3.fejezet

   Furcsa volt hallani Jin szavait, de nem akartam beleártani magamat a magánéletében, mégsem hagyott nyugodni a gondolat, hogy esetleg bántalmazták az előző házában. Sokszor gondoltam arra, hogy felhívom és megkérdezem tőle a dolgokat, de semmi jogosultságom nem volt arra, hogy kérdezősködjek olyan dolgokról, melyek nem tartoztak rám. Lassan egy hete, hogy a szomszédunk lett Jin és majdnem minden este nála vacsoráztunk, amit olyan szempontból furcsálltam, hogy ennyire befogadó képes, mert túlságosan barátságos volt mindenkivel és nem akartam megbántani azzal, hogy felnyitom a szemét, mennyire is egy önző világban éltünk. Elképesztően aranyosnak találtam férfi létére, mert ahogy a gyerekekkel bánt, olyan kedves és édes volt, mintha nem egy felnőtt embert láttam volna lelki szemeim előtt, hanem egy kis kamaszt vagy éppen egy kisfiút, de Jin egyáltalán nem volt az. Jin maga volt a megtestesült férfiasság. Annyira karizmatikus volt, olyan kisugárzása volt, hogy döbbenten álltam néha előtte, mert ha az ember ránéz Jinre akkor egy kiskamaszt látott maga előtt, de ha jobban megfigyelte, akkor rájött, hogy koránt sem volt igaza, mivel ő sokkal erősebb, bátrabb és talpraesettebb volt, mint például én. Egyszerre volt valakinek a támasza és az az ember, akinek vigasztalásra volt szüksége. Sokszor éreztem azt, hogy Jin mondani akart valamit, de nem bírta szavakba foglalni a gondolatait, így próbálgattam kihúzni belőle a szavakat, de inkább csak lerázott, hogy semmi fontosra nem gondolt. Érdekesnek és egyszerre furcsának is találtam, hogy Jin szinte alig mesélt magáról vagy a családjáról, esetleg a barátairól, közben pedig mindenre kíváncsi volt, ami Hyunaval vagy velem kapcsolatos volt. Pontosan tudta egy hét után, melyik nap hánykor végeztem, hogy Hyunaért mikor kellett mennie, szinte mindent tudott rólunk és jól esett, hogy ennyire a szívén viselt minket.
   Ismételten hétfőre ébredtem, amint lenyomtam az ébresztőórát, ami az éjjeliszekrényemen helyezkedett el. Miután az idegesítő hang elhallgatott, kissé visszafordultam hasamra és arcomat belenyomtam a párnába, hogy kissé még lustálkodhassak, mielőtt még felébreszteném kislányomat. Ahogy teltek a percek éreztem, ahogy a szemem ismételten alvásra készül, de nem engedtem neki, így feltápászkodtam kényelmes fekhelyemről és a fürdőbe vettem az irányt. Elintéztem minden reggeli teendőmet, lefürödtem, majd kiválasztottam aznapi öltözékemet, ami egy fekete ingből és farmerből állt, majd amikor ezzel is végeztem, célpontnak kitűztem lányom szobáját. Halkan nyitottam be hozzá, majd odalopakodtam ágyához és leültem mellé. Minden reggel kínszenvedéssel ébresztettem, legalábbis az én részemről, mivel annyira édesen aludt, hogy nem volt szívem megszakítani gyönyörű álmait. Óvatosan megsimogattam arcát és figyeltem, amint összeráncolja szemöldökét és jobban a párnába fúrja arcát, hogy ne zavarja semmi sem.
   - Jó reggelt kis Hercegnőm - simogattam meg aprócska karját és egy puszit nyomtam bőrére, mire lassan kinyitódtak szemei és álmosan rám tekintett.
   - Jó reggelt Papa - mosolygott rám.
   - Készítem a reggelit, addig készülődjél - csókoltam arcon, majd a szobát elhagyva a konyhába vezetett következő utam, hogy valami finom reggelivel lepjem meg életemet. Kinyitottam a hűtőt és elővarázsoltam belőle néhány felvágottat, a vajat, zöldséget, majd vágtam számára két szép szelet kenyeret és elkészítettem neki a fenséges reggelit, egy bögre kakaó kíséretében, ami nála nem maradhatott el. Nem is értem kitől örökölte ezt a kakaó mániáját. Ahogy megterítettem az asztalt kettőnk számára, előkaptam a naptáramat, hogy megnézzem milyen tennivalóim lesz ezen a héten. Miközben a feladataimat rendezgettem a fejemben, számhoz emeltem a bögrét és kiürítettem annak felét, majd nyelvemmel lenyaltam az ajkamon maradt kakaó maradványait. Szégyen, nem szégyen, de én minden napot kakaóval kezdtem és zártam. Egyszerűen nem bírtam a kávét legyűrni torkomon, próbálkoztam már vele, de egyszer sem nyerte el tetszésemet, így már lassan öt éve letettem a kávéról és maradtam a jó öreg kakaónál, amiben sosem kellett csalódnom. Gondolataimból a szék zörgésének hangja zökkent ki, amint Hyuna leült rá és enni kezdett, én meg csak mosolyogva figyeltem.
   - Bajusz Királynő - nevettem, ahogy arcocskájáról letöröltem a kakaó okozta nyomokat, majd hagytam tovább enni, miközben egy hatalmas vigyor terült el az arcán. Miután megreggelizett a szobájába ment, hogy kihozza a táskáját, én addig elmosogattam a tányérokat és tízórait készítettem neki. Mikor végeztem mindennel, a tízóraival együtt az előszobába mentem és elkezdtem öltözni, míg kislányomra vártam. Nem sokkal később csatlakozott hozzám, de már nem mosolygott, mondjuk megértem, mivel hétfő volt és most korábban keltünk, mint ahogy szoktunk, mivel hétre mentem dolgozni, így neki is velem kellett kelnie és hozzászokott, hogy hétkor keltem. Megsimogattam arcát, majd kis kabátocskáját rásegítettem és megpusziltam, mire egy mosoly került arcára. Mintha kissé vörös lett volna az arca, de eléggé sokszor szokott arca kivörösödni a sok nevetéstől és mosolygástól, ezért ennek nem szenteltem nagy figyelmet.
   Megfogtam kezét és elindultunk az iskola felé, Jinnel nem találkoztunk, mivel később szokott indulni. A buszon szerencsére volt helyünk, így ölembe húztam Hyunat és hagytam hagyj bóbiskoljon el az úton, majd úgy vittem be az iskolába Az osztályához vittem és megkönnyebbülten láttam, hogy SeoYun bent volt egy-két gyerekkel még, így ott tudtam hagyni Hyunat, aki egyből felélénkült, amint meglátta barátait.
    SeoYun-nal eléggé keveset beszéltünk azóta, hogy visszautasítottam, de néha-néha egy-két szót váltottunk egymással, de ennyi, semmi több és ez jól is volt így, legalábbis én így éreztem. Otthagytam kislányomat, majd a tanári felé vettem az irányt, összeszedtem a könyveimet, majd elindultam a terem felé és megkezdtem a tanítást.
   Telt-múlt az idő és lassan a harmadik óra, ami nekem a negyediknek számított, elkezdődött, éppen a tizedikesekkel írattam témazárót, így az íróasztalnál ültem, miközben javítottam a végzősös dolgozatait. Olyan szempontból szerettem jobban a tizedikeseket, hogy ők nem használták ki a helyzetet, hogy puskázzanak, miközben én nem figyeltem rájuk, pedig simán megtehették volna, de tudták, hogy akkor az egész osztály szenvedni fog miatta legközelebb. Eléggé összetartó csapatról volt szó, így megbíztam bennük, nem használtál ki a bizalmamat. Pont annak az osztálynak a gyönyörűséges válaszait javítottam, amelyikkel éppen az első órám volt, szóval keresgélnem kellett a pontokat, hogy a kettest elérjék, de nagyon nem tudtak semmit és semmi megoldást nem találtam arra, hogy is motiváljam őket, hogy a minimumot legalább elérjék. Kínszenvedéssel javítottam a harmadik elégtelen dolgozatot, már a fejbőrömet is szétkapartam az idegességtől, mikor kopogtak az ajtón, mire az egész osztály velem együtt felkapta a fejét.
   - Írjatok tovább - szóltam rájuk. - Tessék - szóltam az ajtó felé, mire az nyílni kezdett és megláttam ki is volt a váratlan vendégünk. - SeoYun? - néztem rá értetlenül és letettem a tollat a kezemből.
   - Bocsáss meg, hogy megzavarlak NamJoon, de.. Hyunaról van szó... - kezdte el mondani, bennem meg megállt az ütőér.
   - Mi van vele? - álltam fel egyből és mentem egyenesen felé, miközben érzékelhető volt, hogy a diákok mind minket néznek.
   - Az orvosiban van, nagyon lázas, valószínűleg már egy ideje betegeskedik.. - mondta, de nem vártam tovább.
   - Az osztály befejezi a dolgozatot, és leadja az osztályfőnöknek. SeoYun, küldj valakit a helyemre! - meg sem várva a választ, hagytam el a termet, majd szaladtam egyenesen a tanáriba, ahol felkaptam a cuccaimat, majd a orvosiba mentem, ahol a nővér éppen egy borogatást tett Hyuna fejére, aki az ágyon feküdt betakarva.
   - Papa - hallottam meg halk hangját és egyből odamentem hozzá.
   - Kicsim - simogattam meg arcát. - Hogy vagy? Mi fáj? - kérdeztem aggódva és bőröcskéjét cirógattam.
   - Nagyon melegem van - mondta, alig hallható hangon, majd köhögni kezdett.
   - Jajj Kincsem. Mindjárt hazaviszlek, rendben? - csókoltam homlokon, mire csak egy aprócskát bólintott és lehunyta szemecskéit. A nővér elmondta, hogy egy kis torokgyulladása van és magas láza, így a héten nem is jöhet iskolába. Megfogtam kabátomat, kislányom köré tekertem, majd a karomba vettem és úgy indultam haza vele. Sosem volt még ennyire beteg szegénykém, sőt, alig volt beteg és ha az is volt akkor az esetek legnagyobb részében hétvégén kapott el valamit és hétfőre meggyógyult. Nagyon aggódtam érte, mert nagyon kis törékeny volt drágaságom, így nagyon legyengül szegénykém. Ahogy elindultam Hyuna-val hazafelé, végig simogattam hátat és puszilgattam arcát, de közben ügyeltem arra hogy fel ne ébresszem, mert közben elaludt a karjaimban. Nem szálltam fel vele a buszra, mert annyian voltak, hogy rosszabbul lett volna, így inkább sétáltam vele haza. Ahogy hazaértünk egyből a szobájába vittem és befektettem az ágyába. Alaposan betakartam, majd kimentem a konyhába, hogy borogatást csináljak neki. Nem akartam egy pillanatra sem egyedül hagyni, így siettem vissza hozzá, az én gyönyörűséges Hercegnőmhöz. Leültem az ágyra és óvatosan a homlokára helyeztem a borogatást, hogy lejjebb vigyem a lázát. A hőmérőt betettem a hona alá és vártam, hogy meghalljam a hangot és megtudjam mennyire is súlyos a helyzet. Simogattam kincsem arcát, mire lassan felnyitotta pilláit.
   - Nem akartalak felébreszteni - nyomtam egy csókot orrára. - Hogy érzed magad?
   - Nagyon melegem van - mondta halkan.
   - Tudom, de nemsokára jobban leszel - néztem bele szemébe. - Mióta vagy rosszul?
   - Tegnap előtt kezdett fájni a fejem, de.. azt hittem el fog múlni..
   - Miért nem szóltál?
   - Mert azt hittem jobban leszek. Most... haragszol..?
   - Dehogy haragszom - mosolyogtam. - Aludjál egy kicsit, jó?
   - Jó. Szeretlek papa - mondta egy kis mosollyal arcán.
   - Én is szeretlek Kincsem - csókoltam arcon.
   - Itt maradsz velem? - kérdezte halkan és kezemet fogva, akarta tudtomra adni, hogy maradjak vele egész nap és éjjel.
   - Persze - mosolyogtam és kezét fogva néztem, ahogy elszenderedik.
   Ott ültem mellette és néztem alvó arcát, ami a legaranyosabbak volt a világon és menthetetlenül hasonlított édesanyára. Csodálatos barna haja, mint a gesztenye, selymes akár a selyem és ragyog, akár egy csillag, két aprócska szemöldöke melyek majdnem összeérnek, ha dühösen meredt valakire, gyönyörű ajkai melyeket csak mosolyogni akartam látni és végül két apró szeme, melyekben megannyi szeretett és boldogság lakozott, amit ember el nem tudott képzelni. Hyunaban megvolt minden emberi tulajdonság, amivel rendelkeznie kellett és ki is használta ezeket. Menthetetlenül szerettem ezt a kislányt, aki éppen az ujjamat szorongatta kezével, miközben az igazak álmát aludta. A világ legszerencsésebb hapsia voltam, hogy egy ilyen gyönyörű nővel lehetettem együtt nap mint nap, és ő is ugyan úgy szeretett engem, mint én őt. Egy pillanatot sem bántam meg vele kapcsolatban, nem bántam, hogy egyedül kellett nevelnem, hogy örökölte pár szokásomat, hogy ugyanolyan kakaó mániás, mint én, én ezekre büszke voltam és örültem, hogy ő Kim Hyuna, az én kislányom volt.

