16.fejezet

   Reggel a megszokottnál is korábban keltem, legalábbis, ami nekem koránnak számított. Egyszerűen képtelen voltam aludni, nem is aludtam teljesen az éjjel csak pihentettem a szemeimet, és olyan hajnali négy és öt között nem bírtam már tovább és óvatosan kimásztam barátom ölelő karjai közül. Figyeltem, amint kihasználja, hogy övé az egész ágy és ez megmosolyogtatott, amint barátomat nézhettem. Lassan cirógattam arca puha bőrét, és egy-két aprócska puszit is nyomtam rája. Csendesen hagytam el a szobát, majd a telefonomat a kezembe fogva, mentem ki a teraszra és ültem le a hintaágyba. Néztem ki a fejemből, próbáltam a tegnap este történteket feldolgozni, de valahogy nem sikerült és szükségem volt valakire, akivel ezt megbeszélhettem, és csak egy emberre tudtam gondolni.

   - Mi az haver? - hallottam meg kómás hangját. - Tudod te hány óra van? - kérdezte egy hatalmas ásítás közepette és talán még ki is mászott az ágyból, hogy ne zavarja feleségét.

   - Tudom, hogy még nagyon korán van és sajnálom, hogy felébresztettelek, amikor még így is alig alszol valamit, de muszáj beszélnünk.. - néztem le magam elé, amint megszólaltam.

   - Mi történt? - kérdezte egyből.

   - Én.. - kezdtem bele, de bennem akadt a szó. - Én.. majdnem megtettem Jinnel..

   - Micsoda?

   - Én.. belekezdtem egy előjátékféleségbe, de.. aztán valamikor rájöttem mit is tettem, így abbahagytam. Annyira.. furcsa volt, de rohadtul tetszett. Tetszett az egész szituáció, hogy hozzáérhettem, hogy csókolhattam a bőrét, és talán, ha nem nyitottam volna ki a szemem, talán... talán megtörtént volna - túrtam bele a hajamba, miközben beszéltem és nagyon idegessé váltam.

   - Figyelj NamJoon, ez teljesen normális. Normális, hogy ennyire össze vagy zavarodva, de ezt már mondtam. Furcsa, mert egy férfiről van szó és nem egy nőről, és tetszik, mert basszus vannak igényeid ilyen téren. Ne legyél ennyire nyuszi. Tudom, könnyebb mondani, mint megtenni, de ne legyél ennyire betojva.

   - Tudom-tudom, de nem akarom elsietni a dolgokat. Főleg nem ezt. Ahhoz képest, hogy egyszer csókolóztunk, de még az sem nevezhető annak, mégis ilyeneket teszek vele...

   - Várj csak egy percet! - szakított félbe barátom. - Ti csókolóztatok, és nekem ezt nem mondtad el?

   - Nem mondtam, amikor leitattál?

   - Nem. Ezt az információt kihagytad.

   - Bocsánat. Én úgy emlékeztem, hogy mondtam neked.

   - Fátylat rá, de akkor most elmeséled szépen.

   - Nem volt semmi nagydolog - sóhajtottam egyet. - Megálltam mögötte és mikor megfordult, akkor túl közel volt és véletlenül megcsókoltuk egymást. Ennyi történt.

   - És ez pontosan mikor történt?

   - Öhm.. amikor Hyuna kórházban volt, utána hazajöttünk és Jinnel beszélgettünk, amikor pedig hazament, akkor történt. Éppen kikísértem.

   - Aha. És mit éreztél akkor?

   - Azt, hogy milyen kellemes és.. - itt újra felidéződött bennem a pillanat és görcsbe rándult a gyomrom.

   - És?

   - És, hogy több olyan pillanatot akarok.

   - Kim NamJoon, neked teljesen elcsavarta a fejedet a szomszéd pasi - mondta nevetve, majd a következő pillanatban egy kisbaba sírására lettem figyelmes. - Shhh kicsikém - hallottam Hoseok aggódó hangját.

   - Ezt eddig is tudtuk - mosolyogtam. - De hagylak is. Köszönöm, hogy meghallgattál.

   - Nincs mit, erre vannak a barátok. Akkor, hatkor nálatok?

   - Ha minden igaz.

   - Akkor ott találkozunk.

   - Rendben. Szia.

   - Szia - és megszakítottuk a vonalat.

   Zsebem mélyére mélyesztettem a készüléket, majd lökni kezdtem a hintaágyat és elmerengtem a már fent lévő Nap, csodálatos látványában. Azt imádtam a nyárban, hogy nagyon sokáig volt világos, így a teendőimet el tudtam végezni, és tovább csodálhattam a gyönyörű világot, amelyben éltünk. Imádtam a meleget, mely kellemesen futkosott végig bőrömön, hogy nem adott okot a félelemre, amit néha a hideg nyújtott nekem. Elém tárultak azok a napok, amiket itt töltöttem, jobban mondva az évek, melyeket ebben a házban éltem le. Csodálatos huszonegy évet töltöttem e falak között és boldog voltam, hogy a szüleim olyanok voltak, amilyenek és, ahogy neveltek engem, a legjobb munkát végezték. Természetesen voltak napok, amikor nagyon nem értettünk egyet, de melyik kamasz az, aki nem lázad egyszer sem a szülei akarata ellen? Minden kamasz lázad, ez "szabály". Emlékeztem a napra, amikor először hoztam haza Minhiet, hogy bemutassam anyáéknak. Anya szinte repesett az örömtől, mikor megtudta, hogy járunk és annyira boldog volt, hogy szinte lányaként gondolt Minhiere, ahogy az elkövetkező majdnem tíz évben is tette. Minhie tíz évig volt képes elcsavarni édesanyám fejét, amíg el nem veszítettem, de amit anya tegnap mondott, azt jelentette, hogy ő is nehezen engedte el fogadott lányát. Boldog voltam, hogy anya is annyira szerette Minhiet, mint én. Jó volt visszagondolni azokra a pillanatokra, de tudtam, hogy nem gondolhattam mindig Minhiere, hiszen, itt volt már nekem Jin, és mégsem tehettem azt, hogy a volt feleségemre gondolok, miközben volt már valakim. Mondjuk Jin, nagyon megértő velem, és tudta jól, mennyire is volt fontos számomra Minhie, most is fontos volt, de mostanában nem keserített el a gondolat, hogy nem volt mellettem. Ez talán annak az oka volt, hogy Jin mellettem volt és eltüntette az űrt a szívemből, ami már jó ideje ott tátongott. Örültem, hogy valaki végre valaki elfoglalt a szívemet, ismételten.

   Gondolataimból az zökkentet ki, amint egy számomra nagyon kedves személy letelepedett mellém és szorosan hozzám bújva terült el a hintaágyon. Átöleltem testét és csókokat nyomtam hajába. Nagyon szerettem és nem tudtam, hogyan fogom mindazt viszonozni, amit értem tett. Nagyon szerettem őt, az egyik legfontosabb személy volt az életemben. Boldog voltam, hogy minden nap láthattam és megmosolyogtatott, hogy az életemet csodálatossá tette.

   - Meg fogsz fázni, ha mezítláb vagy kint - mondtam halkan és megsimogattam hátát.

   - Ez rád is éppen annyira igaz Nam - pillantott fel rám, mire csak elnevettem magamat. - Hallgass az idősebbre.

   - Most kihasználod, hogy idősebb vagy nálam? - mosolyogtam nagyban.

   - Természetesen, mivel nem akarom, hogy beteg legyél, vagy más bajod legyen. Baj, hogy aggódom érted?

   - Dehogy baj - nyomtam egy puszit arcára.

   - Miért keltél fel ilyen korán? Tudtommal, imádsz lustálkodni az ágyban - mosolygott nagyban.

   - Csak nem az én drága kislányom említette ezt? - vigyorogtam nagyban. - Nem bírtam aludni. A tegnap történtek zajlottak le bennem állandóan és nem bírtam nyugton maradni. Na meg, sikeresen felébresztettem legjobb barátomat is, de muszáj volt beszélnem vele. Néha eléggé döntésképtelen vagyok.

