25.fejezet

   - NamJoon.. - szólított meg ismételten, a mai nap folyamán, már századjára talán. Nem törődve vele, fordultam a másik irányba és ültem le a lehető legmesszebb tőle, úgy, hogy semmiféleképpen ne tudjon a közelembe jönni. A lehető leggyerekesebben viselkedtem, tudtam jól, de nem volt semmi kedvem megvitatni vele a dolgokat, nem volt igényem egy beszélgetésre. Ezzel, lehet még jobban megbántottam, de meg kellett értenie, hogy mennyire is megbántott anno azokkal a mondataival.
   Jin és Hyuna között foglaltam helyett a homokban, amint kint fogyasztottuk el az uzsonnánkat, melyeket párommal készítettünk. Amióta csak feljöttünk a kicsikkel a partról, azóta kereste a társaságomat és próbált beszélgetést kezdeményezni velem, de akárhányszor próbálkozott, annyiszor esett pofára. Nem érdekelt, hogy mit is gondoltak rólam, de ha egyszer megbántottak, akkor az eléggé rosszul esett és nagyon sokáig nyomott hagyott bennem. Tíz évvel ezelőtt vágta a fejemhez a szavakat és én azóta tartogattam magamban, mert képtelen voltam megszabadulni tőlük. Túl kellett már lépnem rajtuk, de egyszerűen nem ment, mert én sokáig tudok haragudni valakire és HoSeok elérte azt a határt, hogy egy szimpla bocsánatkéréssel be ússza meg.
   A viselkedésem semmit sem változott, csupán legjobb barátommal bántam másképpen, de ő is tudta, hogy megérdemelte ezt. Alig veszekedtünk egymással, az elmúlt tizenhét éves barátságunk alatt, de ha igen, akkor eléggé csúnyán összekaptunk. Egyszer volt az, hogy tizenévesen befestettem a hajamat kékre, hiszen megtehettem és senki sem szólt érte semmit.

   Tök jól nézett ki, nekem nagyon bejött, de ahogy telt az idő, úgy kopott ki, hiszen a sötét hajamat nehezen fogta meg így is, és ennek HoSeok hangot is adott.
   - A fodrász elcseszte a hajadat - mondta, amikor éppen a boltba mentünk hajfestékért.
   - Nem cseszte el.
   - De! - vágta rá egyből. - Nem kéne így kikopnia néhány mosás alatt, és ha jól tudom rengeteget költöttél rá, szóval, a helyedben visszakérném a pénzedet - mondta a magáét, én meg nem mondtam semmit. Elegem volt már ebből a beszélgetésből. Nekem így tetszett, ahogy volt.
   Teltek a percek és már majdnem a boltnál voltunk, mikor újra megszólalt.
   - Most komolyan Nam! Tetszik ez neked? Tetszik, hogy tönkretette a hajadat?
   - Nekem ez tetszik, HoSeok - feleltem kérdéseire, de láttam arcán, hogy ő egyáltalán nincs így vele. Neki egyáltalán nem tetszett.
   - Milyet is akartál eredetileg? Kéket? És ez kék szerinted? - mutatott fejemre. - Ez inkább szürke, mint kék.
   - Mert kikopik.
   - De nem kéne ilyen hamar! Mikor is csináltad? Pénteken? És ma milyen nap van? Hmm.. kedd?
   Erre már inkább nem mondta semmit, csak mentem előre és kerestem azt a nyamvadt hajfestéket. Azt az undort, azt az elégedetlenséget az arcán, sosem felejtem el. Rosszul éreztem magam, mintha megvetne azért, amit tettem. Néhány nappal később ismét befestettem a hajam és jó sokáig is megmaradt, de azóta sem felejtettem el, azt a beszélgetést. Megemlítettem Minhie-nek az esetet, ő pedig azt mondta, hogy ha nekem tetszik, akkor ne törődjek mások véleményével, de mondjam el HoSeok-nak, hogy eléggé rosszul estek szavai. Azóta sem tettem meg. Lehet el kellett volna mondanom neki, és akkor nem tartanánk itt.
   - Nam - zökkentett ki egy hang elmélkedésemből és abba az irányba fordítottam a fejemet, ahonnan az a kellemes érzés érkezett.
   - Igen Édes? - mosolyogtam rá páromra, ki éppen Hyuna száját törölte meg, mivel jól összemaszatozta magát a fagyival. - Ezt is tőlem örökölte - vigyorogtam, mint a tejbe tök és megsimogattam kislányom haját.

   - Miért nem beszélsz HoSeok-kal?

   - Minek kéne beszélnem vele? - bámultam a homokot alattunk.

   - Mivel a legjobb barátod talán? - tette fel a költői kérdést. - Ne csináld ezt, Nam. Ne legyél ennyire gyerekes.

