26.fejezet

   Másnap reggel, a kis akciónk után, párommal belekezdtünk a szokásos reggeli rutinunkba, a reggelit közösen készítettük. Jin, annyira jó volt a konyhában, miközben én egy rántottát is képes voltam elcseszni. Egyáltalán nem mozogtam jól a konyhában, és ez egyre jobban zavart. Meg fogok tanulni főzni rendesen, amíg nincsen itthon és meg fogom lepni. Ahogy egymás mellett állva készülődtünk, többször loptam tőle egy-egy puszit, amik állandóan megmosolyogtatták, és ez engem is boldoggá tett. Lassan teltek a percek, de talán csak mi keltünk túl korán, és ezért érzékeltük az idő múlását, a lehető leglassabbnak. Szerencsénkre még ma itt voltunk, de holnap már haza kellett utaznunk, hiszen Jin-nek, HoSeok-nak és a fiúknak is dolgozniuk kellett. Egyedül én voltam az, kinek a nyár, tényleg nyári szünet volt. Emlékszem, amikor gyerek voltam, sosem hittem, hogy másoknak hogyan is telt a nyári szünet, mert az iskola első éveiben, nem nagyon voltak barátaim és nem tudtam, hogy másoknak a szülei hogyan is oldották meg ezt a hosszú szünetet. Nekem, szerencsém volt, hiszen mindkét szülőm, ugyanazon a pályán volt, mint jó magam, így nekik is akkor kezdődött a nyári szünet, mint nekem. Igaz, az első két hétben felváltva vigyáztak rám, majd a nyár többi részét együtt töltöttük. Utazgattunk, sokat voltunk a tengerparton, ennél többet nem is kívánhattam, míg végül meg nem tudtam, hogy másoknak hogyan is telt ez az időszak. Valaki, alig utazott el otthonról, a városban lévő strandra is nagyon ritkán jutott el, míg nekem ez teljesen természetes volt.
   - Papa! - hallottam meg hirtelen kislányom hangját, ki gyorsan sietett le a lépcsőn, egyenesen karjaim közé.
   - Jó reggelt, Kis Csillagom! - öleltem magamhoz és egy hosszú puszit nyomtam arcára. - Mindjárt kész a reggeli. Ülj le az asztalhoz addig - mosolyogtam rá.
   - Igenis Papa - mondta, és már ment is a helyére.
   - Remélem, nem te készítetted a reggelit - jelent meg legjobb barátom is felesége és kislánya társaságában.
   - Na, de HoSeok - csapta meg az említett vállát YunSeo. - Ne legyél ennyire bunkó már! - förmedt férjére.
   - De, csak vicceltem Kincsem - fordult neje felé.
   - Nincsen semmi baj, YunSeo. Attól az idiótától már megszoktam ezeket - mondtam mosolyogva, miközben két tányért már vittem is az asztalhoz. - Amúgy, Jin-nel együtt készítettük, szóval nem mérgező. Nyugodtan ehetsz belőle - kacsintottam barátomra.
   - Akkor neki is látok - ült le a helyére és tényleg enni kezdett. Fejemet csóválva mentem vissza a konyhába, majd vittem ki a többi reggelit is. Mindenki jókedvűen evett, a két fiúka is felbukkant végre, igaz, eléggé álmosnak tűntek. Kissé értetlenül néztem őket és már kezdett rossz érzésem lenni, hogy talán azért ilyen fáradtak, mert csináltak valamit az este folyamán, de tudtam jól, hogy Hyuna közelében semmit sem csinálnának, de nem tudtam mire vélni hangulatukat. Már rá akartam kérdezni, de Tae észrevette arckifejezésemet és felpattanva helyéről, megnyugtatott, hogy semmi sem történt, amikor Hyuna ott volt éppen. Mint megtudtam, Kookie-nak rossz álma volt az éjjel, és óránként ébredt fel, és ezért ennyire fáradt, mert nem sikerült aludnia. TaeHyung meg virrasztott mellette, ezért néztek ki úgy, mint, akik hajnalig húzódó szeretkezésben vettek részt. Látszott JungKook-on, hogy semmit sem aludt az éjjel, még az a pár óra alvás sem segített neki, amit rémálmok nélkül tudott tölteni, és TaeHyung nem is az álmatlanság miatt nézett ki, ennyire ramaty állapotban, hanem inkább párja álmainak tartalmától. Mindegyik álmában az szerepelt, hogy Tae elhagyja, vagy éppen valamelyik közeli hozzátartozóját. TaeHyung elmesélte, hogy JungKook nagyon érzékeny az ilyenekre, és ilyenkor eléggé sokáig ilyen rossz hangulata lesz. Viszont azt Kookie nem mondta el neki, hogyan is hagyta el az álmában, csak a lényegét tudtuk, de az egész történetet nem, és ez volt az, ami a leginkább bántotta Tae-t. Hogy párja nem mondta el neki az egészet, pedig eddig mindig mindent elmondott neki.
   - Mi lenne, ha ti itt maradnátok ma a házban? Kettesben lennétek, tudna rendesen pihenni, ahogy te is és lehetséges, hogy meg fog nyílni neked - ajánlottam fel neki, hátha jobban lesz a fiatalabb.
   - Nem tudom, Nam - sóhajtott Tae, miközben a kávéját szürcsölgette a konyhapultnak dőlve. A többiek mind az étkezőben voltak és ették a reggelijüket, egyedül Jin volt az, aki néha bejött és aggódva ment oda Tae-hoz, hátha tud valahogy segíteni neki. Párom és én is olyanok voltunk, akik nem szerették, ha a körülöttük lévő személyek szomorúak voltak, és gondokkal küszködtek.
   - Egy próbát megér. Szerintem, most leginkább pihenésre van szüksége mind a kettőtöknek. Mi lemegyünk a partra, vagy bemegyünk a városba, és ti nyugodtan tudtok pihenni. De ha akarod veheted parancsnak és nem válaszolhatsz nemmel - vontam fel szemöldökömet mosolyogva.
   - Köszönöm NamJoon - mosolygott rám hálásan TaeHyung. Ezek után tudattam mindenkivel a napirendet. Mindenki örült neki, egyedül Hyuna volt az, aki szomorkodott, mert nem jön velünk a két fiú, de megsúgtam neki, hogy elmondom neki, miért is nem jönnek velünk.
   Miután megbeszéltünk mindent, mindenki készülődni ment, Jin-nel rendbe szedtük a konyhát és az étkezőt, majd mi is tiszta ruhát varázsoltunk magunkra. Amint mindenki indulásra kész volt, elbúcsúztunk a két fiútól és a város felé vettük az irányt. Hyuna-val már párszor voltunk a városban, és mindig élvezte a kirakodó vásárokat, és azt, hogy rengetegen voltak. Kislányom valamiért szeretett a középpontban lenni, imádta, ha minden figyelem rá terelődik. Talán ezért is imádtam vele lenni, mert akárhányszor csak rápillantottam, mindig megmosolyogtatott, boldoggá tett, csupán a jelenlétével. Megfertőzött a szeretetével, ragályos volt minden egyes tette. Ha ő nevetett, akkor nekem is kellett. Ha szomorú volt, akkor megvigasztaltam, és újra csodálatos mosoly került arcocskájára. Selymes bőre, ami tökéletesen olyan volt, mint édesanyjának, ki ugyan ezeket elérte nálam, mint kislánya. Minhie-t láttam Hyuna-ban, akárhányszor ránéztem, azt a nőt, akit hihetetlenül szerettem és, akit képtelen vagyok elfelejteni. Igaz, már nem úgy gondoltam rá, nem okozott fájdalmat a hiánya. Nem sírtam magamat álomba, akárhányszor eszembe jutott, mert most már itt volt velem Jin, aki ezt az ürességet, melyet négy éve éreztem, eltüntette. Ahogy egyre több időt voltam a közelében, minden negatív érzésem elmúlt, és töltötte meg a szívemet ismételten szerelemmel. Talán mondhatjuk azt, hogy Minhie-vel a kapcsolatunk gyerekszerelem volt, hiszen nagyon fiatalon jöttünk össze, viszont, örökre megmaradtunk egymás mellett. Azért nem állítom biztosra ezt, mert akkor saját magamnak hazudnék. Nem volt gyerekszerelem, hanem igaz szerelem, amit a filmekben látni a könyvekben pedig olvasunk, de Jin-nel a kapcsolatom is ilyen. Mintha csak megírná valaki a történetünket, miközben a saját életéből merít ihleteket, a többi pedig a képzeletének szüleményei. Inkább egy történetnek, egy kitaláltnak érzem az életemet, minthogy elhiggyem, hogy ezek tényleg megtörténnek velem. Néha, felébrednék ebből az álomból, hogy megtapasztaljam a valóságot, de aztán rádöbbenek, ez a valóság. Ez, a valós élet.

