14.fejezet

   - Az jó, ha úgy megyek át, miután Hyunaval megtanultunk mindent? - kérdeztem, miközben a papírokat igazítottam az asztalomon, ebédszünetben. - Csak nem akarom egyből egyedül hagyni - mondtam szomszédomnak, akivel éppen a délután találkánkat beszéltük meg pontosan. Mivel nem tudtam pontosan hogyan is álltunk, kislányomnak nem akartam semmit sem mondani, majd ha lesz belőle valami, ami komolyabb. Így is nagyon örült, amikor megtudta, hogy újra beszélek Jinnel, de azt nem tudhatta, hogy közöttünk több volt, mint barátság.

   - Persze, hogy jó, Nam. Nem is úgy értettem, hogy dobd le Hyunat aztán gyere át. Nyugodtan tanuljatok meg mindent, utána is ráér. Emiatt ne aggódj, jó? - hallottam kellemes hangját és a hideg kirázott tőle, de nagyon jó értelemben. Az iskolában voltam a tanáriban és az ebédemet turkálva - amit Jin készített nekem - beszélgettem az ebéd készítőjével. Reggel, mielőtt még elindultunk volna Hyunaval betoppant és mind a kettőnknek adott egy-egy doboz ebédet, jobban mondva kislányomnak uzsonnát, de nekem egy gondosan elkészített ebéd volt a kis dobozkában. Mielőtt még felhívtam volna, már megkóstoltam és hihetetlenül finom. Meg kellene már tanulnom rendesen főzni, az nincs rendjén, hogy Jin ételein élünk. Ezekért mindig kellemetlenül éreztem magam és már nem tudtam, hogyan tudnám neki viszonozni ezeket.

   - Rendben. Amúgy Jin..

   - Igen? - kérdezte csilingelő hangon.

   - Nagyon finom az ebéd, amit készítettél. Köszönöm - mondtam, miközben egy falatot bekaptam ismét.

   - Nem kell köszönnöd semmit sem, Nam. Ezt már mondtam - nevetett a készülékbe. - De örülök, hogy ízlik. Máskor is kaphatsz, ha ilyen aranyosan viselkedsz. - Amikor ezt kimondta, szívemet melegség járta át, de nem tudtam mégis, hogyan reagáljak rá. Ilyet még sosem mondtak nekem.

   - Jin, ez... - kezdtem el tarkómat vakargatni.

   - Túl gyors, igaz? - vágta le egyből.

   - Egy kicsit - vallottam be. - Még nem mondtak nekem ilyet..

   - Bocsánat. Majd ügyelek arra, hogy ne mondjak ilyeneket.

   - Nem így értettem! Nagyon jól esik és örülök, hogy ezt gondolod. Boldoggá tesz, csak.. nem tudom, hogyan viszonozhatnám, mert még annyira új az egész..

   - Ezt jó hallani. De ne aggódj. Nem foglak sürgetni semmiben sem, ha eddig tudtam várni, akkor tovább is tudok.

   - Ezt, hogy érted? - kérdeztem vissza, amint az ebédem utolsó falatjaival voltam elfoglalva.

   - Úgy, hogy már két hónapja vártam a pillanatra, ami tegnap megtörtént. - Ahogy elhagyta száját ez a mondat, a torkomon akadt egy falat és egyből köhögni kezdtem, hogy nyelőcsövembe irányítsam vissza. - Nam?! Jól vagy? - hallottam aggodalmas hangját, amint egy pohár vizet húztam le.

   - Jól vagyok - köhögtem egy utolsót, mire helyreállt minden. - Csak megdöbbentett, amit mondtál. Két hónapja vársz?

   - Azóta várok rá, amióta csak megláttalak Nam, de ezt nem így szeretném megbeszélni. Ezért szeretném, ha átjönnél, és nem csak ez az egyetlen, amiről beszélni akarok.

   - Értem. Akkor délután átmegyek. Meddig dolgozol ma? - kérdeztem, ahogy elkezdtem pakolgatni.

   - Kivételesen korábban, mint szoktam, mert el kell intéznem néhány dolgot a városban, de mire ti hazaértek Hyunaval, én már otthon leszek.

   - Rendben. Akkor otthon találkozunk.

   - Igen. Vigyázz magadra.

   - Te is.

   - Szia - köszönt el halkan.

   - Szia Jin - majd mind a ketten letettük a telefont.

   Eltéve a mobilomat, a gondolataimba merültem, leginkább azon jártak fogaskerekeim, hogy miről akar még beszélni velem. Én sem örültem, hogy így kezdtük el ezt a témát beszélni, de nagyon kíváncsivá tett már. Tudni akartam mindent. Érdekelt, Jin, hogy is gondolt rám az elmúlt két hónapban, hogy ő miként is élte meg ezeket a pillanatokat. Nem akartam elsietni semmit sem, de mondjuk már nem voltam gyerek, így másképp gondolkodtam, mint akkor. Más értékeket tartottam szem előtt, de mégis ugyanaz az ember voltam. Furcsa volt belegondolni abba, hogy ugyan azt éreztem egy férfi iránt, mint annak idején Minhie iránt, de mégis más volt. És volt még egy furcsa érzésem mostanában. Amióta HaEun megcsókolt, azóta nem gondoltam Minhiere. Érdekes volt számomra, hogy meg sem fordult a fejemben, sőt még a fényképére sem vetettem egy pillantást, pedig elmentem mellette minden nap. Talán, akkor kezdtem el igazán érdeklődni Jin iránt és kezdte velem elfelejtetni néhai feleségemet? Mert azóta tényleg nem gondoltam rá, maximum álmaimban láttam néha, de akkor sem sokáig, mert kezdett Jin dominálni mindenhol. Nem csak nappal volt a gondolataimban, hanem éjjel is belesurrant az álmaimban, amit az elején nagyon furcsának tartottam, de most, örültem, hogy mindig velem volt.

   Elindult az utolsó előtti órámra, ami kicsit lazítós lesz, mivel nagyjából végeztünk az anyaggal és már csak olvasmányok voltak, így filmet nézettem az osztállyal, miközben én a telefonomat bámultam, mert Hoseok-tól kaptam üzenetet.

   "Mi a helyzet? Megtudtál már valamit? Hogy haladtok?"

   Sóhajtva, kezdtem el pötyögni a szavakat.

   "Tegnap elmondtam neki mindent. Hogy mi volt velem az elmúlt időben, de teljesen abban a hitben voltam, hogy JungKook-ot szereti, így le is hülyézett ezért, de megtudtam, hogy ő is ugyan úgy kedvel, mint én őt. Ma át fogok menni hozzá, mert beszélni akar velem. Bevallom, félek. Nem tudom miért, de félek a beszélgetéstől. Akkor féltem utoljára így, amikor Minhienek szerelmet vallottam először, meg amikor megkértem a kezét. Azt mondta, aranyos vagyok.. Annyira furcsa ez az egész, de mégis jól esik. Furcsa, hogy nem tudom, hogyan reagáljak ezekre a tettekre. Még sosem történt velem, hogy ennyire tehetetlen vagyok. Mégis.. boldog vagyok, hogy valaki ilyeneket mond nekem, mintha visszarepültem volna az időben, csak nem Minhie van itt, hanem Jin. Szerinted?"

   Elküldtem az üzenetet és vártam, hogy írjon, de eléggé sok idő eltelt, míg választ kaptam.

   "ÉS EZT MIÉRT CSAK MOST TUDOM MEG??? Azt hittem a legjobb barátod vagyok?! Ennyit jelentek neked NamJoon? Most nagyon szomorúvá tettél, szóval kárpótolnod kell, egy egész hétvégés beszámolóval! Na, de ezt majd külön megtárgyaljuk!

Kinek volt igaza? Na kinek? Kinek volt igaza ISMÉTELTEN? Kinek? Hát persze, hogy nekem!!! XD De legalább mind a ketten tudtok a másik érzéseiről, ennek örülök, haver. Persze, hogy félsz, hiszen most nem egy nőről van szó, hanem egy férfiről, és már nem egy szerelmes tini vagy, aki össze-vissza pirulgat minden megjegyzéstől (bár, mostanában nagyon sokat pirultál xD), hanem egy érett, felnőtt, magabiztos, felnőtt férfi, aki egyben apa is. Teljesen más ez, mint ami Minhievel volt. Akkor még gyerekek voltatok, vele az egyik korszakodat élted le, most Jinnel a következőt. Nem bűn az, ha a feleséged után, mást szeretsz. Azért félsz, mert olyan szempontból új az egész, hogy nem egy nőt szeretsz. NamJoon, nem kell félned. Legyen önbizalmad. Azt mondtad, Jin is kedvel téged, akkor hol itt a gond? Kedvel! Ezt vésd a fejedbe! Azért félsz, mert szerelmes vagy te, én legjobb barátom, csak nem vagy képes belátni ezt. Furcsának találod, hogy aranyosnak tartanak? Én hányszor mondtam már neked, hogy aranyos vagy? NamJoon, ne legyél ennyire beszari! Tessék, önbizalommal átmenni Jinhez és meghallgatni miről, akar beszélni. Ha esetleg történne valami, tudod, hogy velem megbeszélheted, csak kérlek, a részleteket ne firtassuk, ahhoz szerintem nincsen gyomrom. Szóval, összegezve neked ezt a sok hablagyot. Önbizalom. Bátorság. Menj át Jinhez és mesélj, amint lesz valami."

    Mikor ez a hosszú üzenet a szemem elé került, kikerekedett a szemem, de a képen, amit küldött nevetnem kellett, még az osztályt is megleptem vele. Hihetetlen ez az idióta. Megdöbbentett barátom, szófosása, de egyben jól esett, hogy ilyen könnyen kezelte a helyzetet és támogatott. Boldoggá tett ez az idióta.

   "Köszönöm. Igazi barát vagy. Sajnálom, hogy nem mondtam el egyből, csak szerettem volna, megbizonyosodni a dolgokról rendesen, de ígérem, mindent elmesélek neked, még a részletek is xD Bár nem tudom éppen mire céloztál, de inkább nem is akarom tudni. Köszönöm a segítségedet. Jövök neked eggyel."

   "Nem is eggyel. Majd rájössz, hogy mire is céloztam XD De jó, hogy ennyire tudatlan vagy XD"

   "Gonosz vagy. Nem ér az ilyeneket kihasználni, na de én mentem dolgozni. Majd beszélünk. Szia"

   "Szia XD"

   Majdnem vége is volt az órának, mire elköszöntem Hoseoktól, így elkezdtem összepakolni és bejelentettem az osztálynak, hogy ezzel a témával kapcsolatban olvassák el a könyvben lévő olvasmányt, mert következő órán írunk belőle, ami az utolsó jegyük lesz, és eléggé beleszámítom az év végi osztályzatukba. Mind úgy néztek rám, mintha a világ legrosszabb dolgát mondtam volna, de ennél tudtam volna rosszabbat is kitalálni. Elköszöntem az osztálytól, majd a tanáriba mentem, hogy a következő órámra készüljek, ott sajnos kicsit el voltunk csúszva, de szerencsére a következő tanév anyaga kevesebb volt, így egy két fejezetet át tudtam csúsztatni szeptemberre és még marad is időnk jövő májusban. Kicsit nehéz volt beosztani a dolgokat, főleg, ha valami közbejött, mondjuk egy betegség, vagy képtelenség volt az osztállyal haladni, de mindig megoldottuk valahogy. Kicsit elterelődött a gondolatom a délutánnal kapcsolatban, így könnyebben tudtam tanítani és nem görcsöltem a dolgon, aminek kimondottan örültem, mert azt utáltam a legjobban. De, amikor az utolsó óra kicsengője megszólalt, egyből összeugrott a gyomrom, mert egyből Jin jutott eszembe és képtelen voltam, nem a délutánra gondolni. Tényleg rettegtem tőle. Hoseok próbált segíteni a szavaival, de most elfelejtettem mindent, amit mondott, jobban mondva írt. Teljesen kétségbe voltam esve, és ebből csak kislányom tudott kizökkenteni, aki egyből elárasztott az aznap eseményeivel és én hallgattam, így megint elterelődött gondolataim.

   Nagyban sétálunk hazafelé, beugrottunk a szokásos cukrászdába, tudtam, hogy Jin nem tartózkodott ott, mivel mondta, hogy előbb eljön, emiatt kislányom elszontyolodott, de megígértem neki, hogy később meglátogathatja, de csak egy kis időre. Ettől egyből jobb kedvre derült és egész úton mosolygott, míg meg nem szólalt a telefonom és egy számomra váratlan neve bukkant fel a kijelzőn, amint hívott. Kissé tétovázva, de megkezdtem a beszélgetést.

   - Szia - köszöntem bele egyből, hogy ne látszódjak bunkónak.

   - Szia NamJoon! - hallottam meg hangját és egyből tudtam, hogy mosolygott a vonal túlsó végében. - Mi a helyzet? Sikerült már kibékülnötök Jin hyunggal? - kérdezte aggódva, mert tegnapig, majdnem naponta hagyott üzenetet a kisebbik, hogy nagyon aggódik értünk, mert még sosem látta hyung-ját lelombozódva.

   - Tegnap átmentem hozzá és megbeszéltük a dolgokat, de ma is átmegyek, mert...

   - Akkor kibékültetek??? Ennek annyira örülök!! - hallgattam ujjongását. - Hallod, Tae?! Jin hyung és NamJoon kibékültek és ma is átmegy hyung-hoz Nam - mondta nagy lelkesedéssel a legkisebb, amint az idősebbnek ecsetelte a dolgokat.

   - Ezt örömmel hallom - hallottam meg messziről Tae hangját, ami megmosolyogtatott.

   - És, hogy-hogy ma is átmész hozzá? - érdeklődött JungKook.

   - Mert mondani akar nekem néhány dolgot, és mondta, hogy vannak dolgok, amiket meg akar beszélni személyesen.

   - Oh... - hirtelen elkomolyodott a fiatalabb hangja.

   - Baj van Kookie? - kérdeztem, mire kislányom arca felderült, amint meghallotta a személy nevét.

   - Nem, csak.. Figyelj Nam - és elkezdett halkabban beszélni. - Lesz néhány dolog, ami lehet sokkolni fog téged, de értsd meg Jin hyung érzéseit. Lehet, elsőre nem fogod megérteni, mit miért tett, de hallgasd végig és csak utána dönts. Mikor legutoljára elmondta ezt valakinek, teljesen összetört, azóta nagyon megválogatja, kivel is osztja meg ezt a titkot. Még... Tae sem tud róla, és örülnénk, ha nem tudná meg.. Persze, ha eljön az én... az-az a megfelelő idő, akkor megtudja, de még nem akarjuk, hogy tudomást szerezzen erről az eseményről. Ígérd meg nekem NamJoon, hogy nem ítéled el érte! Ígérd meg! Túlságosan sok mindenen ment át, ahhoz, hogy még egy visszautasítást túléljen. Abba belehalna. Te vagy az utolsó reménysugara és ezt ő is mondta. Ígérd meg NamJoon. Könyörgőm!

   Ahogy hallgattam a legfiatalabbat, teljesen ledöbbentem szavaitól és nem tudtam, hogyan is feleljek. Én tényleg kedveltem Jint és nem tudtam elképzelni, mi lehet olyan nagy titok, hogy még Kookie is arra kért, hogy ne ítéljem el őt. Mi lehet ez a titok? Házas lenne? Vagy gyereke van? Vagy.. pszichopata? Vagy.. gyilkos..? Mégis mi lehet ennyire sokkoló, hogy ígéretet kell tennem? Nagyon érdekelt már ez a dolog.

   - Megígérem Kookie - feleltem neki őszintén, mert tényleg nem akartam elveszíteni Jint. Azt akartam, hogy velem legyen és boldogok legyünk, túlságosan, fontos volt számomra.

   - Köszönöm NamJoon. Nem is tudod, mennyire örülök, hogy Jin hyung megtalált téged. Végre talált egy normális embert - mondta sóhajtva.

   - Ezt, hogy érted?

   - Majd ő elmesélni, ha szeretné, de annyit elárulok. Eddig nem volt szerencsés szerelem terén. Mindig csalódások érték, ahogy jobban beleélte magát a kapcsolatba, míg végül ott nem hagyták. Nem is tudom, hányszor kellett vigaszt nyújtanom neki, az elmúlt tíz évben, pedig ő az idősebb, de mégis rám támaszkodott. De nem akarok többet fecsegni, mert ezeket nem nekem kéne elmondani, hanem neki. Csak, vigyázz rá NamJoon és szeresd. Ez az a kettő, amire a legjobban szüksége van. Csak legye boldog, mert megérdemli. Jin hyung, egy hihetetlenül remek ember és úgy érzem, mint legjobb barátja, hogy melletted meglelheti azt a boldogságot, amit eddig keresett. Köszönöm, hogy vagy neki NamJoon.

   - Ne köszönj semmit sem JungKook. Bevallom őszintén, én rettenetesen félek a ma délután miatt, mivel, még sosem éreztem ilyet, pedig voltam már szerelmes, házas, de ez... teljesen más. Nem tudom, mi lesz belőle, de egy valamit tudok. Nem akarom elveszíteni őt.

   - Ezt örömmel hallom. Kérlek, értesíts, ha van valami változás közöttetek, vagy ha nem. Csak tisztán akarom látni a dolgokat. Mind a kettőtök szemszögéből tudni akarok mindent, hogy reális megoldást találhassunk.

   - Szólni fogok.

   - Köszönöm, de akkor hagylak is menni. Nem akarom, hogy lekéssed a randidat - mondta nevetve.

   - Ha még egyszer ilyet mondasz, nem leszünk jóba kis Kookie - mosolyogtam nagyban.

   - Rendben hyung - nevetett tovább. - Szia.

   - Szia - azzal el is tettem a készüléket, de amikor feltekintettem, egy kérdő arckifejezéssel megáldott férfit találtam magam előtt, aki érdeklődve nézett engem. A telefont csak tartottam a kezemben, majd csak annyit veszek észre, hogy kislányom elengedi kezemet és rohan a férfi felé, aki gyorsabban kizökken a sokkból, mint én és mosolyogva kapta fel az apró kislányt. Figyelem őket és felidéződik előttem az egyik álmom, amiben volt egy hasonló szituáció. Magam előtt láttam ismételten, ahogy eltűnt szemeim elől, mintha csak egy szellem lett volna, aki azért jött vissza, hogy segítsen a halandó szeretteinek. Néztem a két szeretett személyt az életemben, majd odamentem hozzájuk és bekapcsolódtam a beszélgetésbe. Jin a karjában vitte kislányomat, míg én jobbján sétáltam és nevettem velük együtt. Egy idő után Jin, csak egy kézzel fogta Hyunat, másik kezét leengedte maga mellé, és néha "véletlenül" hozzáérintette enyémhez, majd kisujjainkat összekulcsolta és így bandukoltunk haza teljesen. Boldogsággal töltött el a tudat, hogy így ért hozzám, de annyira zavarba ejtő volt az egész, hogy rosszabbnak éreztem magam, mint egy szerelmes tini lány, aki éppen legelső barátjával sétált az utcán, kézen fogva, miközben zavarba ejtő szavakat suttog a fülébe. Én ennél csak rosszabbul viselkedtem, magamban. Természetesen, semmit sem mutattam kifelé, mert az egyáltalán nem én lennék, de azért arcomon megjelent egy kis pír, amit szerintem Jin észre is vett, mert mikor rám nézett nagyon mosolygott. Mibe is kezdtem én bele, istenem?!

   Hazaérve, elengedte kisujjamat, majd a lakásunk előtt letette Hyunat. Elköszöntünk egymástól, kislányommal pedig, bementünk a lakásba, és egy kicsi nasi után, elkezdtünk tanulni. Nem akartam egyedül hagyni, de muszáj volt Jinnel beszélnem és megígértem neki, hogy a tanulás után átmegyek, de féltem. Rettegtem. Nem értem, miért reagáltam így a dolgokra, amik annyira egyértelműek voltak. Hihetetlenül lassan teltek a percek, melyeket kislányom mellett töltöttem, szinte egy évnek tűnt az a kicsinyke egy óra. Azt hittem, belepusztulok a betűket tökéletesíteni akaró, a számolásokat és ellenőrzéseket pontosan leíró kislányomba, aki mindig a tökéletességre tört, ezt tudtam jól, de most valamiért még ez is idegesített. Imádtam a kislányomat, ő volt a mindenem, de nekem is megvannak a határaim.

   - Kész vagyok! - csukta be a gyönyörűen bekötött füzetét, amikre nagyon ügyelt, hogy ne gyűrődjenek és visszatette a táskájába, majd azt becsukta. - Mehetek játszani vagy tévézni? - kérdezte mosolyogva felém fordulva.

   - Persze, de előtte mondanék valamit - hatalmas szemekkel figyelt engem. - Most a papa át fog menni Jin oppa-hoz, hogy beszélgessenek kicsit. Addig te itt maradsz. Ha valami baj lenne, nyugodtan gyere át. Bármikor.

   - Papa, tudod, hogy már nem vagyok kislány. Tudok vigyázni magamra. Mi történne velem itthon, ha csak a tévét nézem, vagy játszom?

   - Bármi történhet Hyuna.

   - Rendben. Átmegyek, ha valami baj van. Megígérem.

   - Köszönöm - csókoltam arcon. - Pihenjél szépen és tényleg gyere, ha baj van - álltunk fel az asztaltól, majd a bejárati ajtóhoz kísért. Felvettem a cipőmet, majd egy utolsó puszit adtam arcocskájára és már kiléptem is az ajtón.

   - Papa! - szólt utánam.

   - Igen? - fordultam meg tengelyem körül.

   - Érezd jól magad, Jin oppa-nál - mondta vigyorogva, majd becsukta az ajtót, engem kizárva. Kicsit álltam az ajtót bámulva, majd lassan tettem pár lépést oldalra, mire szomszédom ajtaja előtt teremtem. Csak bambultam az ajtóra, mint borjú az új kapura, de nem mertem kopogni. Egyszerűen minden bátorságom elillant, ami még a lakásban megvolt bennem, de most, konkrétan be voltam szarva. Ne legyél már ennyire töketlen NamJoon! - szóltam rá magamra, mire bekopogtattam az ajtón és vártam, hogy az kinyitódjon, de a pillanat, ameddig vártam, nem volt elég arra, hogy erőt gyűjtsek magamban, mert konkrétan a kopogással egy időben már láttam is mosolygós szomszédomat, akiért odavoltam.

   - Csak nem az ajtóban vártál eddig? - mosolyogtam rá, hogy kissé oldjam a feszültséget, ami inkább az én részemről volt.

   - Ha azt mondanám igen, akkor mit felelnél? - vigyorgott tovább, miközben nagyobbra nyitotta az ajtót, hogy bemehessek.

   - Azt, hogy türelmetlen vagy - nevettem el magam, ahogy beléptem lakásába és már csukódott is mögöttem az ajtó, majd hirtelen ujjakat éreztem meg, ujjaimnál.

   - És baj, hogy izgultam, mert átjössz? - nézett bele szemembe és ujjainkat összefonta. Kellemes érzés volt, így végül én szorítottam meg kissé ujjait, mert nem akartam elengedni.

   - Egyáltalán nem baj - néztem mélyen szemébe, miközben mosolyom levakarhatatlan volt.

   - Akkor jó - pirult el kissé, majd egy ideig összefonódott ujjainkat csodálta. Én is néztem őket, és úgy gondoltam, tökéletesen összeillenek. - Gyere, menjünk be - húzott maga után lassan, de nem engedtük el a másikat, még akkor sem, amikor már a kanapén foglaltunk helyett, egymás mellett. Csak ültünk és hol egymást, hol a szobát kémleltük tekintetünkkel, Nem tudtam, hogy mit kellene mondanom, azt vártam, hogy ő kezdje el a beszélgetést, de nem tette meg, mondjuk meg is értem miért. Ahogy visszagondoltam Kookie szavaira, és Jin mosolygós arcát csodáltam, rájöttem, hogy neki éppen annyira hihetetlen ez az egész, mint nekem. Nekem azért, mert most először érzek valaki iránt, aki férfi, mint én, míg Jin... azt nem tudtam, hogy ő mennyire volt tapasztalt e téren, de ahogy JungKook mondta, nem volt szerencsés a szerelemben, és ez szerintem nem egy-két kapcsolatot jelentet, hanem többet. A fiatalabbik szavaiból azt is leszűrtem, hogy Jin, túlságosan korán esett szerelembe, és talán ez riasztotta el eddigi partnereit, de lehet szimplán bunkók voltak az illetők. Nem csak, hogy bunkók, hanem szarházi alakok, akik kihasználták a világ egyik legcsodásabb emberét, aki teljes odaadással szerette őket mindig. Utáltam az ilyen embereket, egyszerűen mindegyiket a saját kezemmel nyúznám meg, ha megtehetném.

   - Ha jól hallottam - kezdett bele a mondatba, mire feljebb emeltem fejemet és belenéztem szemébe - Kookieval beszéltél, amikor összefutottunk az utcán.

   - Igen. Éppen azelőtt hívott fel és beszélgettünk. Mondott egy-két dolgot, majd a végén tett egy szép megjegyzést, amire mondtam neki, hogy nem leszünk jóban.

   - Igen, azt hallottam - mondta mosolyogva. - Aranyos voltál, ahogy beszéltél vele - nézett bele szemembe. - Vagyis az volt aranyos, ahogy beszéltél rólam - mondta egyre halkabban, miközben lesütötte szemeit és elpirulva fordította el fejét.

   - Honnan tudod, hogy rólad beszéltünk?

   - Amikor megköszöntél valamit Kookienak, akkor hallottam meg a beszélgetésetek és hallottam miket mondtál. Hogy félsz a mai beszélgetéstől. Hogy nem tudod mi is ez az egész, pedig voltál már szerelmes és házas. És azt.. - itt rám emelte tekintetét és egyenesen szemembe nézett. Szemeiben hihetetlen nagy boldogság sugárzott, ami nekem sok volt. - Hogy nem akarsz elveszíteni. Nem tudod, hogy ez mit jelent Nam. Sosem mondtak még ilyet nekem, egyedül JungKook, de tőle másképpen hangzik, mint tőled. Nagyon boldoggá tettél akkor, Nam. És tudom, hogy ez túl gyors, de csak ezt az egyet enged meg nekem és ígérem, utána leállok.

   - Mire gondolsz? - de ahelyett, hogy válaszolt volna, megéreztem puha ajkait bőrömön. Egy apró puszit kaptam arcom felületére, aminek hatására, megdermedtem, a szívem hevesen kezdett verni és éreztem, amint minden vér az arcomba szökik. Nem volt hosszú a pillanat, de rövidnek sem mondanám, csak arra lettem figyelmes, hogy Jin mosolyogva nézte megdöbbent arcomat.

   - Ne haragudj, csak nem tudom, hogyan fejezzem ki neked az örömömet és a köszönetemet, de ígérem, addig nem teszek semmit, míg te meg nem engeded. Ebben megegyeztünk délben.

   - Igaz - bólintottam, majd összefont ujjainkat néztem, amik combján pihentek. Eléggé közel ültünk egymáshoz, kicsit a másik felé fordultunk, hogy közvetlenül a másik szemébe tudjunk nézni, és közben kezemet közelebb húzta magához húzta, miközben simogatta bőrömet. - Kérdezhetek valamit? Vagyis ez két kérdés lenne - haraptam be ajkaimat, miközben magamban próbáltam megformálni a kérdést és szabad kezemet a tarkómra simítottam.

   - Persze. Kérdezz nyugodtan - húzta fel az egyik lábát a kanapéra és úgy nézett rám.

   - Az első az lenne, hogy mondtad, azóta vágytál a tegnap történtekre mióta, csak megláttál - bólintott egyet. - Elmeséled, te hogyan élted meg az elmúlt időszakot? Érdekel, hogy mivel keltettem fel a figyelmedet, mert szerintem nem vagyok az a fajta jó pasi, akiért mindenki odavan - hajtottam le fejemet és kezünket néztem, amint ujjaimmal végigsimítottam bársonyos bőrén. - Meg, nem szeretem, ha agyon dicsérgetnek, és azt mondják, jól nézek ki, mert szerintem ez nem igaz. De mindenki ezt gondolja magáról, kivéve az önelégült emberek.

   - Nagyon vitatkoznék most veled arról, hogy szerinted nem nézel ki jól, szerintem meg, nagyon is, de nem erre vagy kíváncsi éppen - mondta mosolyogva és megsimogatta kézfejemet. - Amikor ideköltöztem, nem hittem volna, hogy egyből találkozom is valakivel az első napomon, de mikor megláttalak Hyunaval, már akkor éreztem, hogy bennetek igaz barátokra lelhetek. Pontosan emlékszem, hogy aznap mit is vettél fel, mondjuk nem nehéz, hiszen, majdnem minden nap abban lehet látni téged. Fekete vászonnadrágot viseltél, fehér inggel, a nyakadban pedig egy fekete nyakkendő díszelgett, és, hogy az összkép teljes legyen, rajtad volt a zakód is. A hajad tökéletesen be volt lőve. Bevallom, legelőször a külsődbe szerettem bele, amikor egyből megpillantottalak, de amint tekintetünk találkozott, éreztem, hogy ez nem csak egy szimpla barátság lesz. Aztán, ahogy teltek a napok és találkoztunk, megismertelek és beléd szerettem. Két hónapon át titkoltam, hogy beleszerettem a szomszédomba, de Kookienak egyből leesett, amint beszélni kezdtem neki rólad. Ő egyből átlátta az egészet és támogatott benne. Mindig elmondta, hogy tartsam szem előtt, az előző kapcsolataim hibáit, és tanuljak belőjük, nehogy újból elveszítsek egy számomra fontos személyt. Mert tudod Nam, eddig sosem sikerült senkivel sem egy évnél hosszabb kapcsolatot létesítenem, mivel az első év előtt vagy után egyből leléptek, mondván, hogy meguntak, hogy nekik ez túl sok volt, ők nem is szeretnek igazán. Mindent vágtak már a fejemhez, így az elmúlt fél-háromnegyed évben, nagyon ügyeltem mindenre, míg meg nem találtalak téged. De most kicsit eltértem a kérdésedtől - mosolyodott el és összekulcsolt kezeinket nézte. - Amikor első nap vigyáztam Hyunara, nagyon boldog voltam, hiszen imádom a gyerekeket és mindig is vágytam egy kislányra, de mivel meleg vagyok, ez a vágyam sosem fog megvalósulni, de valahogy... mellettetek mégis azt érzem, hogy teljesült. Azon a délutánon Hyuna beszélt Minhieről. Megdöbbentett, hogy egy ennyire életvidám kislány, édesanya nélkül, hogy tudott ennyire okos és céltudatos lenni. Ne értsd félre, amit mondtam. Remekül felnevelted a kislányodat, minden tiszteletem a tiéd, de furcsa, hogy egy csonka családból származó gyerek ennyire boldog legyen, ilyen fiatalon. Azt hittem, a feleséged csak késő estig dolgozik és ezért kértél meg engem, hogy vigyázzak Hyunara, de mikor ezt meghallottam, szíven ütött. Ezért is akartam segíteni, mert valahol átéreztem Hyuna helyzetét. Egy nap alatt képesek voltatok a szívembe férkőzni olyan szinten, ahogy még JungKooknak sem sikerült - mondta hatalmas mosollyal az arcán. - Nagyon fontosak lettetek nekem és nem akartalak, akarlak titeket elveszíteni. Amikor megláttam, hogy sírtál, a szívem szakadt meg a látványtól. A könnyek, amiket akkor láttam, többé nem akarom látni. Mostantól csak mosolyognod szabad Nam! - mondta poénosan, de láttam rajta, hogy komolyan gondolta. - Ahogy kezdtelek titeket megismerni, úgy szerettem belétek. Amikor Hyuna beteg lett, nagyon aggódtam érte, ahogy te is, mert úgy éreztem, mintha az én kislányom szenvedne így, ezért képtelen voltam nem aggódni érte teljesen. Majd elmesélted, hogyan ismerted meg Minhiet és veszítetted el, úgy éreztem, jelenthetek valamit számodra, ha így megosztottad velem a legféltettebb titkaidat. Amikor.. a kórházban voltunk és, én kértelek, hogy ne enged, hogy megtaláljon valaki, akkor tényleg csak benned bízhattam. JungKook nem tud erről semmit sem, és nem is akarom, hogy tudjon. Nem akarom, őt és TaeHyung-ot belerángatni ebbe a harcba, ahogy titeket sem. Már benne vagytok, el fogok mondani mindent erről, de csak darabkákban. Nem akarok egyből mindent a fejedbe zúdítani - ingatta fejét, miközben kezemet kicsit közelebb húzta magához, de inkább ő volt az, aki közelebb jött hozzám. Szinte már mellettem ült szorosa, ahogy csodálta összekulcsolt ujjainkat, amiket semmi pénzért nem szedtem volna szét. Jó volt hallani, ahogy beszélt, örömmel töltött el és éreztem, ez tényleg szerelem. Csodálatos volt, ahogy hangja hallójáratomba fészkelte magát, majd ott maradt jó hosszú ideig. - Nem tudom, hogyan köszönhetném meg nektek mindazt, amit értettem tettetek az elmúlt két hónapban. Ennyi szeretettet és odafigyelést, régen kaptam már, és nagyon hiányzott már. Emlékszel.. az első csókunkra, ami hát eléggé viccesen sikeredett? - kérdezte mosolyogva, mire csak bólintottam egyet, ahogy felidéződött előttem az a délután. - Ott szívem szerintem tovább lettem volna veled, csak nem akartam, hogy félreértsd a dolgokat és Hyuna is ott volt. Nem akartam volna a szeme előtt, ilyeneket csinálni, sem pedig elveszíteni téged. Mondtam már, hogy fontos vagy nekem, ahogy Hyuna is, ezért nem tettem semmit még akkor. Az viszont tényleg váratlanul ért, amikor vacsorázni hívtál, mert legelőször álomnak hittem az egész napot, de amikor komolyan kezdtél el beszélni, tudtam, hogy tényleg akarod azt a vacsorát. Viszont, nem tudom, hogy emlékszel-e rá, de volt egy mondat, amit akkor mondtál, amikor a vacsora időpontját beszéltük meg. "Ha ilyen aranyosan viselkedsz, még a végén beléd szeretek." Úgy érzem, ez a pillanat is eljött, pedig szerintem akkor ezt nem gondoltad komolyan, hanem viccnek szántad - nézett bele szemembe és most megfogta kezemet, úgy kulcsolta össze ujjainkat, mintha az utcán fognánk egymás kezét. - Eléggé vicces így ez a beszélgetés, nem hittem, hogy ennyire jó lesz elmondani ezeket - mondta mosolyogva. - De folytatom is akkor. A még nagyon emlékezetes maradt, az, Hoseokkal való találkozás, talán. Emlékszem, hogy megégettem a kezem, mert valaki - itt konkrétan rám nézett - nem zárta el a gázt és beletenyereltem.

   - Bocsánat - húztam el számat. - Tudod jól, mennyire béna vagyok a konyhában - motyogtam.

   - Tudom - simogatta meg kezemet, majd másik kezével megfogta arcomat és visszafordította úgy, hogy belenézzek szemébe. - De talán ezért is szerettem beléd - mosolygott nagyban. - Az összes apró érintés, figyelem, amit tőled kaptam, mind megmaradt számomra. Nagyon boldog voltam, amikor elmehettem veletek az állatkertbe. Életem egyik legszebb napja volt, főleg, hogy veletek lehettem. Aztán ott volt Hyuna születésnapja. Nagyon örültem, hogy engem is meghívtál és kérted vegyek részt az egészben, mert nem hittem, hogy meghívtok, de talán akkor estem még jobban beléd, amikor egyik reggel átjöttél Hyunaért és kissé gondomat viselted. Akkor éreztem azt, hogy köztünk lehet valami, ami több mint barátság. Aztán... - sóhajtott egyet - ott volt az, amikor átjött Kookie váratlanul. Tényleg nem gondoltam, hogy átjön, direkt szóltam neki, hogy szóljon, mert akkor előkészítek mindent, de ahogy te is ismered, nem lehet megnevelni. Annyira bűntudatom volt, amiért le kellett mondanom a vacsorát, annyira akartam, hogy együtt töltsük azt az estét... de Kookie mindent elrontott - motyogta szomorúan, ami megmosolyogtatott. - Amikor Kookie nálam volt, sokat beszéltünk rólad, így hogy már látott személyesen is könnyebben tudott segíteni, tanácsot adni, de azért mi is próbáltunk együtt tölteni egy kis időt, mivel régen láttuk egymást. Legközelebb meg akkor találkoztunk, amikor Hyuna átjött hozzám, mert valami történt nálatok, de nem tartozik rám. A lényeg, nagyon megijedtem, amikor hirtelen elájultál. Nagyon aggódtam érted, ahogy Hyuna is. Egyáltalán nem akart magadra hagyni, míg le nem fektettem aludni, utána pedig.. én ott voltam veled és néztem, ahogy alszol. Nagyon aranyos vagy olyankor, hihetetlenül édes és ártatlan arcod van Nam, alvás közben. Amikor beszélgettünk és meséltem kicsit a múltamból, úgy éreztem, ez már nem szimpla barátság, mert érdeklődtél irántam, amit más eddig nem tett. Tudod... amikor aludtál, akkor nem szimplán csak néztelek, hanem hozzád is értem. Simogattam az arcodat és beszéltem hozzád. Akkor elmondtam mindent, de természetesen semmit sem hallottál belőle - mosolygott nagyban. - Másnap, amikor megláttalak a kanapén, elfogott a vágy, hogy megcsókolhassalak és bevallom, akkor arra készültem, de nem vártam, hogy felébredj. Régóta vágyok arra, hogy újra megcsókolhassalak, de nem fogom megtenni, míg nem engeded meg, vagy kezdeményezel. Várni fogok rád, ameddig csak lehet - nézett bele szemembe és megsimogatta arcomat. - A legfrissebb élmény, talán az, amikor Hoseok nálad volt és ittunk, közösen. Nem emlékszem, mit hadováltam nektek, remélem semmi hülyeséget, de arra tisztán emlékszem, hogy te vittél be a szobádba, majd fektettél le. Aludtam, de éreztem, hogy mit tettél közben és ez boldoggá tett. Azon az éjjelen veled álmodtam, hogy együtt vagyunk és boldogak. Valamivel később felébredtem és láttam, hogy ott alszol a földön, így nehezen, de befektettelek magam mellé és egyből elnyomott az álom. Sajnálom, ha rád másztam, vagy valamit tettem az éjjel, éjszaka eléggé hiperaktív vagyok - kuncogott. - De hihetetlenül boldog voltam veled akkor Nam. Elmondhatatlanul. Boldog voltam, egészen addig, míg.. míg meg nem haragudtál rám. Nagyon rosszul éreztem magam, de miután tegnap elmondtál mindent, már az okát is tudtam. Egyszerűen féltékeny voltál rájuk, és ez így jött ki rajtad. Elmondom, nagyon rosszul esett, hogy nem voltál velem, hogy nem láthattalak, csak Hyunat, aki elmesélte, hogy mi van veled. Részletesen beszámolt mindenről, de nagyon aggódtam érted. Tae-val és Kookie-val próbáltunk kitalálni valamit, de semmi sem jutott az eszünkbe. Aztán elmentek, én egyedül voltam és bántott, hogy egyetlen üzenetemre és hívásomra sem reagáltál, aztán.. amikor felhívtál, annyira boldog voltam. Végre hallhattam a hangodat. Annyira örültem neki és az, hogy akartál velem beszélni, csak még nagyobb öröm volt nekem. És akkor el is értünk a mai naphoz - nézett bele szemembe, ahogy a kezemet fogta. - Ezzel kielégítettem a kíváncsiságodat? - mosolygott nagyban.

   - Részben - mosolyogtam és kissé lejjebb csúsztam a kanapén.

   - Miért csak részben?

   - Mert van még egy kérdésem.

   - Akkor tedd fel - mondta lelkesen.

   - Kookie mondta nekem, de csak a te érdekedben tette, meg miattam, hogy ne érjen sokként, ezért ne szid meg érte, hogy elmondta.

   - Elmondta???? - kerekedett el szeme.

   - Hát azt mondta, hogy sokkolni fog és lehet, elítéllek érte, de hallgassalak végig és csak utána döntsek. Azt mondta, még Tae sem tud róla és majd egyszer el akarja mondani neki, gondolom akkor, amikor összejönnek. Meg azt is említette, hogy eddig nem volt szerencséd a szerelemben és, hogy én vagyok az utolsó reménysugár az életedben, amit elméletileg te mondtál - mosolyogtam nagyban, ahogy néztem az idősebb zavarát.

   - Ez igaz, mármint... a vége - vakargatta tarkóját.

   - Elmondod mi történt, ami elméletileg sokkolni fog? - húzódtam kissé közelebb hozzá, hogy érezze tényleg kíváncsi voltam rá és nem akarom egyedül hagyni ezzel a teherrel.

    - Kérsz valamit inni? Nekem kissé kiszáradt a torkom, a sok beszédtől - mondta, miközben tekintetével ide-oda nézelődött.

   - Ugye, nem akarsz elmenekülni Jin? - szorítottam meg kissé kezét.

   - Nem, csak tényleg ki van száradva a torkom. El fogom mondani - simogatta meg arcomat, majd lassan kihúzta ujjait az enyémek közül és hirtelen egy hatalmas üresség fogadott. Hiányzott a melegség, ami eddig körülöttem volt, mintha nem ugyanott lettem volna. Tátongó üresség, pedig csak öt méterre ment tőlem, ilyet még.. Minhienél sem éreztem. Szerelmes voltam Minhiebe, ez biztos, de akkor.. amit Jin iránt érzek, az micsoda? Szerelem, csak más? Vagy annál is több? Ujjammal számat piszkáltam és tanakodtam, hogy vajon, ez miben különbözik még a Minhievel való kapcsolatomtól.

   - Min gondolkodtál el ennyire? - hallottam meg váratlanul hangját és egyből kizökkentett gondolataimból.

   - Csak azon, hogy miért különbözik a mostani érzéseim, a Minhievel való kapcsolatomtól. Mármint... Teljesen más a két érzés, és ezt próbálom megfejteni - néztem rá, ahogy két poharat a kis asztalra tett, majd visszahelyezkedett mellém a kanapéra, én pedig automatikusan fogtam meg kezét, ami boldogsággal töltötte el az idősebbet.

   - Rá fogsz jönni Nam. Ezért ne aggódjál - mosolygott rám és megsimogatta alkaromat. - De miért különbözik a kettő? Vagy miben érzed a különbséget?

   - Abban, hogy... Várj! Te most terelni próbálsz - vetettem szemére, mire csak elhúzta száját és elfordította tekintetét. - Jin, megígérted!

   - Tudom, de ezt nem olyan könnyű elmondani, főleg nem annak, akit szeretsz... - halkult el egyre jobban hangja.

   - Ha elmondod, kapsz valamit.

   - Kapok? -  nézett értetlenül rám.

   - Igen.

   - És mit?

   - Hunyd le a szemed - itt csak felvonta szemöldökét, de egy kicsivel később lehunyta pilláit. Nagy levegőt vettem, mert nem először tettem ilyet, de mégis új volt, hogy egy férfival történik meg. Közelebb hajoltam hozzá, éreztem, hogy keze megfeszült fogásomban, majd lassan megpusziltam arcát. Ott tartottam ajkaimat bársonyos bőrén, és én is lehunytam szemeimet. Nagyon puha bőre volt. El sem bírtam engedni őt, de muszáj volt. Visszaültem a helyemre és mindkét kezemmel kezét fogtam és játszadozni kezdtem ujjaival. Nem mertem felnézni rá, hihetetlenül zavarban voltam, de azt akartam, hogy elkezdjen beszélni.

   - H-ha elmondom, akkor... - kezdett bele, de gyorsan félbeszakítottam.

   - Igen. Akkor ezt kapod - motyogtam halkan és tovább piszkáltam ujjait. Úgy éreztem magam, mint egy durcis kisgyerek.

   - Rendben - mondta és megsimogatta hajamat, amitől kirázott a hideg, de a kellemes és megnyugtató érzéstől. Szerettem, ha hozzámért. - Nyolc évvel ezelőtt történt az egész. Éppen életem egyik nagy szerelmével voltam együtt, mikor is azon az éjjelen szakított velem. Közölte, hogy nem is szeretett valójában, kihasznált, egy nyamvadt fogadás miatt volt velem végig. Közel másfél évig tartott a kapcsolatunk, így ezt nagyon nem tudtam elhinni neki, de mikor megmutatta az üzeneteket, amiben a haverjai írták le, hová is vigyen el engem, minden megvilágosult előttem. Hihetetlenül összetörtem, talán életemben először voltam magam alatt, annyira. Napokig ki nem tettem a lábamat a lakásból, csak feküdtem az ágyamban és sírtam, semmi mást nem csináltam. Hihetetlenül lefogytam, ami nálam hatalmas szó, mert rengeteget eszem, és még a lakást is elhanyagoltam, pedig utálom magam körül a rendetlenséget. Semmilyen üzenetre vagy hívásra nem reagáltam, de a harmadik nap minden megváltozott. Kopogtattak az ajtómon, semmi kedvem nem volt kinyitni, de annyira kitartó volt az a személy, hogy már idegesített az egész, így kimásztam a kis vackomból és ajtót nyitottam. Kettőt találhatsz, ki dörömbölhetett az ajtómon, főleg, hogy korán reggel volt, ráadásul. Mikor megláttam, nem is én döbbentem meg, hanem ő, mert majdnem egy hónapja nem láttuk egymást, csak telefonom beszéltünk. Amikor meglátott egyből bejött a lakásba és faggatni kezdett, kérdezősködni, hogy mi történt, legalábbis én erre számítottam, de helyette, csak bejött és megölelt. Életemben nem örültem még annyira egy ölelésnek, így újból rám jött egy sírógörcs és mindent elbőgtem neki, minden panaszom, bánatomat, ő pedig csak hallgatta és simogatott. Másra nem is volt szükségem. A következő, amire emlékszem, hogy az ágyamban fekszem betakarva, kisírt szemekkel, kint pedig szólt a tévé. Kikászálódtam a nappaliba és ott találtam Kookiet a kanapén, amit a tévét nézte és nagyon elgondolkodott valamin. 

   Nálunk már szokás volt, hogy beleült az ölembe és úgy nézte a tévét, vagy belefeküdt az ölembe, hiszen a legjobb barátok voltunk, már mióta és tudta rólam, hogy meleg vagyok, így sosem adott hiú reményeket, hogy beleszeressek, de nekem Kookie sosem jött be úgy, hogy belé szeressek. Persze aranyos meg minden, de nem az esetem, ő Tae párja, de megint elkalandoztam - kuncogott kissé, majd megszorította kissé kezemet, így felnéztem rá és láttam arcát, hogy mennyire is fájdalmas visszagondolnia azokra a napokra. Azt akartam mondani neki, hogy ne mondja el, ha ennyire fájdalmas az emlék, de mintha olvasott volna a gondolataimban, megszorította kezemet és a szemembe nézett. - Azon az éjjel egy igazi idióta voltam, csak saját magamra gondoltam, senki másra és ő, csak rosszkor volt, rossz helyen. Ha nem lett volna, ott meg sem történik, de nem így volt.. Beleült az ölembe, háttal nekem, bennem pedig eléggé nagy érzelmek dúltak, így nem tudtam uralkodni magamon és a tetteimen. Gondolom, tudod mi történt, így a részleteket nem mesélném el, de szerintem kíváncsi sem vagy rá. Lefeküdtem JungKookkal - mikor ez elhagyta száját, kissé sokkolva ért, mert tudtam, hogy mi lesz a következménye, de nem hittem, hogy így fog hatni rám, ha ki is mondja. - Másnap, amikor felkeltem Kookie ott feküdte mellettem, aggódó arckifejezéssel, amint engem vizsgált. Egész éjjel fent volt, hogy vigyázzon rám. Önző voltam, a legjobb barátommal szemben, nem érdekelt, hogy ő mit akart, vagy jól érezte-e magát, nem számított nekem akkor, de mikor belenéztem a szemébe reggel, tudtam, hogy ő, csak azt akarta, hogy jobban legyek. Rengeteg mindennel tartozom már neki, és fogalmam sincs, hogyan viszonozhatnám neki. Ez lenne az a hatalmas titok, amit el akartam neked mondani, de valamilyen szinten, biztos sejtetted, hogy Kookieról volt szó, hiszen ő mondta el neked egy kicsit - mondta halkan, én pedig csak néztem magam elé és próbáltam megemészteni a hallottakat. - Talán - szólalt meg egy idő után, mert, hogy nem szóltam semmit sem - jobb, ha egy kicsit egyedül hagylak - kezdte el elhúzni kezét, de én egyből visszahúztam magamhoz. Nem akartam, hogy elmenjen. - Nam.. - kinyújtottam egyik karomat, átkaroltam vállát és magamhoz öleltem, miközben fogtam kezét. Éreztem, ahogy megfeszült karomban és idegesen kapkodta a levegőt.

   - Nehogy azt hidd, ezzel elijesztesz magad mellől - szólaltam meg végül, az egy perc néma csend után. - Komolyan mondom Jin. Ezzel nem tudsz elijeszteni magadtól, ahhoz valami szörnyűbbet kellene mondanod, de szerintem nem tudsz meglepni semmivel sem - mosolyodtam el. - Köszönöm, hogy elmondtad ezt nekem, hogy rám merted bízni ezt a titkot - simogattam meg hátát kezemmel, amivel átkaroltam. Éreztem, amint megkönnyebbülten felsóhajt, majd másik kezét kiszabadította kezemből és mind két kezével átölelt. Elmosolyodtam tettén és én is átöleltem másik kezemmel is. Szorosan bújt hozzám, markolászta ingem anyagát és arcát beletemette vállamba, vállövem üregébe és nyakamba. Jó érzés volt, hogy így bújt hozzám, boldoggá tett és örültem neki, hogy ennyire megbízott bennem.

   - Köszönöm Nam - hallottam halk hangját és egy puszi landolt arcomon, aminek hatására elmosolyodtam és simogattam tovább hátát.

   - Semmit sem kell köszönnöd Jin.

   Még néhány percig így maradtunk, míg Jin el nem húzódott tőlem és mosolyogva nézett rám. Boldog voltam, hogy megosztotta velem a gondolatait, hogy milyen traumák érték régen, és tudtam, hogy ő volt az, akire vágytam mindig is. Szerettem, de még nem éreztem késznek magam, hogy ki is mondjam neki. A megfelelő időt kerestem, de az nem most jött el, arra még várnom kell egy kicsit. Nem akartam elsietni a dolgokat, de tudtam, ő sem. Ki akartunk minden percet élvezni a másikkal, már éppen készültem, hogy magamhoz öleljem, mikor megszólalt a mobilom. Sajnálkozva néztem rá, de ő csak mosolyogva mondta, nézzem meg nyugodtan. Előkotortam a készüléket és anyám nevét pillantottam meg a kijelzőn, de csak egy üzenet jött tőle.

   "Szia kisfiam. Remélem, a hétvégére eljöttök hozzám látogatóba Hyunaval. Hoseok is látni szeretne már, így áthívtam őket vasárnapra ebédre. És kérte, hogy adjam át az üzenetét: Mindenképpen jönnöd kell Nam, mert ha nem akkor kitekerem a nyakadat. Ezt mondta, szóval szerintem jobb, ha jössz, mert a végén tényleg megteszik. Szeretettel Anya"

   Amikor ezt elolvastam elmosolyodtam, mert volt egy sejtésem, hogy miért akart Hoseok mindenképpen találkozni velem. Már éppen válaszolni akartam, amikor megpillantottam néhány sorral lejjebb egy-két mondatot. 

   "Majd elfelejtettem. SeokJint is örömmel látnám a hétvégén. Szeretném jobban megismerni, mert Hyuna rengeteget mesélt már róla. Majd alszik veled a szobádban, ott úgyis nagyobb a hely, mint nálam vagy Hyuna szobájában."

   Itt csak meredtem a készülékre és bámultam a képernyőt. Nem azzal volt a baj, hogy Jin is jöhetett, hanem....

   - Mi a baj Nam? - kérdezte Jin, ahogy közelebb hajolt hozzám.

   - Anya áthívott magához minket a hétvégére.

   - Oh, akkor érezzétek jól magatokat - biggyesztette le kissé ajkait.

   - Téged is hívott.

   - Tényleg? - kerekedett el a szeme.

   - Igen.. - haraptam be ajkait.

   - Akkor mi a baj?

   - Azt mondta, hogy velem fogsz aludni...

   - És ez baj?

   - Nem, csak... eddig véletlenül aludtunk együtt, és.. ez nekem még új... Négy éve nem aludtam senkivel sem. Néha Hyunaval, de tudod, hogy értettem.

   - Nam, te most attól félsz, hogy esetleg csinálok veled valamit az este? - nézett bele a szemembe, mire döbbenten néztem rá.

   - Ízé..

   - Szerinted, ha akarnék valamit tenni veled, azt nem tettem volna már meg?

   - De.. - mondtam beismerően és lehajtottam a fejemet.

   - Ne félj ennyire, jó? - simogatta meg arcomat. - Nem foglak bántani. Úgysem én lennék az, aki alul lesz - mondta mosolyogva.

   - Tessék? - kaptam fel a fejemet rémülten.

   - Csak vicceltem, te kis butus. Ne vágj ilyen rémült képet - ölelte át nyakamat és magához ölelt. - Én csak rád vágyok, de képes vagyok akármennyi időt várni rád, Nam. Rád, egy életen át is képes lennék várni - mondta és egy puszit nyomott arcomra.

   - Ne hozd rám, így a frászt. Ez nem volt szép - motyogtam, ahogy átöleltem a kanapén.

   - Bocsánat. Mivel engesztelhetlek ki? - kérdezte mosolyogva, amint átkarolva a nyakamat, húzódott el és nézett bele a szemembe.

   - Ha ma este velem és Hyunaval vacsoráznál - mosolyogtam rá.

   - Ezt az ajánlatot nem utasítanám vissza semmi pénzért és tartozol még valamivel nekem - vigyorgott tovább és arcát beletemette nyakamba, én pedig fordítottam felé arcomat, hogy egy puszit hintsek bőrére, amitől nem akartam elválni. Azt akartam, hogy ez a pillanat örökké tartson.

   Szeretlek Jin. Ha tudnád, hogy mennyire. 

Csak hogy átlássátok, hogyan is képzeltem el a lakásukat.

Minkét lakást feltüntettem a képen és remélem érthetően írtam oda mindent, ha nem, akkor kérdezzetek xD

13.fejezet

   - Esetleg itt aludhatnék? - kérdezte lágyan.

   Ez a mondat visszhangzott a fejemben, amióta csak kimondta ezt a három szót. Csak dermedten álltam az ajtóban és bámultam őt, talán túlságosan is, mert már a kezét kezdte el lengetni előttem.

   - Nam? Jól érzed magad? - lépett egy kicsit közelebb, szemeim még jobban kikerekedtek. - Megint lázad van? - tette kezét homlokomra és hirtelen átfutott rajtam a kellemes borzongás. Ahogy keze hozzáért bőrömhöz, szinte égni kezdett a testem és nem csak az alkohol miatt. Tényleg tetszett nekem Jin? Annyira, hogy már csak egy érintéstől, így éreztem magam? Miért más, mint az amikor Minhievel voltam együtt? Miben különbözik a két érzés? Ki akarom deríteni a dolgokat és ehhez az kell, hogy még közelebb kerüljek Jinhez.

   - Bocsáss meg, csak Hoseokkal éppen ittunk és az alkoholtól lassul a reakció idő - szabadkoztam egyből, de részben igaz is volt. - Nyugodtan itt aludhatsz, megágyazok neked a másik szobában, ha az úgy megfelel - engedtem beljebb szomszédomat.

   - Nem kell Nam - ellenkezett egyből. - Jó lesz nekem a kanapé is. Nem akarok a terhedre lenni, főleg, hogy vendéged van. Szervusz Hoseok - köszönt barátomnak.

   - Szia - köszönt vissza. - Ne aggódj Jin. Én majd alszom NamJoon szobájában, vagy Hyunaval. Volt már ilyenre példa, szóval nekem nem gond - mondta vigyorogva, miközben kissé elhelyezkedett a padlón. - Inkább gyere és igyál velünk, ha már így betoppantál - nyújtott szomszédom felé egy dobozzal.

   - Én nem igazán bírom az alkoholt. Olyankor mindig össze-vissza beszélek - pirult el kissé, ahogy mondta, itt pedig Hoseok rám nézett, felvont szemöldökkel, mintha jelezni akarna valamit, végül leesett. Talán így kideríthetjük, hogy ő mit is érez irántam.

   - Én is össze-vissza beszélek, szóval nem vagy egyedül. Na, gyere - unszolta barátom, mire Jin beadta a derekát és a kis táskát, amit hozott letette a földre, majd elfogadva az italt ült le a kanapéra, én pedig mellé helyezkedtem.

   - Miről beszélgetettek eddig? - kérdezte Jin, miután egy-két kortyot lehúzott a sörből és vagy engem vagy pedig barátomra nézett, mi pedig egymásra. Nem mondhattuk el neki, hogy éppen ő róla folytattunk beszélgetést, hogy nézne már az ki? Meg, biztos érdeklődne, hogy vajon miért róla beszélgettünk.

   - Csak az élet nagy dolgairól, na meg arról, hogy NamJoon mennyire béna és mennyire nem képes magára vigyázni - szólalt meg barátom, én pedig kérdően néztem rá.

   - Azért bénának nem nevezném, hanem inkább kicsit felelőtlennek, de a végével egyetértek - mondta szomszédom, majd rá kaptam tekintetemet.

   - Ez egyáltalán nem igaz! - védtem meg magamat, de csak két nevető barátot kaptam, akiknek a könnyük is kicsordult. Nem nagyon szerettem, ha kinevetnek, meg olyanokat állítanak rólam, amik nem igazak. - Nagyon jó barátok vagytok, mondhatom - motyogtam és elfordítottam fejemet és a kifelé kezdtem bámulni az ablakon.

   - Ne már haver! - hallottam meg Hoseok hangját. - Ne vedd már így magadra - jött közelebb hozzám és megveregette lábamat, hogy ne vegyem annyira, a szívemre.

   - Nem úgy értettünk Nam - hirtelen Jin hangja töltötte be elmémet és muszáj voltam ránézni. Annyira közel volt, de mégis távol. - Csak azt mondtuk, hogy nem tudod ,mindig hol vannak a határok, ami az én meglátásom szerint nem is rossz dolog - mondta mosolyogva, ahogy rám nézett. - Ne haragudj ezért ránk - nézett szemembe, én pedig... elolvadtam. Ahogy gyönyörű szempárjával az enyémbe nézett, egyszerűen képtelen voltam megszólalni, vagy egyáltalán reagálni a hallottakra. Teljesen megbabonázott, elvette az eszemet, engem meg elfogott a vágy, hogy többet akarjak. Már éppen készültem megmozdítani kezemet, mire Hoseok meglökte lábamat, így kizökkentett ebből az állapotomból. Örültem, hogy megállított, mivel nem tudtam milyen következményeket hozott volna magával az idióta tettem. Kissé elmosolyodva közöltem Jinnel, hogy nem haragszom rájuk, mire a következő pillanatban, karjait éreztem meg nyakam körül, arca az enyémnek simult, teste szinte az enyémen volt és úgy ölelt magához. Nem tudtam hova tenni tettét, így óvatosan próbáltam viszonozni gesztusát, de addigra elhúzódott, viszont a vigyor arcáról, levakarhatatlan lett.

   Hoseok feldobott egy témát, amit elkezdtünk majszolgatni, kifejtettük róla a véleményünket, közben pedig sorra fogytak az italok az asztalról és furcsa módon, nem én ittam a legtöbbet, pedig nekem lett volna rá a legnagyobb szükségem. Ahogy folyt a beszélgetés, úgy fogyatkozott az idő is reggelig, de minket egyáltalán nem zavart, hogy reggelig fent leszünk, úgyis hétvége volt, így nem nagyon foglalkoztatott, mikor is fekszünk le. Rengeteget nevettünk, poénkodtunk és húztuk a másik agyát, de közben ügyeltünk arra, hogy Hyunat fel ne ébresszük, az ökörségeinkkel. Remekül éreztem maguk velük, talán erre volt szükségem hosszú idő után, hogy kissé lazítsak, hogy a barátaimmal legyek és kirúgjak a hámból, de természetesen, mindent mértékkel, mivel volt egy hét éves kislányom, akinek én vagyok a példaképe az életében, így nem mutathattam neki rossz példát. Nem is tudom, mikor ittam utoljára ennyit, sőt, mikor ittam utoljára alkoholt. Már idejét sem tudtam, de talán egy-egy kisebb családi összejövetelen, vagy szilveszterkor, de szerintem eléggé régen volt az is már.

   Ahogy telt az este, az alkohol úgy vette át az agyam felett az irányítást, így néha azt sem tudtam mit mondok, vagy épp mit mondanak nekem, szóval valamikor, mint egy idióta vigyorogtam, de nem én voltam egyedüli ezzel, mivel a két férfi, aki még a szobában tartózkodott, ugyanilyen állapotban volt. Jin jól mondta, egyáltalán nem bírja az alkoholt. Össze-visszabeszélt, néha teljesen érthetetlen dolgokat, Hoseokkal csak néztünk ilyenkor. Nagyon hirtelen volt hangulatváltozása. Az egyik pillanatban mosolygott, mintha hihetetlenül boldog lenne, majd a következő pillanatban, mintha a világ dőlt volna össze benne, úgy fordult magába. Amikor teljesen megtörve ült mellettem, mindig átkaroltam a vállát és biztatóan mosolyogtam rá, és próbáltam valami szar poénnal jobb kedvre deríteni, ami az esetek többségében sikerült. Ilyenkor Hoseokra pillantottam, aki nagyban mosolygott, de nem tudtam eldönteni, hogy az alkoholtól, vagy azért, ahogy minket látott egymás mellett. Az este folyamán, sok alkalmam nyílt arra, hogy megfigyelhessem szomszédomat közelebbről is, így nem egyszer pásztáztam végig szemeimmel arcát és testét. Leginkább arca kötötte le figyelmemet, amin megfigyelhettem arca minden rezdülését, amikor nevetett vagy és csak mosolygott. Az tetszett a legjobban, amikor elcsodálkozott valamin, ilyenkor szemei hatalmasak lettek és ajkai elnyíltak. Egyszerűen gyönyörű volt és kezdtem tudomásul venni, hogy én tényleg kedvelem Jint. Nem csak kedveltem, de minél több időt akartam tölteni vele, hogy mindig ilyen hevesen verjen a szívem, hogy égjen a bőröm, hogy hozzáérhessek és ne csak szimplán barátilag. Nem értettem, hogy eddig miért nem tűnt fel ez nekem, talán azért, mert mindig bebeszéltem mást magamnak, de most hogy nagyjából tisztában voltam az érzéseimmel, tenni is akartam valamit.

   Jin éppen nem ült mellettem, mert ment, hogy megnézze kislányom mélyen alszik-e, és ahogy visszafordult hozzánk, egy csodálatos mosoly terült el az arcán, majd leült mellém a kanapéra.

   - Annyira jó, hogy van egy kislányod Nam - mondta, ahogy készült kiinni az utolsó kortyokat az italából. - Én mindig is egy kislányról álmodoztam..

   - Neked is lehet lányod Jin - szólalt meg Hoseok, mire Jin csak nevetni kezdett. Mind a ketten értetlenül néztük szomszédomat, mert nem értettük miért is nevetett így. Mikor elhalt a nevetése, nem nagyon nézett ránk, inkább csak meghúzta italát, majd letette a kis asztalra.

   - Nekem soha sem lehet gyerekem - mondta szomszédom halkan és lehajtotta fejét.

   - Ezt hogy érted Jin? Még találhatsz egy csinos és okos nőt, aki tetszeni fog neked és összeilletek. Tőle, akármikor lehet gyereked. Akár egy gyönyörű kislányod - világosította fel Hoseok.

   - Ez nem ilyen egyszerű - mondta sóhajtva és mintha egy kicsit kezdett volna összeomlani.

   - Miért nem? - nézett rá barátom kérdően. Jin felemelte a fejét, először barátomra, majd rám nézett és végül a semmibe meredt maga elé.

   - Mert én... - kezdett bele, de elhalt a hangja. - Mert én... - kezdte ismételten, de ismét nem fejezte be. - Mert én... - és ebben a pillanatban eldőlt a kanapén, egyenesen ölemben landolt a feje és keze lelógott a bútorról. Barátommal egyszerre kaptunk fejünk Jin után és ijedten néztünk rá, de amint szólni akartunk hozzá, meghallottuk egyenletes szuszogását, így megkönnyebbülten sóhajtottunk fel, hogy csak kimerült és elaludt.

   - Szerinted mit akart mondani? - kérdeztem barátomat, amint egy plédet terítettem rá szomszédomra, hogy ne fázzon és kissé elbambultam arcán.

   - Fogalmam sincs, de az ahogy egész este mesélt magáról, eléggé érdekes volt, főleg, ahogy rád nézett.

   - Nézett? - vontam fel kérdően szemöldökömet.

   - Nem láttad? Amikor meséltél vagy éppen ittál, téged nézett.

   - Nem láttam - néztem le az ölemben fekvőre. - Mondjuk nem csak ő volt az, aki figyelte a másikat..

   - Azt is láttam. Figyelj NamJoon. Én úgy érzékelem ezt az egészet, hogy Jinnek nem vagy közömbös, sőt, ő is kedvel téged, de lehet, nem akarja bevallani magának, ezért tenned kell valamit, hogy egyértelmű jelet adjon erre az egészre. Én ezt nem tehetem meg helyetted, neked kell tenned valamit az ügy érdekében, ha azt akarod, hogy legyen belőle valami. Ez a te életed, nekem nincs beleszólásom, én csak segíteni tudok, de ennél többet már én sem tehetek. Nem oldhatom meg ezt helyetted - mondta, miközben felállt a földről és átmozgatta elgémberedett végtagjait.

   - Tudom és köszönöm, az eddigi segítségedet - mosolyogtam rá barátomra.

   - Nincs mit haver. Na, de szerintem én elteszem magam holnapra, vagyis mára - nevetett halkan. - Aztán te se maradj fent sokáig. Jó éjt - intett és a vendégszoba felé vette az irányt.

   - Jó éjt - köszöntem neki, figyeltem, ahogy bebotorkált a szobába, majd magára zárta azt. Kicsit még üldögéltem, hogy biztosnak érezzem a talajon a lábamat, mielőtt még lefeküdni készülnék. Letekintettem az ölemben mélyen alvó személyre és elmosolyodtam. Hihetetlenül aranyos volt, ahogy kissé összegubózódott a kicsiny kanapén, felvéve a jól ismert magzat pózt és egyenletes légzése, megnyugtatott. Óvatosan lehúztam róla a takarót, majd kezemet oldalára helyeztem, mire halk motyogásba kezdett. Olyan volt, mintha azt mondaná "nem" vagy "ne", de nem tudtam pontosan kivenni szavait. Óvatosan leemeltem fejét combomról és felálltam, majd óvatosan és kissé nehezen a karomba vettem. Igaz, hogy jó kondiban voltam, de volt egy különbség kislányom és Jin sólya között, nem mintha annyira nehéz lett volna, csak amikor az ember nincs tudatánál, sokkal nehezebb, mint éber állapotban. Karjai erőtlenül hullottak teste mellé és feje is hátracsuklott volna, ha húzom közelebb magamhoz, hogy félig rajtam feküdjön, miközben nehezen, de bebotorkáltam vele a szobámba. A könyökömmel nyitottam ki az ajtót, majd a lábammal behajtottam és az ágyamra fektettem szomszédomat.

   Rendesen ráfektettem a matracra, majd ráterítettem takarómat, de mielőtt még bárhová is mentem volna, nem bírtam megállni, hogy ne üljek le kicsit a földre, kezeimet az ágyra fektettem, majd azokon pihentettem fejemet és így néztem alvó szomszédomat. Gyönyörű arca volt, egyszerűen meseszép. Olyan ártatlan volt és gyermeki, hogy az már bűn volt. Képtelen voltam nem nézni őt. Teljesen egyértelművé vált, hogy belezúgtam a szomszédomba. Óvatosan feléje indítottam kezemet és lassan megérintettem arcát, majd végigsimítottam arcán. Olyan bársonyos volt a bőre, mint egy babáé. Káprázatos volt ez az ember előttem. Tényleg, hasonlóan érezhet, mint én? Nem csak egy ábránd az egész? Nem akartam, hogy tönkremenjen a barátságunk, a hülyeségem miatt, mert túlságosan fontos volt, ahhoz Jin, hogy elveszítsem. Igaz, hogy csak másfél hónapja ismertem, de mintha már legalább egy éve ismernénk egymást, úgy kezeltük a másikat. Tényleg fontos volt nekem Jin, és nem csak, mint egy barát. Teljesen megváltoztatta az életemet, az életünket. Pozitív hatással volt ránk és ez boldoggá tett. Örültem, hogy Jin részese lett az életünknek és, hogy ő is az akart lenni. Lehet nem mondta ki hangosan, de éreztem, hogy velünk akart lenni. Az, hogy állandóan segített, hogy mindenben a kedvünkben járt, hatalmas öröm volt számomra.

   Lágyan simogattam arcát, épphogy hozzáértem bőréhez, valamikor el is mosolyodott érintésemtől, de szerintem inkább csak álmában volt boldog és azért mosolygott, de a tudat, hogy lehet miattam, felért egy világgal. Eldöntöttem fejemet és úgy figyeltem tovább, ahogy aludt és lassan, éreztem, ahogy szemeim feladják a harcot az alvás ellen, így álomba szenderültem, a szobámban, az ágyam mellett ülve, Jin mellett.

   Nem volt álmatlan éjszakám, most ismételten az az álom lett úrrá rajtam, amit legelőször álmodtam és nem tudtam, ki volt a párom, de most, teljesen egyértelművé vált számomra.

    Álmomban, éppen hazafelé tartottam egy hosszú nap után, már sötétedni kezdett, így siettem, bár tudtam, hogy kislányom nincsen otthon egyedül, de mégis hamar a lakásban akartam lenni, hogy láthassam őket. Nagyon régen volt már, hogy kettesben tudtunk lenni, mert mindig volt valami és holnap egyikünk sem dolgozott, így végre pihenhettünk rendesen. Senki sem fog minket zavarni. Miénk a világ. Ahogy felkutyagoltam a lépcsőn, halásztam elő kulcsomat és benyitottam a lakásba, ahonnan kiáramlott a vacsora kellemes illata.

   - Megjöttem - mondtam hangosan, miközben lefejtettem magamról a felesleges ruhákat és cipőt, majd beljebb léptem.

   - Jó, hogy végre itthon vagy - jött felém kedvesem, hatalmas mosollyal az arcán, majd átkarolta nyakamat és ajkaimra hajolt. Hihetetlenül vágytam már erre a csókra, és hogy ne csak néhány perces legyen, mert tudtam jól, hogy kislányom bármelyik pillanatban itt lehet.

   - Papa! Ne előttem! - hallottam meg hangját és mosolyogva váltam el páromtól, miközben derekát nem engedtem.

   - Nem előtted kezdtük, te jöttél ide. Na, de köszöntsd szépen a papát - léptem el szerelmemtől és elindultam Hyuna felé, mire kislányom a karjaimba ugrott, majd kezdetét vette a vacsora, amit hárman fogyasztottunk el. Mikor végeztünk elmosogattam, mivel ők készültek, akkor én pakolok is el, addig párom lefektette kislányomat, majd csak akkor figyeltem fel, mikor már mögöttem állt és átölelte derekamat.

   - Hagyd a mosogatást. Majd holnap megcsinálom - nyomott egy csókot nyakamba, miközben szorosan bújt hozzám.

   - Nem akarom, hogy még többet dolgozz. Főztetek vacsorát, így én pakolok is el. Két percet kérek és máris a tiéd leszek - mosolyogtam rá és arcon csókoltam.

   - Ne várass túl sokáig, mert aztán bajban leszünk - mondta fenyegetve és elindult a hálónk felé, direkt nyitva hagyva az ajtót, hogy láthassam, amint öltözködni kezd. Mosolyogva fejeztem be a mosogatást, majd mentem a szobába, aminek az ajtaját bezártam, hogy kislányom ne tudjon ránk rontani reggel. Párom már az ágyban feküdt és várt rám.

   - Milyen volt a napod? - kérdeztem, miközben levettem ruháimat, majd egy tiszta alsót varázsoltam magamra és bemásztam mellé az ágyba. Egyből hozzám bújt, lábát átvetette rajtam, fejét ráfektette mellkasomra és átölelt.

   - Hosszú, de nem akarok róla beszélni. Veled akarok lenni - csókolta meg bőrömet és lehunyt szemmel feküdt félig rajtam. Simogatni kezdtem hátát, végighúztam ujjaimat bársonyos bőrén és hajába csókoltam többször. - Nagyon szeretlek Nam - hallottam halkan hangját.

   - Én is szeretlek Jin - súgtam halkan fülébe, mire lassan feljebb kúszott hozzám, hogy végre egymáséi lehessünk. Lágyan ért ajkaimhoz és én ugyanolyan odaadással viszonoztam azt. Egyszerűen nem vágytam másra, csak, hogy végre vele lehessek és megszűnjön a világ körülöttünk. Lassan faltuk egymás ajkait, vágytam, arra, hogy az enyém lehessen, de mivel holnap Hyuna anyámnál lesz, az egész hétvége a miénk lesz, az egész lakás, így élni fogok a lehetőséggel, hogy egész álló nap kényeztessem. A lehető leglassabban váltam el tőle, majd homlokára nyomtam egy hosszú csókot és ott hagytam ajkaimat.

   - Nagyon szeretlek - súgtam halkan.

   - Én is Nam - karolta át mellkasomat és szorosan bújt hozzám, miközben magamhoz öleltem testét és így nyomott el minket az álom.

   Hirtelen úgy éreztem magam, mint az álmomban. Karok ölelték át testemet, valakinek a lélegzete a bőrömhöz csapódott, haja csiklandozta nyakamat és melegség járta át szívemet. Lassan próbáltam kinyitni pilláimat, mert eléggé fáradt voltam még, éreztem, hogy akár az egész napot képes lennék átaludni, de nem tehettem meg. Ráparancsoltam szemeimre, hogy ébredjenek fel, mire lassan éledezni kezdtek. Először nagyon homályosan láttam mindent, de egy idő után kezdett megtisztulni a kép. Ahogy előre néztem, nem láttam mást, mint a szekrényemet és valakinek a haját, ami belelógott látóterembe. Lejjebb vezettem tekintetemet, mire a szívem egy pillanatra, de lehet több időre is, de megállt, mert olyan látvány fogadott, amire nem voltam felkészülve. Amint felfogtam milyen helyzetben is vagyok, a szívem újra rávette magát, hogy dobogni tudjon, de olyan tempóban, hogy az már fájt. Éreztem, hogy nehezebben kapom a levegőt, és nem azért, mert valaki szorosan hozzám bújt és kiszorította belőlem a levegőt. Nem. Azért, mert mintha egy álmom vált volna valóra. Legelőször az a kérdés járt a fejemben, hogy mit keres itt, majd rájöttem, hogy miért is történt tegnap este, így ezt a kérdést és választ kipipálhattam. Felidéződött előttem az éjszaka, bár nem számítottam erre, mivel eléggé sokat ittam, ilyenkor sosem szoktam emlékezni semmire sem, de most valamiért kivétel voltam. Elnéztem alvó arcát, késztetést éreztem, hogy megérintsem, de inkább visszahúztam kezemet. Karomat óvatosan kihúztam feje alól, helyére egy párnát illesztettem, majd körém font karjait fejtettem le, míg a legnehezebb művelet az volt, hogy lábát levarázsoljam csípőmről, de azt is megoldottam, körülbelül öt perc alatt, de az is egy kínszenvedés volt.

   Szívem szerint, még ott maradtam volna mellette, néztem volna, ahogy alszik, simogatnám bőrét és egy puszival üdvözölném, amikor felnyitja szemeit, de tudtam, ezt nem tehettem meg, mivel nem álltunk olyan kapcsolatban, nem tudtam, hogy ő miként érez irántam és... ott volt Hyuna és Hoseok. Miként reagálnának arra, ha így találnának minket Jinnel? Hoseok, biztosan örömtáncot járna és bizakodóan bólogatna, hogy csak így tovább, de Hyuna... Tudom, hogy mennyire odavan Jinért, ezért sem akarom, hogy tönkremenjenek a dolgok. Nem akarom, hogy Jint vagy engem hibáztasson a történtekért, de nem tehettem róla, hogy beleszerettem a szomszédomba. Én nem akartam, de most így visszagondolva, teljesen egyértelműek voltak az álmaim és a történtek, csak képtelen voltam észrevenni. Mondjuk eléggé hülyén nézett volna ki, hogy kétnapi ismeretség után közlöm vele, hogy tetszik és vele akarok lenni. Én kimondottan örülök, hogy még nem vagyunk együtt, mert így jobban megismerhettem és lehetettem a barátja. Megismertem néhány oldalát. Tudom milyen, amikor boldog, amikor szomorú, amikor örül valaminek. Megismertem és ez boldoggá tesz. Mondjuk... Várjunk csak! Nemrég azt mondtam, hogy még nem vagyunk együtt? Ezek szerint én azt akarom, hogy együtt legyünk, hogy egy párt alkossunk? Ez lenne a legfőbb álmom?

   Már kint ültem az étkező asztalnál, háttal az ajtóknak és a reggeli kakaómat szürcsölgettem, miután lehúztam egy pohár vizet egy fájdalomcsillapítóval, amit a hasogató fejfájásomra szedtem be. Rá se néztem az órára mióta kijöttem, de valami azt súgta nagyon korán lehetett, mivel kislányom az a korán kelős típus volt, és furcsálltam, hogy nem láttam sehol sem. Csak ültem és merengtem a gondolataimban, hogy mégis mit tegyek, hogy kiderítsem Jin érzéseit. Talán az lenne a legjobb, ha konkrétan rákérdezek, de ahhoz kettesben kellene lennünk, mivel mások előtt biztosan nem fogom megkérdezni. Telt-múlt az idő, végül kislányom előbukkant, hatalmas mosollyal az arcán, így kicsit kizökkentett gondolataimból és tudtam vele foglalkozni. Mondta, hogy jövőhétvégén átmenne az egyik osztálytársához, mert születésnapja lesz és ott alvós buli lenne, és szeretne menni. Természetesen megengedtem neki, majd együtt reggeliztünk meg, jobban mondva ő, én csak néztem, mert egy falat sem ment volna le a torkomon. Másodikként Hoseok dugta ki a fejét a szobából, hatalmas ásítás közepette. Mikor meglátta, mennyire álmos is vagyok, egy sejtelmes mosoly kúszott a szájára, amit egyből le is törölt, amint egy eléggé szigorú tekintettel néztem rá. Nem tudom, mi fordulhatott meg a fejében, de semmi jó az egyszer biztos.

   Beszélgetésbe elegyedett kislányommal, én pedig a konyhában pakolgattam, hogy ne legyen kupi, mivel a reggeli után mindig rumlis szokott lenni ez a terület. Elmosogattam a tányérokat és éppen törölgettem őket, amikor is hirtelen nyílt a szobám ajtaja és egy eléggé kómás, kialvatlan és fáradt Jin lépett ki rajta, amint a fejét fogta. Kislányom egyből odarohant hozzá és kérdésekkel halmozta el, hogy miért is van itt, ő miért nem tudott erről, de a legnagyobb és legzavarbaejtő kérdés az volt, hogy miért is aludt az én szobámban, és mit csináltunk ott. Ekkor konkrétan kiesett a kezemből minden, ami lehetett és hatalmas csörömpöléssel ért padlót a tányér és tört darabokra. Minden szem rám szegeződött, éreztem, hogy totálisan elvörösödött az arcom, így elnézést kértem és elkezdtem összeszedni a szilánkokat és megtiltottam, hogy bárki is bejöjjön a konyhába. Legalább volt egy kis időm, rendbe szedni a gondolataimat és rendezni légzésemet, közben hallgattam, amint Jin válaszol Hyuna minden kérdésére. Mikor végeztem a takarítással, egy pohár víz és gyógyszerrel a kezemben mentem Jinhez, majd nyomtam a kezébe, közölve, hogy ettől nem fog fájni a feje. Mosolyogva megköszönte, én pedig elolvadtam. Mostanában, olyan hamar zavarba tudtam jönni, hogy még magamon is meglepődtem. Egész délelőtt próbáltam kerülni Jint, nem bírtam a szemébe nézni, mert féltem, hogy akkor az arcom mindent elárul és én nem akartam, hogy tudja a gondolataimat. Féltem, hogy olyat teszek, amit még vagy egyáltalán nem akarok. Lassan teltek az órák, míg végül legjobb barátom eltávozott tőlünk, mert mennie kellett a családjáért. Szomorú búcsút vettünk egymástól és mikor kikísértem, ezzel a mondattal búcsúzott el tőlem.

   - Szerintem, nyugodtan közeledhetsz felé, mivel nem viszonzatlan az érzésed. Jin is ugyan úgy szeret, mint te őt. Én így látom. Ne félj, közelebb kerülni hozzá, csak légy boldog. Ez a legfontosabb. Hyuna is el fogja fogadni, mind a kettőtöket imád, így esélytelen, hogy ellenezze a kapcsolatotokat. Csak legyél boldog NamJoon. Ez az, ami éppen számít - mosolygott rám, majd egy vállveregetés után távozott. Néztem, amint elment, majd visszatértem a lakásba, ahol csak Jint láttam. Kislányom valószínűleg a szobájában lehetett, és én nem mertem közelebb menni hozzá. A konyhában pakolgattam a semmit, csak el akartam foglalni magam, hogy ne kelljen beszélnem vele. Nem tudtam, hogyan kezeljem a helyzetet. Rosszabb voltam, mint egy szerelmes tini, aki először volt együtt a barátjával, és nem tudja mit is mondjon. Borzalmasan viselkedtem, ezt elismerem, de nem tudok mit csinálni most. Egyszerűen nem tudom, mi legyen.

    - Nam, valami baj van? - hallottam meg hangját nagyon közelről, mire ijedtemben összerezzentem és kerestem a hang tulajdonosát. Lassan emeltem fel fejemet, majd fordítottam el kissé, hogy megpillanthassam, amint az oldalamon állt és kissé aggódva nézett engem. Nagyon közel volt, túl közel. - Nam!? - szólított meg ismét, amikor nem válaszoltam percekig. Megbabonázott a tekintete. Képtelen voltam máshová nézni.
   - Nincsen semmi baj Jin. Miért lenne? - varázsoltam magamra egy mosolyt, amit nagyon erőltettem és örültem, hogy hangom nem remegett meg miközben beszéltem. Kissé elfordítottam fejemet, de amint ezt tettem egy kezet éreztem meg állam alatt, ami vissza is fordított, így kénytelen voltam újra ránézni. Ismét azokat a csodálatos barna szivárványhártyákat csodálhattam és muszáj volt nyelnem egyet, mert különben meghalok. Miért csinálja ezt velem?
   - Egész nap kerülsz engem. Tettem valamit, amivel felzaklattalak? - kérdezte és lassan elvette kezét államtól, de éreztem, amint egyik ujját végighúzta bőrömön. Megborzongtam érintésétől.
   - Nem tettél semmit sem Jin. Nem kerüllek, csak...
   - Csak? - nézett rám kérdően.
   - Csak elgondolkodtam dolgokon..
   - Milyen dolgokon? - jött kissé közelebb, én meg nem bírtam már. A lehető leggyorsabban mentem el mellette és rohantam ki az ajtón, egyenesen kis a friss levegőre, amire szükségem volt. Nem bírtam már. Miért csinálta ezt velem? Így is nehéz volt beszélnem vele, de ő csak kérdezett és kérdezett. A korláthoz léptem és vettem egy mély levegőt, mire valaki megfogta a vállamat, én meg hirtelen fordultam meg ijedten, de mikor megpillantottam a mögöttem álló személyt, kicsit megkönnyebbültem és riadtam meg.
   - Szia NamJoon! - köszöntött mosolyogva. Olyan gyermeki arca volt, ami hihetetlenül aranyossá tette.
   - Szia JungKook - köszöntem vissza és viszonoztam gesztusát.
   - Nem láttad véletlenül Jin hyung-ot? Nem találjuk a lakásán és a telefonját sem veszi fel, pedig ez nem jellemző rá - kezdett bele Kookie.
   - Nálam van, mert tegnap elment nála az áram és nálam aludt, de min... Várj, mit mondtál? Hogy nem találjátok? - kérdeztem meg hirtelen.
   - Igen-igen, mert nem egyedül jöttem - mondta mosolyogva. - Tae! Gyere ide! - fordult kissé oldalra, intve a korlátnak támaszkodó fiúnak, aki nagyban a telefonjába mélyedt, de amint meghallotta barátja hangját, felkapta a fejét és készülékét a zsebébe mélyesztette.
Lassan elindult felénk, farmert viselt, felül egy pulcsi, ami fekete volt, de az ujjai fehérek. Nagyon jól nézett ki. Amikor megállt Kookie mellett, akkor felismertem ki is volt ő. Ő volt az a fiú, akivel Kookie szerepelt egy képen és Jin azt mondta róluk, hogy képesek bármelyik pillanatban megölni a másikat, más szóval a legjobb barátok voltak.
   - NamJoon, hagyj mutassam be neked az egyik legjobb barátomat TaeHyung-ot. TaeHyung, ő itt NamJoon, Jin hyung szomszéda, akiről meséltem már - mutatott be minket mosolyogva JungKook, mire kezet ráztam a fiatalabbal.
   - Örülök, hogy megismerhettelek. Már sokat hallottam rólad - mosolygott rám kedvesen.
   - Szint úgy. Én is hallottam már rólad - mosolyogtam rá.
   - Tényleg? Jin hyung mesélt rólam? - csodálkozott el.
   - Hát véletlenül megláttam az egyik közös képeteket és akkor mondta el ki vagy, de mást nem. Mondjuk a korotokat is megtudtam, meg Jin-ét - mosolyodtam el, mert eszembe jutott mennyire sokkolt Jin kora.
   - Oh. Nem tudtad hány éves Jin hyung? - nézett kérdően rám Kookie.
   - Nem. Azt hittem velem egyidős, vagy fiatalabb, de nem hittem, hogy idősebb.
   - Idősebb nálad Jin hyung? Én azt hittem egyidősek vagytok - csodálkozott a legfiatalabb.
   - Igen. Két év van közöttünk.
   - Akkor nálam egy évvel idősebb vagy hyung? - szólított meg TaeHyung én meg megborzongtam a megnevezéstől.
   - Nem kell hyung-nak szólítanod TaeHyung. Csak egy év van közöttünk, az nem sok.
   - Oh, rendben - mosolygott rám kedvesen.
   - Tényleg NamJoon, azt mondtad Jin hyung nálad van. Akkor te miért vagy itt? - lépett közelebb hozzám a legkisebb, én pedig megrémültem. Nem mondhattam el nekik. Nem tudhatnak róla.
   - Azért mert... - és ebben a pillanatban kivágódott az ajtó.
   - Nam, én egyáltalán nem úgy gondoltam. Nem akartalak felzaklatni! Csak kí... - hallottam meg szomszédom hangját, majd elhalt, amint megpillantott minket a korlátnál. Mind döbbenten néztünk rá, ő meg ránk, de mikor tekintetünk találkozott, mindennek vége volt. A következő pillanatban a két fiatal Jin nyakába vetette magát és halálra ölelgették, közben szidták miért nem vette fel a telefont, meg hasonlók, ő meg nem győzött beszélni hozzájuk, végig engem keresett szemeivel, de Kookie-ék minden figyelmét lekötötték. Egy keserves mosollyal az arcomon, mentem el mellettük és léptem be a lakásomba, majd zártam be az ajtót. Nem bírtam így látni őket. Egyszerűen rosszul voltam attól, hogy a két fiú ölelgette őt, ő pedig tűrte, még viszonozta is. De basszus miket beszélek itt? Persze, hogy viszonozta, mivel a barátai. Annyira hülye vagyok. Borzalmasan viselkedek. Benéztem kislányomhoz, aki éppen nagyban rajzolgatott, aztán bevonultam a szobámba, magamra csuktam az ajtót és ott töltöttem az egész napomat. A világ leghülyébb, legidiótább, legborzalmasabb embere voltam, meg a legrosszabb apa is egyben. Elegem volt mindenből...


   Nem tudom mennyi idő is telt el azóta, hogy Hoseok nálunk volt a hétvégén, egyáltalán nem számoltam a napokat, sem a heteket, csak arra eszméltem fel, hogy már június első napjait írtuk és én éppen az iskolában ültem, tanakodva azon, hogy oldjam meg Hyuna hazajutását, vagy maradjon itt, mert értekezletem lesz délután és teljesen kiment a fejemből. Nem beszéltem meg senkivel sem, hogy vigyázzon rá és már csak fél órám volt. Egyre idegesebbé váltam és kétségbeesett. Anyával már beszéltem, nem ért rá, nem is volt a városban, így rá nem bízhattam. Hoseok dolgozott, és időm se lett volna elvinni YunSeo-hoz kislányomat. SeoYun, beteg volt, így nem is jött dolgozni, rá sem bízhattam Hyunat. Senki sem jutott az eszembe, míg el nem kezdtem nézegetni a neveket a telefonomban és megakadt a tekintetem egy neven. Eléggé régen beszéltem vele, szerintem, mióta nem aludtunk együtt, egyáltalán nem szóltunk egymáshoz, vagyis én nem szóltam. Ő próbálkozott, de én nem akartam. Gyerekes vagyok tudom, nem bírtam a közelébe menni, de előreszaladtam..
   Miután becsuktam magamra az ajtót a szobámban, és csak este jöttem ki. Kislányom látta rajtam, hogy nem voltam a toppon, így nem is kérdezett, pedig láttam rajta, hogy aggódott, de nem akart kíváncsi lenni. Hétfő reggel egy pazar reggelivel vártam és így kértem tőle bocsánatot, a vasárnapi viselkedésem miatt. Akkor sem kérdezte meg, miért viselkedtem úgy, csak annyit mondott, hogy szeret és mindig itt lesz nekem. Nekem ennél több nem is kellett és éreztem, hogy kissé jobban voltam. Aznap nem futottunk össze Jinnel, csak a két jó madárral, akik éppen a boltból jöttek vissza. Bemutattam nekik kislányomat, teljesen el voltak ragadtatva tőle és Hyuna mosolyogva nézte a két fiút. Nagyon megkedvelték egymást, így Kookie felajánlotta, hogy valamikor menjünk át Jinhez. Hyuna nagyon örült neki, én lepleztem örömömet, de belül valójában őrjöngtem. Valamelyik nap kislányom megkérdezte, átmehet-e Jin-ékhez, én pedig átengedtem. Nem volt bajom azzal, hogy lányom ott töltötte az idejét, egyedül én nem akartam velük lenni, jobban mondva vele. A két fiúval semmi bajom nem volt, Jinnel sem, csak... egyszerűen féltékeny voltam azokra, akik közel lehettek hozzá. Én is, ugyan úgy ölelgetni akartam, sőt, azt akartam, hogy megcsókolhassam, mindent akartam már, de semmi sem lehetett belőle, mert nem tudtam, hogy ő, hogyan is érez irántam. Hosoek állandóan írt, hogy mi a helyzet, én meg csak röviden írtam, hogy halad. Nem akartam elmondani, hogy mi bajom, mert akkor közbeavatkozik, az meg nem lenne most jó. Amikor kislányommal sétáltunk hazafelé, mindig megálltunk annál a cukrászdánál, ahol Jin dolgozott, kislányom kezébe adtam a pénzt és beküldtem, hogy vegyen magának fagylaltot, de én be nem tettem a lábamat. Nem akartam látni. Nem haragudtam rá. Valójában fogalmam sem volt arról, miért is voltam ilyen, de egyszerűen, nem bírtam egy légtérben lenni vele. Hyuna sem értett engem, de nem kérdezgetett róla, csak adta nekem a támaszt. Nagyjából másfél hét telhetett el, Kookie és Tae, hazautaztak, mert beköszöntek hozzánk és mind a ketten, de leginkább a fiatalabb aggódott azért, amiért nem jöttem át hozzájuk egyszer sem és amiért ennyire magamba zárkóztam. Megadták a számukat és mondták, nyugodtan írjak nekik, ha valami probléma lenne. Örültem, hogy ennyire megszerettek minket, ez jól esett, de még mindig nem tudtam, hogy JungKook és Jin között milyen kapcsolat volt, mivel túlságosan közel álltak egymáshoz. Valamelyik nap kaptam egy üzenetet Jintől.

   "Nam.. mivel bántottalak meg, hogy ennyire elkerülsz engem? Hyuna mondta, hogy teljesen magadba zárkóztál és másképp viselkedsz. Azért haragszol, mert megkérdeztem, hogy milyen dolgokon gondolkodtál el? Vagy miért? Kérlek, írjál vissza. Ez már a századik üzenet, amire nem reagálsz, ahogy a hívásaimra sem. Nam, beszéljük meg. Kérlek. Tudod, hol találsz. Bármikor hívhatsz, jöhetsz. Akár az éjszaka közepén is, csak beszéljük meg. Jin"

   És tényleg a századik üzenete volt már, amire nem válaszoltam. Egyszerűen nem ment. Képtelen voltam írni vagy beszélni. Pedig leírni sokkal könnyebb lett volna, mint megbeszélni személyesen. Ennek az üzenetnek lassan, öt napja, de nem válaszoltam és nem hívtam, azóta nem keresett. Ő sem tudta mi van éppen.
   Ahogy a nevét néztem a telefonomon, ujjam a hívás gombra nyomott és búgni kezdett a fülemben, ami azt jelentette, hívom az illetőt. Kimentem a helyemről és egy eldugott részt kerestem, ahol nyugodtan tudtam vele beszélni. Már nem tudom, hányadjára búgott a telefon, már készültem letenni, mikor meghallottam hangját.
   - Nam?! - hangja ugyanolyan volt, mint amire emlékeztem. Kellemes volt hallgatni, megmosolyogtatott, hogy hallhattam. Melegség járta át testemet, ami hiányzott egy ideje. - Nam, ott vagy?
   - Itt vagyok - feleltem halkan.
   - Valami baj van? Nagyon furcsa a hangod.
   - Nincsen semmi, vagyis.. elfelejtettem, hogy értekezletem lesz és Hyunat nem vihetem be, egyedül meg nem engedném haza... Esetleg...
   - Elmegyek érte - felelte egyből.
   - De csak, ha nem gond..
   - Tudod jól, hogy nem gond.
   - Izé.. Köszönöm Jin - szólaltam meg halkan.
   - Nem kell semmit sem köszönnöd Nam - mondta és mintha hallanám, ahogy pakolgat a konyhában. - Akkor mindjárt indulok érte. Éppen most végeztem. Nálam lesz és megírjuk a leckét. Majd akkor találkozunk.
   - Jin...
   - Igen?
   - Én.. sajnálom..
   - Nem kell bocsánatot kérned.
   - De! - vágtam rá egyből. - Este.. beszélni szeretnék veled, ha..
   - Rendben.
   - Köszönöm.
   - Mondtam már Nam. Semmit sem kell megköszönnöd. Este találkozunk.
   - Rendben. Szia. És köszönöm.
   - Nincs mit. Szia - és ezzel bontottuk a vonalat.
   Visszasétáltam a terembe, ahol az értekezlet fog zajlani, de képtelen voltam figyelni bármire is. Egyáltalán itt járt a fejem, hanem azon, mi is lesz az este, ha mi Jinnel beszélgetni fogunk. Muszáj lesz elmondanom neki a dolgokat, mert ez így nem mehetett tovább. Lassan teltek az órák, míg végül mindenki haza nem indult, hogy pihenhessen egyet. Ahogy ballagtam az utcákon, csak kattogott az agyam, a beszélgetés körül, ami előttem állt. Kíváncsi voltam, hogy fog zajlani az egész, és Jin, hogy fog reagálni azokra, amiket mondani fogok neki. Észre se vettem, de már ott álltam az ajtajában, kopogtatásra készen, de nem ment. Megdermedtek a végtagjaim, de muszáj volt ezt elintéznem és tisztáznom a dolgokat. Végül, csak sikerült, hogy kopogja az ajtón, ami nem sokkal később nyílt és kislányommal találtam szembe magam, aki mosolyogva üdvözölt. Arcon csókoltam és megpillantottam mögötte szomszédomat, akivel beszélnem kellett. Hyuna kezébe adtam a kulcsot és mondtam neki, hogy nemsokára én is megyek, csak beszélnem kell Jinnel. Mikor ezt meghallotta egy hatalmas mosoly került az arcára és már rohant is a táskájáért, hogy hazamehessen. Elköszönt Jintől, majd haza is ment.
   Ott álltunk az ajtóban ketten, míg végül Jin be nem invitált a lakásba, én pedig lassan bementem egészen az étkezőig. Ott megálltam és vártam, hogy valami történjen, de tudtam jól, hogy nekem kell belekezdenem. Túlságosan ismerős volt a szituáció, így nem tudtam, mit is kezdjek. Észre se vettem, de beszélni kezdtem. És nem csak arról, mi volt velem az elmúlt hetekben, hanem azt a két hónapot meséltem el, amióta csak megismertem őt. Mindent elmondtam neki, azt, hogy mennyire örültem neki, amikor megláttam, azt, hogy mennyire hiányoltam néha. Mindenről beszámoltam, amiről csak lehetett. Szépen sorban mentem, hogy egyáltalán ne zavarjam össze. Az álmaimról is meséltem neki, mindegyiket elmondtam, hogy miben mi történt, és hogy az egyikben megtudtam, hogy róla álmodtam, amint egy párt alkottunk. Mindvégig háttal voltam neki, képtelen voltam megfordulni és egyenesen a szemébe mondani a dolgokat, így sokkal könnyebb volt. Tudtam, hogy a világ legszarabb vallomását adtam elő, de nem ment másképp. Csak mondtam, ami az eszemben volt, mindent, amit fontosnak tartottam.
   - ... még Kookie-ra és Tae-ra is haragudtam, amiért a közeledben tudtak lenni, amilyen közel én sosem lehettem igazán. Bántott, hogy ők, akármikor, akárhol, bármilyen indok nélkül, hozzád érhettek. Én is ugyan azt akartam, mint ők. Figyelmet. Igaz, mindent figyelmedet ránk szántad Hyunaval, erre semmi panaszom nem lehet, de... egyszerűen többre vágytam. Azt akartam, hogy csak én legyek a szemed előtt és rosszul voltam, ha ez nem történt meg. Feleslegesen voltam féltékeny mindenre és mindenkire. Ostoba voltam. Meg sem érdemelhetnélek, én egy senki vagyok ezen a világon. Neked ott van Kookie, őt szereted, akkor én minek szóljak bele az életedbe? Akkor egy hülye vagyok - nevettem el magamat, mert életemben nem fecsegtem még ennyi hülyeséget össze. Lassan megfordultam és egy keserves mosollyal az arcomon néztem szemeibe. - Kedvellek Jin. Túlságosan is, ahhoz, hogy elfelejtselek, de nekem semmi keresnivalóm az életedben. Nem tartózom oda, ezért nem is fogok beleavatkozni. Békén hagylak, csak... ezt akartam tisztázni és remélem megbocsájtasz az elmúlt hetekben mutatott viselkedéseim miatt. Borzalmas viselkedtem mind veled, mind Kookieval és Taeval, mind pedig a saját lányommal. Nagyon sajnálom. Csak ezt akartam mondani. Már itt sem vagyok - fogtam meg magam és elsiettem mellette, egyenesen ki az ajtón és már készültem, hogy kinyissam lakásom ajtaját, mikor két erős kar fonódott körém és húzott el az ajtótól egyre messzebb. Nem tudtam, hogy mit tegyek, egyszerűen csak hagytam magamat és álltunk így percekig. Éreztem, ahogy nehezen veszem a levegőt és már fulladoztam, míg végül megtudtam mindent.
   - Olyan hülye vagy Nam - ölelt egyre szorosabban. Éreztem, ahogy teste pontosan az enyémhez illeszkedett és pontosan összeillettünk. - Még hogy én és Kookie? Ez mégis, hogy jutott az eszedbe? - kérdezte, egy kisebb mosollyal az arcán, ahogy elengedett és elém állt, de karjait a karomra tette.
   - Annyira közel álltok egymáshoz...
   - Nam, Kookie a legjobb barátom. Gyerekkorom óta ismerem már, és azért viselkedünk így egymással, mert én úgy gondolok rá, mint a saját kisöcsémre. Gondoskodni akarok róla, és ő imádja, ha így bánnak vele. Semmi sincs közöttünk, szimpla barátságnál. Ő mást szeret - mondta mosolyogva.
   - Kit?
   - Tae-t. Amióta csak megismerte bele van habarodva, de nem mer elé állni és elmondani neki. Fél, hogy elveszíti, de nem tudja, hogy Tae is, pont így érezz. Én nem mondok nekik semmit, nem nekem kell bevallanom az érzéseimet a másiknak. Ez az ő dolguk. Nem avatkozok vele mások magánügyeibe, elég, ha a sajátommal elbírok - csúszott lejjebb keze, míg csuklómhoz nem ért. - Nam. Komolyan gondoltad, azt, amit bent mondtál az előbb? Tényleg kedvelsz? - lépett egyet közelebb hozzám és mélyen a szemembe nézett.
   - Igen, kedvellek Jin - feleltem, éreztem, ahogy a gyomrom görcsbe rándult, amint elhagyta ez a mondat a számat. Ajkain hatalmas mosoly terült el, mire a következő pillanatba, karjait derekam köré fonta, arcát nyakamba temette és szorosan bújt hozzám, mint azon az estén. Nagyon nosztalgikus érzés volt, így automatikusan karoltam át és húztam magamhoz. - Te, hogy érzel Jin? - kérdeztem halkan, mert ez volt a legfontosabb kérdés.
   - Én is kedvellek Nam. Ha tudnád, hogy mennyire - nyomott egy puszit az arcomra, én pedig éreztem, amint a Föld másik irányba kezdett forogni, a nappal és az éjszaka felváltotta egymást, minden megváltozott. Csupán pár szó kellett hozzá és máris másképp láttam mindent. Ott álltunk a folyosón, ölelkezve, nem érdekelt minket, ki lát vagy nem, csak az volt a fontos, hogy szerettük egymást. Lehet egyikünk sem mondta ki még, de majd idővel ezt is ki fogjuk mondani. - Holnap munka után gyere át hozzám, kérlek. Mondanom kell pár dolgot - hallottam halk hangját.
   - Ott leszek - feleltem és csak reménykedni tudtam, hogy nem álmodtam az egészet, mert nem akartam átélni még egyszer ezt a beszélgetést.
   Kérlek, ne csak egy álom legyen az egész...