   - Nem tudod, miket is vágott a fejemhez régen. Te nem élted át azt, amit én - emeltem tekintetemet Jin-re.

   - Lehet nem éltem át, de el tudom képzelni. Figyelj - ült közelebb, mert Hyuna áttelepedett Tae és Kookie közé. - Beszéljétek ezt meg. Egyikőtöket sem jó,ilyen állapotban látni. Te sem vagy önmagad és HoSeok sem.

   - És kit érdekel, hogy mi van vele? - emeltem fel hangomat és éreztem, hogy minden szem ránk szegeződik.

   - Engem, meg a többieket is. Egyedül csak te vagy ennyire csökönyös - bökött felém.

   - Ohh, szóval csökönyös vagyok? - vontam fel szemöldökömet.

   - Igen, és nem értem, hogy miért kell így viselkedned.

   - Talán nem felelek meg az elvárásaidnak?
   - Mi?
   - Talán nem ilyen férfiről álmodtál?
   - Te mégis miről beszélsz? - nézett értetlenül.
   - Arról, hogy semmit sem tudok rólad, Jin! Semmit. Mástól kell hallanom, a régi életedről! Az ég világon nem tudok rólad semmit. Azt, hogy az előző barátod összetörte a szívedet és senki sem tudja miért, azt sem tőled tudtam meg - néztem bele szemébe. Amint az utolsó szó is elhagyta számat, egy gúnyos mosoly kúszott ajkaira, de a szemében mást láttam. Bánatot és csalódást.
   - Szép mondhatom - állt fel a homokból, majd elindult a ház felé. Egyszer sem pillantott vissza, csupán becsukta maga mögött az ajtót, mely egy gyönyörű hanggal társult. Mindenki egyszerre nézett Jin után, majd pedig rám.
   - Remek - tápászkodtam fel én is, de nem a házhoz indultam, hanem inkább a part felé.
   - NamJoon! - hallottam meg Tae hangját.
   - Nem megyek sehova, csak leülök a partra - mondtam neki a vállam felett és lesétáltam egészen a víz széléig. Lerogytam a homokba, felhúztam térdeimet és úgy kémleltem a tengert. Senki sem értette, hogy mi ütött belénk. Hogy mi, akik eddig a lehető legjobb kapcsolatot ápoltuk, hirtelen összekaptunk. Nem nagyon veszekedtünk Jin-nel, nem vallt ránk, de ilyenek is voltak egy kapcsolatban. Mostanában, mind a ketten eléggé lobbanékonyok voltunk, de ez azóta volt ilyen, amióta anya meghalt. Lehet velem volt a baj? Én voltam inkább az, aki könnyen felkapta a vizet, kisebb apróságokon és próbálta másra fogni a történteket? Miért vagyok ilyen?
   - Min vesztetek így össze, hogy Jin faképnél hagyott? - hallottam meg egy eléggé ismerős hangot és felkaptam a fejemet.
   - Csak a szokásos faszságomon vesztünk össze - sóhajtottam egyet és ismét a tengert kémleltem. Haragudtam rá, nem is kicsit, de mégis hagytam, hogy leüljön mellém és engedtem, hogy beszéljen hozzám.
   - Mi volt ez az előbbi, hogy nem tudsz róla semmit? - kérdezte, ahogy a tengert kémleltük.
   - Tae-val beszélgettem ma ebéd előtt. Amit tegnap este a fejetekhez vágtam, azért akart bocsánatot kérni, de megbeszéltük, elrendeztük a dolgokat. Szóba jöttek magánéleti dolgok, rákérdezett, hogy Jin-nel lefeküdtünk már, és ahogy haladt a beszélgetés, belőlem egyszer csak kibukott az a kérdés, hogy mikor volt utoljára Jin-nek valakije. Tae mesélni kezdett, és olyanokat mondott, amiket én nem tudtam. Én, tényleg nem tudok semmit sem Jin-ről. Nem tudom, milyenek a szülei, hogy van-e testvére, milyen volt gyerekként, hogy volt-e már valakije. Jó, ezt az utóbbit tudom, hogy voltak kapcsolatai, de... ő mindent tud rólam. Tudja, milyen voltam régen, tud Minhie-ről, anyáról, úgy ismer már, mint a rossz pénzt, de én... semmit nem tudok róla, és ez valamiért zavar. Akkora egy idióta vagyok néha!!! - vezettem ujjaimat tincseim közé, és szívem szerint kitéptem volna őket.
   - Mindig idióta vagy NamJoon, de ez veled jár - mosolygott barátom. - Nem lehet, hogy azért akadtál ki ennyire mert féltékeny vagy?
   - Féltékeny? - néztem rá kérdően. - Mégis kire?
   - Tae-ra mondjuk.
   - Tae?
   - Aha. Hiszen, ő és JungKook majdnem mindent tudnak Jin-ről, olyan dolgokat, melyeket te nem, mivel ők ismerik nagyon régóta. Lehet, abból jött ez az egész felindulásod, hogy féltékeny vagy rájuk, mert ők jobban ismerik a szerelmedet, mint te magad.
   - Ennyire egyszerű lenne a dolog?
   - Nem tudom, ez csak az én elképzelésem a hallottak alapján. Az igazi megoldást csak te tudod, hiszen te tudod, hogy miért is akadtál ki ennyire.
   - Igazad van - sóhajtottam. - Mennyire utálhat most szerinted? - támasztottam meg egyik tenyeremen fejemet, miközben HoSeok-ra néztem.