   - És sikerült döntened? - kérdezte kíváncsian és felült, hogy egy szinten legyünk.

   - Mondhatni - sóhajtottam. - Inkább biztatott, hogy ne legyek ennyire nyuszi - mosolyogtam rá és átkaroltam vállát.

   - Nem is vagy nyuszi - mosolygott, majd fejét vállamra fektette. - Tudom, hogy új neked ez az egész, mert mégsem nő vagyok, bár az eddig kapcsolataimban, mindig is az voltam, de mégis más ha egy nővel vagy együtt, mint egy férfival. Teljesen mást érzel és másképpen működnek a dolgok. Lehet egy nőt így vagy úgy izgatsz fel, de lehet egy férfit sokkal nehezebb. Minden ember más, és ezt ki kell tapasztalni idővel. Nem foglak siettetni semmivel sem, mert nem akarlak elijeszteni, sem pedig elveszíteni, így várni fogok, míg te nem kezdeményezel, mint tegnap este is. Bevallom, azt hittem meg fog történni, mert olyan vággyal és szenvedéllyel teli volt minden csókod és érintésed, hogy én képes lettem volna odaadni magamat neked. Ilyet még egyszer sem éreztem, pedig nem az első kapcsolatom, de te mégis képes vagy meglepetéseket okozni nekem - emelte tekintetét rám és elmosolyodott. - Boldog vagyok, hogy rád találtam Nam - simogatta meg karomat, majd összekulcsolta ujjainkat.

   - Én is az vagyok Jin - simogattam meg kézfejét és rámosolyogtam.

   Még egy kis ideig kint üldögéltünk a teraszon, majd bementünk, hogy reggelit készítsünk anyának és Hyuna is nemsokára érkezett, így valamivel elő kellett állnunk és mivel csak anya tartózkodott rajtunk kívül a házban, így Jinnel bátrabban értünk a másikhoz. Többször álltam oda mellé, karoltam át derekát és húztam magamhoz, és természetesen rengeteg puszival hintettem bőrét is. Nagyjából az egész reggel, amíg anya meg nem érkezett közénk, apró érintésekből és puszi lopásokkal teltek és annyira boldog voltam, hogy mellettem volt, hogy teljesen megfeledkezve anyáról, öleltem át hátulról barátomat, aki éppen azzal foglalkozott, hogy a tányérra helyezze a reggelinket és apró csókokkal borítottam nyakát, de ügyelve arra hogy semmi olyat ne tegyek amit tegnap este. Rettenetesen tetszett, amit akkor műveltünk, de tudtam jól, annak még nem érkezett el az ideje. Nem tudom, hogy ilyenkor már illik-e ilyet mondani, de megkívántam barátomat és nem csupán egy csók erejéig, hanem annál is tovább, de tudtam jól, ha belekezdenék, most a megváltoztatná az életem és talán rossz irányba. Még csak most jöttünk össze, még nagyon nem is tudtunk semmit sem csinálni kettesben. Az első vacsoránkon is ott volt Hyuna, nem mintha annyira zavart volna kislányom, de vágytam arra hogy kettesben legyek barátommal. Majd valamit ki kell találnom, hogyan is töltsünk több időt egymással, hogy Hyuna ne fogjon gyanút. Nem akartam sokáig titkolni kislányom elől a kapcsolatunkat, de még nem álltam készen arra, hogy beavassam a történtekbe. Azt tudtam, hogy kislányom él-hal Jinért és ezért eléggé féltékeny voltam barátomra, amiért így elcsavarta egyetlen lányom fejecskéjét. Talán csak, azért voltam féltékeny, mert amióta Jin felbukkant, kevesebb figyelmet kaptam kislányomtól, mert hozzá voltam szokva, hogy állandóan körülöttem volt, de mostanában, Jin fontosabb volt neki. Tudtam jól, hogy kislányom imád és ő ezt az egészet nem úgy fogta fel, mint én. Meg kell találnom a megfelelő alkalmat, amikor lányomnak elmondok mindent és "bemutatom" neki Jint, mint a barátomat.

   Éppen a reggeli maradványait pakoltam el és tettem a mosogatóba a koszos tányérokat, hogy elmosogassam, mikor csengettek. Anya ment, hogy ajtót nyisson, Jin a nyomában, majd két másodperc elteltével, meghallottam kislányom gyönyörű hangját, amint Jinnek és anyának áradozott arról, mennyire is jó volt ott lenni Hanuelnél, és mennyi mindenről beszélgettek, na meg nevettek. Hatalmas mosollyal az arcán jött be az étkezőbe, és amint megpillantott már rohant is hozzám. Megtöröltem kezeimet, és leguggolva hozzá öleltem magamhoz őt. Vigyorgott, mint a tejbe tök és be nem állt a szája egész délelőtt, amit én mosolyogva hallgattam, amint a hintaágyban ültünk. Elhelyezkedett az ölemben és úgy beszélt nekem a tegnap estéről, és boldog voltam, hogy mindent megosztott velem. Minden titkát elmondta nekem, minden örömét és baját. A világ legszerencsésebb apukájának mondhattam magam, amiért egy ilyen gyönyörű, okos, felvilágosult és életvidám kislánnyal áldott meg az élet. Többször végigsimítottam gyönyörű, hosszú, barna haján, majd egy hirtelen ötlet vezérelve, elkezdtem befonni azt. Kacarászva tűrte bénaságomat, mert nem tudtam olyan tökéletes fonatot készíteni, mint Minhie, de törekedtem arra, hogy a legtökéletesebb legyen. Végül csak elkészültem fonatával, amit mosolyogva köszönt meg és sietett be, hogy megmutassa anyának művemet. Követtem őt és éppen Jinnek áradozott a gyönyörű hajáról, de mondtam, hogy nem lett a legszebb, mire kislányom veszekedni kezdett velem, mert neki nagyon tetszett a haja és így fog járni iskolába mostantól. Mosolyogva csókoltam arcon, majd ment a szobájába, hogy eltegye a felesleges cuccait.

   A vasárnap, úgy telt el, mintha nem is lett volna. Nagyon gyorsan teltek a percek és az órák, mire észbe kaptunk már tartottunk is hazafelé. A vacsora végül elmaradt, mert YunSeo nem érezte jól magát, és Hoseok nem akarta otthon hagyni, így inkább átettük más időpontra. A buszon találtunk két helyet egymás mellett, így én befészkeltem magam az ablak mellé, Hyuna az ölembe ült, Jin pedig mellettünk, lábainknál a táskákkal. Szerencsére alig voltak a járaton, így Jin kezét bátran fogtam meg. Nem féltem, hogy kislányom meglát minket, mivel mélyen aludt ölemben, az ablak felé fordulva. Eléggé nosztalgikus volt a hangulat. Elém időzött az állatkertben töltött nap, amikor ugyan így jöttünk hazafelé, csak annyi különbséggel, hogy nem fogtuk egymás kezét. Furcsa volt, így hazamenni, de boldog voltam, hogy mellettem volt a világ legcsodálatosabb embere.

   Hazaérve az ajtóknál elváltak útjaink és a nap hátralévő részében a saját lakásunkban töltöttük. Nem tudtam, ő éppen mit csinált, de nekem nagyon hiányzott, pedig csak néhány perce váltunk el egymástól. Aztán hirtelen támadt egy ötletem, és azt leírtam Jinnek. Nagyon meglepődött, hogy én ilyen ötlettel álltam elő, de azt mondta ő benne van, így csak várnom kellett az éjszakát. Az órák nagyon lassan teltek, Hyunaval a másnapra készültünk, összepakoltuk a cuccait, aztán kiteregettem a ruhákat, amiket a mosógépbe tettünk hazajöttünkkor, majd én is készülődni kezdtem másnapra, de valamiért semmi hangulatom nem volt hozzá.

