19.fejezet

   Sosem hittem volna, hogy ilyen valaha is fog történni velem, de megtörtént. Ott álltam a bejárati ajtóban, szemben velem az osztályom egy része, és éppen túlestünk egy eléggé kínos jeleneten. Magamban csak azon gondolkodtam, hogy most, hogyan fogom megmagyarázni a dolgokat, de egyáltalán meg kell magyaráznom nekik? Mielőtt még bármit mondhattam volna, párom már el is tűnt a fürdőszoba rejtekében, engem meg hátrahagyva a magyarázkodással. Mondjuk, olyan szempontból igaza volt, hogy mivel az én osztályom volt, ezért nekem kellett elmondanom nekik a dolgokat, de akkor sem kellett volna egyedül hagynia. Bár, örülök, hogy a lány diákjaim nem rajta legeltették a szemüket, mert akkor nagyon begurultam volna. Nem is lett volna szabad látniuk, így Jin-t, csak nekem szabad így látnom őt. Más nem láthatja, csak én. Na jó, ez most nagyon úgy hangzott, mint egy tini lány nyavalygása, de lényegtelen. Sóhajtva invitáltam beljebb osztályomat, akik a nappaliba tömörültek, én pedig a konyhába vettem az irányt, hogy megkínáljam őket egy kis innivalóval, közben pedig azon tanakodtam, hogyan is tovább. Letettem eléjük a tálcát, majd gondterhelt arccal néztem a fürdőszoba ajtaját, hátha felbukkan párom, de nem jött. Úgy érzem, ki kell onnan rángatnom.
   Nekitámaszkodtam a kis szekrénynek, amin a tévé készülék helyezkedett el, összefontam karomat magam előtt és nagyban törtem a fejem, vajon, hogyan is hozzam fel nekik a témát. Egy nagy levegőt vettem, majd a "gyerekeimre" néztem.
   - Gyerekek, arról...
   - Már tudtuk egy ideje tanár úr - vágott a szavamba Yong, az osztályom kitűnő tanulója, aki közben a legtöbb gondot okozta nekem a négy év alatt.
   - Már tudtátok? - kerekedett el a szemem. Válaszképpen, csak bólogatásokat kaptam. - Mióta tudjátok? Vagyis, mit tudtok egyáltalán?
   - Azt tudjuk, hogy a tanár úr a férfiakhoz vonzódik, és láttuk is, vagyis én láttam, amint nyálcserét folytatott, az előbb látott személlyel - bökött a fürdőszoba felé JiNa, miközben mosolyogva nézett rám, nekem pedig leesett az állam.
   - Ezt mikor láttad? Tudtommal, egyszer sem voltam Jin-nel az iskola területén, amint..
   - Egyszer mégis ott volt. Pontosan két nappal ezelőtt, amikor is a szóbelink elkezdődött. Nekem nem kellett akkor bemenni, így pihentem aznap és láttam, amint a tanár úr kint ült a padon és kislánya, Hyuna, egy férfival érkezett az iskola területére. Akkor láttam a tanár urat csókolózni Jin oppa-val, de nem ez volt az első esett. Előtte is láttam a tanár urat és Jin oppa-t, amint sétáltak egymás mellett, vagy találkoztak és éreztem azt a bizonyos szikrát kettejük között. Meg Hyuna-t is kikérdeztem efelől, hogy nem tapogatózzak a sötétben, így ő alátámasztotta az elméletemet. Aztán ezt az osztállyal megvitattuk, és mindenki nagyon örült annak, hogy a tanár úr végre talált valakit maga mellé. Észrevettük, hogy a ballagás előtt, hihetetlenül boldognak tetszik lenni, és ez egyre csak fokozódott. Lehet akkor még nem voltak együtt, de mi pontosan láttuk, hogy a tanár úr szerelmes lett, csak fogalma sincsen hogyan is kezelje a helyzetet - világosított fel a tényekről JiNa. Hatalmas szemekkel hallgattam, amit mondott és visszagondoltam, hogy tényleg így volt, ahogy mondta. Teljesen ledöbbentett, hogy így átláttak rajtam, de boldog is voltam, amiért ilyen könnyedén elfogadtak olyannak, amilyen voltam.
   - Hát ezzel eléggé megleptetek. Ilyen szóhasználattal még sosem illeték a kapcsolatomat, de nem is vártam mást tőled JiNa - mosolyodtam el. - Szóval, az egész osztály tud már róla?
   - Igen, de nem adjuk tovább senkinek sem, mivel nem szeretnénk, ha a tanár úr ezért bajba kerülne, és nekünk a tanár úr olyan, mint az édesapánk.
   - Ez igazán kedves tőletek, és nagyon szépen köszönöm. Egyedül ti tudtok róla, na meg azok, akiket beavattam ebbe, de az iskolából ti vagytok az elsők, és szeretném, ha ez így is maradna egy ideig.
   - Természetesen.
   - Amúgy, minek köszönhetem a látogatásotokat? Úgy látom, mindenki eléggé józan a tegnap este után - mosolyogtam nagyban.
   - Az utolsó buli miatt.
   - Utolsó buli? - néztem értetlenül rájuk.
   - Igen, amiről a tanár úr beszélt tegnap este.
   - Jah, hogy arra gondoltok. Az időpontot akarjátok egyeztetni?
   - Igen. Megbeszéltük ezt még tegnap este, és abban maradtunk, hogy azon a napon, amikor megtudjuk az eredményeket, akkor szeretnénk. De csak akkor, ha a tanár úrnak is megfelel.
   - Persze, hogy megfelel nekem. Július 28, ugye?
   - Igen.
   - Rendben, akkor várlak titeket nagy szeretettel - mosolyogtam rájuk.
   - Tanár úr.
   - Igen?
   - Megismerhetjük a tanár úr választottját? De csak, ha nem veszi tolakodásnak - mondta JiNa egyből.
   - Persze, de ez nem rajtam múlik - vigyorogtam, majd ellöktem magam a bútortól, majd a fürdő felé vettem az irányt és bekopogtam az ajtón. - Jin - szólítottam meg, mire lassan kinyílt az ajtó és egy eléggé megszeppent, de közben iszonyat boldog embert pillantottam meg magam előtt. - Az osztályom egy rész, meg szeretne ismerni téged - mosolyogtam rá.
   - Biztos, hogy rám kíváncsiak? - kérdezte, amint kicsit nagyobbra nyitotta az ajtót.
   - Ki másra? - vigyorogtam és megfogtam kezét, majd kijjebb húztam és egy puszit nyomtam az arcára, aminek hatására, elpirult. Imádtam, a pirulós Jin-t. Megfogtam kezét, és csak most tűnt fel, hogy visszavette az aznapi ruháit, mely nekem nagyon is tetszett. Csupán egy melegítő és egy póló, ami természetesen az enyém volt, ennyit viselt, de engem teljesen elkábított. Mosolyogva húztam magam után egészen a nappaliig, ahol az osztályom már nagyban várt minket. A mosolyom levakarhatatlan volt és csak még nagyobb lett, amint gyerekeim elé értünk. A lányok kuncogni kezdtek, de nem nagyon törődtem vele, mert számomra nagyon fontos volt Jin és örültem, hogy meg akarják ismerni. A bemutatkozást gyorsan letudtuk, utána elkezdődött a kérdezősködés, ami leginkább arra irányult, hogyan is ismertük meg egymást. Vicces volt felidézni az elmúlt két és fél hónapot, amióta megismerkedtünk eléggé sok minden történt velünk és nehéz lenne elmesélni az egészet részletesen, főleg úgy, hogy ne hagyjunk ki semmit sem. Természetesen semmi komolyabbat nem mondtunk nekik, csak amennyit tudniuk kellett, de öröm volt úgy beszélni a diákjaim előtt, hogy közben foghattam párom kezét, aki néha kissé megszeppenve válaszolt egy-egy kérdésre. Kis idő elteltével kislányom is felbukkant, mert meghallotta az ismeretlen hangokat és kíváncsi lett, így bemerészkedett a nagyokhoz, akik nagyon örültek neki. Valamiért, Hyuna-t mindenki szerette, nem mintha bajom lett volna ezzel, csak eddig akárki megismerte szeretett kislányomat, mindig el voltak ájulva tőle, hogy miként is lehet ilyen jól nevelt, okos és gyönyörű. Ezért rendkívül büszke voltam Hyuna-ra és még boldogabb, hogy az élet nekem ajándékozta őt. A világ legszerencsésebb embere voltam a Földön, amiért ilyen emberekkel áldott meg az élet. Egy tökéletes kislány, és egy tökéletes pár, csodálatos anya, és a világ legidiótább legjobb barátja. Másokra nincs is szükségem az életben.
   Olyan nyolc óra felé járhatott az idő, mikor is gyerekeim elkezdtek elszállingózni, így minket magunkra hagyva. Hyuna már elment aludni, mert mint kiderült számomra, egész nap segített Jin-nek, így alaposan kifárasztotta magát és nem bírt olyan sokáig fent maradni, mint szeretett volna. Mikor bezártam az ajtót és éreztem, hogy ma már semmi váratlan nem történhet, párom csak megragadta karomat és behúzott a fürdőbe, ahová eredetileg indultunk, úgy másfél órával ezelőtt. Mosolyogva követtem páromat a kis helyiségbe, ami nem is volt olyan kicsi, mint amilyennek mondtam, csak jobban illett rá ez a jelző. Bezártam magam mögött az ajtót, hogy ha esetleg kislányom felébredne, akkor ne nyisson ránk, mert szerintem nem akar se Jin-t, se engem egy száll semmibe látni. Egyből elkezdtem vetkőzni, párom pedig csak nagy szemekkel nézett, majd egy kis idő elteltével, ő is követte a példámat. Már anyaszült meztelenül álltam a fürdőben és léptem a zuhanykabinhoz, miközben alaposan megfigyeltem Jin-t, akin még egy ruhadarab volt. Vártam, hogy mikor lép be mellém, de mikor láttam, hogy a padlót fürkészte, olyan érzésem támadt, mintha zavarba lenne, mintha csak az első kapcsolatunk lenne, és tizenöt évesek lennénk. Így, hogy ne kínozzam tovább, csak megnyitottam a zuhanyt és beálltam alá, neki háttal, hogy nyugodtan be tudjon jönni mellém. Arcomba engedtem a vizet, végigvezettem ujjaimat, már vizes tincseimen, majd csak arra lettem figyelmes, amint két kar fonódott derekam köré, egy arc temetkezett két lapockám közé és éreztem, ahogy a szíve milyen gyorsan is vert.
   - Sajnálom, csak..
   - Csak ez az első alkalom, hogy valakivel együtt fürdesz?! - fejeztem be mondatát, gondolván, hogy ez lehet a baja.
   - Igen - bólintott. - Helyesbítek. Ez az első alkalom, hogy egy ilyen helyes pasival fürdök együtt - kijelentésére, csak kitört belőlem a kacagás, majd karjait lefejtettem magamról és vele szembe fordultam.
   - Ezt én is, ugyan úgy elmondhatnám - mosolyogtam rá, amint kezeimet derekára tettem és ujjaim bőrével érintkeztek. Mondatomra, csak egy hatalmas mosoly húzódott ajkaira és közelebb hajolt, hogy elhallgattasson. Lágyan érintettük egymás ajkait, nem akartunk se többet, se kevesebbet, csak ezt a pillanatot örökre. Köréje fontam karjaimat, egyre jobban húztam magamhoz, és valamiért csak most kezdtek tudatosulni bennem a történtek, hogy én milyen kapcsolatot kezdtem is el. Mivel eddig csak nőkhöz volt szerencsém, így az ő igényeikhez igazodtam, tudtam, ha esetleg itt és itt érintem meg őket, akkor milyen reakciókat váltok ki belőlük, de ez most nem volt ilyen egyszerű. Jin, korántsem volt nő, sőt, határozottan nem volt az, de az alapján, amit mondott nekem, határozottan ő volt a "női" szereplő a kapcsolataiban, ami annyit jelentett, hogy én leszek a "férfi".
   Kissé elhúzódtam páromtól, ezzel kiválva a csókból, de nem engedtem el derekát. Csak csodáltam, amit nekem szánt az ég, egyszerűen nem értettem, hogy nem vette még észre őt senki sem. Miért hagyták el az előző barátai? Miért nem vették észre azt, ami határozottan az orruk előtt volt? Mondjuk, örültem annak, hogy párom engem boldogított és nem éppen mással egye-pettyél a hálóban. Engem szeretett és nem mást, velem akart lenni, ahogy én is vele akartam lenni örökké.
   Nem tudom, mennyi ideig áztattuk magunkat a víz alatt, de az egyszer biztos, hogy nem öt percet töltöttünk a kabinban. Jó volt végre valakivel megosztani az ilyen pillanatokat és az, hogy valaki ugyanolyan szeretettel és gondoskodással ért hozzám, ahogy én őhozzá. A fürdőben még elszöszmötöltünk egy kicsit, leginkább azzal voltunk elfoglalva, hogy a hajunkat megszárítsuk, de engem jobban lekötött párom széles vállainak csodálása. Nem tudom hogyan csinálta, de biztos nem tegnap kezdett el edzeni, hogy úgy nézzen ki, amilyen most. Hozzá képest én semmi voltam. Túlságosan is jól nézett ki, nem is értem, mit látott meg bennem, ami megfogta, de talán jobb, ha nem is tudom. Mikor végre végeztünk a fürdőbe, elvonultunk a szobámba, majd be is feküdtünk az ágyamba, de én képtelen lettem volna még aludni. Jin szorosan hozzám bújt, fejét a mellkasomon pihentette és apró köröket írt le bőrömön. Érintése kellemes volt és megnyugtató, és csak még inkább késztetett arra, hogy meg kell tennem azt, amin már néhány napja gondolkodtam.

   - Jin - szólítottam meg páromat, aki lassan felém fordította fejét és rám mosolygott.

   - Igen Nam? - nézett bele szemembe. Elkezdtem feltornászni magamat, ezzel páromat is arra késztettem, hogy kissé felemelkedjen, majd közel hajoltam hozzá és összeérintettem ajkainkat. Jin ajkairól nem tűnt el a mosoly, csak még nagyobb lett és örömmel viszonozta tettemet. Csak ajkait érintettem, egyre jobban közeledtem feléje, míg el nem feküdt az ágyon, de meg nem szakítva csókunkat, végül csak föléje kerültem. Csókunk egyre hevesebbé vált, szinte éhesen kaptam ajkaira újra és újra, és ez Jin-nek is ugyan úgy tetszett, mint nekem, így nem lepődtem meg, amikor kissé ajkaimra harapott, ami csak még jobban beindított. Kezemet oldalára vezettem és a számomra nagyon idegesítő ruhadarabot kezdtem el felfelé húzni testén, egészen addig, míg az a padlón nem landolt. Párom mosolyogva csókolt, karjaival magához láncolt, így konkrétan rajta feküdtem, miközben édes párnáitól képtelenség volt elválnom, de egyszer muszáj tovább haladnom, így ajkaimat levezettem Jin nyakára és ott csókoltam puha bőrét. Egyszer a nyaka lesz a végzetem, már nagyon érzem. Az a bársonyos bőr, annyira hívogató volt, nem bírtam ki, hogy ne kóstoljak kissé bele. Egy aprócskát haraptam bőrébe, mire csak párom egy olyan hangot adott ki magából, ami szerintem őt is meglepett, de elkönyveltem magamnak egy jó pontot, így az aprócska harapás helyére egy csókot is nyomtam. Egyre lejjebb és lejjebb kezdtem el haladni, egy pillanatra felidéződött bennem az első együttlétünk Minhie-vel, de egyből el is hessegettem a gondolatokat, mert nem volt szabad összehasonlítani két embert, főleg nem két olyan embert, akiket szeretek. Ahogy párom bőrét kényeztettem ajkaimmal, hasonló hangokat adott ki magából, amiket néhány nappal ezelőtt én is, csak ő sokkal jobban vissza tudta fogni hangjának magasságát, nehogy kislányomat felébressze, aki a szomszéd szobában aludt.
   Visszamásztam párom ajkaira, közben kezemmel felsőtestét simogattam, de többször végigsimítottam lábain és bizonyos részeken, hogy érezze, valamit tenni fogok az éjszaka folyamán. Ujjaimat óvatosan beakasztottam nadrágja szélébe és elkezdtem lefelé húzni, mire párom odakapta kezét.
   - Mhire készülsz Nam? - vált el ajkaimtól és tekintetét az enyémbe fúrta.
   - Viszonozni szeretném, a múltkori éjszakát - hajoltam vissza ajkaira, közben folytatva nadrágja levételét. Mikor a felesleges ruhadarab a padlón landolt, egy pillanatra elváltam ajkaitól és végigtekintettem testén. Ahogy egyre lejjebb vándorolt tekintetem, úgy haraptam be egyre inkább ajkaimat. Bevallom, egy pillanatra megijedtem, de tudtam jól, ha ma éjjel nem teszem meg, akkor sosem fogom. Szemeimmel újra párom tekintetét kerestem, míg végül meg nem találtam és, mikor egymásra néztünk, hirtelen jött melegséget és önbizalmat éreztem magamban, aminek következtében képes voltam megtenni az első lépést. Párom ajkaira csókoltam, miközben kezemmel végigsimítottam, most már csupasz testén. Ujjaim talán kissé megremegtek, mikor ágyéka tájékán időztek el, de bátorságot vettem magamon és óvatosan megérintettem, ezzel párom minden izmát megfeszítve és egy aprócska sóhajt hallva ajka közül. Furcsa volt az egész, de közben hihetetlenül izgató is..