   - Hát, a látottak alapján, eléggé. De nem utál, csak haragszik rád. Szerintem, ha odamész hozzá és elmondod neki azt, amit nekem, akkor meg fogja érteni, és megbocsát. Meg - kezdett el vigyorogni, mint egy idióta - vesd be a sármodat, hogy levedd a lábáról - lökött meg vállával, és egy mosoly került ajkaimra.
   - Köszönöm HoSeok - néztem rá hálásan.
   - Igazán nincs mit - vigyorgott továbbra is, de kicsivel később elkomolyodott és a homokot kezdte fixírozni. - NamJoon, én sajnálom a tegnapit. Tényleg. Nem tudtam, hogy ez téged ennyire rosszul érintett akkor. Nem azért mondtam őket, hogy...
   - Nincsen semmi baj.
   - Mi? - nézett rám, hatalmas szemekkel. - De hát..
   - Rég volt már ez HoSeok - mosolyogtam rá. - A legjobb barátom vagy, sőt, a testvérem. Mindent tudsz rólam, bármikor számíthatok rád, mindenben segítesz. Túlságosan magamban tartom a régi dolgokat, erről pedig le kéne szoknom, ahogy mondtad.
   - De én azt nem ezért mondtam.
   - De igazad volt. Terítsünk fátylat a múltra, jó? - nyújtottam felé jobbomat, ő pedig értetlenül nézett rám. - Komolyan gondolom, és ez az utolsó ajánlatom - mosolyogtam rá.
   - Akkor le kell csapnom rá - fogadta el jobbomat. - Köszönöm NamJoon - kapott vállam után és megölelt. - Szeretlek haver.
   - Én is - mosolyogtam, ahogy viszonoztam ölelését. - Viszont lehet most..
   - Jah, persze, menj csak - engedett el egyből. - Bocs, hogy feltartottalak - mosolygott.
   - Te sosem tartasz fel - tápászkodtam fel a homokból, gyorsan leporoltam magamat, majd barátomat felhúzva indultam visszafelé, egyenesen a ház volt a célom, de még előtte a kis csapathoz mentem, viszont sehol sem láttam kislányomat. - Hyuna?
   - Egy pillanattal ezelőtt ment be. Jin-t akarja megkeresni és kihozni - magyarázta YunSeo, miközben a házra mutatott.
   - Köszönöm - folytattam utamat a házhoz és gyorsan kapkodva a lépcsőfokokat, léptem be az épületbe. - Hyuna! Jin! - néztem körül elsőként a nappaliban és a konyhában, mert azt hittem ott találom őket, de tévedtem. Nem voltak ott, és nem is feleltek. Hol vannak? Elindultam a lépcső felé és felfelé vettem az irányt, amikor is megpillantottam kislányomat annak a tetején. - Oh, hát itt vagy. Már kerestelek - mosolyogtam rá, de mikor megláttam arcát, egyből lekerült arcomról az öröm. - Mi a baj Kicsim? - mentem fel hozzá és már magamhoz akartam ölelni, mire ellépet tőlem és dühösen nézett rám. - Hyuna..
   - Miért bántottad meg Jin oppa-t? - tette fel a kérdést egyből.
   - Kicsim, ez nem ilyen egyszerű..
   - De egyszerű. Ha szeretitek Jin oppa-val egymást, akkor nem bántjátok meg a másikat. Jin oppa, nagyon szeret téged, és nagyon fél, hogy elveszít minket. Tegnap nagyon aggódott érted!
   - Te tudsz róla? - kerekedett el a szemem.
   - Lehet, hogy még gyerek vagyok, de nem kisbaba. Hallottam, hogy összevesztél HoSeok bácsival, és eltűntél. Jin oppa, nagyon sokáig keresett és TaeHyung, meg JungKook oppa is erről beszélgettek este a szobában. Reggel felkeltem és nem láttam egyikőtöket sem a szobában. Nagyon megijedtem, és elindultam, hogy megkeresselek titeket, de éppen akkor jöttél vissza és hallottam miről beszéltetek Jin oppa-val. Jin oppa-nak te vagy a mindene, Papa! Miért fontos az, hogy honnan jött? Hogy kik a szülei? Miért nem úgy szereted, amilyen? - hadarta el mondanivalóját kislányom, nekem meg tátva maradt a szám. Életemben, nem osztottak ki még így, de nem is azt vártam, hogy a hét éves gyerekem fogja ezt megtenni. Leguggoltam hozzá és magamhoz öleltem.