   Az életem igazi, és ezt csak onnan tudom, mert kislányom és párom, képesek a földön tartani, mielőtt a képzeletbe gondolnék mindent. A valóságban tartanak, mielőtt még olyanokat képzelnék be magamnak, melyek nem igazak. Ösztönösen fogom meg Hyuna kezét, egy mosollyal jutalmazom őt, amit viszonoz. Talán életem leggyönyörűbb mosolyát kaptam meg tőle, miközben kezével második apjának kezét kereste. Mikor tenyerük egymásba forrt, melegség járta át a szívemet, mert úgy éreztem, most már tényleg egy családot alkottunk. Annyira furcsa. Csupán négy hónapja annak, hogy Jin az életünkbe lépett, de mégis úgy érzem, mintha már évek óta ismerném. Ezt egyszer egy történetben olvastam, közel kilenc évvel ezelőtt, a huszadik születésnapom előtt. Igaz, magát a történetet rengetegszer olvastam, egyszerűen imádtam, és mintha egy kicsit rólam szólna. Olyan.. nem is jelenetek, hanem érzéseket írt le benne az írónő, amelyeket én is akartam vagy már tapasztaltam, de ez most nagyon is megragadott bennem. "Nem ismerjük egymást hosszú ideje. Mégis ebben a csaknem két hónapban annyi érzelmet éltem át, annyi minden történt, hiányzol, mikor nem vagy velem." De talán a kedvenc idézetem az, ami a nyitó mondata az egész történetnek, amit sosem tudok elfelejteni. "Jön egy tündér. Vakító lesz, mosolya égig emel majd, akár a szeretet. Repülni visz téged..." És itt bizonyulnak be a dolgok, hogy igen is, léteznek tündérek. Jin, egy tündér az életemben, aki tökéletessé tette az életemet, amit sosem fogok tudni viszonozni.
   Kéz a kézben megyünk Hyuna-val, ő pedig Jin-nel, az én oldalamon még ott virít HoSeok, amint a babakocsit tolja, miközben YunSeo a karjába karolva sétált mellette. Annyira boldog voltam, hogy így együtt lehettünk, hogy semmi gond nem akadt, és nagyon reménykedtem, hogy TaeHyung és JungKook is sikeresen kipihenik magukat, hogy ők is élvezhessék az utolsó napot a nyaralásból. Sajnos az utolsó nap, itt, idén, de nem az utolsó örökre. Jövőre is, és amikor csak időnk engedi el fogunk jönni ide, mert azt akarom, hogy az összes szerettem boldog legyen.
   - Papa? Odamehetek? - kérdezte kislányom, miközben a kezemet rángatta.
   - Hová Kincsem? - fordultam felé, amint egy kereszteződéshez értünk. Ez volt az egyetlen hely, ahol a sétáló utcát, egy forgalmasabb autós forgalom keresztezte. Nem egyszer jártunk már itt, de mindig rettegéssel néztem az autókat. Amikor még Hyuna csupán, két éves volt, épphogy járni tudott, valahogy elengedte a kezemet, miközben Minhie-vel beszélgettünk és csak hatalmas fékcsikorgásra lettünk figyelmesek. Akkor és abban a pillanatban hittem azt, hogy meghalok. Lepergett előttem az életem, amint elveszítem kislányomat, hogy soha többé nem hallhatom nevetést, hogy nem láthatom felnőni. De legnagyobb szerencsénkre semmi baja sem történt, mert még éppen a járdán volt és csak egy macska esett áldozatául a kocsinak, de azóta is, rettegek itt.
   - A vattacukroshoz! - mutatta lelkesen az irányt, ami pontosan az út másik oldalán volt. Nagyot nyelve guggoltam le hozzá.
   - Mehetsz, de csak, ha nagyon vigyázol magadra! Nagyon vigyázzál! - vettem ki egy kevéske pénzt a zsebemből, majd a kezébe adtam.
   - Vigyázok! Amint átértem integetek. Ígérem!
   - Rendben - csókoltam meg arcát. - Menjél - mosolyogtam rá, majd felegyenesedve figyeltem, amint elindult az út felé. Éreztem, amint minden egyes lépésénél, megfeszülnek karjaim, a lábaim ugrásra készek voltak és egyre nehezebben tudtam levegőt venni. Végül elérkezett a legkritikusabb részhez. Alaposan körülnézett, majd átsietett a betonon. Amint megfelelő távolságban volt már a félelmetes szörnyetegtől, megfordult és mosolyogva integetett nekem. Visszaintettem neki és kissé megnyugodtam.
   - Mi a baj, Nam? - hallottam meg Jin hangját, ahogy megfogta kezemet.
   - Itt - sóhajtottam egyet. - Itt majdnem elütötte egy autó Hyuna-t, és azóta is rettegek, hogy megismétlődik. Nem tudom, mit tennék magammal, ha bármi is történne vele - szorítottam egyre jobban párom kezét.
   - Nincs semmi baj, Nam - simogatta bőrömet Jin és ez kellőképpen lenyugtatott, hogy élvezzem a nap további részét.
   Átkeltünk az úton, majd az árusok kínálatát nézegettük. Hyuna is csatlakozott hozzánk egy idő után. Mindig elmondta, hogy éppen hova megy, vagy éppen mit szeretne, és teljesítettem minden kívánságát. Nem akartam, hogy hiányoljon akármit is az életéből, törekedtem arra, hogy mindene meglegyen, és ezért is dolgoztam annyit. Mindent meg akarok adni neki. Tökéletes életet akarok biztosítani számára. Ahogy nő, úgy lesz egyre nagyobb az érdeklődési köre és úgy fog egyre több mindenre vágyni, de félreértés ne essék, nem elkényeztetni akarom, mert tudja jól, már így hét évesen, hogy a csillagokat nem tudom lehozni az égről. Mindent tud és a mosolya az, amivel megköszön mindent.
   Telnek-múlnak a percek, majd az órák, túlestünk már az ebédünkön, az egyik kifőzdében, jól teletömtük a hasunkat és Hyuna már ment is, hogy felfedezze a többi árust. Jin-nel mosolyogva követtük őt, annak ellenére is, hogy nem érhettünk egymáshoz. Nyilvánosan nem mutattuk ki kapcsolatunkat, hiszen a világon sehol sem elfogadható az, ha a saját nemedhez vonzódsz. Ezt sosem értettem. Nekem, sosem volt bajom azzal, ha valaki a saját neméhez vonzódott, hiszen mindenki megérdemelte, hogy boldog lehessen, és ha ez csak így adódott meg neki, akkor mi kik vagyunk, akik megakadályozzák ebben? De annyira elutasító világban élünk, hogy ebbe senki sem gondol bele, vagy inkább figyelmen kívül hagyja. Néha rosszul vagyok az emberektől, főleg akkor, amikor képesek a legjobb barátjukat csak azért eldobni, mert ő nem olyan, mint ők. Milyen ember az ilyen? Az idegeimre ment már ez a sok hülyeség, és nem törődve a következményekkel, fogtam meg párom kezét, miközben sétáltunk a árusok között. Hallottam pár szitkozódást, de mindent kizártam a fejemből, hiszen, csak azt hallottam meg, amit akartam. Jin, legelőször el akarta húzni kezét, de én egyre inkább szorítottam és húztam magamhoz, kis idő múlva pedig, már szorosan mellettem sétált.
   Hirtelen nagy csörömpölést, üvegek összekoccanását a betonnal hallottunk, majd az azt követő hangzavart.
   - Valaki segítsen!!! - csupán ennyit hallottunk, majd egy emberként indult el a tömeg a hang irányába, arra, amerre...
   - Egy kislány az! - kiáltotta valaki. Abban a pillanatban, engedtem el Jin kezét és kezdtem el rohanni a tömeg felé. Átverekedtem magam az embereken, tolakodtam, lökdösődtem, próbáltam utat törni magamnak, de egyre nehezebb volt. Mintha megnyomták volna bennem a vészjelzőt, úgy küzdöttem az előrejutásért. Végül csak átverekedtem magamat az embereken és megpillantottam, a helyet, ahová indultam. Egyszerre adtam hálát az égnek és borzadtam el. Hálás voltam, amiért nem az volt ott, akiért a legjobban aggódtam, de a látvány borzalmas volt. Megszűnt körülöttem minden hang, minden jajveszékelés, csupán két személyre tudtam koncentrálni. Arra, aki a földön feküdt, majdnem eszméletlenül, és aki éppen a kezével próbálta elszorítani a sebet. Ösztönösen rogytam a földre, kaptam le az övemet és a kislány combján, amennyire csak lehetett meghúztam. Elkezdtem beszélni a kislányhoz, a mellette lévő fiút, aki eddig a lábát fogta, utasítottam, hogy a kezét helyezze a feje alá, hogy magánál legyen. Egy felnőtt került hirtelen a szemem elé, aki segített nekem. Várta az utasításaimat, de fogalmam sem volt róla mit kéne tenni. Egyből mentőt hívtunk, de tudtuk, hogy mire kiérnek, lehet késő lesz már. Hallottam az édesanya hangját, amint a kislánya nevét mondja és könyörög, hogy odajöhessen, ami a legrosszabb ötlet volt. A kislány lábát felemeltük, hogy ne vérezzen annyira, de a seb akkora volt, hogy még én sem tudtam, pontosan honnan is eredt az egész. Egy hatalmas üvegdarab lógott ki a lábából, ami mélyen hasította fel bőrét. Nem távolítottuk el, hiszen, azzal talán még nagyobb kárt teszünk. Az idő múlásával, a vérzés lassan elapadt, nem teljesen, de már nem azért küzdöttünk, hogy folyjon a vére. Most az volt a legfőbb célunk, hogy a tudatánál maradjon.
   - Hogy hívnak? - kérdeztem tőle, ahogy ránéztem, de kezemmel, még mindig az övemet szorongattam, amivel elállítottuk a vérzést.
   - Luna - mondta halkan, amint rám nézett.
   - Nagyon szép neved van - mosolyogtam rá.
   - Köszönöm.
   - Játszottatok a barátoddal és akkor történt?
   - Véletlenül, neki mentünk az egyik asztalnak, ami tele volt üvegekkel és az egyik..
   - Értem már, hogy mi történt akkor.
   - Kérdezhetek valamit? - kérdezte félve.
   - Bármit.
   - Most.. Most meg fogok halni? - kérdezte halkan. Szóra nyitottam a számat, de egy hang nem jött ki a torkomon. Ahogy belenéztem gyönyörű szemeibe, láttam, hogy mindenre fel volt készülve. A lehető legrosszabbra is.
   - Nem - szólaltam meg végül. - Nem fogsz. Ha rajtam múlik, akkor biztos nem - mondtam és szabad kezemmel, elsimítottam egy tincset arcából.
   - Köszönöm - mosolygott rám, és láttam arcán, hogy most a kezembe adta a sorsát. Rám bízta magát.
   Óráknak tűnő percek teltek el, mire meghallottuk a szirénákat, amint a mentő közeledett, úgy éreztem, hogy egy nagyobb kő esett le a szívemről. Amint a mentősök megérkeztek, már kérdeztek is, hogy mit történt, mit csináltunk, és részletesen elmondtunk mindent, amit lehetett. Nem tudom, mennyi idő telt el, hogy mennyi ember volt körülöttük, hogy ki mit látott, de arra tisztán emlékszem, hogy amikor a mentősök az ágyra helyezték a kislányt, Luna volt az, aki megfogta a kezemet és levette a lábáról, miközben ezt mondta nekem.
   - Köszönöm, hogy betartottad az ígéretedet. Bárcsak, nekem is ilyen apukám lenne, mint te - mosolygott rám. Berakták a kocsiba, az édesanya, vagy ezerszer megköszönte, amit tettem, megadta a telefonszámát és én is megadtam neki, hogy értesíteni tudjanak Luna állapotáról, majd becsukódott az ajtó és eltűntek a szemem elől. Csak álltam és néztem, ahogy kifordult az útra az autó, de amint elfordult, egy hosszú barna hajú kislányt véltem felfedezni. Megfordult, és abban a pillanatban indultak el lábaim felé. Előtte csupán néhány centivel rogytam a földre és öleltem magamhoz. Teljesen értetlenül kérdezősködött, hogy mégis mi a bajom, miért vagyok mindenütt piros, hogy miért sírok, hogy miért vagyok ennyire kétségbeesett. Folytak a könnyeim, ahogy öleltem magamhoz kislányomat, akiért ez idáig aggódtam.
   - Nam?! - hallottam meg hirtelen Jin hangját, majd, ahogy mellénk érkezik oldalról megéreztem kezét karomon. Egyből magamhoz húzom őt is, amivel talán megdöbbentem.
   - Nagyon vigyázatok magatokra!! - mondtam nekik, amikor már kissé lenyugodtam. - Ti is lehetettek volna! - öleltem egyre jobban magamhoz őket, amint felidéződött bennem az emlék.
   - Ne mondj ilyeneket, Papa! - szólt rám és éreztem, hogy neki is elindultak a könnyei.
   - Nam. Ez meg se forduljon a fejedben - mondta Jin, nyugodt hangon, amint védelmező karjait megéreztem hátamon, ajkait pedig hajamban. Görcsösen öleltem őket egészen addig, míg sikeresen le nem nyugodtam és HoSeok-ék is megtaláltak minket. Nagy vonalakban elmondtuk nekik mi is történt, mert a nagy tömegtől nem tudtak odajönni hozzánk.
   - Gyere, Nam! - szólított meg Jin, ahogy megfogta a kezemet. - Lemossuk rólad a sok koszt - mondta, amint kissé húzni kezdet.
   - De Hyuna.. - akartam tiltakozni egyből.
   - Mi vigyázunk rá NamJoon - hallottam meg YunSeo hangját, és tudtam, semmi baja sem eshet, míg velük van. Némán követtem páromat, amíg a férfi mosdóba be nem húzott és leültette egy székre, míg ő egy rongyot keresett, amivel letörölheti rólam a rengeteg mocskot. Sikeresen talált valamit, és azzal kezdte el törölgetni kezemet, addig, míg a saját bőrszínemet meg nem pillantottam. Bevizezte kezét is és arcomat kezdte megmosni, én pedig teljesen belesimultam érintésébe, kezét is megfogva, hogy egy pillanatra se távolodjon el tőlem. Percekig voltunk, órákra volt szükségem, hogy tudatosuljon bennem, hogy nem veszítettem el senkit, hogy mindenki jól van körülöttem. Amint kellően lenyugodtam, Jin kezét fogva mentünk vissza a többiekhez és szavak nélkül megértve egymást, indultunk hazafelé. Elég volt ennyi kiruccanás mára. Hyuna-t felvettem és a karomba fogva vittem haza. Szorosan bújt hozzám, ölelte nyakamat át, és hagyta, hogy most én legyek az, aki törékeny és könyörög, hogy támaszkodhasson rá. Engedtem, hogy ennyire védtelennek lásson, mindent, csupán, csak annyit akartam, hogy érezhessem magam mellett őt és Jin-t. Csendben ballagtunk hazafelé és mikor a parton sétáltunk végig, egészen a házig, ahol is a néma csend fogadott minket. Lassan mentünk fel a házba, ami kongott az ürességtől. Letettem Hyuna-t a padlóra, majd intve, hogy felmegyek és körülnézek, mindenkit lent hagytam. Halkan mentem fel a lépcsőn, és néztem be Hyuna szobájába, amin most osztozott a fiúkkal. Ahogy belestem egy mosoly került ajkaimra.