   Ahogy ott merengtem magamban, hirtelen a az ajtócsengő hangja zökkent ki ebből az állapotból. Óvatosan elengedem Hyuna kezét, majd halkan, de gyorsan elhagyom a szobát, hogy megakadályozzam a következő csengetés hangját. Kitártam az ajtót és egy döbbent és aggódó emberrel találtam szembe magam, amint keze megakadt, hogy megnyomja a csengőt ismételten.

   - Oh NamJoon. Már azt hittem valami baj történt.. - mondta sóhajtva, megkönnyebbülten. - Elmentem Hyunaért a suliba, de nem volt ott és azt hittem valami baj történt vele, de most már megkönnyebbültem, hogy itthon találtalak - mosolygott rám.

   - Ne haragudj, hogy nem szóltam, csak a feje tetejére állt minden - sóhajtottam, amikor megláttam ki is a váratlan vendégünk. - Azért nem találtad Hyunat a suliban, mert beteg lett és haza kellett hoznom - hajtottam be a bejárati ajtót, hogy semmi hang se szűrődjön be a szobába, ami esetleg megzavarhatná az említett álmait. - Most bent alszik, de nincs valami jól - sóhajtottam és a falnak támasztottam hátamat, miközben orrnyergemet kezdtem masszírozni.
   - Beteg? Jajj szegénykém. Mi baja van? - kérdezte aggódva Jin.
   - Magas láza van és azt mondta a nővér, bent a suliban, hogy torokgyulladása is van valószínűleg. Meg azt, hogy ezen a héten ne is jöjjön többet suliba - fújtam ki a levegőt.
   - Torokgyulladásra tudok egy nagyon jó levest csinálni neki, ami segíthet, hogy hamarabb elmúljon - mondta lelkesen Jin és láttam, amint felcsillan a szeme, hogy főzhet valakinek.
   - Azt lehet megköszönném. Nem vagyok valami jó, az ilyesfajta dolgokba, sőt, a konyhában sem vagyok valami jártas és ezt meg is bántam.
   - Azon könnyen lehet segíteni. Összeszedem otthon a cuccaimat és akkor együtt elkészítjük a levest, meg csinálunk egy kis teát is neki, az is jót fog tenni neki - mosolygott rám bátorítóan szomszédunk.
   - Köszönöm Jin - mosolyogtam rá hálásan.
   - Akkor egy perc és itt vagyok - mosolygott és már a lakása felé vette az irányt.
   - Nyitva hagyom az ajtót, így be tudsz jönni, én bent leszek Hyunanál.
   - Rendben - mondta, amint eltűnt a bejárati ajtóban. Visszamentem a lakásba, nem zártam be az ajtót, ahogy mondtam Jinnek, majd visszamentem Hyuna szobájába és figyeltem tovább, ahogy aludt. Óvatosan átöltöztettem, egy kényelmesebb ruhába, majd kicseréltem a borogatást, de a láza még mindig nem akart javulni, kezdtem nagyon aggódni érte. Ha nem fog javulni az állapota akkor el kell vinnem orvoshoz és tudtam jól mennyire utált odajárni, de muszáj lesz, ha nem lesz jobban. Mikor meghallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó, lassan arcon csókoltam, majd elhagytam a szobát és segítettem Jinnek behozni a cuccokat, amiket ígért.
   Ahogy elkezdtük csinálni a levest, mindent szépen sorban magyarázott el, nem volt valami nehéz, csak a megfelelő sorrendben kellett elkészíteni és kész. Ott álltunk egymás mellett, beszélgettünk, közben pedig fél szemmel végig az ajtót lestem, hátha Hyunanak szüksége volt-e rám. Nagyon aggódtam érte, és tudtam jól, vagyis inkább ezt egy apai megérzésnek mondanám, hogy ez lesz szerintem a legkisebb gond, hogy most lázas. Valamiért nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy csak egy aprócska torokgyulladás és láz ez az egész, hanem valami sokkal több ennél.
   - Ne aggódj. Meg fog gyógyulni - mondta Jin bátorítóan és kicsit oldalba lökött, hogy jobb kedvre derítsen.
   - Tudom, csak még nem volt sosem ennyire beteg - mondtam halkan. - És félek, hogy ez csak a legkisebb gond lesz a héten. Nagyon aggódom érte. Nem érzem magamat mindig biztosnak abban, amit csinálok. Félek, hogy egyszer valamit elrontok és elveszítem őt, vagy elveszik tőlem, mert nem vagyok alkalmas az apaságra. Nekem csak ő maradt. Anyám a város másik végén él, alig találkozunk, a legjobb barátom is valamerre arra tengeti napjait, így teljesen egyedül vagyok. Csak Hyuna az, aki miatt élek van miért küzdenem. Túl sok mindent és mindenkit vett el tőlem a világ, hogy én itt maradjak - kezdtem bele a beszédbe és éreztem, ahogy kicsit megkönnyebbül a vállamon lévő súly, mert végre elmondhattam valakinek a gondjaimat.
   - Sosem leszel egyedül, és szerintem Hyuna semmiért sem engedné, hogy elvegyék tőled, mert ő hihetetlenül szeret és csodál téged. A világ legjobb apukája vagy és ezt nem csak ő állítja így, hanem én is - mondta, én pedig ránéztem. - Látom, mennyire szereted ezt a kislányt, hogy mennyire odavagy érte és hogy mindent megteszel érte. Szerinted, hány apuka hagyta volna ott a munkáját és ment volna haza a kislányával, mert beteg? Szerintem maximum az apák 40%-a az, akik ott hagynák a munkájukat és mennének el a gyerekükért, mert mostanában nagyon munkamániás lett minden ember, és nem érdekli őket a gyerekek sorsa. Nem jó egy olyan családban felnőni, ahol konkrétan csak a dadádat látod naponta és maximum akkor látod a szüleidet, amikor hazajönnek, de az is csak fél pillanatra, mert bezárnak a szobádba, hogy semmi gondot ne okozz nekik. Amikor velük töltesz egy kis időt, megörülsz neki, de amikor már harmadik alkalommal is levegőnek néznek, elveszik minden életkedved és soha többé nem tudsz örülni egy mosolynak sem, csak akkor ha egy olyan személytől kapod, aki tényleg szeret téged - mosolyodott el, ahogy kavargatta a levest és egy kevéske fűszert tett hozzá. Volt egy olyan érzésem, hogy a saját életéről beszélt Jin, hogy milyen is volt az ő gyermekkora, és ez elszomorított. Hogy bírt olyan szülők mellett élni, akik még figyelembe sem vették, hogy mit is érzett a saját gyermekük. Ez borzalmas lehetett.
   - Sajnálom. Ez.. borzalmas lehetett - mondtam halkan, mert fogalmam sem volt, ezek után mit is lehetne mondani egy embernek, mikor először hallod, amint magáról kezd mesélni.
   - Vannak ilyen családok - vont vállat és tovább főzött. - Hogy ismerkedtél meg a feleségeddel? - kérdezte hirtelen, mire a kezemben lévő fűszereszacskót, a pultra ejtettem. - Jajj, ne haragudj! - mondta egyből mentegetőzve. - Nem akartam, ilyen hirtelen megkérdezni, de nem is tartozik rám. Csak véletlenül csúszott ki a számon. Ne haragudj. Tudom, hogy nem nagyon szeretsz beszélni róla, ezért nem is kell válaszolnod. Felejtsd el, amit kérdeztem - mondta legyintve, hogy felejtsük el a témát, én meg elmosolyodtam.
   - A gimnázium első napján szemet vetettem Minhie-re - kezdtem bele a mesébe. - Mindez tizennégy éve történt már. Emlékszem, amint kiöltözött a évnyitó miatt, fehér blúzt és fekete szoknyát viselt egy kisebb magassarkú kíséretében, a haját mindig kibontva hordta, egyedül csak testnevelésen fogta össze. Amikor megismertem, egyből elrabolt a szívemet és amint elegendő bátorságot összegyűjtöttem az egyik szünetben szerelmet vallottam neki, mindezt két hét ismeretség után - kuncogtam el magam. - Természetesen kikosarazott, mondván nem akar kapcsolatot és még nem is ismerjük egymást annyira jól, hogy egy párt alkossunk, ezért ezek után minden egyes nap beszélgettem vele, hogy minél több dolgot kiderítsek róla és ezzel elnyerjem a tetszését - mosolyogtam, ahogy visszagondoltam minden egyes kikosarazásra, de nem adtam fel. - Már első év végén jártunk, mikor már vagy huszadjára utasított vissza, mikor is az egyik nap, emlékszem péntek volt és megkért, hogy kísérjem haza, mert akkoriban eléggé gyakori volt, hogy gimis lányokat erőszakoltak meg, ezért ha nem is kért volna meg, akkor is elkísértem volna. Ahogy sétáltunk hozzájuk, úgy éreztem, nem csak azért akarta hogy hazakísérjem, mert félt, hanem mert valamit akart, így felbátorodva megfogtam a kezét, amit döbbenetesen nem lökött el, hanem még jobban összekulcsolta ujjainkat, így éreztem azt, hogy valaminek a kezdete lesz, ez az aprócska séta. Azután minden egyes nap együtt mentünk haza, a nyáron rengeteget találkoztunk, míg végül a nyár utolsó napján, megtörtént az, amire nagyon vártam. Életem első olyan csókja egy lánytól, akit menthetetlenül szerettem - vigyorogtam, ahogy felidéztem a csókot. - Minhie tökéletes volt, minden értelemben és örültem, hogy őt szerettem és nem mást. Ahogy eltelt a gimi, természetesen nekünk is voltak hatalmas veszekedéseink, leginkább az érettségi időszakban, de mindig megoldottuk valahogy a gondjainkat, aztán végül 21 évesen összeházasodtunk. Gyönyörű volt abban a ruhában, amiben az oltárhoz sétált hozzám, nem szégyellem bevallani, de sírtam amikor megláttam. Soha életemben nem láttam még annyira gyönyörűnek, mint akkor és azt a pillanatot, azóta is magamban őrzöm. Elkezdtünk mind a ketten dolgozni, én akkor kezdtem el az egyetemet, mert nem vettek fel elsőre, így később kezdtem, de nem bántam meg. Ahogy telt az idő, a július közepén egy hatalmas hírrel fogadott, miszerint terhes. El sem tudom mondani, mennyire boldog voltam, amikor igaza volt és nem bírtam kivárni azt a kilenc hónapot, de annyira gyorsan eltelt, hogy mire észbe kaptam már kezemben foghattam, a világ leggyönyörűbb kislányát, Hyunat. Annyira tökéletes volt minden, megvolt mindenen, amire csak vágytam gyerekként, aztán.. - itt elhalkult a hangom és egy nagyobbat nyeltem - aztán történt az a nap. Május eleje volt, jobban mondva május harmadika, Hyuna születésnapja előtt egy héttel, amikor is éppen a vizsgáimra készültem és megkértem Minhiet, hogy menjen el a boltba és hozzon nekem egy kis csokit, mert kellett egy kis cukor adag arra a napra. Ott hagyta velem Hyunat és elindult kocsival, mert anyától kölcsönkértük arra a hétre az övét, mert el akartunk utazni a hétvégére Hyuna születésnapja miatt. Elindult és nem sokkal később, úgy egy óra múlva, megcsörrent a telefon és nem értettem miért is keresnek engem akkor. Felvettem és.. mondták, hogy Minhie balesetet szenvedett.. Azt hittem egy világ dőlt össze bennem akkor, így megfogtam Hyunat és a kórházba siettem vele, miközben anyáékat és Minhie szüleit is értesítettem. Bent a kórházban minden megváltozott. Abban a három napban, amit bent töltöttem, a világ legrosszabb apjának lehetett volna minősíteni, mivel egyáltalán nem törődtem a kislányommal, csak a feleségem lebegett a szemem előtt. Annyira össze voltam zavarodva, hogy semmit sem tudtam, napokon át sírtam, és.. amikor elérkezett az utolsó nap, Minhie megkért, hogy most az egyszer és utoljára, hagyj öleljen meg minket. Kezembe fogtam a kislányomat, odaadtam az édesanyjának, majd befeküdtem mellé az ágyba, úgy öleltem őket. Emlékszem az utolsó szavaira, amikor arra kért, hogy mindenképpen neveljem fel Hyunat, és szeressem helyette is. Nem értettem először miért kért erre engem, de mikor utoljára megcsókolt, majd éreztem, ahogy a karjai engednek szorításából, mindent megértettem. A karjaimban halt meg, de örültem, hogy nem volt egyedül és azokkal az emberekkel lehetett, akiket a világon legjobban szeretett. Ahogy lezajlott a temetés, utána körülbelül egy hónapig depressziós voltam és csak anya és Hoseok, a legjobb barátom volt képes kirángatni ebből az állapotból, azóta pedig én én vagyok. Amit megígértem Minhienek, azt meg is tartottam, csak.. - és elcsuklott a hangom - néha nehéz nélküle. Hiányzik, hogy valaki beszéljen velem, Hyuna is ezt csinálja, de tudod hogy értem Jin - néztem rá. - Hiányzik, hogy mellettem legyen valaki, de.. egyszerűen nem tudok senki másra sem ránézni úgy, hogy ő lesz majd a párom. Nem tudom elengedni őt és ez annyira fáj. Már négy éve, hogy nincsen itt, de mégsem vagyok képes elengedni őt. Tovább kell lépnem, de nem megy. Miattam történt minden akkor. Ha nem küldtem volna el a boltba, akkor még mindig itt lenne. Ha én mentem volna el, akkor ő még élne. Miattam halt meg.. - és ekkor tört el a mécses. A könnyeim végigszántották arcomat, egyenesen le pólómra, és egész testem remegni kezdett, a fájdalomtól, hogy elmondtam valakinek, az a mélyen a szívemben őriztem már négy éve. Végre a szívemen lévő súly megszűnt létezni és képes voltam felsóhajtani a megkönnyebbültségtől, de ami ezután következett teljesen megdöbbentett. Két kar fonódott körém és egy anyagnak csapódott arcom, melynek illata elkábított.
   - Nem a te hibád. Minden okkal történik egy világban. Oka volt annak, hogy ti találkoztatok. Oka volt annak, hogy nem te mentél el a boltba. Mindennek oka van NamJoon, és ne magadat hibáztasd. Te nem tehetsz semmiről. Nem tudtad volna megmenteni, nem lehettél volna a helyében. Ha te haltál volna meg, akkor lehet Minhie magát hibáztatná a történtekért, ahogy most te is teszed. Szerintem annak örül a legjobban, ha te és Hyuna boldogok és egészségesek vagyok, ez az ami neki a legfontosabb. Biztos vagyok benne, hogy minden nap figyel titeket és boldog, hogy ti is azok vagytok. Arra gondolj, mennyire is boldog ő, és akkor máris jobban leszel. Higgy nekem - mondta, miközben hátamat simogatta, majd fejemre helyezte tenyerét, aminek hatására kisgyereknek éreztem magamat ismételten. Gyereknek, amikor megismertem Minhiet, amikor először csókoltam meg. Lehunytam szememet és átöleltem Jint, ami kimondottan jól esett, hogy most valaki rólam gondoskodott. Boldog voltam.
   - Köszönöm Jin - mondtam halkan, ahogy arcomat pólójába temettem, igaz kicsit le kellett hajolnom, de nem nagyon törődtem vele.
   - Semmit sem kell megköszönnöd. Ezért vannak a barátok - hallottam hangján, hogy mosolygott és egyszerűen nem tudtam, hogyan fogom neki meghálálni mindezt.
   - De komolyan. Köszö...
   - Papa!! - hallottam meg Hyuna hangját a szobájából és kővé dermedtem.
   - Kicsim! - engedtem el egyből Jint és rohantam a szobájába.
   Mégis miért történik mindez?