    - Én is ugyan úgy szeretem Jin-t, ahogy van. Csak.. TaeHyung mondott egy-két dolgot, amik rengeteg kérdést indítottak el a fejemben. Nem akartam megbántani Jin-t. Nagyon fontos nekem, ahogy te is. Mind a kettőtöket nagyon szeretem és képtelen lennék nélkületek élni. Ti vagytok az életem. Engem, egyáltalán nem érdekel, hogy honnan jött Jin, csupán az zavart, hogy mások sokkal többet tudtak róla, mint én. Zavart, hogy ő róla, akit én szeretek, aki az enyém, mások mesélnek róla, amit nekem kéne. Nem kerültem, sosem ilyen helyzetbe, és nem bírtam elfogadni a tudatlanságomat. Rettenetesen röstellem, hogy megbántottam őt. Szégyellem, hogy ekkora idióta voltam. És most bocsánatot is fogok kérni tőle, és az sem érdekel, ha örök életre haragudni fog rám, csak az lesz a fontos, hogy mellettem maradjon, hogy láthassam a mosolyát, melybe az első pillanatba beleszerettem - öleltem szorosan kislányomat. - Tökéletesen emlékszem a napra, mikor először találkoztunk. Rajtad egy virágos kis ruhácska volt, gyönyörűen fésült a hajad, és nagyban siettünk, hogy ne késsünk el az iskolából. Kiléptünk a lakásból, és abban a pillanatban jött ki ő is. Hihetetlenül fiatal volt, körülbelül 23 éves lehetett, de mikor megláttam magas alakját, megdermedtem. Vékony alakja volt, de pulóverén keresztül is kivehető volt izmos felkarja, de mikor felénk fordult a lélegzetem is elállt egy pillanatra. Telt ajkai egyből odavonzották tekintetemet, majd ahogy el tudtam onnan szakadni, jobban szemügyre vettem magamnak. Haja majdnem szemébe lógott, hosszú tincsei ide-oda lógtak, melyek barna színben pompáztak, mint a gesztenye, csak világosabb. Szemem lejjebb vándorolt és megpillantottam, amint felsője kissé hanyagul lógott vállán, így bepillantást nyerhettem felsőtestére kicsit, de leginkább kulcscsontját vettem szemügyre. Gyönyörű ívben húzódott el válláig a csont, ami egy tökéletes csontváz alapja. Mikor el tudtam onnan szakadni, tekintetemet ismételten arcára vezettem, de ott is szemére. Olyan gyönyörű gesztenye barna szemei voltak, melyektől képtelen voltam elszakadni. Életemben nem mondtam még ilyet egyetlen férfira sem, de rohadtul gyönyörű volt. Már bocsánat a kifejezésért, de abban a pillanatban, más szó nem jutott eszembe - mosolyodtam el, ahogy visszagondoltam arra a napra, ami még mindig bennem éget. - Gyönyörű volt, és most is az. Azóta meg akartam ismerni és, amikor elkezdtünk közeledni egymáshoz, azt hittem boldogabb már nem is lehetnék, de tévedtem. Amikor először foghattam meg a kezét, amikor először öleltem meg szerelemből, akkor voltam a legboldogabb és azóta, csak még boldogabb vagyok. Azt akarom, hogy Jin tudja, mit is jelent nekem és, hogy mennyire is sajnálom a történteket. Nem akartam megbántani. Legszívesebben megveretném magam, amiért ekkora idióta voltam - sóhajtottam. - Kicsim, szerinted Jin meg fog bocsájtani, ha elmondom ezeket neki? Velünk fog maradni továbbra is? - öleltem szorosan gyöngyszememet.
   - Ezt tőle is megkérdezheted - felelte és lassan elhúzódtunk egymástól, értetlenül néztem kislányomra, ki a hátam mögé mutatott. Hátra fordítottam fejemet és megpillantottam, amint könnyes szemekkel tekintett ránk. Nagyot nyelve engedtem el kislányomat és egyenesedtem fel, hogy párommal egy szintben legyek. Igaz, ő a lépcsőn állt, így magasabb volt, mint én, de most semmi sem számított, csupán az, hogy mi lesz a következő lépés. Lassan közeledett felém, megfontolva minden lépést, megmozdulni nem mertem, mert féltem, hogy talán örökre elveszíthetem. Vártam, hogy ő tegye meg a megfelelő mozdulatokat, mert ha most megöleltem volna, talán eltaszít magától, de lehet ölelésembe bújna, de túl nagy volt a kockázat. Egyre jobban közeledett hozzám, már az utolsó lépcsőfokon állt, így néhány centivel volt magasabb, mint én. Lenézett rám, bámultuk egymást, nem szóltunk semmit, míg végül átkarolta nyakamat és szorosan hozzám bújt.