   TaeHyung háttal az ajtónak aludt, kezét lábát átvetve a fiatalabbikon, miközben mellette Kookie feküdt és nagyban nyomkodta a telefonját. Aztán csak észrevette, hogy barátjáról lecsúszott a takaró, így óvatosan, nehogy felébressze alvó párját, takargatta be, majd egy csókot nyomva arcára, helyezkedett vissza mellé és nyomkodta tovább a kütyüt, míg észre nem vett és mosolygott rám.
   - Szia! - suttogta és integetett.
   - Szia - suttogtam én is és halkan beljebb mentem. - Tudtatok pihenni? - kérdeztem és megálltam az ágy mellett.
   - Igen. Miután elmentetek, Tae rám parancsolt, hogy menjek fürdeni, majd feküdjek le aludni, de annyira féltem, hogy ismét előjönnek az álmaim, hogy nem mertem nélküle. Végül sikerült elaludnom mellette, úgy délig aludhattam, és annyira jó volt - sóhajtott. - Mintha minden fáradságot kiűztek volna a szememből. Ő is tudott végre pihenni, mert mellettem nem könnyű aludni, aztán meg.. Azt gondolom, kitalálod, hogyan is folytatódott a nap, de nem is ez a lényeg - óvatosan felemelkedett, de ügyelve rá, hogy Tae-t fel nem ébressze mozgásával. - Nagyon szépen köszönöm NamJoon. Köszönöm neked ezt a napod, de ezt az egész hetet, hogy nem küldtél haza egyből minket. Hogy engedted, hogy veletek lehessünk. Tényleg, köszönök mindent. Valahogy meg fogom hálálni, azt a sok mindent, amit értünk tettél. Hatalmas szíved van. Akkora, mint Jin hyung-nak - mosolygott végig. - Köszönöm NamJoon, neked, ezeket a csodálatos hónapokat, amiket veletek tölthettem.
   - Semmit sem kell megköszönnöd kicsi Kookie - borzoltam össze haját, mire száját elhúzva kapott kezem után. Ezzel a mozdulattal sajnos kissé meglökte párját is, aki morgásával jelezte nemtetszését, és azt, hogy aludni akar tovább. - Szerintem, én megyek is. Pihenjetek még nyugodtan - mondtam mosolyogva, majd intve egyet, hagytam el a szobát és csuktam be magam után a szoba ajtaját, hogy Tae-t ne ébresszük fel.
   Lent a nappaliban találtam kislányomat és JiMin-t, amint Hyuna babusgatta, HoSeok és YunSeo mosolyogva figyelték őket. Páromat a konyhában pillantottam meg, amint - gondolom - a fiatalok ebédjének maradványait tüntette el és tett rendet maguk után. Lassan közelítettem meg, majd hátulról átkaroltam derekát és államat vállán pihentettem. Nem szóltunk semmit, csupán figyeltem, ahogy mosogatott, hallgattam a víz zúgását, amint kezének csapódott, majd a tányérnak, végül elérte célját a mosogatót. Kellemes volt az egész, nem akartam, hogy véget érjenek a pillanatok. Meg akartam állítani az időt, hogy a tökéletes élet, melyet annyira akarok, megmaradjon. Akartam, hogy minden úgy legyen, ahogy én akarom. Óvatosan érintettem ajkaimat Jin nyakára és leheltem rá, lágy csókot, amitől kirázta a hideg. Lassan kezdtem csókolgatni bőrét és kezet pólója alá akartam vezetni, ha hagyta volna.
   - Nam - ragadta meg karomat. - Nem a legalkalmasabb éppen, majd.. vacsora után - zárta el a vizet, majd megfordult karjaimba, miközben szégyellősen rám mosolygott. - Jó? - igazított meg egy tincset.
   - Ahogy szeretnéd - nyomtam csókot most ajkaira, amiktől percekig képtelen voltam elszakadni.
   Miután elváltunk egymástól, befejeztük a vacsora készítését, megterítettünk és megkértük Hyuna-t, hogy kopogtasson be a két fiúhoz, hogy ha éhesek, akkor jöjjenek enni. Talán a megfelelő embert küldtük fel, mert amint kislányom lejött, követte őt a két fiú. JungKook Tae karján lógott, szorosan fonta ujjait az idősebbikébe és teljesen hozzábújt. Levakarhatatlan volt a mosoly arcukról, és ez mindenkire fertőzően hatot, így az egész város a nevetésünktől volt hangos. Kellett ez így mára, igaz a két fiú nem tudták, hogy mi is történt, de talán így volt a legjobb, és menthetetlenül hálásak voltunk nekik. A vacsora befejeztével, a YunSeo és HoSeok elmentek aludni, mert JiMin, eléggé nyűgössé vált, így le akarták fektetni minél előbb. A két fiú visszavánszorgott az ágyba és vitték magukkal Hyuna-t is.
   Amint mindenki eltűnt az alsó szintről, Jin-nel elkezdtük elpakolni a tányérokat, de amint mindent betettünk a mosogatóba és Jin ismét mosogatni kezdett, mögéje álltam, ott folytattam, ahol abbahagytam, csupán egy órával ezelőtt. Lágyan csókolgattam bőrét, közelebb húztam magamhoz, és menthetetlenül vágytam már a csókjai után. Lehet hülyeség, amit gondolok, de már nagyon hiányzott Jin. Nem az hiányzott, hogy lefeküdjünk egymással, nem vagyok egy szexmániás ember, csupán a közelsége hiányzott. Az, hogy újra az enyém lehessen, hogy elfeledtessen velem mindent. Mintha párom is ezt akarná, a keze már nem a szivacsot szorongatta, hanem a mosogatónak a szélét, hogy össze ne essen. Feje hátracsuklott, vállamon pihentette, miközben ajkaimmal nyomokat hagytam bársonyos bőrén. Kezemet becsúsztattam pólója alá és óvatosan simogattam bőrét, ezzel remegésre késztetve lábait.
   - Az istenért, Nam - förmedt rám, ahogy megfordult és, mint egy kiéhezett vad, úgy tapadt ajkaimra, miközben karjaival átkarolta nyakamat. Ujjait egyből tincseim közé vezette és erősen húzott magához, közben egész testével hozzám simult, ezzel adva a tudtomra, hogy ő is ugyan azt akarja, mint én. Éhesen faltuk egymás ajkát, kezeim már nem csak pólója alatt vándoroltak, hanem fenekén is, ezzel még jobban húztam magamhoz és kezdtem el hátra felé léptetni. Addig ment hátra, míg a pultnak nem csapódott és tettem fel rá, egy pillanat alatt. Egyre erőszakosabbak voltunk a másikkal, kezeim már felfelé húzták felsőjét, ahogy az övéi is.
   - Kész vagyok! - hallottuk meg hirtelen Hyuna hangját. Egy pillanat alatt távolodtunk el egymástól és tettünk úgy, mintha mi sem történt volna. Elkezdtem pakolgatni a pulton, miközben Jin mosogatott, vagyis próbált, de annyira zavarban volt, hogy a szivacs is kicsúszott a kezéből. Ennyire még sosem láttam zavarnak. - Jó éjszakát Papa! - jelent meg kislányom, én pedig gyorsan megfordultam, hogy arcon csókoljam.
   - Jó éjszakát Kincsem! - mosolyogtam rá, és csak reménykedni tudtam, hogy nem vesz észre semmit sem.
   - Jó éjszakát Jin oppa! - ment oda Jin-hez, aki totál vörös arccal fordult Hyuna-hoz, miközben a kezében egy rongy volt, hogy eltakarja problémáját.
   - Jó éjszakát Hyuna! - köszönt el tőle mosolyogva, mire kislányom mosolyogva indult meg felfelé. Meg sem bírtunk mozdulni, míg meg nem hallottuk, hogy becsukódik az ajtó odafent. Abban a pillanatban dőltem neki a pultnak.
   - Basszus. Teljesen kiment a fejemből, hogy Hyuna lent fürdik - temettem arcomat tenyerembe. Vártam, hogy Jin mondjon valamit, de semmi válasz vagy megjegyzés nem érkezett. Értetlenül néztem páromra, aki még mindig szorongatta a konyharuhát és meredt maga elé. - Jin? - léptem oda hozzá. - Jól vagy? - fogtam meg kezét.
    - Nem vagyok jól. Hyuna majdnem.. majdnem meglátta, amint.. Basszus, Nam. Ő még gyerek. Mi lett volna, ha meglát minket? - kapta rám egyből tekintetét.
   - De nem látott semmit, mivel még rajtunk van a ruha tudtommal - léptem elé.
   - De, mi lett volna, ha később jön? Akkor már... nem lett volna rajtunk semmi.. - motyogta el a végét.
   - Ezek szerint, te a konyhapulton akartad folytatni? - kúszott egy mosoly ajkaimra.
   - Szerinted, hogy jutottunk volna fel a hálóba? - vonta fel szemöldökét.
   - Megoldottam volna, valahogy, de ha te itt szeretnéd - vigyorogtam, mint a tejbe tök és közelebb léptem hozzá, amint kezeim egyből fenekére csúsztak és hajoltam ajkai felé.
   - Héj! - állított meg. - Ki mondta, hogy itt szeretném? Nem a konyhapulton akarok a tiéd lenni!
   - A tested mást mond - vigyorogtam és elvettem kezéből a konyharuhát, elhajítva jó messzire, ezzel utalva, az igen "kicsi" merevedésére.
   - Ez nem azt mutatja, hogy... - kezdett bele, de ahogy rám nézett tudtam, hogy nem tud erre mit mondani. Nyertem. Teljesen össze volt zavarodva, főleg, hogy kezem még mindig fenekén volt és eléggé közel ajkaim az övéihez, amiknek nem tudott ellenállni. - Egyszer te leszel a végzetem, a mocskos fantáziáddal együtt. Esküszöm - tapadt rá ajkaimra és simult hozzám, ezzel eldöntve, hogyan és hol is fog telni a következő pár óra.