   - Elrontottam valamit, igaz? - kérdeztem halkan, miközben egyik tenyeremet az arcomba nyomtam, hogy eltűnhessek szégyenemben. Biztos, hogy elrontottam valamit, mert amióta vége lett Jin, egy szót sem szólt hozzám, még rám se nézett, csak feküdt mellettem, ugyanabban a pózban, min mielőtt elkezdtem volna. Hogy lehettem ekkora hülye? Utána kellett volna néznem a dolgoknak, hogy egyáltalán mi hogy van, erre én, megtettem. Még szerencse, hogy nem arra szántam el magam, hogy lefekszem Jin-nel, mert akkor összeveretném magam, amiért ekkora idióta voltam. Végig azon járt az agyam, vajon mit is ronthattam el, de nem jutott eszembe semmi sem. Ugyan úgy csináltam, mint Jin néhány napja, ugyanazokat a mozdulatokat csináltam, persze voltak részek, amik homályosak voltak, de a legnagyobb részére emlékeztem. Talán azt rontottam el, amikor.. szájjal elégítettem ki? Vagy, akkor, amikor elélvezett és nem bírtam lenyelni..? Talán ez a baja? De hát.. ez volt az első alkalom, csak nem várhatta el, hogy egyből mindent meg tudok csinálni. Vagy talán...
   - Minden tökéletes volt Nam - hallottam meg hangját közvetlen közelről, mire elvettem kezemet arcom elől és párom mosolygós arcával találtam szembe magam.
   - M-mi? - csodálkoztam párom kijelentésén.
   - Tökéletes volt Nam. Az égvilágon semmit sem rontottál el - simogatta meg arcomat és egy csókot nyomott ajkaimra.
   - De akkor..
   - Miért nem szólaltam meg? - kérdezte mosolyogva, mire csak bólintottam egyet. - Tudod, te vagy az első olyan barátom, aki először csinál ilyet. Eddig mindig tapasztalt partnereim voltak, így sosem volt kérdezgetés kényeztetés közben, hanem megtörtént. De mivel tudom, hogy neked ez az egész új volt, így türelmes voltam, és hogy tud, ez volt az eddigi legjobb, amiben valaha részem volt. Főleg azért, mert te voltál az első, aki nekem is jót akart. Szóval összegezve, tökéletes volt és azért nem szólaltam meg sokáig, mert egyszerűen hihetetlen voltál, ahhoz képest, hogy először csináltál ilyent. Nem tudom, hogy helyén való-e amit mondok, de nagyon büszke vagyok rád - vigyorgott végig, majd egy aprócska csókkal jutalmazott meg. - Nagyon szeretlek Nam - suttogta ajkaimra, amikor kissé elhúzódott.
   - Én is szeretlek, de ilyet többé ne csináljál. Azt hittem, valamit nagyon elrontottam - húztam el ajkaimat és bevágtam a durcát.
   - Szerinted, én nem ezt éreztem, amikor fordítva volt ez?
   - Jó.. Igazad van. Visszakaptam az akkorit - sóhajtottam.
   - Nem azért csináltam.
   - Tudom, bocsánat - öleltem át testét és magamhoz húztam, jobban mondva, magamra. - Csak nagyon izgultam, hogy tényleg jól csinálok-e mindent és megijedtem, hogy valamit nagyon elrontottam.
   - Tudom és bocsánat. De hidd el, szóltam volna, ha valami nem tetszik, vagy éppen rosszul csinálsz valamit - simogatta meg arcomat. - Szent a béke? - nézett bele szemembe.
   - Szent a béke - mosolyogtam rá és megcsókoltam.
   - Köszönöm - bújt hozzám teljesen és teljesen elöntött a boldogság.
   Még néhány percig így maradtunk, majd Jin mellém feküdt és szenderült álomba, míg én az éjszakán gondolkodtam. Nem bírtam elhinni, hogy tényleg megtettem és egyáltalán nem volt olyan, mint amilyennek gondoltam. Nagyon jó volt, főleg az, amikor láttam, hogy Jin-nek ezzel mekkora örömet okoztam. Ahogy elmerengtem a gondolataimban, végig páromat néztem, aki mellettem aludt és egyre inkább bújt hozzám. Mosolyogva csókoltam homlokon a mellettem fekvő férfit, majd húztam teljesen magunkra a takarót és szenderültem én is álomba.

   Édes cirógatásra lettem figyelmes reggel. Apró érintések az arcomon és a karomon. Semmi kedvem nem volt kikelni az ágyból, főleg, hogy ilyen ébresztésben volt részem. Hallottam lágy hangját, amint hívogatott engem, becézgetett, hogy kikényszerítsen az ágyból, de nem járt sikerrel. Már a takarót rángatta le rólam nagyban, mikor egy laza mozdulattal visszarántottam az anyagot, amit erősen fogott, ezzel őt is húztam magamhoz. Megéreztem, amint karjaival fejem mellett támaszkodtak, így gyorsan átöleltem testét és húztam magamhoz.
   - Nam, ideje felkelni.
   - Öt perc.
   - Mi?
   - Csak öt percig maradjunk így. Amikor itt vagy mellettem, nem tudom elhinni, hogy tényleg igazak voltak a napok és éjszakák - nyitottam fel szemeimet és találkozott tekintetünk. Meglepetten kapkodta össze-vissza tekintetét arcomon, mintha próbálna kiigazodni rajtam. Laposakat pislogtam, ahogy közeledtem feléje. Csupán néhány milliméter és..
   - Papa! Jin oppa! - hallottam meg kislányom hangját, mire Jin, egy pillanat alatt eltűnt karjaim közül. Csalódottan ejtettem le karjaimat, majd ültem fel és indultam el a fürdő felé, de amint az ajtóhoz értem, egy lágy érintést éreztem vállamon, amint arra késztetett, hogy megálljak egy pillanatra és a kéz tulajdonosára nézzek. Odafordítottam fejemet és amint ezt megtettem, két puha párna érintette enyéimet. Ennél több nem is kellett nekem, páromat nekitoltam a legközelebbi falnak. Csókoltam azokat a nedű édes ajkakat, kezeim automatikusan kerültek derekára és húztam közel magamhoz. - Papa! Jin oppa! - hallottam meg ismét kislányom hangját. Elhúzódtam páromtól, pedig ő még akart volna nyálcserét folytatni, de most visszakapta a fél perccel ezelőtt történteket. Mosolyogva indultam meg a fürdőbe, egy utolsó pillantásra néztem páromra, aki értetlenül nézett engem, majd talán rájött mire is ment ki a játék, mosolyogva indult utánam, de félúton elváltunk, viszont olyat tett, amire nem számítottam. Hirtelen csak azt éreztem, amint keze a fenekemen landolt, majd bele is csípet, mire kikerekedett szemekkel ugrottam egyet és néztem rá. Ő csak örömében mosolyogva, ment a konyhába, hogy reggelit készítsen. Döbbenten figyeltem, majd vonultam el a fürdőbe, hogy rendbe szedjem magamat, amit gyorsan le is tudtam, majd a konyha felé vettem az irányt.
   Párom nagyban a konyhában tüsténkedett, kislányom pedig az étkező asztalnál itta a reggeli kakaóját. Hyuna-t homlokon csókoltam és megöleltem, egyszerűen képtelen voltam betelni kislányommal, majd mikor sikerült elszakadnom tőle Jin felé vettem az irányt és szorosan átöleltem hátulról. Ujjaimat összefontam hasán és egy csókot nyomtam arcára, majd figyeltem, amint szorgoskodott, de talán túlságosan is eltereltem a figyelmét a reggeliről, mert egy-két pillanattal később kezeiben már nem volt semmi, csupán fenekem.. Kissé megdöbbentett, hogy kezei hol tartózkodtak, de semmi mást nem tett, csupán ott tartotta őket, miközben fejét kissé az enyémnek döntötte. Álltunk így percekig, míg végül el nem engedett, hogy folytassa eddigi tevékenységét, én pedig ott álltam mögötte és figyeltem minden mozdulatát. Boldog voltam, hogy velem volt, hogy megmosolyogtatott, hogy kislányomat csak mosolyogni láthattam az utóbbi hónapokban, hogy az enyém volt. Nem értettem magamat, hogy tudok ennyire nyálasan beszélni a szerelmemről, sosem voltam az a tipikus regény főhős, de most úgy éreztem, ezt a szerepet rám aggasztották. Jin, olyan volt számomra, mint a legféltettebb kincs, ugyanolyan szerepe volt az életemben, mint Hyuna-nak, mind a kettejüket meg akartam védeni mindentől, hogy semmi bajuk ne essen. Előbb töretném el a kezem, vagy lennék öngyilkos, minthogy őket elveszítsem vagy bántódásuk essen. Szemem fényei voltak, és ameddig csak élek, ragyogni fognak. A világ két legcsodálatosabb teremtményei voltak, akiket a sors nekem szánt, kik engem választottak, és akik teljessé tették az életemet. Ezt a napot senkivel sem cseréltem volna el. Annyira tökéletes volt, mintha, mi mindig is együtt lettünk volna, mintha nem most kezdődött volna el minden.
   A nap nagyon gyorsan eltelt és kivételesen Jin nem nálunk töltötte az éjszakát, ami valamilyen szempontból rosszul esett, de hiszen nem láncolhattam magamhoz teljesen, mivel nem házastársak voltunk, így nem követelhettem tőle, hogy minden este legyen így. Volt neki is élete, amihez mi is beletartoztunk, de néha neki is szüksége volt egy kis térre és egyedüllétre. Talán Hyuna-t érintette a legrosszabbul, de miután Jin elmagyarázta neki, nem örökre megy el, kislányom egyből meg is nyugodott, de furcsállta, hogy oppa-ja nem tartózkodott nálunk. Egyre inkább úgy éreztem, hogy meg kell kérdeznem Jin-t az összeköltözéssel kapcsolatban, de nem tudtam, mikor lenne a legalkalmasabb. Ő is dolgozott, nekem is be kellett menni az iskolába, hogy rendbe szedjem a termemet és minden adminisztrációs feladatot elintézzek, így teljesen más időbeosztásunk lett. Mivel nyár volt, így a cukrászda, ahol Jin dolgozott, sokkal tovább volt nyitva, így párom is később tért haza. Egyre inkább későn érkezett és eléggé korán távozott, így nem nagyon tudtunk találkozni sem, ha pedig sikerült, akkor általában punnyadtunk az ágyon vagy éppen a kanapén, mert eléggé fáradt volt. Nem vágytam többre, nekem bőven elég volt, hogy mellettem volt és hozzáérzettem, hogy érezhettem szerelmét. Ezek a pillanatok annyira tökéletesek voltak, hogy a világ minden pénzéért sem cseréltem volna le, de nem is kívántam mást csinálni párom mellett. Tökéletesen elég volt, hogy együtt voltunk, hallgattuk egymás szívverését, légzését, míg valamelyikünk el nem aludt, az esetek többségében ez Jin-re vonatkozott. Nem egyszer fordult elő, hogy a kanapén elszenderült a karjaimban, vagy éppen az ágyamban, amikor vizet vittem neki. Annyira lefárasztották a gyerekek, hogy semmi másra nem volt energiája. Imádtam, amikor a karjaim közt feküdt és az arca úgy nézett ki, mint egy ártatlan kisgyereké, ami még jobban megbabonázott és elcsavarta a fejemet. Imádtam.
   A napokban gyakrabban kezdtem el beszélgetni anyámmal, mert egyik nap mondta, hogy mostanában egyre fáradékonyabb, de nem kell aggódnunk érte, mert ez semmi komoly, csak kissé túlhajszolta magát. Nagyon aggódtam érte, hogy esetleg valami baja eshetett, így megkértem Hoseok-ot, hogy menjen át hozzá és nézze meg hogy van. Naponta hívtam fel, és hallottam a hangján, hogy valami nem stimmelt vele vagy épp elhallgatott előlem valamit. Egyre jobban gondolkodtam, hogy vajon mi is lehetett édesanyám baja, még az orvosával is beszéltem, aki olyan szinten megnyugtatott, hogy anya csupán csak fáradékony mostanában, de nincsen semmi komolyabb baja. Hittem az orvosnak, de attól még ugyan úgy aggódtam miatta és hívtam, hogy esetleg mit is tehetnék érte. Jin-nel is beszéltünk édesanyámról, láttam rajta, hogy ő is ugyan úgy aggódott érte, mint én vagy Hyuna, és próbált megnyugtatni, hogy nem lesz semmi baja, de féltem, mert már csak ő maradt nekem, Hyuna-n kívül. Rettegtem, hogy elveszíthetem, hogy soha többé nem láthatom, hogy nem ölelhetem magamhoz. Féltem, hogy...
   - Nam - hallottam meg párom hangját fülem mellett, amint karjaival átkarolta nyakamat, miközben az étkező asztalnál ültem és azon gondolkodtam, hogy vajon mi is lehet anya baja. - Nem lesz semmi baja édesanyádnak. Mindenkinek van olyan időszaka, amikor nagyon fáradékony és sokkal ingerlékenyebb. Anyukádnak, most jött el ez az időszak, de hamar el fog múlni, csak pihennie kell. Ne aggódj ennyire - súgta fülembe a szavakat és egy puszit nyomott arcomra. Lehunytam szemeimet, kezemet karjára helyeztem és hagytam, hogy nyugtató szavai eljussanak tudatomba. Teljesen igaza volt. Csak kissé kimerült, néhány nap és jobban lesz, csak pihennie kell. Sóhajtottam egyet és Jin felé fordítottam fejemet, hogy láthassam arcát.

   - Köszönöm - súgtam ajkaira és egy lágy csókkal köszöntem meg neki mindent, amit az elmúlt napokban és hónapokban kaptam tőle. Az a rengeteg figyelem, szeretett, szerelem és odaadás, nekem mindent jelentett.
   Azon az estén valamicskével tovább léptünk a kapcsolatunkban. Mind a ketten kényeztettük a másikat, kellő figyelmet szántunk egymásra. Jin, annyira elkényeztetett, hogy a végén azt hittem, a csillagokat látom, mert annyira elkábította tudatomat. Nem öt perces volt az egész, amire a legtöbb férfi vágyott, hanem konkrétan két órán keresztül el tudta érni nálam azt, hogy olyan gyönyörben legyen részem, mint még soha. Nem tudom, hogy hol tanulta ezt, vagy egyáltalán tanulta, de egyszerűen az őrületbe kergetett vele és a levegővétel is nehezemre esett. Ő csak mosolyogva nézett engem, amint kifeküdve voltam az ágyamon és próbáltam magam feltornázni, ami eléggé nehezemre esett. Minden izmom ellazult, a végtagjaim ólomsúlyúak voltak, semmi erőt nem éreztem magamban, de nem akartam egy bunkó ember lenni, aki ennyit akart az éjszaka, hogy a párja kielégítse szexuális vágyait. Nem. Én azt akartam, hogy Jin is pontosan úgy érezze magát, mint most én. Amint sikerült ülő helyzetbe kényszeríteni magamat, egyből nyomtam is le páromat a takaróra, miközben ajkait a birtokomba vettem. Megbolondított ez az ember, de képes volt elérni nálam, hogy azon az estét, semmi problémára ne gondoljak, hanem kicsit törődjek magammal is.
   A továbblépést a kapcsolatunkban úgy értettem, hogy Jin elmondta nekem, hogyan is fog zajlani közöttünk egy szeretkezés. Elmagyarázta, hogy lényegében ugyan az a felállás, csak nem egy nővel leszek együtt, hanem egy férfival, akinek valamennyivel szűkebb a bejárata, mint egy nőnek. Elmondta, hogy talán kissé hosszadalmasabb is az "előjáték", mivel itt a tágítás türelmesebb munka, mert... hát fogalmazzuk szépen, a végbélnyílás nem olyan könnyű kitágítani, így annak kell egy kis idő különben olyan, mintha megerőszakoltam volna a páromat. Miután ezen a "kiselőadáson" túlestünk, megkérdeztem alattam fekvő páromat, hogy szeretné-e, ha úgymond kipróbálnánk, hogy amikor esetleg élesben tennénk, akkor ne kelljen elmagyaráznia ezeket a dolgokat, és már tudnám, mi kellemes és mi fájdalmas szerelmem számára. Kissé megleptem ezzel a kijelentésemmel, de azt mondta, ha én szeretném, akkor ő mindenbe beleegyezik, így lassan neki is álltam a feladatnak. Úgy kezdtem el, mintha csak kielégíteni akarnám páromat, de egy idő után kezem nem csak nemesebbik felét kényeztette, vagy éppen testét simogatta, hanem hátsó fertályára is áttévedt, ahol azokba a csodálatos félgömbökbe markolt bele. Megpróbáltam úgy csinálni, ahogy Jin mondta, néhány perccel ezelőtt, azokat a trükköket bevetve, amiket hallottam és mikor elértünk a végére, óvatosan másztam párom mellé, aki konkrétan szétfolyt a paplanon. Szerelmesen cirógattam arcát, míg képes nem volt rám emelni tekintetét és akkor tudtam meg, hogy jó munkát végeztem. Azt a tekintetet sosem fogom elfelejteni. Egyszerűen káprázatos volt. Mosolyogva csókoltam homlokon szerelmemet, majd öleltem magamhoz testét, takartam be magunkat, majd hagytam, hogy elnyomjon minket az álom.
   Ismét hétvége lett, Jin nem dolgozott kivételesen, kivett egy-két szabadnapot, hogy kipihenhesse magát, amit meg is érdemelt, mert az elmúlt héten nem aludt valami sokat. Általában későn feküdtünk, de ő már fél hat vagy legkésőbb hatkor már talpon volt. Én képtelen voltam hétnél előbb kikelni az ágyból, még akkor sem, amikor párom édesen hívogatott az asztalhoz vagy éppen a fürdőszobába, hogy testünket megszabadítsuk az éjszaka szerzett verejtéktől. Amikor szombat "hajnalban", pontosan negyed nyolckor belépett a szobába és édesen simogatni kezdte arcomat, vagy éppen karomat, amit éppen talált, már ébren vártam, csak tettem, hogy alszom. Mostanában szokott rá arra, hogy csókokkal is kicsalogasson az ágyból, de most direkt húzni akartam az agyát kissé, mert ma eléggé fontos napunk volt. Vártam és vártam, hogy mikor lesz egyre türelmetlenebb, hogy melyik pillanatban tudom meglepni egy édes reggeli csókkal. Nem is kellett sokat várnom, mert eléggé gyorsan bevágta a durcát, így egy mozdulattal kaptam tarkója után és húztam rá ajkaimra, hogy üdvözölhessem.
   - Jó reggelt - suttogtam ajkaira, miközben mosolyogtam és elkuncogtam magam a megdöbbent arcán, majd azon, amint ő is nevetni kezdett.
   - Neked is jó reggelt - mondta halkan, amint egy tincset fésült el homlokomból. - Mit szeretnél reggelire?
   - Hm - elkezdtem gondolkodni, hogy vajon mi is lehetne a legfinomabb reggelre. Mosolyogva hajoltam vissza ajkaira és húztam egyre jobban magamhoz, míg végül magam alá nem gyűrtem őt. - Ez válasz a kérdésedre? - vigyorogtam, amint egy pillanatra elváltam ajkaitól.
   - Eléggé - mosolygott ő is, majd folytattuk azt, amit elkezdtünk, míg meg nem hallottuk kislányom hangját.
   Hihetetlenül boldog voltam, miközben a reggelimet fogyasztottam és nem csak azért, mert páromat tudtam csodálni a konyhában, mert valamilyen véletlen folytán, megint az a nadrág volt rajta, ami tökéletesen kiemelte feneke gyönyörű ívét.