   - Urin neomu dalla (Túl különbözőek vagyunk) - hallottam meg halk hangját. Ijedten kaptam a fejemet rá, de ő csupán csak ölelt és bújt bele nyakamba. Dermedten álltam, majd lassan derekára tettem kezemet és ismételten, megszólalt, vagyis.. énekelt.

Jal algo itjanha (De ezt te is nagyon jól tudod)

Seoroiu jinsimeul (Képtelenek vagyunk megragadni egymást)

Al su eobtjanha (Egymás valóságát…)

Ihaehaji anha (Nem értem)

Gieokhaji anha (Nem emlékszem)

Neul malppunin maldeul (A szavakat, amik örökké csak szavak lesznek, )

Gidaehaji anha (Nem várom el)

Nan neoreul saranghae (Szeretlek) 6x

Ttaseuhan geudaeui songillo (A meleg érintésedet is..)

Nan neoreul saranghae (Szeretlek) 6x

Ttaseuhan geudaeui songillo (A meleg érintésedet is...)

Nareul anajwo (Kérlek, ölelj meg!)

Nareul jabajwo (Kérlek, ragadj meg!)

   Hallgattam. Nem mondtam semmit, csupán dereka köré fontam karjaimat és magamhoz húztam. Úgy öleltem, mintha az életem múlna rajta, teljes súlyával dőlt nekem és folytak tovább könnyei. Egyre jobban hátrálni kezdtem, míg végül a falnak nem ütközött hátam, de nem engedtem el. Könnyei átáztatták pólómat, nyakamat egyre nedvesebbé tette, de nem törődtem semmivel, csupán azzal, hogy egy dallal bocsájtott meg nekem, azzal a dallal, amit még a kórházban énekelt nekem. Hyuna az ágyon feküdt, én pedig a kezét fogtam, álomba szenderültem és akkor csendült fel egy gyönyörű hang. Először azt hittem Hyuna énekelt, de aztán megtudtam, hogy Jin, csupán azt nem tudtam, hogy mi is volt a dal szövege, de most mindenre fény derült. Akkor vallott nekem szerelmet, csak félt a szemembe mondani, hiszen a találkozásunk után történt nem sokkal, hogy Hyuna kórházba került. Az is, annyira régen volt már.

   - Szeretlek Nam - sírta.

   - Én is szeretlek Jin - öleltem egyre erősebben. Testünk már egybe forrt, egyek voltunk. Ismételten, megszűnt körülöttünk a világ, minden eltűnt, elfelejtődött, csupán az ölelő karokat éreztem derekamon, a könnycseppeket nyakamon és a gyönyörű hangját, amelyen énekelt nekem. Semmi sem számított csupán az, hogy az enyém legyen, hogy velünk legyen örökké. A perceket, melyeket így töltöttünk, a végtelenségig elhúznám, miközben kislányomat is magunkhoz öleljük. Mindent megadnék azért, hogy minden olyan pillanatot, amikor megbántottam páromat, kitörölhessek az emlékéből, csupán csak a mosolyt láthassam az arcán, amelybe beleszerettem.
   - Annyira sajnálom Nam - ölelt még jobban, pedig ennél már nem is kerülhetnénk közelebb egymáshoz.
   - Nem Jin. Én sajnálom. Te nem csináltál semmi rosszat, mindenben igazad volt. Én vagyok az, akinek a bocsánatodért kell esedeznie. Én voltam az, aki mindent elrontott megint. Annyira sajnálom Jin. Akkora hülye vagyok mostanában. Fogalmam sincs mi van velem. Annyira sajnálom, kérlek bocsáss meg.
   - Nem Nam. Te bocsáss meg nekem. Jól mondtad. Nem tudom milyen lehetett neked, azokat a pillanatokat átélni. Olyanokról beszéltem, amiről fogalmam sem volt. Én voltam az...
   - Édesem - húzódtam el kissé és kezeimet levettem derekáról. Rémült tekintettel nézett fel rám, talán attól félt, hogy mi is lesz a következő tettem. Mosoly húzódott ajkaimra, ahogy szemébe néztem. - Még így is gyönyörű vagy - emeltem fel kezemet és letöröltem könnyeit arcáról, majd bőrén hagytam tenyeremet. - Ezt a napot én rontottam el, én voltam az, aki megbántott és erről nem szeretnék vitázni. Te bocsáss meg nekem. Én sosem lennék képes haragudni rád - döntöttem homlokának enyémet.
   - Egyszer haragudtál már rám..
   - Jin - simogattam arcát és tenyerembe fúrta fejét. - Bocsáss meg nekem.
   - Megbocsájtok, mert még senki nem kért így tőlem bocsánatot - helyezte kezeit derekamra és erősen markolta felsőm anyagát.
   - Nagyon sajnálom. Soha többé nem fog előfordulni. Ígérem.
   - Ne ígérj olyat Nam, amit nem lehet betartani. Nem tudhatod, mit hozz a jövő. Maradjunk annyiban, hogy még a veszekedések és viták ellenében is, együtt maradunk. Rendben? - nézett bele szemembe és elmosolyodott.
   - Rendben - nyomtam egy aprócska csókot ajkaira. - Nagyon szeretlek Jin.
   - Én is szeretlek Nam - jött közelebb és ajkainkat összeforrasztotta.
   Talán ez volt az a pillanat, mikor magamban megfogadtam soha többé nem fogom összetörni őt, de ahogy ő is mondta, fogalmunk sincsen mit hozz a jövő, hogy legközelebb miért fogunk összekapni, és ki tudja milyen állapotban leszünk akkor. De egy dologban biztos voltam, és azt meg is fogom tartani. Akármi is fog történni, én mindig is szeretni fogom őt, és el nem engedem magam mellől. Csupán három hónapja lépett bele az életünkbe, de már úgy érzem, hogy évek óta mellettünk lenne, de mégis olyan, mintha csak tegnap csókoltam volna meg először. Minden egyes pillanat, amikor hozzáérek, vagy éppen csak ránézek, olyan, mintha a legelső lenne. Mindig találok valami újat az érintéseiben.

   Óráknak tűnő percekig csókoltam páromat, míg végül elszakadtunk egymástól, aminek kislányom hangot is adott, olyan szempontból, hogy mosolyogva ugrott közénk, amiért kibékültünk. Percekig hajtogatta, hogy mennyire örül, és főleg annak, hogy Jin, nem akar elhagyni minket, mert ettől fél nagyon. Ezek után a nap további része, eléggé kellemesen telt. Nagyon furdalt a lelkiismeretem, amiért így bántam vele, így minden pillanatban ott voltam mellette és segítettem ahol csak tudtam. A délután folyamán, még egyszer csobbantunk a kellemes tengerben, ami hihetetlenül jól esett a júliusi hőségben. Hyuna, annyira elvolt a két fiatal fiúval, hogy csak velük foglalkozott, de nem nagyon zavart, mivel az a csodálatos mosoly arcán, elárulta, hogy nagyon is jól érezte magát, és én nem akartam elrontani jókedvét. HoSeok és YunSeo, éppen JiMin-t vitték a vízbe, természetesen, csak a szélére, hogy ő is tudjon velünk pancsolni, amit nagyon élvezet. Tapicskolt a vízben, mindent megnézett, ami csak a kezébe akadt, egy kavicsot is képes volt percekig bámulni és tanulmányozni, majd elhajította, amennyire csak tudta. Örömteli perceket töltöttünk a vízben, de talán az okozta még örömömet, hogy Jin végig mellettem volt és mosolygott. Minden pillanatot megragadtam, hogy megölelhessem vagy csak egy aprócska csókot vagy puszit lophassak tőle, amik az esetek többségében sikerült is, és ez őt is boldoggá tette.

   Mikor kellőképpen elfáradtunk és elegünk lett a vízből, ami a fiatalokról nem lehetett elmondani, akkor Jin-nel elkezdtük a vacsorát készíteni. Minden kívánságát teljesítettem, amit csak kért, azt megcsináltam és állandóan kérdeztem, hogy miben tudok még a segítségére lenni. Amikor a vacsora elkészült, szóltunk a többieknek, hogy jöhetnek befelé már, és a három gyerek, egyből rohanni kezdett befelé, majd foglaltak helyet az asztalnál. Párommal tálaltuk az ételeket, majd helyet foglaltunk mi is közöttük. Jó hangulatban telt el a vacsora is, már majdnem befejeztük, mikor valakinek a telefonja megszólalt.
   - Bocsánat, ez az enyém lesz - pattant fel párom és a konyhapult felé vette az irányt. Megnézte, hogy ki is keresi, majd sajnálkozóan nézett felénk. - Ezt muszáj felvennem. Bocsánat - kért elnézést, majd a terasz ajtó felé indult. - Szia, hogy vagy? - köszönt bele egyből, egy hatalmas mosollyal az arcán, majd el is tűnt a szemünk elől. Egy kissé értetlenül néztem utána, majd folytattam az evést, de nagyon érdekelt, hogy kivel is beszélhetett, főleg, hogy ekkora mosolyt okozott neki az a személy.
   Hirtelen egy rúgást éreztem a bokámon, aminek köszönhetően kizökkentem az elmélkedésből. - Aú! - kaptam kezemet a bokámra. - Ez mégis ki volt? - néztem végig az asztalnál ülőkön.
   - Én! - jelentette ki HoSeok.
   - Ezt mégis miért kaptam? - dörzsöltem kissé a helyet, ahol fájt a lábam, majd kiegyenesedtem.
   - Hogy ne kezdjél el elméleteket szőni - vágta rá egyből.
   - Én nem szövök elméleteket.
   - De! Éppen azt tetted, miközben Jin-t nézted, amint kiment az ajtón. Ne próbálj mást mondani. Mindent elmond az arcod - mutatott rám. - Legyen az, mint délután.
   - Igazad van - sóhajtottam. - Bocsánat.
   - Nincs mitől félned Nam. Jin, csak egy személyre mosolyog így - szólt közben Kookie.
   - Kire?
   - A nagymamájára. Az ország másik végében él, és nagyon ritkán tudja meglátogatni. Nagyon aranyos nő, mindig mosolyogva fogad, még akkor is, ha először találkozol vele. Jin, menthetetlenül szereti, olyan neki, mintha az anyja lenne. Ő az egyetlen olyan rokona, aki nem veti meg.
   - Megvetik?
   - Szerintem ne mondj többet Kookie - szólalt meg Tae. - Nam, ezt nem tőlünk kell hallanod, hanem inkább tőle. Szerintem, Jin is el akarta mondani neked, hogy miért nem beszél annyira a családjáról, csak még nem találta meg a megfelelő időt rá. Mi is csak annyit tudunk, amennyit Jin elmesélt nekünk, és amennyit JungKook látott, mivel valamikor ő is ott volt.
   - Hogy-hogy?
   - Jin és ő rokonok - felelte TaeHyung, nekem pedig elkerekedett a szemem.
   - Rokonok vagytok Jin-nel?
   - Nem tudtad? - érdeklődött Tae.
   - Nem, mivel egyikőjük sem mondta.
   - Nem is vagyunk igazi rokonok. Ne mondj hülyeségeket Tae. Az anyukám hozzáment Jin apjának, a nővérének fiához. Ekkor már én megvoltam, így nem vagyunk vér szerinti rokonok - magyarázta Kookie.
   - Oh, értem.
   - Így néhány családi összejövetelen ugye ott voltam, és láttam, hogy bántak Jin-nel. Nem foglalkoztak vele, mintha nem is tartanák a család tagjának, aminek nem tudom mi lehet az oka. De tényleg nem akarok többet mondani, mert a végén, mindent elkotyogok és annak hyung nem fog örülni. Nem szeret nagyon a rég életéről beszélni, de azt nagyon utálja, ha valaki elmond dolgokat róla. Attól fél, hogy esetleg hazugság az.
   - Értem. Köszönöm, hogy ezt elmondtad - mosolyogtam a kisebbre, ki egy megszeppent mosollyal ajándékozott meg és folytatta az evést.
   Teltek a percek, mindenki befejezte az evést, YunSeo elvitte JiMin-t, hogy lefektesse, mert neki már rég aludnia kellene, majd HoSeok is csatlakozott hozzá, mert eléggé fáradt volt. Kislányom és a két fiú még lent maradtak egy kicsit, de már láttam az fáradtságot szemükben, így elküldtem őket aludni. Hyuna odajött hozzám és megölelt.
   - Majd mond meg Jin oppa-nak, hogy jó éjszakát.
   - Meg fogom mondani neki - csókoltam arcon, majd útjára engedtem, ahogy a két fiút is. Kinéztem a teraszajtón és megpillantottam páromat, amint a korlátnak támaszkodva beszélgetett nagymamájával, és a mosoly még mindig nem került le arcáról. Álltam ott egy kis ideig és néztem őt. Melegséggel töltötte el a szívemet, hogy ennyire boldognak láttam. Felfelé görbülő ajkakkal léptem el az ajtótól, majd mentem az étkezőbe, hogy elpakoljam a vacsora maradványait. Jin, vacsoráját kint hagytam, csak letakartam valamivel, mert biztos voltam benne, hogy még be fogja fejezni, ahogy az ő gyomrát ismertem, nem volt elég neki ennyi.

   A konyhában elpakoltam a tiszta tányérokat, majd a koszosakat a mosogatóba tettem, és neki láttam a mosogatásnak. Alaposan végeztem a munkámat, közben pedig az a dal járt a fejemben, amit Jin énekelt ma. Gyönyörű volt a dal, és Jin hangja is, amit mindig imádok hallgatni. Amikor a kórházban voltunk, akkor csak a hangra emlékeztem, de a dallamra vagy éppen a szövegre nem, amit furcsálltam is.
   Már majdnem végeztem a mosogatással, mikor két kart éreztem meg derekam körül. Elmosolyodtam és hagytam, hogy még inkább hozzám bújjon, de a mosogatást nem hagytam abba.
   - Megcsináltam volna Nam - motyogta halkan, ahogy arcát ráfektette vállamra és egy aprócska csókot nyomott nyakamra.
   - Ma eléggé sok mindent csináltál. Pihenned is kell néha - pillantottam rá és homlokon csókoltam. - Fejezd be a vacsorádat. Ott hagytam neked az asztalon.
   - Köszönöm - nyomott egy puszit arcomra, majd ment is, hogy befejezze az evést. Az utolsó tányért mosogattam el, majd zártam el a csapott és miközben a kezemet töröltem meg, párom felé fordultam.
   - Hogy van a nagymamád? - kérdeztem meg, mire köhögni kezdett. - Jin, jól vagy? - siettem oda hozzá. Köhögött egy sort, majd lenyelte azt az adagot, ami a szájában volt és rám nézett.
   - Honnan tudsz a nagyimról? - nézett értetlenül rám.
   - Kookie mondta el - ültem le mellé. - Vagyis, miattam mondta el, mert látták, hogy néztem utánad, amikor kimentél és csak meg akartak nyugtatni.
   - Féltékeny voltál?
   - Igen - ismertem be. - Annyira boldognak tűntél, és nem tudtam, hogy ki az a személy, aki így meg tud mosolyogtatni, amikor én nem - húztam el számat.
   - Nam - fordult felém és megsimogatta arcomat. - Te mindig képes vagy megmosolyogtatni és melletted vagyok a legboldogabb. De nem kell féltékenynek lenned. Nekem más nem kell rajtad és Hyuna-n kívül - mosolygott és egy csókot kaptam tőle. - Ez elég biztosíték?
   - Igen - fogtam meg kezét.
   - De, válaszolva a kérdésedre. Köszönöm jól van. Majd kicsattan az egészségtől, pedig már a kilencvenet tapossa - vigyorgott nagyban. - És, ha már témánál vagyunk, meg kell beszélnünk valamit.
   - Miről van szó?
   - Néhány héten belül el kell utaznom. Ideje, hogy meglátogassam. Csak nagyon ritkán tudok eljutni hozzá, de ha Kookie mesélt róla, akkor ezt tudod. És csak a dátumot szeretném veled megbeszélni.
   - Mikor szeretnél menni? - simogattam kézfejét.
   - Arra gondoltam, hogy a jövőhét elején utaznék el, vagy már vasárnap és nagyjából két hetet lennék ott.
   - Akkor augusztus közepén jönnél vissza.
   - Körülbelül - sóhajtott. - El akartam már előbb is mondani, csak sosem volt megfelelő az alkalom és közben jöttek a dolgok is.
   - És mivel fogsz menni?
   - Repülővel. A város, ami mellett él, van reptere és onnan taxival körülbelül egy óra. Gyorsan oda lehet jutni, csak messze van innen, főleg kocsival.
   - Kivihetlek a reptérre?
   - Persze - mosolygott rám. - Nagyon örülnék neki, és Hyuna is biztos akar majd jönni.
   - Ellenkezni nem fog - kuncogtam. - Befejezted? Vagy még kérsz? - pillantottam a tányérjára.
   - Jajj nem, köszönöm szépen - mosolygott rám, én pedig elvettem előle a tányért és azt is gyorsan elmostam. Éppen elzártam a vizet, amikor ismételten karok fonódtak derekam köré és arcát nyakamba temette. - Mondtam már, hogy mennyire szeretlek?
   - Még nem - mosolyogtam és lassan megfordultam, hogy szembe kerülhessek vele.
   - Akkor most mondom. Nagyon szeretlek Nam - mosolygott és lágyan megcsókolt.
   - Én is szeretlek SeokJin - mélyítettem el a csókot, és olyat tettünk, amire már vágytunk, de nem tehettük meg mások előtt, viszont a hálószobánkba már nem jutottunk el, csupán a kanapéig.

A dal, amit Jin énekelt: