- Megint nyitva van a szád Jin - mosolygott az idősebb és Jin arca felé nyúlva, csukta be száját, mire a tátott szájú kizökkent a sokkból.
- Istenem, tényleg te vagy az - ugrott volt párja nyakába, akit kissé váratlanul ért az egész, és próbálta megtartani volt párját, miközben egy mosoly kúszott ajkaira. - Semmit sem változtál - ölelte szorosan a másikat, majd lassan ismét a földön járt barátom és onnan nézte a másikat.
- Ezt mondhatnám én is - kuncogott JungSoo. - Az, hogy tátott szájjal nézel valakire, még mindig megmaradt. Az elmúlt tizenhárom évben, semmit sem változtál, csupán helyesebb lettél, felnőttél és látom most már boldog is vagy - mosolygott Jin-re, majd a mondat végénél rám tekintett. Jin követte tekintetét, és egyből hozzám sietett, kezemet megfogva húzott a bejárati ajtóhoz.
- Nam, had mutassam be neked, JungSoo hyung-ot, akiről meséltem neked - mondta mosolyogva, ahogy még mindig a kezemet fogta. Annyira jól esett, hogy mellettem volt és kimutatta, hozzám tartozik és nem máshoz. - JungSoo hyung, ő itt NamJoon, a barátom - az a csillogás a szemében, ahogy kimondta az utolsó szót, megdobogtatta a szívemet és még inkább azt éreztem, hogy az enyém volt.
- Nagyon örülök a találkozásnak - nyújtotta mosolyogva jobbját.
- Szintúgy - fogadtam el köszönését. - Gyere nyugodtan beljebb - mosolyogtam rá.
- Nem akarok nagyon zavarni, csak egy dolgot szeretnék Jin-nel közölni, azután már megyek is haza - mosolygott, ahogy kicsit beljebb jött és Jin becsukta mögötte az ajtót.
- Miről van szó? - kérdezte kíváncsian.
- Tudod. Miután szakítottunk, nem hagyott nyugodni a gondolat, amit az apád művelt veled - húzta el száját. - Ezért abbahagytam az egyemet és mást kezdtem el tanulni.
- Abbahagytad az egyetemet? Te teljesen...
- Jin - nézett párom szemébe JungSoo, és azonnal becsukta a száját. - Igen, abbahagytam, mert azt akartam, hogy az apád elnyerje méltó büntetését, és te végre szabad lehessél. Rendőrnek kezdtem tanulni, aztán, ahogy kikerültem az utcára és nekikezdtem a munkának, végig a te ügyeddel foglalkoztam. Mindent elkövettem, hogy megtaláljam az apádat, de túlságosan jó kapcsolatai voltak ahhoz, hogy ráleljek. Minden nyamvadt nap csak azon dolgoztam, hogy végre elkaphassam, míg végül.. két napja sikerült - mondta mosolyogva, aminek következtében Jin, csak hatalmas szemekkel nézett.
- Hogy el... Mi? - kérdezte döbbenten.
- Elkaptuk. Rács mögé kerül. Ha vallomást teszel ellene és még talán HyeJeong-ot is sikerül rávennem...
- Te találkoztál HyeJeong-gal..? - kapaszkodott erősen kezembe párom, amint meghallotta a lánynak a nevét.
- Igen - bólintott az idősebb. - Teljesen véletlenül ütköztünk egymásba az utcán, ő volt az, aki felismert. Mivel csupán egy-két év telt el, pontosan tudta ki is vagyok. Beültünk valahova és beszélgetni kezdtünk. Ő volt az, aki támogatott a döntésemben, de mikor két napja felkerestem, hogy vallomást kellene tennie apád ellen, megrémült. Nem tudom, őt hányszor is bántalmazta, de ebből a reakciójából, arra következtetek, hogy nem egyszeri alkalom volt. Már apád nevétől megrémült - mondta JungSoo és éreztem, amint a mellettem álló férfi egyre inkább elgyengült. Egy pillanat alatt történt minden. Jin lábai felmondták a szolgálatot, a földre rogyott, elengedve engem kezdett neki a zokogásnak. Rémülten ugrottam mellé, ahogy JungSoo is. Egyáltalán nem értettem, hogy mi történhetett vele.
- Jin - szólítgattam és megfogtam kezét, hogy elhúzhassam arca elől. - Jin, nézzél rám! - szóltam rá kissé erőteljesebben és elvettem kezét arca elől. - Mi a baj? - fogtam mind a két kezét és kényszerítettem, hogy rám nézzen.
- Miattam történt minden - zokogott, ahogy mellkasomnak döntötte fejét és belém kapaszkodott. - Miattam bántotta annyiszor HyeJeong-ot! Ha én nem lettem volna, akkor nem történik meg mindez! Nem is kellene a világon lennem. Egy senki vagyok - bőgte, egyre jobban markolászva felsőmet. Egyből eltoltam magamtól és dühösen meredtem rád. Szemei elkerekedtek, egy pillanatra talán benne is rekedt a levegő.
- Ezt azon nyomban vond vissza! - szóltam rá mérgesen. - Akkor is megtörtént volna ez, ha nem lettél volna ott! Nem a te hibád volt! Szerinted, nekünk nincsen szükségünk rád? - vontam fel szemöldökömet. - Szerinted, JungSoo, HyeJeong, JungKook, TaeHyung, Hyuna és én, hogyan élnénk, ha nem léteznél? Belegondoltál abba, hogy hányan is függnek tőled, hány embernek okozol már attól boldogságot, hogy vagy neki? Jin, én létezni nem tudok nélküled! Felfogtad ezt? Hányszor hangoztassam még, hogy mennyire szeretlek, hogy az életet jelented nekem?! Ezalatt a négy hónap alatt, teljesen megváltoztattál, jobb emberré tettél! Segítettél nekünk, úgy gondoskodsz rólunk, mintha a családod lennénk. Hyuna-t a saját gyerekedként kezeled. Felnéz rád! Egyszerűen megvesz érted! Ha ezt hallotta volna az előbb, biztos ugyan azt mondaná, mint én. Szeretlek SeokJin, az életem vagy már, és én egy percet sem bántam meg melletted. Nem érdekel, hogy kik a szüleid, kivel, hányszor hol voltál, hány kapcsolatod volt! Csak az számít, hogy velem vagy és engem szeretsz. Ne gondolj arra, hogy a létezésed egy csapás. A világ legjobb dolga, hogy létezel és hogy rád találtam - öleltem szorosan magamhoz. - Szeretlek. Ezt sose felejtsd el - suttogtam a fülébe, ahogy haját simogattam és próbáltam nyugtatgatni.
- Én is szeretlek - kapaszkodott belém erősen és arcát a nyakamba temette. Még mindig sírt, de most inkább attól, amit mondtam neki. Simogattam, hogy megnyugodjon, közben JungSoo-ra sandítottam, hiszen furcsa lehetett, más karjaiban látni a volt barátját, de lehet csak én gondoltam így. Mikor tekintetünk találkozott, egy mosolyt küldött felém és felállva lépett egyet hátrébb.
- Papa.. - hallottuk meg hirtelen kislányom hangját, amint álmosan állt a szobája ajtaja előtt.
- Mi a baj Kicsim? - kérdeztem feléje fordulva.
- Miért sír Jin oppa? - kérdezte, ahogy egyre közeledett felénk. - Jin oppa.. - szólította meg Jin-t, ahogy elénk ért és egyből megölelte az idősebbet.
- Semmi bajom Hyuna - ölelte magához kislányomat. - Oppa, most nagyon boldog, azért sír - szorongatta Hyuna-t. - Sajnálom, hogy aggódtál értem és felébresztettünk. Mesélek neked egy mesét, hogy el tudjál aludni, rendben? - mosolygott lányunkra könnyes szemekkel.
- Ő kicsoda? - mutatott egyenesen JungSoo-ra, aki mosolyogva hajolt le az ő rá mutató személyhez.
- Park JungSoo vagyok, Jin vo.. egyik barátja - vetette vigyorgó arcát rá. - Te pedig Hyuna, ha jól hallottam, ugye?
- Igen.
- Nagyon szép neved van.
- Köszönöm - mosolygott már kislányom is.
- De nem szeretnék tovább fenntartani titeket, csak ezért szerettem volna jönni - egyenesedett fel az idősebb és ránk nézett.
- Nem maradsz még egy kicsit? - szólalt meg párom. Tudom jól, hogy miért kérdezte és semmi bajom nem volt vele, egyáltalán nem akartam azt mutatni, hogy picit rosszul érint, amiért a volt pasijára, úgy nézett, mint én Jin-re. De nem ment. Féltékeny voltam, rohadtul, de tudtam jól, hogy csak azért reagált így, mivel... Mennyi ideje is? Tizenhármat mondott JungSoo? Igen. Tizenhárom éve nem látták egymást, eléggé csúnyán is váltak el, azóta meg, semmi hír nem volt a másik felől. Persze, hogy érdeklődik iránta, hiszen a volt barátja, az első szerelme, akivel először volt kapcsolata meg minden, én meg... csak voltam. Az istenért már! Nem kellene ilyeneken gondolkodnom, mert megint HoSeok-nak lenne igaza. Hogy lehetek ennyire féltékeny?
- Szívesen maradnék, de még haza kell mennem. Várnak rám - mosolygott kedvesen, mire egy pillanatra Jin arckifejezése megváltozott, majd visszaállt normálissá.
- Oh, rendben, de azért még találkozunk..? Régen beszéltünk már..
- Ha lesz időm, akkor mindenképpen, de a tárgyalás miatt még keresni foglak a napokban.
- Oké.
- Jin oppa... - hallottuk Hyuna álmos hangját.
- Máris megyünk Kicsikém - mondta kislányunknak, majd gyorsan az idősebbhez lépett. - Jó volt látni - ölelte át, amitől a torkom is kiszáradt. NamJoon, azonnal nyugodj le!
- Én is így érzek - viszonozta JungSoo párom gesztusát, majd egy perc elteltével, elváltak.
- Bocsánat, hogy nem kísérlek ki, de... - kezdett bele Jin.
- Jin, nincsen semmi baj. Mindig is tudtam, hogy mennyire vonznak a gyerekek és egy ilyen tündéri kislánynak én sem tudnék ellenállni - mosolygott Hyuna-ra. - Szép álmokat Hyuna!
- Jó éjszakát! - köszönt el tőle kislányom is. - Papa, majd bejössz..?
- Persze. Egy pillanat és én is megyek - simogattam meg arcát.
- Akkor jó - mosolygott, majd Jin kezét megfogva indultak el a nyitott ajtó felé. Párom előreengedte kislányunkat, majd még egyet utoljára visszanézve intett JungSoo-nak és eltűntek a szemünk elől. Annyira nem akartam ezt. Eltelt azért egy perc, mire abbahagytam az ajtó bámulását és vendégünkre tudtam nézni. Semmi bajom nem volt vele. De tényleg semmi. Mégis irritált, hogy itt volt. Semmit sem csinált. Semmit, mégis piszkálja a szememet.
- Köszönöm a vendéglátást NamJoon - hallottam meg hangját. - Remélem legközelebb többet tudunk beszélni - mosolygott rám, ahogy a kezét nyújtotta.
- Én is örülnék neki - fogadtam el jobbját.
- Nem kell aggódnod - mondta, ahogy elengedtük egymást.
- Ezt hogy érted? - néztem értetlenül rá.
- Nem fogom elvenni tőled Jin-t - veregette meg vállamat.
- Honnan veszed, hogy megfordult a fejemben?
- Az arcodra volt írva. Csak tüske vagyok a szemedbe, de ne aggódj. Tudom jól, hogy nem ellenem irányul, csak egyszerűen félsz, hogy elveszítheted őt. Jin, nagyszerű ember, nála jobbat nem is érdemelhet az ember.
- Még mindig szereted? - bukott ki belőlem egyből a kérdés. - Ne haragudj! Nem úgy értettem. Egyszerűen csak..
- Semmi baj - mosolygott rám kedvesen. - Én is, így reagálnék a helyedben - vett egy mély levegőt. - Igen. Igen, szeretem őt, még mindig, de már nem úgy, mint akkor. Azóta megtaláltam azt a valakit, akivel együtt akarok lenni, de Jin.. - sóhajjal szakította meg mondatát. - Jin, az első olyan szerelmem és kapcsolatom volt, akivel tényleg el tudtam képzelni az életemet. Szerintem tudod milyen érzés ez. De nincs bennem késztetés, hogy visszaszerezzem, vagy újra együtt legyünk. Persze, ha megtehetném, azt a négy évet visszajátszanám újra és újra, de nem ilyen az élet és egyikünknek sem tenne jót - mosolygott zavarodottan. - De, most már tényleg mennem kell - nézett órájára. - Otthon ki fogok kapni, amiért későn érek haza - vigyorgott.
- Azt meg nem szeretnénk - mosolyogtam most már én is és az ajtó felé mentünk.
- Még egyszer. Köszönöm a vendéglátást és remélem még találkozunk.
- Mindenképpen és köszönöm.
- Mit köszönsz? Nem tettem semmit.
- De. Nagyon is sokat tettél. Leginkább Jin-nek, amiért nagyon hálás vagyok.
- Nem kell hálásnak lenned. Ez a munkám, de nem csak azért tettem.
- Tudom. Pont ezért, köszönöm.
- A legközelebbi viszontlátásra - rázott kezet velem.
- Szervusz - köszöntem el tőle és, amint eltűnt alakja visszaléptem a lakásba és bezártam az ajtót. A konyhába botorkáltam, miközben a kezemben szorongattam egy kis névjegykártyát. Még az első kézfogásnál került a kezembe és a pultra helyezve, a hűtőhöz léptem, hogy valamit igyak, mert a torkom teljesen kiszáradt. Ahogy a folyadék legurult a torkomon, mindent otthagyva indultam kislányom szobája felé, ahol már fél álomban lévő betakarózott lányom várt párommal együtt. Mosolyogva léptem oda hozzá és nyomtam egy csókot homlokára. Simogattam arcát, míg álomba nem szenderült, aztán elhagytam a szobát. Nem is vettem észre, hogy Jin már kiment és a pult mellett állt, kezében a névjegykártyával. Nem messze tőle megálltam és vártam, hogy rám nézzen, de csak azt a hülyeséget nézte. Rosszul éreztem magam, felfordult a gyomrom, hogy valaki más mosolyogtatja meg, nem pedig én. Hogy nem miattam örült, hanem a volt barátja okozta ezt az örömet neki. Bosszantott a dolog, de próbáltam nem kimutatni, ami sosem volt az erősségem, hiszen minden az arcomra volt írva. Egy pillanat alatt tudhatta, hogy nagyon nem tetszett nekem a dolog, de nem akartam, hogy szomorú legyen. Boldoggá akartam tenni és, ha ehhez az kellett, hogy találkozhasson a volt barátjával, akkor megadom neki ezt az örömöt. Mindent engedni fogok neki, hiszen csak az számított, hogy mosolyogjon és boldog legyen.
- Nem fogok találkozni vele - hallottam meg hangját, mire kizökkentem elmélkedésemből, és rá kaptam tekintetemet.
- Mi? De az előbb még annyira akartad. Láttam, mennyire lelombozódtál, hogy nem maradt tovább. Tizenhárom éve nem beszéltetek, persze, hogy találkozni akarsz vele - próbáltam érvelni, hátha meggyőzöm.
- Lehet, hogy igazad van, de te egyáltalán nem akarod ezt.
- Micsoda?
- Az arcodra van írva minden, Nam - mosolygott rám és odajött hozzám. - Köszönöm, hogy vagy nekem - karolta át nyakamat, a szavakat végig ajkaimra suttogta, majd egy lágy, romantikus csókba hívott. Ujjait tincseim közé vezette, ahogy tarkómat masszírozta, ajkai pedig gyengéden kényeztettek. Kezeimet derekára tettem és úgy húztam magamhoz, miközben elmélyítettem a csókot, hogy a pillanat, amikor a lehető legboldogabb voltam, még hosszabb és hosszabb legyen. Percekig csüngtünk a másik ajkain, és csak akkor váltunk el egymástól, ha szükséges volt. Lassan már négy hónapja, hogy találkoztunk, két hónapja, hogy az enyémnek mondhattam őt és remélem csak még több hónap és év fog mögöttünk állni, mert Jin túlságosan is fontossá volt számomra. Ma tényleg megfordult a fejemben, hogy elveszíthetem őt, hogy JungSoo visszaveszi, és soha többé nem láthatom, de az, hogy most a karjaimban tartottam és csókolhattam, tudatosította bennem, hogy ez nem fog megtörténni. Ő már az életem része, a másik felem, aki nélkül nem léteztem és örökké ebben a csodálatos világban akarok élni, ahol csak mi voltunk, Hyuna, Jin és én. A kis családom, ami tökéletes volt.
Mikor elfogyott mindkettőnk levegője és kábultan kapaszkodtunk egymásba, homlokomat övének döntöttem és csak élveztem, hogy mellettem volt. Egy aprócska csókot nyomtam ajkaira, majd a kezét megfogva húztam magam után a szobánkba, hogy végre mi is nyugovóra térhessünk. Átöltöztünk, befészkeltük magunkat a takaró alá, és egymáshoz bújtunk. A hátamon feküdtem, egyik karommal átkaroltam páromat, aki készségesen simult hozzám, fejét mellkasomra fektette, kezét hasamon pihentette, miközben magamba szippantottam illatát. Hajába csókoltam, simogattam hátát és élveztem, ahogy apró csókokkal lepi el bőrömet. Megnyugtatott, hogy az enyém volt, hogy érezhettem magam mellett, de leginkább az, hogy engem szeretett és nem mást. Egy apró, utolsó puszit leheltem homlokára, ami után mind a ketten álomba szenderegtünk és másnap reggelig, amikor is kislányunk ébresztett, fel nem keltünk.
Reggel, amint kislányunk ébresztett, mosolyogva keltünk ki az ágyból és fogyasztottuk el közösen a reggelit. Az étel elfogyasztása után, Hyuna már ment is öltözni, ahogy párom is, hiszen dolgoznia kellett. Le akartam beszélni róla, hogy még egy napot pihenjen, de hajthatatlan volt, és meg is érettem, mivel a főnöke így is nyögve-nyelősen engedte el erre a hétre és még a következő két hétre. Emberhiány volt a cukrászdában és eléggé nehezen tudta megoldani Jin pótlását. Csupán egy alkalmazottja volt még, aki így is túlórázni szokott, és párom eléggé rosszul érezte magát, hogy miatta megy nehezen a bolt. Amikor készülődött, elköszönt kislányunktól, majd az ajtóhoz kísérve, egy csókkal búcsúztam el tőle. Eléggé nehéz volt elengedni, hiszen az elmúlt héten végig együtt voltunk és furcsa volt, hogy nem volt mellettem. Néztem, ahogy sétál lefelé a lépcsőn, majd kilépve a folyosóra, figyeltem, amint az utcán bolyongott és eltűnt a szemem elől. Hyuna, itthon maradt velem, mivel iskola még nem volt, de tudtam, hogy még van elintézni való dolgom, így elvittem magammal. Már rég el kellett volna intéznem, hogy anya házát átnézzem, mi is az, amire esetleg szükségünk lesz-e vagy, mi az, amit kidobhatunk. Így kislányommal, beszálltunk anya kocsijába és átmentünk a város másik végébe, ahol anya élt. Kicsit összeszorult a gyomrom, ahogy egyre jobban közeledtünk, de elnyomtam magamban minden pánikot, mert nem akartam kislányom előtt gyengének mutatkozni, ahogy azt sem, hogy ismét olyan állapotba kerüljek, amibe nem akartam. Nagy levegőt véve szálltam ki Hyuna-val a kocsiból, ahogy megálltunk a hát előtt. Furcsa volt úgy belépni oda, hogy senki sem fogadott és ezt kislányom is érezte. Néma csend volt, minden pontosan ott volt, ahol hagyta mielőtt még kórházba került volna. A múltkori látogatásom óta nem járt itt senki, minden mozdulatlan volt, ahogy eddig is.
Lassan lépdeltem befelé, alaposan végigjárva minden helyiséget. Hyuna-t a saját szobájába küldtem, hogy ott szedje össze azokat a cuccait, melyeket haza akar hozni és mik azok melyekre semmi szüksége nincsen. Egy pillanat alatt tűnt el és már neki is látott a feladatának, míg én legelőször az én szobámba mentem, majd anyáéba. Azért a sajátommal kezdtem, mert tudtam, hogy azzal gyorsan végezni fogok, hiszen rengeteg olyan ruhám volt ott, melyet csak itt hordtam vagy éppen már annyira kinyúltak, hogy használhatatlanok. A ruháimat egy hatalmas zacskóba raktam össze, ami meg is telt pillanatok alatt, mert talán van olyan felsőm, ami talán megtetszik Jin-nek és meg szeretné tartani magának. Minden könyvemet, ami a polcon volt, eltettem egy dobozba, mert ezekre biztos szüksége lesz kislányomnak, és hátha kedvet kap valamelyikhez. Az összes kis kacatomat, amiket gyűjtögettem, eltettem, de ami törött volt, azt kidobtam, de az emléke örökre megmarad. Gyorsan haladtam a saját cuccaimmal, míg végül anya szobájába nem mentem. Kissé nehezen, de bejutottam rajta, és nem azért, mert az ajtó nem akart nyílni, hanem fel kellett magamat készíteni arra, hogy mennyire nehéz is lesz ott lennem. Ahogy beléptem, ismételten odaképzeltem anyát, amint az ágyon ült és a zoknikat pároztatta, vagy csak mosolyogva intett nekem. Rettentően hiányzott. Még mindig nehezemre esett elfogadni a tényt, hogy soha többé nem ölelhetem magamhoz, de tudtam jól, hogy sokkal jobb helyen volt, boldog és vigyázz ránk. Sóhajtva mentem az asztalához, ahol néhány közös fényképünk ékeskedett, megannyi emlékkel együtt. Az első kép, az esküvőjükön készült. Anya gyönyörű volt, ilyenkor már a szíve alatt hordozott, és látszott rajta és apán is, hogy rettentően boldogak. A második képen már hárman szerepeltünk, amikor hazajöttünk a kórházból. Apa szülei meglátogattak minket és ők is készítették a fényképet. Semmire sem emlékszem belőle, de az érzés, hogy velük voltam, megmaradt. A harmadikon, Minhie és én szerepeltünk, az esküvőnkön. Gyönyörű volt. Az ágyra ülve fogtam kezembe a képet és óvatosan végighúztam rajta ujjamat. Még a mai napig érzem, ahogy Minhie-t a karjaimban tartottam azon a napon. Éreztem, hogy az érzéseim egyre jobban átvették rajtam az uralmat, de nem akartam elgyengülni. Visszahelyeztem a fényképet, és az utolsóra pillantottam. Öten voltunk rajta. Apa, anya, Minhie, Hyuna és én. Kislányunk itt fél éves lehetett, ha jól emlékszem a születésnapomon készült a fénykép. Családi összejövetel volt, és valaki lekapott minket. A kezembe véve a tárgyat, a kezeimet a térdemen pihentetve, hajoltam előre és csak meredtem az arcokra. Először apa, aztán Minhie, most meg anya.. Mindenkit elveszítek. Automatikusan nyúltam a zsebembe és halásztam elő telefonomat, amint a kezembe került, egyből tárcsázni kezdtem a fülemhez emeltem a készüléket és vártam. Vártam, hogy felvegye.
- Nam..? - szólt bele egyből.
- Ne haragudj! Tudom, hogy dolgozol, csak annyira... - akadtam meg egy pillanatra. - Annyira fáj... - éreztem, ahogy kezdenek a könnyeim előtörni.
- Nam, mi a baj? Történt valami? - kérdezte aggódva. A háttérből hallani lehetett, amint kiment a tömegből, hogy rendesen halljon.
- Itt vagyunk anya házában és.. Néztem a képeket és... Mindenkit elveszítettem, aki csak fontos volt számomra. Először apa, aztán Minhie, most meg anya... Legközelebb melyikőtöket veszítem el? Mind a ketten el fogtok tűnni az életemből? - tettem fel a kérdéseimet. - Nem akarom, hogy megismétlődjön ez, Jin!
- Nam, tudod jól, hogy ez nem fog megismétlődni. Egyszerűen csak.. Túlságosan friss az élmény, hogy feldolgozd. Menjetek haza Hyuna-val, nézzetek filmet. Nem is. Holnap jön az osztályod a pontszámok miatt. Menjetek és vásároljatok be. Jó? Az eltereli a gondolataidat, meg minden.
- Jó - töröltem meg szememet, mielőtt még könnyeim eleredtek volna.
- Tudod adni kicsit Hyuna-t?
- Persze - elemeltem fülemtől a készüléket és szóltam kislányomnak. Egyből ott is termett és beszélni kezdett párommal. Amíg ők beszéltek, addig én megpróbáltam a fényképeket úgy eltenni, hogy ne essen bajuk, meg én se törjek ki sírógörcsben. Lassan visszakerült hozzám a telefon, majd megfogva az eddig összeszedett cuccokat a kocsihoz vittük és elhajtottunk a legközelebbi áruházba. Hyuna kiválasztotta a legnagyobb bevásároló kocsit és már suhantunk is befelé. Eléggé kevesen voltak, hiszen hétköznap volt és ráadásul dél, ilyenkor az emberek javában dolgoztak, de ez minket nem zavart. Körbejártuk az üzletet, róttuk a sorokat, míg végül másfél óra után, mindent összeszedtünk, amit csak akartunk. A vacsorának valót is beszereztük, egy-két nasit is becsempéztünk. A kocsiba ülve, hazaindultunk, majd otthon jól megpakolva kezeinket, kétszer fordulva hordtuk fel a cuccokat, majd pakoltuk el őket. Útközben vettünk ebédnek valót is, azt szépen a mikróba tettem, hogy megmelegítsem.
Innentől kezdve itthon szorgoskodtunk, takarítottunk és egy kisebb meglepetéssel vártuk páromat haza. Nem terveztünk nagy dolgokat, de Hyuna annyira lelkes volt, hogy egészen addig nem lehetett lelőni, míg meg nem hallottuk, hogy a zár kattan. Mosolyogva indultam el a vendégünk felé, aki kissé fáradtan, de viszonozta gesztusomat, majd elé lépve nyomtam egy csókot ajkaira. Vigyorogva álltam előtte, már semmit sem lehetett érzékelni a korábbi rosszkedvemből, és ezt ő is észrevette. Mögéje léptem, eltakartam szemeit és úgy vezettem az étkezőbe, ahol kislányunk már nem bírt magával. Amint meglátta az idősebbet, már pattant is fel a székre, hogy egy magas legyen oppa-jával. Elvettem kezeimet Jin szeme elől, így elé tárulhatott a kis meglepetésünk. Nem volt nagy dolog, csak összedobtunk egy kis vacsorát neki, finom desszerttel együtt. Egyből magához ölelte kislányunkat, akinek mosolya levakarhatatlan volt, és nagyon örült annak, hogy másnak örömet szerezhetett. Amikor rajtam volt a sor, Jin hatalmas mosollyal az arcán borult karjaimba és szorosan bújt hozzám. Elhebegett vagy ezer köszönömöt, míg végül sikerült az asztalhoz ülnünk. Elfogyasztva a vacsorát, majd összeszedtem a koszos tányérokat és edényeket, addig Hyuna fürdeni ment, Jin pedig a desszertet fogyasztotta. Mosolyogva mosogattam el az edényeket és tányérokat, többször páromra sandítva, aki különböző módon vezette a villán lévő süteményt ajkai közé. Enyhén utalva egy-két dologra, mire csak kuncogva ráztam a fejemet. Nem bírtam elhinni, hogy tényleg ilyeneket csinált. Konkrétan úgy éreztem magamat, mint egy szerelmes tini, úgy viselkedtünk.
Amint kislányunk végzett a fürdéssel, Jin gyorsan elköszönt tőle és befoglalta a fürdőt. Hyuna-t gyorsan lefektettem, majd befejeztem a mosogatást és a pakolást. Mire végeztem párom is végzett, egy szál törölközővel a derekán baktatott ki a fürdőből, majd sietett a hálóba, nehogy valami meggondolatlan dolgot tegyek. Gyorsan elpakoltam a maradék dolgokat, majd a fürdőbe vetettem magamat, hogy minél előbb Jin mellett lehessek. Életemben nem tudtam le még ilyen gyorsan egy dolgot sem, egy törölközőt a derekamra tekertem, majd lekapcsolva minden lámpát haladtam a szobánk felé. Az ajtót gondosan becsuktam magam mögött, a szekrényhez mentem, hogy előhalásszam az alvó cuccomat, magamra kaptam azt, közben pedig végig magamon éreztem Jin várakozó tekintetét. Eléggé meleg volt, így csak egy alsót és egy pólót kaptam magamra, majd az ágyba másztam, de amint ezt megtettem párom már közeledett is felé, majd döntött el az ágyon. Ajkaink egyből összeolvadtak, és hívtuk a másikat egy hihetetlenül hosszú csókba. Kezeim egyből derekára siklottak, és húztam egyre jobban magamhoz. Egy pillanat alatt ültem fel, így az ölemben helyezkedett el lovagló ülésben. Éhesen tapadt ajkaimra és ölelt egyre jobban magához, miközben kezeim felfedező útra indultak testén. Éppen alhasát simogattam és már tértem volna lejjebb, amikor is elvált ajkaimtól.
- Neh - sóhajtotta lehajtott fejjel.
- Valami baj van? - kérdeztem és egyből elvettem onnan kezemet.
- Nincsen, csak.. - harapta be ajkait. - Nem arról van szó, hogy nem kívánnálak, mert nagyon is kívánlak, csak.. most nincsen kedvem hozzá.. Ne haragudj, kérlek! - nézett a szemeimbe sajnálkozóan.
- Nincsen semmi baj - simogattam meg arcát és egy csókot loptam tőle.
- De ezt a csókot mindenkor akarom - tapadt ajkaimra vissza és szorosan simult hozzám. Csupán csókoltuk egymást perceken keresztül, majd egymás karjában tértünk nyugovóra.
Másnap reggel boldogan ébredtünk egymás mellett, mintha a tegnapi nap feledésbe merült volna. Közösen megreggeliztünk, majd egy csókkal búcsúztam el páromtól, amikor a munkába indult. Még mindig nehéz volt elengedni, de vissza kellett szoknom a gondolathoz, hogy nemsokára nekem is dolgozni kell, így nem itthon fogok ülni és várni, hanem majd csak este látjuk egymást. Rendet raktam a konyhában, majd Hyuna-val karöltve elindultunk a postára, hogy néhány csekket befizessünk, meg a bankba is be kellett ugornunk a régi lakásunkkal kapcsolatban. Még a múlt havi pénzzel elmaradtam, de közbejött a tűz, így engedtek egy kis halasztást, de tovább nem húzhattam. Elintéztünk minden dolgot, majd hogy ne csak a házban legyünk, elmentünk egy nagyot sétálni. Kislányom mosolyogva sétálgatott mellettem és boldog voltam, hogy ilyennek láthatom, aztán megpillantottam a kis medált a nyakába. A medál, amit a születésnapjára kapott tőlem. Két kis kép, az egyiken mind a hárman rajta vagyunk a másikon pedig Minhie. Pontosan emlékszem rá, amikor csináltattam, és a pillanatra, amikor megkapta. Nagyon örült neki és azóta is hordta, ami nagyon sokat jelentett nekem. Ahogy sétálgattunk, eltévedtünk a cukrászdához, ahol Jin dolgozott, és meglepetésképp bementünk hozzá. Amint meglátott minket, felderült az arca és jelezte, hogy egy perc és jön hozzánk, addig üljünk le. Az egyik sarokban foglaltunk helyet, Hyuna vigyorogva figyelte Jin-t, akit én is néztem. Mióta csak leültünk le nem tudtam venni róla a tekintetemet, talán azért figyeltem ennyire, mert holnap délelőtt elutazik és hiányozni fog. Egy nappal előrébb hozta az utazást, mert a nagyijának így sokkal könnyebb, mert aznap a városban lesz és akkor már ott találkoznának. Láttam Jin-en, hogy menni akar, de nem akarja, hogy szomorúak legyünk, amiért előbb kell elmennie. De megnyugtattuk Hyuna-val, hogy menjen nyugodtan, hiszen régen látta már a nagyiját, aki biztos nagyon fog neki örülni.
Hyuna többször megpiszkált, hogy ne bámuljam ennyire páromat, de nem tudtam nem bámulni őt. Vonzotta a tekintetemet. Egyre jobban bizonyosodott be, hogy egy szerelmes tini volt, mintsem egy érett felnőtt férfi, de ez egyáltalán nem zavart. Újraéltem mindent, amit Minhie-vel is átéltem, de ez sokkal mélyebb volt. Furcsálltam is, hiszen Minhie a feleségem volt, akitől egy csodálatos kislányom is volt, de mégis.. mélyebbnek éreztem ezt a kapcsolatot Jin-nel, mint azt. Nem tudtam megmagyarázni miért, de így éreztem és tudtam, ez egyáltalán nem rossz, hogy így vélekedek. Egy-két perc elteltével megjelent párom, egy epres shake-kel és egy forrócsokival. Lerakta elénk az italokat, majd egy széket odahúzva leült hozzánk. Faggatta Hyuna-t, hogy mit is csináltunk meg minden ilyesmi, miközben a kezemet fogta az asztalon, ez pedig bőven elég volt nekem. Nem tudom mennyi ideig beszélgettünk, de vissza kellett mennie dolgozni, így egy gyors puszit nyomva Hyuna és az én arcomra, hagyott ott minket és mondta, hogy ma kicsit később ér haza, aztán már el is tűnt a szemünk előtt, ahogy belépett a konyhába. Kislányommal még ott maradtunk egy kicsi, elfogyasztotta az italát, majd kifizetve őket indultunk haza.
Otthon előszedtük azokat a cuccokat, amiket anyától elhoztunk és elkezdtük válogatni őket. Először Hyuna ruháit nézegettük át, majd rakosgattuk el őket a szekrényébe, mindenféle kis csecse-becséjét elhelyeztünk a polcain, nagyjából egy óra múlva, úgy nézett ki a szobája, mintha új lenne. Most már mindennel rendelkezett kislányom, egy gyors takarítást is végeztünk a kis birodalmába, aztán az én cuccaim következtek. Eléggé vicces volt, amikor Hyuna a magasba emelt egy kicsit már kinyúlt felsőmet, majd magára vette, konkrétan eltűnt benne. Mosolyogva fényképeztem el, amint a felsőm szinte a bokájáig ért, az ujjai pedig a könyökéig, és így flangált a lakásban. Hatalmas boldogságot okozott, csak ezzel az apró kis tettével, mert így megbélyegezte a mai napomat. A fényképeket, melyeket elhoztam az ágyra helyeztem, és mielőtt azoknak megtalálnám a megfelelő helyett, kipakoltam a ruháimat és amikre úgy gondoltam, talán Jin-nek tetszene, azokat az ő részére tettem. Amint a ruháim kipakolásával végeztem az ágyra néztem és nem láttam ott egy fényképet sem, kissé kétségbeestem, hiszen tisztán emlékeztem, hogy odatettem őket. Már szólni akartam Hyuna-nak, mikor bejött a szobába, megfogta a kezemet és kihúzott a nappaliba. A kanapé mögött megállított és előre mutatott, a tévé alatti kis szekrényre, aminek nekitámaszkodtam, amikor az osztályom meglátogatott. A szekrény tetején öt fénykép sorakozott fel, abból négy volt az, amit anyától hoztam el, az ötödik viszont teljesen ismeretlen volt számomra. Közelebbről megnéztem a fényképet és csodálkozva tanulmányoztam. A fényképen Jin és én szerepeltünk, amint a tengerparton álltunk. Ez csak a múlthéten készülhetett, de egyáltalán nem emlékeztem arra, hogy valaki fényképezett volna. Kérdően néztem kislányomra, aki csak hatalmas vigyorral az arcán rázta a fejét, hogy ő aztán nem fog mondani sem. Szóval titkolóznak előttem. Mosolyogva öleltem magamhoz, kis csillagfényemet, majd folytattuk a rendrakást, hiszen estére jönnek a tanítványaim, és nem rumlival akarom őket fogadni.
Este hét felé járt az idő, a diákjaim lassan kezdtek beszállingózni hozzánk, de egy valaki még mindig hiányzott, még pedig Jin. Írtam már neki, hogy mikor fog hazajönni, de nem válaszolt rá. Igaz, mondta, hogy kicsit később fog hazaérni, de már este volt és sehol sem volt. Kezdtem aggódni, a diákjaim is látták rajtam ezt, így próbáltak kicsit lefoglalni, hogy ne idegeskedjek állandóan. Lassan teltek a percek, jól elvoltam a diákjaimmal, beszélgettünk, hogy ki hova akar menni, esetleg változott-e azóta a megérzésük a felvételivel kapcsolatban, de mind határozottan állították, hogy fel fogják venni őket. Hyuna, remekül elszórakozott a lányokkal, kik lelkesen hallgatták, nem tudom mit mesélhetett nekik, de eléggé jó mesélőkével áldotta meg az élet, így nem féltettem. Elérkezett a pillanat, amit mindannyian vártunk, mindenki a telefonját leste, vártuk, hogy megszólaljanak és jelezzék, hogy sikerült minden, amikor is nyílt a bejárati ajtó. Hyuna és én egyszerre kaptuk oda a fejünket, és egy eléggé fáradt, lihegő Jin-t pillantottunk meg. Kislányunk egyből odasietett hozzá, ahogy én is elindultam, elnézést kérve az éppen velem beszélgető diákoktól.
- Mi történt Jin oppa? - kérdezte Hyuna, ahogy aggódva figyelte az idősebbet, aki nagy levegőket vett.
- Shemmi - mondta sóhajtva, ahogy kapkodta a levegőt.
- Jin, miért kapkodod a levegőt? - léptem elé és megfogtam kezét.
- Sajnálom..
- Mit sajnálsz? - kérdeztem értetlenül.
- Sajnálom, hogy késtem.. Megígértem, hogy csak kicsit késem, de már este nyolc is elmúlt, és én csak most toppanok haza.. Sajnálom, csak valaki rosszul lett záráskor és mentőt kellett hívnunk hozzá, aztán a kórházban is őrültek háza volt, a mobilomat a cukrászdába hagytam, így írni sem tudtam neked, aztán pedig siettem, hogy minél előbb itthon lehessek. Kérlek, ne haragudj rám! Tegnap is visszautasítottalak most meg.. - és ez volt az a pillanat, amikor elhallgattattam. Lágyan hajoltam rá ajkaira és beléje fojtottam minden egyes szót.
- Örülök, hogy itthon vagy - suttogtam ajkaira, amikor kissé elváltam tőle. Elmosolyodtam, ahogy döbbent arcát megpillantottam, majd kezét megfogva húztam beljebb, miközben Hyuna ott volt mellettünk. Azoknak, akik nem ismerték még Jin-t, bemutattam, majd elengedtem, hogy átöltözhessen, miközben visszatértem diákjaimhoz, akik közül páran a fényképeket nézegették a kis szekrényen.
- Ez itt Nam tanár úr? - kérdezte valaki, mire odakaptam a fejemet. A második képre mutattak, ahol még egyáltalán nem így néztem ki.
- Igen - mosolyogtam nagyban. - Ők pedig a szüleim. A következőn, a néhai feleségem, Hyuna édesanyja látható, Minhie. Aztán, az egész családom, az utolsón pedig a párom és én - vigyorogtam, ahogy magam elé idéztem minden pillanatot.
Újabb percek teltek el, már egy-két diákom megkapta a várt üzenetet, hogy felvették és párom is felbukkant a hálóból. Egy melegítőnadrágot viselt, az egyik kinyúlt felsőmmel, amit ma raktam be a ruhái közé. Mosolyogva húztam magamhoz és láttam arcán, hogy még mindig zavarba tudom hozni az ilyen kis pillanatokkal. Sorra kérdeztem meg mindenkit, hogy ki kapott üzenetet és ki nem, míg odáig el nem jutottunk, hogy mindenkinek ott virított a mobiljában a "Felvették" üzenet. Hihetetlenül boldog voltam, ahogy a diákjaim is. Még beszélgettünk percekig, talán fél tíz felé járhatott az idő, mikor hazafelé kezdtek szállingózni a gyerekek. Szomorúak voltak, hogy már nem osztályba jártak, de megnyugtattam őket, hogy az osztálytalálkozókon találkozunk és ott újra együtt leszünk. Mikor az utolsó diákom is távozott, elkezdtem rendbe tenni a konyhát és az étkezőt, mert egy ici-pici rumli azért társul egy osztályhoz. Minden maradékot eltettem és a tányérokat is elmosogattam, amikor megéreztem, amint valaki hátulról átölelt.
- Hyuna szeretné kérni a jó éjt pusziját. Ezt befejezem addig - suttogta a fülembe, majd egy puszit nyomott arcomra.
- Rendben - fordultam felé és egy lágy csókot leheltem ajkaira. Túlságosan csábító volt, mert alig bírtam eltávolodni tőle. Végül csak elengedtem és kislányom szobájába vettem az irányt, ahol már a takaró alatt várt kis csillagfényem. Mosolyogva adtam neki egy puszit homlokára, majd vártam, hogy elaludjon, aztán halkan becsuktam magam mögött az ajtót és hagytam aludni. A konyhába vettem az irányt, de már nem találtam ott senkit sem, így a hálóba mentem, mert sejtettem, hogy ott várt párom. Ahogy beléptem Jin egyből rám kapta tekintetét, amint a szekrény előtt állt és nézegette a ruhákat.
- Miért vannak a pólóid nálam? - kérdezte, ahogy az egyiket ki is vette.
- Mert nekem nem kellenek és gondoltam, te szívesen elhordod őket, ahogy azt ma is tetted - kacsintottam rá.
- Ez túl kedves tőled - mosolygott, majd visszahelyezte a felsőt a helyére, miközben én közeledtem feléje. Megálltam mellette, mire felém fordult és ajkaimra tapadva kezdett az ágy felé terelni. Amint lábam a bútorba ütközött, rá is döntött, majd mászott felém, egy pillanatra sem vált el tőlem. Tegnap is így kezdtük, de mégis más volt az egész, ebből is tudtam, hogy ma este nem fogunk leállni. Vadul falta ajkaimat, ahogy én is az övéit, közben pedig feljebb csúsztunk az ágyon. Kezeimet derekára helyeztem, úgy húztam még inkább magamhoz. Egy másodperc alatt ültem fel, így az ölembe került, lábai derekam két oldalán, lovagló ülésben. Kissé megemelkedve vele, helyeztem lábaimat fenekem alá és tovább faltam édes ajkait. Kezemmel lassan simogattam oldalát, kezem többször betévedt az anyag alá és selymes bőrét kényeztettem. Egyre vadabbá váltunk, ő is erőteljesebben markolászta tincseimet, miközben én kezeimmel már combját markolásztam, vagy éppen fenekét.
Már készültem, hogy levarázsoljam felsőjét, mikor is elvált tőlem és hanyatt vágódott az ágyon. Kissé értetlenül néztem rá, majd végignéztem rajta. Szemeiből sugárzott a vágy, hogy végre megkaphasson, ajkai vörösen izzottak az előbbi csókcsatánktól, mellkasa gyorsan emelkedett, pólója pedig kissé felcsúszott, így belátást kaptam lapos, izmos hasára. Kezemet lassan vezettem fel combjáról hasára, onnan pedig mellkasára, ahogy feljebb toltam a felesleges anyagot. Érintésemre feljebb emelte csípőjét, ahogy egyik kezével a takarót markolta a másikkal pedig az enyémet fogta. Hangos sóhajok hagyták el ajkait, ahogy hasát kezdtem el csókolgatni, egy négyzetmillimétert sem hagyva ki. Végül csak feljutottam ajkaihoz, amiket tovább faltam, miközben kezdem egy pillanatra sem állt meg.
- Szeretlek - suttogta, amikor kis levegőhöz jutott.
- Én is szeretlek - hajoltam vissza ajkaira és kezdtem megszabadítani felsőjétől.
Másnap kissé nehézkesen keltünk mind a ketten, de szerencsére Hyuna kihúzott minket a ágyból, így nem aludtunk tovább. Nem lett volna jó, ha ma késve indulnánk el, mert akkor szoktak a bajok lenni. Jin, már tegnap összepakolt magának, így csak egy-két dolgot már csak a táskája tennie. Amíg ő pakolt, addig összedobtam egy kis reggelit mindannyiunknak, amit közösen fogyasztottunk el. Túlságosan teltek a percek, így már indulnunk is kellett. Levittem párom táskáját a kocsiba, majd megvártam, hogy ők is megérkezzenek, így elindultunk. Mielőtt még a reptérre mentünk volna, gyorsan elugrottunk a cukrászdába, hogy felvegyük párom telefonját, de utána már egyenesen a reptérre igyekeztünk, hiszen nem akartuk, hogy Jin lekésse a gépét. A kocsiban néma csend volt, egyikünk sem akart elválni, tudtuk jól, hogy nem örökre megy el, de mégis olyan érzés volt. Hyuna nagyon szomorú volt, amiért Jin elutazik, de tudta jól, hogy nemsokára hazajön hozzánk. Egész úton fogtam párom kezét, szorongattam és azt kívántam bárcsak ne menne el, de ezt nem tehettem.
Lassan érkeztünk meg a reptérre, találtam egy közeli parkolóhelyet, majd leállítottam a motort. Hyuna már kiszállt a kocsiból, és Jin is készült, hacsak meg nem fogtam volna a csuklóját és rántottam volna magamhoz egy hosszú csókra. Lágyan martam ajkaira, és hosszabbítottam még jobban a csókot, a megszokottnál is tovább. Nem akartam elengedni, de marasztalni sem akartam. Nem láncolhattam magamhoz, mert nekem úgy tartotta kedvem. Hiányozni fog, de meg fogok birkózni vele.
- Bocsánat - mondtam, amikor elváltam tőle és lehunytam szemeimet. - Csak... ezt bent nem tehetem meg.
- Olyan buta vagy néha - hajolt vissza ajkaimra és most ő volt az, aki elmélyítette a csókot még inkább.
Csókunknak kislányunk sértődött hangja vetett véget, amiért mi bent voltunk a kocsiba, ő meg kint várt ránk. Mosolyogva szálltunk ki a járműből, majd párom cuccait megfogva indultunk befelé. Megkerestük a megfelelő kaput, és még egy perc sem telt el, de már szólították befelé az utasokat. A szívem szorult össze a hangtól, aki hívta páromat, mert nagyon nem akartam elengedni. Mintha Jin, megérezte volna aggodalmamat, hozzám lépett és megölelt. Szorosan bújt hozzám és arcát nyakamba temette.
- Nemsokára visszajövök - suttogta fülembe, majd egy gyors puszit nyomott arcomra. Elhúzódott tőlem, majd Hyuna-hoz leguggolt és magához ölelte a törékeny kislányt. - Vigyázz magadra, és a papára is - kacsintott kislányomra, aki mosolyogva bólogatott. - Jók legyetek - vette vállára táskáját, majd elindult a kapuhoz. Bemutatta jegyét, sétált befelé, majd mielőtt még eltűnt volna szemünk elől, még utoljára visszanézett ránk, mosolyogva és integetett, míg a folyosó el nem lepte őt. Nehezen integettem vissza neki, majd amikor már nem láttam, megfogtam Hyuna kezét és az egyik kis hídhoz vezettem, ami alatt szoktam elhaladni az utasok a gépekhez. Megálltunk annak a közepén és onnan kémleltük páromat, hogy még egyszer láthassuk. Csak néztem minden egyes utast, de nem láttam sehol. Már kezdtem félni, hogy nem fogom látni, egészen addig, míg Hyuna meg nem szólalt mellettem.
- Jin oppa!!! - üvöltötte párom nevét, hogy meghallja a hangzavarban. Követtem kislányom tekintetét, míg meg nem akadt egy mosolygós férfi arcán, aki nagyban integetett nekünk. Visszaintettem neki, egészen addig, míg el nem tűnt szemem elől, de az, amit utoljára láttam felért mindennel.
Mielőtt még eltávolított volna minket egymástól a távolság, egy szót tátogott el, majd mosollyal az arcán ment a gépéhez. A szó pedig nem volt más, mint a "Szeretlek titeket". És tényleg elment...
- Nagyon örülök a találkozásnak - nyújtotta mosolyogva jobbját.
- Szintúgy - fogadtam el köszönését. - Gyere nyugodtan beljebb - mosolyogtam rá.
- Nem akarok nagyon zavarni, csak egy dolgot szeretnék Jin-nel közölni, azután már megyek is haza - mosolygott, ahogy kicsit beljebb jött és Jin becsukta mögötte az ajtót.
- Miről van szó? - kérdezte kíváncsian.
- Tudod. Miután szakítottunk, nem hagyott nyugodni a gondolat, amit az apád művelt veled - húzta el száját. - Ezért abbahagytam az egyemet és mást kezdtem el tanulni.
- Abbahagytad az egyetemet? Te teljesen...
- Jin - nézett párom szemébe JungSoo, és azonnal becsukta a száját. - Igen, abbahagytam, mert azt akartam, hogy az apád elnyerje méltó büntetését, és te végre szabad lehessél. Rendőrnek kezdtem tanulni, aztán, ahogy kikerültem az utcára és nekikezdtem a munkának, végig a te ügyeddel foglalkoztam. Mindent elkövettem, hogy megtaláljam az apádat, de túlságosan jó kapcsolatai voltak ahhoz, hogy ráleljek. Minden nyamvadt nap csak azon dolgoztam, hogy végre elkaphassam, míg végül.. két napja sikerült - mondta mosolyogva, aminek következtében Jin, csak hatalmas szemekkel nézett.
- Hogy el... Mi? - kérdezte döbbenten.
- Elkaptuk. Rács mögé kerül. Ha vallomást teszel ellene és még talán HyeJeong-ot is sikerül rávennem...
- Te találkoztál HyeJeong-gal..? - kapaszkodott erősen kezembe párom, amint meghallotta a lánynak a nevét.
- Igen - bólintott az idősebb. - Teljesen véletlenül ütköztünk egymásba az utcán, ő volt az, aki felismert. Mivel csupán egy-két év telt el, pontosan tudta ki is vagyok. Beültünk valahova és beszélgetni kezdtünk. Ő volt az, aki támogatott a döntésemben, de mikor két napja felkerestem, hogy vallomást kellene tennie apád ellen, megrémült. Nem tudom, őt hányszor is bántalmazta, de ebből a reakciójából, arra következtetek, hogy nem egyszeri alkalom volt. Már apád nevétől megrémült - mondta JungSoo és éreztem, amint a mellettem álló férfi egyre inkább elgyengült. Egy pillanat alatt történt minden. Jin lábai felmondták a szolgálatot, a földre rogyott, elengedve engem kezdett neki a zokogásnak. Rémülten ugrottam mellé, ahogy JungSoo is. Egyáltalán nem értettem, hogy mi történhetett vele.
- Jin - szólítgattam és megfogtam kezét, hogy elhúzhassam arca elől. - Jin, nézzél rám! - szóltam rá kissé erőteljesebben és elvettem kezét arca elől. - Mi a baj? - fogtam mind a két kezét és kényszerítettem, hogy rám nézzen.
- Miattam történt minden - zokogott, ahogy mellkasomnak döntötte fejét és belém kapaszkodott. - Miattam bántotta annyiszor HyeJeong-ot! Ha én nem lettem volna, akkor nem történik meg mindez! Nem is kellene a világon lennem. Egy senki vagyok - bőgte, egyre jobban markolászva felsőmet. Egyből eltoltam magamtól és dühösen meredtem rád. Szemei elkerekedtek, egy pillanatra talán benne is rekedt a levegő.
- Ezt azon nyomban vond vissza! - szóltam rá mérgesen. - Akkor is megtörtént volna ez, ha nem lettél volna ott! Nem a te hibád volt! Szerinted, nekünk nincsen szükségünk rád? - vontam fel szemöldökömet. - Szerinted, JungSoo, HyeJeong, JungKook, TaeHyung, Hyuna és én, hogyan élnénk, ha nem léteznél? Belegondoltál abba, hogy hányan is függnek tőled, hány embernek okozol már attól boldogságot, hogy vagy neki? Jin, én létezni nem tudok nélküled! Felfogtad ezt? Hányszor hangoztassam még, hogy mennyire szeretlek, hogy az életet jelented nekem?! Ezalatt a négy hónap alatt, teljesen megváltoztattál, jobb emberré tettél! Segítettél nekünk, úgy gondoskodsz rólunk, mintha a családod lennénk. Hyuna-t a saját gyerekedként kezeled. Felnéz rád! Egyszerűen megvesz érted! Ha ezt hallotta volna az előbb, biztos ugyan azt mondaná, mint én. Szeretlek SeokJin, az életem vagy már, és én egy percet sem bántam meg melletted. Nem érdekel, hogy kik a szüleid, kivel, hányszor hol voltál, hány kapcsolatod volt! Csak az számít, hogy velem vagy és engem szeretsz. Ne gondolj arra, hogy a létezésed egy csapás. A világ legjobb dolga, hogy létezel és hogy rád találtam - öleltem szorosan magamhoz. - Szeretlek. Ezt sose felejtsd el - suttogtam a fülébe, ahogy haját simogattam és próbáltam nyugtatgatni.
- Én is szeretlek - kapaszkodott belém erősen és arcát a nyakamba temette. Még mindig sírt, de most inkább attól, amit mondtam neki. Simogattam, hogy megnyugodjon, közben JungSoo-ra sandítottam, hiszen furcsa lehetett, más karjaiban látni a volt barátját, de lehet csak én gondoltam így. Mikor tekintetünk találkozott, egy mosolyt küldött felém és felállva lépett egyet hátrébb.
- Papa.. - hallottuk meg hirtelen kislányom hangját, amint álmosan állt a szobája ajtaja előtt.
- Mi a baj Kicsim? - kérdeztem feléje fordulva.
- Miért sír Jin oppa? - kérdezte, ahogy egyre közeledett felénk. - Jin oppa.. - szólította meg Jin-t, ahogy elénk ért és egyből megölelte az idősebbet.
- Semmi bajom Hyuna - ölelte magához kislányomat. - Oppa, most nagyon boldog, azért sír - szorongatta Hyuna-t. - Sajnálom, hogy aggódtál értem és felébresztettünk. Mesélek neked egy mesét, hogy el tudjál aludni, rendben? - mosolygott lányunkra könnyes szemekkel.
- Ő kicsoda? - mutatott egyenesen JungSoo-ra, aki mosolyogva hajolt le az ő rá mutató személyhez.
- Park JungSoo vagyok, Jin vo.. egyik barátja - vetette vigyorgó arcát rá. - Te pedig Hyuna, ha jól hallottam, ugye?
- Igen.
- Nagyon szép neved van.
- Köszönöm - mosolygott már kislányom is.
- De nem szeretnék tovább fenntartani titeket, csak ezért szerettem volna jönni - egyenesedett fel az idősebb és ránk nézett.
- Nem maradsz még egy kicsit? - szólalt meg párom. Tudom jól, hogy miért kérdezte és semmi bajom nem volt vele, egyáltalán nem akartam azt mutatni, hogy picit rosszul érint, amiért a volt pasijára, úgy nézett, mint én Jin-re. De nem ment. Féltékeny voltam, rohadtul, de tudtam jól, hogy csak azért reagált így, mivel... Mennyi ideje is? Tizenhármat mondott JungSoo? Igen. Tizenhárom éve nem látták egymást, eléggé csúnyán is váltak el, azóta meg, semmi hír nem volt a másik felől. Persze, hogy érdeklődik iránta, hiszen a volt barátja, az első szerelme, akivel először volt kapcsolata meg minden, én meg... csak voltam. Az istenért már! Nem kellene ilyeneken gondolkodnom, mert megint HoSeok-nak lenne igaza. Hogy lehetek ennyire féltékeny?
- Szívesen maradnék, de még haza kell mennem. Várnak rám - mosolygott kedvesen, mire egy pillanatra Jin arckifejezése megváltozott, majd visszaállt normálissá.
- Oh, rendben, de azért még találkozunk..? Régen beszéltünk már..
- Ha lesz időm, akkor mindenképpen, de a tárgyalás miatt még keresni foglak a napokban.
- Oké.
- Jin oppa... - hallottuk Hyuna álmos hangját.
- Máris megyünk Kicsikém - mondta kislányunknak, majd gyorsan az idősebbhez lépett. - Jó volt látni - ölelte át, amitől a torkom is kiszáradt. NamJoon, azonnal nyugodj le!
- Én is így érzek - viszonozta JungSoo párom gesztusát, majd egy perc elteltével, elváltak.
- Bocsánat, hogy nem kísérlek ki, de... - kezdett bele Jin.
- Jin, nincsen semmi baj. Mindig is tudtam, hogy mennyire vonznak a gyerekek és egy ilyen tündéri kislánynak én sem tudnék ellenállni - mosolygott Hyuna-ra. - Szép álmokat Hyuna!
- Jó éjszakát! - köszönt el tőle kislányom is. - Papa, majd bejössz..?
- Persze. Egy pillanat és én is megyek - simogattam meg arcát.
- Akkor jó - mosolygott, majd Jin kezét megfogva indultak el a nyitott ajtó felé. Párom előreengedte kislányunkat, majd még egyet utoljára visszanézve intett JungSoo-nak és eltűntek a szemünk elől. Annyira nem akartam ezt. Eltelt azért egy perc, mire abbahagytam az ajtó bámulását és vendégünkre tudtam nézni. Semmi bajom nem volt vele. De tényleg semmi. Mégis irritált, hogy itt volt. Semmit sem csinált. Semmit, mégis piszkálja a szememet.
- Köszönöm a vendéglátást NamJoon - hallottam meg hangját. - Remélem legközelebb többet tudunk beszélni - mosolygott rám, ahogy a kezét nyújtotta.
- Én is örülnék neki - fogadtam el jobbját.
- Nem kell aggódnod - mondta, ahogy elengedtük egymást.
- Ezt hogy érted? - néztem értetlenül rá.
- Nem fogom elvenni tőled Jin-t - veregette meg vállamat.
- Honnan veszed, hogy megfordult a fejemben?
- Az arcodra volt írva. Csak tüske vagyok a szemedbe, de ne aggódj. Tudom jól, hogy nem ellenem irányul, csak egyszerűen félsz, hogy elveszítheted őt. Jin, nagyszerű ember, nála jobbat nem is érdemelhet az ember.
- Még mindig szereted? - bukott ki belőlem egyből a kérdés. - Ne haragudj! Nem úgy értettem. Egyszerűen csak..
- Semmi baj - mosolygott rám kedvesen. - Én is, így reagálnék a helyedben - vett egy mély levegőt. - Igen. Igen, szeretem őt, még mindig, de már nem úgy, mint akkor. Azóta megtaláltam azt a valakit, akivel együtt akarok lenni, de Jin.. - sóhajjal szakította meg mondatát. - Jin, az első olyan szerelmem és kapcsolatom volt, akivel tényleg el tudtam képzelni az életemet. Szerintem tudod milyen érzés ez. De nincs bennem késztetés, hogy visszaszerezzem, vagy újra együtt legyünk. Persze, ha megtehetném, azt a négy évet visszajátszanám újra és újra, de nem ilyen az élet és egyikünknek sem tenne jót - mosolygott zavarodottan. - De, most már tényleg mennem kell - nézett órájára. - Otthon ki fogok kapni, amiért későn érek haza - vigyorgott.
- Azt meg nem szeretnénk - mosolyogtam most már én is és az ajtó felé mentünk.
- Még egyszer. Köszönöm a vendéglátást és remélem még találkozunk.
- Mindenképpen és köszönöm.
- Mit köszönsz? Nem tettem semmit.
- De. Nagyon is sokat tettél. Leginkább Jin-nek, amiért nagyon hálás vagyok.
- Nem kell hálásnak lenned. Ez a munkám, de nem csak azért tettem.
- Tudom. Pont ezért, köszönöm.
- A legközelebbi viszontlátásra - rázott kezet velem.
- Szervusz - köszöntem el tőle és, amint eltűnt alakja visszaléptem a lakásba és bezártam az ajtót. A konyhába botorkáltam, miközben a kezemben szorongattam egy kis névjegykártyát. Még az első kézfogásnál került a kezembe és a pultra helyezve, a hűtőhöz léptem, hogy valamit igyak, mert a torkom teljesen kiszáradt. Ahogy a folyadék legurult a torkomon, mindent otthagyva indultam kislányom szobája felé, ahol már fél álomban lévő betakarózott lányom várt párommal együtt. Mosolyogva léptem oda hozzá és nyomtam egy csókot homlokára. Simogattam arcát, míg álomba nem szenderült, aztán elhagytam a szobát. Nem is vettem észre, hogy Jin már kiment és a pult mellett állt, kezében a névjegykártyával. Nem messze tőle megálltam és vártam, hogy rám nézzen, de csak azt a hülyeséget nézte. Rosszul éreztem magam, felfordult a gyomrom, hogy valaki más mosolyogtatja meg, nem pedig én. Hogy nem miattam örült, hanem a volt barátja okozta ezt az örömet neki. Bosszantott a dolog, de próbáltam nem kimutatni, ami sosem volt az erősségem, hiszen minden az arcomra volt írva. Egy pillanat alatt tudhatta, hogy nagyon nem tetszett nekem a dolog, de nem akartam, hogy szomorú legyen. Boldoggá akartam tenni és, ha ehhez az kellett, hogy találkozhasson a volt barátjával, akkor megadom neki ezt az örömöt. Mindent engedni fogok neki, hiszen csak az számított, hogy mosolyogjon és boldog legyen.
- Nem fogok találkozni vele - hallottam meg hangját, mire kizökkentem elmélkedésemből, és rá kaptam tekintetemet.
- Mi? De az előbb még annyira akartad. Láttam, mennyire lelombozódtál, hogy nem maradt tovább. Tizenhárom éve nem beszéltetek, persze, hogy találkozni akarsz vele - próbáltam érvelni, hátha meggyőzöm.
- Lehet, hogy igazad van, de te egyáltalán nem akarod ezt.
- Micsoda?
- Az arcodra van írva minden, Nam - mosolygott rám és odajött hozzám. - Köszönöm, hogy vagy nekem - karolta át nyakamat, a szavakat végig ajkaimra suttogta, majd egy lágy, romantikus csókba hívott. Ujjait tincseim közé vezette, ahogy tarkómat masszírozta, ajkai pedig gyengéden kényeztettek. Kezeimet derekára tettem és úgy húztam magamhoz, miközben elmélyítettem a csókot, hogy a pillanat, amikor a lehető legboldogabb voltam, még hosszabb és hosszabb legyen. Percekig csüngtünk a másik ajkain, és csak akkor váltunk el egymástól, ha szükséges volt. Lassan már négy hónapja, hogy találkoztunk, két hónapja, hogy az enyémnek mondhattam őt és remélem csak még több hónap és év fog mögöttünk állni, mert Jin túlságosan is fontossá volt számomra. Ma tényleg megfordult a fejemben, hogy elveszíthetem őt, hogy JungSoo visszaveszi, és soha többé nem láthatom, de az, hogy most a karjaimban tartottam és csókolhattam, tudatosította bennem, hogy ez nem fog megtörténni. Ő már az életem része, a másik felem, aki nélkül nem léteztem és örökké ebben a csodálatos világban akarok élni, ahol csak mi voltunk, Hyuna, Jin és én. A kis családom, ami tökéletes volt.
Mikor elfogyott mindkettőnk levegője és kábultan kapaszkodtunk egymásba, homlokomat övének döntöttem és csak élveztem, hogy mellettem volt. Egy aprócska csókot nyomtam ajkaira, majd a kezét megfogva húztam magam után a szobánkba, hogy végre mi is nyugovóra térhessünk. Átöltöztünk, befészkeltük magunkat a takaró alá, és egymáshoz bújtunk. A hátamon feküdtem, egyik karommal átkaroltam páromat, aki készségesen simult hozzám, fejét mellkasomra fektette, kezét hasamon pihentette, miközben magamba szippantottam illatát. Hajába csókoltam, simogattam hátát és élveztem, ahogy apró csókokkal lepi el bőrömet. Megnyugtatott, hogy az enyém volt, hogy érezhettem magam mellett, de leginkább az, hogy engem szeretett és nem mást. Egy apró, utolsó puszit leheltem homlokára, ami után mind a ketten álomba szenderegtünk és másnap reggelig, amikor is kislányunk ébresztett, fel nem keltünk.
Reggel, amint kislányunk ébresztett, mosolyogva keltünk ki az ágyból és fogyasztottuk el közösen a reggelit. Az étel elfogyasztása után, Hyuna már ment is öltözni, ahogy párom is, hiszen dolgoznia kellett. Le akartam beszélni róla, hogy még egy napot pihenjen, de hajthatatlan volt, és meg is érettem, mivel a főnöke így is nyögve-nyelősen engedte el erre a hétre és még a következő két hétre. Emberhiány volt a cukrászdában és eléggé nehezen tudta megoldani Jin pótlását. Csupán egy alkalmazottja volt még, aki így is túlórázni szokott, és párom eléggé rosszul érezte magát, hogy miatta megy nehezen a bolt. Amikor készülődött, elköszönt kislányunktól, majd az ajtóhoz kísérve, egy csókkal búcsúztam el tőle. Eléggé nehéz volt elengedni, hiszen az elmúlt héten végig együtt voltunk és furcsa volt, hogy nem volt mellettem. Néztem, ahogy sétál lefelé a lépcsőn, majd kilépve a folyosóra, figyeltem, amint az utcán bolyongott és eltűnt a szemem elől. Hyuna, itthon maradt velem, mivel iskola még nem volt, de tudtam, hogy még van elintézni való dolgom, így elvittem magammal. Már rég el kellett volna intéznem, hogy anya házát átnézzem, mi is az, amire esetleg szükségünk lesz-e vagy, mi az, amit kidobhatunk. Így kislányommal, beszálltunk anya kocsijába és átmentünk a város másik végébe, ahol anya élt. Kicsit összeszorult a gyomrom, ahogy egyre jobban közeledtünk, de elnyomtam magamban minden pánikot, mert nem akartam kislányom előtt gyengének mutatkozni, ahogy azt sem, hogy ismét olyan állapotba kerüljek, amibe nem akartam. Nagy levegőt véve szálltam ki Hyuna-val a kocsiból, ahogy megálltunk a hát előtt. Furcsa volt úgy belépni oda, hogy senki sem fogadott és ezt kislányom is érezte. Néma csend volt, minden pontosan ott volt, ahol hagyta mielőtt még kórházba került volna. A múltkori látogatásom óta nem járt itt senki, minden mozdulatlan volt, ahogy eddig is.
Lassan lépdeltem befelé, alaposan végigjárva minden helyiséget. Hyuna-t a saját szobájába küldtem, hogy ott szedje össze azokat a cuccait, melyeket haza akar hozni és mik azok melyekre semmi szüksége nincsen. Egy pillanat alatt tűnt el és már neki is látott a feladatának, míg én legelőször az én szobámba mentem, majd anyáéba. Azért a sajátommal kezdtem, mert tudtam, hogy azzal gyorsan végezni fogok, hiszen rengeteg olyan ruhám volt ott, melyet csak itt hordtam vagy éppen már annyira kinyúltak, hogy használhatatlanok. A ruháimat egy hatalmas zacskóba raktam össze, ami meg is telt pillanatok alatt, mert talán van olyan felsőm, ami talán megtetszik Jin-nek és meg szeretné tartani magának. Minden könyvemet, ami a polcon volt, eltettem egy dobozba, mert ezekre biztos szüksége lesz kislányomnak, és hátha kedvet kap valamelyikhez. Az összes kis kacatomat, amiket gyűjtögettem, eltettem, de ami törött volt, azt kidobtam, de az emléke örökre megmarad. Gyorsan haladtam a saját cuccaimmal, míg végül anya szobájába nem mentem. Kissé nehezen, de bejutottam rajta, és nem azért, mert az ajtó nem akart nyílni, hanem fel kellett magamat készíteni arra, hogy mennyire nehéz is lesz ott lennem. Ahogy beléptem, ismételten odaképzeltem anyát, amint az ágyon ült és a zoknikat pároztatta, vagy csak mosolyogva intett nekem. Rettentően hiányzott. Még mindig nehezemre esett elfogadni a tényt, hogy soha többé nem ölelhetem magamhoz, de tudtam jól, hogy sokkal jobb helyen volt, boldog és vigyázz ránk. Sóhajtva mentem az asztalához, ahol néhány közös fényképünk ékeskedett, megannyi emlékkel együtt. Az első kép, az esküvőjükön készült. Anya gyönyörű volt, ilyenkor már a szíve alatt hordozott, és látszott rajta és apán is, hogy rettentően boldogak. A második képen már hárman szerepeltünk, amikor hazajöttünk a kórházból. Apa szülei meglátogattak minket és ők is készítették a fényképet. Semmire sem emlékszem belőle, de az érzés, hogy velük voltam, megmaradt. A harmadikon, Minhie és én szerepeltünk, az esküvőnkön. Gyönyörű volt. Az ágyra ülve fogtam kezembe a képet és óvatosan végighúztam rajta ujjamat. Még a mai napig érzem, ahogy Minhie-t a karjaimban tartottam azon a napon. Éreztem, hogy az érzéseim egyre jobban átvették rajtam az uralmat, de nem akartam elgyengülni. Visszahelyeztem a fényképet, és az utolsóra pillantottam. Öten voltunk rajta. Apa, anya, Minhie, Hyuna és én. Kislányunk itt fél éves lehetett, ha jól emlékszem a születésnapomon készült a fénykép. Családi összejövetel volt, és valaki lekapott minket. A kezembe véve a tárgyat, a kezeimet a térdemen pihentetve, hajoltam előre és csak meredtem az arcokra. Először apa, aztán Minhie, most meg anya.. Mindenkit elveszítek. Automatikusan nyúltam a zsebembe és halásztam elő telefonomat, amint a kezembe került, egyből tárcsázni kezdtem a fülemhez emeltem a készüléket és vártam. Vártam, hogy felvegye.
- Nam..? - szólt bele egyből.
- Ne haragudj! Tudom, hogy dolgozol, csak annyira... - akadtam meg egy pillanatra. - Annyira fáj... - éreztem, ahogy kezdenek a könnyeim előtörni.
- Nam, mi a baj? Történt valami? - kérdezte aggódva. A háttérből hallani lehetett, amint kiment a tömegből, hogy rendesen halljon.
- Itt vagyunk anya házában és.. Néztem a képeket és... Mindenkit elveszítettem, aki csak fontos volt számomra. Először apa, aztán Minhie, most meg anya... Legközelebb melyikőtöket veszítem el? Mind a ketten el fogtok tűnni az életemből? - tettem fel a kérdéseimet. - Nem akarom, hogy megismétlődjön ez, Jin!
- Nam, tudod jól, hogy ez nem fog megismétlődni. Egyszerűen csak.. Túlságosan friss az élmény, hogy feldolgozd. Menjetek haza Hyuna-val, nézzetek filmet. Nem is. Holnap jön az osztályod a pontszámok miatt. Menjetek és vásároljatok be. Jó? Az eltereli a gondolataidat, meg minden.
- Jó - töröltem meg szememet, mielőtt még könnyeim eleredtek volna.
- Tudod adni kicsit Hyuna-t?
- Persze - elemeltem fülemtől a készüléket és szóltam kislányomnak. Egyből ott is termett és beszélni kezdett párommal. Amíg ők beszéltek, addig én megpróbáltam a fényképeket úgy eltenni, hogy ne essen bajuk, meg én se törjek ki sírógörcsben. Lassan visszakerült hozzám a telefon, majd megfogva az eddig összeszedett cuccokat a kocsihoz vittük és elhajtottunk a legközelebbi áruházba. Hyuna kiválasztotta a legnagyobb bevásároló kocsit és már suhantunk is befelé. Eléggé kevesen voltak, hiszen hétköznap volt és ráadásul dél, ilyenkor az emberek javában dolgoztak, de ez minket nem zavart. Körbejártuk az üzletet, róttuk a sorokat, míg végül másfél óra után, mindent összeszedtünk, amit csak akartunk. A vacsorának valót is beszereztük, egy-két nasit is becsempéztünk. A kocsiba ülve, hazaindultunk, majd otthon jól megpakolva kezeinket, kétszer fordulva hordtuk fel a cuccokat, majd pakoltuk el őket. Útközben vettünk ebédnek valót is, azt szépen a mikróba tettem, hogy megmelegítsem.
Innentől kezdve itthon szorgoskodtunk, takarítottunk és egy kisebb meglepetéssel vártuk páromat haza. Nem terveztünk nagy dolgokat, de Hyuna annyira lelkes volt, hogy egészen addig nem lehetett lelőni, míg meg nem hallottuk, hogy a zár kattan. Mosolyogva indultam el a vendégünk felé, aki kissé fáradtan, de viszonozta gesztusomat, majd elé lépve nyomtam egy csókot ajkaira. Vigyorogva álltam előtte, már semmit sem lehetett érzékelni a korábbi rosszkedvemből, és ezt ő is észrevette. Mögéje léptem, eltakartam szemeit és úgy vezettem az étkezőbe, ahol kislányunk már nem bírt magával. Amint meglátta az idősebbet, már pattant is fel a székre, hogy egy magas legyen oppa-jával. Elvettem kezeimet Jin szeme elől, így elé tárulhatott a kis meglepetésünk. Nem volt nagy dolog, csak összedobtunk egy kis vacsorát neki, finom desszerttel együtt. Egyből magához ölelte kislányunkat, akinek mosolya levakarhatatlan volt, és nagyon örült annak, hogy másnak örömet szerezhetett. Amikor rajtam volt a sor, Jin hatalmas mosollyal az arcán borult karjaimba és szorosan bújt hozzám. Elhebegett vagy ezer köszönömöt, míg végül sikerült az asztalhoz ülnünk. Elfogyasztva a vacsorát, majd összeszedtem a koszos tányérokat és edényeket, addig Hyuna fürdeni ment, Jin pedig a desszertet fogyasztotta. Mosolyogva mosogattam el az edényeket és tányérokat, többször páromra sandítva, aki különböző módon vezette a villán lévő süteményt ajkai közé. Enyhén utalva egy-két dologra, mire csak kuncogva ráztam a fejemet. Nem bírtam elhinni, hogy tényleg ilyeneket csinált. Konkrétan úgy éreztem magamat, mint egy szerelmes tini, úgy viselkedtünk.
Amint kislányunk végzett a fürdéssel, Jin gyorsan elköszönt tőle és befoglalta a fürdőt. Hyuna-t gyorsan lefektettem, majd befejeztem a mosogatást és a pakolást. Mire végeztem párom is végzett, egy szál törölközővel a derekán baktatott ki a fürdőből, majd sietett a hálóba, nehogy valami meggondolatlan dolgot tegyek. Gyorsan elpakoltam a maradék dolgokat, majd a fürdőbe vetettem magamat, hogy minél előbb Jin mellett lehessek. Életemben nem tudtam le még ilyen gyorsan egy dolgot sem, egy törölközőt a derekamra tekertem, majd lekapcsolva minden lámpát haladtam a szobánk felé. Az ajtót gondosan becsuktam magam mögött, a szekrényhez mentem, hogy előhalásszam az alvó cuccomat, magamra kaptam azt, közben pedig végig magamon éreztem Jin várakozó tekintetét. Eléggé meleg volt, így csak egy alsót és egy pólót kaptam magamra, majd az ágyba másztam, de amint ezt megtettem párom már közeledett is felé, majd döntött el az ágyon. Ajkaink egyből összeolvadtak, és hívtuk a másikat egy hihetetlenül hosszú csókba. Kezeim egyből derekára siklottak, és húztam egyre jobban magamhoz. Egy pillanat alatt ültem fel, így az ölemben helyezkedett el lovagló ülésben. Éhesen tapadt ajkaimra és ölelt egyre jobban magához, miközben kezeim felfedező útra indultak testén. Éppen alhasát simogattam és már tértem volna lejjebb, amikor is elvált ajkaimtól.
- Neh - sóhajtotta lehajtott fejjel.
- Valami baj van? - kérdeztem és egyből elvettem onnan kezemet.
- Nincsen, csak.. - harapta be ajkait. - Nem arról van szó, hogy nem kívánnálak, mert nagyon is kívánlak, csak.. most nincsen kedvem hozzá.. Ne haragudj, kérlek! - nézett a szemeimbe sajnálkozóan.
- Nincsen semmi baj - simogattam meg arcát és egy csókot loptam tőle.
- De ezt a csókot mindenkor akarom - tapadt ajkaimra vissza és szorosan simult hozzám. Csupán csókoltuk egymást perceken keresztül, majd egymás karjában tértünk nyugovóra.
Másnap reggel boldogan ébredtünk egymás mellett, mintha a tegnapi nap feledésbe merült volna. Közösen megreggeliztünk, majd egy csókkal búcsúztam el páromtól, amikor a munkába indult. Még mindig nehéz volt elengedni, de vissza kellett szoknom a gondolathoz, hogy nemsokára nekem is dolgozni kell, így nem itthon fogok ülni és várni, hanem majd csak este látjuk egymást. Rendet raktam a konyhában, majd Hyuna-val karöltve elindultunk a postára, hogy néhány csekket befizessünk, meg a bankba is be kellett ugornunk a régi lakásunkkal kapcsolatban. Még a múlt havi pénzzel elmaradtam, de közbejött a tűz, így engedtek egy kis halasztást, de tovább nem húzhattam. Elintéztünk minden dolgot, majd hogy ne csak a házban legyünk, elmentünk egy nagyot sétálni. Kislányom mosolyogva sétálgatott mellettem és boldog voltam, hogy ilyennek láthatom, aztán megpillantottam a kis medált a nyakába. A medál, amit a születésnapjára kapott tőlem. Két kis kép, az egyiken mind a hárman rajta vagyunk a másikon pedig Minhie. Pontosan emlékszem rá, amikor csináltattam, és a pillanatra, amikor megkapta. Nagyon örült neki és azóta is hordta, ami nagyon sokat jelentett nekem. Ahogy sétálgattunk, eltévedtünk a cukrászdához, ahol Jin dolgozott, és meglepetésképp bementünk hozzá. Amint meglátott minket, felderült az arca és jelezte, hogy egy perc és jön hozzánk, addig üljünk le. Az egyik sarokban foglaltunk helyet, Hyuna vigyorogva figyelte Jin-t, akit én is néztem. Mióta csak leültünk le nem tudtam venni róla a tekintetemet, talán azért figyeltem ennyire, mert holnap délelőtt elutazik és hiányozni fog. Egy nappal előrébb hozta az utazást, mert a nagyijának így sokkal könnyebb, mert aznap a városban lesz és akkor már ott találkoznának. Láttam Jin-en, hogy menni akar, de nem akarja, hogy szomorúak legyünk, amiért előbb kell elmennie. De megnyugtattuk Hyuna-val, hogy menjen nyugodtan, hiszen régen látta már a nagyiját, aki biztos nagyon fog neki örülni.
Hyuna többször megpiszkált, hogy ne bámuljam ennyire páromat, de nem tudtam nem bámulni őt. Vonzotta a tekintetemet. Egyre jobban bizonyosodott be, hogy egy szerelmes tini volt, mintsem egy érett felnőtt férfi, de ez egyáltalán nem zavart. Újraéltem mindent, amit Minhie-vel is átéltem, de ez sokkal mélyebb volt. Furcsálltam is, hiszen Minhie a feleségem volt, akitől egy csodálatos kislányom is volt, de mégis.. mélyebbnek éreztem ezt a kapcsolatot Jin-nel, mint azt. Nem tudtam megmagyarázni miért, de így éreztem és tudtam, ez egyáltalán nem rossz, hogy így vélekedek. Egy-két perc elteltével megjelent párom, egy epres shake-kel és egy forrócsokival. Lerakta elénk az italokat, majd egy széket odahúzva leült hozzánk. Faggatta Hyuna-t, hogy mit is csináltunk meg minden ilyesmi, miközben a kezemet fogta az asztalon, ez pedig bőven elég volt nekem. Nem tudom mennyi ideig beszélgettünk, de vissza kellett mennie dolgozni, így egy gyors puszit nyomva Hyuna és az én arcomra, hagyott ott minket és mondta, hogy ma kicsit később ér haza, aztán már el is tűnt a szemünk előtt, ahogy belépett a konyhába. Kislányommal még ott maradtunk egy kicsi, elfogyasztotta az italát, majd kifizetve őket indultunk haza.
Otthon előszedtük azokat a cuccokat, amiket anyától elhoztunk és elkezdtük válogatni őket. Először Hyuna ruháit nézegettük át, majd rakosgattuk el őket a szekrényébe, mindenféle kis csecse-becséjét elhelyeztünk a polcain, nagyjából egy óra múlva, úgy nézett ki a szobája, mintha új lenne. Most már mindennel rendelkezett kislányom, egy gyors takarítást is végeztünk a kis birodalmába, aztán az én cuccaim következtek. Eléggé vicces volt, amikor Hyuna a magasba emelt egy kicsit már kinyúlt felsőmet, majd magára vette, konkrétan eltűnt benne. Mosolyogva fényképeztem el, amint a felsőm szinte a bokájáig ért, az ujjai pedig a könyökéig, és így flangált a lakásban. Hatalmas boldogságot okozott, csak ezzel az apró kis tettével, mert így megbélyegezte a mai napomat. A fényképeket, melyeket elhoztam az ágyra helyeztem, és mielőtt azoknak megtalálnám a megfelelő helyett, kipakoltam a ruháimat és amikre úgy gondoltam, talán Jin-nek tetszene, azokat az ő részére tettem. Amint a ruháim kipakolásával végeztem az ágyra néztem és nem láttam ott egy fényképet sem, kissé kétségbeestem, hiszen tisztán emlékeztem, hogy odatettem őket. Már szólni akartam Hyuna-nak, mikor bejött a szobába, megfogta a kezemet és kihúzott a nappaliba. A kanapé mögött megállított és előre mutatott, a tévé alatti kis szekrényre, aminek nekitámaszkodtam, amikor az osztályom meglátogatott. A szekrény tetején öt fénykép sorakozott fel, abból négy volt az, amit anyától hoztam el, az ötödik viszont teljesen ismeretlen volt számomra. Közelebbről megnéztem a fényképet és csodálkozva tanulmányoztam. A fényképen Jin és én szerepeltünk, amint a tengerparton álltunk. Ez csak a múlthéten készülhetett, de egyáltalán nem emlékeztem arra, hogy valaki fényképezett volna. Kérdően néztem kislányomra, aki csak hatalmas vigyorral az arcán rázta a fejét, hogy ő aztán nem fog mondani sem. Szóval titkolóznak előttem. Mosolyogva öleltem magamhoz, kis csillagfényemet, majd folytattuk a rendrakást, hiszen estére jönnek a tanítványaim, és nem rumlival akarom őket fogadni.
Este hét felé járt az idő, a diákjaim lassan kezdtek beszállingózni hozzánk, de egy valaki még mindig hiányzott, még pedig Jin. Írtam már neki, hogy mikor fog hazajönni, de nem válaszolt rá. Igaz, mondta, hogy kicsit később fog hazaérni, de már este volt és sehol sem volt. Kezdtem aggódni, a diákjaim is látták rajtam ezt, így próbáltak kicsit lefoglalni, hogy ne idegeskedjek állandóan. Lassan teltek a percek, jól elvoltam a diákjaimmal, beszélgettünk, hogy ki hova akar menni, esetleg változott-e azóta a megérzésük a felvételivel kapcsolatban, de mind határozottan állították, hogy fel fogják venni őket. Hyuna, remekül elszórakozott a lányokkal, kik lelkesen hallgatták, nem tudom mit mesélhetett nekik, de eléggé jó mesélőkével áldotta meg az élet, így nem féltettem. Elérkezett a pillanat, amit mindannyian vártunk, mindenki a telefonját leste, vártuk, hogy megszólaljanak és jelezzék, hogy sikerült minden, amikor is nyílt a bejárati ajtó. Hyuna és én egyszerre kaptuk oda a fejünket, és egy eléggé fáradt, lihegő Jin-t pillantottunk meg. Kislányunk egyből odasietett hozzá, ahogy én is elindultam, elnézést kérve az éppen velem beszélgető diákoktól.
- Mi történt Jin oppa? - kérdezte Hyuna, ahogy aggódva figyelte az idősebbet, aki nagy levegőket vett.
- Shemmi - mondta sóhajtva, ahogy kapkodta a levegőt.
- Jin, miért kapkodod a levegőt? - léptem elé és megfogtam kezét.
- Sajnálom..
- Mit sajnálsz? - kérdeztem értetlenül.
- Sajnálom, hogy késtem.. Megígértem, hogy csak kicsit késem, de már este nyolc is elmúlt, és én csak most toppanok haza.. Sajnálom, csak valaki rosszul lett záráskor és mentőt kellett hívnunk hozzá, aztán a kórházban is őrültek háza volt, a mobilomat a cukrászdába hagytam, így írni sem tudtam neked, aztán pedig siettem, hogy minél előbb itthon lehessek. Kérlek, ne haragudj rám! Tegnap is visszautasítottalak most meg.. - és ez volt az a pillanat, amikor elhallgattattam. Lágyan hajoltam rá ajkaira és beléje fojtottam minden egyes szót.
- Örülök, hogy itthon vagy - suttogtam ajkaira, amikor kissé elváltam tőle. Elmosolyodtam, ahogy döbbent arcát megpillantottam, majd kezét megfogva húztam beljebb, miközben Hyuna ott volt mellettünk. Azoknak, akik nem ismerték még Jin-t, bemutattam, majd elengedtem, hogy átöltözhessen, miközben visszatértem diákjaimhoz, akik közül páran a fényképeket nézegették a kis szekrényen.
- Ez itt Nam tanár úr? - kérdezte valaki, mire odakaptam a fejemet. A második képre mutattak, ahol még egyáltalán nem így néztem ki.
- Igen - mosolyogtam nagyban. - Ők pedig a szüleim. A következőn, a néhai feleségem, Hyuna édesanyja látható, Minhie. Aztán, az egész családom, az utolsón pedig a párom és én - vigyorogtam, ahogy magam elé idéztem minden pillanatot.
Újabb percek teltek el, már egy-két diákom megkapta a várt üzenetet, hogy felvették és párom is felbukkant a hálóból. Egy melegítőnadrágot viselt, az egyik kinyúlt felsőmmel, amit ma raktam be a ruhái közé. Mosolyogva húztam magamhoz és láttam arcán, hogy még mindig zavarba tudom hozni az ilyen kis pillanatokkal. Sorra kérdeztem meg mindenkit, hogy ki kapott üzenetet és ki nem, míg odáig el nem jutottunk, hogy mindenkinek ott virított a mobiljában a "Felvették" üzenet. Hihetetlenül boldog voltam, ahogy a diákjaim is. Még beszélgettünk percekig, talán fél tíz felé járhatott az idő, mikor hazafelé kezdtek szállingózni a gyerekek. Szomorúak voltak, hogy már nem osztályba jártak, de megnyugtattam őket, hogy az osztálytalálkozókon találkozunk és ott újra együtt leszünk. Mikor az utolsó diákom is távozott, elkezdtem rendbe tenni a konyhát és az étkezőt, mert egy ici-pici rumli azért társul egy osztályhoz. Minden maradékot eltettem és a tányérokat is elmosogattam, amikor megéreztem, amint valaki hátulról átölelt.
- Hyuna szeretné kérni a jó éjt pusziját. Ezt befejezem addig - suttogta a fülembe, majd egy puszit nyomott arcomra.
- Rendben - fordultam felé és egy lágy csókot leheltem ajkaira. Túlságosan csábító volt, mert alig bírtam eltávolodni tőle. Végül csak elengedtem és kislányom szobájába vettem az irányt, ahol már a takaró alatt várt kis csillagfényem. Mosolyogva adtam neki egy puszit homlokára, majd vártam, hogy elaludjon, aztán halkan becsuktam magam mögött az ajtót és hagytam aludni. A konyhába vettem az irányt, de már nem találtam ott senkit sem, így a hálóba mentem, mert sejtettem, hogy ott várt párom. Ahogy beléptem Jin egyből rám kapta tekintetét, amint a szekrény előtt állt és nézegette a ruhákat.
- Miért vannak a pólóid nálam? - kérdezte, ahogy az egyiket ki is vette.
- Mert nekem nem kellenek és gondoltam, te szívesen elhordod őket, ahogy azt ma is tetted - kacsintottam rá.
- Ez túl kedves tőled - mosolygott, majd visszahelyezte a felsőt a helyére, miközben én közeledtem feléje. Megálltam mellette, mire felém fordult és ajkaimra tapadva kezdett az ágy felé terelni. Amint lábam a bútorba ütközött, rá is döntött, majd mászott felém, egy pillanatra sem vált el tőlem. Tegnap is így kezdtük, de mégis más volt az egész, ebből is tudtam, hogy ma este nem fogunk leállni. Vadul falta ajkaimat, ahogy én is az övéit, közben pedig feljebb csúsztunk az ágyon. Kezeimet derekára helyeztem, úgy húztam még inkább magamhoz. Egy másodperc alatt ültem fel, így az ölembe került, lábai derekam két oldalán, lovagló ülésben. Kissé megemelkedve vele, helyeztem lábaimat fenekem alá és tovább faltam édes ajkait. Kezemmel lassan simogattam oldalát, kezem többször betévedt az anyag alá és selymes bőrét kényeztettem. Egyre vadabbá váltunk, ő is erőteljesebben markolászta tincseimet, miközben én kezeimmel már combját markolásztam, vagy éppen fenekét.
Már készültem, hogy levarázsoljam felsőjét, mikor is elvált tőlem és hanyatt vágódott az ágyon. Kissé értetlenül néztem rá, majd végignéztem rajta. Szemeiből sugárzott a vágy, hogy végre megkaphasson, ajkai vörösen izzottak az előbbi csókcsatánktól, mellkasa gyorsan emelkedett, pólója pedig kissé felcsúszott, így belátást kaptam lapos, izmos hasára. Kezemet lassan vezettem fel combjáról hasára, onnan pedig mellkasára, ahogy feljebb toltam a felesleges anyagot. Érintésemre feljebb emelte csípőjét, ahogy egyik kezével a takarót markolta a másikkal pedig az enyémet fogta. Hangos sóhajok hagyták el ajkait, ahogy hasát kezdtem el csókolgatni, egy négyzetmillimétert sem hagyva ki. Végül csak feljutottam ajkaihoz, amiket tovább faltam, miközben kezdem egy pillanatra sem állt meg.- Szeretlek - suttogta, amikor kis levegőhöz jutott.
- Én is szeretlek - hajoltam vissza ajkaira és kezdtem megszabadítani felsőjétől.
Másnap kissé nehézkesen keltünk mind a ketten, de szerencsére Hyuna kihúzott minket a ágyból, így nem aludtunk tovább. Nem lett volna jó, ha ma késve indulnánk el, mert akkor szoktak a bajok lenni. Jin, már tegnap összepakolt magának, így csak egy-két dolgot már csak a táskája tennie. Amíg ő pakolt, addig összedobtam egy kis reggelit mindannyiunknak, amit közösen fogyasztottunk el. Túlságosan teltek a percek, így már indulnunk is kellett. Levittem párom táskáját a kocsiba, majd megvártam, hogy ők is megérkezzenek, így elindultunk. Mielőtt még a reptérre mentünk volna, gyorsan elugrottunk a cukrászdába, hogy felvegyük párom telefonját, de utána már egyenesen a reptérre igyekeztünk, hiszen nem akartuk, hogy Jin lekésse a gépét. A kocsiban néma csend volt, egyikünk sem akart elválni, tudtuk jól, hogy nem örökre megy el, de mégis olyan érzés volt. Hyuna nagyon szomorú volt, amiért Jin elutazik, de tudta jól, hogy nemsokára hazajön hozzánk. Egész úton fogtam párom kezét, szorongattam és azt kívántam bárcsak ne menne el, de ezt nem tehettem.
Lassan érkeztünk meg a reptérre, találtam egy közeli parkolóhelyet, majd leállítottam a motort. Hyuna már kiszállt a kocsiból, és Jin is készült, hacsak meg nem fogtam volna a csuklóját és rántottam volna magamhoz egy hosszú csókra. Lágyan martam ajkaira, és hosszabbítottam még jobban a csókot, a megszokottnál is tovább. Nem akartam elengedni, de marasztalni sem akartam. Nem láncolhattam magamhoz, mert nekem úgy tartotta kedvem. Hiányozni fog, de meg fogok birkózni vele.
- Bocsánat - mondtam, amikor elváltam tőle és lehunytam szemeimet. - Csak... ezt bent nem tehetem meg.
- Olyan buta vagy néha - hajolt vissza ajkaimra és most ő volt az, aki elmélyítette a csókot még inkább.
Csókunknak kislányunk sértődött hangja vetett véget, amiért mi bent voltunk a kocsiba, ő meg kint várt ránk. Mosolyogva szálltunk ki a járműből, majd párom cuccait megfogva indultunk befelé. Megkerestük a megfelelő kaput, és még egy perc sem telt el, de már szólították befelé az utasokat. A szívem szorult össze a hangtól, aki hívta páromat, mert nagyon nem akartam elengedni. Mintha Jin, megérezte volna aggodalmamat, hozzám lépett és megölelt. Szorosan bújt hozzám és arcát nyakamba temette.
- Nemsokára visszajövök - suttogta fülembe, majd egy gyors puszit nyomott arcomra. Elhúzódott tőlem, majd Hyuna-hoz leguggolt és magához ölelte a törékeny kislányt. - Vigyázz magadra, és a papára is - kacsintott kislányomra, aki mosolyogva bólogatott. - Jók legyetek - vette vállára táskáját, majd elindult a kapuhoz. Bemutatta jegyét, sétált befelé, majd mielőtt még eltűnt volna szemünk elől, még utoljára visszanézett ránk, mosolyogva és integetett, míg a folyosó el nem lepte őt. Nehezen integettem vissza neki, majd amikor már nem láttam, megfogtam Hyuna kezét és az egyik kis hídhoz vezettem, ami alatt szoktam elhaladni az utasok a gépekhez. Megálltunk annak a közepén és onnan kémleltük páromat, hogy még egyszer láthassuk. Csak néztem minden egyes utast, de nem láttam sehol. Már kezdtem félni, hogy nem fogom látni, egészen addig, míg Hyuna meg nem szólalt mellettem.
Mielőtt még eltávolított volna minket egymástól a távolság, egy szót tátogott el, majd mosollyal az arcán ment a gépéhez. A szó pedig nem volt más, mint a "Szeretlek titeket". És tényleg elment...
