemondtam a vacsorát - hajtotta le fejét szomorúan.
   - Ne érezd rosszul magad emiatt - simítottam kezemet arcára, mire felemelte fejét és szemébe nézett. - Menjél JungKookhoz - mosolyodtam el őszintén.
   - Köszönöm NamJoon - tett egy lépést felém és szorosan körém fonta karjait. Erősen bújt hozzám és nem akart elengedni, de én sem akartam, hogy ennek a pillanatnak vége szakadjon. Valami hihetetlen melegség járta át a testemet. Hirtelen elhomályosult minden és csak a körém fonódott karokat értékeltem, azt az illatot, amit már nem először éreztem és az érzés ami nagyon jól esett, de mindennek vége szakad egyszer. Jin elhúzódott tőlem, majd elköszönve, ment vendége után, én pedig ott álltam az ajtóban még mindig érezve Jin közelségét, de már csak az elmémben lakozott. Egyre furcsábban éreztem magamat Jin közelében és ezt magamnak nem tudtam megmagyarázni és már kezdett az agyamra menni, hogy olyan dolgok történtek velem, amiket nem értettem. Egy felnőtt férfi voltam, mégis úgy viselkedtem, mint egy gyerek, Mégis mi a fene történik velem mostanában?

   Becsuktam az ajtót és visszavánszorogtam az étkezőbe, ahol a megterített asztal fogadott, amit Jin miatt rendeztem így, de semmibe veszett minden, Szépen leszedtem mindent az asztalról, a tányérokat visszahelyeztem a helyükre, az evőeszközöket a fiókba, a poharakat a szekrénybe, a terítőt pedig vissza a többihez, ahonnan kivettem egy órával ezelőtt. A virágot, ami mindig az asztal közepén helyezkedett el, eredeti helyére helyeztem, mert a vacsora erejéig levettem, de már semmire sem volt szüksége. Az ételt, amit főztem a hűtőbe tettem, hogy másnap elfogyaszthassam kislányommal, mert most semmi étvágyam nem volt. Minden életerőm elveszett, nem éreztem, hogy éltem volna, de nem akartam túlzásokba esni, hiszen ez csak egy vacsora volt, nem az életem múlott rajta. Érzékelhetetlen volt az egész lényem, csak tengtem-lengtem a lakásban, ide-oda sétálgattam, nem csináltam konkrét dolgokat, csak voltam, ami kimondottan utáltam. Tudtam, hogy a dolgozatok ott vártak és csak magammal szúrok ki, ha tovább húzom a dolgokat, de mintha minden tudást elvettek volna az agyamból, annyira nem tudtam semmire sem koncentrálni, még a tévé sem tudott lekötni, pedig az egyik kedvenc filmem ment éppen, de most az sem érdekelt. Bevonszoltam magam a szobámba és tekintetem a polcra szegeződött, ahol könyveim sorakoztak. Rég volt, hogy kezembe akadt akármelyik is, így közelebb léptem és végighúztam ujjaimat a könyvek gerincén. Imádtam, ha a kezemben tarthattam egy példányt is, főleg akkor, ha az, az enyém volt. Nem szerettem kölcsönözni könyvet, mert azt nem tudtam bármikor leemelni a polcomról, így inkább megvettem. Mindenki szekált azzal, hogy miért nem töltöttem le őket az e-book-ra, amit könnyebben magammal tudtam vinni bárhova is, de én csak annyira válaszoltam; - Sokkal jobb lapozni egy könyvet, mint nyomni egy gombot a lapozáshoz. Szeretem érezni a könyv súlyát, ami a táskámat vagy a kezemet nyomta. Nincs annál nagyobb öröm, minthogy elmondhasd már csak száz oldal van hátra, az ötszázhuszonöt oldalas könyvedből. És, amikor elérkezel az utolsó oldalhoz, annak is a legutolsó mondatához, majd szavához és az utolsójára leütött karakterhez, a ponthoz, becsukod a könyvet, magadhoz öleled és visszagondolsz, milyen is volt akkor, amikor elkezdted. Ezért veszek én könyvet, hogy ezeket a pillanatokat újraélhessem.

