7.fejezet

   Már egy hét telt el azóta, hogy Hyuna kórházban volt, addig otthon voltam vele, kivéve akkor amikor az osztályom ballagott. Soha nem gondoltam volna, hogy így meg fogok szeretni egy osztályt, de a szívembe zártam őket örökre és nagyon büszke voltam rájuk. Amikor ott álltam a terembe és éppen elköszönni készültem tőlük, hát bevallom, de elérzékenyültem. Éreztem, ahogy a szemeim könnybe lábadtak, de nem itt akartam megtörni, még nem volt szabad. Mindenkinek szépen sorban kiosztottam a bizonyítványát, elmondtam mennyit fejlődtek ezalatt az idő alatt, amit együtt töltöttünk, hogy mennyire a szívemhez nőttek, így nem is volt kérdés, hogy valamikor az írásbelik után egyből találkozzunk. Egyből felajánlottam nekik, hogy jöjjenek el hozzám mindannyian és töltsenek ott egy délutánt. Mindenki nagyon örült ennek, így el is fogadták ajánlatomat, majd elkezdődött a ballagás. Maga az egész ünnepély lent az iskola udvarán zajlott, a termek és a folyosók gyönyörűen feldíszítve virágokkal, és az udvar káprázatos volt. Elfoglaltuk az osztályommal a nekünk szánt helyet és vártuk, hogy elkezdődjön az ünnepély, melyet az igazgatónő nyitott meg beszédével. Letörölhetetlen volt a vigyor arcomról, annyira büszke volt a gyerekeimre, mert tényleg úgy tekintettem rájuk. Ők is úgy bántak velem, mintha az apjuk volnék, de természetesen minden határt betartva, így nehezemre esett elengedni őket. Nagyon megszerettem őket és örültem, hogy ezt a négy évet velem töltötték. Mikor vége volt a ceremóniának, vagyis vége lett volna, de még hátra volt egy hagyomány, amelyet minden ballagós osztálynak meg kellett tennie. Mindenki kapott egy-egy lufit, egy kupacba kellett állnunk, majd az osztályunk nevét kellett kiáltani, miközben a légballonjainkat felengedtük a levegőbe. Az a-sok már megvoltak, így mi következtünk. Ügyesen beállítottak az egész osztály közepére, így körülöttem állt az összes gyermekem. Mind mosolyogva néztek rám és itt tört el az a bizonyos mécses, miközben végignéztem rajtuk.
   Emlékeztem az első pillanatra, amikor megtudtam, hogy lesz egy saját osztályom és megkaptam a névsort. Próbáltam a nevek mellé arcokat rakni, kisebb-nagyobb sikerrel, de mikor az első nap megláttam őket, minden róluk alkotott képem meghiúsult. Egyáltalán nem olyanok voltak, akiket elképzeltem és kissé csalódtam. Megkezdődött a szokásos rutin, így megkértem őket mutatkozzanak be, miután én azt megtettem. Névsor szerint mentünk, közben pedig próbáltam megjegyezni a neveket és arcokat, ez is kisebb-nagyobb sikerrel ment. Ahogy telt az idő, rájöttem nem is annyira egyszerű egy osztállyal foglalkozni, mint azt régen hittem, de szerettem a kihívásokat, így nem hátráltam meg. Kértem segítséget más osztályfőnököktől, akiknek nem az első osztályuk volt már, így könnyen vettem az akadályokat, de természetesen voltak nehéz napjaink is. Volt olyan nap, amikor úgy felhúzták az agyamat, - ami nálam nem volt olyan könnyű - hogy olyan szövegelésbe és szidásba kezdtem, mint még soha. Úgy leteremtettem őket, hogy utána csak megszeppenten és dermedten ültek a padban az óra maradék részében. Nem szoktam sokszor felemelni a hangomat, csak akkor amikor már az idegeim is kivannak és menthetetlen a helyzet. Szerencsére ilyen csak egyszer fordult elő, így minden visszatért a régi kerékvágásba és ment az élet tovább. Minden remekül ment, nem volt semmi bajunk egymással, és ha valami probléma adódott két diákom között, azt szépen közösen megbeszéltünk és helyrehoztuk a helyzetet. Mindannyiukat nagyon jól ismertem, ahogy a szüleiket is. Remek kis csapat volt ez és boldog voltam, hogy velük tölthettem az elmúlt négy évemet.
   A szemem felhagyott a szolgálattal és könnyeim végigszántották arcomat, miközben közösen számoltunk vissza, majd engedtük el a légballonokat. Olyan volt, mintha ez egy búcsú lett volna, de nem volt az. Ez egy új kezdet. Ahogy ott álltunk, mosolyogva és nevetve, öleltük egymást és örültem, hogy velük lehettem. Nagyon hiányozni fognak. Mielőtt még az osztályom szétszéledt volna, hogy a családjaikkal képeket készítsenek, összegyűjtöttem őket és kértem, hagyj legyen egy képem róluk, amin csak ők szerepelnek. Össze is állt a kis csapat, majd elkattant a kép és a világ legeslegjobb képe készült el, abban a pillanatban. A képet, majd szépen elküldöm nekik, de előtte meg kellett találnom a megfelelő helyett számára. Mikor az osztályom eltűnt a szemem elől, és mindent elrendeztem utánuk, lassan kezdtem el hazafelé bandukolni a rengeteg virággal és ajándékkal a kezemben. Átléptem a lakásom küszöbét, majd bezártam az ajtót és az étkezőasztalra helyeztem a rengeteg dolgot, amit magammal hoztam. A konyhába mentem és valami kaja után kezdtem el kutakodni, de nem találtam semmi egészségest, így egy tábla csoki kíséretében ültem le a kanapéra, majd kezdtem el nassolni. A nyakkendőmet kissé megigazítottam, majd amint már a harmadik kockánál jártam, hirtelen kinyílt Hyuna ajtaja. Odakaptam a fejemet és egy gyönyörű hercegnőt pillantottam meg. Csodálatos kis csíkos ruhácskát viselt, a haja két gyönyörű fonatban volt és arcán egy szépséges, de annál inkább boldog mosoly terült el, miközben szemei felragyogtak. Tátott szájjal néztem, majd a következő pillanatban már ő is meglátott engem, mire felém rohant. Felálltam, mosolyogva kaptam fel, majd nyomtam egy hatalmas puszit arcára, miközben átkarolta nyakamat.
   - Papa! - mondta jó hangosan, én meg csak ölelni tudtam.
   - Szervusz Kincsem - öleltem szorosan és csak mosolyogni bírtam. Örültem, hogy végre vele lehettem, már nagyon hiányzott, pedig csak néhány órára váltunk el. Hihetetlenül imádtam ezt a kislányt, ezt a tüneményt, akit nekem szánt a sors és örültem, hogy örökké velem fog lenni. - Jól viselkedtél, míg nem voltam itthon? - kérdeztem, közben pedig az oldalamra ültettem és megsimogattam édes kis pofikáját.
   - Igen, de nem akartam egyedül lenni, így gyorsan átmentem Jin oppa-hoz és áthívtam, hogy ne legyek egyedül - mondta büszkén, majd az ajtajára mutatott, ahol az előbb említett lépett ki. Minden nap látjuk egymást, de nem töltöttünk nagyon sok időt együtt, mivel Jin dolgozott, én meg itthon voltam Hyunaval, így nem nagyon beszéltünk, csak amikor beugrott, hogy lássa kislányom hogy van. Nem nagyon beszélgettünk a... csókunk óta. Igaz véletlen volt, de eléggé sokszor jutott eszembe az a pillanat, pedig csak egy véletlen helyzetből alakult így, és semmi jelentősége nem volt, mégis, bennem maradt. Kicsit megráztam a fejem, hogy elfelejtsem, majd rápillantottam Jinre, de rendesen.
   - Köszönöm, hogy vigyáztál Hyunara, míg nem voltam itthon - mosolyogtam rá és elindultam felé kislányommal.
   - Nincs mit megköszönnöd NamJoon, szívesen teszem - mosolygott vissza, de mintha zavarban lett volna egy kicsit. - Akkor én haza is megyek - bólintott egy kicsit, majd elindult a bejárati ajtó felé.
   - Jin! Várj! - tettem le kislányomat a földre, majd a menekülő férfihez siettem, aki már a cipőjét vette fel ás lépett volna ki a lakásból. - Esetleg beszélhetnénk? - kérdeztem kicsit halkabban.
   - Hol szeretnél? - kérdezte halkan.
   - Lehetne kint az ajtó előtt?
   - Persze.
   - Akkor egy pillanat és megyek - mondtam, majd visszamentem Hyunahoz és leguggoltam hozzá. - Kimegyek beszélgetni Jin oppa-val. Addig jó legyél. Itt leszünk kint, ha valami baj lenne.
   - Rendben - került hatalmas vigyor ajkaira, majd egy hatalmas puszival jutalmaztam meg és követtem szomszédunkat, aki már kiment a lakásból. A ház amelyben éltünk négy emeletes volt, mindegyik emeleten négy lakás volt található, egy folyosó kötötte össze őket, melyek egy lépcsőbe torkoltak, és lehetett lejutni az utcára. Mi a negyedik emeleten laktunk és a harmadik lakásban, Jin pedig a negyedikben. Itt valamivel szélesebb volt a folyosó szóval hatalmas tér tárult elénk. A lakás ablakai keleti fekvések voltak, így a folyosó, mely nyitott volt, nyugati fekvésűek. Akármikor kijöttem ide délután, megcsodálhattam a csodálatos naplementét, mely rózsaszín és vöröses-narancsos árnyalatba borította el az égboltot, mint most is. Ahogy kinyitottam az ajtót, egyből a naplementére lettem figyelmes, de valami elterelte a figyelmemet, egy alak, aki éppen rám várt kint, amint a vaskorlátnak támaszkodott és nézte az eget. Csodálatos látvány tárult elém, mint egy héttel ezelőtt, mikor a csókunk után Jin elhagyta a lakást. Akkor is, ugyanilyen tökéletesen, varázslatos naplemente került a látóterembe. Hihetetlenül gyönyörű... 
   Mikor kigyönyörködtem magamat a látványban, odaléptem a várakozó férfi mellé és én is ugyan azt a pózt vettem fel, mint ő. Néztem a lemenő Napot, mely az eget, most valamilyen furcsa színnel festette be, pontosan nem tudtam meghatározni, de melegséget és megnyugvást nyújtott a szívemnek. Csak álltunk egymás mellett, nem szóltunk semmit sem, tudtam jól, hogy nekem kell megtörnöm ezt a kínos csendet, de nem tudtam hogyan kezdjek neki. Összeszedtem a gondolataimat, megfogalmaztam magamban a dolgokat és a játszótéren lévő gyerekeket nézem, amint önfeledtül játszanak és rohangálnak.
   - Eljönnél velem vacsorázni? - szólaltam meg rendes hangom, miközben még mindig a játszótéren szórakozó gyerekeket bámultam.
   - Mi??? - hallottam meg Jin döbbent hangját és el tudtam képzelni, hogy milyen képet vághatott az előbb. Elnevettem magamat, majd rápillantottam mosolyogva.
   - Ennyire nem akarsz velem vacsorázni? - vigyorogtam végig, miközben a korláton támaszkodtam. - Vagy ennyire nem vagyok szimpatikus neked? - löktem meg kissé vállammal játékosan, hogy ne legyen ennyire feszült a közelemben.
   - Bocsánat, csak meglepett a kérdésed - mosolyodott el. - Nem gondoltam volna, hogy ezt akarod megbeszélni. De miért kéne igent mondanom erre? - került egy önelégült vigyor arcára és fejét elbillentve várta válaszomat, játszva a nehezen kaphatót.
   - Hát először is, mivel eléggé jóképű vagyok - mondtam nevetve. - Másodszor, ami az igazi ok. Rengeteg mindent tettél már értünk és nem tudom, hogyan viszonozzam neked, így gondoltam, hogy elvinnélek vacsorázni, de nemet is mondhatsz nyugodtan - kezdtem el vakarni tarkómat.
   - Az elsővel egyetértek - kuncogta el magát. - És szívesen elfogadom a meghívásodat, ha már ilyen szépen kértél rá - kacsintott egyet, majd megpöckölte homlokomat.
   - Hé! Nem vagyok gyerek - kaptam oda kezemet, mint egy öt éves.
   - Akkor miért viselkedsz úgy? De mindegy is - mondta, miközben háttal nekitámaszkodott a korlátnak. - És?
   - Mi és?
   - Hová viszel vacsorázni és mikor?  - mosolygott nagyban.
   - Azokat te döntöd el.
   - Hát, mivel nem nagyon ismerem még az itteni éttermeket, így a helyszínt rád bízom, viszont jövőhét szombat este szeretnék menni - ragyogott fel arca egyből, de az én arcomról eltűnt a mosoly. - Mi a baj NamJoon? Valami rosszat mondtam? - lépett felém egyet.
   - Nem, csak.. szombaton van Minhie halálának évfordulója.. De elmehetünk, nem olyan fontos.
   - Ilyet ne is merj mondani NamJoon! - szólt rám határozottan Jin. - A feleséged halálának évfordulóján, nem foglak elrángatni a kislányod mellől, meg szerintem nem is lennél teljesen önmagadnál az estén. Máskor elmegyünk, jó? Az a nap a tiétek, együtt kell lenned a kislányoddal és a feleségeddel. Tudom, mennyit jelentett és jelent neked Minhie - tette kezét vállamra és kissé megszorította azt.
   - Köszönöm Jin. Ez nagyon kedves tőled - mosolyodtam el és belenéztem szemébe. - Tényleg sokkal tartozom neked.
   - Ne beszélj már hülyeségeket NamJoon. Semmivel sem tartozol. Nem tettem semmi olyan nagy dolgot, amiért tartoznod kellene.
   - Számomra minden tetted, fontos volt és jelentős - tekintetemet belefúrtam gyönyörű barna szivárványhártyájába, és közvetlenül a pupillájába néztem. Nyomatékosítani akartam, hogy nekem tényleg sokat jelentettek a tettei, melyek viszonozni nem fogok tudni, egy sima vacsorával, de mivel nem ismerem még eléggé jól, így nem tudom mi az, amit nagyon szeret. Majd később nagyobb ajándékkal lepem meg.
   Mondatomra semmit sem mondott, csak beharapta ajkait és lesütötte szemeit, mint egy szerelmes kislány, de nagyon aranyosnak találtam. Nem tudtam eldönteni, hogy ezt miért gondoltam róla, de valamiért mindig is aranyosnak láttam Jint, akármit is tett. Ahogy Hyunaval foglalkozott, vagy amikor közösen főztünk, vagy amikor aggódott kislányomért, mindig aranyos volt. Ez volt az első gondolatom róla, de szerintem, ha megkérdezné jellemezzem egy szóval Jin, az csak az aranyos lehet.
   - Ha ilyen aranyosan viselkedsz, még a végén beléd szeretek - mondtam neki mosolyogva, miközben összeborzoltam haját, mire csak felkapta fejét, szemei tányér nagyságúakra kerekedtek és az álla is leesett. - Nem illik tátott szájjal nézni a másikra - vigyorogtam és állához emeltem kezemet, majd becsuktam száját. Nem mondott semmit, csak tovább nézett és nem értettem tekintetét, mert teljesen furcsa volt az arckifejezése, legalábbis számomra. Nem láttam még ilyennek és ez teljesen meglepett. - Jin, minden rendben? - kérdeztem, ahogy elengedtem állát.
   - Mi? Jah, igen-igen, csak egy picit elkalandoztam. Bocsánat - lépett egy kicsit hátrébb. - A vacsorát, majd megbeszéljük mikor legyen, de nem kell elvinned étterembe, az nem kötelező. De most mennem kell, el kell intéznem egy telefont - mutatott a lakása felé.
   - Rendben. Menjél csak. Akkor majd még beszélünk - mosolyogtam rá.
   - Szia - intett nekem, majd elindult az ajtó felé és belépett rajta. Csak néztem, ahogy eltűnik a szemem elől, majd én is visszamentem a lakásba kislányomhoz.
   Lassan telt el a hétvége, majd az azt következő hét. Elkezdődtek az írásbeli érettségik, így minden reggel az osztályomat kerestem, hogy sok szerencsét kívánjak nekik és hogy ne siessenek el semmit sem. Megkértem őket, hogy amikor végeztek akkor keressenek meg és mondják el milyen volt, milyennek érzik, szerintük jók voltak-e a feladatok. Sorra mentek le a tantárgyak, egész héten és örültem, hogy mindegyik gyermekem jónak érezte az érettségijét. Más osztályok látták rajtam, amint néha idegeskedem, de tudták, hogy az osztályom miatt, de próbáltam az órákon nem rájuk gondolni, de kicsit nehéz volt. Mikor pénteken az utolsó diák is elhagyta az érettségi termet, megkönnyebbülten mentem a következő órámra, ami szerencsére az utolsó volt, utána meg, mehetünk Hyunaval haza. Az óra zavartalanul telt, rendesen készültek a diákok a számonkérésre, természetesen voltak akik nem, de sokkal több volt a jó felelet, mint a rossz, ami ettől az osztálytól, hatalmas teljesítmény volt. Ahogy kicsöngettek, mely nekem szabadságot jelentett, így mosolyogva kívántam nekik, jó hétvégét, majd hagytam el az osztálytermet. A tanáriban lepakoltam a cuccaimat, elvégeztem a szokásos adminisztrációs feladatokat, ami egy órát jelentett még, majd mikor ezzel is megvoltam, a bent lévő kollégáktól elköszöntem és indultam el Hyuna osztály felé.
   Bekopogtam az ajtón, majd benyitottam és egy őrült osztályt pillantottam meg, amit SeoYun próbált rendet tenni közöttük, de úgy tűnt kezelhetetlen volt a helyzet. Csak kuncogni tudtam rajtuk, majd beléptem és az osztályhoz szóltam, mire elhallgattak, majd kérdően néztek rám, mivel eléggé jó idő volt és tudtam, hogy sokukért, csak délután jönnek, így felajánlottam, hogy elviszem az osztályt fagylaltozni, aminek érdekes módon nagyon örültek. SeoYun, könnyebbülten sóhajtott egyet, amikor lenyugodott az osztály, mert úgy tűnt régóta folyt a harc, hogy elcsendesítse őket. Összekaptuk az osztályt, majd kettes sorba rendeződve indultunk el a legközelebbi cukrászda felé, ahol Jin is dolgozott. Mikor beléptünk, Jin először mosolygott, majd döbbenten figyelte a tömeget, amit hoztunk neki. Mindenki egy-egy gombócot választott, majd szépen leültettük őket az asztalokhoz, hogy elfogyasszák őket. SeoYunnak rendeltem egy jegeskávét, magamnak pedig egy shake-t, majd mi is elfoglaltuk a helyünket, míg Jin ki nem hozta őket.
   A héten sokat voltunk Jinnel, általában minden nap beköszöntünk neki, amikor hazafelé tartottunk Hyunaval, vagy éppen, amikor közösen mentünk hazafelé, mert mostanában az is szokott lenni, meg délutánonként is együtt voltunk. Sokat beszélgettünk és nevettünk, Hyuna sokszor ragaszkodott a társasjátékokhoz, így azokat is beiktattuk a napokba. Kellemesen éreztem magam Jin társaságában, és örültem, hogy kislányomnak is szimpatikus volt a férfi. Boldog voltam, hogy így kötődött hozzá, csak féltem, hogy túlságosan is közel akar kerülni Jinhez és nem akartam, hogy ha esetleg Jin már nem lesz itt, akkor ne törjön össze. Féltem, hogy csalódni fog és sosem lesz képes így szeretni valakit.
   Mikor az osztály elfogyasztotta a fagyit, visszakísértem őket az iskolába, Hyunat pedig, addig ott hagytam Jinnél, mert akkor nem kell feleslegesen sétálnia. Az iskolából sétálva visszafelé, összeszedtem kislányomat, majd kézen fogva indultunk hazafelé végleg, hogy kipihenjük magunkat, jobban mondva ezt a hetet. Ahogy bandukoltunk, a Nap erősen sütött, végre érezhető volt a nyár közeledte, a madarak is állandóan csicseregtek, a szél is kellemesen fújt, egyszerűen gyönyörű volt az egész.
   - Papa, majd lemehetek a játszótérre? - kérdezte kislányom hatalmas mosollyal az arcán, miközben haját a szél az arcába fújta.
   - Persze. Lepakoljuk otthon a cuccodat, átveszel egy másik ruhát és már mehetsz is - mosolyogtam vissza rá, mire mosolya csak még nagyobb lett és hazáig levakarhatatlan volt. Amint átléptük a ház küszöbét, a szobájába rohant, hogy minél előbb átöltözhessen és mehessen játszani, mert régen volt már lent, és imádta azt a helyet. Miután elkészült, köszönt és már ment is, én meg a korlát mögül figyeltem, ahogy szépen átmegy az úttesten, alaposan körülnézve, majd gyorsan átsietett és be is lépett a kerítéssel elkerített területre, ahol néhány barátja már várta. Mosolyogva néztem, ahogy beszélgetni kezd a barátaival, majd össze-vissza rohangálnak a játszótéren. Melegséggel töltött el, hogy így láthatom kislányomat. Kissé rendbe tettem a lakást, majd egy kis uzsonnát készítve neki, meg innivalót vittem le neki a játszótérre. Leültem a szokásos padomra, miközben intettem a lent lévő szülőknek, akiknek nagy része anyuka volt, majd figyeltem kislányomat, amint hatalmas mosollyal az arcán rohangált fel s alá a mászókák között. Hintázott a barátaival, fogócskáztak, bújócskáztak és még rengeteg játékot játszottak, én meg teljesen elmerültem ennek csodálatában, mert észre sem vettem, amint valaki közeledett felém. A következő pillanatban, annyit érzek, hogy valaki megpöckölte az arcomat, miközben így szólt hozzám:
   - Örülök, hogy látlak haver! - hallottam meg ismerős hangját és miközben kezemet az arcomra tettem, felpillantottam a hang tulajdonosára és egy hatalmas mosoly terült el az arcomon.
   - Te mi a fenét keresel itt? - álltam fel, miközben boldogan öleltem magamhoz régen látott barátomat.
   - Éppen erre volt dolgom és gondoltam meglátogatom a legjobb barátomat, de ha nem örülsz nekem, akkor el is mehetek - mondta nevetve és kezdett elhúzódni tőlem.
   - Na, azt próbáld meg - nevettem vele én is. - Tudod jól, hogy mindig örülök neked - mosolyogtam rá. Miután elengedtem, leültünk a padra és beszélgetni kezdtünk.
   - Mi van veletek? Régen beszéltünk, de részben az én hibám, mert semmi időm nem volt mostanában és azt sem tudom már hol áll a fejem.
   - Ne mondj már ilyeneket HoSeok! - kezdtem el vitázni vele. - Én is ugyanúgy hibás vagyok, én sem kerestelek, de most itt vagy, szóval bepótoljuk az elmúlt időt.
   - Az jó lenne. Na meg egy fiús este is jó lenne már, mert hulla vagyok - elkezdte játszani a szenvedős gyereket, hátradőlt a padon és hátra döntötte fejét. - Amióta JiMin megszületett, alig aludtam valamit és nagyon sok időnket elveszi YunSeoval, de imádjuk azt a kislányt - a mondat végére egy hatalmas mosoly került az arcára. - Nem hittem volna, hogy ennyire odaleszek egy másik nőért is, YunSeo után - mondta kuncogva. - Néha már féltékeny a saját lányára, mert annyit foglalkozom vele, de YunSeo, a világ legjobb édesanyja. Hihetetlen. Minhiehez tudnám hasonlítani. Amikor megláttam, hogy ti Minhievel mennyire örültetek Hyunanak, nem bírtam magamat elképzelni apaként, sőt, sosem gondoltam volna, hogy valaha is apa leszek. Rohadtul féltem ettől az egésztől, de már lassan másfél hónapja, hogy apa vagyok és úgy érzem boldogulok, de ezt mind neked köszönhetem Nam - lökött meg kissé vállával.
   - Én nem tettem semmit sem HoSeok.
   - Dehogynem. Kit hívtam fel az első éjszaka után, hogy mégis mi a fenét tegyek a gyerekkel, ha nem alszik?! YunSeo, teljesen ki volt merülve a szülés után, így muszáj volt nekem gondoskodni a kislányról. Rengeteg dolgot tettél értünk Nam, csak nem akarod beismerni, mert túl szerény vagy.
   - Szerintem a szerénység és én, két külön világban élünk - kuncogtam el magam.
   - Hát lehetséges - kezdett el ő is nevetni. - Na, most te meséljél - nézett rám kíváncsi szempárral.
   - Nincsen semmi különös. Múlthéten elballagott az osztályom, előtte való héten, vakbél gyulladása volt Hyunanak, de szerencsére időben vittük be a kórházba, szóval semmi baja nincsen mára - mutattam a mászóka felé, ahol az éppen az előbb említett, mászik felfelé. - SeoYun szerelmet vallott, jobban mondva én jöttem rá, de ez nem lényeges. Nagyjából ennyi - vontam vállam, majd barátomra néztem.
   - Mi az, hogy SeoYun szerelmet vallott? Nem mondtad el neki, hogy te nem érzel iránta semmit?
   - Már az elején tisztáztam vele, de tudod milyen, főleg, hogy konkrétan több mint tíz éve ismerjük már egymást és hát ami az első volt, azt sosem felejti el az ember. De megbeszéltük, vagyis én elmondtam, hogy mit gondolok róla, eléggé rosszul fogadta, de azóta is beszélünk, szóval nincs harag közöttünk.
   - Ennek örülök, mert ha te egyszer azt érzed, hogy valaki haragszik rád, addig hajtasz, míg az illető meg nem bocsájt, vagy összeroskadsz.
   - Túl jól ismersz - mosolyogtam rá barátomra.
   - HoSeok bácsi!! - hallottuk meg hirtelen kislányom hangját, aki a mellettem ülő férfi felé futott, majd a következő pillanatban már az ölében is volt, miközben szorosan átölelte.
   - Szervusz Hercegnő! Hogy vagy? Milyen a suli? - kérdezte mosolyogva, miközben szemügyre vette lányomat. - Mennyit nőttél mióta utoljára láttalak! - ámuldozott barátom.
   - Mindjárt hét éves leszek - mondta büszkén Hyuna. - Képzeld, már megkaptam az ötödik piros pontomat és azért kaptam egy matricát, abból meg van már négy - mutatta ujjacskáival, mennyi is van neki.
   - Olyan sok? Nagyon ügyes vagy. Apukád büszke lehet rád, hogy ilyen okos kislánya van - kacsintott Hyunara HoSeok. Mosolyogva figyeltem őket, miközben Hyuna elfogyasztotta az uzsonnáját és hallgatta barátom beszámolóját nemrég született kislányáról. - Majd ha lesz időtök, akkor látogassatok el hozzánk és meg is nézhetitek élőben, de addig ezt a képet megmutatom róla - mondta büszkén barátom, és előhalászta telefonját, aminek háttérképe a kislánya volt.
   - De aranyos - mondta mosolyogva Hyuna.
   - Tisztára olyan, mint te gyerekként - kuncogtam el magam a kép láttam. - De hihetetlenül gyönyörű.
   - Nem én vagyok a leggyönyörűbb? - nézett rám kislányom.
   - Nekem mindig is te leszel a leggyönyörűbb, de HoSeok bácsi kislánya is az.
   - Jó, ez igaz.
   - Nem jössz fel egy picit HoSeok?
   - De csak egy picit, mert várnak haza.
   - Nyugi nem fogunk elrabolni - kezdtem el nevetni, majd mind a hárman elindultunk haza. A lakásban elhelyezkedtünk az étkezőasztalnál és egy kis nassolnivalót készítettem elő, miközben Hyuna kihozta a szobájából a füzetét, amiben a matricákat gyűjtik és megmutatta, mennyi is van már neki, és még mennyi kell a következőhöz. Mesélni kezdte mennyi mindent tanult a suliban, mennyi barátja van és csak beszélt, és beszélt. Mikor HoSeokkal van kislányom, mintha szófosása lenne, mert be nem állt a szája és ez nagyon vicces volt. Nagyban beszél Hyuna, mikor is megszólalt a csengő, majd kislányom elviharzott, hogy kinyissa azt.
   - Jin oppa! - hallottam meg boldog hangját, majd az ajtó felé néztem és láttam, amint Jin felkapta a földről kislányomat hatalmas mosollyal az arcán.
   - Látom már, semmi bajod nincsen, úgy ficánkolsz. Hol van apukád?
   - Bent az étkezőben, HoSeok bácsival - mikor ezt Hyuna kimondta, Jin arca teljesen megváltozott. Olyan értetlen fejet vágott és mintha csalódott is lett volna? Nem tudom, de furcsa volt. Ahogy bejött Hyunaval a karjában, egyből felálltam és odamentem hozzájuk.
   - Szia Jin - köszöntöttem mosolyogva barátomat.
   - Szia. Sziasztok - biccentett HoSeok felé.
   - Oh tényleg. Jin, hadd mutassam be a legjobb barátomat HoSeokot. HoSeok, ő itt Jin. Nemrég költözött ide, a mellettünk lévő lakásba - mutattam be két barátomat mosolyogva egymásnak.
   - Nagyon örülök Jin. Jung HoSeok vagyok, Nam, legjobb barátja - nyújtotta jobbját Jin felé.
   - Részemről a szerencse. Kim SeokJin - rázott kezet barátommal, majd felém fordult. - Bocsánat, hogy megzavarlak titeket, csak tegnap itt hagytam valamit és...
   - Az, az én szobámban van. Mindjárt hozom - mondta lelkesen kislányom és oppa-ja letette a földre, majd el is tűnt a szobájában.
   - Kérsz valamit? - kérdeztem, ahogy a konyhába mentem.
   - Nem köszönöm, otthonról jövök, szóval... Istenem, NamJoon! Hányszor mondjam még el, hogy a gázt mindig zárd el és ha kell ellenőrizd többször - oktatott ki, miközben elzárta a gázt, amit elfelejtettem. - Azt akarod, hogy gázmérgezést kapjatok Hyunaval? - nézett rám kissé idegesen, de közben kezét letette a pultra, ami inkább a tűzhely volt, így szépen beletenyerelt. - A jó büdös... - fojtotta magába káromkodását, miközben a csaphoz lépett, hogy betegye kezét a hideg víz alá.
   - Jól vagy Jin? - álltam mögé és kezét betoltam a víz alá, hogy elmúljon a fájdalom.
   Nem kaptam választ, csupán csak egy bólintást, miközben fejét kissé lehajtotta. Csak álltunk ott, mintha az idő megszűnt volna körülöttünk, semmi sem volt, csak mi és ez furcsa volt. Ahogy ott álltunk, valami átjárt a testemet, valami furcsa borzongás, de egyben kellemes érzés is.
   - Szerintem.. már jó lesz - szólalt meg végül barátom, ami kizökkentett elmélkedésemből.
   - Öhm.. igen - zártam el a csapot, majd elhúztam onnan kezét, és az egyik konyharuhát a tenyerére kezdtem kötni. Ahogy a kezét fogtam, megint furcsán éreztem magamat és nem tudtam ezt megmagyarázni magamnak. Miért reagálok mostanában így, csupán csak érintésekre?
   - Köszönöm - mondta halkan, majd elhúzta kezét ellépett tőlem, és Hyuna pont ebben az időben jött ki a szobájából. - Köszönöm Tündérkém. Ezt kerestem - mosolygott rá a kislányra és megsimogatta arcát.
   - Jin oppa, mi történt a kezeddel? - kérdezte aggódva kislányom.
   - Semmi, csak volt egy kis baleset, de nem kell aggódnod - mosolygott továbbra is. - Akkor én haza is megyek. Köszönök... mindent. Sziasztok - köszönt el tőlünk, majd elindult a bejárati ajtó felé, én meg utána indultam.
   - Vasárnap ráérsz? - kérdeztem hirtelen.
   - I-igen, miért? - fordult felém.
   - Esetleg elmehetnénk valahova. Hyunanak megígértem, hogy valamikor elmegyünk az állatkertbe, és gondoltam jöhetnél te is.
   - Ez igazán kedves tőled - mosolygott rám és pirult el kissé. - Elfogadom a meghívást.
   - Akkor még holnap beszélünk.
   - Rendben. Szia - mondta, majd kinyitotta az ajtót.
   - Szia - köszöntem el én is, majd becsuktam utána az ajtót. Visszamentem kislányomékhoz, de csak HoSeokot találtam. - Hyuna?
   - A szobájában. Viszont szerintem én is megyek. YunSeo, már biztos vár.
   - Bocsánat, hogy elraboltam az idődet.
   - Nem raboltál el semmit - mondta nevetve. - Majd még beszélünk - mondta és a bejárati ajtóhoz mentünk. - Jah, és egy jó tanács, ha elfogadod tőlem.
   - Mi lenne az?
   - Nyisd fel a szemed - mondta mosolyogva, majd kilépett az ajtón, miközben intett nekem és elment. Értetlenül néztem utána és csak az a mondat járt a fejemben.
   Nyissam fel a szemem??

6.fejezet

   - Jin? - öleltem át kicsinek tűnő alakját, miközben görcsösen kapaszkodott tovább belém.
   - Ne enged, hogy megtaláljon! - mondta ismételten és csak jobban bújt hozzám. Csak öleltem és próbáltam nyugtatni, de nem értem vele semmit, mivel valamitől vagy valakitől nagyon meg volt rémülve. Becsuktam mögötte az ajtót és beljebb húztam a szobában, miközben próbáltam kitalálni, mit is kezdjek vele. Óvatosan vezettem az ágyhoz és ültettem le a székre, amin az elmúlt napokban ült, de amint egy lépést is hátráltam tőle, egyből kezem után kapott és húzott vissza magához.
   - Jin, nem lesz semmi baj, jó? - tettem kezemet kezére, mire félve, de bólintott egyet és elengedte kezemet, így a kis asztalhoz tudtam menni, hogy valami folyadékot vihessek neki. Leültem az ágyra és odanyújtottam neki, mire elfogadta és megitta a pohár tartalmát. Hyuna kimászott a takaró alól és odajött mellém, majd beleült az ölembe, hogy minél közelebb lehessen Jinhez. Mikor az előbb említett letette a poharat, kislányom belemászott az ő ölébe és felnézett rá.
   - Jin oppa, mi a baj? - kérdezte aranyosan és kezét az idősebb arcára tette, mire az elmosolyodott és megsimogatta a kicsi bőrét.
   - Nincs semmi baj Hercegnő - próbálta terelni a témát. - Inkább azt mond, te hogy vagy? Még fáj a pocakod, ahol bibis?
   - Oppa...
   - Nincs semmi baj Hyuna - mosolygott rá kedvesen, hogy ne aggódjon érte a kislány. Hyuna csak bólintott egyet, majd megölelte Jint, aki viszonozta gesztusát és egy puszit nyomot bársonyos bőrére. Figyeltem őket és próbáltam kitalálni, vajon mi is történhetett, de semmire sem jutottam, mert fogalmam sem volt, hol is lehetett Jin, ahol esetleg a baj történhetett. Éppen szóra akartam nyitni a számat, mikor rádöbbentem, hogy nem csak hárman voltunk a szobában.
   - Khm.. Anya, hagyj mutassam be Jint. Ő a szomszédunk, aki nemrég költözött mellénk. Jin, ő itt az édesanyám, Hyuna nagymamája, Kim MinSeo - mutattam be a két személyt egymásnak, mire Jinnek is sikerült egy kicsit kizökkennie a sokkos állapotból. Az ágyra helyezte Hyunat, majd meghajolt anya előtt.
   - Nagyon örvendek a találkozásnak. Kim SeokJin vagyok - vette mosolyát anyára. - Bocsánat, hogy csak úgy berontottam az előbb.
   - Részemről a szerencse SeokJin - mosolyodott el kicsit anya is. - NamJoon, szerintem én megyek. El kell intéznem néhány dolgot. Amint lehet látogassatok meg és hívj, amint valami baj van - mondta és láttam Hyuna arcán, hogy nem akarta, hogy menjen.
   - Muszáj menned nagyi? - kérdezte kislányom, amint anyához mászott az ágyon.
   - Igen kincsem. De nemsokára látjuk egymást, ígérem - mosolygott unokájára, majd egy puszit nyomot az arcára.
   - Jó volt látni - léptem oda hozzá és megöleltem. - Amint lehet meglátogatunk - öleltem szorosan.
   - Várlak titeket - mosolygott és egy puszit nyomot az én arcomra. - Vigyázzatok magatokra. SeokJin, örültem a találkozásnak. Remélem legközelebb nem ilyen helyzetben találkozunk és meglátogat - mosolygott Jinre anya, majd elköszönt és távozott a szobából. Amint eltűnt a szemünk elől, Jinre visszakerült az az elkeserítő látvány, amit akkor nyújtott, amikor belépett a szobába. Ismételten magába roskadt és csak nézett maga elé, a mosoly, ami eddig rajta volt, eltűnt. Odaléptem mellé és vállára tettem kezemet.
   - Jin..
   - Itt maradhatnék éjszakára? - kérdezte halkan.
   - Miért ne maradhatnál? - kérdeztem vissza és leültem az ágyra, hogy egy szintben lehessek vele. - Aludj az ágyon én meg majd a kanapén.
   - Nem! - tiltakozott egyből. - Jó lesz nekem a kanapé, csak.. nem akarok egyedül lenni.. - mondta halkan és az említett bútor felé vette az irányt.
   - Jin. Kérlek. Nyugodtan aludj az ágyon - mondtam neki kedvesen és odaléptem hozzá. - Nem lesz semmi baj, jó? - tettem kezemet vállára és kissé megszorítottam, hogy érezze nincsen egyedül, és rám számíthatott.
   - Jó.. Köszönöm - lépett egyet felém, majd megölelt, de most nem olyan görcsösen, mint a legelején. Gyengéden, mintha félne, hogy eltűnök a kezei közül, ha túl erős, de bátran öleltem át őt és mosolyodtam el.
   - Nem kell félned semmitől sem. Feküdj le. Pihend ki magad. Jó? - mosolyogtam rá és oldalra billentettem fejemet.
   - Jó. Köszönöm. Nagyon kedvesek vagytok velem - mosolyodott el.
   - Hyuna imád, nem csak kedvel. Gyere - kísértem az ágyhoz és ültettem rá. - Aludj nyugodtan. Nem megyünk sehova sem.
   Bólintott egyet, majd Hyunara nézet. - Köszönöm kis Hercegnő - mosolygott rá kislányomra, aki viszonozta gesztusát az ágyból fekve. - És neked is köszönöm NamJoon - pillantott fel rám, olyan.. olyan ártatlan, gyönyörű szempárral, hogy azt hittem menten összeesem. Káprázatos tekintetéhez, egy gyönyörű mosoly is társult, aminek hatására szívem kihagyott egy ütemet, én meg egyáltalán nem értettem semmit, hogy miért is reagáltam így. Megbabonázott Jin gyermekies arckifejezése, szinte a rabjává tett, teljesen öntudatlanul tettem feléje egy lépést és arcára simítottam kezemet, miközben elmosolyodtam. Nem tudtam, miért is tettem ezt, de valamiért szükségének éreztem, hogy meg kellett érintenem őt, ahogy számára is ugyanolyan fontos volt az érintés. Az "áldozat" szemei elkerekedtek, ajkai kissé elnyíltak és csak értetlenül, vizslatta arcomat, amint egy büszke apa mosolya volt látható. Nem is értettem, miért tettem ezt, miért néztem így rá, de jól esett. Kezdtem megkedvelni.. eddig is kedveltem, de most valahogy másképpen láttam magam előtt. Nem, mint felnőtt férfit, inkább mint egy tíz éves kisfiút, akinek szüksége volt egy apa pátyolgatására. Elengedtem arcát, majd az egyik székhez mentem és a táskámból, előhalásztam pár papíromat, és a jövőheti tananyagot, amire fel kellett készülnöm, mivel holnap biztos nem mentem be. Leültem a kényelmetlen kanapéra, majd Jinre tekintettem, aki még mindig ugyan úgy ült, de most már nem felfelé, hanem engem nézett, de amint meglátta, hogy nézem, elfordította arcát, és inkább lefeküdt az ágyra. Kissé magára húzta a takarót, majd a fal felé fordult és aludt, vagyis gondoltam, hogy alszik. Egy kicsit még figyeltem, majd figyelmemet papírjaimra fordítottam, miközben kislányom játszott a telefonomon, vagy éppen olvasott valamit, de elfoglalta magát. Estefelé lementem a kórház büféjébe/étkezőjébe, hogy valami vacsorát vigyek magunknak. Kicsit sikerült kizökkennem a papírjaim közül, és Hyunaval is foglalkoztam, de végig csendben, hogy ne zavarjuk Jint, aki közben elaludt az ágyon. Mikor visszatértem a tálcán lévő ételekkel, letettem az asztalra azokat, odaadtam Hyunanak az ő részét, majd Jinhez mentem. Óvatosan megsimogattam vállát, mire felém kezdet fordulni és felnyitotta szemeit. Álmos tekintettel nézett rám, mintha csak az anyja ébresztette volna, de lassan felült az ágyon és elfogyasztotta velünk együtt a vacsorát, majd utána egyből vissza is aludt, amint feje a párnát érintette. Lefektettem kislányomat, alaposan betakartam és addig ültem mellette, míg mélyen nem aludt, ezek után gyorsan lezuhanyoztam a szobához tartozó fürdőben és elterültem a kicsiny kanapén. Iszonyatosan kényelmetlen volt, de nem fértem el se Hyuna, sem pedig Jin mellett, alapból nem is akartam egyiküket sem kitúrni a helyéről, így kénytelen voltam ezzel a kis hellyel beérni. Néhány órába telt, mire megtaláltam a megfelelő pózt, ahol sem a kezem, sem a lábam nem lógott le a bútorról, és elmerültem álmaimban.
   Éreztem, amint egy kéz simult az enyémre és megszorította azt, majd óvatosan végigsimított kézfejemen, onnan pedig karomra vándoroltak ujjai. Fel alkaromról, felkaromra, ott pedig felcsúszott vállaimra. Teljesen olyan volt az egész, mintha egy harmadik félként látnám az eseményeket, pedig pontosan éreztem minden egyes érintését és tettét. Furcsa volt, hogy így reagáltam mindenre, pedig nem tudtam ki az a személy, aki így ért hozzám. Ujjait végighúzta kulcscsontom vonalán, mire kissé hangosan kifújtam a levegőt, majd nyakam ívén vezette fel végtagját államig. A fejem kissé hátrabicsaklott, nem a fájdalomtól vagy a kellemetlen érzéstől, hanem inkább kellemestől, orromat megcsapta egy kellemes illat, amit nem először éreztem. Hallottam szívének irdatlan ritmusát, mely az én éltető szervemre is hatással volt, így átvette az ütemet. A vérem forrni kezdett, éreztem, amint a a légzésem egyre nehezebbé vált és ezen egyáltalán nem segített az, hogy mutatóujját végigvezette állkapcsom vonalán. Perzselő volt minden érintése, és nem tudtam ki lehetett az a személy, aki ilyen dolgokat válthatott volna ki belőlem. Próbáltam ésszerűen gondolkodni, de egyáltalán nem ment, mivel a következő pillanatban ujja homlokomhoz ért és szépen lassan húzta le orrom vonalán, egészen annak csúcsáig.
   - Szép, íves orrod van - hallottam meg hangját, de egyik személy arcához sem tudtam azonosítani. Kié lehetett ez a kellemes hang, mely így felkorbácsolta érzéseimet. Ujja eltűnt orromról és pillanatokig nem éreztem. Hiányoltam érintését, majd a következő percben már szám sarkában éreztem meg ujjbegyét.  Szépen lassan vezette végig ajkam vonalán ujját, de képtelen voltam akár egy hangot is kiadni, vagy megmozdítani ajkamat, csak hagytam, hogy kínozzon. - Egyedi vonalban ívelő ajkak - csapta meg fülemet ismételten hangja, amitől a hideg is kirázott. Ki lehetett ez a személy, aki ennyire elvette az eszemet? Próbáltam kinyitni szemeimet, hogy végre láthassam, azt az illetőt, aki eddig velem foglalkozott, de én nem tehettem semmit, mert ólom súlyúaknak éreztem végtagjaimat és szemeimet, ajkaimat. Akartam én is tenni valamit, de nem ment. Egy bábú voltam, amit mások irányítottak, saját akaratom nem volt.
   Semmit sem éreztem már, nem ért hozzám, csak az űrben keringtem, egészen addig, míg lehelete meg nem csapta ajkaimat, majd azokra tapadt valami. Először nem jutott el a tudatomig, mik voltak azok, míg meg nem mozdultak és egy kisebb sóhaj szökött ki belőlem. Ajkai lágyan mozogtak enyéimen, melyeket nem bírtam megmozdítani, pedig nagyon akartam, mert hihetetlen volt ez az érzés. Annyira régen éreztem már, hogy szinte elviselhetetlen volt, nélküle élni. Annyira kellemes volt, hogy nem akartam megszakítani, de valamiért mégiscsak eltűnt. Eltűnt és többé nem érezhettem. Kié lehetett ez a csodás ajkak? Ki volt rám ilyen hatással?

   Másnap reggel a kanapén ébredtem, hatalmas nyakfájással, mert sikeresen elaludtam. Egy kissé hangos felszisszenés kíséretében, ültem fel a kényelmetlen fekhelyemről, majd próbáltam elgémberedett tagjaimat megmozgatni, hogy végre érezzem is, hogy élek. Mikor ezzel megvoltam körülnéztem a szobán és nem találtam sehol sem Jint, kislányom még mélyen aludt, így nem akartam felébreszteni és megkérdezni, hogy merre mehetett szomszédunk, így hát vártam, addig én is felébredtem. Nem sokkal később Jin felbukkant, egy hatalmas tálca kíséretében, amin a reggelink volt, mondjuk másra nem is számítottam, ez Jinre vallott. Meg akartam kérdezni tőle, hogy mi is volt tegnap a baj, de kislányomnak azt a pillanatot kellett kiválasztania éppen, amint szóra nyitottam a számat, hogy felébredjen és az oppa-ja nyakába vesse magát. Örültem, hogy Hyuna ennyire szerette a mi szomszédunkat, mert mintha egy újabb barátra tett volna szert, úgy tekintett Jinre, és ez nagyon jól esett nekem, hogy kislányomat boldognak láttam. Az elmúlt négy évben is boldog volt, de most másnak láttam, mintha teljes lett volna az élete, amit nem tudtam összerakni, hogy is lehet az, hiszen Jin nem az édesanyja volt, hanem csak egy szomszéd. Ennyi erővel a másik szomszédunkra is tekinthetne így, de nem tette, neki csak Jin kellett és számított. Nem mindig értettem kicsikém gondolkodás menetét, de úgy gondoltam, jobb ha nem is gondoltam erre, hiszen ki tudja mi teheti boldoggá egy hét éves kislányt, csak egy másik hét éves kislány. Inkább csak néztem őket és elkezdtem összepakolni Hyuna dolgait, hogy amikor el kell hagynunk a kórházat, akkor egyből tudjunk menni és ne kelljen a pakolással vesződnünk. Az ágyon pakolásztam, mikor egy pólót pillantottam meg az arcom előtt, amint azt valaki odanyújtja nekem. Felnéztem a kéz tulajdonosára és Jin, halványan elmosolyodott arcát láttam magam előtt. Viszonoztam a mosolyt, majd elvettem a ruhadarabot, de egyben Jin kezét is megfogtam véletlenül. Mikor megéreztem bőrét, hirtelen az álmom jutott eszembe az éjjel, hogy mennyire is sima volt az álmomban csókoló személynek a keze és Jiné is ugyanolyan selymes volt. De Jin nem lehetett, hiszen mind a ketten férfiak voltunk, nekem itt volt Hyuna és anya, biztos nem érezhetett semmit sem irántam Jin, egy olyan ember iránt, mint én. Alapból, semmit sem éreztem a férfiak iránt és Jin sem, így semmiféle kapcsolat nem jöhet szóba közöttünk. Mikor végre kezét is elengedtem, összepakoltam cuccainkat, majd megkerestem Jimint, az orvost, hogy mikor hagyhatjuk el végre a kórházat. Szerencsémre hamar megtaláltam, és azt mondta, egy utolsó ellenőrzést  még végeznének Hyunan utána már mehetünk is haza, de vigyázzunk, hogy en erőltesse meg magát. Mikor ezt a mondatot Hyuna meghallotta, egyből az volt a válasza vigyem haza a karomban, nevetve válaszoltam, hogy amit csak akart, de ekkor Jin nagyon ragaszkodva kérte, hagyj vigye ő a kis beteget.

   Amint elhagyta a számat az a mondat, hogy most már mehetünk, onnantól kedve visszatért az a Jin, aki tegnap este esett be a kórházba. Magába roskadt, nem beszélt, csak a szokásos sablon szöveget mondta Hyunanak, akin látszódott, hogy zavarja oppa-ja rossz kedve, ezért mindent elkövetett, hogy valahogy boldogabbá tegye a szomorú illető napját, így mindenféléről kezdett el mesélni neki, aminek hatására, egy kis mosolyt véltem felismerni, Jin ajkain. Egészen hazáig, csak kislányom beszélt, be nem állt a szája, de ez most kellett is hiszen, akkor megint visszazökkent volna abba az állapotba, amit nem akartam újra látni, mert nem volt kellemes. Borzalmas volt úgy látni Jint, sosem gondoltam volna, hogy valaha is fogom így látni, mert egy olyan embernek ismertem meg, aki mindig mosolygott és boldog volt, akinek tökéletes élete volt, de.. úgy tűnt valami nagyon nem volt rendben az életében és én tudni akartam, hogy mi is volt az ok, amiért ennyire összetört, hogy haza sem akart menni. Féltettem. Egyszerűen a gondját akartam viselni, valamiért azt akartam, hogy én legyek az a támasz, amire mindig is vágyott. Boldog voltam, amikor mesélt magáról, igaz, hogy nagyon keveset, de nekem mégis jól esett, hogy ezt elmesélte nekem, mert azt mutatta, megbízott bennem. Mikor a lakásunkhoz értünk, Jin még jobban magába zárkózott, nem válaszolt Hyuna kérdéseire, nem mosolygott, csak feszülten nézett körül, vajon honnan jöhetne a veszély. Láttam, ahogy jobban fonta karjait kislányom köré, mintha benne találná a menekvést, és akit meg kellett védenie valakitől. Gyorsan vette a lépcsőfokokat, alig bírtam tartani a tempót, de végül csak a lakásunk ajtaja előtt megállt és várta, hogy kinyissam az ajtót. Láttam a szemén, hogy nagyon rettegett valamitől, vagy valakitől, de nem nagyon értettem, hogy ki okozhatott ekkora sokkot számára. Kinyitottam az ajtót és egyből beljebb lépett Hyunaval a kezében, miközben én bezártam az ajtót. Mikor meghallotta, amint elléptem az ajtótól, kissé ellazultak izmai a hátán, de még mindig merev volt. Kislányom szobájába vettük az irányt, lefektette az ágyra, míg én elpakoltam a cuccait. Leültem lányom ágy mellé és simogattam arcát, láttam, hogy arra kér, segítsek az oppa-ján, mert nagyon aggódott érte. Homlokon csókoltam, majd magára hagytam, hogy pihenjen. Bezártam magam mögött az ajtón és körültekintettem a lakáson, vajon hol találom meg búskomor szomszédomat. Egyből megtaláltam alakját a nappaliban, amint a kanapén ült összegörnyedve, feje előrecsuklott, háta görbe ívben volt, a kezei meg lógtak le térdéről, mintha a világ legnagyobb problémája nyomná a lelkét. Elindultam feléje, közben azon tanakodtam, vajon miként is tudnék segíteni neki, mivel nem tudtam, hogy mi volt a kiborulásának oka, így fogalmam sem volt, miként is kéne kezelnem a helyzetet, így inkább csak leültem mellé a kanapéra, hátha megtöri a csöndet és beszélni kezd. Teltek a percek, de meg sem mozdult, kezdtem már félni, hogy valami baja volt, de mikor kezemet a vállára tettem, csak lassan megemelte a fejét és rám nézett, kissé megnyugtatott, hogy „él”.  

   -  Jin - mondtam ki nevét lágyan. - Elmondod, mi történt? - szorítottam meg kissé vállát, hogy éreztesse vele jelenlétemet még jobban. Tekintete ide-odajárt arcomon, majd végül, mintha belátta volna, sóhajtott egyet és lehunyta szemét. Kissé elhúzódott tőlem, majd konkrétan leült mellém és fejét vállamra hajtotta, de úgy hogy semmiféleképpen se láthassam arcát.

   - Emlékszel, amikor a családomról meséltem, akaratlanul? - kérdezte alig hallhatóan és láttam, amint ujjait tördelni kezdte.

   - Igen - tettem kezemet az övére, hogy abbahagyja a hülye szokást, ami engem is kísértett.

   - Tegnap, amikor mondtam, hogy el kell intéznem valamit, éppen a papírokért mentem el, az újakért… Valójában nem Kim, a vezetéknevem, de inkább az eredetire nem is akarok emlékezni. Utáltam, hogy csak azért kivételeztek velem valahol, mert az apámnak egy hihetetlenül jól menő cége volt, és mindenki ismerte, így engem is úgy kellett kezelni, mint őt. Konkrétan ki volt nyalva a seggem és ebből már elegem volt, hogy még húszon évesen is, az ő árnyékában kellett élnem. Megtagadtam magamtól, hogy apámnak nevezzem és hogy bármilyen közöm is legyen hozzá mostantól, de ez természetes valahogy eljutott a fülébe, ami nem valami jó hír nekem... Annyi a lényeg, hogy eléggé csúnya múltunk volt, és ezen nem segített az sem, hogy elköltöztem otthonról, nem azzal foglalkozom, amivel kellene, vagyis amit ő akart, és most még a létezését is megtagadtam, így... tegnap találkoztam az egyik emberével, aki.. megfenyegetett, hogy ha nem állítom vissza a dolgokat, akkor az valakinek akár az életébe is kerülhet, és itt nem a saját testi épségem miatt aggódom - mondta alig hallhatóan a szavakat és ujjait felsőmre vezette karomon, megmarkolta az anyagot, szinte éreztem, amint a bőrömet is hozzáfogta kissé.

   - Miattunk aggódsz? - kérdeztem halkan.

   - Hyunaért, és érted.. - fúrta bele arcát vállamba és motyogta a szavakat.

   - Jin. Hyunaért és értem ne aggódj, megvédem a családomat, ha kell az életem árán is. Hyunanak semmi baja sem eshet, mert nekem csak ő van és most már te is a része vagy. Nem fogom engedni, hogy bajotok essen, Jin. Nélkületek nincsen életem, így megvédelek titeket, mindentől, ha kell az apádtól, de ne engedd, hogy ő irányítsa az életedet. Nem az ő élete ez, hanem a tiéd. Jogod van azt tenni, amit akarsz. Semmi köze, ahhoz amit teszel. Nem az öt éves kis fiacskája vagy, hanem egy felnőtt férfi, aki a saját életét élni. Ne enged, hogy ő irányítson! - mondtam neki határozottan. - Ha akarod, költözz hozzánk és akkor nem leszel sosem egyedül, így nem kell attól tartanod, mikor fognak rád rontani - mosolyodtam el, mire utolsó mondatomra felkapta fejét és kikerekedett szemmel nézett rám.

   - Micsoda? Költözzek ide?

   - Igen.

   - NamJoon, én... tényleg hihetetlenül hálás vagyok nektek, amiért ennyi mindent tettetek értem, de ez már sok. Nem tehetem tönkre az életetek, az én hülyeségeim miatt. Nem költözhetek ide, mert tudom, hogy akkor az nektek lenne a legrosszabb. Nem akarom, hogy bármi bajotok essen, miattam. Az nem történhet meg. Nem fogadhatom el az ajánlatodat. Talán.. majd másk... - az utolsó mondatot, végigdadogta, így alig hallottam a végét. - Az én problémámat, nekem kell megoldani, nem nektek. Te mondtad alig egy perccel ezelőtt. Az én életem és én hozom helyre - mosolyodott el.

   - Akkor nem is akarsz itt aludni?

   - Nem - rázta egy kis mosollyal az arcán. - De nagyon köszönöm szépen az ajánlatodat, de sajnos vissza kell, hogy utasítsam, remélem nem bántalak meg ezzel.

   - Ne beszéljél butaságokat Jin - mosolyodtam el. - Dehogy bántottál meg. Én akartam rád erőltetni a dolgot, ami nem lett volna szabad.

   - Nem erőltettél semmit - kacsintott, majd felállt mellőlem. - Szerintem megyek, fel kell hívnom valakit még... - kezdte el vakargatni tarkóját.

   - Akivel múltkor beszéltél a kórházban? Kookie..? - kérdeztem rá, miközben én is felegyenesedtem, így egy magasságba kerültünk.

   - Honnan tudsz Kookieról? - esett teljesen kétségbe.

   - Csak véletlenül meghallottam, amint a nevét mondtad. Csak ennyit hallottam esküszöm - mentegetőztem, mire csak Jin elfordította tekintetét. - Fontos neked?

   - Akár az életem árán is megvédem - nézett bele a szemembe és láttam, mennyire is határozottan gondolta elvét.

   - Örülök - mosolyogtam rá. - Akkor mész is..?

   - Igen. Beszélnem kell vele - mondta sóhajtva, majd a bejárati ajtó felé vette az irányt. Követtem őt és  megálltam mögötte, miközben a cipőjét vette fel. Mikor felegyenesedett, megfordult, de nem tudhatta, hogy mögötte álltam, így egyből valami számomra ismert, de mégis új dolgot éreztem meg ajkaimon. Kikerekedett a szemem és nem csak az enyém. Csupán egy pillanat volt, de.. Jin éppen, igaz akaratlanul, de megcsókolt. Inkább mondanám egy apró puszinak, de az sem volt. Olyan kettő közötti volt. Amint tudatosult Jinben a tett, egyből el is lépett.

   - Majd beszélünk - tűnt el, minden más szó nélkül, miközben kezét a szájára tette, amin az előbb még az enyém volt. Arca hihetetlenül vörös volt, mint egy rózsa.

   Hihetetlenül gyönyörű...

5.fejezet

   Kookie. Csak ez a szó járt a fejemben egész éjjel, miután Jin elhagyta a kórházat. Órák teltek el azóta, szinte már napok, de csak azon tudtam törni a fejemet, hogy vajon ki lehetett ez a bizonyos Kookie. Számomra ez a név, vagy becenév, egy fiú nevével tűnt egyenlővel, szóval valamilyen szoros kapcsolatban kellett, hogy álljanak Jinnel, ha így becézte és.. mondta neki, hogy szereti. Először azt gondoltam, hogy biztos az anyukájával beszélt ennyit, de aztán visszagondoltam arra,a mikor arról mesélt milyen volt a gyermekkora. Nem mesélt sokat, de tisztán emlékeztem arra, hogy nem volt valami fényes azaz időszak, így a szüleiről egyből letettem. A következő gondolatom a testvére lehetett, de ezt sem tartottam jó megoldásnak, mivel nem említette, hogy lenne testvére, de mondjuk nem is köteles megemlíteni, így ezt nem vetettem el. Biztos húga volt és őt becézte Kookie-nak, de lehet egy kisöccse, aki Hyunanál lehet idősebb, mert Jin nem lehetett nálam idősebb, maximum egy évvel, de többel nem. Inkább fiatalabbnak néztem, minthogy egyidősek legyünk. Túlságosan ártatlan arca volt, ahhoz hogy már a harmincas éveiben járjon. Akárhányszor idéztem fel magamban Jint, mindig először a mosolya jelent meg szemeim előtt, de volt egy bizonyos mosolya és tekintete, ami kombinálva talán még jobban ütött.

   Mikor már harmadik napja voltam bent a kórházban Hyuna mellett, Jin éppen valami vacsorát hozott nekünk, ahogy az elmúlt napokban is tette. Minden reggel bejött hozzánk, csodálatos reggelivel lepett meg minket, kislányom arca pedig minden egyes alkalommal felragyogott, amikor kedves szomszédunk bedugta fejét az ajtón. Az elmúlt két éjjel nem nagyon bírtam aludni, mindig attól féltem, hogy valami baj történhet az én szemem fényével, így percenként ébredtem fel minden kis zajra, szóval kialudni sem tudtam magam. De reggel mielőtt még Jin megérkezett volna, sikeresen alvásra tudtam utasítani testemet és lelkemet, így mindig akkor ébredtem, amikor Jin már bent volt és Hyuanát etette. A kisasszony élt a lehetőséggel, így örömmel fogadta el oppa-ja ajánlatát, aki készségesen etette, szeme fényét. Igen, Jin úgy törődött Hyunaval, mintha a saját gyereke lenne és örültem, hogy nem csak az én szívemet nyerte el a kislány. Éppen kezdett sötétedni és Jin készült haza, mert csak kaját csinált nekünk, utána jött is hozzánk, otthon sem volt szinte. Kikísértem a kórház bejáratáig, majd mikor a búcsúzásra került a sor, megszólaltam:
   - Holnap is jössz?
   - Csak délután, mert reggel el kell intéznem egy-két dolgot. De ma több ételt hoztam, így azt meg tudjátok enni holnap - mosolygott rám.
   - Köszönöm.
   - Nem kell semmit sem köszönnöd NamJoon.
   - Nem tudom, hogyan háláljam meg mindazt amit értem... értünk tettél.

   - Majd megegyezzünk valamiben - kacsintott rám.

   - Van valami amivel esetleg meghálálhatom? - kérdeztem, ahogy a szemébe néztem.

   - Majd kitalálok valamit - mondta és mutatóujját a szája elé emelte, miközben egy számomra ördögi mosoly került az arcára, és szemei is ragyogtak, mindezt egy fejkörzés kíséretében. - Ne aggódj - mosolygott, majd lassan elindult, még egy utolsó pillantást vetett rám, majd eltűnt. Csak álltam és néztem utána, egyszerűen nem tudtam mire vélni mondatát, mivel egyrészt iszonyat fáradt voltam, így egy egyértelmű utalást sem értettem volna meg, másrészt, fogalmam sem volt, Jin hogyan is értette a dolgokat. Komolyan le kellene ülnöm beszélgetni valakivel, mert már az idegeimet téptem néha az ilyen hülyeségeim miatt. Én meg azt hittem ez lesz a legkisebb problémám a héten, de hatalmasat tévedtem, mikor csörgött a telefonom és az igazgató nevét pillantottam meg a kijelzőn. Mint kiderült, - de valahol mélyen éreztem, hogy nem fogok sokáig pihenni - nem maradhattam egész héten Hyuna mellett, mivel eléggé közel volt az érettségi a végzősöknek, így az ő órájukat, mindenképpen meg kellene tartanom. Valahogy lerendeztem a dolgokat és felhívtam anyát, hogy holnap néhány óra erejéig, jöjjön el Hyunahoz, amíg én megtartom a két osztály óráját és a fakultációt. Ez azt jelentette, hogy majd cikázhatok az iskola és a kórház között, mivel csak a második, harmadik és hetedik, nyolcadik órára kellett bemennem. Felesleges lenne bent ülnöm négy órát és semmit sem tenni, miközben csak tíz perc a suli és a kórház közötti távolság, így könnyen tudtam utazgatni a két épület között. Miután mindent elintéztem, visszamentem kislányomhoz és leültem mellé az ágyra, miközben azon gondolkodtam, hogyan tudnám megoldani a dolgokat, hogy mind a kettőnknek megfelelő legyen.
   - Mi a baj papa? - kérdezte Hyuna, mikor már egy ideje nem mondtam semmit sem.
   - Semmi - mosolyogtam rá és megsimogattam arcát. - Csak azon gondolkodtam, hogy milyen jó lesz holnap látni a nagyit.
   - Gyakrabban meglátogathatnánk.
   - Ez egy jó ötlet.
   - Majd vigyük el magunkkal Jin oppat is - mosolygott nagyban kislányom.
   - Először be kéne mutatni a nagyinak, meg lehet Jin oppa nem szeretne találkozni a nagyival. Ne feledd el, hogy még csak egy hete ismerjük, még nem ismerjük annyira jól.
   - De Jin oppa nem rossz ember! Nagyon szeret minket!
   - Tudom Kicsim, de nem szabad mindent egyből az elején elhinni - simogattam meg arcát.
   - Te nem is akarod megismerni Jin oppat! Ezért vagy ilyen ellenséges vele! - mondta Egyszem Virágszálam és elfordult tőlem, miközben a takarót is a fejére húzta.
   - Kicsim - tettem kezemet karjára, mire csak elrántotta azt onnan.
   - Hagyjál! - mondta hangosan, én meg elvettem onnan kezemet. Mondani akartam valamit neki, de nem jött ki egy hang sem a torkomon. Nem volt megszokott, hogy Hyuna ilyen hangon beszéljen velem, meg.. az ilyen szavakat sem használta. Furcsa volt hallani tőle. Hihetetlenül fájt, hogy így beszélt velem, de igaza volt valahol. Túlságosan pesszimista voltam, és az is leszek, de én csak nem akartam, hogy csalódjon, ha esetleg Jin eltűnik az életünkből. Nem akartam, látni az összetört szívű kislányomat, nem akarom hogy sírjon valaha is. Meg akartam óvni minden borzalomtól, bezárni egy buborékba, amit semmi és senki sem törhetett össze, de úgy nézett ki, már megtörtént. Mióta Jin velünk volt, megváltozott minden, de mégsem. Boldog voltam, de nem is. Örültem, hogy Hyuna végre többet mosolygott, hogy ennyire kötődött Jinhez, de valahol legbelül, nagyon nem tetszett a dolog. Egyszerűen féltem, hogy elveszítem őt. Nem akartam, hogy elvegyék tőlem, hogy minden csak egy álom legyen.
   Ültem Hyuna mellett, de még mindig nem szólt hozzám, vagy fordult felém, így felálltam az ágyáról és kimentem a szobából. Kint a folyosón leültem az egyik padra és hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a keserűség és a bánat. Egyszerűen nem tudtam kiverni Hyuna éles hangját a fejemből és elutasítását, amit először tett velem szemben. Sosem viselkedett még így, ezért hihetetlenül fájt, éreztem, ahogy a szívem összeszorult és késekkel döfködték volna. Arcomat beletemettem tenyerembe, miközben könyökömmel térdemen támaszkodtam és éreztem, ahogy minden kezdett eluralkodni rajtam. Nem tudtam, meddig leszek képes még tartani magamat, túl sok minden történt az utóbbi időben és nem bírtam feldolgozni őket ilyen gyorsan. Minden a feje tetejére állt.
   A legközelebbi dolog, amire emlékszem, hogy Hyuna ágya mellett ültem, ráhajtva fejemet ágyára és anya ébresztett éppen. Nem tudtam, hogy kerültem vissza kislányom mellé, de gondoltam visszajöttem, csak annyira fáradt voltam, hogy már nem láttam semmit sem tisztán. Mikor meghallottam édesanyám ébresztő szavait, mintha visszarepültem volna az időben, úgy nyöszörögtem, hogy semmi kedvem nem volt felkelni.
   - Kicsim, ha nem indulsz el nemsokára, el fogsz késni és nem szeretném, ha rohannál és bajod esne - mondta kedvesen, miközben simogatta hátamat, mire lassacskán kinyitottam szememet.
   - Semmi kedvem bemenni - motyogtam és próbáltam visszaaludni.
   - Tudom, de tudtommal holnap este hazamehettek, így már csak ezt a napot kell kibírnotok és holnap már péntek, utána már itt a hétvége és annyit aludhatsz amennyit csak szeretnél - mondta sorra az indokokat anya.
   - Miért tudsz mindig ilyen jó érveket felsorolni? - egyenesedtem ki, majd nyújtózkodtam egyet, közben éreztem, ahogy a csontjaim ropogtak, amint a helyükre kerültek.
   - Jajj istenem, NamJoon! - akadt ki anya. - Tudod jól, mennyire utálom, ha ezt csinálod! Hagyd ezt abba.
   - Bocsánat - álltam fel a székből, majd magamhoz öleltem. - Örülök, hogy látlak.
   - Én is fiam - ölelt szorosan és egy puszit nyomot arcomra. - Hogy van? - kérdeztem, miután elengedtük egymást.
   - Jól - sóhajtottam, közben pedig összeszedtem a cuccaimat. - Ahhoz képest, hogy hétfőn műtötték, tökéletesen jól van, sőt, majd kicsattan az energiától, csak vigyázni kell, hogy a varratok ne szakadjanak fel.
    - Akkor ugyan az a kislány maradt aki volt - kuncogott anya. - Na de, neked ideje indulni, mielőtt még elkésel. Nem kell aggódnod érte, vigyázok rá. Végezd rendesen a munkádat, ne vonja el semmi sem a figyelmedet - simogatta meg arcom és rám mosolygott.
   - Rendben. Délben itt leszek, majd vissza kell mennem, de utána négy után megérkezem - mondtam, ahogy magamra kaptam zakómat.
   - Nyugodtan maradj bent, és intézd a dolgaidat. Biztos van mit bepótolnod.
   - Nem akarom egyedül hagyni..
   - NamJoon! Az anyád vagyok, nem egy idegen. Tudok vigyázni az unokámra - mondta határozottan anya.
   - Tudom, de..
   - Nincs semmi de. Indulás vagy nem állok jót magamért! - nézett rám szigorúan és tudtam felesleges vitatkoznom vele. Ahelyett, hogy bármit is mondtam volna, csak magamhoz öleltem jó szorosan.
   - Köszönöm - suttogtam fülébe.
   - Semmit sem kell megköszönnöd fiam - mosolygott és egy puszi landolt arcomon. Miután elengedtem jó anyámat, arcon csókoltam egyetlen fénysugaramat, majd elhagytam a kórházat, amiből hétfő óta nem tettem ki a lábamat. Elballagtam az egyik buszmegállóba, megnézni, vajon mikor jön a legközelebbi busz, de mivel az adott jármű csak fél perc múlva érkezett volna ide, így inkább fogtam magam és gyalog tettem meg a nem nagy távot a két épület között. Út közben előkaptam telefonomat és fülhallgatómat, majd a rég nem hallgatott zenéim között kezdtem kutakodni, hogy most melyiket is hallgassam. Mivel imádtam a zenét, ezért több, mint száz szám foglalt helyet készülékem memóriájában, amiket egyszer sikeresen végig is hallgattunk Hyunaval. Egy napig csak az én zenéim voltak hallhatóak a ház falai között, de aztán másnap természetesen, csak kislányom kedvenc számait hallgattuk. Imádtam a zenét, ez volt nekem a megnyugvás jelképe, de valamikor teljesen eltűnt belőlem, talán azért, mert a zene is rá emlékeztetett. Visszahozta azokat a pillanatokat, amikor közösen főztünk, miközben ment a rádió, de természetesen, nem maradhatott el az sem, hogy táncolni kezdjünk és odaégessük az ebédet, mivel jobban érdekelt minket a másik negédes ajka, mint az ebéd. Szerettem az ilyen pillanatainkat és mindent megadtam volna azért, hogy ismételten átéljem őket, de tudtam, hogy ezt maximum egy másik személlyel tehettem meg, mivel Minhie már nem volt velem. Mostanában egyre többször emlegettem magamban és kezdtem már ideges lenni, mert tudtam, ha ennyire gyakran jut eszembe gyönyörű arca, akkor akármelyik pillanatban összeomolhattam lelkileg. Próbáltam másra gondolni, de mindig ott volt velem, pedig már négy éve annak hogy megtörtént az esett, de mégis olyan volt, mintha tegnap történt volna. Felidéződött bennem minden együtt töltött pillanat és boldog voltam, hogy ő volt az, akivel megoszthattam ezeket az eseményeket. Minden gyönyörű és tökéletes volt, amikor átléptem az iskola kapuját, nem hittem, hogy a tegnapi naphoz képest, így fogok bemenni dolgozni, de most mindent el kellett felejtenem, hogy koncentrálni tudhassak a feladatomra. A tanáriban minden kollégám Hyuna iránt érdeklődött, tudták jól mennyit jelent nekem a kislányom, így mondták, hogy ha bármi van szívesen segítenek. Ezért is szerettem itt dolgozni, mivel mindenki szívesen fogadott minket és segítettek, ha valami baj volt. Egy nagy családot alkottunk, aminek nagyon örültem. Boldoggá tett a gondolat, hogy ennyire fontos voltam nekik. Az iskola épületében, bent a falak között gyorsan telt az idő, hihetetlen gyorsasággal telt el a két tanítási óra és furcsa módon a legrosszabb osztályom, hihetetlenül jól viselkedett. Nem kellett veszekednem velük, hogy legyenek csendben, hogy a többieket, akiknek fontos volt a tantárgy tudjanak figyelni, hanem csendben elfoglalták magukat és ez nagyon megdöbbentett. Mondjuk gondoltam, hogy tudják miért nem voltam eddig, és nem akartak még több gondot okozni nekem, amiért kimondottan hálás voltam nekik. Mikor kicsengettek, megkértem őket, hogy egy percre még maradjanak bent.
   - Nem tudom mi okból, de vannak elképzeléseim, hogy miért is viselkedtetek így, de köszönöm szépen. Mindenkinek beírok egy órai munka ötöst, és mivel jövőhéten már csak két óránk lesz, nem fogok senkit sem piszkálni. Ha a jövőheti óra is így fog telni, akkor a legutolsó óránkon elmehetünk valahova. Ebben megegyezhetünk?
   - Természetesen tanár úr - felelte az osztály kórusban.
   - Köszönöm szépen. Mehettek szünetre - mosolyogtam rájuk, majd én is elhagytam a termet, vagyis akartam, ha az egyik diákom meg nem állít. - Miben segíthetek HaEun? - néztem kíváncsian a lányra.
   - A tanár úr esetleg, nem tudna.. külön órákat tartani nekem..? Nem érzem úgy, hogy sikerülni fog az érettségi.. - mondta halkan. Láttam, amint lesütötte szemeit és arca is elpirult.
   - Sikerülni fog HaEun - tettem kezemet a vállára. - Rengeteget készültél, és tudom, hogy a szabadidőd legtöbb idejét erre a tantárgyra szánod. Az írásbelid, minimum 90%-os lesz - mosolyogtam rá kedvesen és biztatóan. - De ha tényleg úgy érzed, hogy valami nem tiszta, akkor valamelyik szünetben, vagy iskola után szívesen segítek rendezni a dolgokat. Így megfelel?
   - Persze. Köszönöm szépen.
   - Rendben. Akkor hétfőn, amikor már rendesen jövök, akkor megbeszéljük a dolgokat. Hétvégén nézd át, mivel vannak gondok és akkor azokat elrendezzük, és a külön óra időpontját is megbeszéljük.
   - Köszönöm szépen tanár úr - mosolygott rám kissé bátrabban.
   - Nincs mit - mosolyogtam, majd ott hagytam a folyosón és indultam el a másik tizenkettedikes osztály felé, amelyik az én osztályom volt. Amint betettem a lábamat a terembe, mind letámadtak, végig azt kérdezték, hogy miért nem jöttem, mert egyik tanár sem mondott nekik semmit, így aggódtak értem, de megnyugtattam őket, hogy nekem semmi bajom nincsen, csak Hyuna lett beteg. Mind jobbulást kívántak neki, mert volt már olyan nap, hogy Hyuna bent volt valamelyik órán, így ismerték kislányomat. Lassan elkezdtük az órát, kezdtük befejezni az anyagot, majd az óra utolsó öt percében, megkérdeztem mi minden történt az elmúlt két és fél napban, amíg nem voltam. Örültem, hogy csak jókat hallottam az osztályomról, főleg, hogy ők az elsők. Kiváló osztály és büszke voltam rájuk. Semmi pénzért nem engedném el őket, de jövőhét utáni kedden ballagás lesz és el kell engednem őket. Hiányozni fognak. Ahogy telt az idő, a tanáriban ültem és elkezdtem befejezni az elmaradt papírmunkáimat. Átnéztem az osztályom hiányzásait, akiknek volt elmaradása, azoknak elmondtam, hogy jövőhétre hozzák, mert nem szabad igazolatlan órának maradnia. Végül csak elérkezett a faktos órám, így kissé könnyebben indultam el az adott terem felé, majd mikor benyitottam örültem, hogy mind a nyolc diákot ott találtam. Rendszeresen bejártak, valamelyikük csak idén csatlakozott hozzánk, de a téli szünetre, mindent pótolt, amit mi már tavaly vettünk. Örültem, hogy ilyen kis csoportot taníthattam és főleg annak, hogy mindannyian a maximumot teljesítették. Igaz, voltak hullámvölgyek is, de kinek nem?
   Mikor ez az óra is befejeződött, vagyis a dupla óra és már csak azt mondtam el, mit nézzenek át, boldogan pakoltam össze minden cuccomat és indultam el a kórház felé, hogy láthassam kislányomat és édesanyámat. Amikor beléptem a kórház épületébe, a lifthez sétáltam és megnyomtam a gombot, hogy lehívjam a liftet és feljussak a harmadik emeletre. Beszálltam a kis zárt fülkébe és elindultam vele felfelé, egészen addig, míg ki nem nyílt előttem az ajtó. Lassan sétáltam a bizonyos kórterem felé, majd belestem a kis ablakon. Anya éppen Hyunat nevettette, az előbb említett pedig mosolyogva kuncogott, minden mondaton. Boldog voltam, hogy ilyennek láthatom és lassan lenyomtam a kilincset, majd beléptem az ajtón. Mosolyogtam és amikor kislányom rám emelte tekintetét, csak még boldogabb lettem, mivel hatalmas vigyorral az arcán fogadott, én egyből odaléptem hozzá és megöleltem.
   - Szia Papa - mondta boldogan és szorosan megölelt.
   - Szia Kincsem. Hogy érzed magad? - kérdeztem, ahogy elengedtem és megsimogattam arcát.
   - Jól. Már nagyon haza akarok menni - húzta el a száját. - Jin oppa-val akarok lenni.
   - Holnap már hazamehetünk - mosolyogtam rá.
   - Ki az a Jin oppa? - szólalt meg anya. - Eléggé sokszor emlegette már Hyuna.
   - Jin a mi... - kezdtem bele a mondatba, mire csak kinyílt az ajtó és egy alak lépett be rajta. Egyből odakaptunk tekintetünket, a lélegzetem pedig teljesen elállt. Ott állt előttünk, szinte zihálva vette a levegőt, látszott, hogy jó ideje futhatott, arca vörös volt, a szemei pedig a kijutást keresték. Meglepett, hogy így láttam, de nem tudtam mit tehetnék. - Jin... Mi a... - kezdtem bele és elindultam feléje, mire hirtelen hozzám lépett és megölelt.
   - Ne enged, hogy megtaláljon! - ezt az egy mondatot mondta csak ki, miközben görcsösen kapaszkodott belém, én meg csak döbbenten álltam, mint egy darab fa.
   Ne engedjem, hogy megtaláljam? Ki?

4.fejezet

   - Nyugodj meg NamJoon - hallottam Jin megnyugtató hangját, már vagy századjára. - Minden rendben lesz vele.
   - Tudom jól, de rohadtul aggódom érte - járkáltam tovább, ahogy azt az elmúlt órában is tettem. Amióta csak bevitték nem voltam magamnál, mindenkit megkérdeztem, mit tudnak róla és mikor láthatom végre, de senki sem tudott semmit. - Négy éve is itt voltunk... - mondtam elhaló hangon, ahogy megálltam a hatalmas folyosó közepén.
   - Négy éve? - hallottam, amint feláll a székről és közeledett felém. - Mármint Minhie..
   - Igen - sóhajtottam. - Itt halt meg - vakartam tarkómat és csak a padlót bámultam. Újra sétálni kezdtem fel s alá a folyosón, hátha gyorsabban telik az idő, de semmire sem mentem vele.
   - Nam...
   - Nem akarok most róla beszélni! - szakítottam félbe. - Az a fontos, hogy Hyuna rendben legyen - egyenesedtem ki, majd leültem a székre és próbáltam logikusan gondolkodni, de felcsengett bennem ismételten kiáltása.

   - Papa!! - hallottam meg Hyuna hangját a szobájából és kővé dermedtem.
   - Kicsim! - engedtem el egyből Jint és rohantam a szobájába. Amint a szobába léptem kislányomat olyan állapotban pillantottam meg, amilyenben még sosem láttam. Összegörnyedve feküdt a bal oldalán, szorosan nyomta a csípője feletti részt, sírt, szinte üvöltött a fájdalomtól. - Mi a baj Életem? - mentem oda hozzá és megpróbáltam kicsikarni belőle baját.
   - Nagyon fáj! - sírta és a kezére pillantott, ami bal oldalán volt, ekkor csak egy dologra tudtam gondolni. Kórház. Felkaptam az ágyból, kabátommal együtt, majd siettem ki a szobából, egyenesen az előszobába, ahol gyors tempóban kaptam fel cipőmet. Jin, mintha értene mindent, úgy loholt utánam, amint leintettem egy taxit és utasítottam, hogy villámsebességgel menjen a kórházban. Pillanatok alatt ott voltunk, a recepción egyből elmondtam mi Hyuna baja, egy orvos jött, aki elvette tőlem és már vitték is be a műtőbe. Csak néztem, ahogy elvették tőlem a kislányomat, aki üvöltött a fájdalomtól, én meg nem tehettem semmit. Néhány papírt kitöltöttem, de többre nem voltam képes, így csak annyit kértem, hagyj legyek azon a folyosón, ahol műtik és most ott voltam.

   Átéltem újra azokat a keserves pillanatokat, szinte éreztem, ahogy a szívem darabokra tört, félve, hogy most már tényleg egyedül maradok. Örökre. Csak ültem a széken, fejemet tenyerembe ejtettem és próbáltam megakadályozni az újabb sírógörcsöm és pánikrohamom kirobbanását. Nem akartam elveszíteni. Csak ő maradt nekem. Szükségem volt rá. Hallgattam a bent zajló folyamatokat, azt hogy éppen melyik nővérre volt szükség, milyen altatót adjanak a bizonyos betegeknek. Mindent újraéltem amit nem akartam, felkavarodtak bennem az érzelmek, a szívem feszített, a levegőt kapkodtam és csak vártam egy biztató hangra ami végre megnyugvást ad számomra, de tudtam arra még várhattam egy jó darabig. A szívemen lévő teher ismételten visszatért, újra erősen nyomta lüktető szervemet, ami próbált erősebb és kitartóbb lenni, de ez most sokkal súlyosabb nyomás volt, mint azt várta. Egyre nehezebbé vált minden egyes mozdulat, még ahhoz sem volt erőm, hogy arrébb tegyem a kezem vagy a lábam, minden életerő elveszett belőlem mikor Hyunat bevitték. Teltek a fájdalmas órák egészen addig, míg lábra nem álltam és ismételten sétálgatni nem kezdtem a hatalmas területen. Bárcsak kijönne végre valaki aki ígéretes hírekkel tud nekem szolgálni, és mintha könyörgésemet meghallotta volna valaki, nyílt is ki az egyik ajtó, melyen egy nálam csupán három-négy évvel idősebb férfi lépett ki, akivel egyszer már találkoztam.. régen.
   - Kim NamJoon? - hallottam meg nevemet, mire a hang tulajdonosa felé tekintettem.
   - Dr. Park JiMin? - néztem rá értetlenül.
   - Mi járatban erre? - kérdezte kedvesen, miközben kezet ráztunk. - Hogy van a kislánya, Hyuna? - mosolygott rám.
   - Éppen miatta vagyunk itt - mutattam Jinre és magamra. - Vakbélgyulladása van.
   - Várjon egy pillanatot - rázta meg a kezét. - Az a kislány bent Hyuna?
   - Igen.
   - Rengeteget változott mióta utoljára láttam. De gondolom nem erre kíváncsi. A műtét sikeres volt, éppen a nővérek látják el a varratokat, kevesebb mint tíz perc múlva már bent lehet nála - tette biztatásképpen karomra kezét.
   - Köszönöm - mosolyogtam rá és sikerült kissé megnyugodnom.
   - Nekem most mennem kell, de kérem adja át üdvözletemet a kislánynak és azt is hogy nagyon bátran viselkedett ah altatásnál.
   - Mindenképpen.
   - Viszlát - köszönt el majd el is tűnt a folyosón. Megkönnyebbülten rogytam rá a székre és sóhajtottam fel. Fejemet belehajtottam tenyerembe és eltűnt a súly a szívemről, végre megnyugodhattam. Megéreztem, amint egy tenyér telepedett a vállamra és felnéztem tulajdonosára, aki rám mosolygott. Még várnunk kellett néhány percet, mire az egyik nővér odajött hozzánk és elkísért minket Hyuna szobájába, ahol az előbb említett éppen aludt. Leültem az ágya mellé és megfogtam aprócska kezecskéjét, miközben figyeltem, ahogy aludt. Egyszerűen gyönyörű volt és annyira ártatlan. Nem tudtam Jin mit csinált éppen, mert tekintetemet nem vettem le a kislányomról, mivel még mindig aggódtam érte. Lehet jól sikerült a műtét, de nem lehetett tökéletes és ki tudja, lehet éppen akkor fog bekövetkezni valami amikor nem figyelek oda, azt meg sosem bocsájtanám meg magamnak. Két kezemet letettem az ágyra, pontosan kicsiny teste mellé, ráhajtottam a fejemet, miközben kezét még mindig fogtam és simogattam. Éreztem, ahogy a szemeim egyre nehezebbé váltak, mintha beton súlyúak lettek volna, úgy akartak lecsukódni, én meg nem bírtam kinyitva tartani őket.
    Álmomban sok minden a szemem elé tárult. Egy lágy kellemes dallam kúszott a fülembe végig, melynek hatására elém tárult életem minden egyes boldog pillanata gyerekkoromtól kezdve. A nap, amikor járni tanultam, azután az amikor már dadogva beszéltem és szüleim arcán hatalmas mosoly terült el, mert boldogok voltak. Boldoggá tettem őket akkor és most. Emlékszem, amikor az első értelmes szavakat, szókapcsolatokat mondtam el, azokat a mosolyokat sosem fogom elfelejteni. Igazán büszke szülőknek mutatkoztak, és ma is azok voltak. Anyám minden pillanatomat felvette, így könnyen vissza tudtam nézni, milyen is voltam gyerekként és eléggé sokszor nevettem magamon, hogy szinte semmit sem változtam azóta. Ugyanolyan ügyetlen és idióta voltam, mint régen és egyáltalán nem érdekelt, hogy ilyen voltam, mivel ezért szerettek az emberek. Ezért szerettek a barátaim, akikből igazán csak egy maradt meg, Hoseok. A legjobb barátom volt a középiskola óta, és a kapcsolatot azóta is tartottuk, igaz kevesebbet találkoztunk, mivel mind a kettőnknek családja volt, neki nemrégen született egy kisfia, így nagyon el volt foglalva vele, de megígérte, amint hozzászoktak az új helyzethez a feleségével, elmehetek hozzá Hyunaval és akkor megismerhetjük az új jövevényt. Nagyon hiányzott már egy kiadós beszélgetés, mert sok minden történt mind a kettőnkkel, mióta utoljára beszéltünk. Hiányzott az én legjobb barátom, de tudtam, a mi barátságunk örökre szólt, mivel mindent átvészeltünk együtt, és bármikor számíthattunk a másikra. Ha most felhívnám, hogy jöjjön ide, mert mindenkinél jobban szükségem van rá, egy órán belül itt lenne, mert tudta jól, fordítva én is megtenném érte. Imádtam azt az embert, ahogy minden kedves barátomat, bár ők nem mutatták ezt ki nagyon felém, de nekem itt volt anya, Hoseok és Hyuna. Rajtuk kívül nem volt másra szükségem és.. most Jin is belekerült a képbe. Amióta csak itt van, megváltoztatta a dolgokat. Nem tudtam, hogy tudott rávenni, de egyszerűen kimondtam neki mindent, amit még a legjobb barátomnak sem mondtam el, de ő.. valahogy olyan hatással volt rám, hogy egyszerűen megbíztam benne minden ismeretség nélkül. Fontos lett az életemben. Mióta csak találkoztunk, az életem száznyolcvan fokos fordulatot vett, mintha kicseréltek volna. Úgy voltam boldog, hogy tényleg annak éreztem magam. Talán azért éreztem így, mert végre kimondtam olyan dolgokat, amiket sosem tettem volna meg, de egy pillanatot vagy mondatot sem bántam meg. Örültem, hogy végre kimondhattam őket.

   Ahogy a fülemet simogató kellemes hang elhalt egy másik lágy és édes hang váltotta fel, mire csak szemeimet lassan kinyitottam. Egy kezet pillantottam meg a mellettem fekvő test combján, amint azt simogatták. Ahogy feljebb vezettem tekintetemet egy arcot látók kirajzolódni magam előtt, és először nem is tudtam kit néztem ennyire, majd rájöttem, kié az a csodálatos mosoly. Figyeltem, ahogy kislányommal foglalkozott és az előbb említett édes nevetését hallhattam. Elmosolyodtam, és melegséggel töltött el a tudat, hogy valaki akkor is vigyázott rá, amikor én éppen aludtam. Lassan emeltem fel fejemet az ágyról, mire kislányom arca felragyogott és nyújtotta felém mind két karját, hogy végre megölelhessem. Erősen öleltem magamhoz, egyetlen kincsemet, de nem túl szorosan, hogy ne okozzak neki fájdalmat, de egyszerűen boldog voltam. Mikor elengedtem, megcsókoltam gyönyörű arcát és megsimogattam haját.
   - Mikor ébredtél Tündérem? - kérdeztem, miközben kezét simogattam.
   - Már egy jó ideje fent vagyok - felelte mosolyogva.
   - Majdnem fél órája ébren van már - pontosított Jin, mire csak elkerekedett a szemem.
   - Fél órája? Miért nem ébresztettél fel Jin? - förmedtem rá szomszédomra, aki döbbenten figyelt engem és éppen a megfelelő szavakat kereste válaszomra.
   - Én kértem meg - hallottam meg egy hangot.
   - Tessék? - pillantottam a hang ártatlan tulajdonosára.
   - Én kértem meg Jin oppát, hogy ne ébresszen fel, mivel mostanában nem aludtál annyit, amennyit kellett volna és nagyon fáradt is voltál. Azt akartam, hogy pihenjél. Az én hibám. Ne Jin oppát hibáztasd. Akire haragudni kell az én vagyok! - mutatott magára a "tettes", de látszott szemeiben, hogy a könnyek már gyűlni kezdtek.
   - Jajj Kincsem - öleltem magamhoz és puszikkal halmoztam el arcát. - Ne sírj kérlek - kezdtem el arcát simogatni és néztem szemébe. - Nem haragszom egyikőtökre sem, csak nem akarok egy percet sem nélküled tölteni - cirógattam bőrét. - Nagyon szeretlek Életem - csókoltam arcon és magamhoz öleltem.
   - Én is szeretlek Papa, de ne félts ennyire. Nem lesz semmi bajom, főleg, ha Jin oppa közelemben van - mondtam és egy puszit kaptam tőle.
   - Értettem Kisasszony - mosolyogtam rá. - Amúgy nagyon szépen énekeltél - dicsértem meg.
   - De én...
   - Igen Hyuna. Gyönyörűen énekeltél. Mondta, hogy nagyon szeret énekelni, így megkértem, hogy énekeljen nekem egy dalt - mondta lelkesen Jin mosolyogva.
   - Megkeresem az orvost, hogy mikor mehetünk haza és mit ehetsz és mit mit nem - érintettem meg ajkaimmal homlokát, majd felálltam az ágya mellől.
   - Én gyorsan hozok neked valami ételt, mert nem vagy valami jó színben - mondta egyenesen nekem Jin és felállt a székről ő is, majd kiment a szobából.
   - De..
   - Papa, ne aggódj értem. Úgyis fáradt vagyok, alszom még egy kicsit. Azalatt biztos nem történik velem semmi sem - mosolygott rám kislányom és már be is gubózta magát a takaróba, majd el is aludt. Mosolyogva figyeltem, majd hagytam el a szobáját és kerestem meg az egyik nővért, hogy mit lehet tenni Hyunaért. Mikor kaptam egy kevéske innivalót, hogy valami folyadékhoz hagyj jusson elindultam a megfelelő szoba felé, amikor is az ismerős dallamot és hangot meg nem hallottam, de.. ez nem Hyuna hangja volt, hanem... másé. Óvatosan tekintettem be a szobába és megpillantottam Hyunat, amint mosolyogva az oldalán feküdt, kezét fogták és simogatták arcát, miközben altatódalt énekeltek neki, ami.. Minhieről szólt.

Cheoeum dangsineul mannatjyo  (Mikor először találkoztunk)

Mannaja maja uleotjyo (Én olyan sokat sírtam)

Gibbeoseo geuraetneunji (Ennyire boldog voltam?)

Seulpeoseo geuraetneunji (Vagy rosszul éreztem akkor magam?)

Gieokdo naji anneyo (Nem emlékszem már arra az időre)

Deuril geosi eobseotgie (Nem tudtam neked semmit sem adni)

Geojeo batgiman haetjyo (Csak egyre többet fogadtam el)

Geureogodo geuddaen gomaumeul molratjyo (Még mindig nem tudom, hogy lehetnék hálás)

Amugeotdo moreugo sala watneyo (Egész eddig túl szabadon éltem)

Eomma ireumman bulreodo (Anya. Ha téged szólítalak)

Wae ireohge gaseumi apeujyo (Miért kezd el így fájni a szívem?)

Modeungeol jugo deo juji mothae (Olyan sokat adtál nekem, nem tudsz már többet adni)

Aswiwo haneun dangsingge (De mégis sajnálkozol emiatt)

Mueoseul deuryeoya halji (Mit adhatnék neked cserébe mindenért?)

Eomma naui eomeoni (Anya. Én édes, drága édesanyám)

Wae ireohge nunmuli najyo (Miért folynak le könnyek az arcodon?)

Gajang sojunghan nuguboda areumdaun (Olyan drága vagy. A legszebb ezen a világon)

Dangsinui naui naui eomeoni (Te vagy az. Az én drága anyám)

Cheoeum dangsinui moseubeun gieokhalsu eobjiman (Lehet nem emlékszem, milyen voltál, mikor először megláttalak)

Majimak moseubeun jukneun nalggaji gieokhagetjyo (De az utolsó pillanatomig emlékezni fogok rád)

Nae modeun mam dahae saranghabnida (Szívem mélyéből. Örökké szeretni foglak)

Eomma ireumman bulreodo (Anya. Ha téged szólítalak)

Wae ireohge gaseumi apeujyo (Miért kezd el így fájni a szívem?)

Modeungeol jugo deo juji mothae (Olyan sokat adtál nekem, nem tudsz már többet adni)

Aswiwo haneun dangsingge (De mégis sajnálkozol emiatt)

Mueoseul deuryeoya halji (Mit adhatnék neked cserébe mindenért?)

Eomma naui eomeoni (Anya. Én édes, drága édesanyám)

Wae ireohge nunmuli najyo (Miért folynak le könnyek az arcodon?)

Gajang sojunghan nuguboda areumdaun (Olyan drága vagy. A legszebb ezen a világon)

Dangsinui naui naui eomeoni (Te vagy az. Az én drága anyám)

Dangsinui naui naui eomeoni (Te vagy az. Az én drága anyám)

   Amikor a dal végéhez ért, csak tátott szájjal álltam az ajtóban és néztem őt, mert hihetetlen volt, amit az előbb csinált. Ismertem a dalt. Nagyon is jól ismertem. Hyuna kicsiként sokat énekelte, én tanítottam meg neki, így kívülről fújtam a szövegét, de teljesen más volt tőle hallani, mint kislányomtól. Figyeltem, ahogy simogatja az alvó gyermek ártatlan arcát és mosolyogva nézi őt, mintha csak megigézte volna és képtelen elszakadni tőle. Nem gondoltam volna, hogy a helyes arcvonások, ilyen csodálatos hangot rejtenek, de sok meglepetést hozhat még nekem ez a helyes arcocska. Lassan léptem be a szobába, mire az énekes felkapta fejét és rám nézet.

   - Oh NamJoon. Nem is vettelek észre - mosolygott rám zavarodottan és egy aprócska pír szökött arcára.

   - Gyönyörűen énekelsz - mondtam, ahogy letettem a beszerzett dolgokat a kis asztalkára, majd megálltam Hyuna mellett és megsimogattam arcát. - Ő kérte? Igaz? - mosolyodtam el, ahogy néztem alvó kislányomat.

   - Igen. Mondta, hogy sokat énekelted neki kiskorában, és ez az egyik kedvence.

   - Azóta éneklem neki, amióta csak megszületett, de.. az utóbbi időben elmaradt - sóhajtottam és odaléptem a kis asztalhoz, hogy az egyik üdítőt odaadhassam Jinnek. - Kapd el - mondtam, miközben feléje dobtam a vizes flakont, amit ügyesen el is kapott.

   - Köszönöm - mondta, majd lassan beleivott.

   - Jin - mentem oda az ágyhoz és leültem rája. - Kérdezhetek valamit? - fordultam felé.

   - Persze - mosolygott rám és rátekerte a kupakot az üvegre.

   - Te énekeltél, amikor aludtam, igaz? - kérdeztem és belenéztem szemébe. Egy pillanat alatt esett kétségbe, minden gondolata ott volt a tekintetében, így könnyen tudtam olvasni belőle.

   - Igen.. - ismerte be egy kis idő elteltével.

   - Mi volt az a dal? Nagyon gyönyörű volt - mosolyogtam, mire rémülten tekintett rám, mintha valami olyasmit kérdeztem volna, amit nem lett volna szabad. Éppen nyitotta volna száját, hogy magyarázkodjon vagy tagadjon, de hirtelen egy dal közbevágott. Kezét egyből a zsebébe mélyesztette és halászta elő mobilját.

   - Bocsánat, de ezt fel kell vennem - szabadkozott, miközben felállt a helyéről és elindult kifelé a szobából. - Szervusz Drágaságom - hallottam meg hangját, és éppen elkaptam arcát még, mielőtt eltűnt volna az ajtóban. Mosolygott. Kimondottan boldog volt. Drágaságom? Az meg ki lehet? A barátnője? Esetleg a felesége? De biztos nem lehetett a felesége, mert akkor nem élt volna egyedül. Kissé zavarosak voltak ezek a dolgok Jin körül, de nem minden tartozott rám, ami vele kapcsolatos. De amúgy egyáltalán van valakije Jinnek? Sosem mesélt a családjáról, eddig csak annyit tudtam róla, hogy olyan családból származott, ahol a szülei nem nagyon foglalkoztak vele, így biztos nehéz gyermekkora lehetett, de.. azután semmi és eléggé kíváncsi voltam. Nagyon titokzatos volt számomra Jin és meg akartam fejteni minden titkát. Ahogy gondolkodtam, észre sem vettem, de közben bejött Dr. park JiMin és elmondott mindent a műtéttel kapcsolatban, hogy mire kell ezek után figyelnem és hogy a héten itt kell maradnia Hyunanak. Nem nagyon örültem a gondolatnak, hogy kislányom itt lesz, de azt kellett tenni, amit az orvos mondott. A nap hátra lévő részében, ami már nem volt valami sok nem is láttam Jint, éppen akartam szólni neki, de még mindig a telefonon lógott és állandóan beszélt, szinte a szavába nem lehetett vágni. Vártam, hogy végre befejezze és beszélhessek vele, mert nem akartam kislányomat egyedül hagyni, így gondoltam megkérem Jint, hogy maradjon itt vele, amíg otthon összeszedek pár dolgot Hyunanak és magamnak, de ha végig azon a kütyün fog lógni, akkor várhatom a segítséget. Végül sikeresen leszakadt a mobiljáról és visszajött hozzánk, a kis beteg már fent volt és egy kevéske folyadékot juttatott a szervezetébe.

   - Jin, hazaugranék pár dologért, addig itt maradnál Hyunaval? - kérdeztem, miközben kissé nyújtózkodtam.

   - Persze, szívesen - mosolygott rám és leült Hyuna mellé.

   - Nemsokára jövök - nyomtam egy puszit Hercegnőm arcára, majd összeszedtem a cuccaimat és elindultam haza. Fogtam egy taxit, mellyel gyorsabban hazajutott, mintha gyalog vagy tömegközlekedéssel tettem volna meg a távot, de nem akartam Jin terhére lenni, és nem szerettem volna sokáig elmaradni az én Kincsem mellől. Mikor hazaértem, Hyuna szobájába vetettem magam, a szekrényéhez léptem és egy táskába kezdtem összeszedni a cuccait. Amint a kellő mennyiségű ruhát összegyűjtöttem, magamnak is pakoltam pár dolgot, majd még betettem pár olyan tárgyat, ami elengedhetetlen volt Hyuna számára. Ilyen volt például a kis plüss kutyusa, amit még Minhie-től kapott amikor megszületett, azóta azzal aludt. Amikor azt éreztem, hogy minden fontos dolgot összeszedtem, visszaindultam a kórházba, ahol már kislányom hatalmas mosollyal várt. Jint nem találtam mellette és elfogott a félelem, hogy itt hagyta egyedül Hyunat, de az említett megnyugtatott, hogy körülbelül fél perccel ezelőtt ment ki a szobából telefonálni. Odahelyeztem mindent a kis beteg mellé, majd szép álmokat kívánva, hagytam őt, miközben ő már aludt. Kilépve a szobából, Jin keresésére indultam, hogy megköszönjem a segítségét, de nem találtam sehol sem. Végül már kezdtem lemondani róla, mikor is meghallottam nevetését és a hang irányába indultam, és meg is találtam az egyik folyosón, amint nagyban beszélgetett valakivel. Ahogy közeledtem feléje, hallottam miről beszélgettek, de úgy tűnt ő nem vett észre, mert tovább beszélt.

   - Tudom jól, hogy nem szabad, de nem ismered, ahogy én. Teljesen más az egész és.. jól érzem magam - hallottam őszinte hangját és mintha pirulni is kezdett volna. - Tudom, hogy te mindig ott leszel nekem. Köszönöm. Nagyon szeretlek Kookie - mondta mosolyogva és itt megálltam.

   Kookie? Az egy.. 

   Ezt a dalt énekelte Jin a kórházban :3 Én nagyon megszerettem :3 Egyik nagy kedvencem :3