2.fejezet

   Emlékeztem a napra, amikor először vallottam szerelmet egy lánynak, hihetetlenül izgultam miatta, mert nagyon tetszett nekem, kedves, aranyos lány volt, és nagyon csinos, így elképzelhetetlen lett volna, hogy ne tetsszen egy fiúnak sem, de ez mind még az általános iskolában történt, olyan tíz éves lehettem és nagyon tetszett az egyik osztálytársnőm, aki nem mellesleg a padtársam volt. Mindig segített, ha valamit nem értettem és mindig kölcsönadta a radírját, mert én a sajátomat minden egyes nap eldobáltam szünetben és nem lett meg óra kezdetéig. Általában az ember már általános iskolában szerelmes lesz egyszer-kétszer, de ezek csak azért alakulnak ki, mert egyből szimpatikussá válik az az ember, aki segít nekünk és kedvesen bánik velünk, és ez nálam sem volt másképpen. Egy szép kora nyári napon, amint kint az udvaron voltunk az osztállyal, elhívtam magammal, hogy elmondjam neki mit is éreztem iránta, így az udvar azon részébe hívtam, ahol nyugodtan tudtunk beszélgetni. Nagyon izgultam, vajon mit fog mondani arra, hogy szeretem, és féltem, hogy esetleg kinevet érte, így amikor ott álltunk és kíváncsian, hatalmas, gyönyörű fekete szemeivel nézett bele enyémbe, egyszerűen csak kinyögtem.
   - Szeretlek - mondtam és néztem tovább, majd egy puszit nyomtam aprócska ajkaira. Ezt apától és anyától tanultam, mert akárhányszor mondták el egymásnak, hogy szeretik a másikat, mindig egy puszi követte, így úgy gondoltam nekem is ezt kellett tennem. Kicsit hátrébb húzódtam és vártam, vajon mit is fog felelni erre az egyszerű mondatra. Féltem, hogy talán mindenkinek elkürtöli, hogy is vallottam szerelmet, de nem ezt tette.
   - Én is szeretlek - mondta mosolyogva, majd ő is egy puszit nyomott a számra, mire csak elmosolyodtam és megfogtam a kezét. Mosolyogva, nevetve álltunk ott sokáig, beszélgettünk mindenféléről, az egész életünket megterveztük azokban a pillanatokban, minden tökéletesnek számított, egészen addig, míg néhány nap múlva azt nem láttam, hogy egy másik fiúval beszélgetett. Ugyan úgy mosolygott rá és nevetett vele, mint velem azon a szép napon, egyszerűen nagyon mérges voltam rá, mert azt mondta, hogy velem akar ide- és odamenni, hogy velem akart összeházasodni, minden szépet és jót ígért, de úgy tűnt, a mi szerelmünk sem tartott sokáig. Ezután az incidens után nem is beszéltünk egymással, de ahogy felnőttünk rájöttünk, hogy az az egynapi beszélgetés semmit sem jelentett, csak gyerekek voltunk és mindent túlreagáltunk, így a barátságunk is megmaradt, de nem csak akkor, hanem a mai napig. Nagyjából naponta találkoztunk, nem szoktunk sokat beszélgetni, de ha alkalmunk nyílt rá, akkor megtettük, mivel egy helyen dolgoztunk, ezért ez nem is volt olyan nehéz. SeoYun-nak hívták a lányt, akinek szerelmet vallottam, még akkor régen, és ez a lány volt az a személy, aki éppen az utcán integetve felénk tartott, aki egyben Hyuna osztályfőnöke is volt.
   Mind a hárman hátrapillantottunk, és fordultunk a hang tulajdonosa felé, aki mosolyogva közeledett hozzánk, de nekem nem nagyon volt hozzá kedvem, mert volt egy megérzésem, hogy mit is akart, jobban mondva kit. Nem leplezte egyáltalán, hogy tetszem neki és ezt biztos forrásokból tudtam, mivel a kolléganőim eléggé pletykásak, így nem maradhatott az titokban, hogy SeoYun-nak tetszettem. Nem tagadhatom, hogy néhány kolléganőm már bepróbálkozott nálam, de nem gondoltam volna róla, hogy ő is megteszi, nem ilyennek ismertem. Nem akartam visszautasítani a közeledését, igaz gyönyörű volt, nőies és hihetetlenül kedves, főleg Hyunaval foglalkozott sokat, de nem volt az esetem, igen régen szerettem, de az még mikor volt? Majdnem tizenkét éve, egy ártatlan gyerekszerelem, ami már régen elmúlt. Nekem csak egy kedves és segítőkész barátom volt, akit meg akartam tartani.
   - Sziasztok - köszöntött minket, amikor odaérkezett hozzánk, és arca kipirosodott, amikor rám nézett. Ne mondja komolyan, hogy tényleg odavan értem, mert akkor én kiugrom az ablakon!
   - Csókolom SeoYun néni - mondta csilingelő hangon Hyuna, aki menthetetlenül szerette osztályfőnökét, de még mindig ott állt Jin és közöttem, az előbbinek a kezét fogta, mert útközben emelgetni kezdtük a kis hercegnőt, így Jin kezét fogtam, ami ne bántott egyáltalán.
   - Szia SeoYun - köszöntöttem, majd Jinre pillantottam. - Jin hagyj mutassam be neked, SeoYun-t, egy régi barátomat, aki Hyuna osztályfőnöket is egyben. SeoYun, ő ott SeokJin, az új szomszédunk, aki most költözött ide - mutattam be a két idegent egymásnak, mire mind a ketten kissé meghajoltak és egymásra néztek.
   - Örvendek a találkozásnak, Kim SeokJin vagyok - nyújtotta jobbját Jin, miközben bal kezével még mindig Hyuna jobbját fogta.
   - Részemről a szerencse SeokJin. Én Jeong SeoYun vagyok, Hyuna osztályfőnöke - mosolygott rá kedvesen Jinre és nyújtotta jobbját feléje, majd kezet ráztak. Néztem, ahogy Jin rámosolygott, kedvesen, de nekem ez rosszul esett. Egyszerűen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, rosszul esett, hogy másra mosolygott, aki nem Hyuna volt vagy én, másra ne vesse ezt a csodálatos mosolyát.
   - Miben segíthetek SeoYun? - néztem rá, várva a magyarázatot, amiért megállított minket.
   - Oh igen. Csak szólni akartam, hogy szerdán, amikorra kivettél egy szabadnapot, akkor lesz egy értekezlet háromkor, csak emlékeztetni akartalak rá - mosolygott rám kedvesen.
   - Köszönöm, de ezt elmondhattad volna holnap is.
   - I-igaz - dadogta kissé és éreztem, nem ez volt a fő oka a találkozásnak.
   - Jin? - fordultam újdonsült szomszédunkhoz. - Esetleg Hyuna átmehetne hozzád, amíg SeoYunnal beszélgetek? - kérdeztem kissé félve, mert nem akartam tolakodó lenne, hogy egyből rábíztam Hyunát, főleg egy "idegenre", akiről csak annyit tudtunk, hogy cukrász és hogy is hívták, de semmi mást. - Persze, ha nem gond - vakartam meg tarkómat idegesen.
   - Dehogy gond. Egy ilyen tündéri kislányra bármikor vigyázok - mosolygott rám kedvesen. - Nyugodtan beszélgessetek, addig mi elkezdjük a vacsorát készíteni.
   - Köszönöm, valahogy meghálálom - mosolyogtam zavaromban.
   - Nem kell meghálálni semmit, szívesen vigyázok rá. De akkor mi mentünk is. Örültem a találkozásnak SeoYun - búcsúzott el barátomtól.
   - Részemről a szerencse - mosolygott rá a lány.
   - Csókolom SeoYun néni - köszönt el Hyuna is, majd Jinnel kézen fogva elindultak hazafelé, még hallottam, amint Jin mondta kislányomnak, hogy versenyezzenek ki ér előbb a házhoz és csak távolodó alakjukat láttam, amint a lépcsőházban eltűntek. Tekintetemet, visszavezettem az előttem álló lányra, aki csak arra várt, hogy kettesben maradhassunk.
   - Miért állítottál meg valójában? - néztem arcát és vártam az egyszerű magyarázatot kérdésemre.
   - Tessék? - nézett rám lepődötten.
   - Ne hidd, hogy elhiszem, csak azért állítottál meg, hogy elmond az értekezletet, amiről tudtam és ezt te is tudod, nagyon jól. Szóval mi volt az ok, amiért megállítottál? - kérdeztem meg ismételten, mire elvezette rólam tekintetét és beharapott ajkakkal gondolkodott.
   - Miért látsz át ilyen könnyen rajtam? - kérdezte halkan.
   - Számomra egy nyitott könyv vagy SeoYun! Ismerlek, amióta csak az eszemet tudom, kiismertelek már eléggé, hogy tudjam nem állítasz meg ilyen kis semmiségek miatt.
   - Igen! Kis semmiség, mert csak akkor veszel észre! - emelte rám dühös tekintetét. - Nem veszel észre, mikor ésszerű jeleket küldök feléd, hogy végre észrevedd azt a nőt, aki vagyok és ne csak egy barátot láss bennem! - tette kezét mellkasára. - Egyszer az életben kezelhetnél nőként is, és nem csak úgy, mint egy barátot. Miért nem vagy képes észrevenni, hogy tetszel nekem? Hogy még mindig szeretlek?! Mikor Minhie a feleséged volt, akkor is szerettelek, de elengedtelek, mivel láttam mennyire erős köztetek a kötelék, de mióta eltűnt az életedből, próbálok egyre közelebb kerülni hozzád, hogy én legyek az a személy, aki végre fontos lesz neked, de te fittyent hánysz erre! Vegyél végre észre! - szinte üvöltötte a szavakat egyenesen az arcomba én meg teljesen elképedtem. Még mindig szeretett? Kitartott akkor is, amikor számára elérhetetlen voltam? Sokkoltak szavai, de főleg az az indulat, amit felém mutatott, mivel sosem láttam még ennyire kikelni magából, így teljesen váratlan volt szerelmi vallomása és dühkitörése. Hosszasan beszívtam a levegőt és próbáltam kitalálni, hogy ebben a helyzetben mit is tegyek. Egyszerűen nem tudtam eldönteni, mi lenne a megfelelő döntés, mert nem tudtam mit is vár el tőlem. Szerettem SeoYun-t, mint barátot. Egyszer sem tudtam úgy gondolni rá, mint a páromra, teljesen elképzelhetetlen volt számomra, hogy valaha egy párt alkossunk, egyszerűen nem illettünk össze. Ahogy ott álltam előtte elmélyedve a gondolataimban figyeltem, ahogy várakozva várja válaszomat, minden egyes mondatára, de nem akartam hiú reményeket táplálni, hogy talán beleszeretek, mert tudtam az hazugság lenne mindkettőnk számára.
   - Figyelj SeoYun. - emeltem rá tekintetemet. - Köszönöm, hogy ezt mind elmondtad nekem, de nem akarlak megtéveszteni vagy átverni, ezért elmondom amit gondolok. Szeretlek, de mint barátomat. Nem tudom elképzelni melletted az életemet, sajnálom. Sajnálom, de sosem fogok többet érezni irántad, mint azt amit most érzek. Nem akarom, hogy a barátságunk megromoljon, szeretném, ha ugyan úgy viselkednénk egymással, mint a beszélgetés előtt - léptem kissé közelebb hozzá. Néztem, ahogy megemészti szavaimat, majd láttam, amint szemei csillogni kezdtek, majd egy könnycsepp gördült le az arcán, onnan le arcélére, majd le felsőjére. Egyik könnycsepp követte a másikat, majd elfordította tekintetét és kezével kezdte törölgetni arcát.
   - Értem.. - törölgette meg arcát, miközben szipogott kissé, majd rám emelte tekintetét. - Szóval csak barátok. Értem - mosolyodott el keservesen.
   - SeoYun.. én tényleg sajnálom..
   - Ne! Nem kell a sajnálatod. Ennyi. Nem vagyok az eseted. Mindig is éreztem, hogy sosem leszel képes elengedni Minhie-t. Még mindig őt szereted - mondta, miközben nézett engem, majd sarkon fordult és elindult arra, amerről jött, az én fejemben pedig egyetlen egy mondat járt. Még mindig szerettem Minhie-t. Igaza volt ebben, szerettem Minhie-t, mert a mindenséget jelentette nekem, még akkor is, ha nem volt velem. Igaza volt SeoYun-nak, még megrögzötten szerelmes voltam a feleségembe, pedig már négy éve vége volt mindennek, de én képtelen voltam elengedni őt. Tudtam jól, hogy ez nem helyes dolog, magam is jól tudtam, de egyszerűen nem tudtam kitörölni az emlékeim közül. Nem is akartam, de nem tudtam elképzelni magamat, valaki más mellett és ez aggasztott, mivel akkor Hyuna fog szenvedni miatta, én meg ezt nem akartam. Számomra Minhie volt a kezdet és a vég, nem volt senki sem aki felérhetett volna hozzá, de ez.. nem volt helyes. Változtatnom kell az életemen, de nem tudtam elfelejteni csodálatos feleségem arcát, ami minden egyes nap ott lebegett a szemem előtt, de talán.. így lesz a legjobb. Nem akartam, hogy ha esetleg mégis valakivel egy párt alkotnék, miközben vele lennék együtt, közben végig a volt feleségemre gondolnék, ezt pedig egyáltalán nem akartam, hogy még több keserűséget okozzak az embereknek.
   Ahogy ezeken gondolkodtam észre se vettem, hogy közben hazaértem és a kanapénkon ültem, miközben Hyuna és Jin, a szomszédos lakásban készítették a vacsorát. Nem akartam elrontani a kellemes hangulatot, gy azt gondoltam, kicsit elvonulok, hogy tisztázzak magamban minden gondolatot, és majd utána csatlakozom hozzájuk. Eldőltem a kanapén és azok a pillanatok jutottak eszembe, amik a legkedvesebbek voltak számomra, amikor még azt hittem a világ tökéletes, hogy velem csak jó történhet, majd rá kellett ébrednem a keserű valóságra, amit sosem akartam megtapasztalni. Mindig is azt gondoltam, de melyik ember nem gondolta volna, így élete első szakaszában, hogy a világ tökéletes, semmi gond nincs vele, ennél jobb már nem is lehetne, majd aztán fordult a világ velem. Ráébredtem, hogy semmi sem olyan tökéletes, mint azt hittem, de nem akartam ezt a keserű valóságot elfogadni, de egy idő után be kellett látnom a valóságot, de amikor Minhie-t elveszítettem, akkor még nagyobbat csalódtam a világban, mint azt hittem volna. Hogy képes valaki, így tönkretenni egy családot? Miért pont ő? Miért nem inkább én? Miért nem én haltam meg akkor? Miért neki kellett, mikor rá sokkal nagyobb szükség van, mint rám? Rám senkinek sincs szüksége! Hyunanak nagyobb szüksége volt az anyjára, mint az apjára. Miért nem én haltam meg akkor? Miért küldtem el a boltba? Miért nem én mentem el? Miért a világ legértékesebb személyét vette el a világ, miért nem engem, aki a világ legpótolhatóbb embere voltam?! Miért nem...
   - NamJoon! - hallottam meg egy határozott hangot, amint vállamnál fogva kissé megráz, mire csak felpattannak szemeim és egy gyönyörű, aggódó arc tárult elém, amit először nem tudtam beazonosítani, de mikor tisztult a látásom, rájöttem kit is láttam magam előtt.
   - Jin.. - szólaltam meg halkan, majd pislogtam párat, hogy kissé felélénküljek.
   - Valami baj van? - kérdezte lágyan és arcomat kezdte el fürkészni.
   - M-miért lenne baj?
   - Mert eléggé sok idő telt el azóta, hogy egyedül hagytunk SeoYun-nal, most meg itt talállak a lakásodban, egy sírógörcs után - felelte nemes egyszerűséggel.
   - Micsoda? - kaptam kezemet arcomhoz, és megéreztem, amint a friss könnyek nyomai ott voltak, amint végigszelték arcomat. - Nem történt semmi, csak eszembe jutott pár dolog.. - fordítottam el kissé arcomat, miközben letöröltem könnyeim maradványait.
   - Értem - mondta, majd kezét arcomra helyezte, és hüvelykujjával végigsimított szemem alatt.
   - Jin..? - értetlenül meredtem rá.
   - Csak kihagytál egyet - mosolyodott el, majd elhúzódott és felállt. - Majdnem kész a vacsora. Segítesz befejezni? - kérdezte, miközben jobbját nyújtotta mosolyogva.
   - Persze - mosolyodtam el én is és készségesen fogadtam el jobbját, majd elfelejtve mindent, mentünk át az ő lakásába.
   Amint beléptem megcsapott a kellemes illat és egyből megéheztem. Jin lakása eléggé átlagos volt, ahogy a miénk, csupán annyi különbséggel, hogy Jinnek nem voltak képei a családtagjairól. Furcsálltam, hogy egy olyan embernek, mint Jin, aki egy életvidám, boldog, kiegyensúlyozott és energikus ember volt, nem értettem miért nem tesz kis a szeretteiről ki képeket, hogy láthassa őket. Nálunk egy csomó kép volt kint, anyáékról, Minhie szüleiről, akkor a közeli barátainkról, meg rólunk. Az első közös képünk, az esküvő, majd az amikor Hyuna megszületett, mind megannyi emlék, és mind rettentően fontos. Nem értettem, hogy Jinnél ez miért nem valósult meg, de úgy éreztem nem kéne kutakodnom a magánéletében, nem tartozott rám.
   Hyuna nagyban a konyhában tevékenykedett és nagyban készítette a tésztához a sajtos-húsos szószt, aminek hihetetlenül jó illata volt, szinte összefutott a számban a nyál, amint csak ránéztem. Segítettem Hyunak jól elkeverni a szószt, hogy ne legyen csomós, miközben Jin a vacsora többi részével foglalkozott. Nem is tudom mikor főztünk így utoljára Hyunaval, de látszott az arcán, hogy nagyon élvezi és boldog, ami számomra a legfontosabb volt a világon. A vacsora nagyon jó hangulatban telt, Hyunat össze-vissza dicsértem, hogy milyen pazar étellel etetett meg, a kislány pedig mosolyogva fogadta a bókokat. Tisztára olyan, mint az édesanyja. Mind külsőleg, mind belsőleg. Rengeteget nevettünk és szórakoztunk, majd Hyuna leült a tévé elé, hogy nézze egy kicsit, míg mi Jinnel elpakoltunk és elmosogattunk.
   - Köszönöm, hogy vigyáztál rá - mondtam Jinnek, miközben mosogattam a tányérokat. Az ingem ujját felhúztam, hogy véletlenül se legyen vizes, a zakómat pedig a szék háttámlájára helyeztem.
   - Nem tesz semmit - mosolygott rám a férfia, aki éppen a tányérokat törölgette. - Imádom a gyerekeket, szóval nagy öröm, hogy egy ilyen tündéri kislánnyal lehettem délután. Nem találkoztam még egy olyan gyerekkel, mint ő. Nagyon büszke lehetsz rá.
   - Az is vagyok - mosolyogtam.
   - Nagyon szeret téged. Amíg nem jöttél, állandóan arról áradozott, hogy milyen tökéletes apukája van, aki mindent megad neki. Szinte istenít téged, annyira fontos vagy neki.
   - Tudom - jöttem zavarba kissé. - Ő is ugyanolyan fontos nekem, mint én neki. Hyuna a legtökéletesebb kislány a világon. Nála jobbat nem is kívánhatnék.
   - Meghiszem azt. Nagyon édes. Akartam is kérdezni, de ez egy ajánlat is lenne számodra - fordult felém, és abba hagyta egy kicsit a törölgetést.
   - Mi lenne az? - fordultam én is feléje.
   - Ha esetleg sok dolgod van, vagy esetleg sokáig kell bent maradnod dolgozni, akkor én szívesen vigyázom Hyunara, amíg haza nem érsz, de nem erőszakolom rád, csak egy ajánlat volt - mosolyodott el és törölgetett tovább.
   - Köszönöm - köszöntem meg ajánlatát, mert ez tényleg nagy segítség lenne és nem kéne állandóan anyát iderángatnom a város másik végéből. - Ez igazán kedves tőled, de nem akarok a terhedre lenni.
   - Ugyan - legyintett. - Nem lesztek a terhemre. Mondtam már. Szívesen vigyázok egy ilyen tündéri kislányra. Amikor szeretnéd elmegyek érte az iskolában és nálam lehet, amíg nem végzel, vagy ahogy szeretnéd. Én minden nap négyig leszek a cukrászdába, szóval utána el is tudok menni érte, amikor szükséges - mondta mosolyogva végig a mondandóját és láttam rajta, hogy tényleg örült, hogy gyerek közelében lehetett.
   - Tényleg nagyon szereted a gyerekeket - mosolyodtam el én is, majd a nappali felé néztem, de nem láttam Hyunat. Összeráncolva szemöldökeimet, zártam el a csapot, majd mentem a kanapéhoz, hogy megnézzem, mit is csinál a kis hercegnő és elmosolyodtam, amint észrevettem, hogy gyönyörűségem mélyen aludt. Egy plédet terítettem rá, hogy ne fázzon meg, majd egy puszi kíséretében hagytam ott. - Nagyon lefárasztotta a főzés - mosolyogtam, majd visszamentem a mosogatóhoz és folytattam a dolgomat.
   - Alszik? - kérdezte csodálkozott a mellettem álló férfi.
   - Igen - kuncogtam. - Ha valami olyat csinálhat, ami boldoggá teszi, akkor képes pillanatok alatt elaludni, akárhol is legyen az. Ha otthon segít a házimunkába, akkor ugyan így a kanapén fekszik el és reggelig fel sem kell - mosolyogtam nagyban. - Teljesen olyan, mint az anyja - mondtam és egy pillanatra megdermedt kezem. Igaz, hogy tényleg négy éve már, de még mindig nehezemre esett beszélni róla.
   - Nem kell beszélned róla. Hyuna mesélt a feleségedről - felelte Jin halkan, ahogy lehajtotta fejét. - Őszinte részvétem érte. Nem gondoltam, hogy ti csak ketten vagytok, mert.. Hyuna egy annyira életvidám, mosolygós, boldog, kiegyensúlyozott és tapasztalt kislány, hogy nem tudtam elképzelni, hogy nincsen édesanyja. Téged is ugyanilyennek láttalak, sosem gondoltam volna, hogy elveszítetted a feleségedet ilyen körülmények között. Ezért.. ezért is ajánlottam fel a segítségemet, hogy ne kelljen idegeskedned semmiért és tudjál egy picit pihenni, ha megengeded, hogy "beleszóljak" az életedbe - ahogy Jin mondta a szavakat, egyszerűen melegség járta át a szívemet, ahogy valaki így törődött velem és Hyunaval. Még csak egy napja sem ismerjük egymást, de már kiismert minket és segíteni akart. Boldog voltam, hogy valakinek ilyen hamar a szívébe zártuk magunkat.
   - Köszönöm Jin - mosolyogtam rá. - Mindent köszönöm - mondtam és éreztem, ahogy egy kisebb tehert vettek le a vállamról, ezzel fellélegeztem. Végre úgy éreztem, könnyebb lesz kissé az életem és már nem kell mindig azon agyalnom, vajon anya ráér-e vagy sem. Örültem, hogy a sors egy olyan szomszéddal áldott meg, mint Jin. Nagyon boldog voltam tőle.
   Amikor végeztünk a mosogatással, óvatosan karomba fogtam hercegnőmet és hazavittem. Jin segített kinyitni az ajtókat, hogy véletlenül se ébredjen fel, mert akkor nem alszik vissza egyhamar. Ahogy betakargattam és egy "jó éjt" puszit nyomtam homlokára, elhagytam szobáját és halkan csuktam be magam után ajtaját. Kikísértem Jint és az ajtóban elbúcsúztam tőle.
   - Köszönöm a mai napot Jin - köszöntem meg egész napi fáradozását.
   - Ugyan - legyintett. - Én köszönöm, hogy elfogadjátok a segítségemet. Örülök, hogy ideköltözhettem hozzátok - mosolygott nagyban. - Sokkal jobb, mint ahol eddig laktam.
   - Rossz környéken éltél eddig? - érdeklődtem.
   - Nem - mosolygott. - Az emberek voltak azok, akik miatt elhagytam az eddigi otthonomat. Kész nyomorrá tették az életemet - vont vállat, én meg dermedten néztem. - Jó éjszakát NamJoon! - vigyorgott rám és bement a saját lakásába. Én meg ott álltam az ajtóban és még mindig utolsó előtti mondatán kattogott az agyam. Nyomorrá tették az életét? Ezt nem értem.
   Milyen volt Jin élete előttünk?