   Lekaptam egy könyvet, ami egyik kedvenc írónőm sorozatának a második része volt. Anne Rice: Lestat, a vámpír. A nő hihetetlenül jól írt, emlékszem, hogy azért kezdtem el olvasni a legelső könyvét, az Interjú a vámpírral, mert sokat hallottam róla tinédzser koromban, és egyszerűen érdekelt, hogy miről is szólhat ez a könyv. Nagy nehezen megszereztem, mivel nem mai darab volt, de amint a megkaparintottam huszonöt éves koromban, neki is álltam egyből és miközben  kislányom aludt, tudtam olvasni a sorokat, amikor éppen nem tanultam vagy dolgoztam, de sikeresen be is fejeztem, aztán aznap megnéztem a filmet is hozzá és egyszerűen magával ragadott. Elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, de én megszerzem a többit is és mindent rongyosra olvasom. Hát el is érkezett az én időm, mert nagyon elfeledkeztem erről az ígéretemről, így a vaskos könyvvel a kezemben mentem ki a nappaliba, majd helyezkedtem el a fotelban és lapoztam fel az első oldalakat. Szokásom volt, hogy elolvassam az utolsó mondatot, de most nem tettem meg, mivel egyszer pechemre, az egyik történetnél, elrontottam a történet lényegét és izgalmát, ezért leszoktam róla. Nagy vonalakban átnyálaztam a kronológiát, ami a legutolsó oldalakon helyezkedett el, majd hogy milyen hosszú lesz maga az olvasmány. Ötszázhuszonöt oldal. Egyszer olvastam ennél hosszabb könyvet, de már nem emlékeztem a címére, de nem nagyon törődtem vele, így kinyitottam elől és neki is kezdtem az izgalmas történetnek, mivel az első résznél sem tudtam mi lesz a végkimenetele a történetnek, még az utolsó két oldalon sem jöttem rá. Kíváncsi voltam ennek mi lesz a befejezése.

   Ahogy nekiálltam az első mondatnak, szinte beleéltem magam a főszereplő érzelmeiben, pedig nagyon nem hasonlítottunk egymásra, mégis át tudtam érezni, mindazokat, amiket ő átélt fiatal korában. Szinte magam előtt láttam, majdnem vállig omló, csigás, dús, szőke haját, ami fehérnek látszik a neonfényben. Termete öles volt, de ez az akkori korban hatásos volt, mivel maga a történet az 1780 körül játszódott. Szeme szürke volt, ami magába szívta a kék és ibolyaszínt. Orra keskeny volt, de elegáns, ahogy ajkai is. Bőre fehér volt, ami megmutatta, hogy nem ember volt, mint mi.

   Nem tudom mikor szoktam én rá az ilyen könyvekre, de egyszerűen imádtam. Csak ajánlani tudtam mindenkinek, akit érdekelt a fikciókkal teli, fantasy, horror vámpírtörténetek, kissé gótikus regényék, akkor az ember imádni fogja ezt a sorozatot. Én sosem bírtam betelni vele. Vont valami, ami annyira magához vonzotta az embert, hogy képtelenség volt letenni a könyvet, bár Hoseok képtelen volt elolvasni. Neki annyiban nem tetszett, hogy nagyon lassan történtek benne a dolgok. Igen, ez így volt, de én pont ezt imádtam benne, hogy Anne Rice direkt húzta az agyunkat, hogy minél tovább gondolkodjunk a dolgokon és rájöjjünk a dolgokra, bár voltak olyan részek, amik még nekem is nagyon lassúak voltak, de átverekedtem magam rajtuk és csak pozitívan tudtam véleményezni a könyvet, a történetet, az írót. Egyszerűen imádtam minden egyes betűjét, az, ahogy leírta a dolgokat, megfoghatatlanok voltak. Azok az érzelmek, amik uralkodtak benne, hihetetlenek voltak.