   Megmozgatta fantáziámat eléggé erőteljesen, de kordában tartottam magamat, mielőtt még hét éves kislányom előtt lesz merevedésem, aminek nem igazán örültem volna. Csak néztem páromat és elkezdtünk beszélgetni arról, hogy mit is csináljunk a hétvégén, de semmi ötletünk nem akadt, míg Hyuna be nem nyögte, ő társasozni akar, így meg is lett az aznapi programunk. Amint a reggelivel végeztünk és rendet is raktunk magunk után, neki is láttunk a társasjátéknak, ami Hyuna kedvence volt, de egy idő után velem is megszerettette ezt a játékot. Mosolyogva játszottunk, nevettünk, szórakoztunk, egyszerűen jól éreztük magunkat, ami csak még jobban megmelegítette a szívemet és csak nagyobb lett mosolyom, aminek következtében eléggé megfájdult a szám. Túlságosan sokat nevettem már, a hasam is megfájdult. Annyi boldogsághormont kaptam a mai napon, hogy ebben fogok talán meghalni.
   Teltek-múltak az órák, lassan az ebédet kezdtük el készíteni, mikor hirtelen kopogtak, jobban mondva dübörögtek az ajtón. Teljesen értetlenül tekintettem az ajtó felé, majd elindultam, hogy kinyissam a türelmetlen vendégnek, akiről fogalmam sem volt. Odabotorkáltam az ajtóhoz, majd kinyitottam, de mikor megláttam azt a személyt, aki az ajtóm előtt állt teljesen megdöbbenten. Olyan dühösen nézett rám, de mikor látta, hogy én vagyok, csupán annyit kérdezett merre találja Jin-t, csak mutattam magam mögé, mire odébb állított az útból és berongyolt mellettem a lakásba. Döbbenten néztem után, majd arra lettem figyelmes, amint elkezdte ócsárolni páromat, mindennek elhordta, míg végül a jobb ökle nem találkozott szerelmem állkapcsával. Borzalmas hang volt, és még rosszabb, amikor Jin teste a padlóra zuhant. Hatalmasat koppant a parkettán, majd az a személy föléje állt és tovább folytatta, amit elkezdett. Hyuna, sírni kezdett és kérlelte a vendégünket, hogy hagyja abba, amit éppen csinál, párom a földön terült el, felette pedig a személy, akiből ki nem néztem volna egy ilyen tettet. Egyenesen odarohantam hozzájuk, a személyt, aki megütötte páromat, elrángattam onnan, annyira ki akart szabadulni szorításomból, hogy bele kellett ütnöm egy kissé a helyes pofijába, hogy lenyugodjon.
   - Te mégis mi a fenét képzelsz magadról? - ordítottam bele képébe, miközben az egyik falra kentem fel. - Mégis mi jogod van valakit így megütni? Egyáltalán mi jogod van, ahhoz, hogy csak így bemenjél valakinek a lakásába? És ne keresd a kibúvókat, hanem egyenes választ akarok, mivel azt az embert bántottad, aki a legkedvesebb nekem és olyan szavakkal illeted, amik egyáltalán nem igazak. Ráadásul mindezt a kislányom előtt, ami még nagyobb bűn. Válaszoljál! - nyomtam neki még jobban a falnak, hogy szóra bírhassam, majd lassan ki is nyitotta száját, amikor egy másik hangra lettünk figyelmesek.
   - NamJoon! Ne bántsd! - hallottam meg JungKook aggodalmas kérését, mire feléje kaptam a tekintetemet. Ott állt a bejárati ajtóban és lihegve figyelt minket, mintha rohanva tette volna meg az egész utat. Mikor levegőhöz jutott, odasietett hozzánk és kérlelt, hogy engedjem el, ne bántsam, nem tudatosan tette a dolgokat. Elengedtem a személyt, de olyan tekintettel néztem rá, mint még életemben soha. Elengedtem felsőjét, mire erőtlenül hullott a padlóra, Kookie pedig leguggolt hozzá és aggódva figyelte párját. Egyenesen Jin-hez siettem, aki eközben már ülőhelyzetben volt és nyugtatta Hyuna-t, aki keservesen sírt végig. Aggódva guggoltam le hozzá és fogtam meg kezét, mire csak egy apró mosoly került arcára, majd az ölébe vette kislányomat és úgy nyugtatta tovább, tekintetét végig a mögöttem lévő párra szegezte. Hihetetlenül haragudtam TaeHyung-ra. Hogy lehetett ilyen? Egyáltalán miért ütötte meg Jin-t? Annyi kérdés járt a fejemben, hogy a legközelebb arra eszméltem fel, amint a nappaliban ültünk és Tae elkezdte mondani, vagyis JungKook mondta, mert az elkövető nem akart megszólalni. Jin állkapcsát elláttuk, Hyuna remekül kezelte párom sérülését, Tae csuklójára is került egy kötés, mert nem számított arra, hogy ennyire fog fájni neki. JungKook csak beszélt és beszélt, természetesen cenzúrázott bizonyos dolgokat, mert kislányom, annyira megijedt hyung-jától, hogy képtelen volt elszakadni Jin-től vagy tőlem. Megtudtuk, hogy Kookie véletlenül elejtett egy olyan mondatot ma reggel, amiben megemlítette, hogy lefeküdt Jin-nel, amiért az akkori pasija dobta. Tae, ezt nem akarta elfogadni, főleg nem azért, amiért nem mondta el ezt neki senki sem.
   - Ez, mind szép és jó - szólaltam meg a mondandó végén. - De mi a fenéért kellett megverned Jin-t? - szögeztem egyenesen a kérdését az illetőnek. - Neked nincs véletlenül olyan titkod, amit nem osztottál meg JungKook-kal, de Jin-nek elmondtad? Akkor Kookie-nak is meg kéne vernie Jin-t vagy éppen fordítva? - kezdtem egyre inkább ideges lenni, mert egyáltalán nem érettem a dolgokat. Egyedül csak párom érintése tudott megnyugtatni, amint megfogta kezemet és megszorította, hogy ne folytassam tovább.
   - Azért, mert még kiskorú volt - hallottam meg először Tae hangját.
   - Tessék? - néztem értetlenül rá.
   - Még kiskorú volt Kookie, amikor ez a dolog megtörtént közöttünk - magyarázta meg a dolgot szerelmem, amint kiengedte a bent rekedt levegőt.
   - Micsoda? - kaptam tekintetem páromra, aki csak lehajtotta fejét és simogatta a már alvó kislányt karjaiban.
   - JungKook még csak tizenhét éves volt, mikor lefeküdtünk, én pedig huszonkettő. Tudom jól, hogy meggondolatlanság volt az egész, hogy nem így kellett volna megoldanom a dolgokat, de akkor azt találtam helyesnek. A legnagyobb részére nem is emlékszem annak az éjszakának - zárta össze szemeit, miközben felnézett. - TaeHyung - pillantott az említettre. - Rettentően sajnálom, hogy nem mondtuk el ezt neked akkor, de mind a ketten ezt találtuk a helyes megoldásnak. Nem akartuk, hogy megutálj minket, amikor ilyenek vagyunk. Nem akartunk elveszíteni téged. JungKook meg még inkább nem akart elveszíteni. Sajnálom, hogy ilyen rossz hyung-od vagyok és voltam. Kérlek, bocsáss meg nekem - hajtotta meg fejét a fiatalabb előtt, miközben én csak ámultam barátomon.
   - Te bocsáss meg, amiért majdnem agyonvertelek - szólalt meg a "bűnös". - Rettentően sajnálom, csak.. csak egyszerűen elborult az agyam. Teljesen elfelejtettem, hogy mennyire is jó voltál hozzánk, hozzám mindig. Elfelejtettem, hogy a hyung-om vagy. Elfelejtettem, hogy a legjobb barátom vagy. Csak JungKook-ra tudtam gondolni. Teljesen elvesztettem az eszemet. Annyira sajnálom Hyung! - mondta keservesen, amint megindultak a könnyei és látszott rajta, mennyire is megbánta az előbbi tettét. A következő pillanatban, kislányom már az én ölemben volt és csak figyeltem a két ölelkező barátot, amint megbocsájtottak egymásnak. A következő fél órában, Tae rengetegszer kért bocsánatot mindannyiunktól, amiért így viselkedett és valahogy megpróbáltuk rendezni a dolgokat, így a három jó barát, átment Jin lakására, hogy kissé megbeszéljék a dolgokat, addig én kislányomat fektettem az ágyába és néztem, amint aludt. Percekig néztem arcát, majd fejemet ágyára fektettem és lassacskán elszenderültem. Álmodtam, és nem is akármit. Nyaraltunk, hárman voltunk és hihetetlenül boldogak.
   Csupán csak ezekkel a szavakkal tudtam jellemezni az álmomat, másra nem is volt szükségem, egészen addig, míg egy különös dologra nem lettem figyelmes. Furcsa szagot kezdtem el érezni, ami nem is szag volt, hanem füst, de annyira képtelennek tartottam a dolgot, hogy először nem szenteltem neki figyelmet, de amikor egyre erősebb lett, már nem bírtam nem figyelmen kívül hagyni. Kinyitottam szememet, és a viszonylag világos szobát, most homályosan láttam. Nehezen kaptam már a levegőt is, egyből felálltam és kinyitottam kislányom szobájának ajtaját, de amint kinyílt az, még több füst áramlott be és meg is láttam az okát. A konyha lángokban állt, minden ajtó és ablak zárva volt, így a füst nem tudott kiszabadulni, ezért minden résen bekívánkozott. Egyből visszamentem kislányomhoz és ébreszteni kezdtem, miközben kivettem az ágyból és a levegőért kapkodtam. Riadtan kapaszkodott belém Hyuna, én pedig megpróbáltam minél előbb kijutni a lakásból, hogy ne essen semmi baja sem. Amint kinyitottam a bejárati ajtót a korláthoz is tettem kislányomat és ráparancsoltam, hogy egyből szóljon át Jin-éknek, míg én visszasiettem a lángokban álló lakásba. A konyha, a nappali egy része és szerintem már a fürdő is lángokban állt és terjedt egyre jobban, de két tárgyat ki kellett mentenem. A szobámba siettem, miközben pólómat a számhoz emeltem, hogy kevesebb füstöt lélegezzek be ez idő alatt, és mint egy idióta kerestem a nélkülözhetetlen dolgokat. Az egyiket egyből meg is találtam, szorosan tartottam kezemben, miközben az éjjeliszekrényemben kezdtem el kutakodni a másik tárgyért, ami most nem tűnhetett el. Amint a kezeim közé került igyekeztem kifelé a lakásból, de annyira tömény volt a füst, annak ellenére, hogy a bejárati ajtó tárva nyitva volt, de úgy tűnt nem volt elég. Hallottam a hangokat, melyek kintről szóltak, hívtak engem. Hallottam, amint Jin üvölt, hogy jöjjek azonnal ki, el tudtam képzelni, hogy JungKook és TaeHyung éppen lefogták, hogy még véletlenül se jöjjön utána. Siettem amennyire csak tudtam, de hirtelen valami a fejemnek ütközött, így elterültem a padlón, nem messze a bejárattól. Hallottam a kétségbeesett hangokat, éreztem, amint a tudatomat kezdtem elveszíteni, egyre nehezebben kaptam levegőt, de azt a két tárgyat még véletlenül sem engedtem el, míg végül minden elsötétült és csak a komor sötétséget találtam valóságnak.

   Egy sípolás. Majd még egy. És egy újabb. Ugyan abban a ritmusban lehetett hallani és pontosan ugyanolyan hosszúak voltak. Ezek szerint a kórházban voltam, vagyis nem haltam meg. Kaptam levegőt, tiszta levegőt, oxigént, amire nagyon szükségem volt. Próbáltam megmozdítani testem valamelyik részét, de nem nagyon sikerült, így inkább szemeimmel próbálkoztam, amik egy idő után engedelmeskedtek nekem. Legelőször a fehér plafont pillantottam meg, majd a szemben lévő ajtót. Óvatosan mozdítottam meg fejemet az egyik irányba, de csak ledobott ruhákat láttam. A másik oldalra fordítottam fejemet, ahol is egy alvó személyt pillantottam meg. Édesen aludt, látszott, hogy az elmúlt napokban nem jött álom a szemére, vagy csak olyan hosszú ideje voltam kórházban, hogy az éjszaka is elmúlt. Egyik öklén pihent feje, ami néha leesett, így egy-egy pillanatra felébredt, majd aludt is tovább. Nem vette észre, hogy felébredtem, de örültem is neki, hogy nem, mert így megcsodálhattam arcát. Amikor egy ideig nem mozdult, óvatosan megmozdítottam kezemet és feléje indítottam el, míg térdének nem ütközött ujjam.
   - Jin.. - mondtam halkan nevét, hátha meghallja és sikeres volt tettem. Lassan emelte fel fejét, nyitotta ki szemeit és kereste a hang forrását, míg tekintetünk nem találkozott. Halványan elmosolyodtam, amennyire csak látszódhatott, az oxigénmaszkban, mert az volt rajtam. Elkezdtem megemelni kezemet, hogy megfoghassam kezét, pillanatok alatt ébredt fel és ugrott a nyakamba. Éreztem, amint megindultak a könnyei és elöntötte a megkönnyebbülés. Mosolyogva simogattam meg karját, mert magasabbra nem voltam képes emelni kezemet.
   - Hogy érzed magad? Fáj valamid? Éhes vagy? - kérdezte egyből, miközben a könnyeit törölgette és kissé elhúzódott, hogy láthassa arcomat. Az oxigénmaszkra mutattam, hogy vegyük le, mert már tudtam magamtól lélegezni és a kórházban már tiszta a levegő. Lesegítette róla, majd megfogtam kezét, és erősen megszorította. - Hogy lehettél ennyire hülye, Nam?! Tudod, hogy meg is halhattál volna? Mégis mit gondoltál? - vetette szememre a dolgokat és láttam rajta, hogy tényleg aggódott értem.
   - Sajnálom - mondtam halkan. - De az albumot, mindenképpen ki kellett hoznom. Abból csak egy van. Minhie-vel csináltuk, Hyuna-ról. Azt nem hagyhattam ott.
   - Tudom, de olyan.. Annyira aggódtam érted - ölelt át ismét. - Amikor Hyuna átjött és mondta, megint bementél, azt hittem meghalok. Nagyon féltem.
   - Nem kellett volna, hiszen.... Hol van Hyuna??? - kapcsoltam gyorsan, mert kislányomat nem láttam sehol sem.
   - Mindjárt..
   - Hol van? Jin! - néztem rá páromra idegesen, mert utáltam, ha valamit eltitkoltak előlem. - Válaszolj, az Istenért már! Jin...
   - Papa.. - hallottam meg kislányom hangját nem is olyan messziről. Egyből a hang irányába kaptam a tekintetem és megláttam a két fiúval együtt, amint a fiatalabbik karjaiban foglalt helyet. Amint megláttuk egymást, kislányom kiugrott JungKook karjaiból és az ágyamhoz sietett, majd mászott fel rá és öleltük meg egymást.
   - Istenem! - szorítottam erősen magamhoz Hyuna-t, amint megeredtek a könnyeim. - Annyira aggódtam érted, Kicsim! Jól vagy? Nincsen semmi bajod? - kérdeztem aggódva, ahogy öleltem és öleltem.
   - Annyira féltem Papa! - sírta és egyre jobban bújt nyakamba. - Azt hittem..
   - Shhhh - csitítottam és simogattam hátát. Annyira féltem, hogy elveszíthetem.
   - Hyuna-nak nincsen semmi baja - szólalt meg Taehyung. - Most jöttünk az orvostól. Minden rendben van vele, nem lélegzett be annyi füstöt, mint te hyung.
   - Ennek nagyon örülök - nyomtam egy csókot kislányom arcára, majd a két fiúra néztem. - Köszönöm, hogy vigyáztatok rá.
   - Ne nekünk köszönd hyung - mosolyodtak el és az egyik személy felé pillantottak. Követtem tekintetüket, és páromat láttam meg. Ott ült mellettünk és a padlót nézte, láttam mennyire magába fordult és, hogy mennyire rosszul érezte magát.
   - Jin, annyira sajnálom - fogtam meg kezét és húztam magamhoz, hogy átölelhessem őt is. Értette, hogy mit is akartam, így magamhoz tudtam ölelni testét. - Annyira sajnálom. Nem akartam, így beszélni veled. Kérlek, ne haragudj!
   - Felejtsük el - temette arcát nyakamba.
   - Nagyon szeretlek.
   - Én is - kulcsolta össze ujjainkat.
   - NamJoon - hallottam meg hirtelen egy nagyon ismerős hangot. Elváltam Jin-től és az ajtó felé néztem, ahol legjobb barátomat véltem felismerni.
   - Hoseok? Te mit keresel itt?
   - Hallottam mi történt, de.. nem ez a fő ok, amiért itt vagyok... - mondta egyre halkabban, mire Jin megfogta a kezemet.
   - Mi történt? Mit nem mondtok el?
   - NamJoon.. arról lenne szó...
   - Nam. Az édesanyádról lenne szó... - szólalt meg mellettem párom, mire értetlenül néztem rá.
   Ez csak egy rossz álom, ugye?

