6.fejezet

   - Jin? - öleltem át kicsinek tűnő alakját, miközben görcsösen kapaszkodott tovább belém.
   - Ne enged, hogy megtaláljon! - mondta ismételten és csak jobban bújt hozzám. Csak öleltem és próbáltam nyugtatni, de nem értem vele semmit, mivel valamitől vagy valakitől nagyon meg volt rémülve. Becsuktam mögötte az ajtót és beljebb húztam a szobában, miközben próbáltam kitalálni, mit is kezdjek vele. Óvatosan vezettem az ágyhoz és ültettem le a székre, amin az elmúlt napokban ült, de amint egy lépést is hátráltam tőle, egyből kezem után kapott és húzott vissza magához.
   - Jin, nem lesz semmi baj, jó? - tettem kezemet kezére, mire félve, de bólintott egyet és elengedte kezemet, így a kis asztalhoz tudtam menni, hogy valami folyadékot vihessek neki. Leültem az ágyra és odanyújtottam neki, mire elfogadta és megitta a pohár tartalmát. Hyuna kimászott a takaró alól és odajött mellém, majd beleült az ölembe, hogy minél közelebb lehessen Jinhez. Mikor az előbb említett letette a poharat, kislányom belemászott az ő ölébe és felnézett rá.
   - Jin oppa, mi a baj? - kérdezte aranyosan és kezét az idősebb arcára tette, mire az elmosolyodott és megsimogatta a kicsi bőrét.
   - Nincs semmi baj Hercegnő - próbálta terelni a témát. - Inkább azt mond, te hogy vagy? Még fáj a pocakod, ahol bibis?
   - Oppa...
   - Nincs semmi baj Hyuna - mosolygott rá kedvesen, hogy ne aggódjon érte a kislány. Hyuna csak bólintott egyet, majd megölelte Jint, aki viszonozta gesztusát és egy puszit nyomot bársonyos bőrére. Figyeltem őket és próbáltam kitalálni, vajon mi is történhetett, de semmire sem jutottam, mert fogalmam sem volt, hol is lehetett Jin, ahol esetleg a baj történhetett. Éppen szóra akartam nyitni a számat, mikor rádöbbentem, hogy nem csak hárman voltunk a szobában.
   - Khm.. Anya, hagyj mutassam be Jint. Ő a szomszédunk, aki nemrég költözött mellénk. Jin, ő itt az édesanyám, Hyuna nagymamája, Kim MinSeo - mutattam be a két személyt egymásnak, mire Jinnek is sikerült egy kicsit kizökkennie a sokkos állapotból. Az ágyra helyezte Hyunat, majd meghajolt anya előtt.
   - Nagyon örvendek a találkozásnak. Kim SeokJin vagyok - vette mosolyát anyára. - Bocsánat, hogy csak úgy berontottam az előbb.
   - Részemről a szerencse SeokJin - mosolyodott el kicsit anya is. - NamJoon, szerintem én megyek. El kell intéznem néhány dolgot. Amint lehet látogassatok meg és hívj, amint valami baj van - mondta és láttam Hyuna arcán, hogy nem akarta, hogy menjen.
   - Muszáj menned nagyi? - kérdezte kislányom, amint anyához mászott az ágyon.
   - Igen kincsem. De nemsokára látjuk egymást, ígérem - mosolygott unokájára, majd egy puszit nyomot az arcára.
   - Jó volt látni - léptem oda hozzá és megöleltem. - Amint lehet meglátogatunk - öleltem szorosan.
   - Várlak titeket - mosolygott és egy puszit nyomot az én arcomra. - Vigyázzatok magatokra. SeokJin, örültem a találkozásnak. Remélem legközelebb nem ilyen helyzetben találkozunk és meglátogat - mosolygott Jinre anya, majd elköszönt és távozott a szobából. Amint eltűnt a szemünk elől, Jinre visszakerült az az elkeserítő látvány, amit akkor nyújtott, amikor belépett a szobába. Ismételten magába roskadt és csak nézett maga elé, a mosoly, ami eddig rajta volt, eltűnt. Odaléptem mellé és vállára tettem kezemet.
   - Jin..
   - Itt maradhatnék éjszakára? - kérdezte halkan.
   - Miért ne maradhatnál? - kérdeztem vissza és leültem az ágyra, hogy egy szintben lehessek vele. - Aludj az ágyon én meg majd a kanapén.
   - Nem! - tiltakozott egyből. - Jó lesz nekem a kanapé, csak.. nem akarok egyedül lenni.. - mondta halkan és az említett bútor felé vette az irányt.
   - Jin. Kérlek. Nyugodtan aludj az ágyon - mondtam neki kedvesen és odaléptem hozzá. - Nem lesz semmi baj, jó? - tettem kezemet vállára és kissé megszorítottam, hogy érezze nincsen egyedül, és rám számíthatott.
   - Jó.. Köszönöm - lépett egyet felém, majd megölelt, de most nem olyan görcsösen, mint a legelején. Gyengéden, mintha félne, hogy eltűnök a kezei közül, ha túl erős, de bátran öleltem át őt és mosolyodtam el.
   - Nem kell félned semmitől sem. Feküdj le. Pihend ki magad. Jó? - mosolyogtam rá és oldalra billentettem fejemet.
   - Jó. Köszönöm. Nagyon kedvesek vagytok velem - mosolyodott el.
   - Hyuna imád, nem csak kedvel. Gyere - kísértem az ágyhoz és ültettem rá. - Aludj nyugodtan. Nem megyünk sehova sem.
   Bólintott egyet, majd Hyunara nézet. - Köszönöm kis Hercegnő - mosolygott rá kislányomra, aki viszonozta gesztusát az ágyból fekve. - És neked is köszönöm NamJoon - pillantott fel rám, olyan.. olyan ártatlan, gyönyörű szempárral, hogy azt hittem menten összeesem. Káprázatos tekintetéhez, egy gyönyörű mosoly is társult, aminek hatására szívem kihagyott egy ütemet, én meg egyáltalán nem értettem semmit, hogy miért is reagáltam így. Megbabonázott Jin gyermekies arckifejezése, szinte a rabjává tett, teljesen öntudatlanul tettem feléje egy lépést és arcára simítottam kezemet, miközben elmosolyodtam. Nem tudtam, miért is tettem ezt, de valamiért szükségének éreztem, hogy meg kellett érintenem őt, ahogy számára is ugyanolyan fontos volt az érintés. Az "áldozat" szemei elkerekedtek, ajkai kissé elnyíltak és csak értetlenül, vizslatta arcomat, amint egy büszke apa mosolya volt látható. Nem is értettem, miért tettem ezt, miért néztem így rá, de jól esett. Kezdtem megkedvelni.. eddig is kedveltem, de most valahogy másképpen láttam magam előtt. Nem, mint felnőtt férfit, inkább mint egy tíz éves kisfiút, akinek szüksége volt egy apa pátyolgatására. Elengedtem arcát, majd az egyik székhez mentem és a táskámból, előhalásztam pár papíromat, és a jövőheti tananyagot, amire fel kellett készülnöm, mivel holnap biztos nem mentem be. Leültem a kényelmetlen kanapéra, majd Jinre tekintettem, aki még mindig ugyan úgy ült, de most már nem felfelé, hanem engem nézett, de amint meglátta, hogy nézem, elfordította arcát, és inkább lefeküdt az ágyra. Kissé magára húzta a takarót, majd a fal felé fordult és aludt, vagyis gondoltam, hogy alszik. Egy kicsit még figyeltem, majd figyelmemet papírjaimra fordítottam, miközben kislányom játszott a telefonomon, vagy éppen olvasott valamit, de elfoglalta magát. Estefelé lementem a kórház büféjébe/étkezőjébe, hogy valami vacsorát vigyek magunknak. Kicsit sikerült kizökkennem a papírjaim közül, és Hyunaval is foglalkoztam, de végig csendben, hogy ne zavarjuk Jint, aki közben elaludt az ágyon. Mikor visszatértem a tálcán lévő ételekkel, letettem az asztalra azokat, odaadtam Hyunanak az ő részét, majd Jinhez mentem. Óvatosan megsimogattam vállát, mire felém kezdet fordulni és felnyitotta szemeit. Álmos tekintettel nézett rám, mintha csak az anyja ébresztette volna, de lassan felült az ágyon és elfogyasztotta velünk együtt a vacsorát, majd utána egyből vissza is aludt, amint feje a párnát érintette. Lefektettem kislányomat, alaposan betakartam és addig ültem mellette, míg mélyen nem aludt, ezek után gyorsan lezuhanyoztam a szobához tartozó fürdőben és elterültem a kicsiny kanapén. Iszonyatosan kényelmetlen volt, de nem fértem el se Hyuna, sem pedig Jin mellett, alapból nem is akartam egyiküket sem kitúrni a helyéről, így kénytelen voltam ezzel a kis hellyel beérni. Néhány órába telt, mire megtaláltam a megfelelő pózt, ahol sem a kezem, sem a lábam nem lógott le a bútorról, és elmerültem álmaimban.
   Éreztem, amint egy kéz simult az enyémre és megszorította azt, majd óvatosan végigsimított kézfejemen, onnan pedig karomra vándoroltak ujjai. Fel alkaromról, felkaromra, ott pedig felcsúszott vállaimra. Teljesen olyan volt az egész, mintha egy harmadik félként látnám az eseményeket, pedig pontosan éreztem minden egyes érintését és tettét. Furcsa volt, hogy így reagáltam mindenre, pedig nem tudtam ki az a személy, aki így ért hozzám. Ujjait végighúzta kulcscsontom vonalán, mire kissé hangosan kifújtam a levegőt, majd nyakam ívén vezette fel végtagját államig. A fejem kissé hátrabicsaklott, nem a fájdalomtól vagy a kellemetlen érzéstől, hanem inkább kellemestől, orromat megcsapta egy kellemes illat, amit nem először éreztem. Hallottam szívének irdatlan ritmusát, mely az én éltető szervemre is hatással volt, így átvette az ütemet. A vérem forrni kezdett, éreztem, amint a a légzésem egyre nehezebbé vált és ezen egyáltalán nem segített az, hogy mutatóujját végigvezette állkapcsom vonalán. Perzselő volt minden érintése, és nem tudtam ki lehetett az a személy, aki ilyen dolgokat válthatott volna ki belőlem. Próbáltam ésszerűen gondolkodni, de egyáltalán nem ment, mivel a következő pillanatban ujja homlokomhoz ért és szépen lassan húzta le orrom vonalán, egészen annak csúcsáig.
   - Szép, íves orrod van - hallottam meg hangját, de egyik személy arcához sem tudtam azonosítani. Kié lehetett ez a kellemes hang, mely így felkorbácsolta érzéseimet. Ujja eltűnt orromról és pillanatokig nem éreztem. Hiányoltam érintését, majd a következő percben már szám sarkában éreztem meg ujjbegyét.  Szépen lassan vezette végig ajkam vonalán ujját, de képtelen voltam akár egy hangot is kiadni, vagy megmozdítani ajkamat, csak hagytam, hogy kínozzon. - Egyedi vonalban ívelő ajkak - csapta meg fülemet ismételten hangja, amitől a hideg is kirázott. Ki lehetett ez a személy, aki ennyire elvette az eszemet? Próbáltam kinyitni szemeimet, hogy végre láthassam, azt az illetőt, aki eddig velem foglalkozott, de én nem tehettem semmit, mert ólom súlyúaknak éreztem végtagjaimat és szemeimet, ajkaimat. Akartam én is tenni valamit, de nem ment. Egy bábú voltam, amit mások irányítottak, saját akaratom nem volt.
   Semmit sem éreztem már, nem ért hozzám, csak az űrben keringtem, egészen addig, míg lehelete meg nem csapta ajkaimat, majd azokra tapadt valami. Először nem jutott el a tudatomig, mik voltak azok, míg meg nem mozdultak és egy kisebb sóhaj szökött ki belőlem. Ajkai lágyan mozogtak enyéimen, melyeket nem bírtam megmozdítani, pedig nagyon akartam, mert hihetetlen volt ez az érzés. Annyira régen éreztem már, hogy szinte elviselhetetlen volt, nélküle élni. Annyira kellemes volt, hogy nem akartam megszakítani, de valamiért mégiscsak eltűnt. Eltűnt és többé nem érezhettem. Kié lehetett ez a csodás ajkak? Ki volt rám ilyen hatással?

   Másnap reggel a kanapén ébredtem, hatalmas nyakfájással, mert sikeresen elaludtam. Egy kissé hangos felszisszenés kíséretében, ültem fel a kényelmetlen fekhelyemről, majd próbáltam elgémberedett tagjaimat megmozgatni, hogy végre érezzem is, hogy élek. Mikor ezzel megvoltam körülnéztem a szobán és nem találtam sehol sem Jint, kislányom még mélyen aludt, így nem akartam felébreszteni és megkérdezni, hogy merre mehetett szomszédunk, így hát vártam, addig én is felébredtem. Nem sokkal később Jin felbukkant, egy hatalmas tálca kíséretében, amin a reggelink volt, mondjuk másra nem is számítottam, ez Jinre vallott. Meg akartam kérdezni tőle, hogy mi is volt tegnap a baj, de kislányomnak azt a pillanatot kellett kiválasztania éppen, amint szóra nyitottam a számat, hogy felébredjen és az oppa-ja nyakába vesse magát. Örültem, hogy Hyuna ennyire szerette a mi szomszédunkat, mert mintha egy újabb barátra tett volna szert, úgy tekintett Jinre, és ez nagyon jól esett nekem, hogy kislányomat boldognak láttam. Az elmúlt négy évben is boldog volt, de most másnak láttam, mintha teljes lett volna az élete, amit nem tudtam összerakni, hogy is lehet az, hiszen Jin nem az édesanyja volt, hanem csak egy szomszéd. Ennyi erővel a másik szomszédunkra is tekinthetne így, de nem tette, neki csak Jin kellett és számított. Nem mindig értettem kicsikém gondolkodás menetét, de úgy gondoltam, jobb ha nem is gondoltam erre, hiszen ki tudja mi teheti boldoggá egy hét éves kislányt, csak egy másik hét éves kislány. Inkább csak néztem őket és elkezdtem összepakolni Hyuna dolgait, hogy amikor el kell hagynunk a kórházat, akkor egyből tudjunk menni és ne kelljen a pakolással vesződnünk. Az ágyon pakolásztam, mikor egy pólót pillantottam meg az arcom előtt, amint azt valaki odanyújtja nekem. Felnéztem a kéz tulajdonosára és Jin, halványan elmosolyodott arcát láttam magam előtt. Viszonoztam a mosolyt, majd elvettem a ruhadarabot, de egyben Jin kezét is megfogtam véletlenül. Mikor megéreztem bőrét, hirtelen az álmom jutott eszembe az éjjel, hogy mennyire is sima volt az álmomban csókoló személynek a keze és Jiné is ugyanolyan selymes volt. De Jin nem lehetett, hiszen mind a ketten férfiak voltunk, nekem itt volt Hyuna és anya, biztos nem érezhetett semmit sem irántam Jin, egy olyan ember iránt, mint én. Alapból, semmit sem éreztem a férfiak iránt és Jin sem, így semmiféle kapcsolat nem jöhet szóba közöttünk. Mikor végre kezét is elengedtem, összepakoltam cuccainkat, majd megkerestem Jimint, az orvost, hogy mikor hagyhatjuk el végre a kórházat. Szerencsémre hamar megtaláltam, és azt mondta, egy utolsó ellenőrzést  még végeznének Hyunan utána már mehetünk is haza, de vigyázzunk, hogy en erőltesse meg magát. Mikor ezt a mondatot Hyuna meghallotta, egyből az volt a válasza vigyem haza a karomban, nevetve válaszoltam, hogy amit csak akart, de ekkor Jin nagyon ragaszkodva kérte, hagyj vigye ő a kis beteget.

   Amint elhagyta a számat az a mondat, hogy most már mehetünk, onnantól kedve visszatért az a Jin, aki tegnap este esett be a kórházba. Magába roskadt, nem beszélt, csak a szokásos sablon szöveget mondta Hyunanak, akin látszódott, hogy zavarja oppa-ja rossz kedve, ezért mindent elkövetett, hogy valahogy boldogabbá tegye a szomorú illető napját, így mindenféléről kezdett el mesélni neki, aminek hatására, egy kis mosolyt véltem felismerni, Jin ajkain. Egészen hazáig, csak kislányom beszélt, be nem állt a szája, de ez most kellett is hiszen, akkor megint visszazökkent volna abba az állapotba, amit nem akartam újra látni, mert nem volt kellemes. Borzalmas volt úgy látni Jint, sosem gondoltam volna, hogy valaha is fogom így látni, mert egy olyan embernek ismertem meg, aki mindig mosolygott és boldog volt, akinek tökéletes élete volt, de.. úgy tűnt valami nagyon nem volt rendben az életében és én tudni akartam, hogy mi is volt az ok, amiért ennyire összetört, hogy haza sem akart menni. Féltettem. Egyszerűen a gondját akartam viselni, valamiért azt akartam, hogy én legyek az a támasz, amire mindig is vágyott. Boldog voltam, amikor mesélt magáról, igaz, hogy nagyon keveset, de nekem mégis jól esett, hogy ezt elmesélte nekem, mert azt mutatta, megbízott bennem. Mikor a lakásunkhoz értünk, Jin még jobban magába zárkózott, nem válaszolt Hyuna kérdéseire, nem mosolygott, csak feszülten nézett körül, vajon honnan jöhetne a veszély. Láttam, ahogy jobban fonta karjait kislányom köré, mintha benne találná a menekvést, és akit meg kellett védenie valakitől. Gyorsan vette a lépcsőfokokat, alig bírtam tartani a tempót, de végül csak a lakásunk ajtaja előtt megállt és várta, hogy kinyissam az ajtót. Láttam a szemén, hogy nagyon rettegett valamitől, vagy valakitől, de nem nagyon értettem, hogy ki okozhatott ekkora sokkot számára. Kinyitottam az ajtót és egyből beljebb lépett Hyunaval a kezében, miközben én bezártam az ajtót. Mikor meghallotta, amint elléptem az ajtótól, kissé ellazultak izmai a hátán, de még mindig merev volt. Kislányom szobájába vettük az irányt, lefektette az ágyra, míg én elpakoltam a cuccait. Leültem lányom ágy mellé és simogattam arcát, láttam, hogy arra kér, segítsek az oppa-ján, mert nagyon aggódott érte. Homlokon csókoltam, majd magára hagytam, hogy pihenjen. Bezártam magam mögött az ajtón és körültekintettem a lakáson, vajon hol találom meg búskomor szomszédomat. Egyből megtaláltam alakját a nappaliban, amint a kanapén ült összegörnyedve, feje előrecsuklott, háta görbe ívben volt, a kezei meg lógtak le térdéről, mintha a világ legnagyobb problémája nyomná a lelkét. Elindultam feléje, közben azon tanakodtam, vajon miként is tudnék segíteni neki, mivel nem tudtam, hogy mi volt a kiborulásának oka, így fogalmam sem volt, miként is kéne kezelnem a helyzetet, így inkább csak leültem mellé a kanapéra, hátha megtöri a csöndet és beszélni kezd. Teltek a percek, de meg sem mozdult, kezdtem már félni, hogy valami baja volt, de mikor kezemet a vállára tettem, csak lassan megemelte a fejét és rám nézett, kissé megnyugtatott, hogy „él”.  

   -  Jin - mondtam ki nevét lágyan. - Elmondod, mi történt? - szorítottam meg kissé vállát, hogy éreztesse vele jelenlétemet még jobban. Tekintete ide-odajárt arcomon, majd végül, mintha belátta volna, sóhajtott egyet és lehunyta szemét. Kissé elhúzódott tőlem, majd konkrétan leült mellém és fejét vállamra hajtotta, de úgy hogy semmiféleképpen se láthassam arcát.

   - Emlékszel, amikor a családomról meséltem, akaratlanul? - kérdezte alig hallhatóan és láttam, amint ujjait tördelni kezdte.

   - Igen - tettem kezemet az övére, hogy abbahagyja a hülye szokást, ami engem is kísértett.

   - Tegnap, amikor mondtam, hogy el kell intéznem valamit, éppen a papírokért mentem el, az újakért… Valójában nem Kim, a vezetéknevem, de inkább az eredetire nem is akarok emlékezni. Utáltam, hogy csak azért kivételeztek velem valahol, mert az apámnak egy hihetetlenül jól menő cége volt, és mindenki ismerte, így engem is úgy kellett kezelni, mint őt. Konkrétan ki volt nyalva a seggem és ebből már elegem volt, hogy még húszon évesen is, az ő árnyékában kellett élnem. Megtagadtam magamtól, hogy apámnak nevezzem és hogy bármilyen közöm is legyen hozzá mostantól, de ez természetes valahogy eljutott a fülébe, ami nem valami jó hír nekem... Annyi a lényeg, hogy eléggé csúnya múltunk volt, és ezen nem segített az sem, hogy elköltöztem otthonról, nem azzal foglalkozom, amivel kellene, vagyis amit ő akart, és most még a létezését is megtagadtam, így... tegnap találkoztam az egyik emberével, aki.. megfenyegetett, hogy ha nem állítom vissza a dolgokat, akkor az valakinek akár az életébe is kerülhet, és itt nem a saját testi épségem miatt aggódom - mondta alig hallhatóan a szavakat és ujjait felsőmre vezette karomon, megmarkolta az anyagot, szinte éreztem, amint a bőrömet is hozzáfogta kissé.

   - Miattunk aggódsz? - kérdeztem halkan.

   - Hyunaért, és érted.. - fúrta bele arcát vállamba és motyogta a szavakat.

   - Jin. Hyunaért és értem ne aggódj, megvédem a családomat, ha kell az életem árán is. Hyunanak semmi baja sem eshet, mert nekem csak ő van és most már te is a része vagy. Nem fogom engedni, hogy bajotok essen, Jin. Nélkületek nincsen életem, így megvédelek titeket, mindentől, ha kell az apádtól, de ne engedd, hogy ő irányítsa az életedet. Nem az ő élete ez, hanem a tiéd. Jogod van azt tenni, amit akarsz. Semmi köze, ahhoz amit teszel. Nem az öt éves kis fiacskája vagy, hanem egy felnőtt férfi, aki a saját életét élni. Ne enged, hogy ő irányítson! - mondtam neki határozottan. - Ha akarod, költözz hozzánk és akkor nem leszel sosem egyedül, így nem kell attól tartanod, mikor fognak rád rontani - mosolyodtam el, mire utolsó mondatomra felkapta fejét és kikerekedett szemmel nézett rám.

   - Micsoda? Költözzek ide?

   - Igen.

   - NamJoon, én... tényleg hihetetlenül hálás vagyok nektek, amiért ennyi mindent tettetek értem, de ez már sok. Nem tehetem tönkre az életetek, az én hülyeségeim miatt. Nem költözhetek ide, mert tudom, hogy akkor az nektek lenne a legrosszabb. Nem akarom, hogy bármi bajotok essen, miattam. Az nem történhet meg. Nem fogadhatom el az ajánlatodat. Talán.. majd másk... - az utolsó mondatot, végigdadogta, így alig hallottam a végét. - Az én problémámat, nekem kell megoldani, nem nektek. Te mondtad alig egy perccel ezelőtt. Az én életem és én hozom helyre - mosolyodott el.

   - Akkor nem is akarsz itt aludni?

   - Nem - rázta egy kis mosollyal az arcán. - De nagyon köszönöm szépen az ajánlatodat, de sajnos vissza kell, hogy utasítsam, remélem nem bántalak meg ezzel.

   - Ne beszéljél butaságokat Jin - mosolyodtam el. - Dehogy bántottál meg. Én akartam rád erőltetni a dolgot, ami nem lett volna szabad.

   - Nem erőltettél semmit - kacsintott, majd felállt mellőlem. - Szerintem megyek, fel kell hívnom valakit még... - kezdte el vakargatni tarkóját.

   - Akivel múltkor beszéltél a kórházban? Kookie..? - kérdeztem rá, miközben én is felegyenesedtem, így egy magasságba kerültünk.

   - Honnan tudsz Kookieról? - esett teljesen kétségbe.

   - Csak véletlenül meghallottam, amint a nevét mondtad. Csak ennyit hallottam esküszöm - mentegetőztem, mire csak Jin elfordította tekintetét. - Fontos neked?

   - Akár az életem árán is megvédem - nézett bele a szemembe és láttam, mennyire is határozottan gondolta elvét.

   - Örülök - mosolyogtam rá. - Akkor mész is..?

   - Igen. Beszélnem kell vele - mondta sóhajtva, majd a bejárati ajtó felé vette az irányt. Követtem őt és  megálltam mögötte, miközben a cipőjét vette fel. Mikor felegyenesedett, megfordult, de nem tudhatta, hogy mögötte álltam, így egyből valami számomra ismert, de mégis új dolgot éreztem meg ajkaimon. Kikerekedett a szemem és nem csak az enyém. Csupán egy pillanat volt, de.. Jin éppen, igaz akaratlanul, de megcsókolt. Inkább mondanám egy apró puszinak, de az sem volt. Olyan kettő közötti volt. Amint tudatosult Jinben a tett, egyből el is lépett.

   - Majd beszélünk - tűnt el, minden más szó nélkül, miközben kezét a szájára tette, amin az előbb még az enyém volt. Arca hihetetlenül vörös volt, mint egy rózsa.

   Hihetetlenül gyönyörű...