   Egész végig az lebegett a szemem előtt, hogy az éjszaka milyen csodálatos is lesz. Hátsószándékaim egyáltalán nem voltak, csupán nagyon vágytam a társaságára és az, hogy az elmúlt két éjszakát együtt töltöttük, csak még jobban hozzá kötött. Amit egyszer megkedvelek, azt nehezen tudom elengedni. Az a két éjszaka éppen elég volt, hogy mindig Jin mellett akarjak lenni, hogy érezzem, amint a testével hozzám bújik. Azt, hogy karjaival átölelt és arcát mellkasomba fúrta. Érezni, hogy valakinek a szívverése éppen ugyanabban az ütemben, mint a sajátom. Vágytam Jin közelségére, de nagyon. Azt akartam, hogy mellettem legyen, egyszerűen üresnek éreztem magam, ha nem volt a közelemben. Teltek az órák, végül kislányomat lefektettem aludni és körülbelül tíz percen belül már mélyen is aludt. Becsuktam ajtaját, majd járkálgatni kezdtem a lakásban, várva, hogy az óra tízet üssön. Ezt az időt beszéltük meg Jinnel, ekkor már biztos alszik Hyuna, így nem fog gyanakodni, sem látni semmit. Lassan fogytak a percek, de végül elérkezett az idő és a bejárati ajtóhoz indultam. Megálltam előtte, vártam, hogy pontosan tíz legyen, majd néhány másodperc elteltével kinyitottam az ajtót, a szívem pedig úgy vert, mintha ki akart volna szakadni mellkasomból. Arcomon hatalmas mosoly terült el, amint megláttam szomszédomat, aki mosolygott, de meg is volt szeppenve kissé. Kedvesen üdvözöltem és kezét megfogva, hívtam be a lakásba, majd zártam be mögötte az ajtót. Kicsit olyan érzésem volt, mintha azért lenne ennyire ideges, mert azt hiszi meg akarom tenni vele, bár azt lehet nem így tenném. Adtam egy hosszú csókot arcára, hogy megnyugtassam, ami egy kis ideig sikerült is. Megkínáltam egy kis étellel-itallal, majd mondtam, hogy menjünk be a szobámba, mert ott kényelmesebb. Kissé feszengve, de megfogta kezemet és követett a sötét és zár helységbe, ahol egyszer járt csak akkor sem önszántából. Behúztam magam után, majd az ajtót bezártam mögötte és láttam, amint meg idegesebbe válik.

   - Jin - szólítottam meg lágyan, mire lassan rám emelte tekintetét. - Semmit sem fogok csinálni, ha éppen ezen agyalsz - néztem bele szemébe és megsimogattam karját. 

   - Tudom, hogy nem fogsz, csak.. túlságosan is örülök annak, hogy áthívtál.

   - Neked az örülés egyet jelent a félénkséggel? - vontam fel szemöldökömet.

   - Nem vagyok felénk - vágta rá egyből.

   - Á nem, csak azért nem mersz közelebb jönni hozzám, mert túlságosan is jóképű vagyok - mosolyogtam nagyban.

   - Ebben nagyon is igazad van - lépett közelebb hozzám egy igen érdekes tekintettel, ami kissé megrémisztett és még az élet is megállt bennem, úgy nézett engem. Egyszerűen nem tudtam mit felelni mondatára és nem is azzal volt bajom, sőt, semmivel sincs bajom, de ahogy néz engem, mintha menten felfalna és ez megdöbbentő. Egy hatalmasat nyeltem, mire csak egy gyönyörű mosoly került ajkaira és arcon csókolt. - Úgy érzem, most te vagy felénk - kacsintott leült az ágyamra, én pedig csak álltam és néztem. Nem tudom mennyi idő is telt el, de csak arra lettem figyelmes, hogy Jin ismét előttem állt, de most már kezemet fogta. - Ennyire nem ijeszthettelek meg Nam - nézett szemembe és megsimogatta bőrömet.

   - Nem megijesztettél, hanem megdöbbentettél.

   - Bocsi, nem akartam, csak ha már te is viccelődtél, akkor én is. De úgy tűnik, én nagyobb hatással voltam rád - lépett közelebb hozzám.

   - Hát eléggé. 

   - Mivel tudlak kiengesztelni? - kérdezte, miközben átkarolta nyakamat és gyönyörű szempárját rám emelte.

   - Ha minden este itt leszel velem - tettem kezemet derekára és kissé közelebb húztam magamhoz.

   - Tényleg ezt szeretnéd?

   - Igen, de csak ha te is. Nem akarok rád erőltetni semmit sem.

   - Egyáltalán nem erőltetsz semmit sem - mosolygott nagyban. - De, szívesen elfogadom ezt az ajánlatot.

   - Komolyan?

   - Egy ilyet senki sem utasítana vissza, főleg, ha rólad van szó.

   - Ennyire vonzó lennék számodra? - vigyorogtam nagyban.

   - Ha tudnád mennyire - mondta halkan és arcát beletemette nyakamba. Szorosan öleltem őt, és ringattam karomban, mint egy gyereket, akit meg kell nyugtatni, de inkább csak a hangulat miatt tettem. - Amúgy - szólalt meg halkan - Hyuna nem fog rájönni? Nem akarod még elmondani neki? - emelte fel kissé fejét, hogy láthassam arcát.

   - Nem tudom. Még várnék egy kicsit, ha nem gond.

   - Dehogy gond, csak engem is érdekel a véleménye a kapcsolatunkról.

   - Meg fogja tudni, csak idővel.

   - Rendben, de aztán engem is avass be - mosolygott és egy csókot nyomott arcomra. - És, hogy tervezted az estét?

   - Mármint?

   - Meddig maradhatok? Gondolom, nem akarsz holnap reggel arra ébredni, hogy Hyuna az ágy mellett áll és kérdőre von téged azért, mert melletted vagyok. Hánykor szokott felkelni?

   - Én szoktam ébreszteni, olyan háromnegyed hét körül.

   - Akkor, én hatkor hazamegyek, ha szeretnéd, hogy addig maradjak.

   - Leginkább azt szeretném, ha sosem kéne hazamenned - néztem bele szemébe.

   - Nam - hajtotta le fejét.

   - Valami rosszat mondtam?

   - Nem, csak ne szaladj annyi előre. Nem tudhatod, hogy holnap mit akarsz majd, és mit nem. Ezen ráérsz akkor gondolkodni, amikor már komolyabb lesz a dolog. Nem szeretnék elrontani semmit sem - simított végig mellkasomon.

   - Rendben, de tényleg azt szeretném, ha végig itt maradnál, legalábbis az éjszaka biztos.

   - És szeretnéd, ha holnap is?

   - Igen, de csak akkor, ha te is.

   - Ezt már tényleg nem utasítom vissza - mosolygott nagyban, majd megfogta kezemet és az ágyhoz húzott.

   - Gyorsan átöltözöm, és akkor aludhatunk is - nyomtam egy puszit arcára.

   - Izé..

   - Valami baj van?

   - A nagy izgalomban, semmit sem hoztam magammal, legalábbis ruhát nem.. - harapta be ajkait és lehajtotta fejét.

   - Akkor keresek neked valamit. Szerencsére azonos a ruhaméretünk - mosolyogtam és a szekrényhez léptem, majd kutakodni kezdtem. Kihalásztam egy olyan pólót, amit nemigen használtam, és egy kényelmesebb melegítő nadrágot. - Ezek megfelelnek? - nyújtottam át neki.

   - Tökéletesek - mosolygott és elvette tőlem a ruhákat. - Akkor én el is megyek öltözni.

   - Maradj. Majd én kimegyek.

   - Jó - hajtotta le fejét, hogy ne lássam pirulós arcát. Mosolyogva kaptam fel ruháimat, majd mentem a fürdőbe, hogy átöltözzek. Kissé megmostam arcomat, majd felvettem trikómat és háromnegyedes nadrágomat, és visszamentem a szobához. Lassan tettem kezemet a kilincsre, majd másik kezemmel kopogtattam, hogy ne zavarjam meg Jint. Igaz, hogy mind a ketten férfiak voltunk, és tudtuk jól, hogy mindkettőnknek volt olyanja, csak mégis más volt az egész helyzet. Megvártam, míg halkan felelt majd benyitottam. Ott állt az ágyam mellett és várt rám. Nem is tudom, mikor éreztem így magamat utoljára. Elfogott a lányos izgatottság. Letettem a cuccaimat, majd megfogtam kezét és befeküdtünk az ágyba. Olyan fel tizenkettő fele járhatott az idő, és mi meg csak most kerültünk a takaró alá. Átkaroltam barátom derekát, mire ő csak szorosan hozzám bújt, innen éreztem, hogy akár közvetlenebbül is hozzá érhettem. Lassan kezdtem el simogatni oldalát, a pólóján keresztül, miközben arcát a párnámra helyezte és úgy nézett engem, és én is őt néztem. Akartam mondani valamit, de nem tudom mit, így inkább csak mosolyogtam és úgy csodáltam arcát. Boldog voltam, hogy elfogadta meghívásomat és itt volt velem, mert tényleg függőjévé váltam, hogy képtelen voltam, akár egy percet is nélküle lenni. Nagyon fontos volt nekem Jin, és azt akartam, hogy örökké az életem részese legyen. Ott feküdtünk az ágyamban, éjszaka, kettesben, semmi és senki sem zavart minket, és azt gondoltam, hogy tökéletes az életem, ennél már csak jobb lehet, de hatalmasat tévedtem..

   Június közepénél jártunk, ma volt az utolsó tanítási nap, holnap már csak a bizonyítványokat adjuk oda a diákoknak. Holnap lezárjuk a tanévet, de még a végzőseinkkel találkozni fogunk, mert a szóbelik jövő héten esedékesek, így még be kell járnom hozzájuk, aztán ott van még a bankett is, amit sikerült végre lefixálnunk. Mindent lerendeztünk, már mindent megbeszéltem az egyik anyukával, akinél lesz a bankett, hogy mi mindenre lesz szükségünk, hogy mit kell esetleg még megvennünk, de végre ezzel is megvoltunk, így már csak a feleleteket kellett túlesni és mehettünk is a szabadságunkra, legalábbis a diákok. A tanároknak még június huszonharmadikáig be kellett járniuk, hogy lezárjuk a naplókat, elrendezzük a termeinket, mindent úgy kell otthagynunk, hogy rendben legyen, de valamikor két nap alatt végeztem ezekkel a dolgokkal, de természetesen kötelezően be kellett mennünk. Ezt utáltam csak a munkámban, hogy a nyári szünet nem volt olyan hosszú, mint ahogy szerettük volna. Kislányommal és barátommal éppen az iskola épülete felé vezető úton ballagtunk. Lányom arcán hatalmas mosoly terült el, ahogy kettőnk között sétált és fogta a kezünket. A mosoly levakarhatatlan már néhány napja az arcáról, amióta megtudta, hogy Jinnel egy párt alkottunk.

   Éppen otthon pakolgattam, Hyuna a szobájában volt és vártuk Jint vacsorára, mert szokássá vált, hogy hol nálunk, hol nála vacsoráztunk, és most mi voltunk a sorosak. Megterítettem és csak vártam, hogy barátom végre felbukkanjon és hát ez meg is történt, mintha csak a gondolataimat olvasta volna. Kopogtatott az ajtón, én pedig hatalmas mosollyal az arcomon köszöntöttem őt. Egyből átölelt és egy puszit nyomott arcomra, én is övére, majd beljebb invitáltam a lakásba. Elfoglalta a megszokott helyét, majd végül kislányom is felbukkant. Elkezdődött a vacsora, végig mosolyogtunk és nevettünk, míg végül Jinnek "haza kellett mennie", így elbúcsúztunk egymástól, majd kislányomat is lefektettem aludni, én pedig vártam, hogy az óra tízet üssön. Majdnem minden éjszakát itt töltött Jin, Hosoek-nak is beszámoltam erről, lassan két hete alkottunk egy párt és hihetetlenül boldog voltam mellette. Mikor az óra elérte a tízet, már siettem is az ajtóhoz, hogy beljebb invitáljam páromat. Igen, mostanában, így kezdtem el hívni, de ezt ő nem tudta. Beljebb hívtam barátomat, míg végül az étkezőben nem találtuk magunkat, és szorosan magamhoz öleltem, miközben ő is bújt hozzám. Apró puszikkal hintettem arcát, ez mostanában nagyon szokásommá vált, egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne érintsem meg bőrét. Csak álltunk és öleltük a másikat, kezemmel hátát simogattam, ajkaim bőrét érintették, hatalmas mosoly terült el mindkettőnk arcán, egész addig, míg egy hangot meg nem hallottunk. Ereimben megfagyott a vér és láttam Jin arcán is a rémületet, hogy a hang tulajdonosa meglátott minket. Lassan engedtem el barátomat, majd kezdtem el fordulni a személy fél, aki megszakította boldog pillanatainkat. Már elkezdtem volna beszélni, már kitaláltam, hogy mit mondjak neki, de ő megelőzött.

   - Miért nem mondtad el ezt nekem Papa? - lettem kérdőre vonva. - Miért nem mesélt a Papa nekem? - jött közelebb hozzánk.

   - Kicsim - guggoltam le hozzá. - Én el akartam mondani neked, csak.. 

   - A papád szerette volna, ha biztosabb a dolog és megbizonyosodjon arról, hogy tényleg velem akar lenni - kapcsolódott be Jin is. Mosolyogva néztem rá, amiért kisegített. 

   - És miért gondolkodtál ennyit rajta, Papa?

   - Mert féltem, hogy mit szólsz hozzá. Amióta a Mama nincs közöttünk, senkivel sem voltam együtt és nem tudtam, hogyan reagálnál arra, ha esetleg lenne valakim - mosolyogtam kislányomra.

   - Engem nem érdekel, hogy kivel vagy együtt, csak az a fontos, hogy boldog legyél - mondta kislányom és szorosan átkarolta nyakamat. - Az a fontos, hogy a Papa boldog legyen. - szorosan öleltem magamhoz. - Ha a Papa boldog, akkor én is az vagyok, és tudom, hogy a Mama is nagyon örül neked - bújt hozzám szorosan, nekem meg majdnem eleredtek a könnyeim szavaitól, de tartottam magam.

   - Nagyon szeretlek Kicsim.

   - Én is szeretlek Papa - nyomott egy puszit arcomra és rám mosolygott. - Akkor ti most Jin oppa-val együtt vagytok?

   - Igen - feleltem kérdésére mosolyogva.

   - És lefeküdtetek már?

   - Mi mé... Micsoda??? - néztem rá döbbent tekintettel, amint ez a kérdés elhagyta a száját. - Hogy kérdezhetsz ilyet Hyuna?

   - Én csak kíváncsi voltam.. A többiektől hallottam, hogy az ő szüleik le szoktak feküdni, mert szeretik egymást, ezért kérdeztem.. - mondta halkan, miközben lehajtotta fejét.

   - Semmi baj Hyuna - guggolt le hozzánk az idősebb és kislányomra nézett. - Azért kérdezted, mert kíváncsi voltál, és mert azt szeretnéd, ha a papád boldog lenne. Ezzel nincs semmi baj, ne legyél szomorú - simogatta meg arcát, mire kislányom lassan felemelte a fejét.

   - Akkor Jin oppa, mostantól az anyukám? - kérdezte, mire Jinnel összenéztünk.

   - Miért pont Jin oppa az anyuka? Ő idősebb, mint én - néztem kicsit értetlenül lányomra. - Meg Jin, ő fiú. Hogy lehetne az anyukád?

   - Mert minden gyereknek, egy apukája és egy anyukája van. Nekem a Papa, az apukám, és aki a Papával van, az az anyukám. Akkor Jin oppa lesz az anyukám - vázolta fel kislányom a logikáját, mire Jin halkan kuncogni kezdett.

   - Ha ennyire szeretnéd, leszek az anyukád Hyuna - mosolygott kislányomra barátom, aki pedig hatalmas vigyorral az arcán ugrott bele a nyakába és addig szorongatta, míg ki nem préselte belőle a szuszt. Örültem, hogy Hyuna ilyen könnyen kezelte a dolgokat és, hogy ennyire jól fogadta a helyzetet. Nem hittem volna, hogy így tudja meg, én úgy akartam, hogy egy vacsoránál mondjuk el neki, de az élet nem így akarta. Örültem, hogy végre megtudta kislányom, és nem kellett már titkolnunk semmit sem előtte. Egy kicsit még kint voltunk, majd ismét lefektettem kislányomat és bezártam magam után az ajtót. Nekidöntöttem hátamat a falapnak és úgy vettem egy mély levegőt. Megkönnyebbültség volt már, hogy nem titkoltam semmit sem lányom előtt, és valahogy könnyebbnek is tűnt az életem. Hyuna "megengedte", hogy Jin itt aludhasson nálunk és már nem kell, hogy titokban átsurranjon hozzám, mert valahogy mindig is sejtette, hogy van valami közöttünk, mert túlságosan sok időt töltöttünk együtt, ebben pedig tökéletesen igaza volt. Gondolataimból, egy lágy érintés zökkentett ki, amint arcomhoz ért, és mikor felkaptam fejemet Jint láttam magam előtt, mosolyogva és egy puszit nyomott arcomra.

   - Gyere aludni, fáradtnak látszol - fogta meg kezemet és egy csintalan mosollyal az arcán kezdett el a szobám felé húzni. Mosolyogva követtem őt, és amikor beléptünk a szobámba, bezártam magam mögött az ajtót. Az elmúlt néhány alkalommal már egy helységben is öltözködtünk, így meg tudtam csodálni testét, de leginkább csak hihetetlenül széles vállát, mert általában háttal nekem öltözött. Néha alig bírtam elszakítani tekintetem róla, így már rám kellett szólni, hogy én is öltözzek, mert akkor sosem fogunk aludni. Végül csak sikeresen átöltöztem és befeküdtünk egymás mellé az ágyba, de most nem én voltam az aki egyből átölelte a másikat. Jin kissé feljebb csúszott az ágyban és átölelt, pont, ahogy én szoktam őt és arcom egy vonalba került mellkasával. Lassan átvezettem kezemet derekán és átöleltem, miközben arcomat belefúrtam mellkasába. Kellemes volt, hogy most engem öleltek és simogattak, most én voltam a "gyerek". Jin, lassan és édesen kezdte el simogatni hátamat és hajamat, amibe csókokat nyomott. Egyszerűen annyira jól éreztem magam, hogy pillanatokon belül, már mélyen is aludtam, másnap reggelig fel sem ébredtem. Mintha meg sem mozdultam volna az éjjel, ugyanabban a pozícióban ébredtem, egyedül annyi különbséggel, hogy Jin nem volt mellettem. Hatalmas szemdörzsölés közben kászálódtam ki az ágyból, majd mentem ki az étkezőbe, ahol kislányom már az asztalnál ült és reggelizett, barátom pedig a konyhában szorgoskodott. Köszöntem kislányomnak, egy puszit is nyomtam arcára, majd Jin felé vettem az irányt, aki eddig nem nagyon vett észre, így kissé váratlanul érte, amikor hátulról átöleltem kora reggel. Mosolyogva üdvözölt és egy puszit nyomott az arcomra, miközben én el nem engedtem. Túlságosan tökéletes volt minden.

   És ez csupán néhány napja történt. Lassan megérkeztünk az iskola elé, Jinnek még volt egy kevéske ideje, így elkísért minket, aminek kimondottan örültem, viszont, amikor az épület elé értünk, teljesen elment az életkedvem. Nem akartam elválni Jintől, de mind a kettőnknek dolgoznia kellett. Lebiggyesztett ajkakkal figyeltem, amint kislányom elköszönt barátomtól, majd nekem is egy puszit adva, sietett be a barátaihoz. Lehajtott fejjel bámultam a betont és nem akartam, hogy egyedül legyek.

   - Mi a baj Nam? - hallottam meg hangját, amint lágyan megérintette kezemet. Az utcán, csak ennyire mutathattuk ki kapcsolatunkat, és ezt nagyon nem szerettem.

   - Csak nem akarok elválni tőled - feleltem halkan és lassan feléje fordultam.

   - Nagyon aranyos lettél az utóbbi időben - mondta mosolyogva és megsimogatta arcomat.

   - Ez inkább rád igaz - emeltem rá tekintetemet.

   - Ez igazán kedves tőled - vigyorgott rám. - Ma este, sajnos nem tudok nálad aludni. JungKook és TaeHyung ma érkeznek és nem holnap. Csak három napig maradnak, utána ismét a tiéd vagyok, de nagyon örülnék neki, ha átjönnétek Hyunaval vacsorázni vagy ebédelni. Kookie-ék is biztos szívesen látnak titeket. TaeHyung él-hal Hyunaért - mondta végig mosolyogva, ami engem is megmosolyogtatott, de egyben el is szomorított.

   - Akkor vacsoránál találkozunk - mosolyodtam el keservesen.

   - Nam - fogta meg kezemet. - Akármikor átjöhetsz, tudod jól. Nem fogom se én, se Kookie-ék leharapni a fejedet. Nyugodtan gyere át, amikor szeretnél, jó?

   - De..

   - Nincs de - vágott a szavamba.

   - Rendben - mosolyogtam.

   - Akkor gyere át, amikor szeretnél.

   - Köszönöm.

   - Ilyet nem kell megköszönnöd. Viszont nekem mennem kell. Várlak majd. Szia - és egy gyors puszit nyomott arcomra, majd kezemet elengedve indult el dolgozni. Kicsit boldogabban léptem be az iskola falai közé, de közben szomorú is voltam, amiért néhány napig nem fog nálam aludni Jin, de hát nem voltunk összenőve, így nem volt muszáj állandóan együtt lennünk, de én mégis ezt szerettem volna. Beléptem az iskola falai közé és megpillantottam kislányomat, aki éppen a barátainak mesélt nagyban. Csak néhány szót csíptem el, de inkább egy nevet. "Jin oppa", és ez nem egyszer hangzott el a szájából. Amióta megtudta, hogy együtt vagyunk Jinnel, egyre többet érdeklődött felőle, hogy mikor jön át, ma is jön, miért nincs itt, és az ehhez hasonló kérdések hagyták el ajkait. Majdnem napi szintűek voltak ezek a kérdések, és majdnem óránként kérdezte meg. A suliban szinte minden szünetben felkeresett, hogy ezeket megkérdezze, és már kezdett idegesíteni. Szerettem a kislányomat, élek-halok érte, de ezt én már nagyon nem bírtam. Mindig dicsőítette Jint, rólam meg alig esett szó, alig.. kérdezett felőlem, mindig csak Jin. Szerettem mindkettőjüket, de már kezdett elegem lenni abból, hogy állandóan Jin felől érdeklődik, én meg konkrétan le voltam szarva. Már rossz volt hallgatni, hogy ennyit beszélt Jinről. Nem Jinnel volt bajom, vele sosem volt, csak... a helyzettel volt bajom. Minden egyes kérdésnél kislányom szemei ragyogtak, mintha csak ő jelentené a világot neki, és már egy senkinek éreztem magamat. A nap, hihetetlenül lassan telt és csak egyre rosszabb lett. Hyuna, ahogy eddig is tette, minden szünetben kérdezett Jin felől, meg rólunk és már az agyamra ment minden egyes kérdésével, és ez hazafelé sem volt jobb.

   Amint kiléptünk az iskola falai közül, egyből elárasztott a kérdéseivel és dicsőítő szavaival, amiket már nem bírtam hallgatni. Próbáltam kizárni őket, de egyszerűen nem ment. Be nem állt a szája egész úton, csak fecsegett, nekem meg felforrt az agyvizem. Már a fejem is széthasadt, a sok dicsérő szó hallatán, amik nem nekem szóltak és már kezdett forogni velem a világ, mintha megszűnne létezni.

   - ...és annyira vicces - mondta mosolyogva kislányom, ahogy sétáltunk. - Jin oppa, annyira nagyszerű! Mindig olyan finom ételeket tud főzni. Mindig az ő főztjeit akarom enni. Papa, ugye ma is átmegyünk Jin oppa-hoz? - nézett rám csillogó szemekkel.

   - Ma nem - feleltem, ahogy sétáltunk tovább.

   - Mi? Miért nem? Összevesztetek?

   - Nem, de neki is van élete Hyuna.

   - De Jin oppa, sosem panaszkodik ránk, ha ott vagyunk. Ő szereti, ha ott vagyunk nála.

   - Hyuna, neki is kell olyan nap, mikor nem vagyunk vele.

   - De este, meg persze mindig átjön. Hozzám sosem jön át, csak hozzád. Én is Jin oppa-val akarok lenni. Át akarok menni hozzá! - jelentette ki kislányom, és itt pattant el a cérna.

   - Hyuna, ezt azonnal fejezd be! - keltem ki magamból. - Ha azt mondom nem, akkor nem. Mit nem lehet ezen megérteni? Azt akarod, hogy Jin agyára menjünk és megutáljon minket, amiért állandóan a nyakán lógunk? Fogd fel, hogy neki is van élete! Nem mindig az van, amit te akarsz! - néztem végig kislányomra, aki először csak hatalmas kikerekedett szemekkel nézett rám, majd elkezdtek folyni könnyei.

   - Te nem is akarsz Jin oppa-val lenni!! - üvöltött rám. - Te csak azt akarod, hogy veled legyen, és velem ne! Te csak magadra gondolsz! Nem is szeretsz már engem! Minden sokkal jobb volt, mikor még a Mama is itt volt! Utállak!!! - üvöltötte teli torokból, majd kezét kirántva kezemből kezdett el rohanni előre és egy pillanat alatt eltűnt a sarkon.

   - Hyuna!! - szóltam utána és már rohantam is, de fogalmam sem volt, hogy merre ment, mert egyszerűen felszívódott. Eljutottam a sarokra, ahol elvesztettem és onnantól kezdve minden egyes utcába berohantam, megkérdeztem az arra járó embereket, hogy nem látták-e, de senki nem vette észre. Miért olyan nehéz egy kislányt látni az utcán? Rohantam össze-vissza a városban, a környéken, az iskola közelében, de sehol sem láttam. Végigrohantam az egész útvonalat, amelyen szoktunk menni, de nem láttam sehol sem. Már fél hat felé járt az idő, egy órája nem láttam Hyunat és kezdtem kétségbe esni. Soha nem történt meg ilyen velem. Mégis hova tűnhetett? Már hazafelé vettem az irányt hátha hazament. Mégis hogy lehettem ennyire hülye? Hogy ordibálhattam vele? A világ legszörnyűbb apja vagyok.

   A lépcsőn sétáltam felfelé lassan és gondolkodtam hol lehet. Felértem szintünkre és benyitottam a lakásba. Síri csend volt. Hol vagy Hyuna? Csak, nem történt vele valami? Vagy... elrabolták..? Nem! Nem gondolhatok már egyből a legrosszabbra. A rendőrséget nem hívhattam, nem jelenthettem be az eltűnését, mert csak huszonnégy óra elteltével nyilvánítják annak, de én nem akarom, hogy eltűnjön. Letettem a táskáját és a sajátomat a padlóra, majd kiléptem a lakásból és gondolkodni kezdtem, vajon merre lehetett. A zsebembe süllyesztettem kezemet, mikor megéreztem a mobilom és beugrott valami. Gyorsan kikerestem a bizonyos számot és tárcsáztam, majd vártam, hogy felvegye. Nem is értem, eddig miért nem gondoltam rá. Eltelt egy-két pillanat, addig kisétáltam a folyosóra és ott járkáltam, míg végül fel nem vette.

   - Nam..

   - Jin, nem tudod, hol van Hyuna? Egyszerűen eltűnt és..

   - De.. Velem van..

   - Mi? - kérdeztem kikerekedett szemmel. - Mióta?

   - Nagyjából, fél órája találtam rá a cukrászda környékén..

   - Fél órája? Miért nem hívtál azonnal?!

   - Sajnálom.

   - Sajnálod?! Azt hiszed, hogy ennyivel...

   - Papa.. - hallottam meg kislányom hangját, nem is olyan messze tőlem. Elemeltem fülemtől a telefont és megfordultam, ahol vörös, könnyes szemű lányomat pillantottam meg néhány lépésre tőlem. - Ne legyél mérges!

   - Hyuna! - mentem oda hozzá és egyből magamhoz öleltem őt. Erősen kapaszkodott karomba, és sírt keservesem, az szívem pedig hatalmas terhet dobott le magáról. Végre megvan. Szorosan öleltem magamhoz és tartottam, mert nem akartam ezt a napot még egyszer átélni. - Úgy aggódtam érted! Már mindenhol kerestelek!

   - Nam.. - hallottam meg halk hangját, csupán néhány méterre tőlünk. Elengedtem kislányomat és Jin elé léptem.

   - Mégis, hogy lehettél ennyire felelőtlen? - keltem ki magamból. - Miért nem hívtál fel, hogy nálad van Hyuna? Tudod, mennyire aggódtam érte, hogy esetleg valami baja esett?! Hogy lehettél ennyire hülye? - üvöltöttem rá.

   - Bocsánat..

   - Neked.. sejtelmed sincs róla, mit érezhet ilyenkor egy igazi szülő!- vetettem a szemére a dolgokat. - Nem.. Jóval inkább. Mivel neked sose lesznek saját gyerekeid, nem is érdekel, hogy mit érezhet ilyenkor egy szülő - hatalmas szemekkel nézett engem, majd amikor az utolsó mondathoz értem, lassan lehajtotta fejét.

   - Ahogy mondod.. nekem sosem lesz gyerekem és sosem fogom megérteni, mekkora öröm is egy gyerek... Tényleg sajnálom - halkult el egyre jobban hangja. Karon ragadtam Hyunat és behúztam magammal a lakásba, egy hatalmas ajtócsapás kíséretébe. Megálltam az ajtóba és nekidöntöttem a hátamat. Mégis, hogy lehetett ennyire hülye, Jin? Ezt egyszerűen képtelen vagyok felfogni. Felfoghatatlan, hogy Jin ne szóljon nekem. Ennyire nem érzi át, hogy milyen egy gyerekre vigyázni? Hiszen gyerekek között van naponta, mégis...

   - P-papa.. - hallottam meg kislányom szipogását. - Miért haragszol Jin oppa-ra? Én futottam el. Jin oppa, csak hazakísért engem. - Mi? Miről beszél Hyuna? - Én kértem meg Jin oppa-t, hogy ne szóljon neked. Én csináltam rosszat! - nézett rám könnyes szemekkel. - Kérlek Papa, ne haragudj Jin oppa-ra! Ha kell, akkor sokszor bocsánatot kérek, csak ne haragudj rá.. Bocsánat! Bocsánat! Bocsánat!

   - Hyuna..

   - Bo-bocsánat!! - kezdett el bőgni a szemem láttára. Lerogytam a földre és magamhoz öleltem síró kislányomat.

   - Jól van! Semmi baj! - öleltem szorosan és már megbántam, hogy ekkora egy idióta voltam. Az egyedüli hibás én vagyok. Mi több! Otrombán bántam Jinnel, és olyanokat vágtam a fejéhez, amik egyáltalán nem voltak igazak. Tisztába voltam vele, hogy nem kellett volna ilyeneket mondanom, de már megtettem. Csak öleltem a kislányomat, aki keservesen sírt karjaimban, markolászta ingemet és úgy bújt hozzám, mintha az élete múlna rajta. Sosem akartam ezt a pillanatot átélni, főleg nem így. Nem akartam összeveszni Jinnel, nem akartam, ilyeneket mondani neki, de... egyszerűen kicsúszott a számon. Annyira szégyellem magam. Lassan elengedtem kislányomat és letöröltem könnyeit.

   - Hyuna, én most átmegyek Jin oppa-hoz, hogy bocsánatot kérjek. Addig te maradj itt szépen és vigyázz a lakásra, rendben?

   - Rendben - virult fel egyből az arca, ami csillogott a könnyeitől, melyek beterítették bőrét.

   - Sietek vissza, és nagyon sajnálom - öleltem magamhoz és egy puszit nyomtam arcára.

   - Én is sajnálom, hogy elfutottam. Sajnálom Papa.

   - Szeretlek Kicsim - simogattam meg arcát.

   Ott hagytam kislányomat a lakásban és elindultam Jin-hez, fogalmam sincs mi fog történni. Lehet, ajtót sem fog nyitni nekem. Az ajtaja előtt álltam és azon törtem a fejemet, hogy is kérjek bocsánatot. Nagyon megbántottam és olyanokat vágtam a fejéhez, amik egyáltalán nem voltak igazak. Jin, sokkal jobban értett a gyerekekhez, mint én. Jobban szót értett velük, főleg az olyan gyerekekkel, akik egy idősek voltak Hyuna-val. Én sosem érettem azt a korosztályt, talán ezért sem mentem tanítónak. Csak álltam és vártam a csodát, ami természetesen nem jött, míg végül rá nem vettem magam a kopogtatásra. Nem voltam se túl hangos, se túl halk, épp annyira, hogy meghallja, és talán ajtót nyisson nekem. Nagyon reménykedtem abban, hogy legalább annyit megenged nekem, hogy beszélhessek vele, és bocsánatot kérjek tőle, utána azt csinálhat velem, amit csak akar, csak hagyj, mondjam el neki, mennyire is sajnálom. Nem akarom elveszíteni Jint, de az, ahogy ma viselkedtem, elfogadhatatlan. Én a helyébe jól felpofoznám és elküldeném magamat a fenébe. Borzalmas voltam, és még megbocsájtást sem érdemlek a tetteimért. Már jó néhány perc eltelt és semmilyen választ nem kaptam, így kicsit hangosabban kopogtattam, míg végül ki nem nyílt az a bizonyos ajtó. Nem nézett rám, felém se fordult, csak kinyitotta az ajtót, majd azt elengedve indult be a lakásba. Lassan lépkedtem utána, becsukva magam mögött az ajtót, majd megállva az étkezőben. Nem nagyon izgatta, hogy ott voltam vele, csak pakolgatott a konyhában, majd egy pohár vizet tett az asztalra. Nem érdekeltek a formalitások, most egyáltalán nem.

   - Jin - szólítottam meg lágyan, mire összerezdült hangomra. - Nagyon sajnálom. Nem akartam olyanokat mondani, igazából köszönettel tartozom neked, amiért vigyáztál rá és hazahoztad.

   - S-semmi baj - felelte halkan, szinte háttal nekem, csupán egy kevéske részletet láthattam arcából. - Nekem kéne bocsánatot kérnem, amiért nem hívtalak fel azonnal - hajtotta le fejét, ahogy elhalkult hangja.

   - Jin, rám néznél, ha egyszer hozzád beszélek..? - kaptam válla után és fordítottam magam felé, de amikor megláttam arcát, teljesen megdermedtem. Gyönyörű arcát könnyek borították, csak folytak és folytak, egyáltalán nem akartak elfogyni. Hogy viselkedhettem ilyen szörnyen vele? Nem vagyok én ember. Magamhoz rántottam és szorosan fontam köréje karjaimat, hogy semmiféleképpen nem tudjon kiszabadulni karjaimból.

   - Nam, engedj el..

   - Nem engedlek el! - vágtam bele a szavába. - Annyira sajnálom! Bocsáss meg kérlek! Olyan hülye voltam!

   - Kérlek, hagyd abba - hallottam hangját. - Nem vagyok valami hasznos a közeledben, ezért jobb, ha vége szakad mindennek. Nem vagyok képes egy gyerekkel bánni - éreztem, amint kissé belemarkol ingembe. - Ne árts még jobban nekem...

   - Tévedsz! - toltam el kissé magamtól, hogy láthassam arcát. Döbbenten tekintett rám, a könnyei még mindig potyogtak, de már nem annyira, inkább az arckifejezése volt az, ami sokkolt. - Sokkal jobban bánsz a gyerekekkel, mint én, főleg Hyunaval. Azt akarom, hogy mellettem maradj, és a gondomat viseld, hogy mosolyogjak, ha meglátlak. Azt akarom, hogy megdobogtasd a szívemet, már csak azért, ha rád gondolok. Azt akarom, hogy az életem része legyél, hogy akarj tőlem valamit! Akarj engem! Én téged akarlak Jin, senki mást ezen a világon. Azt akarom, hogy velem legyél, az enyém. Rettentően sajnálom, azt, amit az előbb vágtam a fejedhez, semmi sem volt igaz belőle. Te tudod a legjobb mit is érezhettem, amikor Hyuna eltűnt. Te sokkal jobb szülő vagy, mint én. Jin, kérlek, bocsáss meg nekem. Teljesen alaptalan dolgokat vágtam a fejedhez. Én nem akartam. Én - belenéztem szemébe és közeledtem feléje. - Én, szeretlek - és ajkaira hajolva csókoltam meg, először igazán. Éreztem, amint megdermedten állt karjaim között, mert egyáltalán nem terveztem szerelmi vallomást tenni. Egyik karomat átvezettem derekán és úgy húztam magamhoz, míg másikkal arcát fogtam és ujjammal könnyeit törölgettem. A csók, sós volt, mert a könnyei eláztatták gyönyörű ajkait is, de így talán még édesebb volt a pillant. Lágyan kezdtem el mozgatni párnáimat, az övéin és hihetetlenül boldog voltam, amikor elernyedt karjaimban és kezei erősen markolták meg ingem anyagát, miközben viszonozta csókomat. Eszméletlen volt az a csók, mintha a fellegekben jártam volna. Nem érzékeltem a külvilágot, csak Jint láttam magam előtt, és éreztem, ahogy egyre jobban kapaszkodott belém, és mintha még jobban folyni kezdtek volna könnyei. Lassan váltam el ajkaitól, melyekre már jó ideje vágyakoztam. Homlokomat övének döntöttem, szánk csupán néhány centire voltak egymástól, kezemmel, mely arcán pihent törölgetni kezdtem könnyeit. Vártam, hogy mondjon valamit, hogy válaszoljon a fel nem tett kérdésemre, de pontosan tudta, mire voltam kíváncsi, de abból, hogy visszacsókolt, arra következtettem, hogy ő is szeretett engem. Simogattam arcát, hagytam, hogy feldolgozza szavaimat és tettemet, én képes vagyok várni rá, akár éveket is, csak maradjon velem. Szemeimmel arcát fürkésztem, nagyjából szárazra töröltem arcát és derekát is lágyan cirógattam. Egyszerűen megbolondultam érte.

   - Én is szeretlek - felelte halkan, majd lassan kinyitotta szemeit, melyek az enyéimbe fúródtak. - És.. megbocsájtok. Tudom, hogy nem gondoltad komolyan azokat, amiket mondtál, csak az apai aggódás hangzott el akkor.

   - Nagyon sajnálom Jin. Én tényleg nem akartam olyanokat mondani neked, főleg, hogy egyáltalán nem igazak rád. Nagyon sajnálom. Mindent elkövetek, hogy visszanyerhessem a bizalmadat - simogattam arcát.

   - Már megtetted - mosolyodott el kissé. - Még sosem vallottak nekem szerelmet, főleg nem, ilyen szépen, hogy meg is hatódom rajta - emelte el fejét enyémtől és mellkasomba temette arcát.

   - Nagyon sajnálom..

   - Ne kérj többet bocsánatot, csak érints meg úgy, mint az előbb - emelte fel fejét és a szemembe nézett. Lassan hajoltam hozzá és érintettem össze ismét ajkainkat. Két kézzel karoltam át derekát, miközben ő karjait felvezette mellkasomon és átkarolta nyakamat, úgy húzva közelebb magához. Ez a csók sem tartott sokáig, de ugyanolyan édes volt, mint a másik. Lassan vált el tőlem, majd teljesen hozzám simulva temette arcát nyakamba.
   - Ez a harmadik rendes csókunk - mosolyogtam, ahogy öleltem magamhoz.
   - Ez már a negyedik volt - kuncogott, ahogy szorosan karolta át nyakamat.
   - Negyedik? - néztem értetlenül. - Az első egy véletlen volt, és ma csókoltalak meg kétszer. Ez szerintem három.
   - Hoppá.. - mondta és kissé elhúzódott.
   - Miről maradtam le? - néztem kérdően rá.
   - Hát.. nem akkor csókolóztunk először, amikor nálatok voltunk, hanem a kórházban is volt egy...
   - A kórházban? De ott nem csókolóztunk.
   - De, csak te aludtál - harapta be ajkait, majd rám emelte tekintetét. - Amikor elaludtál a kórházban, elfogott a késztetés, hogy megköszönjem azt a napot és nem tudtam máshogy, csak ha megcsókollak, és... már nagyon meg akartalak csókolni, így megtettem..
   - Akkor.. nem álmodtam a csókot? - gondoltam végig a dolgokat.
   - Ezt hogy érted?
   - Hát azon az estén volt egy különös álmom, amiben valaki a kezemet simogatta, meg mondott érdekes dolgokat, hogy íves az orrom meg hasonlók, majd megcsókolt. Azt hittem, hogy álmodtam, de akkor ezek szerint az te lettél volna?
   - Úristen! - lépett volna hátra, ha nem tartom ott. - Te ébren voltál akkor?
   - Úgy tűnik - mosolyogtam, ahogy láttam kétségbeesettségét.
   - Atya ég - temette arcát mellkasomba. - Én nem akartam, hogy azt akkor halld.
   - Nem is tudtam, hogy ki mondta, végig azt hittem álmodom az egészet.
   - De most már tudod, hogy nem..
   - Igen, de örülök neki - simogattam hátát. - Szeretlek Jin.
   - Én is szeretlek Nam - bújt még jobban hozzám. Így álltunk néhány percig, majd egy csókot nyomtam homlokára és egy nagy mosoly terült el az arcomon.
   - Jól van előjöhettek már srácok, vége a műsornak! - szóltam a két fiúnak a hálóba, mert pontosan tudtam, hogy végighallgatózták az egészet.
   - Honnan tudod, hogy itt vannak? - nézett rám kérdően Jin.
   - Egyrészt mondtad. Kettő, eléggé feltűnő a plusz két cipő pár és a táskák az előszobában - biccentettem az említett dolgokra, mire Jin elkezdett nevetni, majd a következő pillanatban, megjelentek az említett fiúk is. Egyből elárasztottak minket a kérdéseikkel, JungKook-tól megkaptam a lecseszést, amiért így megsirattattam az idősebbet, de párom a védelmemre kelt és jól fejen kólintotta a legfiatalabbat, aki a fejét fogta ezek után. Mosolyogva húztam magamhoz Jin és nyomtam arcára csókokat, de nem bírtam, hogy érintsem meg ajkait, így eléggé sok csókot loptam tőle az este folyamán. Rettentően boldog voltam mellette és örültem, hogy végre ezt a lépést is megtettük a kapcsolatunkba, és most már az enyém volt, teljesen. Mikor tisztáztuk a dolgokat Jinnel, hazamentem kislányomhoz és vittem át Jinhez, mivel meg lettünk hívva vacsorára. Hyuna nagyon örült annak, hogy kibékültünk Jinnel, de annak is örült, hogy végre láthatja a két fiút, akik olyan izgatottá váltak, amikor meglátták kislányomat. JungKook és TaeHyung éppen valamin vitatkoztak, mint kiderült éppen a tánctudásukat próbálták felmérni, de nem nagyon értettem őket, hogy ezen miért kellett összekapniuk.
   A következő pillanatban, csak annyit vettem észre, amint Kookie megállt és elkezdett táncolni, amint végig Tae-t nézte. Tae is sokkolva nézte, a fiatalabbik mozgását, de mintha megdöbbentette volna, a kicsike, de lehet, csak megmozgatta fantáziáját. Istenem, mikre gondolok én már! Mikor megvacsoráztunk, elköszöntünk mindenkitől, Hyuna éppen a fiúktól köszönt el, miközben én Jinnel szemben álltam. Arcon akartam csókolni, de ő inkább ajkaimra vágyott, így hosszasan csókolt. Egyáltalán nem ellenkeztem, szorosan húztam magamhoz, ő átkarolta a nyakamat és úgy kért egyre többet, de természetesen nem lehetett semmi, mivel nem voltunk egyedül, és kislányom is a lakásban tartózkodott. Egy utolsó csókot nyomtam ajkaira, majd kislányomat kézen fogva mentünk haza. Olyan boldog voltam, mert vigyorogtam, mint a tejbe tök. Annyira örültem, hogy már gondolkodni sem tudtam, egyszerűen Jin járt a fejemben. Bárcsak így maradna minden..

   Reggel fáradtan nyitottam ki a szemeimet és próbáltam realizálni az álmomat. Eléggé érdekes volt az egész, és esemény dús. Ennyi cselekményt egy álomban, még nem láttam, és eléggé bonyolult volt a helyzet. Mit fog szólni Jin ehhez, ha elmesélem neki? Kimásztam az ágyból, majd kimentem a konyhába, hogy valami kis ételt magamhoz vegyek. Szerencsére szombat volt, így nem kellett sehova sem mennünk Hyunaval, szóval addig aludhatunk, ameddig akarunk, kislányom ki is használja ezt. Mikor elkészültem megfogtam a szemetet, a zacskót jól összekötöttem, majd felvettem a papucsomat, hogy levigyem a már teli zacskót. Kissé ásítva léptem ki az ajtón és indultam le a lépcsőn, le teljesen, ahol az egyik szemetes kukába, beletettem a szemetünket, ami a héten összegyűlt. Intettem a szomszédoknak, majd visszaindultam, hogy rendesen megreggelizzek és nekilássak az aznapi teendőimnek. A mi szintünkre érve, észrevettem, amint az utolsó lakás ajtaja nyílt és egy ismerős alak bukkant fel rajta. Mosolyogva intettem neki, mire arca felragyogott, és szinte rohanva jött felém, ugrott a nyakamba. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy miért is volt ennyire boldog, de örültem, hogy ennyire életvidám, így reggel. Átkaroltam derekát, és mikor elhúzódott kissé tőlem, egyből ajkaimra tapadt. A szemeim kikerekedtek és döbbenten néztem a személyt, aki éppen engem csókolt.
   - Valami baj van Nam? - kérdezte halkan, mikor már ajkai nem voltak az enyéimen.
   - Nem, csak.. Azt hittem álmodtam a tegnap estét.
   - Az nem álom volt - mondta mosolyogva és megsimogatta arcomat. - Viszont én most rohanok, mert nincs semmi kaja otthon, érdekes módon és annak a két jó madárnak enni is kell adni, szóval megyek vásárolni. Nektek is hozzak valamit? - kérdezte lelkesen.
   - Nem kell köszönjük. Én inkább téged kérnélek - nyomtam egy csókot ajkaira.
   - Miért sejtettem, hogy ilyet fogsz mondani? - fújta fel arcát viccesen. - Gyertek át ebédre. Készítek valami finomat nektek.
   - Rendben. Akkor délben találkozunk.
   - Jó. Szeretlek - csókolt meg hosszan.
   - Én is szeretlek - mondtam, mikor elvált tőlem, majd el is indult lefelé hatalmas mosollyal az arcán. Mosolyogva indultam a lakásom felé, de észrevettem, hogy a sajátját nyitva hagyta, így odamentem, hogy becsukjam. Megfogtam a kilincset és már kezdtem becsukni, mikor is felpillantottam és olyan látványban volt részem, amire nem is gondoltam volna.
   Ezt, hogy fogom elmondani Jinnek?