A történet, melyből NamJoon idéz, ami az én személyes kedvencem, egy csodálatos történet, melyet mindenkinek nagyon ajánlani tudok :3 <3 Gyönyörű, izgalmas, szerelmes és tökéletes <3

Link --------> Csillag az égen - KyungJeong

A két gyermek, kikről a történet szól :3 <3

25.fejezet

   - NamJoon.. - szólított meg ismételten, a mai nap folyamán, már századjára talán. Nem törődve vele, fordultam a másik irányba és ültem le a lehető legmesszebb tőle, úgy, hogy semmiféleképpen ne tudjon a közelembe jönni. A lehető leggyerekesebben viselkedtem, tudtam jól, de nem volt semmi kedvem megvitatni vele a dolgokat, nem volt igényem egy beszélgetésre. Ezzel, lehet még jobban megbántottam, de meg kellett értenie, hogy mennyire is megbántott anno azokkal a mondataival.
   Jin és Hyuna között foglaltam helyett a homokban, amint kint fogyasztottuk el az uzsonnánkat, melyeket párommal készítettünk. Amióta csak feljöttünk a kicsikkel a partról, azóta kereste a társaságomat és próbált beszélgetést kezdeményezni velem, de akárhányszor próbálkozott, annyiszor esett pofára. Nem érdekelt, hogy mit is gondoltak rólam, de ha egyszer megbántottak, akkor az eléggé rosszul esett és nagyon sokáig nyomott hagyott bennem. Tíz évvel ezelőtt vágta a fejemhez a szavakat és én azóta tartogattam magamban, mert képtelen voltam megszabadulni tőlük. Túl kellett már lépnem rajtuk, de egyszerűen nem ment, mert én sokáig tudok haragudni valakire és HoSeok elérte azt a határt, hogy egy szimpla bocsánatkéréssel be ússza meg.
   A viselkedésem semmit sem változott, csupán legjobb barátommal bántam másképpen, de ő is tudta, hogy megérdemelte ezt. Alig veszekedtünk egymással, az elmúlt tizenhét éves barátságunk alatt, de ha igen, akkor eléggé csúnyán összekaptunk. Egyszer volt az, hogy tizenévesen befestettem a hajamat kékre, hiszen megtehettem és senki sem szólt érte semmit.

   Tök jól nézett ki, nekem nagyon bejött, de ahogy telt az idő, úgy kopott ki, hiszen a sötét hajamat nehezen fogta meg így is, és ennek HoSeok hangot is adott.
   - A fodrász elcseszte a hajadat - mondta, amikor éppen a boltba mentünk hajfestékért.
   - Nem cseszte el.
   - De! - vágta rá egyből. - Nem kéne így kikopnia néhány mosás alatt, és ha jól tudom rengeteget költöttél rá, szóval, a helyedben visszakérném a pénzedet - mondta a magáét, én meg nem mondtam semmit. Elegem volt már ebből a beszélgetésből. Nekem így tetszett, ahogy volt.
   Teltek a percek és már majdnem a boltnál voltunk, mikor újra megszólalt.
   - Most komolyan Nam! Tetszik ez neked? Tetszik, hogy tönkretette a hajadat?
   - Nekem ez tetszik, HoSeok - feleltem kérdéseire, de láttam arcán, hogy ő egyáltalán nincs így vele. Neki egyáltalán nem tetszett.
   - Milyet is akartál eredetileg? Kéket? És ez kék szerinted? - mutatott fejemre. - Ez inkább szürke, mint kék.
   - Mert kikopik.
   - De nem kéne ilyen hamar! Mikor is csináltad? Pénteken? És ma milyen nap van? Hmm.. kedd?
   Erre már inkább nem mondta semmit, csak mentem előre és kerestem azt a nyamvadt hajfestéket. Azt az undort, azt az elégedetlenséget az arcán, sosem felejtem el. Rosszul éreztem magam, mintha megvetne azért, amit tettem. Néhány nappal később ismét befestettem a hajam és jó sokáig is megmaradt, de azóta sem felejtettem el, azt a beszélgetést. Megemlítettem Minhie-nek az esetet, ő pedig azt mondta, hogy ha nekem tetszik, akkor ne törődjek mások véleményével, de mondjam el HoSeok-nak, hogy eléggé rosszul estek szavai. Azóta sem tettem meg. Lehet el kellett volna mondanom neki, és akkor nem tartanánk itt.
   - Nam - zökkentett ki egy hang elmélkedésemből és abba az irányba fordítottam a fejemet, ahonnan az a kellemes érzés érkezett.
   - Igen Édes? - mosolyogtam rá páromra, ki éppen Hyuna száját törölte meg, mivel jól összemaszatozta magát a fagyival. - Ezt is tőlem örökölte - vigyorogtam, mint a tejbe tök és megsimogattam kislányom haját.

   - Miért nem beszélsz HoSeok-kal?

   - Minek kéne beszélnem vele? - bámultam a homokot alattunk.

   - Mivel a legjobb barátod talán? - tette fel a költői kérdést. - Ne csináld ezt, Nam. Ne legyél ennyire gyerekes.

   - Nem tudod, miket is vágott a fejemhez régen. Te nem élted át azt, amit én - emeltem tekintetemet Jin-re.

   - Lehet nem éltem át, de el tudom képzelni. Figyelj - ült közelebb, mert Hyuna áttelepedett Tae és Kookie közé. - Beszéljétek ezt meg. Egyikőtöket sem jó,ilyen állapotban látni. Te sem vagy önmagad és HoSeok sem.

   - És kit érdekel, hogy mi van vele? - emeltem fel hangomat és éreztem, hogy minden szem ránk szegeződik.

   - Engem, meg a többieket is. Egyedül csak te vagy ennyire csökönyös - bökött felém.

   - Ohh, szóval csökönyös vagyok? - vontam fel szemöldökömet.

   - Igen, és nem értem, hogy miért kell így viselkedned.

   - Talán nem felelek meg az elvárásaidnak?
   - Mi?
   - Talán nem ilyen férfiről álmodtál?
   - Te mégis miről beszélsz? - nézett értetlenül.
   - Arról, hogy semmit sem tudok rólad, Jin! Semmit. Mástól kell hallanom, a régi életedről! Az ég világon nem tudok rólad semmit. Azt, hogy az előző barátod összetörte a szívedet és senki sem tudja miért, azt sem tőled tudtam meg - néztem bele szemébe. Amint az utolsó szó is elhagyta számat, egy gúnyos mosoly kúszott ajkaira, de a szemében mást láttam. Bánatot és csalódást.
   - Szép mondhatom - állt fel a homokból, majd elindult a ház felé. Egyszer sem pillantott vissza, csupán becsukta maga mögött az ajtót, mely egy gyönyörű hanggal társult. Mindenki egyszerre nézett Jin után, majd pedig rám.
   - Remek - tápászkodtam fel én is, de nem a házhoz indultam, hanem inkább a part felé.
   - NamJoon! - hallottam meg Tae hangját.
   - Nem megyek sehova, csak leülök a partra - mondtam neki a vállam felett és lesétáltam egészen a víz széléig. Lerogytam a homokba, felhúztam térdeimet és úgy kémleltem a tengert. Senki sem értette, hogy mi ütött belénk. Hogy mi, akik eddig a lehető legjobb kapcsolatot ápoltuk, hirtelen összekaptunk. Nem nagyon veszekedtünk Jin-nel, nem vallt ránk, de ilyenek is voltak egy kapcsolatban. Mostanában, mind a ketten eléggé lobbanékonyok voltunk, de ez azóta volt ilyen, amióta anya meghalt. Lehet velem volt a baj? Én voltam inkább az, aki könnyen felkapta a vizet, kisebb apróságokon és próbálta másra fogni a történteket? Miért vagyok ilyen?
   - Min vesztetek így össze, hogy Jin faképnél hagyott? - hallottam meg egy eléggé ismerős hangot és felkaptam a fejemet.
   - Csak a szokásos faszságomon vesztünk össze - sóhajtottam egyet és ismét a tengert kémleltem. Haragudtam rá, nem is kicsit, de mégis hagytam, hogy leüljön mellém és engedtem, hogy beszéljen hozzám.
   - Mi volt ez az előbbi, hogy nem tudsz róla semmit? - kérdezte, ahogy a tengert kémleltük.
   - Tae-val beszélgettem ma ebéd előtt. Amit tegnap este a fejetekhez vágtam, azért akart bocsánatot kérni, de megbeszéltük, elrendeztük a dolgokat. Szóba jöttek magánéleti dolgok, rákérdezett, hogy Jin-nel lefeküdtünk már, és ahogy haladt a beszélgetés, belőlem egyszer csak kibukott az a kérdés, hogy mikor volt utoljára Jin-nek valakije. Tae mesélni kezdett, és olyanokat mondott, amiket én nem tudtam. Én, tényleg nem tudok semmit sem Jin-ről. Nem tudom, milyenek a szülei, hogy van-e testvére, milyen volt gyerekként, hogy volt-e már valakije. Jó, ezt az utóbbit tudom, hogy voltak kapcsolatai, de... ő mindent tud rólam. Tudja, milyen voltam régen, tud Minhie-ről, anyáról, úgy ismer már, mint a rossz pénzt, de én... semmit nem tudok róla, és ez valamiért zavar. Akkora egy idióta vagyok néha!!! - vezettem ujjaimat tincseim közé, és szívem szerint kitéptem volna őket.
   - Mindig idióta vagy NamJoon, de ez veled jár - mosolygott barátom. - Nem lehet, hogy azért akadtál ki ennyire mert féltékeny vagy?
   - Féltékeny? - néztem rá kérdően. - Mégis kire?
   - Tae-ra mondjuk.
   - Tae?
   - Aha. Hiszen, ő és JungKook majdnem mindent tudnak Jin-ről, olyan dolgokat, melyeket te nem, mivel ők ismerik nagyon régóta. Lehet, abból jött ez az egész felindulásod, hogy féltékeny vagy rájuk, mert ők jobban ismerik a szerelmedet, mint te magad.
   - Ennyire egyszerű lenne a dolog?
   - Nem tudom, ez csak az én elképzelésem a hallottak alapján. Az igazi megoldást csak te tudod, hiszen te tudod, hogy miért is akadtál ki ennyire.
   - Igazad van - sóhajtottam. - Mennyire utálhat most szerinted? - támasztottam meg egyik tenyeremen fejemet, miközben HoSeok-ra néztem.