   Faltam az oldalakat és csak akkor vettem le tekintetemet a szavakról, ha éppen szomjas voltam, vagy hívott a természet, de másért nem. Ilyenkor mellettem akár egy atombomba is robbanhatott volna, de nem tudná elterelni a gondolataimat, mivel túlságosan is magával ragadott az 1780-as évek társadalma és egy fiatal férfi, - aki nem sokkal volt fiatalabb nálam - élete. Csodálatos volt. Legközelebb mikor tekintetem a faliórára szegeződött, kissé belecsusszantam a másnap hajnalába, így szomorúan, de boldogan is, de gondosan a fotelbe fektettem a könyvet, mert tudtam, reggel folytatni fogom, eme csodálatos történetet.

   A másnap hihetetlenül gyorsan eltelt, egész nap a lakást takarítottam, hogy mire kislányom hazaér rend fogadja. A reggelem úgy kezdtem, ahogy gondoltam még hajnalban. Egy bögre kakaó társaságában, a pizsamámat nem cserélve át, ültem be a kényelmes fotelbe és folytattam a történetet, ahol hajnali egykor abbahagytam. A történet ott fejeződött be, hogy a mád vámpír főszereplőnk, nem akarta meglátogatni szerelmét, akitől elragadták, mert félt, hogy kiszívná édes, folyékony és meleg vérét, aminek megívástól a fellegekben járt Lestat.

   Olyan dél lehetett, mikor kikászálódtam a történetből, mert muszáj volt készülődnöm kislányom érkezésére, így elkezdtem a takarítást, rendet raktam, majd folytattam az olvasást, míg nem csengettek az ajtón. Mikor kinyitottam, Hyuna mosolyogva vetette magát a nyakamba, miközben anya a táskáját fogta. Éppen csuktam be utánuk az ajtót, amikor a szomszédban nyílt és megláttam JungKook-ot, amint kissé fáradtan, de kilépett a folyosóra. Amikor meglátott, mosolyogva intett nekem, én viszonoztam gesztusát, majd becsuktam az ajtót, mert valamiért nem bírtam látni Jint. Ugyanaz az érzés fogott el, mint tegnap este, amikor megmondtam Jinnek, hogy menjen Kookie-hoz és majd bepótoljuk valamikor máskor a vacsorát. Haragudtam rá, de nem értettem miért, mikor semmi közünk nem volt egymáshoz. Csak barátok voltunk. A szomszédom volt, nem az élettársam, akire haragudnék. De miket is mondok én itt? Össze-vissza zagyválok, aminek se eleje se vége. El kellene beszélgetnem valakivel, mert nem érettem se a történeteket, se az érzéseimet, se saját magamat. Teljesen érthetetlen volt az egész.

   Aznap nem is láttam Jint, nem jött át, de én sem kerestem. A héten sem találkoztunk valami sokat, de nem is értem volna rá, mivel egész héten a dolgozatokat javítottam, na meg az érettségi feladatokat, aztán még a lyukas óráimban helyettesítenem kellett, így időm nem is akadt, meg még nyakunkon volt az év vége. Minden a feje tetejére állt és ilyenkor szokott az lenni, hogy szépen túlhajszolom magam, így össze nem esek valahol. Ha még ezek a dolgok nem lettek volna elegek, a faktos óráim is, amiket a végzősöknek tartottam, azokra is be kellett mennem, így még több feladat zuhant a nyakamba, arra is külön készülni kellett és akkor még ott volt HaEun. Külön még tartottam neki órát, mivel voltak részek, amiket nem igazán értett és kérte, hogy külön magyarázzam el neki. Az iskolában nem volt szabad terem, meg Hyunat sem hagyhattam sokáig az iskolában, így ezeket az órákat a lakásomban ejtettük meg. Megbeszéltük melyik nap jön, hányra és akkor egy anyagot átveszünk. Nagyjából hetente kétszer fog jönni egy-egy órára, de mondtam, ha akarja lehet kettő, hogy biztosra menjünk. Így telt el egy hét, Jint alig láttam és kezdett hiányozni a jelenléte. Hyuna is érdeklődött iránta, de nem tudtam mit mondani. Nem tudtam, hogy mondjam el neki Kookie-t, hogy én mit éreztem, a vacsorát, így inkább csak annyit mondtam, most sok dolga akadt és ezért nem jön vagy megyünk mi. Azt nem tudtam, hogy JungKook még nála volt-e, mert arról nem beszéltünk, meddig marad a fiú, de nem tudtam ezen gondolkodni.