1.fejezet

   - Kicsim! Elkészültél? - kiáltottam el magamat a bejárati ajtó előtt állva, miközben magamra kaptam zakómat, majd a kezem ügyébe akadt egy női is.
   - Itt vagyok! - hallottam meg csilingelő hangját édesemnek, amit már lassan öt éve simogatta hallójáratomat, minden egyes nap. Ahogy megpillantottam kecses, aprócska testét, amint tündéri ruhácskájában rohant egyenesen felém és ez egy levakarhatatlan mosolyt csalt az arcomra, mivel ő volt az én egyetlenem.
   - Itt a kabátja hölgyem - "játszottam" az úriembert, majd kissé lehajoltam és rásegítettem kabátját, majd összegomboltam és megigazítottam hajacskáját. Virágos ruhája tökéletesen illett a tavaszi időjáráshoz, mostanában egyre jobban és többet sütött a Nap, így megmutathatta a világnak, milyen gyönyörű ruhái vannak. - Kész vagy - néztem végig rajta és rámosolyogtam.
   - Köszönöm papa - ragyogott fel arca, majd elfutott mellettem, hogy felvegye cipőjét, mert egy ilyen nagy lány, mint ő már egyedül veszi fel a cipőjét. Miközben vártam rá, tekintetem a nappaliba terelődött és ott is leginkább az egyik polcra, amin egy fénykép díszelgett, szépen bekeretezve.
   A kép egy fiatal, gyönyörű nőt ábrázolt, haja hosszú, barna, mint e gesztenye, csak annál egy árnyalattal sötétebb, ami hullámokban omlott le mellére. gyönyörű volt, és ma is ilyen gyönyörű lenne, ha az a borzalmas baleset nem következett volna be. Négy éve már, hogy nem láthattam csodálatos mosolyát, amit már csak ez a fénykép örökített meg, ami pontosan a baleset előtt pár nappal készült, az én csodálatos feleségemről. Mindenkit megrázott a baleset, majd a bekövetkező halála, mert mindenki egy küzdő nőnek ismerte, és én ezért is szerettem. Akaratos volt, benne volt a küzdőszellem, de a baleset utáni egy-két napban, mind a kettőt elvesztette és feladta a küzdelmet. Talán érezte, hogy ez mindennek a vége, de mi nem akartuk elveszíteni, nem akartam elveszíteni a másik felemet, a szerelmemet, gyermekem anyját, feleségemet és a csodámat, de ő nem akart küzdeni, belefáradt. Mindvégig mellette voltam, az utolsó percekben is, pedig hányan mondták, hogy nem kéne ilyen állapotban látnom, hogy ne ez legyen az utolsó emlékem róla, de én látni akartam, hogy tudja mennyire is fontos volt nekem, mert ilyen nő, mint ő sosem volt és sosem lesz.
   Emlékszem a napra, amikor kiderült, hogy terhes, olyan boldog volt, hogy akármit mondhatott neki az ember, csak mosolyogni tudott és végig a nyakamon csüngött, mert hihetetlenül boldog volt, de nem csak ő. Olyan szintű öröm áradt szét benne, hogy mindenkit megfertőzött vele, de ennek ő nagyon is örült, mert így az emberek is boldogak voltak a közelében. Az első perctől állította, hogy kislányunk fog születni, és egészen a szülésig váltig állította ezt, nem kérte a nőgyógyászt, hogy mondja meg a nemét jövendőbeli gyermekünknek, mert pontosan tudta, hogy kislány lesz, és lásson csodát az ember, mikor véget ért a szülés és az orvos közölte velünk a gyermekünk nemét, elbőgte magát, mert beteljesült az akarata. A világ leggyönyörűbb kislányát hozta a világra, aki azóta még gyönyörűbb lett. Amikor először a kezemben tarthattam aprócska testét, szétvetett az öröm, hogy ő hozzám tartozott, az hogy egy ilyen csodát kaptam az élettől, sosem fogom tudni meghálálni. A tökéletes család mintaképei voltunk, mosolyogtunk, nevettünk, boldogok voltunk, egészen addig, míg a sors úgy nem döntött, hogy elveszi tőlem. Édes kislányom, Hyuna, nem nagyon emlékezhetett rá, mivel eléggé kicsi volt, mikor eltávozott tőlünk, ezért eléggé sokszor kérdezősködött felőle, én meg meséltem neki. Egyszerre volt csodálatos érzés, mert újra átélhettem azokat a csodálatos pillanatokat, az első randevútól kezdve, az első csókon át, az esküvőn is túl, egészen Hyuna születéséig, minden napot újraélhettem, de közben pedig a világ legrosszabb érzései volt, mivel tudtam soha többé nem lesznek ilyen csodálatos pillanataim senkivel sem, főleg nem vele, akit a világon mindenkinél jobban szerettem. Az első hónapok, melyeket nélküle kellett megélnem, egyenlő volt a biztos halállal, nem bírtam semmit sem kezdeni magammal, még Hyuna mosolygós arca sem tudott megmosolyogtatni. Édesanyám és legjobb barátom voltak azok a személyek az életemben, akik képesek voltak kihúzni a depressziómból, ami akkor gyötört és végre újra élhettem, mint egy normális ember. Igaz gyakran gondoltam édes feleségemre, de most már nem gyötört annyira, mint régen, hozzászoktam, hogy nem láthattam naponta és csak fényképeken láthatom mosolyát, melyet annyira szerettem.
   Kiléptünk kislányommal a lakás ajtaján és bezártam magunk mögött, miközben Hyuna izgatottan rángatta zakóm alját, mire ránéztem, majd követtem csillogó tekintetét, ami a szomszéd lakás ajtajára irányult. Mikor az ajtóra pillantottam, láttam, hogy nyitódik, ami szokatlan volt, mivel tudtommal senki sem lakott mellettünk, így a házmesterre gondoltam, aki biztos csak ellenőrizte a lakást, de mikor az ajtó bezárult megdöbbentett a személy kiléte. Hihetetlenül fiatal volt, körülbelül 23 éves lehetett, de mikor megláttam magas alakját, megdermedtem. A környéken csak én volt ilyen magas, de lehet ő még magasabb volt, mint én és ez megrémisztett. Vékony alakja volt, de pulóverén keresztül is kivehető volt izmos felkarja, de mikor felénk fordult a lélegzetem is elállt egy pillanatra. Telt ajkai egyből odavonzották tekintetemet, majd ahogy el tudtam onnan szakadni, jobban szemügyre vettem magamnak. Haja majdnem szemébe lógott, hosszú tincsei ide-oda lógtak, melyek barna színben pompáztak, mint a gesztenye, csak világosabb. Szemem lejjebb vándorolt és megpillantottam, amint felsője kissé hanyagul lógott vállán, így bepillantást nyerhettem felsőtestére kicsit, de leginkább kulcscsontját vettem szemügyre. Gyönyörű ívben húzódott el válláig a csont, ami egy tökéletes csontváz alapja. Mikor el tudtam onnan szakadni, tekintetemet ismételten arcára vezettem, de ott is szemére. Olyan gyönyörű gesztenye barna szemei voltak, melyektől képtelen voltam elszakadni. Életemben nem mondtam még ilyet egyetlen férfira sem, de rohadtul gyönyörű volt. Biztos rengeteg rajongója akadhatott a főiskolán és mindenki csak őt akarta a környéken.
   - Szia - hallottam meg kislányom hangját és rákaptam a tekintetemet, amint mosolyogva int az idegennek.
   - Hyuna! Hogy kell köszönni? - szidtam meg kislányomat, amiért illetlenül köszönt egy idősebbnek.
   - Bocsánat. Jó reggelt! - javította ki a mondatot, és ismét mosolyogva nézett az idegenre.
   - Semmi baj - mosolygott ránk, mire csak elképedtem, mert hihetetlenül csodás mosolya volt, mely még gyönyörűbbé tette és a hangja is gyönyörű volt. Túl sokszor használom a gyönyörű szót, lehet ki kell találnom valamit a helyére. - Jó reggelt nektek is. Ti laktok ebben a lakásban? - mutatott az ajtóra, ahonnan kijöttünk.
   - Igen - feleltem, mire belenéztem szemében.
   - Oh, akkor ebben az esetben. Nagyon örülök a találkozásnak, Kim SeokJin vagyok, az új szomszédotok - mosolygott ránk és kissé meghajolt, majd közelebb jött.
   - Részünkről a szerencse - hajoltam meg én is kissé. - Én Kim NamJoon vagyok, ő pedig a lányom Hyuna - mutattam be kislányomat SeokJinnek.
   - Nagyon örülök a találkozásnak - mosolygott rá Hyunara és leguggolt hozzá. - Hívhatlak Hyunanak, ahogy azt az apukád is tette? - barátságos mosolya, csak még bátrabbá tette Hyunat.
   - Természetesen - ragyogott fel arca. - Én hogy hívhatlak? - kérdezte kíváncsian.
   - Nyugodtan hívj Jin oppanak, ha szeretnél - vigyorgott továbbra is SeokJin.
   - Rendben Jin oppa - csilingelte kislányom, ami engem is megmosolyogtatott. - Uh papa, el fogjuk késni a buszt - kapta rám tekintetét.
   - Igazad van kicsim. Ne haragudj meg SeokJin, de mennünk kell - néztem bocsánatkérően rá.
   - Semmi baj. Menjetek csak - egyenesedett fel és rám vetette mosolyát. - Örülnék, ha este átjönnétek hozzám vacsorára. Még nem ismerek itt senkit, így ti vagytok az első barátaim.
   - Papa, ugye megyünk? - nézett rám könyörgően Hyuna.
   - Ha nem okozunk gondot..
   - Dehogy okoztok - nevetett új szomszédunk. - Olyan hét körül megfelel nektek?
   - Megfelel, köszönjük - mosolyogtam rá.
   - Rendben, akkor este találkozunk. Most meg siessetek, nehogy elkéssétek a buszt - mosolygott ránk.
   - Szia Jin oppa - integetett Hyuna.
   - Szia Hyuna - integetett neki vissza, így úgy nézett ki, mint egy boldog bátyus és ekkor rám nézett. - Örülök a találkozásnak.
   - Én is. Akkor este.
   - Este - mondta, majd megfogtam kislányom kezét és elindultunk a buszmegálló felé.
   Ahogy sétáltunk Hyunaval egyre csak SeokJinen járt az agyam, és nem tudtam megmagyarázni magamnak, hogy miért is, de volt valami érdekes benne, ami egyszerűen megfogott, de nem értettem, hogy mi is lehet az. Felszálltunk a buszra, amit sikeresen elértünk, majd zötykölődtünk néhány megállót, a hatalmas tömegben, amit mindig is utáltam, mert féltem, hogy véletlenül elveszítem Hyunat, mivel annyira kicsi volt, de mivel nem volt kocsim, és teljesen felesleges lenne vele munkába mennem, mivel hatalmas dugó szokott állni az iskola környékén, így sosem éreztem kényszert arra, hogy vegyek egyet. Csak édesanyám autóját szoktam kölcsönkérni, ha éppen nagy bevásárlást tartottam, amikor olyanokat vettem, amiket kézben nehéz lett volna hazavinni és főleg tömegközlekedéssel nem akartam menni, mikor jó pár üdítőt, lisztet, tejet, meg ehhez hasonló dolgokat vettem, így inkább elkértem anyámtól, aki szívesen segített ebben, sőt néha felajánlotta, hogy ő bevásárol nekünk és akkor majd egyszer elhozza nekünk. Imádtam anyámat, ő volt a legfontosabb nő az életemben, Hyuna mellett, de megakartam a saját lábamon állni és önálló lenni, de valamikor muszáj voltam édesanyám segítségét kérni.
   Amióta ő nincsen köztünk, anya rengeteg mindenben segített, amit egyedül képtelen lettem volna, ő volt az aki hozzám költözött és segített Hyunat felnevelni, természetesen a munka nagy része az én feladatom volt, de ő ott volt mellettem és megtanított mindenre amire szükségem van egy lány felnevelésében, és most itt volt az én gyönyörű szép kislányom, akit éppen bekísértem az osztályterembe, hogy megkezdje a mai napot. Leguggoltam hozzá, mire megölelt és adott egy puszit az arcomra, majd ment is a barátaihoz. Örültem, hogy barátokat szerzett magának és ilyen jól elvolt velük. Egyszer-kétszer áthívja hozzánk a barátnőit, és látom mennyire is boldog velük, ez nekem meg még több örömet okoz, hogy látom mit ért minden munka, amit a múltban elkövettem. Köszöntem a tanárának, majd mentem a tanári szoba felé, hogy felkészüljek az órámra, ami a tizenkettedikesekkel volt, a legnehezebb osztállyal. Ez volt az a pont a gyerekek életében, amikor eldöntötték, hova is mennek tovább és melyik tantárgy az, ami teljesen hidegen hagyja őket, ez volt az én tantárgyam.
   Biológia, ami egy csodálatos tantárgy volt, de természetesen, ezt nem mindenki vette észre, mert nem vonzotta az állatok viselkedéseinek szokásai, az emberi test működése, és az, hogyan lehet kideríteni milyen vércsoportú az ember. Mindennek megvolt a maga szépsége, emlékszem én mennyit szenvedtem vele és melyik része volt az a biológiának, amit a világon a legjobban utáltam, de mégis itt voltam és tanítottam, annak ellenére, hogy voltak olyan részei, amik nem álltak közel a szívemhez, de hát mindenkinek van ilyenje. Emlékszem a pillanatra, amikor az érettségi időszakban voltam és majdnem mindenen képes összeveszni a szüleimmel, leginkább anyámmal, mert szerintem egy álomvilágban éltem, mikor tudtam jól mennyire mocskos a világ, de ő csak ezt hajtogatta nekem, hogy várom a sült galambot a számba. Képtelen volt megérteni, hogy én nem tudtam abban az időszakban egyszerre két dolgot összehangolni, egyszerűen nem ment. Abban az évben nem is vettek fel az egyetemre, ezt tudtam előre is, de mikor az a fránya értesítő megjött, akkor minden összeomlott bennem, mert egy parányi remény azért ott volt bennem, hogy talán mégis, de ez is eltűnt, így ott abban a pillanatban olyan szinten tört el a mécses, mint még soha. Próbáltam magammal kezdeni valamit, dolgozni kezdtem, akkor valamilyen kisebb képzésbe kezdtem bele, hátha azzal is tudok majd kezdeni valamit, így ment két évig, majd újra megpróbáltam az érettségit. Sokkal több időt fektettem bele, így már nem volt mellett másik négy tantárgy, amire tanulnom kellett így nyugodtan készülhettem a biológiára és összpontosíthattam rá, aminek meg is lett az eredménye. Huszonegy évesen kezdtem el az egyetemet és huszonhat évesen diplomáztam belőle, igaz volt benne egy hatalmas hullámvölgy benne, amikor elveszítettem Minhie-t, a feleségemet, akkor úgy tűnt hogy egy évet halasztanom kell, de időben talpra álltam és sikeresen befejeztem, csak is azért, hogy ő büszke lehessen rám, még akkor is ha nem látta. Azt akartam, hogy a lányomnak tökéletes élete legyen, így képes voltam, magamat túlhajszolni, hogy mindent megadhassak neki, de néha pont az ellenkezője történet. Egyszer mikor éppen a születésnapját szerveztem, akkor még mellette érettségiztettem is, azzal is el kellett időben készülnöm, akkor az ajándéknak is meg kellett volna jönnie, idegeskedtem, mindent összekuszáltam, rengeteget éjszakáztam, egy-két órát aludtam, valamikor még annyit sem, így sikeresen kiütöttem magamat egy teljes hétre és mindent, amit lehetett elrontottam és semmivel sem lettem kész időben. Hyuna volt az aki.. hát hogy is mondjam, életemben nem gondoltam volna, hogy a majdnem hét éves lányom fog kioktatni arról, hogyan osszam be az időmet és tegyem fontossági sorrendbe a dolgaimat, mert ez így nem normális. Mikor ez a beszélgetés lefolyt közöttünk, utána mindent a helyére tettem és azóta is tartom magam hozzá, természetesen néha becsusszan egy-két váratlan dolog, de megoldottam őket, és ebben néha Hyuna is segített. A világ legtündéribb kislánya volt, akit mindennél jobban szerettem.
   Amikor megszólalt a csengő, egy nagyobbat sóhajtva indultam el az osztályba, ahol konkrétan kettő diákot érdekelt a tantárgyam, de nem ítéltem el egyikőjüket sem, mert senki sem szerethetett mindent, de azért mégis megadhatták volna a tiszteletet, annak a két diáknak, akik figyelni szerettek volna, így néha az óra azzal ment el, hogy fegyelmeznem kellett, így sikeresen nem haladtunk semmit, így kapkodás volt az egész év, és sehol sem tartottunk, az érettségi a nyakunkon és nem akartam őket felkészületlenül elengedni. Sajnos a mai óra sem volt kivétel, ma is fegyelmeznem kellett, amit rendkívül utáltam. Nem értettem, mit nem lehet azon megérteni, hogy foglalják el magukat csendben. Felőlem zenét is hallgathattak vagy tanulhattak, csak halkan, hogy ne zavarják a többieket, de ezt nem lehetett megérteni.
   Szokásos nap és szokásos rosszkedv került rám, ez pedig egészen addig tartott, míg nem mentem Hyunaért délután, hogy menjünk haza. Mivel hétfőnként, mindig sok órám volt, így ő bent maradt a barátnőivel a napköziben, legalább a házi feladatával nem kellett otthon foglalkoznunk és nem kellett azon izgulnom, vajon be tudjuk fejezni időben, hogy ki tudja pihenni magát és másra is legyen időnk. Mikor befejeztem az utolsó adminisztrációs dolgaimat, összepakoltam a cuccomat és mentem le Hyunaért, aki mosolyogva rohant hozzám, hátán a hátizsákjával. Mikor odaért hozzám felkaptam a földről és a egy cuppanós puszit nyomtam arcára, mire egy "fúj" kíséretében törölte le arcáról, majd viszonozta, mire mind a ketten nevetni kezdtünk. Letettem a földre, majd elindultunk hazafelé, és mivel eléggé jó idő volt, így eldöntöttük, hogy hazasétálunk, körülbelül fél óra az út, így nem halunk bele legalább mozgunk egy kicsit. Felkaptam vállamra Hyuna táskáját, majd kézen fogva indultunk el, miközben arról mesélt, milyen is volt a mai napja, hogy mennyi mindent tanult ma, ahogy hallgattam édes hangját, akaratlanul is elkalandozott a gondolatom és nem figyeltem szavaira. Azon gondolkodtam, hogy találnom kell valakit, aki Hyuna anyja lehetne, mert nem normális, ha egy gyereknek nincsen édesanyja, de semmi időm nem volt találkozgatni nőkkel vagy randizni, így teljesen esélytelen volt a helyzet. Keresnem kell valakit magam mellé, de annyira nem tudtam volna összehozni az életemet vele, hogy szerintem esélytelen, hogy valaki mellettem tudjon maradni hosszabb ideig, eddig Hyuna az, aki képes volt kibírni, de neki nem is volt más választása..
   - Apa, te nem is figyelsz rám! - csapta meg fülemet Hyuna éles hangja, mire kizökkentem gondolkodásomból.
   - Bocsáss meg Kincsem, csak elgondolkodtam. Ne haragudj rám - álltunk meg és leguggoltam hozzá.
   - Mostanában mindig ezt csinálod - fonta össze karját mellkasán és hátat fordított.
   - Ne haragudj Hercegnőm - öleltem át kicsi testét és oldalról ránéztem. - Mit szól Őnagysága két gombóc fagyihoz, cukorkás tölcsérrel?
   - Hát lehet róla szó, de este is fagyit akarok enni - nézett rám és láttam arcán, hogy máris meggyőztem.
   - Akkor két gombóc fagyi rendel - mosolyogtam rá.
   - Három.
   - Rendben három, de utána ne kérd, hogy megegyem helyetted - vigyorogtam és adtam egy puszit az arcára, majd vettük az irányt a közeli cukrászdába, ahova mindig is jártunk nyáron. Ahogy mentünk fogtam a kezét ittam minden egyes szavát, amit csak mondott nekem. Imádtam. A leggyönyörűbb, legokosabb kislány volt a világon, aki hihetetlenül nagylelkű és hatalmas szíve volt, ezért is szerette mindenki. Mikor az ismerős épülethez értünk, elengedtem a kezét és engedtem, hadd menjen és válassza ki magának a három gombócot. Mosolyogva néztem, ahogy berohant az ajtón, majd én is követtem, de arra egyáltalán nem számítottam, hogy egy ismerőssel találkozunk ott. Megláttam mosolygós, élettel teli arcát és valamilyen melegség járta át a testemet, hogy valaki örült annak, hogy mi itt voltunk. Hyuna egyből odarohant hozzá és üdvözölte, majd elkezdte mesélni neki milyen napja is volt a suliban, hogy mennyi mindent tanult, amit nekem is szokott, de úgy tűnik, egy fontos személy lett az életében kedves szomszédunk. Mosolyogva néztem, ahogy Jin hallgatta minden egyes szavát és úgy beszélt vele, mintha a mindenséget jelentő kishúga volna, de ezt nem is csodáltam, mert egyetlen egy ember sem volt képes ellenállni Hyuna bájainak. Ahogy figyeltem őket, elmosolyodtam és az ajtónál állva lestem minden mozdulatukat, majd elkuncogtam magam, amint lányom elkezdi mondani, milyen fagyit kér és Jin eléggé meglepődött, mikor felsorolt három gombócot, de nem ismerte még a lányt, ahogy én, mert tényleg képes volt három gombócot magába gyömöszölni. Mikor elmondta miket kért, visszajött hozzám.
   - Papa, itt maradunk egy kicsit? - nézett rám könyörgően, és rám vetette boci szemeit.
   - Maradhatunk, ha nem leszel Jin oppa terhére - mosolyogtam rá, mire csak egy kisebb visítás hagyta el száját.
   - Nem leszek Jin oppa terhére. Ígérem - ígérte meg.
   - Rendben, akkor maradunk.
   - Sosincs a terhemre ez a tünemény - hallottam meg SeokJin hangját, mire felkaptam tekintetemet Hyunaról. SeokJin ott állt kislányom mögött, a három gombóc fagyival a kezében, miközben egy mosoly terült el az arcán és olyan közel volt, hogy megbizonyosodhattam magasságáról, ami csupán pár centivel kevesebb, mint az enyém.
   - Biztos nem zavarunk? - kérdeztem meg teljesen rá összepontosítva.
   - Biztos, hogy nem. Vendégek vagytok itt, egy vendég sosem teher, hacsak nem kezdesz ki az egyik felszolgáló lánnyal, addig maradhattok - vette poénosra a dolgot, ami hatására elnevettem magam.
   - Nyugodj meg ez nem fog megvalósulni SeokJin.
   - Jin. Csak simán Jin - mosolyodott el barátságosan. - Ez a tiéd Hercegnő - nyújtotta át a fagyit Hyunanak, majd visszatekint rám.
   - Rendben.. Jin - halkult el kissé hangom, mert furcsa volt a becenevén hívni, vagy nem tudom ő minek számította ezt.
   - Te kérsz valamit NamJoon? Kérsz egy kávét esetleg? Eléggé jó kávéink vannak - kezdett bele Jin, majd elkezdte sorolni milyen kávét ihatok.
   - A papa nem szereti a kávét - szakította félbe kislányom, miközben a fagyiját ette.
   - Oh, ezt nem is tudtam. Ritka a felnőtt férfi, aki nem szereti a kávét.
   - Úgy tűnik, én pont abba kategóriába tartozom - vallottam be.
   - Akkor mit szeretnél inni?
   - Forrócsokit - mondta helyettem Hyuna, mire elmosolyodtam.
   - Akkor egy forrócsoki rendel. Neked mi lesz Hercegnő?
   - Egy epres shake - mondta vigyorogva, mert tudta jól, hogy bármit is kér megkapja, de nem használta ki ezt, mivel tudta, hogy nem szabad kihasználnia az emberek kedvességét.
   - Akkor üljetek le és máris hozom nektek a rendelést - tette kezét a vállamra, majd visszament a pulthoz. Lányommal leültünk az egyik asztalhoz, majd vártuk Jint, hogy leüljön közénk, de mivel dolgozott ez nem valósulhatott meg, de mikor már majdnem egy órája ott ültünk, Hyuna addig itta shake-t meg ette a fagyiját, én meg szürcsölgettem a forrócsokimat, amikor is Jin ült le közénk.
   - Nem lesz baj, hogy...
   - Most végeztem - mosolygott rám, majd beleivott a saját italába.
   - Oh, azt hittem még dolgozni fogsz.
   - Nem - mosolygott. - Ma csak megnézték megfelelek-e a munkára, de holnaptól rendes műszakban leszek.
   - Akkor mehetünk együtt haza? - kérdezte Hyuna vigyorogva egy epres bajusszal a szája körül.
   - Igen, te bajusz királynő - fogott meg egy szalvétát a mellettem ülő férfi és letörölte lányom arcáról a shake maradványait.
   - De jó - ujjongott legféltettebb kincsem, mire csak elmosolyodtam és figyeltem őket, amint egymással társalognak. Öröm volt, így látni Hyunat, amint mosolyogva beszélget valakivel és önfeledtül boldognak láttam őt, ami a mindenséget jelentette nekem. Ahogy ott ültünk, eszembe jutott Minhie, hogy ő ezeket a pillanatokat nem élheti át és ezeket valahogy meg kéne örökítenem, de tudtam, egy fénykép vagy egy feljegyzés nem hozná vissza ezeket a pillanatokat, azokat az érzéseket, amiket most éreztem, mert semelyik pillanatot nem lehet egyetlen fényképpel megörökíteni, mert lehetetlen. A szem az a fényképezőgép, ami mindent megörökít és ezt rögzíti, de másnak nem tudjuk megmutatni, de ha valakivel átéljük a pillanatot osztozunk azokon az érzelmeken, amiken átment az ember, ezért is szerettem Hyuna közelében lenni, mert minden perc egy emlék vele. Imádtam az én gyönyörű kislányomat, aki minden egyes pillanatban képes megmosolyogtatni és képes a szürke és borzalmas napjaimat, színessé és felejthetetlenné tenni. Hyuna a világ legjobb lánya, aki mindig tudta mire vágytam, de úgy tűnik, nem leszek már egyedül, Jin nagyon nagy hatással volt rá. Még sosem láttam, hogy egy idegennel ilyen gyorsan megtalálta volna a közös hangot és ilyen jól elbeszélgessen vele. Valami volt Jinben, ami magához vonzotta az embert és ezért éreztem azt, talán jó hatással lesz Hyunara.
   Ahogy elbeszélgettük az időt, hazafelé vettük az irányt és már nagyban az utcánkban sétáltunk, mikor egy hangot véltem meghallani, amit engem szólított. Nem értettem ki lehetett az, így nagyban fordultam meg, hogy a hang tulajdonosát megtudjam, de nem számítottam arra a személyre, aki nagyban integetett és közeledett felénk.
   Nem értettem mit akarhatott..