   - Hát, a látottak alapján, eléggé. De nem utál, csak haragszik rád. Szerintem, ha odamész hozzá és elmondod neki azt, amit nekem, akkor meg fogja érteni, és megbocsát. Meg - kezdett el vigyorogni, mint egy idióta - vesd be a sármodat, hogy levedd a lábáról - lökött meg vállával, és egy mosoly került ajkaimra.
   - Köszönöm HoSeok - néztem rá hálásan.
   - Igazán nincs mit - vigyorgott továbbra is, de kicsivel később elkomolyodott és a homokot kezdte fixírozni. - NamJoon, én sajnálom a tegnapit. Tényleg. Nem tudtam, hogy ez téged ennyire rosszul érintett akkor. Nem azért mondtam őket, hogy...
   - Nincsen semmi baj.
   - Mi? - nézett rám, hatalmas szemekkel. - De hát..
   - Rég volt már ez HoSeok - mosolyogtam rá. - A legjobb barátom vagy, sőt, a testvérem. Mindent tudsz rólam, bármikor számíthatok rád, mindenben segítesz. Túlságosan magamban tartom a régi dolgokat, erről pedig le kéne szoknom, ahogy mondtad.
   - De én azt nem ezért mondtam.
   - De igazad volt. Terítsünk fátylat a múltra, jó? - nyújtottam felé jobbomat, ő pedig értetlenül nézett rám. - Komolyan gondolom, és ez az utolsó ajánlatom - mosolyogtam rá.
   - Akkor le kell csapnom rá - fogadta el jobbomat. - Köszönöm NamJoon - kapott vállam után és megölelt. - Szeretlek haver.
   - Én is - mosolyogtam, ahogy viszonoztam ölelését. - Viszont lehet most..
   - Jah, persze, menj csak - engedett el egyből. - Bocs, hogy feltartottalak - mosolygott.
   - Te sosem tartasz fel - tápászkodtam fel a homokból, gyorsan leporoltam magamat, majd barátomat felhúzva indultam visszafelé, egyenesen a ház volt a célom, de még előtte a kis csapathoz mentem, viszont sehol sem láttam kislányomat. - Hyuna?
   - Egy pillanattal ezelőtt ment be. Jin-t akarja megkeresni és kihozni - magyarázta YunSeo, miközben a házra mutatott.
   - Köszönöm - folytattam utamat a házhoz és gyorsan kapkodva a lépcsőfokokat, léptem be az épületbe. - Hyuna! Jin! - néztem körül elsőként a nappaliban és a konyhában, mert azt hittem ott találom őket, de tévedtem. Nem voltak ott, és nem is feleltek. Hol vannak? Elindultam a lépcső felé és felfelé vettem az irányt, amikor is megpillantottam kislányomat annak a tetején. - Oh, hát itt vagy. Már kerestelek - mosolyogtam rá, de mikor megláttam arcát, egyből lekerült arcomról az öröm. - Mi a baj Kicsim? - mentem fel hozzá és már magamhoz akartam ölelni, mire ellépet tőlem és dühösen nézett rám. - Hyuna..
   - Miért bántottad meg Jin oppa-t? - tette fel a kérdést egyből.
   - Kicsim, ez nem ilyen egyszerű..
   - De egyszerű. Ha szeretitek Jin oppa-val egymást, akkor nem bántjátok meg a másikat. Jin oppa, nagyon szeret téged, és nagyon fél, hogy elveszít minket. Tegnap nagyon aggódott érted!
   - Te tudsz róla? - kerekedett el a szemem.
   - Lehet, hogy még gyerek vagyok, de nem kisbaba. Hallottam, hogy összevesztél HoSeok bácsival, és eltűntél. Jin oppa, nagyon sokáig keresett és TaeHyung, meg JungKook oppa is erről beszélgettek este a szobában. Reggel felkeltem és nem láttam egyikőtöket sem a szobában. Nagyon megijedtem, és elindultam, hogy megkeresselek titeket, de éppen akkor jöttél vissza és hallottam miről beszéltetek Jin oppa-val. Jin oppa-nak te vagy a mindene, Papa! Miért fontos az, hogy honnan jött? Hogy kik a szülei? Miért nem úgy szereted, amilyen? - hadarta el mondanivalóját kislányom, nekem meg tátva maradt a szám. Életemben, nem osztottak ki még így, de nem is azt vártam, hogy a hét éves gyerekem fogja ezt megtenni. Leguggoltam hozzá és magamhoz öleltem.
    - Én is ugyan úgy szeretem Jin-t, ahogy van. Csak.. TaeHyung mondott egy-két dolgot, amik rengeteg kérdést indítottak el a fejemben. Nem akartam megbántani Jin-t. Nagyon fontos nekem, ahogy te is. Mind a kettőtöket nagyon szeretem és képtelen lennék nélkületek élni. Ti vagytok az életem. Engem, egyáltalán nem érdekel, hogy honnan jött Jin, csupán az zavart, hogy mások sokkal többet tudtak róla, mint én. Zavart, hogy ő róla, akit én szeretek, aki az enyém, mások mesélnek róla, amit nekem kéne. Nem kerültem, sosem ilyen helyzetbe, és nem bírtam elfogadni a tudatlanságomat. Rettenetesen röstellem, hogy megbántottam őt. Szégyellem, hogy ekkora idióta voltam. És most bocsánatot is fogok kérni tőle, és az sem érdekel, ha örök életre haragudni fog rám, csak az lesz a fontos, hogy mellettem maradjon, hogy láthassam a mosolyát, melybe az első pillanatba beleszerettem - öleltem szorosan kislányomat. - Tökéletesen emlékszem a napra, mikor először találkoztunk. Rajtad egy virágos kis ruhácska volt, gyönyörűen fésült a hajad, és nagyban siettünk, hogy ne késsünk el az iskolából. Kiléptünk a lakásból, és abban a pillanatban jött ki ő is. Hihetetlenül fiatal volt, körülbelül 23 éves lehetett, de mikor megláttam magas alakját, megdermedtem. Vékony alakja volt, de pulóverén keresztül is kivehető volt izmos felkarja, de mikor felénk fordult a lélegzetem is elállt egy pillanatra. Telt ajkai egyből odavonzották tekintetemet, majd ahogy el tudtam onnan szakadni, jobban szemügyre vettem magamnak. Haja majdnem szemébe lógott, hosszú tincsei ide-oda lógtak, melyek barna színben pompáztak, mint a gesztenye, csak világosabb. Szemem lejjebb vándorolt és megpillantottam, amint felsője kissé hanyagul lógott vállán, így bepillantást nyerhettem felsőtestére kicsit, de leginkább kulcscsontját vettem szemügyre. Gyönyörű ívben húzódott el válláig a csont, ami egy tökéletes csontváz alapja. Mikor el tudtam onnan szakadni, tekintetemet ismételten arcára vezettem, de ott is szemére. Olyan gyönyörű gesztenye barna szemei voltak, melyektől képtelen voltam elszakadni. Életemben nem mondtam még ilyet egyetlen férfira sem, de rohadtul gyönyörű volt. Már bocsánat a kifejezésért, de abban a pillanatban, más szó nem jutott eszembe - mosolyodtam el, ahogy visszagondoltam arra a napra, ami még mindig bennem éget. - Gyönyörű volt, és most is az. Azóta meg akartam ismerni és, amikor elkezdtünk közeledni egymáshoz, azt hittem boldogabb már nem is lehetnék, de tévedtem. Amikor először foghattam meg a kezét, amikor először öleltem meg szerelemből, akkor voltam a legboldogabb és azóta, csak még boldogabb vagyok. Azt akarom, hogy Jin tudja, mit is jelent nekem és, hogy mennyire is sajnálom a történteket. Nem akartam megbántani. Legszívesebben megveretném magam, amiért ekkora idióta voltam - sóhajtottam. - Kicsim, szerinted Jin meg fog bocsájtani, ha elmondom ezeket neki? Velünk fog maradni továbbra is? - öleltem szorosan gyöngyszememet.
   - Ezt tőle is megkérdezheted - felelte és lassan elhúzódtunk egymástól, értetlenül néztem kislányomra, ki a hátam mögé mutatott. Hátra fordítottam fejemet és megpillantottam, amint könnyes szemekkel tekintett ránk. Nagyot nyelve engedtem el kislányomat és egyenesedtem fel, hogy párommal egy szintben legyek. Igaz, ő a lépcsőn állt, így magasabb volt, mint én, de most semmi sem számított, csupán az, hogy mi lesz a következő lépés. Lassan közeledett felém, megfontolva minden lépést, megmozdulni nem mertem, mert féltem, hogy talán örökre elveszíthetem. Vártam, hogy ő tegye meg a megfelelő mozdulatokat, mert ha most megöleltem volna, talán eltaszít magától, de lehet ölelésembe bújna, de túl nagy volt a kockázat. Egyre jobban közeledett hozzám, már az utolsó lépcsőfokon állt, így néhány centivel volt magasabb, mint én. Lenézett rám, bámultuk egymást, nem szóltunk semmit, míg végül átkarolta nyakamat és szorosan hozzám bújt.