   Május huszonnegyedike volt, szerda. Hihetetlenül hosszú volt ez a másfél hét és a lehető leghúzósabb. Mondhatjuk, hogy minden dolgozattal elkészültem és az érettségi feladatsorokat is kijavítottam, de csak még több dolgom lett. Hétfőn összefutottam Jinnel, végre és beszélgettünk egy kicsit, ami nagyon jól esett, ez körülbelül öt perc volt, de nagyon jó volt. Ez boldogította a hetemet és a napomat. Az, hogy hallhattam a hangját és láthattam mosolyát, erőt adott nekem, hogy roskadjak össze a teher alatt, ami most ért, hanem küzdjek tovább. Amikor ott álltunk egymással szemben a folyosón és hallgattuk egymás beszédét, melegséggel járta át a testemet és tett nagyon boldoggá, főleg azért, mert nem sietett sehova sem, így arra következtettem, hogy JungKook már nem volt nála. A múlt héten néha-néha láttam őket sétálni, amikor éppen kiugrottam a boltba vagy Hyunaval sétáltam, és mindig azt láttam, hogy a fiú csimpaszkodik az idősebb karjaiba vagy éppen nevetve "verték" egymást.

Valamikor láttam, amint Jin éppen átölelte a kisebbet, hatalmas mosoly terült el az arcán, ahogy a fiúén is és én féltékeny lettem JungKook-ra. Igen, féltékeny voltam, de fogalmam sem volt miért, hiszen semmi közöm nem volt Jinhez, csak szomszédok voltunk. Ennyivel le is tudtam a dolgokat.
   Egyszer "beszéltem" Kookie-val, de még annak sem nevezhetném, de volt valami érdekes abban a gyerekben, mivel akárhányszor megpillantott, mindig egy számomra ijesztő mosolyt küldött felém, és nem tudtam eldönteni, hogy most kedvelt vagy utált éppen. Jin közelében csak mosolyogni láttam, sosem láttam, hogy ajkai lefelé görbültek volna, de még az tűnt fel, hogy ha éppen megpillantottam őket, akkor Kookie, mindig akkor ölelte magához Jint, és ekkor a gyomrom görcsbe rándult. Nem értettem miért reagáltam így, ezekre a dolgokra, de már megőrjítettek ezek a dolgok. Tudni akartam, hogy mégis mi történik velem, mert hogy magamtól nem jöttem rá, az egyszer biztos.
   Hoseok is folytatta tovább az idióta szövegeit és én nem értettem őket egyáltalán. Nem tudtam, kire akart célozni a mondataival, de egyre idegesebbé tett vele. A legutolsó üzenete volt a legjobb: "Tölts több időt vele és megtudod mi is ez az érzés, ami magába kerített, mert hogy én, biztos nem fogom elmondani neked, a világ legegyszerűbb válaszát!" Mégis kivel töltsek el több időt és mi ez az egyszerű dolog, amire nem tudok rájönni?

   Ma, hihetetlenül hosszú napom volt, mivel végig óráim voltak, vagy helyettesítettem, vagy épp rohangáltam, végül csak hazaértem Hyunaval fél háromra és háromra jött HaEun, hogy folytassuk a felkészülést. Semmi kedvem nem volt hozzá, de muszáj volt, hiszen megígértem neki, meg nem is tudnék szólni neki, hogy ne jöjjön. Mostanában alig aludtam, szerencsém volt, ha öt órát végig aludtam, de az is csoda volt. Rémálmok gyötörtek, minden éjjel, amikor is újraéltem Minhie elvesztését, de most mindenki azzal vádolt, hogy miattam halt meg. Ilyenkor riadtan ébredtem, teljesen le voltam izzadva és kapkodtam a levegőt. Valamelyik este talán fel is üvöltettem vagy hasonló, mert Hyuna jött át hozzám, hogy megnézze mi történt velem. Életemben nem vártam még ennyire a nyári szünetet, hogy végre kipihenhessem magamat és aludhassak annyit, amennyit akartam. Hihetetlenül fáradt voltam mostanában és a határaimat feszegettem, már a holtpontomon is túl voltam.

   Otthon előkészítettem mindent, hogy HaEun-nel tudjunk tanulni, Hyuna ilyenkor mindig a szobájában tartózkodott, mert ő is tanult. Nem sokkal három előtt megszólalt a csengőnk és már mentem is, hogy ajtót nyissak tanítványomnak. Az ajtó kitárult és a lány mosolyogva üdvözölt, majd került beljebb. Már jól ismerte a járást, mivel nem is tudom hányadik alkalommal volt itt és nem is volt valami hatalmas a lakás, így képtelenség lett volna eltévedni benne. A nappaliban telepedtünk le a kanapéra, majd elő is vette a füzetét, amiben összeírta kérdéseit, amikben nem nagyon volt biztos, de legalább megkérdezte és ha kellett többször átbeszéltük a dolgokat. Ma a csontokat és az izmokat vettük át ismételten.

Átvettük az egész csontvázat, hogy melyik rész hány csontból áll vagy éppen a csigolyák számát, mert abba aztán bele lehetett kavarodni, én is kevertem őket még a gimnáziumban, de aztán berögzült és megmaradtak az eredeti verziónál. Úgy tanultunk, hogy egyben elmondja a tételt, amit tudott, mindent a legjobb tudása szerint, majd kijavítom, ha valahol esetleg kell és a legvégén átbeszéljük alaposan a dolgokat, hogy esetleg mivel tudná kiegészíteni, hogy még érdekesebb legyen, mert az érettségi elnököket nem nagyon izgatta a biológia, csak ha olyan szakos, de nagyon reménykedek hogy nem. Mikor megvoltunk a nagyjával, akkor egy rövidke szünetet tartottunk, én megnéztem kislányomat, hogy is halad a házi feladatával, majd visszamentem HaEun-hoz, aki nagyban törte a fejét éppen valamin.
   - Valami gond van? - kérdeztem tőle, miközben leültem mellé a kanapéra.
   - Nem semmi, csak egy kis magánéleti dolog, de nem fontos - rázta meg a fejét, majd a füzetét kezdte el bámulni, de látszott rajta, hogy valami nagyon aggasztotta.
   - HaEun, mi a gond? Nyugodtan elmondhatod, ha valami baj van, hátha tudok segíteni. Látszik rajtad, hogy nagyon aggaszt a dolog és nem hagyj nyugodni. Nem lenne egyszerűbb, ha elmondanád valakinek?
   - A tanár úr volt szerelmes a gimnáziumban? - kérdezte hirtelen. Kérdése eléggé váratlanul ért.
   - Szóval szerelmi bánatról van szó? - kérdeztem tapintatosan, mire csak bólintott egyet. - A fiú, aki tetszik neked nem viszonozza az érzéseidet?
   - Nem is tud róla, de sosem fogom elmondani neki, mivel már túl késő. Mindjárt leérettségizem és itt hagyok mindent, hogy egyetemre mehessek a fővárosba. Ott fogok élni és csak ritkán tudok hazajönni. Felesleges belekezdenem egy kapcsolatba, ami végül a távolság miatt menne tönkre. Minek okozzak magamnak felesleges fájdalmat? - nézett rám és láttam szemei izzásában, hogy mennyire is szereti azt a fiút.
   - Figyelj HaEun. Tudom milyen a fájdalom, de ez ha meg sem próbálod kideríteni, hogy a fiú, akiért ennyire odavagy, mit is érezz irántad, az még nagyobb fájdalom. Engem kosaraztak már ki a középiskolába, és nem is akármilyen lány volt az - mosolyodtam el.
   - A tanár úr, csak jobb kedvre akar deríteni, azért mond ilyeneket - hajtotta le fejét.
   - Miért találnék ki ilyeneket? - tettem kezemet vállára. - A feleségem, aki már nincs velünk, a gimnáziumban ismertem meg, és az első pillanatban beleszerettem. Két hét után szerelmet vallottam neki és kikosarazott, de nem adtam fel. Onnantól kezdve minden nap beszéltem vele, hogy mindent megtudjak róla és elnyerjem a tetszését, de minden egyes alkalommal kikosarazott. Akármennyire hihetetlen, de engem is kosaraztak ki, nem egyszer - kuncogtam. - De nem adtam fel és kilencedik legvégén, egy szép délután sétáltam vele haza, és onnantól fogva, mi egy párt alkottunk. Ezzel csak azt szeretném mondani neked HaEun, hogy ne add fel ilyen könnyen a dolgokat. Mond el neki, hogyan is érzel iránta, megbánni nem fogod. Ha elmondod neki és ő is viszonozza az érzéseidet, akkor a jövőt is meg tudjátok beszélni, hogyan is legyen tovább. Ha pedig, nem viszonozza az érzéseidet, akkor se csüggedjél el, mivel egy gyönyörű, érett, okos, segítőkész és művelt lány vagy, aki sokra fogja még vinni az életben. Ez lebegjen a szemed előtt és akkor nem lesz semmi baj. Menj oda hozzá és mond el neki az érzéseidet - mosolyogtam rá kedvesen és bátorítóan, miközben kezem még mindig ott volt vállán, közben pedig ő is felemelte tekintetét és engem nézett.
   - De túl nagy közöttünk a korkülönbség. Ezért is sem lehet közöttünk szerelem. Miattam pedig nem hagyná itt az életét - felelte halkan.
   - Hány év van közöttetek?
   - Tíz év.
   - Oh, én azt hittem, hogy az egyik osztálytársadról beszéltél, de így sem változtatnék a véleményemen. Ha tényleg ennyire szereted őt, akkor menj oda hozzá és mond el neki az érzéseidet. HaEun, rosszabb rádöbbenni arra, hogy meg sem próbáltad és úgy elveszíteni valakit, minthogy küzdöttél érte és úgy veszítetted el. Inkább küzdjél, minthogy magadat okold, amiért nem tettél semmit.
   - Köszönöm tanár úr - mosolyodott el és válaszolt egy kisebb szünet után. - Sokat segített ezzel - nézett bele a szemembe és felcsillant írisze. - Már tudom mit kell tennem - fordult kissé felém testével.
   - Örülök, hogy segíthettem - mosolyogtam rá. - Ha akarod, akkor most befejezhetjük és legközelebb folytatjuk, hogy el tud intézni a dolgokat.
   - Az jó lenne - válaszolta, majd a következő pillanatban már két puha ajkat érzékeltem ajkaimon, melyek pontosan illeszkedtek enyéimre. Kikerekedett a szemem és megdermedtem a meglepettségtől, mert egyáltalán nem számítottam erre. Ahogy HaEun kissé feltérdelt, kezét a combomra fektette és úgy támaszkodott, miközben ajkait óvatosan mozgatni kezdte enyéimen, amik képtelenek voltak megmozdulni. Úgy csókolt, mint aki attól félt, hogy ellökik magától, és ezt kellett volna tennem, de annyira megdöbbentem tettétől, hogy reagálni nem tudtam érzéseire. Én belém volt szerelmes? Én tetszettem neki ennyire? Történt már velem ilyen, de az annyiban volt más, hogy mondta mennyire odáig van értem és ilyenek, de HaEun-nek mélyebbek voltak az érzései. Ő tovább is gondolkodott, nem csak a pillanatnak élt, hanem a jövőjét is ehhez irányította és tervezte. Ezt nem tervezhette meg, ez inkább csak az érzéseinek visszafojtásának határa volt, amit már nem bírt visszafogni és én csak löktem rajta. Én buzdítottam arra, hogy mondja el a szerelmének az érzéseit és tegyen valamit az ügy érdekében, mert különben rosszabb lesz a dolog, a saját "csapdámba" estem. Úgy csókolt, mintha az élete múlna rajta, mintha ez lenne az utolsó esélye erre. Szóval rólam beszélt eddig. A korkülönbség miatt nem lenne gond, de mikor azt mondta, hogy miatta nem hagyná itt az életét, itt Hyunara gondolt. Kislányomat senki és semmi miatt sem hagynám itt, de HaEun.. szinte a nővére lehetne Hyunanak, ami mind a kettejüknek furcsa lenne, és abban is igaza volt, hogy a távolság miatt tönkremenne a kapcsolat. Sosem volt távkapcsolatom, de mivel tudtam magamról, hogy nagyon ragaszkodtam az emberekhez, így nálam ez szóba sem jöhetett. HaEun, egy hihetetlenül gyönyörű lány volt, és okos is ráadásul, de én nem éreztem iránta semmit, nem gondoltam rá sosem úgy, mint nő, hanem csak mint a diákom, mivel az volt és tudjuk, hogy mindenhol tiltva volt a tanár-diák kapcsolat. Nem akartam, se szédíteni őt, se ámítani, sem pedig reményeket adni, így kezemet rátettem a vállára és éppen készültem lassan eltolni magamtól, mikor is a bejárati ajtó hangos becsapódására összerezzentünk mind a ketten és ugrottunk el egymástól.
   Rémülten kaptam oda a fejemet, de nem láttam senkit és először csak értetlenül néztem arra, majd kicsit elvezettem tekintetemet és megláttam egy szoba ajtót tárva nyitva, ami nem az enyém volt, hanem... Egyből felpattantam és a szoba felé vettem lépteimet, de nem találtam ott senkit. Kiléptem a szobából és tekintetem találkozott a még mindig a kanapén ülő tanítványommal, aki megszeppenten ült és nézett engem.
   - Sajnálom, én...
   - Nincsen semmi baj, de.. - sóhajtottam egy nagyot. - Most muszáj megkeresnem Hyunat. Az ajtót, csak húzd be, ha elmész. Jövőhéten találkozunk. Szia - köszöntem el és hadartam el a dolgokat, miközben a bejárati ajtó felé robogtam. Magamra kaptam a cipőmet, majd kiléptem az ajtón és körültekintettem a folyosón, de nem láttam kislányomat. Lenéztem az utcára, de nem láttam sehol a közelben. Biztos nem mehetett messzire, hiszen gyerek és tudta jól, hogy nem mehet el messze az engedélyem nélkül. De akkor hol lehetett? Kétségbeesetten néztem körül és tanakodtam vajon hova is tűnhetett az én Hercegnőm. Fogalmam sem volt arról, hogy miért ment el egyáltalán, de csak azt tudtam volna felhozni, hogy látott HaEun-nal csókolózni és ez megrémisztette, de nem értem miért. Össze-vissza nézelődtem fentről, míg egy kislányt meg nem pillantottam a játszótéren, aki teljesen úgy nézett ki, mint Hyuna. Egyből lerohantam a lépcsőn és átrobogtam az úton, nem törődve azzal, hogy megállítottam a forgalmat. A játszótér kapuját, szinte feltéptem és úgy rontottam be.
   - Hyuna! - üvöltöttem nevét, majd megfordult, én pedig megdermedtem. Csak néztem, majd egyet nyeltem. - Bocsáss meg. Azt hittem a kislányom vagy.. Nagyon hasonlítasz rá - mosolyodtam el kissé, a kislány pedig megfordult és ment a hintához. Körülnéztem ismételten, de sehol sem láttam senkit. Hova a fenébe tűnhetett? Próbáltam végiggondolni hová is mehetne egy vele egyidős kislány, míg be nem villant egy hely, ahol még nem néztem. Visszaloholtam a házhoz, majd kettesével véve a lépcsőfokokat, jutottam fel a legfelső szintre, majd annak a legutolsó lakásához siettem. Egyből kopogtattam rajta, kissé idegesen. Vártam, hogy mikor nyílik ki az ajtó és nagyon reménykedtem benne, hogy Hyuna itt volt. Nem sokkal később nyílt is az ajtó és megpillantottam szomszédomat, aki kissé szomorú tekintettel nézett engem. Amikor meglátott, el is fordította tekintetét, majd lassan visszavezette rám, mintha valamilyen titok nyomta volna a lelkét.
   - Jin, itt van Hyuna? - kérdeztem egyből, miközben többet pislogtam, mert kezdtem homályosan látni.
   - I-igen... - mondta halkan, de nem állt el az ajtóból.
   - Jin, mi a baj? - kérdeztem értetlenül, mert ilyenkor rég beengedett volna.
   - Azt mondta nem akar hazamenni.. - hajtotta le fejét.
   - Micsoda? Hol van? - kérdeztem, ahogy tettem egy lépést és már adott is helyet a bejövetelre.
   - A nappaliban - mondta sóhajtva, miközben elsétáltam mellette és mentem befelé egészen a nappaliig, ahol sírós kislányomat pillantottam meg.
   - Kicsim.. - mentem oda hozzá és vontam bele ölembe egyből, miközben szorosan öleltem magamhoz, de amint megérezte közelségemet kibontakozott karjaimból és Jinhez sietett, aki egyből felvette a padlóról és átölelte. Kislányom egyből átkarolta nyakát és folytatta a sírást.
   - Ezt akartam elmondani.. Mióta csak átjött, azt mondja, nem akar hazamenni és haragszik rád, de egyáltalán nem értem miért. Próbáltam kérdezgetni, de esélytelen. Csak sír és sír. Én akartam szólni neked, de azt mondta, hogy ne és ha megteszem, akkor elszökik innen..
   - Hyuna.. - indultam el Jin felé, de amint tettem pár lépést a látásom még jobban elhomályosult, a lábaimból kifutott minden erő, ahogy karjaimból is, de a tudatomat is elvesztettem. Nem bírtam irányítani a saját testemet, mintha egy bábu lettem volna, akit eldobtak és nem bírta megtartani magát. Érzékeltem, ahogy közeledett a padló, de magát az érkezést nem éreztem. Semmit se érzékeltem, csak a hangokat és a fájdalmat, ami átjárta a testemet. A kislányom látni sem akart, gyűlölt. Fontosabb volt neki Jin, mint én, az apja. Én nem voltam már neki senki. Nem szeretett. Nem léteztem számára. Hallottam, amint utánam kiáltottak mind a ketten és egy kisebb boldogság járt át, hogy hallhattam hangját. Az utolsó, amire emlékeztem, mielőtt még megszűnt volna a külvilág, Hoseok szavai voltak.
   "Nyisd fel s szemed." "Ne húzd tovább a dolgot. Légy boldog." "Te tényleg nem veszed észre igaz?" "Majd rájössz magadtól is." "Tölts több időt vele és megtudod mi is ez az érzés, ami magába kerített, mert hogy én, biztos nem fogom elmondani neked, a világ legegyszerűbb válaszát!"