Díj *----*

   Köszönöm szépen Lettynek a BOY (http://becauseofyou-taoris.blogspot.hu/) írójának, hogy megajándékozott ezzel a díjjal ^^ Egyáltalán nem számítottam rá és nagyon jól esett, hogy szembesülhettem ezzel ^^

Szabályok:

Köszönd meg a díjat és tedd ki, hogy kitől kaptad!

Olvasd el annak a blogját, akitől kaptad!

Írj 12 dolgot az illető blogjáról!

Írj 12 dolgot a saját blogodról!

Válaszolj 12 kérdésre!

Tegyél fel 12 kérdést a saját blogoddal kapcsolatban!

Kommentálj annak a blogján egy fejezethez, akitől kaptad, hiszen ezzel jelzel neki! Ez lehet kritika vagy véleményezés, a lényeg, hogy építő jellegű legyen!

Küldd tovább 12 embernek a díjat!

12 dolog a BOY blogról:

1. Koreai idolok a főszereplői.

2. Az egyik kedvenc párosításom van benne.

3. E/1-ben és múlt időben íródik a történet.

4. Tele van olyan mellékszereplőkkel, akiket nagyon megszerettem.

5. A szereplők gimnáziumi diákok/egyetemisták.

6. Hihetetlenül jól, érhetően van megírva az egész cselekmény, iszonyt mennyiségű cselekménnyel és izgalommal.

7. 51 fejezetes, a főszereplők része, de még van 9 plusz fejezet, amiben a mellékszereplőkről esik szó.

8. A két főszereplő a történet során rengeteget változik.

9. Nagyon rendezett, gyönyörű és egy szóval tökéletes a blog.

10. Egy yaoi témájú történet.

11. Volt benne egy páros, akiket nem szerettem (most sem), de elolvastam és hihetetlenül jól megírta.

12. Az első fici, amit majdnem a legelejétől kezdve követek, a mai napig és mindig izgatottan várom a következő részt :3

12 dolog a saját blogomról:

1. Még csak most kezdtem el írni, de eléggé hosszúra tervezem.

2. A történet fő párosa NamJin, de még szerepel benne egy kislány, és lehet a későbbiekben több mellékszereplő.

3. Mind a két főszereplő felnőtt férfi.

4. E/1-ben, múltidőben íródik a történet.

5. NamJoon-nak van egy kislánya Hyuna, akit mindenkinél jobban szeret.

6. Jin-nek van egy-pár titka, amit nem szívesen oszt meg az emberekkel, mert fél, hogy megismétlődik a múltja.

7. Még csak az első fejezetet fogom megírni, de az lehet a napokban sorra kerül.

8. Az első rész NamJoon szemszögéből íródik, ahol megismerhetjük kicsit az életét, és még Jin is felbukkan.

9. Egy manga ihlette ez a történetet, így lesznek benne olyan részek, melyeket onnan vettem (manga: Koishite Daddy)

10. Az egyik kedvenc párosommal írom, akikkel egy ficit már írtam.

11. Eseménydúsra tervezem és nagyon sok váratlan fordulatra, na meg romantikusra.

12. A legnehezebb írni, Jin szemszögéből lesz, mert egy olyan embert kell bemutatnom, aki nem én vagyok és meg kell találnom vele a közös hangot.

12 kérdésem:

1. Mennyire áll közel a szívedhez ez a páros?

2. Ha nem ők a kedvenceid, akkor kikkel képzelnéd el a történetet?

3. Szerinted mi lehet Jin titka?

4. Szerinted hogyan fog a két főszereplő egymásba esni?

5. Lesz benne szerinted valami olyan akció, amit nem vártál, hogy én olyat írok?

6. Hogyan találtad meg a bolgot?

7. Az eddig olvasottak alapján (prológus, szereplők), ki a legszimpatikusabb?

8. Milyen befejezést gondolnál ennek a történetnek?

9. Szerinted mennyire fogja egymást kedvelni a két főszereplő?

10. Hyuna (NamJoon kislánya), mennyire fog örülni annak, hogy az apja és a kedves szomszéduk összejön?

11. Ha megtehetnéd milyen váratlan fordulatot tennél bele, hogy nehezítsd a szerelmesek életét?

12. Mennyire érdekel Jin élete, mielőtt még találkozott volna NamJoon-nal és Hyuna-val?

Válasz a 12 kérdésre:

1. Az első fejezettől követed a blogot, vagy csak később bukkantál rá?

Hát ez egy nagyon jó kérdés, de szerintem én valahol a közepén csöppentem bele ebbe a történetbe ^^

2. Hogyan találtál rá?

Szerintem egyik barátnőm mutatta meg nekem, de lehet valamelyik csoportban bukkantam rá.

3. A két főszereplő közül melyikkel szimpatizáltál jobban; miért?

Hát ez egy nagyon jó kérdés XD Mivel eléggé régen volt már minden, így nem nagyon emlékszem, de mivel tudod jól hogy Kris párti vagyok, így Kris állt hozzám a legközelebb. Te szeretetted meg velem ez a csoda gyereket ^^ Szerintem egyből magával ragadtak azok a tulajdonságok, amikkel megáldottad őt és ezért lett a kedvencem.

4. Ki a mellékszereplők közül számodra a legkedveltebb; miért éppen ő?

Úristen, hát ez egy nagyon nehéz kérdés. Megvallom őszintén, fogalmam sincs melyik az a személy, aki a leginkább megfogott, de szerintem maradjuk az egyszerű válasznál; Suho. Pontosan tudod (és szerintem páran is tudják) miért is szeretem ezt a gyereket, de elmondom még egyszer. Egy hihetetlenül aranyos, kedves és segítőkész emberről van szó (de lehet a ficiben nem így volt, erre sajnos nem emlékszem XD ideje lenne újraolvasni a történetet :3)

5. Ki tudnál emelni valamit, ami a legjobban megfogott a ficiben?

Az idegesítő befejezések XD Bocsánat, ez nem sértésben szánom, hanem hogy állandóan úgy fejeztél be minden egyes fejezetet, hogy rengeteg kérdés kezdett keringeni a fejemben, így képtelen voltam ésszerűen gondolkodni. Imádtam, hogy mindig izgatottan kellett várnom a következő részt, mert ez kell egy tökéletes történethez :3

6. Elég cselekmény dús és fordulatos volt?

Hát az nem is kérdés Lettykém XD Ilyen eseménydús és fordulatos történetet ritkán olvas az ember, és meg kell mondjam, le a kalappal előtted, hogy ezt a remekművet megírtad :3

7. Volt valami, ami nem tetszett?

Nem volt :3

8. Ha van, mi?

-

9. Számítottál a mellékszereplők felbukkanására idővel?

Igen. Valamikor már lehetett következtetni, hogy valamelyik mellékszereplő fel fog bukkanni a cselekményben és talán megakadályoz valamit, de mindig imádtam a váratlan fordulatokat benne :3

10. Hogyan tetszett a befejezés?

Úristen XD Most megint írjam le, mint akkor? Hát akkor ez egy hosszú történet lesz XD De nem szaporítom a szót :3 Imádtam Letty. Imádtam és mindig is imádni fogom :3 Egy csodálatos vefejezést adtál ennek a történetnek és örülök, hogy ilyen lett :3 Egyszerűen tökéletes volt :3 Gyönyörű volt :3

11. Hogyan tetszik maga a blog?

Imádom a blogodat, nagyon jól néz ki. Irigykedem is, hogy így néz ki a tiéd :3

12. Elolvasnád még egyszer az elejétől?

Mintha ezt a kérdést nekem szánták volna XD Igen. A válasz egyszerű, igen. Újraolvasnám és nem is egyszer. Egyszerűen hihetetlen a történet. Emlékszem, amint még gimnazista éveimben (pedig nem is volt olyan régen XD), ahogy a szünetben elővettem a mobilom és betöltöttem a következő részt és ezt csináltam heteken, hónapokon? át XD Olyan történetet írtál, amit nem lehet felülmúlni, egyszerűen magával ragadja az embert és nem tud elszakadni tőle. Imádom a történetet és köszönöm, hogy olvashattam/olvashatom :3

Akiknek küldöm:

A different history - Noel (http://krishunhistory.blogspot.hu/2015/03/ismerteto.html)

Shadows of the past - Letty (http://shadowsofthepast-sekaibaek.blogspot.hu/)

Promise - Letty (http://lettykpoponeshots.blogspot.hu/2015/07/promise-luchen.html)

A Pokol Angyala - Horváth Katalin (http://btsnamjinapokolangyala.blogspot.hu/)

The Death of Lover - Noel (http://namjinkook.blogspot.hu/2015/04/ismerteto.html)

Nincs Több Könnycsepp - Tokodi Ágnes

(http://www.asianfanfics.com/story/view/871208/nincs-t--bb-k--nnycsepp-vixx-navi-leobin-hyuken)

A bestia - 엔치 (http://abestiafanfiction.blogspot.hu/)

Jongkey read Jongkey - Dóka Viki

(http://fanficcek.blog.hu/2015/01/02/jongkey_read_jongkey)

Let me love you - Kitty Jakab (http://letmeloveyou-kaihan.blogspot.hu/)

Csak egy kávézó - Baek Hee Moon

(http://nidafanfic.blogspot.hu/2014/09/csak-egy-kavezo-baekyeol.html)

Vidéken - Kirichan (http://synchronization100.blogspot.hu/2014/04/videken-1-fejezet.html)

Prológus

   Egyik nap Kim NamJoon és Hyuna éppen szokásos időben indulnak el, mikor is feltűnik, hogy valaki a szomszéd lakás ajtaját kezdi el becsukni. Tudomásuk szerint senki sem él a lakásban, és mikor azt hinnék a házmester az, meglepetésükre egy hihetetlenül fiatalnak tűnő férfi tartózkodik az ajtóban, akiről később, mint kiderül új szomszédjuk Kim SeokJin. A fiatal fiú - bár csak kinézett olyan, mintha fiatal lenne - barátságosan köszönti új szomszédjait és egyből megtalálja a közös hangot Hyunaval, aki viszonozza a férfi közeledését. NamJoon kissé távolságtartó az újdonsült szomszéddal, mert furcsának és érdekesnek is tartja egyszerre, mert valami megfogja benne, de közben érzi, hogy valami nem stimmel teljesen a férfivel.
   Ahogy telik az idő egyre jobban megismerik egymást és közelednek egymás felé, Jinnek egyik titka napvilágot lát, mely megbélyegezheti eddigi barátságát NamJoonnal, de egyikük sem akarja a kapcsolatot megszakítani. NamJoon próbálja feldolgozni a történteket, de néha félre kell tennie férfi büszkeségét, hogy közeledhessen a másikhoz és Hyuna akaratának is eleget kell tennie közben. Mindent megtesz, hogy ne zavarja a szomszéd titka, de valamikor nem bírja elhinni magáról, hogy tényleg vele ismerkedett meg és vele tölti ideje nagy részét, de néha ezeknek a pillanatoknak örül a legjobban. Mindennél jobban vágyik, hogy úgy élhesse életét, mint régen, de tudja sosem lesz már semmi sem ugyanaz, de mégis örül annak, hogy Jint megismerte, mert valami olyasmit adott neki, amit mástól nem kaphatott volna meg és lassan hozzászokik a férfi jelenlétéhez, míg végül már vágyik arra, hogy vele lehessen egész nap.
   Vajon jó döntés volt Jinnek odaköltöznie? NamJoon, hogy fog reagálni Jin egyik hatalmas titkára?

Szereplők

   Kim NamJoon

   Kim NamJoon, egy húszas éveinek végén járó férfi, aki egyedül neveli kislányát, mivel tragikus körülmények között veszítette el csodálatos feleségét, lassan négy éve. Amióta a nő nincs az életében, nem találja a boldogságot, mindent feladott volna, ha nincsen az ő gyönyörűséges kislánya Hyuna. A kislány minden öröme és gyönyöre, miatta él minden egyes nap és képtelen akár egy pillanatra is megválni tőle. Rendkívül hasonlít az édesanyára, talán ezért is szereti NamJoon ennyire ölelgetni a kislányát, mert rég elveszett szerelmét látja benne, de az apa szeretett minden mennyiségeben halmozza el a kislányt, aki ugyanolyan szenvedéllyel szereti édesapját, mint az említett őt. Remek kapcsolatot ápolnak egymással, remekül megértik egymást és minden egyes nap mosollyal alszanak el az ágyban, mert tudják, másnap is ugyanúgy láthatják egymást. Tanárként dolgozik, a közeli gimnáziumba, de az általános iskolában is, mint biológia tanár, ezért rengeteg munkája akad, így gyakran a szülei mennek el Hyunaért és vigyáznak rá, míg nem végezz a munkájával. NamJoon szeretné, ha már lenne mellette valaki, akivel megoszthatja gondolatait, gondjait és vágyait, de semmi ideje nincsen arra, hogy találkozgasson emberekkel, így egy kapcsolat is kivitelezhetetlen, ezzel az életstílussal, de mikor a legkevésbé számít rá, akkor toppan az életébe egy ember, aki felforgatja az életét fenekestül, de a legnagyobb segítségére lesz.

   Kim Hyuna

   Kim Hyuna, Kim NamJoon 7 éves kislánya, aki ahogy az összes korabeli lány teheti, pörög, mint a kocsikerék, és egyáltalán nincsen rajta kikapcs gomb. Szeleburdi egy lány, de talán ezért is szereti édesapja annyira, mert mellette sosem unatkozott és azokon a napokon, mikor a legnagyobb szüksége volt egy mosolyra, azt a mosolyt, csak Hyuna volt képes az arcára varázsolni. Menthetetlenül hasonlít édesanyára, akire egyáltalán nem emlékszik, mivel alig múlt három éves, mikor anyja eltávozott tőlük. Mindig kéri édesapját, hogy meséljen neki róla, de hét éves fejjel rájött, jobb ha nem szakítja fel a régi sebeket. Boldog, hogy ilyen csodálatos apja van, aki mindent megtesz érte, így ő is segít neki, amiben csak lehet. Néha a papírokat rendezgeti az asztalán, igaz néha összekever egy-kettőt, de apja sosem szidja meg érte, mivel tudja jól mennyit dolgozott vele a kislány, de a legnagyobb segítséget a rendrakásban adja, mert bár ő a gyerek, mégis tiszta és rendezett a szobája, nem úgy, mint édesapjáé, így ő szokta rendbe tenni a lakást, amit élvezettel csinál. Reménykedik, hogy apja egyszer ismételten boldog lesz valaki oldalán, és nem érdekli milyen azaz ember, csak mosolyogni lássa szerető édesapját.

   Kim SeokJin

   Kim SeokJin, mindenkit megtéveszt hihetetlenül fiatal kinézetével, így gyakran gondolják mínusz tíz évvel fiatalabbnak, mint a kora, aztán meg is döbbenti ismerőseit, mikor tudatosulnak, korántsem fiatal. Egy életvidám, mosolygós személyiség, aki szeret az emberekről gondoskodni, így nem teher számára, ha valakire esetleg főznie kell, sőt, nagyon szereti, ha valaki hasznára lehet, így nem utasít el semmilyen munkát, amivel esetleg megkérik. Nagyon titokzatos személyiség, a családjáról nem szívesen mesél, egyáltalán nem akar emlékezni rájuk, mert túlságosan nyomorúságossá tették gyermekkorát. Imádja a gyerekeket, nem is csoda, hogy egy cukrászdában dolgozik, ahova a szülők boldogan viszik a gyermeküket, hogy egy-egy gombóc fagyit megegyenek. Mikor úgy hozza a sors, hogy költöznie kell, a nem messze lévő körzetbe költözik, ott is egy társasház második emeletére. Amint megmutatják neki a lakást, ki is veszi, mert beleszeretett a helybe és másnap meg is kezdi a költözködést. Nem nagyon szeret mesélni magáról, jobban szereti, ha ő hall másikról és segíthet nekik bármiben, talán ezért is figyel fel szomszédjára és annak kislányára, aki egyből elvarázsolta.