18.fejezet

   - Jin - szólítottam meg és kezem közé vettem arcát. Nem hittem volna, hogy valaha is látni fogom így az arcát, amit csak úgy tudtam magam elé képzelni, hogy a szemei csillognak, ajkai felfelé görbülnek és sugárzik róla a boldogság, de most. Most ajkai elhúzódottak, keservesen remegtek, azok a párnak, amiket az előbb még felfelé gördültek, de most már nem voltak olyanok. Szemei nyitva voltak, de kétségbeesettséget és félelmet sugároztak, miközben patakokban folytak a könnyei, egészen le arcán, végig arcélén, és onnan rá nyakára. Egyszerre volt gyönyörű és szívszaggató látvány.
   - Nhem akarom, hogy cshalógjál és aztán elhagyj - kezdte el mondani sírva. - Nhem élném azt túl - mondta keservesen, ajkai remegtek, mellkasa szaporán emelkedett. Lehajoltam hozzá, karjaimmal átkaroltam nyakát és úgy öleltem magamhoz, miközben ujjaimat tincsei közé vezettem. Karjai egyből körém fonódtak és erősen szorítottak, könnyei nem apadtak el, éreztem, amint nyakamat áztatta el.
   - Jin, nyugodj meg - simogattam haját és halkan suttogtam a szavakat a fülébe. Ezek után csak még erősebben kapaszkodott belém, éreztem, amint ujjait hátamba próbálja mélyeszteni, hogy még közelebb lehessen hozzám. Megpróbáltam az időre hagyni, hogy hátha lenyugszik, de ez nem történt meg, hanem még inkább erősebben remegett karjaimban, könnyei egyáltalán nem akartak elfogyni, semmi nem segített, azon, hogy megnyugodjon. Óvatosan húzódtam el tőle kissé, majd feküdtem az oldalamra, szorosan mellé és magamhoz húztam. Olyan szorosan bújt hozzám, hogy már azt hittem egy test lett a kettőből, mert el nem tudtam dönteni, hol végződöm én, és hol kezdődik ő. Csak sírt, arcát a nyakamba temette, ujjait hátamba mélyesztette és hagytam, hogy lenyugodjon. Simogattam hátát, csókokat nyomtam hajába és vártam. Lehet az egész éjszakát átvirrasztom, de nem nagyon érdekelt, mert most ő volt a fontos és tudtam, hogy holnap olyan leszek, mint a mosott szar, de nem bírtam volna itt hagyni, ilyen állapotban. Nem is akartam itt hagyni. A barátja voltam, a párja, a szerelme, valamikor le kell mondani dolgokról, hogy boldoggá tegyük a másikat, és most Jin-nek, szüksége volt rám. Én voltam most a legbiztosabb pont az életében, így nem hagyhattam csak itt, főleg, hogy szerettem őt. Képtelen lennék nézni azt az arcát, amit most látok. A szívem szakad meg ettől a látványtól. Mindig is rosszul viseltem, ha a közvetlen hozzám tartozóim boldogtalanok mellettem.
   - Nem akarom, hogy csalódj bennem. Nem akarom, hogy azt hidd, egy hisztis pasi vagyok, aki mindent el akar érni egy kis sírással, mert egyáltalán nem ilyen vagyok. Én nem akarlak elveszíteni, de félek, hogy elhagysz egyszer, amikor rájössz, hogy nem vagyok hozzád való, mert túlságosan jól bánsz velem, te adod a legtöbb szeretettet és figyelmet, amit valaha is kaptam. Nem akarom, hogy eltűnj az életemből Nam - bújt még jobban hozzám, amint ezt elmondta nekem.
   - Miért tűnnék el az életedből Jin? - simogattam haját. - Hiszen csak most csöppentem bele, miért akarnálak elhagyni? Hogy jutott ilyesmi az eszedbe? - csókoltam bele hajába. - Történt valami, ami miatt így érzed magad?
   - Nhem, csak egyedül éreztem magam és ez valahogy kijött rajtam - húzódott el egy kicsit.
   - És miért alkoholba fojtod a bánatodat? - vontam fel szemöldökömet, mire csak összehúzta magát.
   - Honnan veszed, hogy ittam?
   - Érezhető a leheleteden és amikor megcsókoltál, akkor is éreztem - válaszoltam egyszerűen kérdésére, mire csak fejét mellkasomnak nyomta. - Nézz rám, Jin - simogattam meg haját. Lassan emelte fel fejét, és nézett bele a szemembe. Amikor találkozott tekintetünk, a szemeiből csak azt tudtam kiolvasni, hogy nagyon félt attól, hogy elveszít engem. - Ha valami baj van, akkor nyugodtan hívj fel és akkor beszélünk, vagy amikor itthon vagyok, akkor gyere át és megoldjuk együtt. Ne magadban emészd a dolgokat, mert tudom jól, min mész keresztül. Nem jó, ha magadban tartod a problémákat, mert azok felemésztenek. És ne alkoholba fojtsd a bánatodat, nem jó dolog - simogattam haját közben és lágyan elmosolyodtam, majd letöröltem már nagyon lassan folyó könnyeit. - Bármit elmondhatsz nekem. Bármit - nyomtam egy csókot homlokára. - Szeretlek Jin - simogattam arcát.
   - Én is szeretlek Nam - bújt közelebb hozzám és arcát, nyakamba temette, miközben hozzá simult testemhez. Cirógattam bőrét, és nyugtattam, míg végül arra nem eszméltem fel, hogy halkan szuszogni nem kezdett. Óvatosan húzódtam el tőle, hogy láthassam arcát, ami hihetetlenül gyönyörű volt. Ajkai kissé elnyíltak, szemeit pihentette és egyenletesen vette a levegőt, ami annyit jelentett, hogy mélyen aludt. Mosolyogva simogattam meg arcát, mire fészkelődni kezdett és visszabújt hozzám. Egyszerűen iszonyat édes volt, ahogy a karjaimban feküdt és annyira nem akartam, hogy bármi, vagy bárki megzavarjon minket, de egyszer nekem is el kellett aludnom, de ilyen csodálatos látvány mellett bármikor elaludnék, főleg, ha tudom, reggel ott fog feküdni mellettem.
   A másnap hihetetlenül jól telt, mivel párom ott feküdt mellettem reggel, így vele kezdhettem a napomat, mi eléggé meghatározta a jó kedvemet. Mosolyogva mentem be az iskolába és köszöntöttem a diákjaimat, majd kezdetét vette az osztályom szóbelije. Nagyon izgultam mindannyiukért, hiszen úgy gondoltam rájuk, mintha a saját gyerekeim lennének. Mindenkit mosolyogva üdvözöltem és bátorítottam,  valamennyiünket, hogy bátran beszéljenek és nyissak ki a szájukat, mert tudtam jól mennyit képesek beszélni, csak nem mindegy miről. Szépen haladtunk, végig az elnök mellett ültem, ki semleges arckifejezéssel hallgatta a diákokat. Más elnököt kaptunk, mint a másik osztály, de ő sokkal szimpatikusabb volt, mint az előző. Ha ezt most Jön hallotta volna, akkor biztos kaptam volna érte.

   Telik az idő, én meg nem bírtam már a fenekemen ülni, így csendben elhagytam a termet és kint az épület előtt leültem az egyik padra, majd elkezdtem bambulni magam elé. Ahogy ott ültem azt vettem csak észre, amint két alak indult el felém,  míg végül az egyikük az ölébe ugrott és szorosan ölelt át. Arcon csókoltam kislányomat, aki vigyorogva nézett engem és semmi pénzért nem akart elengedni. Végül párom is odaért hozzánk, leült mellém, majd amint Hyuna engedte, megcsókoltam. Sokkal jobb színben volt, mint reggel és ez nagyon boldoggá tett. Csókunk nem volt se túl hosszú, se túl rövid, pont annyit elég, hogy a nap hátralévő részét kibírjam. Egy-két percig üldögéltünk közösen, míg Jin-nek és Hyuna-nak mennie kellett, mivel páromnak lejárt az ebédszünete és meg akartak látogatni. Már nekem is meg kéne látogatnom őket, de nem tudom, hogyan tudnék elszabadulni az iskolából. Egy utolsó csókot nyomtam Jin ajkaira, majd utukra engedtem őket és én is visszaindultam a terembe, hogy tovább hallgathassam a feleleteket. Valamiért ez a nap sokkal gyorsabban telt és időben végeztünk, így boldogan indultam haza este hétkor. Hatalmas vigyor terült el az arcomon, ahogy bandukoltam a lemenő Nap fényében, a madarak nagyon halkan csicseregtek, az emberek legnagyobb része, már otthon volt a családjával és együtt voltak, én meg még mindig egyedül, de tudtam jól, hogy otthon két szerető ember várt, ettől csak melegség járta át a szívemet. Örültem, hogy voltak nekem, hogy várt haza valaki, és nem az ürességtől tátongó lakásba kell betérnem minden egyes nap. Emlékszem, amikor Minhie-vel összeköltöztünk és volt olyan nap, amikor ő sokkal később jött haza, mint én, és amikor hazaértem, rossz volt, hogy nem várt engem, de aztán hihetetlenül boldog voltam, amikor megláthattam és magamhoz ölelhettem. A mosolya, amit minden nap láthattam, ami mindig bearanyozta a napjaimat, felejthetetlen. Nagyon régen gondoltam Minhie-re már, nem is tudom mikor jutott eszembe utoljára. Már kezdem úgy érezni, el tudom engedni őt, már nem érzem úgy, hogy senki sem léphet a helyére. Mondjuk, őt nem tudja senki sem túlteljesíteni, mert Minhie tökéletes volt, de Jin is az. Mind a ketten azok, a maguk módján és egyszerűen nem tudom felfogni, hogyan áldhatott meg az élet ilyen csodálatos emberekkel. Mire észbe kaptam, már bent is voltam a lakásban, ahol kislányom várt hatalmas mosollyal az arcán. Leguggoltam hozzá és magamhoz öleltem, azt a személyt, akit a világon mindenkinél jobban szerettem. Szerelmes bármikor lehet az ember, de egy gyerek, sosem fog az ölünkbe pottyanni. Egy szülő számára a gyereke az első, és utána jön a többi másik dolog, vagy személy.
   - Szia Életem - súgtam fülébe és egy puszit nyomtam arcára mosolyogva.
   - Szia Papa - vigyorgott nagyban, majd elengedett és az étkező felé kezdett húzni, ahol az asztal már meg volt terítve, páromat pedig nem láttam sehol sem. Kissé értetlenül néztem körbe, nem értettem, hogy miért van három személyre terítve, ha csak ketten voltunk. Hol volt egyáltalán Jin? Miért van egyedül itthon Hyuna? Nem értettem semmit, egészen addig, míg ki nem nyílt a szobám ajtaja és megpillantottam azt a személyt, akit kerestem eddig szemeimmel. Tekintetünk egyből találkozott, ő pedig pirultan hajtotta le fejét, az én tekintetem pedig lejjebb vándorolt. Valamiért nagyon ismerős volt a felső, amit viselt, majd rájöttem, hogy az enyém volt, de hihetetlenül jól állt neki, valamiért nagyon vonzónak találtam, de mikor lejjebb pillantottam a nadrágja láttán, egy hatalmasat kellett nyelnem. Kissé oldalról láttam, nem pontosan szemből vagy hátulról, de teljesen jó szemszögből és az ajkaim kiszáradtak teljesen. A nadrág, amit viselt, egyszerűen túlságosan is jól állt hosszú lábain, amik még hosszabbnak tűntek a fekete anyagtól. Tökéletesen körülölelte alsó végtagjait és megmutatta, mennyire is izmosak azok, de nem csak erre lettem figyelmes. Eddig sosem figyeltem meg valamiért, és magam sem értettem miért, de most tekintetem megakadt párom hátsó fertályán, amit még kezemmel egyszer sem érintettem, szemeimet sosem legeltettem rajta, de most talán a szokottnál is tovább néztem páromat. Pislogtam, mint egy idióta és nem is tudom hányszor nyeltem, mert annyira vonzó volt, hogy éreztem, amint a pulzusom megugrott az arcom pedig égni kezdett. Volt egy olyan érzésem, hogy talán ma este akarja azt, amit TaeHyung mondott még akkor. Nem tudtam pontosan, mit is jelentett az a szó, de volt egy olyan sanda gyanúm, hogy azzal kapcsolatos volt. Jin rám emelte tekintetét és beharapott ajkakkal haladt el mellettem, amint a konyhába sietett, kislányom pedig ezzel egyidőben, engedte el kezemet és ment be a szobájába, így Jinnel kissé kettesben maradhattunk. Elindultam párom felé a konyhába, miközben tekintetem többször végigpásztázta alakját.
   - Remélem nem baj, hogy kölcsönvettem a pólódat, csak főzés közben magamra öntöttem a vizet és nem úgy akartam veletek vacsorázni - szólalt meg, miközben háttal volt nekem. - Majd kimosom neked, és olyan lesz, mintha fel se vettem volna. H-ha baj, a-akkor csak szólj..
   - Miért lenne baj? - álltam meg mögötte és kezeimet átvezettem derekán, hasán összefontam ujjaimat, államat vállán pihentettem. - Nyugodtan kölcsönvehetsz bármit, akármire is van szükséged - hajoltam füléhez és arcára leheltem egy csókot.
   - K-köszönöm - remegett meg kissé hangja.
   - Miért remegsz? - kérdeztem, ahogy szorosabban öleltem magamhoz.
   - N-nem remegek - felelte egyből.
   - Akkor miért remeg a hangod Édes? - mosolyogtam nagyban és mikor megláttam elpirult arcát egy csókkal jutalmaztam meg. - Tudod nagyon...
   - Mikor lesz kész a vacsora Jin oppa? - hallottam meg Hyuna hangját, amint kijött az ajtón, én pedig elhúzódtam Jin-től. Miért mindig akkor bukkan fel valaki, amikor valamit mondani akarok? Egy hatalmasat sóhajtva hagytam el a konyhát, elkezdtem kibontani a nyakkendőmet és ingem felső gombjait is kigomboltam, majd a szobámba megyek, hogy a helyére tegyem a cuccaimat. Mire visszamegyek az étkezőbe, már az étel is az asztalon volt, így leültem a helyemre és szeretteim körébe fogyasztottam el a vacsorát, ami hihetetlenül finom volt. Akárhányszor Jin kiment valamiért a konyhába, akaratlanul is, de figyeltem, rajta legeltettem szemeimet, eléggé sok ideig. Nagyon jól nézett ki Jin, bár sosem láttam őt rondának, vagy nem vonzónak. Mindig is vonzott magához Jin, és mostanában csak még jobban a közelében akartam lenni. A vacsora közben fél szemmel mindig őt figyeltem és néha elkaptam tekintetét, amint engem nézett, ilyenkor pedig mindig lesütötte a szemét, mintha valami rosszat tett volna. Az evés végeztével, kislányomat lefektettem, meséltem neki, majd magára hagytam az álmaival és kimentem páromhoz, aki éppen a konyhát tette rendbe. Odasétáltam hozzá és hátulról átöleltem, mire ugrott egyet karjaim közt. Mosolyogva csókoltam arcon és fektettem fejemet vállára, miközben figyeltem, amint mosogatott.
   - Nagyon finom volt a vacsora - csókoltam meg nyakát.
   - Köszönöm. Hogy szerepeltek a diákjaid? Ma az osztályod szóbelizett, ugye?
   - Igen. Nagyon ügyesek voltak és holnap is fognak, aztán bankett és vége van az egésznek. Furcsa lesz nélkülük az iskola jövőre.
   - Biztos kapsz másik osztályt, ettől ne féljél, de lehet most egy évig pihentetni fognak, nehogy összehasonlítsd őket.
   - Igazad van - mosolyogtam nagyban és lehunytam pilláimat. - Tudod, nagyon jól nézel ki. Egyszerűen az őrületbe kergettél egész este.
   - Nem nézek én ki olyan jól. Te sokkal jobban nézel ki - hajtotta le fejét, amint a piszkos tányérokat nézte a kezében.
   - Ebben nincs igazad - kezdtem el nyakát csókolgatni. Éreztem, amint libabőrös lett érintésemtől, ahogy a teste megfeszült és a levegőt is nehezebben vette. Imádtam, a bőrét kényeztetni, annyira puha és bársonyos volt, hogy nem bírtam neki ellenállni. Kissé lecsúsztattam a pólóját válláról, és az ottani bőrt csókolgattam. Az őrületbe kerget. Mire legközelebb észbe kaptam, Jin már az ajkaimat marta, karjaival átfonta nyakamat és úgy húzott egyre közelebb magához. Átfogtam derekát, nekinyomtam a pultnak, de ő csak még közelebb húzott magához. Csókunk egyre szenvedélyesebb lett és kezeim nem derekát simogatták, hanem már hátsófertályán matattak. Nem először fogom meg a szerelmem fenekét, de Jin-ét igen, és teljesen más volt, mint amikor Minhie-vel voltam, így együtt. Más volt minden, és hihetetlenül tetszett. Nagyon tetszett ez a szenvedély, amit Jin-től kaptam, az, ahogy hozzámért, és ahogy én érhettem hozzá. Többet akartam már, de még nem álltam készen arra. Nehezen szakadtunk el egymástól, de inkább Jin volt az, aki eltávolodott, mert én egyáltalán nem akartam, de mikor egy pillanatra eltűnt párom édes ajka, megragadta kezemet, amivel fenekét simogattam, elkezdett a szobám felé húzni. Benyitott az ajtón, majd mögöttünk be is csukta és vitt az ágyhoz, ott ráhúzott a kényelmes bútorra és tovább faltuk egymás ajkát. Az eszemet teljesen elvesztettem és nem bírtam gondolkodni, egészen addig, míg meg nem éreztem, hogy a hátam a takaróra került. Egy pillanatig értetlenül pislogtam, majd mikor megláttam párom mosolygós arcát, nem törődtem semmivel, csak átadtam magam neki. Lassan kezdtünk megszabadulni a felesleges ruhadaraboktól, de mikor párom keze végigszántott felsőtestemen, megremegtem, mert annyira jó érzés volt vele lenni.
   - Valami van a számodra - suttogta a fülembe, mire felpattantak szemeim és kérdően néztem rá, de csak egy mosolyt kaptam válaszul. - Ha nem tetszik, vagy valamit rosszul csinálok, csak szólj nyugodtan. Tudom, hogy neked ez lenne az első, mármint.. az hogy egy férfival lennél együtt, de az még egy kicsit odébb van - mosolygott nagyban, majd egy csókot nyomott ajkaimra és el is kezdte, amire én egyáltalán nem számítottam. Akármit csinált, akárhol érintett meg, belőlem kiszakadt minden hang. Nem is tudom, hányszor kaptam kezemet a szám elé, hogy ne hallja meg hangomat, mert furcsa volt, hogy ezeket ő váltotta ki belőlem, és azt sem akartam, hogy kislányom meghalljon a szomszéd szobában. Olyan hangokat csikart ki belőlem, amit nagyon régóta senki sem, egyedül Minhie volt rá képes, és most Jin... azt hiszem teljesen belehabarodtam ebbe a csodálatos emberbe. Képtelen voltam gondolkodni, főleg arra nem bírtam gondolni, hogy mit is teszünk éppen, mert annyira hihetetlen volt az egész, hogy egyáltalán fel sem fogtam a történteket.

   - Nagyon szótlan vagy Nam.. - hallottam meg párom halk hangját, amint a hátamon feküdtem, ő pedig a mellkasomon pihentette fejét. Ujjaival meztelen felsőtestemet simogatta, a takaró a derekunkig takart minket, egyik karommal átöleltem testét, a másikat pedig fejem alatt pihentettem, miközben őt figyeltem. - Valamit elrontottam, igaz? Valamit nem csináltam jól.. Lehet, ez még túl korai volt, nem kellett volna.. Sajnálom.. - éreztem, amint elkezdett elhúzódni tőlem, de egy laza mozdulattal, visszahúztam magamhoz, és két karommal öleltem magamhoz.
   - Mégis ki mondta, hogy valamit elrontottál? Szerintem én nem mondtam ilyet. Ne gondolj egyből a legrosszabbra Jin - nyomtam egy csókot hajába. - Tökéletes volt, minden szempontból.
   - Akkor miért nem mondtál semmit? - kapta rám tekintetét. - Tudod, hogy megijedtem, hogy esetleg valamit elrontottam? - akadt ki és hatalmas szemekkel nézett rám.
   - Sajnálom, csak.. annyira hihetetlen volt az elmúlt, öhm... néhány óra, hogy képtelen voltam felfogni. Éppen dolgozom fel a történteket, mert szerintem nem akarod tudni, hogy mikor volt utoljára ilyenben részem. Tökéletes volt, Jin. Emiatt nem kell aggódnod - simogattam meg arcát. - Nagyon szépen köszönöm - mosolyogtam rá, ahogy arcát cirógattam.
   - Szívesen, máskor is - vigyorgott vissza rám.
   - Szóval, máskor is lehet..? - kérdeztem félve.
   - Ha szeretnéd, de nehogy csak ezért szeress, mert akkor bajban leszünk  - emelte fel mutatóujját.
   - Nyugodj meg, Édes. Nem ezért foglak szeretni, hanem mert te, te vagy. Én téged szeretlek, és nem azt amiket teszel velem, vagy éppen a tested miatt, bár az is eléggé csábító, főleg az utóbbi időben, és leginkább abban a nadrágban - vigyorogtam.
   - Nam - csapott mellkason, belőlem meg kitört a nevetés. - Hogy lehet ilyen mocskos a szád?
   - Ezt pont te mondod? - vontam fel szemöldökömet kihívóan. - Nem te mondtad véletlenül annak a két gyereknek, hogy ne jöjjenek korán látogatóba, mert te be akarsz törni? - emlékeztem vissza.
   - Ezt ne is mond többé - temette arcát mellkasomba. - El sem hiszem, hogy tényleg ezt mondtam nekik és ezt te meg is tudtad. Aish - dühöngött Jin.
   - Jin - simogattam hátát. - Ezzel nincs is semmi gond, de kérdezhetek valamit?
   - Mit szeretnél? - emelte fel kissé a fejét és félve a szemembe nézett.
   - Ez már hozzátartozott a betörésemhez? - vigyorogtam.
   - Nam - nyavalygott párom, amint ismét fejét a mellkasomba temette.
   - Akkor ez egy igen volt - mosolyogtam nagyban és simogattam csupasz hátát. - De elárulok neked egy titkot.
   - Mit? - kissé hozzáhajoltam és füle mellé tettem ajkaimat.
   - Hihetetlenül boldoggá tettél az este és ezt valahogy viszonozni fogom neked, és nagyon remélem, nem fogsz elutasítani egyszer sem - nyomtam egy csókot bőrére. - És nagyon dögös voltál abban a nadrágban - vigyorogtam. Amikor kissé elhúzódtam tőle, nem láttam az arcát, mert azt a mellkasomba fúrta erősen. Nem szóltunk már egymáshoz az este folyamán, csak álomba szenderültünk, az ágyamban, kettesben.

   Másnap reggel, Jin még mélyen aludt, amikor felébredtem és nem akartam megszakítani az álmaiban, így óvatosan kimásztam mellőle, alaposan betakartam és egy aprócska csókot nyomva ajkaira, hagytam el a szobát felöltözve. Reggelit készítettem magamnak, és szeretteimnek, majd összeszedve cuccaimat indultam el dolgozni. Korán értem be, így még volt időm bemenni a terembe, ahol várakoztak a diákok, kik ma kerültek sorra. Mindannyiuknak sok szerencsét kívántam, majd bementem a terembe, ahova nemsokára mindenki bejött. Leültünk a helyünkre, vártuk a diákokat, majd elkezdődött a felelés. Egész nap vigyorogtam, mint a tejbe tök, mert végig az éjszaka járt a fejemben és állandóan az ajkaimat harapdáltam. Amikor egy diák az én tantárgyamból felelt, akkor kitöröltem mindent a fejemből, és csak a felelőre figyeltem. Muszáj voltam elfelejteni Jin-t, de néha nehéz volt elfelejteni azt, amit párom tett velem az éjjel. Ahogy visszagondoltam arra, éreztem, ha még tovább gondolkodom rajta, akkor el kell vonulnom a férfi mosdóba, hogy rendbe szedjem magam, de.. ezek után, már nem lesz ugyanaz, mint régen. Hallgattam a feleleteket, végül eljött az idő, hogy kimenjek ebédelni, így csendben, elhagytam a termet, majd a tanáriba mentem, hogy az összekészített ebédemet elfogyaszthassam. A tanáriban kutakodok, de sehol sem találom az ebédemet, majd aztán bevillant, hogy a pulton hagytam, amikor elindultam. Sóhajtva indultam kifelé, onnan pedig lefelé a lépcsőn és ki az épületből, hogy a közeli kis boltban, valami instant ételt vegyek magamhoz.
   Gondolataim akaratlanul is, de Jin felé terelődtek és leginkább arra, hogy mit is terveztem vele kapcsolatban. Nem tudtam eldönteni, hogy vajon, hogyan is fog reagálni a tettemre, féltem, hogy elutasítja, de egy próbát minden megér, szóval veszteni valóm nincsen. Furcsa, hogy ezen így agyaltam, mert Minhie mellett nem volt ilyen nehéz a khm.. gyönyörű dolgok. Annyira más az egész, de egyszerre tetszett is, nagyon is. Túlságosan tetszettek a dolgok, amiket Jin-nel műveltünk, amit ő művelt velem, amit én akarok művelni vele. Annyira szokatlan volt ez az egész, és tudtam jól, hogy azért, mert mind a ketten férfiak voltunk, és az is, hogy az egyikünk mindig nőkkel volt együtt. Jah, kemény három nővel voltam együtt egész életemben. SeoYun, Minhie és egy, körülbelül egy hétig tartó kapcsolatom volt az elmúlt négy évbe, de rájöttem, hogy senki sem léphet Minhie helyébe, így szakítottam a nővel, aki tényleg az én esettem volt, de nem akartam becsapni. Úgy tűnik, az sors azt tervezte, hogy az életem első szakaszában rengetek öröm és csalódás legyen, majd csak azután az igazi boldogság, egy férfi oldalán. Talán terve volt velem az életnek, ezért volt ilyen életem eddig, és ezért találkoztam most Jin-nel, majd jöttünk össze, mert mindig is, így volt megírva a sorsom, de lehet csak egy idióta gondolatom volt ez. Mosolyogva léptem be a kis üzletbe, majd kerestem valami fogamra valót, de az-az idétlen vigyor nem tűnt el ajkaimról, talán mindenki hibbantnak nézett a közvetlen környezetemben, de mit tehetett az ember, ha egyszer szerelmes volt, és csak arra a személyre tudott gondolni?! Jin, egyszerűen elcsavarta a fejemet és ez csak még jobban arra késztetett, hogy mosolyogjak. Előkaptam a telefonomat, és egy üzenetet küldtem páromnak, hogy mennyire is megbolondít, de persze, ezt mind úgy, hogy szépen zavarba hozzam a munkahelyén, amiért biztos kapni fogok otthon.
   Remek hangulattal tértem vissza a csendtől zúgó épületbe, ahol minden ajtó csukva volt, sehol egy lélek, csupán cipőm halk kopogása hallható, de azt is elnyomta a néma csend. Ilyennek ritkán lehetett látni az épületet, ahová szívesen jártam be, amiben állandóan gyerekek voltak, a hét évesektől, egészen a tizennyolc éves korosztályig. Felvonszoltam magamat a tanáriba, majd gyorsan elfogyasztottam az ebédemet és visszatértem az osztályomhoz. Tovább haladtak a feleletek, hallgattam diákjaimat, mindenkit figyeltem egyszerre, még akkor is, amikor én feleltettem, de ez volt egy osztályfőnök feladata, hogy mindig mindent tudjon a diákjairól. Pontosan tudtam, ki miben volt erős vagy gyenge, hogy mit szerettek és mit nem vagy éppen kit, de nagyon sokuk betekintést engedett a magánéletébe is, mint például JiNa, aki egyszer meghívta magához az egész osztályt, így megismerhettük a családját és a barátját. Ritkák az olyan diákok, akik szívesen viszik haza az osztályukat, hogy ott töltsenek náluk egy délutánt, de aztán ezt az ötletet elloptam tőle, mert a következő két évben nálam történtek meg ezek a délutánok. Tényleg, idén el is maradt, valahogy be kéne pótolnunk, csak az a kérdés, hogy vajon mikor, mert most már mindenki azon fog izgulni vajon, felvették-e az egyetemre vagy nem. Ezt majd meg kell beszélnem velük a banketten.
   Ezek a pillanatok felidézték bennem azokat a napokat, amikor még én érettségiztem, anno tíz éve, de még mindig emlékeztem minden pillanatára, mivel egyszerre voltam nagyon boldog, hogy végre túl lehetek ezeken az éveken, de egyszerre voltam szomorú is, hogy a barátaim, akiket szereztem, már nem lesznek ugyanazok, mint régen. Elfelejtjük egymást, csak az osztálytalálkozókon találkozunk, csak azokkal az emberekkel találkozunk, akikkel nagyon jóba voltunk, vagy éppen senkivel sem. Ha néha összefutunk az utcán véletlenül, akkor nem ülünk le órákra beszélgetni, hanem néhány perc alatt lezavarjuk az egészet. Ez mindig így megy, csak a legjobb barátok maradnak örökre, barátok, ők jönnek és mennek. Nekem is vannak ilyen barátaim, akikkel a középiskolában nagyon jóban voltunk, de azzal már sokat mondok, ha évente egyszer-kétszer összefutunk. Sosem voltam az a népszerű diák, sosem vágytam arra, átlagos voltam, egyedül Minhie és SeoYun, ők voltak azok, akik velem voltak végig. Hoseok, ő egy másik iskolában tanult tovább, de mindvégig tartottuk a kapcsolatot, hiszen ő volt a legjobb barátom, aki mindent tudott rólam, minden egyes titkomat, bajomat, mindent.
   Hihetetlen, hogy szinte még mindig magam elé tudtam képzelni a pillanatokat az érettségiről, de nem voltam az a bő negyven éves tanár, aki ne emlékezne ilyenekre. De miket is beszélek itt, nem is vagyok negyven, nem is akarok az lenni, bár, édesapámnak volt egy nagyon jó mondata. "Ha átlépted a két x-et, akkor már nincs messze a harmadik, se a negyedik." Ezt mondogatta nekem mindig, főleg, amikor megszületett Hyuna. Rengeteget nevettem ezen a mondatán, de most már teljesen megértettem, mit is akart mondani vele. Ki kell élvezni az élet minden pillanatát, amit csak lehet, mert aztán, azt fogjuk mondani, hogy "de kár, hogy nem tettem meg akkor".  Milyen...
   - Akkor összesítjük a százalékokat, és írjuk meg a bizonyítványokat - hallottam meg az igazgató hangját, ami sikeresen kizökkentett a gondolataimból, így elfelejtettem mindent és az osztályomra koncentráltam. Sorra írtam alá a bizonyítványokat, és írtam bele a százalékokat, még szerencse, hogy az egyik fele már megírtam tegnap, így csak fél osztályt kellett írnom. Mikor mindennel elkészültünk, behívtuk az osztályomat, szépen felsorakoztak, majd elkezdődött a vége mindennek. Végignéztem rajtuk, mind izgultak, mosolyogtak, én meg hihetetlenül büszke voltam rájuk. Úgy éreztem magam, mint egy apa, aki büszke volt a gyerekére, de teljesen hülyeségeket hordok itt össze, hiszen, apa voltam, és büszke is voltam a kislányomra, de ebben a pillanatban, huszonkét gyerekem volt, és mindre nagyon büszke voltam. Sorban jöttek ki, az érettségi elnök mindenkit megdicsért, én meg a könnyeimmel küszködtem, mert hihetetlen volt velük ez a négy év. Mellettük lettem olyan tanár, amilyen most voltam, miattuk voltam képes átvészelni ezt a négy évet, hiszen, ha ők nem lettek volna, talán rég nem ilyen pályafutásom lett volna. Nagyon sok mindent, köszönhettem nekik és ezt viszonozni is fogom nekik a banketten, csak jussunk el oda.
   Mikor mindenki megkapta a bizonyítványát, JiNa, kiállt és ezennel meghívta a tanári kart az esti bankettre. Átadták kis ajándékaikat a tanáraiknak, és már éppen készültünk volna a kollégáimmal, mikor megpillantottam magam előtt az egész osztályt, amit mosolyogva néztek engem.
   - Mi a baj gyerekek? - kérdeztem őket, mire csak még nagyobb vigyor került az arcukra.
   - A tanár úr sem maradhat ki az ajándékosztásból - lépett elő JiNa és egy kis ajándékszatyrot nyújtott át nekem, ami nem is volt annyira kicsi. Teljesen értetlenül vettem ki belőle az ajándékot, ami nem volt már, mint egy párna, melyre rá volt nyomtatva két kép. Egymás alatt helyezkedtek el, a felső, az első osztályképünk, amin még hihetetlenül kicsik voltak és fiatalok, a második pedig, akkor készült, amikor a tablóképek lettek, és kértük, hogy lehessen egy osztálykép is. Már éppen tettem volna vissza a párnát, amikor is egy zacskó került az arcom elé. - Ez pedig a hétvégére a tanár úrnak - mosolyogtak nagyban. Nagyon jól tudták, hogy nem szoktam inni, és ha mégis innom kellett és nem Hoseok-kal, akkor a bort szerettem, így nem volt csoda, hogy egy hihetetlenül finom bort kaptam tőlük.
   - Ezt igazán nem kellett volna gyerekek - mosolyogtam rájuk. - Nekem már az elég, hogy az első osztályom voltatok. Nagyon szépen köszönöm.
   - Mi köszönjük, hogy a tanár úr, a második apánk volt - mosolyogtak, majd előrébb léptem és mindannyiukat megöleltem sorban.
   - A tanár úr mindjárt elsírja magát - piszkálódott valamelyik gyerekem.
   - Ha még egy hangot hallok, visszaveszem a bizonyítványokat - "fenyegetőztem", mire mindenki nevetésben tört ki.
   Lassan elváltunk, mindenki ment haza, hogy átöltözhessen az esti bulihoz és még pihenjenek egy keveset. Elindultam a tanáriba, hogy összeszedjem a cuccaimat, de előtte még rendbe kellett tenni a termet, ahol a diákok vártak, míg be nem jöttek felelni. Néhány szülő segítségével, összepakoltunk, majd már tényleg indultam utamra, hogy én is összekészülhessek az estére. Hazaérve letettem a cuccaimat a nappaliba, majd mentem, hogy felfrissítsem magam és a jó meleg zuhany alá álltam. Hagytam, hogy szétáztassa bőrömet a meleg víz, de szükségem is volt rá, mert éreztem, amint minden feszültség, ami bennem volt elpárolgott.
   Feszült voltam a diákjaim miatt, hogy mindegyiküknek sikerül-e az érettségi és hihetetlenül boldog voltam, hogy igen. Ahogy ott álltam a zuhany alatt, megkönnyebbültem és örültem, hogy végre ennek is vége volt. Kiléptem a meleg víz alól és egy törölközővel nagyjából megtörölköztem, majd kiléptem a szobából, amikor is nyílt a bejárati ajtó. Egyből odakaptam a fejemet és a két legfontosabb személyt pillantottam meg, amint egyikük arcán egy hatalmas mosoly terült el, míg a másiknak hatalmas sokkot okoztam. Mosolyogva kaptam fel a földről kislányomat és nyomtam egy puszit arcára.
   - Hogy-hogy itthon vagy Papa? - kérdezte kíváncsian kislányom.
   - Nemsokára indulok vissza, csak hazajöttem, hogy átöltözhessek. Ti is korán jöttetek haza. Nem gondoltam, hogy összefutunk.
   - Jin oppa-t előbb engedték el és elmentünk vásárolni, majd jöttünk is haza - mondta lelkesen kislányom, miközben az említettre pillantottam, akinek arca vörös színben pompázott és még mindig csak engem nézett. Mosolyogva kértem meg kislányomat, hogy vegye el Jin-től a szatyrokat és vigye a konyhába. Hyuna készségesen segített nekem, én pedig, amint kislányom eltűnt a színről, Jin-hez léptem és egy csókot nyomtam ajkaira. Először nem vártam, hogy hosszú csókunk legyen, de amint megéreztem, hogy Jin még közelebb lépett hozzám, engedtem, hogy kissé elfajuljanak a dolgok. Talán kissé túl hevesen faltuk egymást, és Jin keze nem a mellkasomon, vagy éppen a nyakam köré volt fonva, hanem a derekamon pihent és a törölközőt szorongatta, ami nagyon megmosolyogtatott. Nagyon nehezen tudtunk elszakadni egymástól, de most is csak azért sikerült, mert meghallottuk Hyuna hangját. Jin, csak lehajtotta fejét, majd hozzám bújt, arcát beletemette nyakamba, karjait pedig hátamon fonta össze. Élveztem az ilyen pillanatokat, ilyenkor azt kívántam, bárcsak megállíthatnám az időt és örökké így maradhatnánk, de nem voltam az idő parancsolója. Egy csókot nyomtam homlokára, mire elmosolyodott, és belenézett szemembe. Imádtam, amikor így nézett rám, egyszerűen megbolondultam érte. Hatalmas mosollyal az arcán húzódott el tőlem, majd ment be Hyuna-hoz, hogy segítsen neki, addig én elvonultam öltözni, hogy illő öltözetben mutatkozzak, majd a diákjaim előtt. Előkaptam az egyik legjobb felsőmet, majd a hozzá illő nadrágot és zakót is. Ezt az összeállítást nagyon ritkán szoktam hordani, mert félek, hogy összepiszkolom, de most megérdemelte az osztályom, hogy miattuk, így jelenjek meg. Mikor megvoltam az öltözékemmel, előhalásztam a szekrényemből a már összekészített ajándékaikat és elhagytam a szobámat, miközben bal kezemet tarkómra simítottam. Kislányom arcán hatalmas mosoly terült el, mert felidéződött benne a nap, amikor beiratkoztunk a suliba, akkor is ezt az összeállítást viseltem.
   Egy elegáns fehér pólót viseltem, hozzá illő fehér nadrágot és zakót. Imádtam, így öltözködni, de úgy tűnt, nem csak én imádtam. Mielőtt még felemeltem volna fejemet, egy kisebb csörömpölésre lettem figyelmes, ami a konyha felől jött és mikor felpillantottam Jin-t láttam, amint ugyanolyan állapotba került, mint, amikor egy szál törölközőben pillantott meg. Mosolyogva néztem páromat, aki képtelen volt levenni rólam a szemét, de ez körülbelül egy pillanatig tartott, mert utána ugrott, hogy feltakarítsa azt, amit leejtett. Vigyorogva mentem páromhoz, akinek ismételten paradicsom színű volt az arca, ami nagyon jól állt neki és szívem szerint most elrángatnám valahová, de nem tehettem meg ezt vele. Leguggoltam hozzá, amint az összetört tányér darabjait szedte össze és megfogtam kezét, hogy egy pillanat erejéig rám nézzen. Amikor nem akart rám nézni, ujjamat álla alá helyeztem, felemeltem fejét és rátapadtam ajkaira. Egy hosszú csókot akartam tőle, egyszerűen vágytam utána, és nagyon reméltem, hogy ő is úgy akart engem, mint én őt. Képtelen voltam betelni ajkaival, melyek annyira illettek az enyéimhez, hogy azt csak a könyvekben lehetett olvasni. Imádtam, ahogy képes elvenni az eszemet két másodperc alatt. Imádtam, hogy én is el tudtam ezt érni nála. Egyszerűen imádtam. Lassan elváltam tőle és a mosolyom még mindig nem tűnt el. Megsimogattam édes kis arcát, majd egy csókot nyomtam homlokára.
   - Valószínűleg későn jövök haza. Nyugodtan feküdj le aludni. Ne várj meg.
   - De én meg szeretnélek várni - húzta el száját.
   - Jó, de aztán ne panaszkodj, hogy későn jövök.
   - Vigyázz magadra.
   - Vigyázok, de te is. Főleg arra a kis szörnyetegre a nappaliban - böktem fejemmel az említett felé.
   - Nem vagyok szörnyeteg! - hallottam meg kislányom hangját, mire Jin-nel halk nevetésbe kezdtünk. Felálltunk, majd kislányomtól elköszönve indultam meg a bejárati ajtó felé, ahol Jin-től búcsúztam el.
   - Komolyan mondtam, hogy vigyázz magadra. Nem akarom, hogy valamelyik diákod rád másszon - dünnyögte halkan, amint megigazította zakóm gallérját.
   - Miért mászna rám valamelyik diákom?
   - Nam, csak nézz magadra. Egyszerűen túlságosan is, jól nézel ki, ahhoz, hogy ne másszon rád valaki. Túlságosan is dögös vagy ebben az összeállításban.. - harapta be ajkait, amint elmotyogta ezt a mondatot.
   - Talán jobban örülnél, ha nem ebben mennék el?
   - Nem ezt mondtam - tiltakozott egyből. - Csak azt, hogy nagyon.. nagyon dögös vagy..
   - Jobban örülnél, ha téged ajándékoználak meg ezzel az összeállítással, talán a szobámban? - hajoltam közelebb hozzá és tettem feléje egy lépést.
   - É-én.. - kezdett el dadogni. Azt sem tudta mit is mondjon. Mosolyogva hajoltam közelebb és csókoltam meg.
   - Ha este megvársz, akkor még lesz benne részed - váltam el lassan tőle és egy utolsó puszit nyomva arcára, indultam el a bankettre. Vigyorogva róttam az utcákat, míg végül meg nem érkeztem a kijelölt házhoz, ami természetesen JiNa szüleié volt. Már jól ismerve a járást kerültem beljebb és köszöntem a szülőknek, akik meleg fogadtatásban részesítették a vendégeket. Segítettem elrendezni a még elmaradt dolgokat, elindítottuk a zenét, majd kimentem a kertbe, hogy köszönjek a többi diákomnak és kollégáimnak. Beszélgetésbe elegyedtem mindenkivel, próbáltam mindenkire időt szánni és érdeklődni, hogy végül is melyik egyetemet jelölték meg először, és hogy egyáltalán ilyen eredményekre számítottak-e, amilyent nyújtottak. Eléggé sok pozitív visszajelzést kaptam, természetesen sokan örültek volna jobb százaléknak, de tudták, hogy ez nem csak rajtunk, tanárokon állt, hanem rajtuk is, így nem panaszkodtak. Lassan megérkezett a vacsoránk, így elfoglaltam helyemet, a kollégáim mellett, majd egy kis beszéd féleséget mondtam és kiosztottam az ajándékokat. Mindenkinek a személyiségéhez illő dolgot vettem, valakinek könyvet, valakinek kiegészítőt, és ez ezekhez hasonló dolgokat. Mindannyian nagyon örültek a meglepetésnek és boldogan mutogatták barátaiknak. A vacsora végén, összeszedtük a dolgokat és segítettünk a házigazdáknak elpakolna, majd elkezdődött a buli része, az egész bankettnek. Elindult a zene, valakik táncoltak, valaki figyelte őket, a tanárok inkább nézelődtek és beszélgettek, majd lassan elkezdtek hazamenni, mert ha a korosztályt nézzük, nálam jóval idősebbek voltak a kollégáim, így nem nagyon jött be nekik a bulizás. Elkezdtünk fogyatkozni, míg végül csak az osztály és én maradtunk. Beálltam táncolni a diákjaimmal, beszélgettem velük és nagyon jól éreztem magam velük, de egy idő után furcsa érzésem támadt. Mintha, Jin-nek igaza lett volna, mert eléggé érdekes helyzetek teremtek egy idő után, ami nagyon nem tetszett nekem, így inkább elköszöntem és hazaindultam. Hazafelé bandukolva, eléggé sok mindenen járt az agyam, főleg azon, hogy most talán történni fog közöttünk valami, Jin-nel, mert eléggé sok olyan gondolat járt a fejemben, ami általában nem szokott. Magam elé idéztem a képet, amikor megláttam abban a nadrágban és egyből mindenféle perverz kép ugrott be. Próbáltam kibírni, hogy ne gondoljak ilyenekre, de egyszerűen megkívántam Jin-t. Teljesen, és nem csak annyira, hogy kielégítsük egymást, hanem úgy, hogy én le akartam feküdni Jin-nel. Meg akartam tenni, mert úgy éreztem, ha ma este nem, akkor a legközelebbi esélyem.. sok hét múlva lesz.
   Sóhajtva baktattam fel a lépcsőn, egészen a lakásom ajtajáig. Annyira sokat volt már nálunk Jin, hogy talán fel kéne vetnem, hogy esetleg költözzünk össze. Mindenkinek sokkal könnyebb lenne, így nem kéne álladóan szétválnunk, minden nap látnánk a másikat, de... lehet erre még túl korai lenne gondolnom. Kinyitottam az ajtót és felkapcsolt lámpák fogadtak. Körültekintettem, de sehol sem láttam senkit, amit kissé furcsálltam. Elindultam párom vagy kislányom keresésére, az utóbbit meg is találtam a szobájában, de páromat sehol sem láttam, míg nem a nappaliba nem tévedtem és nem láttam meg a kanapén aludni. Mosolyogva sétáltam oda hozzá és lágyan végigsimítottam az arcán, hogy csak arra a két percre felébresszem, míg besegítem az ágyamba. Érintésem meg is tette a hatását, mert aprókat pislogva nézett rám mosolyogva, majd szorosan bújt hozzám, amint betámogattam az ágyamba. Betakartam, majd gyorsan átöltöztem, hogy minél előbb aludhassak vele. Szorosan bújtunk egymáshoz, ő már nagyban aludt, én pedig nem bírtam betelni a látványával, ezért csak néztem, amint hozzám simulva aludt.
   - Nagyon szeretlek Jin - suttogtam fülébe, néhány óra elteltével, majd én is elaludtam.
   A szombati napot konkrétan végigaludtam, csak délután ébredtem fel, de szerencsére senki sem akart felébreszteni, így punnyadhattam egész nap. Jó volt végre, hogy ki tudtam aludni magamat, de egy valami, vagyis valaki hiányzott mellőlem. Jin, korán kelt és gondoskodott kislányomról, amit sosem fogom tudni viszonozni neki, de talán ezzel az összeköltözéssel kiengesztelhetem teljesen. Végül csak délután kikászálódtam az ágyból és szeretteim társaságában töltöttem a nap hátralévő részét. Sokat nevettünk és beszélgettünk, Jin, hihetetlenül finom ebéddel lepett meg, aminek nagyon örültem, mert a kedvencemet is elkészítette. Nem tudnék még mit elmesélni a mai napból, talán csak annyit, hogy még jobban beleszerettem Jin-be és ez akkor tudatosult még jobban bennem, amikor éppen készültünk elmenni fürdeni, kislányom már megfürdött és a szobájában játszott, Jin pedig előállt azzal, hogy fürödhetnénk együtt, ha már úgyis együtt voltunk. Nem utasítottam el az ötletét, mert igaza is volt, és én is szerettem volna vele fürdeni. Már indultunk a fürdőbe, mikor is csengettek az ajtón. Mind a ketten értetlenül néztünk a falap felé, majd én elindultam felé, ő pedig bement a fürdőbe, azzal, hogy nemsokára csatlakozom hozzá. Mikor kinyitottam az ajtót, teljesen lesokkolt a személy, jobban mondva személyek, akik az ajtóm előtt álltak. Az osztályom egy része állt az orrom előtt, én meg csak kikerekedett szemmel néztem őket.
   - Sz-sziasztok - köszöntem nekik, mert egyáltalán nem számítottam rájuk.
   - Jó napot tanár úr! - mondták kórusba. Éppen nyitottam volna a számat, hogy megkérdezzem mi oka volt a látogatásuknak, de nem számítottam arra, hogy közben egy másik ajtó is ki fog nyílni.
   - Nam, jössz... már...? - hallottam meg párom hangját, amint kilépett a fürdőből, de nem tudtam először milyen öltözékben, ezt csak akkor tudtam meg, amikor diákjaim reakcióját láttam. Egyből megfordultam és megpillantottam páromat, amint...
   Amint egy szál törölközőben állt tőlem, csupán néhány lépésnyire.

17.fejezet

   - Mi a baj Nam? - kérdezte tőlem párom, amint az ebédnél segédkeztem neki.
   - Semmi sincsen - mosolyogtam rá és csókot nyomtam arcára. Kicsit még nézett, hogy megbizonyosodjon arról, tényleg nincsen semmi bajom, majd egy mosoly kíséretében fordult vissza a gőzölgő ételhez, aminek kellemes illata megcsapta orromat. Csupán néhány órája történt az incidens, de eléggé felkavaró volt, és nem is azért, amit láttam, hanem az, ahogy láttam. Még mindig a szemem előtt lebegnek és képtelen vagyok kiverni a fejemből, pedig az lenne a legjobb, mielőtt még elszólom magam Jin előtt. A tettesek felé pillantok, akik kislányommal foglalkoztak, de a fiatalabbik tekintetét el tudtam kapni. Egy pillanat erejéig állta tekintetemet, majd fordult vissza játszani Hyunaval. Láttam rajta, hogy nem csak engem lepett meg, hogy így bukjanak le, de ha egyszer nem figyelnek oda, hogy mit és hogyan tesznek más lakásában, az nem az én bajom. Képtelen voltam kitörölni azt a képet a fejemből, túlságosan sokkolt a látvány, ahhoz, hogy két perc alatt eltűnjön a látvány. Próbáltam a répa feldarabolására koncentrálni, de nem nagyon ment, így nem csodálkoztam rajta, hogy szépen meg is vágtam az ujjamat. Ez egyáltalán nem az én napom. Jin természetesen egyből a "segítségemre" sietett és ellátta a hatalmas sérült, közben pedig megkaptam a kis szidást, hogy miért nem tudok jobban odafigyelni magamra. Hallgattam, amit mondott, csak aprókat bólintgattam és meredtem magam elé. Teljesen nem vagyok magamnál. Talán Jin éppen kérdezgetett volna, de egyáltalán nem hallottam őt, fel sem fogtam a kérdéseit, és nagyon megelégelhette szótlanságomat, mert csak annyit érzékeltem egy perccel később, hogy megragadta csuklómat és húzni kezdett maga után, miközben a két fiatalnak kiadta az utasításokat, hogy vegyék le a levest a tűzről és ne csináljanak semmi hülyeséget, engem pedig kiráncigált a lakásból.
   A folyosón elengedte kezemet és megállított magával szemben, miközben arcomat nézte, én meg nem tudtam mit mondjak. Egyáltalán mondjak valamit? Álltam és vártam, hogy történjen valami, de tudtam jól, hogy nekem kell előbb megszólalnom. Nem tudtam, hogy mit mondjak, így csak közelebb léptem hozzá és megöleltem. Szorosan fontam köréje karjaimat és arcomat beletemettem nyakába, mintha el akarnék bújni a világ összes problémája elől, és ez így is volt. Szinte, azonnal megéreztem párom tenyerét hajamon, amint simogatni kezdett, mintha csak érezné, törődésre volt szükségem. Csak simogatott és apró puszikat nyomott arcomra, én meg egyre jobban bújtam hozzá. Imádtam, amikor ilyen gyengéden bánt velem, hogy úgy gondoskodott rólam, mint egy gyerekről. Élveztem, ahogy az orromat megcsapta mámoros illata, mely keveredett az éppen készülőben lévő ebéd ínycsiklandó illatával, ahogy kezeivel gyengéden kényeztette bőrömet, ajkai apró érintéseit és szívének dobogását, mely miattam vert ilyen gyorsan. Lassan húzódtam el tőle és mikor rá emeltem tekintetem, szemei aggódással telve néztek engem, miközben kezei szorosan tartottak közel magához. Fogalma sem volt arról, hogy miért voltam ilyen állapotban, de tudta, hogy előbb vagy utóbb meg fogok szólalni és akkor megtudja teljes hallgatottságom okát. Boldog voltam, hogy ilyen társra találtam, és hogy ez a személy minden áldott nap és pillanatban megmosolyogtat. Mosolyogva simogattam meg arcát, majd nyomtam ajkaimat övéire egy rövid időre. Szükségem volt rá, és nem csak most, hanem örökké.
   - Nam.. - hallottam meg halk hangját, amint arcomat fürkészte. - Mi a baj? Történt valami, míg vásárolni voltam? - kérdezte aggódva és tenyereit mellkasomon pihentette.
   - Igen.. és nem tudom, hogyan mondjam el vagy kérdezzem meg tőled.. - ismertem be.
   - Mégis mit nem tudsz elmondani? Mi történt?
   - Amikor találkoztunk a lépcsőnél,  és elváltunk, véletlenül nyitva hagytam az ajtódat és gondoltam bezárom, de.. amikor odaértem és felnéztem, teljesen ledöbbentem..
   - Nam, bökd ki kit láttál! - erősködött Jin.
   - JungKook és TaeHyung éppen.. hát.. éppen azon voltak hogy lefeküdjenek... - böktem ki végül.
   - Mi? - kerekedett el a szeme. - Biztos jól láttad, hogy az a két gyerek..
   - Tökéletesen jól láttam - szögeztem le.
   - És.. mikor "nyitottál" rájuk?
   - Éppen a falra kenték a másikat, és csak alsó volt rajtuk - idéződött fel bennem a reggel.
   - És az sokkolt annyira, ahogy láttad őket vagy az amit éppen tettek?
   - Inkább az utóbbi, de nem ez sokkolt a legjobban.
   - Ha nem az sokkolt, hogy a két gyerekem éppen készült megdugni egymást akkor mi?
   - JungKook oldala.
   - Tessék? JungKook oldala? Ezt hogy érted?
   - Te nem láttad?
   - Mármint az oldalát? Láttam már párszor, de mi rajta az érdekes?
   - Van rajta egy hatalmas zúzódás. Teljesen kékes-lila árnyalatú az oldala.
   - Micsoda? - lettek még nagyobbak párom szemei.
   - Egy zúzódás. Nagyjából az utolsó lengő bordától egészen a hatodikig húzódik el. De ez nem teljesen biztos. Eléggé csúnya és attól tartok, nem ment vele orvoshoz. Nekem eléggé súlyosnak tűnik.
   Láttam párom tekintetén hogy most szíve szerint megfojtana a kisebbiket, de meg is értem miért. Nagyban már fordult volna meg és ment volna be a lakásba, hogy szépen leteremtse Kookie-t, de még éppen idejében ragadtam meg karját és húztam vissza magamhoz, majd csókoltam meg. Éreztem, amint karjaim közt ficánkolt, ki akart szabadulni, de nem hagytam neki se gondolkodási időt, sem pedig lehetőséget, a lehető legjobban akartam elterelni a gondolatait. Lassan elvalltam ajkaitól és nyakát kezdtem el kényeztetni, mire minden izma megfeszült és egy aprócska sóhaj hagyta el ajkát. Lágy csókokkal leptem el bőrét, miközben egyre közelebb húztam magamhoz. Kezével erősen markolta felsőmet, feje kissé oldalra dőlt, mintha fel akarna kínálni magát. Édesen kényeztettem bőrét, majd egy kis idő után elváltan tőle és szemébe néztem. Mosolyogtam, amint arcát csodáltam, ő pedig mintha kissé csalódott lett volna úgy nézett szemembe.
   - Jó lenne, ha tudnánk folytatni - motyogta halkan és szorosan hozzám bújt. Arcát elrejtette nyakamba, karjaival szorosan ölelt, teste teljesen az enyémhez simult.
   - Legközelebb folytatom - simogattam hátat.
   - Nem fogod.
   - Honnan veszed?
   - Mert ha folytatnád, akkor mind a ketten tudjuk jól, hova is lyukadnánk ki, és arra te meg nem állsz készen - felelte egyszerűen és belenézett a szemembe.

   - És, ha készen állok rá? - vontam fel szemöldökömet.

   - Még koránt sem állsz készen, kicsi Nam - mosolygott nagyban, majd nyomott egy csókot ajkaimra. - Ne siettesd el a dolgokat, jó? Szépen haladjunk sorba. Mindennek eljön az ideje - simogatta meg arcomat. - Menjünk vissza. Úgy érzem, el kell beszélgetnem a gyerekeimmel arról, mit nem illik a szülő lakásában tenni - fújta fel arcát, mire elmosolyodtam és megfogtam kezét, majd visszamentünk a lakásba, ahol rend uralkodott.

   Jin egyből a konyhába sietett, de egy pillanatra azért a két fiúra nézett, akik éppen megnevetették kislányomat, és mind a hárman mosolyogtak egymásra, de látszott, hogy a két fiatal mennyire örül a másik társaságának. Párom aggódva nézte JungKook-ot, akivel egy pillanatra találkozott is a tekintete, de az idősebb megbontotta a szemkontaktust. A fiatalabb, csak értetlenül nézte hyung-ját, majd engem vizslatott értetlen arckifejezésével. Egy apró bólintással jeleztem, hogy tudta Jin, hogy is nézett ki az oldala, mire aggódva sietett a legidősebbhez, aki még próbálta feldolgozni a történteket, hogy a legjobb barátja nem osztott meg vele egy ilyen fontos dolgot. Kookie nem bírta, hogy legjobb barátja nem vette figyelembe, így hátulról átölelte, mire az idősebb is megtört és szorosan ölelte magához a fiatalt. Láttam, amint Jin kérdezgette, JungKook pedig halkan felelt minden egyes kérdésére. Jin arca, majdnem végig sokkos kifejezést mutatott, a száját eltátotta, mintha nem tudná elhinni, hogy tényleg az történt a fiúval, ami történt. A háttérből figyeltem az eseményeket, amint párom a lehető legszorosabban ölelte barátját, ügyelve arra, hogy véletlenül se érjen a fájdalmas részhez. Ahogy néztem őket, Hoseokra és magamra ismertem bennük, de Tae és Kookie is magunkra emlékeztetett. Tae és kislányom társaságában ültem a nappaliban, míg meg nem hallottuk, hogy készen van az ebéd. Mosolyogva mentünk az asztalhoz, Hyuna a két fiú közé ült, én pedig Jin mellé. A legidősebb és a második legfiatalabb hozták ki az ételeket és mielőtt még leült volna bármelyikük is Kookie, egy szál virágot vett elő a zakójából, és nyújtotta át barátomnak. Jin mosolyogva vette el, majd bevágva a durcás arcát, a virággal arcon ütötte a fiatalabbat.

   Én csak értetlenül néztem őket, de mikor JungKook vigyorgós arcát megláttam, megnyugodtam, hogy csak játszanak, Jin pedig magához ölelte az ajándékozót.

   - Most haragszom rád - motyogta, ahogy ölelte magához barátját.

   - Tudom hyung - simogatta szerelmem hátát, majd elfoglalták helyüket az asztalnál és enni kezdtünk. Az ebéd fenséges volt, kislányom kissé elfáradt, így úgy döntött, hogy Jin szobájában alszik egy kicsit, a fiatal párocska pedig elvonult JungKook szobájába, ami ideiglenesen volt az övé. Barátommal elpakoltunk mindent az asztalról, a maradékokat, a hűtőbe tettük, elmosogattunk, végül a kanapéra telepedtünk. Én ültem a szélén, hátamat a karfának támasztva, Jin pedig háttal nekem ült be lábaim közé és dőlt nekem. Átöleltem derekát és egy-egy apró puszit nyomtam arcára, mire csak jobban hozzám bújt, kezeit kezemre illesztette és összefonta ujjainkat. Éreztem, hogy éppen most emészti meg magában Kookie történetét, ami nem éppen kellemes.

   - Mióta tudod? - kérdezte végül, ahogy ott ültünk a kanapén, összegabalyodva és simogattam kezét.

   - Reggel óta, miután elváltunk, amikor megláttam őket. Akkor mesélte el JungKook.

   - Miért nem mondtad el egyből?

   - Mert megkért, hogy ne említsem neked, mert ő akarja elmesélni, de végül kihúztad belőlem. De remélhetőleg nem haragszik meg rám ezért. Amúgy sem vagyok jó, az ilyen titkok megtartásában, főleg, ha az veled kapcsolatos - nyomtam egy csókot arcára.

   - Nem fog haragudni rá, ettől nem kell tartanod - sóhajtott egyet és fejét nekidöntötte vállamnak. - Mi a fenéért nem megy el és jelenti fel azt az idiótát? Komolyan mondom. Az ilyen emberektől rosszul vagyok. Hogy lehet a saját gyerekedet bántalmazni? Az én apám sem egy könnyű esett, az egy másik faj, és mondjuk velem, sokkal rosszabbul bánt, de ilyen maradandó sérülést egyszer okozott, de.. ami JungKook-on van.. az nagyon durva.. - húzta egyre jobban össze magát, ahogy a szavak elhagyták száját. Minden egyes szónál megfeszült és jobban bújt hozzám, hogy menedéket nyújtsak neki.

   - Akarsz róla beszélni? - simogattam karját és egy hosszabb csókot nyomtam arcára.

   - Majd máskor.. Most nem lennék képes rá, és nem a legjobb történet - mondta sóhajtva. - Bocsánat, de muszáj felhívnom YoonGi-t - kezdett el kiszabadulni karjaimból.

   - YoonGi? - néztem értetlenül rá, mert ezt a nevet még sosem hallottam. Felállt, majd felém fordult.

   - Nem meséltem még róla? Min YoonGi-nak hívják, egy évvel idősebb nálad és ügyvédként dolgozik. JungKook és az én ügyvédem is egyben, meg van egy ügyész ismerőse, ezért akarok beszélni vele, hogy mennyire húzódna el ez az eljárás, és ha kell rá fogom beszélni JungKook-ot, hogy feljelentse az apját. És mielőtt megkérdeznéd, én miért nem teszem ezt az apámmal, elárulom, hogy már megtettem és én jöttem ki rosszul.

   - Értem - húztam el számat, hogy nagyjából megtudtam dolgokat, de mégis több megválaszolatlan kérdésem volt, mint a hallottak előtt.

   - Idővel mindent el fogok mesélni Nam, ettől nem kell tartanod, de nem akarom egyből az elején megosztani veled, az életem azon szakaszát, amit ki akarok törölni örökké. Ez egy eléggé kényes téma számomra, és egyedül JungKook, TaeHyung és YoonGi az, akik tudnak róla, másnak sosem meséltem el, még a tulajdon édesanyámnak sem, bár őt nagyon nem is érdekli mi van velem, szóval ő lényegtelen - felelte nemes egyszerűséggel, majd lehajolt hozzám és megcsókolt. - Köszönöm, hogy velem vagy és szeretsz. Nekem erre van leginkább szükségem - simogatta meg arcomat.

   - Bármikor, bármit elmondhatsz nekem - fogtam meg kezét.

   - Tudom - mosolygott rám, majd még egy csókot kaptam tőle, azzal előhalászta mobilját és tárcsázta YoonGi-t, aki szinte azonnal fel is vette. Hallgattam, hogy miről beszélgettek, láttam és éreztem, hogy Jin nagyon rács mögé akarja juttatni JungKook apját, de ezzel nem csak ő volt így. Én rács mögé akartam juttatni az ilyen undorító embereket, akik a saját gyerekükön vezették le a dühöket, vagy a szexuális vágyaikat. Undorítóan voltak ezek az emberek, de nem is nevezném őket embernek. Férgek volt. Gusztustalanok. El sem tudom képzelni, hogy mit művelhetett Jinnel az édesapja, egyszerűen nem tudtam gondolni se rá, mert egyből meghasadt a szívem tőle. Azt az embert is el kell tüntetni a Föld színéről. Hogy lehet ilyet művelni a saját gyerekeddel? Ez.. annyira felfoghatatlan számomra, és máris volt két olyan személy az életemben, akik pont így nőttek fel. Milyen gyerekkoruk lehetett? Jin mesélt már a gyerekkoráról egy keveset, de abból egyből leszűrtem, hogy nem volt semmilyen kapcsolata a szüleivel. A szülei észre sem vették, mintha nem is létezett volna. Borzalmas lehetett mindkettejük gyerekkora, de ha nem tudnám ezeket, sosem gondoltam volna ezt róluk, mert mind a kettejük hihetetlenül boldog és életvidám személyiség. Pont, mint Hyuna. A kollégáim szokták néha ezt mondani rá, hogy nem is látszik, hogy nincs édesanyja, mert annyira egy mosolygós teremtés. Mindig a mosolyát akarom látni, ahogy Jinnek is. Boldognak kell lenniük, és ezért bármit meg fogok tenni.
   Lassan eltelt a hétvége, a két fiatal hazautazott, mert még volt egy vizsgájuk, aminek nagyon jól kellett sikerülnie, így még át akarták nézni az anyagot, nehogy megbukjanak. Hyuna nehezen engedte el a két fiút, leginkább TaeHyung-tól nem volt képes elválni és teljesen deja vu érzésem volt, mintha már történt volna hasonló, nem is olyan régen. Mikor kislányom elszakadt a fiúktól, én is elbúcsúztam tőlük, sok sikert kívántam a vizsgához és kértem őket, hogy amint lehet újra látogassanak meg minket, mire mindkettejükből kitört a nevetés, amit persze én nem értettem. Végül, csak megtudtam nevetésük okát, mert Jin éppen az ellenkezőjét kérte tőlük. Ezt egyáltalán nem értettem, de aztán TaeHyung, egy eléggé érdekes információval ajándékozott meg, aminek hallatán teljesen ledöbbentem. Nem hittem volna, hogy Jin..
   - Itt is van az úti csomagotok - jelent meg párom, kezében két kis zacskóval, amikben két-két szendvics volt található. - Aztán vigyázzatok magatokra és készüljetek rendesen a vizsgára, főleg te, TaeHyung - nézett szigorúan az az említettre, aki csak nagyban mosolygott, míg végül a két gyerekből kitört a nevetés. - Most mégis min... -kezdett bele barátom, majd meglátta arckifejezésemet és benne rekedt a szó. - Ti elmondtátok neki??? - nézett felháborodottan a két bajkeverőre, akik gyorsan kikapták kezéből a kajájukat és már rohantak is, nehogy Jin elkapja őket. Hatalmas mosollyal az arcukon tűntek el a szemünk elől. Még mindig döbbenten álltam egy helyben és végül páromra emeltem a tekintetemet, akinek arca rák vörös színben tündökölt.
   - Jin.. Komolyan gondoltad, azt amit TaeHyung mondott? - kérdeztem halkan.
   - Persze, hogy komolyan gondoltam, csak.. nem akartam, hogy tudj róla, mert.. meglepetésnek gondoltam, de azok ketten mindent elrontottak szokás szerint - mondta sóhajtva és elfordult kissé.
   - Tehetek úgy, mintha nem hallottam volna - vetettem fel az ötletet.
   - Tényleg megtennéd? - kapta rám tekintetét.
   - Igen, de lehet kicsit nehezen fog menni, de megteszem - bólintottam egyet és nyeltem egy nagyot.
   - Köszönöm - jött oda hozzám és szorosan megölelt. Átöleltem derekát és arcomat beletemettem nyakhajlatába. - Tudod, hogy te vagy a legjobb dolog az életemben? - simult hozzám teljesen.
   - Te is nekem.
   - Hé!! És velem mi lesz? - hallottam meg kislányom hangját, amint mellettünk állt és duzzogott.
   - Hyuna szerepel legelső helyen mindkettőnk listáján - felelte Jin mosolyogva és leguggolt kislányomhoz, majd felkapta karjába. - Apukád listáján, csak te lehetsz az első - simogatta meg kislányom arcát.
   - És a tiéden Jin oppa?
   - Az enyémen is te vagy az első - mosolygott nagyban.
   - A második pedig a Papa? - kérdezte Hyuna, mire Jin rám emelte tekintetét és nem tudom minek is nevezzem, talán szerelmes mosolynak, mert ilyet még sosem láttam.
   - Igen. A második a Papád - sütötte le szemeit, nekem meg konkrétan elolvadt a szívem. Közelebb léptem hozzájuk, majd átkaroltam Jin derekát, miközben Hyunat is megöleltem.
   - Papa, neked is...
   - Igen - feleltem a fel nem tett kérdésre. - A második helyen Jin van, de ti ketten vagytok nekem a legfontosabbak, így nem tudok fontossági sorrendet tenni közöttetek. Mind a ketten ugyanolyan fontosak vagytok a számomra - nyomtam egy puszit kislányom arcára, majd Jin felé hajoltam és megcsókoltam.
   - Ne előttem! - nyávogta kislányom és eltakarta a szemét, két kezével. Jinnel csak nevettünk, majd bementünk hozzánk és ott töltöttük a délutánt.
   Teltek a napok, míg végül el nem érkezett a szóbeli feleletek időszaka. Ilyenkor osztályonként szóbeliztetünk, másodikként az osztályom lesz, szóval a mai napon a másik osztály a soros. Az érettségi elnök, nagyon szimpatikus, kedves és látszott, hogy érti a dolgát, így nyugodt szívvel foglaltam el helyemet a hosszú asztalnál. Vártuk, hogy az osztályfőnök összeszedje a diákokat és megnyithassuk a szóbeli feleleteket. Tudtuk, hogy ez a nap hosszú lesz, ahogy a holnap még hosszabb, mert akkor lesz az osztály bankettje, amire minden tanár hivatalos, így nekem is meg kell jelennem. Üdvözöltük a diákokat, az elnök elmondta biztató szavait, majd máris jött az első felelő, mivel az első diákom csak tíz órakor fogja kihúzni a tételét, addig gondoltam, elmegyek rendesen reggelizni, mert otthonról csak eljöttem, Hyunat pedig Jinnél hagytam. Jin felajánlotta, hogy kislányom legyen vele, amíg én dolgozom és Hyuna nagyon is örült ennek az ötletnek, így elfogadtam a segítséget. A közeli kis pékségbe mentem, ahonnan néha péksüteményt szoktam hozni a kollégáimnak. Eszméletlenül finomak és frissek szoktak lenni, és amikor éppen kiveszik a sütőből, akkor még meleg is, ami télen hihetetlenül jól esett. Az eladólány, már ismert, így ismerősként üdvözöltük egymást és hozta is a szokásos friss péksüteményt, amit mindig venni szoktam, mellé pedig a forrócsokimat, ami még nyáron is nagyon jó volt. Ahogy ott ültem és nagyjából fél órát töltöttem ott, elgondolkodtam az elkövetkező napokon, hogy én mégis, hogy a csudába fogok a bankettek után hazakerülni. Mivel egyik bankett sem lesz a közelben és nagy valószínűséggel, csak este kilenc után fognak elengedni a diákjaim, így biztos nem fogok hazagyalogolni, mert nagyon fáradt leszek és ez még csak az első nap volt, de már lefárasztom magam, felesleges gondolatokkal. Ezekre akkor is gondolhatok, ha már ott tartok, de először jussunk el a mai nap végére, mert délután öt lesz, mire az utolsó felelő is bejön, és ő fél hét felé még felel, szóval, hazaérek este nyolcra.
   Ahogy bandukoltam vissza a sulihoz, két ismerős alakot véltem megpillantani az utcán. Arcomon hatalmas mosoly terült el és egyből siettem, hogy utolérhessem őket. Amint kellő közelségbe értem, felkaptam a kisebbiket a betonról és egy hatalmas puszit nyomtam arcára. Kislányomból hatalmas ujjongás távozott, miközben párom először döbbenten, majd mosolyogva nézett minket. Gondoltam, hogy megleptem őket, de Jin sokkal jobban meglepődött, mint kislányom. Mikor Hyunat letettem a földre, páromhoz léptem és egy apró csókot nyomtam ajkaira. Éreztem, amint megfeszül az érintésemtől, de nem húzódott el, sőt többet is akart, de mivel az utcán voltunk, így nem folytathattuk. Kissé szomorúan biggyesztette le ajkait, és ez számomra akkora kísértés volt, hogy muszáj volt még egyszer megcsókolnom, de most hosszabban. Lassan faltam ajkait és magamhoz akartam húzni, de tudtam, hogy abból nem lenne megállás, főleg, hogy Hyuna is itt volt velünk, így nem veszíthettem el fejemet. Mielőtt még elhúzódhattam volna páromtól, éreztem, amint ráharapott ajkaimra és ezzel kissé közelebb húzott magamhoz, majd a lehető leggyorsabban távolodott el tőlem. Beharapott ajkakkal és lehajtott fejjel állt előttem, én pedig ujjaimat az ajkaimra helyeztem, ahol megharapott. Nem hittem volna, hogy tud ennyire akaratos és szenvedélyes is lenni. Ez baromira tetszett. Mosolyogva simogattam meg arcát, majd elköszöntem tőlük, mert vissza kellett mennem dolgozni. Megöleltem kislányomat és mondtam, este mikor hazaérek bemegyek hozzá, jó éjszakát kívánni. Mikor mindannyian a magunk irányába indultunk, egy pillanatra hátranéztem és tekintetem találkozott pároméval. Gyönyörű szempárjába néztem, ami mindig megbolondított, ő csak mosolygott és egy szót tátogott el. "Szeretlek". Leolvasva ajkairól, szívem szerint utána kiáltottam volna a választ, de helyette, csak egy vigyor került arcomra és eltátogtam a választ. "Én is szeretlek".
   Ezzel vissza is értem az iskolába, ahol nagyban zajlott a felelet és teljesen jó időben voltam, mert mikor elfoglaltam a helyem, öt perccel később, már ott állt előttem a felelő és kihúztuk a tételeket. Innentől, nem nagyon lehetett kimennem a teremből, mivel a következő négy felelő, mind biológiából is érettségizik, így felügyelnem kell a történteket, mivel, ha valamelyik kísérlettel gond lesz, akkor azt meg kell oldanom. Nem örülnék annak, ha hirtelen kigyulladna a terem, de erre jobb nem is gondolni. Mikor az első felelő elkészült, leültem vele szembe és hallgattam a feleletét. Nem mondanám magam a nagyon szigorú, sem pedig a nagyon engedékeny tanárnak, mert megvan egy egyfajta követelményem a tantárgyammal és nem nagyon szeretem, ha leszólják azt. De nem mindenkinek volt szíve csücske a biológia, de akkor is fontos volt, még ha nem találják benne a logikát, vagy az értelmét. Szerintem ez az egyik legszebb tantárgy a világon, és ezt nem csak azért gondolom, mert ezt tanítom, hanem azért is, mert már gyerekkoromban elcsavarta a fejem a természet. De kinek a pap, kinek a papné, ahogy tartja a mondás. Lassan haladtunk a felelőkkel, valakinek új tételt kellett húznia valamelyik tantárgyból, így elhúzódott az egész, és már nagyon haza akartam menni. Minden egyes perc kínzás volt egy idő után, szerencsére volt egy kisebb szünetem, amikor ki tudtam menni egyet sétálni, mert ha nem teszem biztos begolyózom. Sétálgattam az iskola udvarán, miközben ittam az üdítőmet, hogy egy kissé felpörgessem az agykerekeimet, mikor is megcsörrent a mobilom. Gyorsan előhalásztam a zsebemből a készüléket, majd a fülemhez is emeltem egyből. Párom volt az és az iránt érdeklődött, hogy este mit szeretnék vacsorára, mert akkor azt készít nekem. Éppen szünete volt neki is, és Hyuna kint ült a vendégek között, miközben olvasott vagy játszott. Kissé beszélgettünk, majd az órára pillantottam és láttam ideje lenne bemennem. Szépen elbúcsúztunk, de Jin még elejtett egy olyan mondatot, hogy otthon vár egy kis meglepetés, és ettől eléggé izgatottá váltam. Miután letettük a telefont, ezen kattogott az agyam.
   Olyan kettő óra körül, kezdet kissé gyorsabban haladni a felelés, és gyorsabban szállingóztak ki és be a diákok, ez pedig jól esett, hogy korábban talán hazajutok. Nagyon örültem, amikor már nem volt olyan diák, aki nálam felelt, viszont meg kellett várnom minden diákot, aki a mai napon volt és azt gondoltam, gyorsabban haladunk, de tévedtem. Ahogy telt az idő, olyan négy óra után ismét lassult a dolog. Az egyik diák új tételt húzott, a másik nem volt itt, így őt kerestük, a harmadik rosszul lett az idegességtől, tiszta őrültek háza lett. Egyre inkább éreztem úgy, hogy ma biztos nem fogok hazaérni időben és fogalmam sem volt, hogy szóljak Jinnek, de ezen agyalni sem volt időm, mert állandóan jöttek a felelők és mindenig volt valami, ami lekötötte a figyelmemet. Igazság szerint, azon gondolkodtam a leginkább, hogy Jin milyen meglepetést szánt nekem, mert fogalmam sem volt róla, mire készülhet. Felvetődött bennem, hogy talán azt akarja most megcsinálni, amit TaeHyung mondott még, amikor elmentek, de nem tudom azt, hogyan fogja kivitelezni. Eléggé érdekesnek ígérkezik akkor az éjszakám, úgy tűnik. Megfordult a fejemben, hogy talán arra készül, de nem tudom. Annyira képtelenség lenne, ha Jin ezt akarná már most, mivel mondta, hogy képes várni rám, nem fog siettetni, szóval biztos, hogy nem gondolt arra. de akkor mégis. Mégis miért mondta akkor a fiúknak, hogy ne jöjjenek túl hamar, mert kettesben akar lenni velem? Mire készülhet? Egyre jobban érdekelt, hogy vajon mit is tervezhetett, és ez egyre rosszabb volt, mivel még nem láttam a feleletek végét. A percek csak teltek, mintha egy perc az egy óra lett volna, a feleltek órákig húzódtak és a tanárok is a végtelenségig akarnák húzni a napot.
   Azt hittem sosem lesz vége, lelkileg annyira fáradtan indultam haza, hogy a kulcsomat sikeresen a suliba is hagytam, így mehettem vissza érte. Óráknak tűnt az idő mire hazavánszorogtam. Mikor végre beléptem a lakásba, csend fogadott. Furcsálltam, hogy Jint vagy kislányomat nem láttam sehol, de mikor megláttam mennyi az idő, már nem csodálkoztam semmin sem. Letettem a cuccomat az étkezőben, majd a kanapéhoz mentem és kényelmesen elterültem rajta. Majd megvárom itt Jint, mert biztos voltam benne, hogy Hyuna szobájában volt vagy éppen hazaugrott egy pillanatra, mert azt mondta megvár. Elnyúltam a kényelmes bútoron, lehunytam szemem és vártam, hogy Jin megjöjjön. Nem tudtam mennyi idő is telt el, de annyira fáradt voltam hogy nem bírtam parancsolni szemhéjaimnak, melyek egyre nehezebbek lettek és lassan mély álomba szenderültem. Nem tudom, mennyit is aludhattam, de volt egy olyan érzésem, hogy már reggel volt, mert eléggé kipihentnek éreztem magam, de ez lehet csak pillanatnyi érzés volt. Egy lágy érintést éreztem arcomon, amint édesen simogatta bőrömet és próbált felébreszteni. Lassan nyitottam fel szemeimet és páromat pillantottam meg velem egy magasságban.
   - Szia - mondtam halkan egy mosoly keretében,a mint próbáltam kissé feltápászkodni.
   - Szia - viszonozta gesztusomat.
   - Hány óra van? - nyújtózkodtam egyet, hogy kissé elgémberedett tagjaimat átmozgathassam.
   - Fél hét. Nem tudtam, hogy mikor kell kelned, így gondoltam felébresztelek - egyenesedett fel.
   - Teljesen jókor ébresztettél - vigyorogtam és felültem, majd nyakamat kezdtem átmozgatni. - Hyuna még alszik?
   - Igen. Őt majd később keltem, mert én kicsit később megyek ma dolgozni, szóval aludhat most - mondta, miközben a konyha felé indult.
   - Legalább kipiheni az egész évet - álltam fel, majd követtem páromat.
   - Tegnap reggeli nélkül mentél el - jegyezte meg Jin és már nagyban készíteni kezdte a reggelimet.
   - Tudom - sóhajtottam. - Kicsit elaludtam, így nem volt rá időm - mentem oda hozzá.
   - Muszáj reggelizned. Ez a legfontosabb étkezés, mind közül - mondta nekem háttal, ahogy tüsténkedett.
   - Ígérem, mostantól reggelizni fogok - léptem mögé és átkaroltam derekát, államat a vállára helyeztem, majd egy puszit nyomtam arcára.
   - Ajánlom is. Nem szeretem, ha valaki nem vigyázz az egészségére - mondta, miközben nem is nézett rám.
   - Valami baj van, Jin?
   - Nincsen semmi, csak kicsit fáradt vagyok. Nem aludtam valami jól - pillantott rám és kissé elmosolyodott.
   - Akkor pihenjél, amíg nem kell menned dolgozni, a reggelit én is meg tudom csinálni magamnak - fogtam meg kezét és elhúztam a pulttól.
   - Már mindegy, Nam. Már nem tudok visszaaludni és jobban szeretem látni, hogy megeszed a reggelit, minthogy aztán megtudjam, nem is ettél - nézett bele a szemembe.
   - Meg fogom enni, ígérem. Csak menjél szépen pihenni - kezdtem el húzni a szobám felé.
   - Tegnap, mikor hazajöttél egyből a nappaliba mentél? - kérdezte hirtelen.
   - Igen, miért? - néztem rá.
   - Semmi - hajtotta le fejét. - Talán mégis jobb, ha kicsit pihenek még.
   - Helyes-helyes - mosolyogtam. - Addig maradsz, ameddig csak szeretnél - álltunk meg szobám ajtaja előtt és megsimogattam arcát. - Szeretlek Jin - hajoltam hozzá és megcsókoltam hosszasan. Nagyon jó érzés volt, érezni csókját, magát azt, hogy velem volt.
   - Én is szeretlek - mondta halkan. - Ma is későn jössz?
   - Igen, mert ma van a bankett a másik osztálynak, és hivatalos vagyok rá, de nem tervezem, hogy sokáig ott leszek. Hétkor kezdődik, legkésőbb kilenckor el akarok jönni onnan, mert másnap már az én osztályom szóbelizik.
   - Oh..
   - De még a bankett előtt hazaugrom, hogy átöltözzem, de akkor szerintem te dolgozni fogsz.
   - Akkor este találkozunk..
   - Sietek haza - nyomtam egy csókot arcára. - Pihenjél rendesen, nem szeretném, ha valami bajod lenne - cirógattam meg arcát.
   - Te meg reggelizzél rendesen - nézett bele szemembe.
   - Értettem főnök - mosolyogtam rá, miközben kezemmel kinyitottam az ajtót. - Álmodj szépeket - leheltem egy csókot ajkaira.
   - Neked pedig jó étvágyat, és siess haza - lépett közelebb hozzám és hosszan tapasztotta ajkait enyémre, majd elhúzódva be is lépett a szobámba és zárta magára az ajtót. Az előző csók kábulatában voltam még, mikor elindultam, hogy megegyem a reggelimet, és volt egy olyan érzésem, hogy valamit elfelejtettem. Az a csók, teljesen más volt, mint az eddigiek, egyszerűen sokkal szenvedélyesebb és vágyakozóbb. Teljesen biztos, hogy elfelejtettem valamit, de biztos nem akarja Jin, hogy megkérdezzem mi az, nekem kell rájönni, mi is az. A reggelimet befejezve, a kanapéra, már kikészített ruháimat vettem fel, gondoltam Jin biztos kihozta nekem, ha esetleg rohannom kellett. Túlságosan figyelmes volt velem.
   Furcsa módon a mai nap sokkal gyorsabban telt el, talán azért is, mert kevesebb diákot feleltettünk, mint tegnap és lehetséges, hogy ehhez hozzájárult a kinti kellemes levegő, ami végre nem negyven fok volt, hanem kicsivel hűvösebb és még a szél is fújt kissé, ezzel is segítve az ideges diákokat a megnyugvásra. Ma csak egy diákom volt, aki feleletet adott nekem, és ő is az elején, de mivel kötelező ott lennem a többi feleletnél is, így a hosszú asztal legvégére ültem, hogy ne zavarjak senkit sem és onnan szemléltem az eseményeket. Azon kattogott az agyam, vajon mit is felejtettem el, és miért felejtettem el egyáltalán, mert nem volt szokásom ennyire felejtősnek lennem. Hallgattam a szebbnél szebb feleleteket, míg végül egy nagyon ismerős hang csapta meg a fülemet. Felkaptam a fejemet és HaEun-t pillantottam meg az ajtóban, amint belépett rajta, tökéletes külsővel és megjelenéssel. Végigvezette tekintetét a tanári karon és a szeme megakadt rajta. Intettem neki egy kicsit és bátorítóan rámosolyogtam, mire csak biccentett egyet és kissé szégyellősen viszonozta gesztusomat. Ezek után csak azt figyeltem, hogy HaEun, hogyan is szerepelt a nap folyamán. Ő volt az utolsó felelőnk, így ő maradt bent utoljára. A második tantárgy tételét kihúzta, és leült, hogy kidolgozza, de mintha ideges lenne, mert eléggé igazítgatta a haját, amit az emberek akkor csináltak, ha nagyon tanácstalanok. Fél órája volt kidolgozni a tételt, de mintha minden tudását elfelejtette volna, annyira nem írt semmit sem a lapra. Végig figyeltem, de egyetlen egy szó sem volt látható a papíron. Már csak negyed órája volt, és kezdtem aggódni, hogy esetleg ezen az egy tételen bukik mindene. Éppen készültem, hogy odamegyek hozzá és segítek neki valahogy egy-két szóval, mikor az elnök felállt és elhagyta a termet. Vártam, egy nagyon keveset, majd úgy tettem, mintha a diákoknak osztogatnám a szőlőcukrot - mondjuk ezt is tettem - és úgy közeledtem HaEun-hoz. Végül megálltam mellette és halkan megszólítottam. Kissé ijedten nézett rám, majd fél szememmel a tételére pillantottam és próbáltam felidézni magamban, hogy én akkor mit tudtam erről az anyagrészről. Láttam, hogy mennyire tanácstalan, így halkan pár kulcsszót mondtam neki, aminek hatására, egyből beugrott neki minden és miután otthagytam, neki is látott az írásnak. Jó érzés volt látni az arcán, a törekvést és az akarást, mert tudtam, meglesz a kitűnő bizonyítványa, ami elengedhetetlen a tovább tanuláshoz számára. Telt-múlt az idő, végül meghallgathattuk feleletét, ami gyönyörűre sikeredett és mosolyogtam, amint elhagyta az utolsó szó is a száját, majd a kollégám bólintott, hogy a következő tételt húzhatja a másik tantárgyból. A mellettem ülő kolléga elől húzta ki a tételt, és mikor nem figyelt a tanár rám nézett, és egy "köszönöm" hagyta el a száját. Biccentettem neki, majd leült, hogy kidolgozza tételét. Majdnem a végére értünk, és úgy gondoltam, sétálok egy kicsit, így elhagytam a termet, HaEun-nak küldtem egy biztató mosolyt, majd az iskola fala között, tengettem perceimet.
   Kezeimet a zsebembe mélyesztettem és gondoltam, hogy felhívom Jint, hogy esetleg össze tudnánk futni, de mivel tudtam, hogy dolgozik, nem akartam zavarni. Furcsa volt, ismét szerelmesnek lenni, főleg azért, mert azt hittem soha többé nem találom meg ezt az érzést Minhie után, de itt volt és a lehető legboldogabb voltam. Örültem, hogy Jin mellettem volt, és mosolyogtatott, de leginkább annak örültem, hogy valaki ismételten szeretett engem és én is szerethettem őt. Nagyon hiányzott már az olyan gondoskodás, amit Jin nyújtott nekem, és jó érzés volt, hogy végre valakivel megoszthattam a gondolataimat, gondjaimat és szerelmemet. Hihetetlenül fontos volt nekem Jin és nem akartam elveszíteni, törekedni fogok, hogy mindig boldog legyen mellettem. Imádtam Jint, főleg azért, mert egy olyan emberre akadtam, aki ennyire csodálatos volt. Nem hittem, hogy valaha...
   - NamJoon - hallottam meg egyik kollégám hangját, mire megfordultam. - Most lesz vége HaEun feleletének és ideje megírnunk a bizonyítványokat.
   - Megyek már - mosolyogtam rá és követtem is.
   Mikor az ajtóhoz értem, HaEun éppen akkor hagyta el a termet és a mosoly terült el az arcán, ami azt jelezte jól sikerült az utolsó is. Viszonoztam gesztusát, majd beléptem a terembe. Gyorsan összesítettük az írásbeli és szóbeli feleleteket, majd azok alapján osztályoztunk. Siettünk, mert szerettük volna, hogy a diákok hazamehessenek pihenni egy kicsit, hogy felfrissülten jöjjenek az esti bankettre. Mikor mindennel megvoltunk, behívtuk az egész osztályt és elkezdtük kiosztani a bizonyítványokat. Az elnök, megdicsérte a diákokat, majd szépen névsor szerint kiosztotta a bizonyítványokat és mellé elmondta, ha szükséges volt, hogy ki miben emelkedett ki. A névsor végén HaEun volt és mikor az elnök elmondta, hogy kitűnő érettségit szerzett, mindenki tapsolni kezdett, ahogy az összes diáknál. Hivatalosan is leérettségiztek, majd ezek után meghívtak minket a bankettjükre, majd elkezdtek szállingózni a diákok. A kollégákkal elvittük a felesleges cuccokat, majd a tanáriban, összeszedtük a dolgainkat és hazatértünk átöltözni. Hazafelé menet betértem Jin-hez, ahol dolgozik, egy puszit nyomtam kislányom arcára. Szomorú volt, amiért nem töltöttem vele tegnap semmi időt, de mondtam neki, már csak két nap és az övé leszek egész nyárra. Jin-nel nem tudtam beszélni, mert nagyban dolgozott, és nem volt senki rajta kívül, aki esetleg beállhatott volna, amíg mi beszélgetünk egy kicsit. Még megfogni sem tudtam a kezét, pedig az is elég lett volna, de nem lehetett. Egy szomorkás mosollyal köszöntem el tőle, ő is ugyan úgy lelombozódva köszönt el, de reméltem az estét együtt tudjuk tölteni. Siettem haza, hogy átöltözhessek, majd mehessek a bankettre.
   A bankett eléggé jó hangulatban telt, mintha a sajátomat élném újra. Nagyon jól éreztem magam, jó volt a diákokkal beszélgetni, nevetni és kicsit iszogatni. Bár nem nagyon szerettem az alkoholt, egy kicsit ittam velük, mert mégsem voltam annyira idős, hozzájuk képest, ahogy néhány kollégám. Teltek a percek és egyre sötétebb lett, eléggé sokat beszéltem olyan diákjaimmal, akikkel nem kerülte nagyon közeli kapcsolatba, végül a faktos diákjaimmal töltöttem az időt. Mindegyiküket megdicsértem, a csodálatos feleletükért, és drukkoltam, hogy felvegyék őket az egyetemre, ahová menni akartak. A diákok kezdték belevetni magukat az éjszakába, én pedig kezdtem fáradni, így úgy éreztem, ideje hazamennem. Elköszöntem mindenkitől, majd szépen hazasétáltam. Nem volt kedvem taxit hívni, így legyalogoltam az a rövidke távot, ami a kiinduló- és a végpont között volt. Legalább kiszellőztettem a fejem és el tudtam gondolkodni a dolgokon.
   Ahogy sétáltam hazafelé azon kezdtem tanakodni, vajon Jin már alszik-e, vagy megvár, míg hazaérek, erre nagyon gyorsan meg is kaptam a választ, mert ahogy közeledtem, a lakásban égve volt a villany, így Jin biztos megvárt. Felsétáltam a lépcsőn, egyenesen a legtetejére, majd benyitottam lakásomba. Bezártam magam után az ajtót és levettem a cipőmet, viszont arra nem számítottam, hogy amint felegyenesedek, már párom ajkaival találom szembe magam. Szerelmesen csókolt és karolta át nyakamat, egyre jobban húzott magához, ez először nagyon meglepett, de egyszerűen annyira hiányzott már, hogy egyből viszonoztam is csókját és húztam magamhoz. Csókunk egyre szenvedélyesebbé vált és elkezdtünk beljebb hátrálni a lakásba. Nem tudtam, hogy az alkoholtól, Jin-től, vagy mert én is akartam, de nem bírtam leállítani magamat, így konkrétan betoltam a szobámba és ott kezdtem el marni ajkait. Az ajtót bezártam, hogy semmiféleképpen se tudjon kislányom bejönni, de ez úgy tűnt Jin-nek is nagyon tetszett. Az ágy felé kezdtem el tolni, majd rádöntöttem, miközben föléje másztam. Egyre erőszakosabb voltunk a másikkal, Jin konkrétan a hajamat tépte, ezzel kérve egyre többet, én pedig kezemmel kezdtem simogatni oldalát, de már a pólóját is ráncigáltam le róla. Éreztem, amint már őrülten kívántuk a másikat, és egyszerűen elborult az agyam, mindent elfelejtettem és csak folytattam tovább. Lehúztam páromról felsőjét, amit követett az enyém is. Most már nem ajkait, hanem nyakát kezdtem el kényeztetni, mire felőle sóhajok szöktek fel, de kicsikartam belőle néhány apró nyögést is. Ajkaimmal elkezdtem lefelé indulni, ujjaimmal felsőtestét simogattam, mire csak megragadta kezemet.
   - Nham - sóhajtotta nevemet, miközben ajkaimmal kulcscsontját csókolgattam. - Éhn akarom, de te nem állsz még készen erre... Nem akarok elrontani semmit sem.. Csak akkor tedd meg, ha tényleg végigcsinálod, mert annál nincsen nagyobb csalódás, mint amikor beleéled magadat valamibe, majd végül meg sem történik.. Szeretlek Nam.. De ezt csak akkor, ha tény... - és elhalt hangja. Felemeltem a fejemet és a szemeim elkerekedtek.
   Én ezt nem tudom elhinni...