   - Urin neomu dalla (Túl különbözőek vagyunk) - hallottam meg halk hangját. Ijedten kaptam a fejemet rá, de ő csupán csak ölelt és bújt bele nyakamba. Dermedten álltam, majd lassan derekára tettem kezemet és ismételten, megszólalt, vagyis.. énekelt.

Jal algo itjanha (De ezt te is nagyon jól tudod)

Seoroiu jinsimeul (Képtelenek vagyunk megragadni egymást)

Al su eobtjanha (Egymás valóságát…)

Ihaehaji anha (Nem értem)

Gieokhaji anha (Nem emlékszem)

Neul malppunin maldeul (A szavakat, amik örökké csak szavak lesznek, )

Gidaehaji anha (Nem várom el)

Nan neoreul saranghae (Szeretlek) 6x

Ttaseuhan geudaeui songillo (A meleg érintésedet is..)

Nan neoreul saranghae (Szeretlek) 6x

Ttaseuhan geudaeui songillo (A meleg érintésedet is...)

Nareul anajwo (Kérlek, ölelj meg!)

Nareul jabajwo (Kérlek, ragadj meg!)

   Hallgattam. Nem mondtam semmit, csupán dereka köré fontam karjaimat és magamhoz húztam. Úgy öleltem, mintha az életem múlna rajta, teljes súlyával dőlt nekem és folytak tovább könnyei. Egyre jobban hátrálni kezdtem, míg végül a falnak nem ütközött hátam, de nem engedtem el. Könnyei átáztatták pólómat, nyakamat egyre nedvesebbé tette, de nem törődtem semmivel, csupán azzal, hogy egy dallal bocsájtott meg nekem, azzal a dallal, amit még a kórházban énekelt nekem. Hyuna az ágyon feküdt, én pedig a kezét fogtam, álomba szenderültem és akkor csendült fel egy gyönyörű hang. Először azt hittem Hyuna énekelt, de aztán megtudtam, hogy Jin, csupán azt nem tudtam, hogy mi is volt a dal szövege, de most mindenre fény derült. Akkor vallott nekem szerelmet, csak félt a szemembe mondani, hiszen a találkozásunk után történt nem sokkal, hogy Hyuna kórházba került. Az is, annyira régen volt már.

   - Szeretlek Nam - sírta.

   - Én is szeretlek Jin - öleltem egyre erősebben. Testünk már egybe forrt, egyek voltunk. Ismételten, megszűnt körülöttünk a világ, minden eltűnt, elfelejtődött, csupán az ölelő karokat éreztem derekamon, a könnycseppeket nyakamon és a gyönyörű hangját, amelyen énekelt nekem. Semmi sem számított csupán az, hogy az enyém legyen, hogy velünk legyen örökké. A perceket, melyeket így töltöttünk, a végtelenségig elhúznám, miközben kislányomat is magunkhoz öleljük. Mindent megadnék azért, hogy minden olyan pillanatot, amikor megbántottam páromat, kitörölhessek az emlékéből, csupán csak a mosolyt láthassam az arcán, amelybe beleszerettem.
   - Annyira sajnálom Nam - ölelt még jobban, pedig ennél már nem is kerülhetnénk közelebb egymáshoz.
   - Nem Jin. Én sajnálom. Te nem csináltál semmi rosszat, mindenben igazad volt. Én vagyok az, akinek a bocsánatodért kell esedeznie. Én voltam az, aki mindent elrontott megint. Annyira sajnálom Jin. Akkora hülye vagyok mostanában. Fogalmam sincs mi van velem. Annyira sajnálom, kérlek bocsáss meg.
   - Nem Nam. Te bocsáss meg nekem. Jól mondtad. Nem tudom milyen lehetett neked, azokat a pillanatokat átélni. Olyanokról beszéltem, amiről fogalmam sem volt. Én voltam az...
   - Édesem - húzódtam el kissé és kezeimet levettem derekáról. Rémült tekintettel nézett fel rám, talán attól félt, hogy mi is lesz a következő tettem. Mosoly húzódott ajkaimra, ahogy szemébe néztem. - Még így is gyönyörű vagy - emeltem fel kezemet és letöröltem könnyeit arcáról, majd bőrén hagytam tenyeremet. - Ezt a napot én rontottam el, én voltam az, aki megbántott és erről nem szeretnék vitázni. Te bocsáss meg nekem. Én sosem lennék képes haragudni rád - döntöttem homlokának enyémet.
   - Egyszer haragudtál már rám..
   - Jin - simogattam arcát és tenyerembe fúrta fejét. - Bocsáss meg nekem.
   - Megbocsájtok, mert még senki nem kért így tőlem bocsánatot - helyezte kezeit derekamra és erősen markolta felsőm anyagát.
   - Nagyon sajnálom. Soha többé nem fog előfordulni. Ígérem.
   - Ne ígérj olyat Nam, amit nem lehet betartani. Nem tudhatod, mit hozz a jövő. Maradjunk annyiban, hogy még a veszekedések és viták ellenében is, együtt maradunk. Rendben? - nézett bele szemembe és elmosolyodott.
   - Rendben - nyomtam egy aprócska csókot ajkaira. - Nagyon szeretlek Jin.
   - Én is szeretlek Nam - jött közelebb és ajkainkat összeforrasztotta.
   Talán ez volt az a pillanat, mikor magamban megfogadtam soha többé nem fogom összetörni őt, de ahogy ő is mondta, fogalmunk sincsen mit hozz a jövő, hogy legközelebb miért fogunk összekapni, és ki tudja milyen állapotban leszünk akkor. De egy dologban biztos voltam, és azt meg is fogom tartani. Akármi is fog történni, én mindig is szeretni fogom őt, és el nem engedem magam mellől. Csupán három hónapja lépett bele az életünkbe, de már úgy érzem, hogy évek óta mellettünk lenne, de mégis olyan, mintha csak tegnap csókoltam volna meg először. Minden egyes pillanat, amikor hozzáérek, vagy éppen csak ránézek, olyan, mintha a legelső lenne. Mindig találok valami újat az érintéseiben.

   Óráknak tűnő percekig csókoltam páromat, míg végül elszakadtunk egymástól, aminek kislányom hangot is adott, olyan szempontból, hogy mosolyogva ugrott közénk, amiért kibékültünk. Percekig hajtogatta, hogy mennyire örül, és főleg annak, hogy Jin, nem akar elhagyni minket, mert ettől fél nagyon. Ezek után a nap további része, eléggé kellemesen telt. Nagyon furdalt a lelkiismeretem, amiért így bántam vele, így minden pillanatban ott voltam mellette és segítettem ahol csak tudtam. A délután folyamán, még egyszer csobbantunk a kellemes tengerben, ami hihetetlenül jól esett a júliusi hőségben. Hyuna, annyira elvolt a két fiatal fiúval, hogy csak velük foglalkozott, de nem nagyon zavart, mivel az a csodálatos mosoly arcán, elárulta, hogy nagyon is jól érezte magát, és én nem akartam elrontani jókedvét. HoSeok és YunSeo, éppen JiMin-t vitték a vízbe, természetesen, csak a szélére, hogy ő is tudjon velünk pancsolni, amit nagyon élvezet. Tapicskolt a vízben, mindent megnézett, ami csak a kezébe akadt, egy kavicsot is képes volt percekig bámulni és tanulmányozni, majd elhajította, amennyire csak tudta. Örömteli perceket töltöttünk a vízben, de talán az okozta még örömömet, hogy Jin végig mellettem volt és mosolygott. Minden pillanatot megragadtam, hogy megölelhessem vagy csak egy aprócska csókot vagy puszit lophassak tőle, amik az esetek többségében sikerült is, és ez őt is boldoggá tette.

   Mikor kellőképpen elfáradtunk és elegünk lett a vízből, ami a fiatalokról nem lehetett elmondani, akkor Jin-nel elkezdtük a vacsorát készíteni. Minden kívánságát teljesítettem, amit csak kért, azt megcsináltam és állandóan kérdeztem, hogy miben tudok még a segítségére lenni. Amikor a vacsora elkészült, szóltunk a többieknek, hogy jöhetnek befelé már, és a három gyerek, egyből rohanni kezdett befelé, majd foglaltak helyet az asztalnál. Párommal tálaltuk az ételeket, majd helyet foglaltunk mi is közöttük. Jó hangulatban telt el a vacsora is, már majdnem befejeztük, mikor valakinek a telefonja megszólalt.
   - Bocsánat, ez az enyém lesz - pattant fel párom és a konyhapult felé vette az irányt. Megnézte, hogy ki is keresi, majd sajnálkozóan nézett felénk. - Ezt muszáj felvennem. Bocsánat - kért elnézést, majd a terasz ajtó felé indult. - Szia, hogy vagy? - köszönt bele egyből, egy hatalmas mosollyal az arcán, majd el is tűnt a szemünk elől. Egy kissé értetlenül néztem utána, majd folytattam az evést, de nagyon érdekelt, hogy kivel is beszélhetett, főleg, hogy ekkora mosolyt okozott neki az a személy.
   Hirtelen egy rúgást éreztem a bokámon, aminek köszönhetően kizökkentem az elmélkedésből. - Aú! - kaptam kezemet a bokámra. - Ez mégis ki volt? - néztem végig az asztalnál ülőkön.
   - Én! - jelentette ki HoSeok.
   - Ezt mégis miért kaptam? - dörzsöltem kissé a helyet, ahol fájt a lábam, majd kiegyenesedtem.
   - Hogy ne kezdjél el elméleteket szőni - vágta rá egyből.
   - Én nem szövök elméleteket.
   - De! Éppen azt tetted, miközben Jin-t nézted, amint kiment az ajtón. Ne próbálj mást mondani. Mindent elmond az arcod - mutatott rám. - Legyen az, mint délután.
   - Igazad van - sóhajtottam. - Bocsánat.
   - Nincs mitől félned Nam. Jin, csak egy személyre mosolyog így - szólt közben Kookie.
   - Kire?
   - A nagymamájára. Az ország másik végében él, és nagyon ritkán tudja meglátogatni. Nagyon aranyos nő, mindig mosolyogva fogad, még akkor is, ha először találkozol vele. Jin, menthetetlenül szereti, olyan neki, mintha az anyja lenne. Ő az egyetlen olyan rokona, aki nem veti meg.
   - Megvetik?
   - Szerintem ne mondj többet Kookie - szólalt meg Tae. - Nam, ezt nem tőlünk kell hallanod, hanem inkább tőle. Szerintem, Jin is el akarta mondani neked, hogy miért nem beszél annyira a családjáról, csak még nem találta meg a megfelelő időt rá. Mi is csak annyit tudunk, amennyit Jin elmesélt nekünk, és amennyit JungKook látott, mivel valamikor ő is ott volt.
   - Hogy-hogy?
   - Jin és ő rokonok - felelte TaeHyung, nekem pedig elkerekedett a szemem.
   - Rokonok vagytok Jin-nel?
   - Nem tudtad? - érdeklődött Tae.
   - Nem, mivel egyikőjük sem mondta.
   - Nem is vagyunk igazi rokonok. Ne mondj hülyeségeket Tae. Az anyukám hozzáment Jin apjának, a nővérének fiához. Ekkor már én megvoltam, így nem vagyunk vér szerinti rokonok - magyarázta Kookie.
   - Oh, értem.
   - Így néhány családi összejövetelen ugye ott voltam, és láttam, hogy bántak Jin-nel. Nem foglalkoztak vele, mintha nem is tartanák a család tagjának, aminek nem tudom mi lehet az oka. De tényleg nem akarok többet mondani, mert a végén, mindent elkotyogok és annak hyung nem fog örülni. Nem szeret nagyon a rég életéről beszélni, de azt nagyon utálja, ha valaki elmond dolgokat róla. Attól fél, hogy esetleg hazugság az.
   - Értem. Köszönöm, hogy ezt elmondtad - mosolyogtam a kisebbre, ki egy megszeppent mosollyal ajándékozott meg és folytatta az evést.
   Teltek a percek, mindenki befejezte az evést, YunSeo elvitte JiMin-t, hogy lefektesse, mert neki már rég aludnia kellene, majd HoSeok is csatlakozott hozzá, mert eléggé fáradt volt. Kislányom és a két fiú még lent maradtak egy kicsit, de már láttam az fáradtságot szemükben, így elküldtem őket aludni. Hyuna odajött hozzám és megölelt.
   - Majd mond meg Jin oppa-nak, hogy jó éjszakát.
   - Meg fogom mondani neki - csókoltam arcon, majd útjára engedtem, ahogy a két fiút is. Kinéztem a teraszajtón és megpillantottam páromat, amint a korlátnak támaszkodva beszélgetett nagymamájával, és a mosoly még mindig nem került le arcáról. Álltam ott egy kis ideig és néztem őt. Melegséggel töltötte el a szívemet, hogy ennyire boldognak láttam. Felfelé görbülő ajkakkal léptem el az ajtótól, majd mentem az étkezőbe, hogy elpakoljam a vacsora maradványait. Jin, vacsoráját kint hagytam, csak letakartam valamivel, mert biztos voltam benne, hogy még be fogja fejezni, ahogy az ő gyomrát ismertem, nem volt elég neki ennyi.

   A konyhában elpakoltam a tiszta tányérokat, majd a koszosakat a mosogatóba tettem, és neki láttam a mosogatásnak. Alaposan végeztem a munkámat, közben pedig az a dal járt a fejemben, amit Jin énekelt ma. Gyönyörű volt a dal, és Jin hangja is, amit mindig imádok hallgatni. Amikor a kórházban voltunk, akkor csak a hangra emlékeztem, de a dallamra vagy éppen a szövegre nem, amit furcsálltam is.
   Már majdnem végeztem a mosogatással, mikor két kart éreztem meg derekam körül. Elmosolyodtam és hagytam, hogy még inkább hozzám bújjon, de a mosogatást nem hagytam abba.
   - Megcsináltam volna Nam - motyogta halkan, ahogy arcát ráfektette vállamra és egy aprócska csókot nyomott nyakamra.
   - Ma eléggé sok mindent csináltál. Pihenned is kell néha - pillantottam rá és homlokon csókoltam. - Fejezd be a vacsorádat. Ott hagytam neked az asztalon.
   - Köszönöm - nyomott egy puszit arcomra, majd ment is, hogy befejezze az evést. Az utolsó tányért mosogattam el, majd zártam el a csapott és miközben a kezemet töröltem meg, párom felé fordultam.
   - Hogy van a nagymamád? - kérdeztem meg, mire köhögni kezdett. - Jin, jól vagy? - siettem oda hozzá. Köhögött egy sort, majd lenyelte azt az adagot, ami a szájában volt és rám nézett.
   - Honnan tudsz a nagyimról? - nézett értetlenül rám.
   - Kookie mondta el - ültem le mellé. - Vagyis, miattam mondta el, mert látták, hogy néztem utánad, amikor kimentél és csak meg akartak nyugtatni.
   - Féltékeny voltál?
   - Igen - ismertem be. - Annyira boldognak tűntél, és nem tudtam, hogy ki az a személy, aki így meg tud mosolyogtatni, amikor én nem - húztam el számat.
   - Nam - fordult felém és megsimogatta arcomat. - Te mindig képes vagy megmosolyogtatni és melletted vagyok a legboldogabb. De nem kell féltékenynek lenned. Nekem más nem kell rajtad és Hyuna-n kívül - mosolygott és egy csókot kaptam tőle. - Ez elég biztosíték?
   - Igen - fogtam meg kezét.
   - De, válaszolva a kérdésedre. Köszönöm jól van. Majd kicsattan az egészségtől, pedig már a kilencvenet tapossa - vigyorgott nagyban. - És, ha már témánál vagyunk, meg kell beszélnünk valamit.
   - Miről van szó?
   - Néhány héten belül el kell utaznom. Ideje, hogy meglátogassam. Csak nagyon ritkán tudok eljutni hozzá, de ha Kookie mesélt róla, akkor ezt tudod. És csak a dátumot szeretném veled megbeszélni.
   - Mikor szeretnél menni? - simogattam kézfejét.
   - Arra gondoltam, hogy a jövőhét elején utaznék el, vagy már vasárnap és nagyjából két hetet lennék ott.
   - Akkor augusztus közepén jönnél vissza.
   - Körülbelül - sóhajtott. - El akartam már előbb is mondani, csak sosem volt megfelelő az alkalom és közben jöttek a dolgok is.
   - És mivel fogsz menni?
   - Repülővel. A város, ami mellett él, van reptere és onnan taxival körülbelül egy óra. Gyorsan oda lehet jutni, csak messze van innen, főleg kocsival.
   - Kivihetlek a reptérre?
   - Persze - mosolygott rám. - Nagyon örülnék neki, és Hyuna is biztos akar majd jönni.
   - Ellenkezni nem fog - kuncogtam. - Befejezted? Vagy még kérsz? - pillantottam a tányérjára.
   - Jajj nem, köszönöm szépen - mosolygott rám, én pedig elvettem előle a tányért és azt is gyorsan elmostam. Éppen elzártam a vizet, amikor ismételten karok fonódtak derekam köré és arcát nyakamba temette. - Mondtam már, hogy mennyire szeretlek?
   - Még nem - mosolyogtam és lassan megfordultam, hogy szembe kerülhessek vele.
   - Akkor most mondom. Nagyon szeretlek Nam - mosolygott és lágyan megcsókolt.
   - Én is szeretlek SeokJin - mélyítettem el a csókot, és olyat tettünk, amire már vágytunk, de nem tehettük meg mások előtt, viszont a hálószobánkba már nem jutottunk el, csupán a kanapéig.

A dal, amit Jin énekelt: