1.fejezet

   - Kicsim! Elkészültél? - kiáltottam el magamat a bejárati ajtó előtt állva, miközben magamra kaptam zakómat, majd a kezem ügyébe akadt egy női is.
   - Itt vagyok! - hallottam meg csilingelő hangját édesemnek, amit már lassan öt éve simogatta hallójáratomat, minden egyes nap. Ahogy megpillantottam kecses, aprócska testét, amint tündéri ruhácskájában rohant egyenesen felém és ez egy levakarhatatlan mosolyt csalt az arcomra, mivel ő volt az én egyetlenem.
   - Itt a kabátja hölgyem - "játszottam" az úriembert, majd kissé lehajoltam és rásegítettem kabátját, majd összegomboltam és megigazítottam hajacskáját. Virágos ruhája tökéletesen illett a tavaszi időjáráshoz, mostanában egyre jobban és többet sütött a Nap, így megmutathatta a világnak, milyen gyönyörű ruhái vannak. - Kész vagy - néztem végig rajta és rámosolyogtam.
   - Köszönöm papa - ragyogott fel arca, majd elfutott mellettem, hogy felvegye cipőjét, mert egy ilyen nagy lány, mint ő már egyedül veszi fel a cipőjét. Miközben vártam rá, tekintetem a nappaliba terelődött és ott is leginkább az egyik polcra, amin egy fénykép díszelgett, szépen bekeretezve.
   A kép egy fiatal, gyönyörű nőt ábrázolt, haja hosszú, barna, mint e gesztenye, csak annál egy árnyalattal sötétebb, ami hullámokban omlott le mellére. gyönyörű volt, és ma is ilyen gyönyörű lenne, ha az a borzalmas baleset nem következett volna be. Négy éve már, hogy nem láthattam csodálatos mosolyát, amit már csak ez a fénykép örökített meg, ami pontosan a baleset előtt pár nappal készült, az én csodálatos feleségemről. Mindenkit megrázott a baleset, majd a bekövetkező halála, mert mindenki egy küzdő nőnek ismerte, és én ezért is szerettem. Akaratos volt, benne volt a küzdőszellem, de a baleset utáni egy-két napban, mind a kettőt elvesztette és feladta a küzdelmet. Talán érezte, hogy ez mindennek a vége, de mi nem akartuk elveszíteni, nem akartam elveszíteni a másik felemet, a szerelmemet, gyermekem anyját, feleségemet és a csodámat, de ő nem akart küzdeni, belefáradt. Mindvégig mellette voltam, az utolsó percekben is, pedig hányan mondták, hogy nem kéne ilyen állapotban látnom, hogy ne ez legyen az utolsó emlékem róla, de én látni akartam, hogy tudja mennyire is fontos volt nekem, mert ilyen nő, mint ő sosem volt és sosem lesz.
   Emlékszem a napra, amikor kiderült, hogy terhes, olyan boldog volt, hogy akármit mondhatott neki az ember, csak mosolyogni tudott és végig a nyakamon csüngött, mert hihetetlenül boldog volt, de nem csak ő. Olyan szintű öröm áradt szét benne, hogy mindenkit megfertőzött vele, de ennek ő nagyon is örült, mert így az emberek is boldogak voltak a közelében. Az első perctől állította, hogy kislányunk fog születni, és egészen a szülésig váltig állította ezt, nem kérte a nőgyógyászt, hogy mondja meg a nemét jövendőbeli gyermekünknek, mert pontosan tudta, hogy kislány lesz, és lásson csodát az ember, mikor véget ért a szülés és az orvos közölte velünk a gyermekünk nemét, elbőgte magát, mert beteljesült az akarata. A világ leggyönyörűbb kislányát hozta a világra, aki azóta még gyönyörűbb lett. Amikor először a kezemben tarthattam aprócska testét, szétvetett az öröm, hogy ő hozzám tartozott, az hogy egy ilyen csodát kaptam az élettől, sosem fogom tudni meghálálni. A tökéletes család mintaképei voltunk, mosolyogtunk, nevettünk, boldogok voltunk, egészen addig, míg a sors úgy nem döntött, hogy elveszi tőlem. Édes kislányom, Hyuna, nem nagyon emlékezhetett rá, mivel eléggé kicsi volt, mikor eltávozott tőlünk, ezért eléggé sokszor kérdezősködött felőle, én meg meséltem neki. Egyszerre volt csodálatos érzés, mert újra átélhettem azokat a csodálatos pillanatokat, az első randevútól kezdve, az első csókon át, az esküvőn is túl, egészen Hyuna születéséig, minden napot újraélhettem, de közben pedig a világ legrosszabb érzései volt, mivel tudtam soha többé nem lesznek ilyen csodálatos pillanataim senkivel sem, főleg nem vele, akit a világon mindenkinél jobban szerettem. Az első hónapok, melyeket nélküle kellett megélnem, egyenlő volt a biztos halállal, nem bírtam semmit sem kezdeni magammal, még Hyuna mosolygós arca sem tudott megmosolyogtatni. Édesanyám és legjobb barátom voltak azok a személyek az életemben, akik képesek voltak kihúzni a depressziómból, ami akkor gyötört és végre újra élhettem, mint egy normális ember. Igaz gyakran gondoltam édes feleségemre, de most már nem gyötört annyira, mint régen, hozzászoktam, hogy nem láthattam naponta és csak fényképeken láthatom mosolyát, melyet annyira szerettem.
   Kiléptünk kislányommal a lakás ajtaján és bezártam magunk mögött, miközben Hyuna izgatottan rángatta zakóm alját, mire ránéztem, majd követtem csillogó tekintetét, ami a szomszéd lakás ajtajára irányult. Mikor az ajtóra pillantottam, láttam, hogy nyitódik, ami szokatlan volt, mivel tudtommal senki sem lakott mellettünk, így a házmesterre gondoltam, aki biztos csak ellenőrizte a lakást, de mikor az ajtó bezárult megdöbbentett a személy kiléte. Hihetetlenül fiatal volt, körülbelül 23 éves lehetett, de mikor megláttam magas alakját, megdermedtem. A környéken csak én volt ilyen magas, de lehet ő még magasabb volt, mint én és ez megrémisztett. Vékony alakja volt, de pulóverén keresztül is kivehető volt izmos felkarja, de mikor felénk fordult a lélegzetem is elállt egy pillanatra. Telt ajkai egyből odavonzották tekintetemet, majd ahogy el tudtam onnan szakadni, jobban szemügyre vettem magamnak. Haja majdnem szemébe lógott, hosszú tincsei ide-oda lógtak, melyek barna színben pompáztak, mint a gesztenye, csak világosabb. Szemem lejjebb vándorolt és megpillantottam, amint felsője kissé hanyagul lógott vállán, így bepillantást nyerhettem felsőtestére kicsit, de leginkább kulcscsontját vettem szemügyre. Gyönyörű ívben húzódott el válláig a csont, ami egy tökéletes csontváz alapja. Mikor el tudtam onnan szakadni, tekintetemet ismételten arcára vezettem, de ott is szemére. Olyan gyönyörű gesztenye barna szemei voltak, melyektől képtelen voltam elszakadni. Életemben nem mondtam még ilyet egyetlen férfira sem, de rohadtul gyönyörű volt. Biztos rengeteg rajongója akadhatott a főiskolán és mindenki csak őt akarta a környéken.
   - Szia - hallottam meg kislányom hangját és rákaptam a tekintetemet, amint mosolyogva int az idegennek.
   - Hyuna! Hogy kell köszönni? - szidtam meg kislányomat, amiért illetlenül köszönt egy idősebbnek.
   - Bocsánat. Jó reggelt! - javította ki a mondatot, és ismét mosolyogva nézett az idegenre.
   - Semmi baj - mosolygott ránk, mire csak elképedtem, mert hihetetlenül csodás mosolya volt, mely még gyönyörűbbé tette és a hangja is gyönyörű volt. Túl sokszor használom a gyönyörű szót, lehet ki kell találnom valamit a helyére. - Jó reggelt nektek is. Ti laktok ebben a lakásban? - mutatott az ajtóra, ahonnan kijöttünk.
   - Igen - feleltem, mire belenéztem szemében.
   - Oh, akkor ebben az esetben. Nagyon örülök a találkozásnak, Kim SeokJin vagyok, az új szomszédotok - mosolygott ránk és kissé meghajolt, majd közelebb jött.
   - Részünkről a szerencse - hajoltam meg én is kissé. - Én Kim NamJoon vagyok, ő pedig a lányom Hyuna - mutattam be kislányomat SeokJinnek.
   - Nagyon örülök a találkozásnak - mosolygott rá Hyunara és leguggolt hozzá. - Hívhatlak Hyunanak, ahogy azt az apukád is tette? - barátságos mosolya, csak még bátrabbá tette Hyunat.
   - Természetesen - ragyogott fel arca. - Én hogy hívhatlak? - kérdezte kíváncsian.
   - Nyugodtan hívj Jin oppanak, ha szeretnél - vigyorgott továbbra is SeokJin.
   - Rendben Jin oppa - csilingelte kislányom, ami engem is megmosolyogtatott. - Uh papa, el fogjuk késni a buszt - kapta rám tekintetét.
   - Igazad van kicsim. Ne haragudj meg SeokJin, de mennünk kell - néztem bocsánatkérően rá.
   - Semmi baj. Menjetek csak - egyenesedett fel és rám vetette mosolyát. - Örülnék, ha este átjönnétek hozzám vacsorára. Még nem ismerek itt senkit, így ti vagytok az első barátaim.
   - Papa, ugye megyünk? - nézett rám könyörgően Hyuna.
   - Ha nem okozunk gondot..
   - Dehogy okoztok - nevetett új szomszédunk. - Olyan hét körül megfelel nektek?
   - Megfelel, köszönjük - mosolyogtam rá.
   - Rendben, akkor este találkozunk. Most meg siessetek, nehogy elkéssétek a buszt - mosolygott ránk.
   - Szia Jin oppa - integetett Hyuna.
   - Szia Hyuna - integetett neki vissza, így úgy nézett ki, mint egy boldog bátyus és ekkor rám nézett. - Örülök a találkozásnak.
   - Én is. Akkor este.
   - Este - mondta, majd megfogtam kislányom kezét és elindultunk a buszmegálló felé.
   Ahogy sétáltunk Hyunaval egyre csak SeokJinen járt az agyam, és nem tudtam megmagyarázni magamnak, hogy miért is, de volt valami érdekes benne, ami egyszerűen megfogott, de nem értettem, hogy mi is lehet az. Felszálltunk a buszra, amit sikeresen elértünk, majd zötykölődtünk néhány megállót, a hatalmas tömegben, amit mindig is utáltam, mert féltem, hogy véletlenül elveszítem Hyunat, mivel annyira kicsi volt, de mivel nem volt kocsim, és teljesen felesleges lenne vele munkába mennem, mivel hatalmas dugó szokott állni az iskola környékén, így sosem éreztem kényszert arra, hogy vegyek egyet. Csak édesanyám autóját szoktam kölcsönkérni, ha éppen nagy bevásárlást tartottam, amikor olyanokat vettem, amiket kézben nehéz lett volna hazavinni és főleg tömegközlekedéssel nem akartam menni, mikor jó pár üdítőt, lisztet, tejet, meg ehhez hasonló dolgokat vettem, így inkább elkértem anyámtól, aki szívesen segített ebben, sőt néha felajánlotta, hogy ő bevásárol nekünk és akkor majd egyszer elhozza nekünk. Imádtam anyámat, ő volt a legfontosabb nő az életemben, Hyuna mellett, de megakartam a saját lábamon állni és önálló lenni, de valamikor muszáj voltam édesanyám segítségét kérni.
   Amióta ő nincsen köztünk, anya rengeteg mindenben segített, amit egyedül képtelen lettem volna, ő volt az aki hozzám költözött és segített Hyunat felnevelni, természetesen a munka nagy része az én feladatom volt, de ő ott volt mellettem és megtanított mindenre amire szükségem van egy lány felnevelésében, és most itt volt az én gyönyörű szép kislányom, akit éppen bekísértem az osztályterembe, hogy megkezdje a mai napot. Leguggoltam hozzá, mire megölelt és adott egy puszit az arcomra, majd ment is a barátaihoz. Örültem, hogy barátokat szerzett magának és ilyen jól elvolt velük. Egyszer-kétszer áthívja hozzánk a barátnőit, és látom mennyire is boldog velük, ez nekem meg még több örömet okoz, hogy látom mit ért minden munka, amit a múltban elkövettem. Köszöntem a tanárának, majd mentem a tanári szoba felé, hogy felkészüljek az órámra, ami a tizenkettedikesekkel volt, a legnehezebb osztállyal. Ez volt az a pont a gyerekek életében, amikor eldöntötték, hova is mennek tovább és melyik tantárgy az, ami teljesen hidegen hagyja őket, ez volt az én tantárgyam.
   Biológia, ami egy csodálatos tantárgy volt, de természetesen, ezt nem mindenki vette észre, mert nem vonzotta az állatok viselkedéseinek szokásai, az emberi test működése, és az, hogyan lehet kideríteni milyen vércsoportú az ember. Mindennek megvolt a maga szépsége, emlékszem én mennyit szenvedtem vele és melyik része volt az a biológiának, amit a világon a legjobban utáltam, de mégis itt voltam és tanítottam, annak ellenére, hogy voltak olyan részei, amik nem álltak közel a szívemhez, de hát mindenkinek van ilyenje. Emlékszem a pillanatra, amikor az érettségi időszakban voltam és majdnem mindenen képes összeveszni a szüleimmel, leginkább anyámmal, mert szerintem egy álomvilágban éltem, mikor tudtam jól mennyire mocskos a világ, de ő csak ezt hajtogatta nekem, hogy várom a sült galambot a számba. Képtelen volt megérteni, hogy én nem tudtam abban az időszakban egyszerre két dolgot összehangolni, egyszerűen nem ment. Abban az évben nem is vettek fel az egyetemre, ezt tudtam előre is, de mikor az a fránya értesítő megjött, akkor minden összeomlott bennem, mert egy parányi remény azért ott volt bennem, hogy talán mégis, de ez is eltűnt, így ott abban a pillanatban olyan szinten tört el a mécses, mint még soha. Próbáltam magammal kezdeni valamit, dolgozni kezdtem, akkor valamilyen kisebb képzésbe kezdtem bele, hátha azzal is tudok majd kezdeni valamit, így ment két évig, majd újra megpróbáltam az érettségit. Sokkal több időt fektettem bele, így már nem volt mellett másik négy tantárgy, amire tanulnom kellett így nyugodtan készülhettem a biológiára és összpontosíthattam rá, aminek meg is lett az eredménye. Huszonegy évesen kezdtem el az egyetemet és huszonhat évesen diplomáztam belőle, igaz volt benne egy hatalmas hullámvölgy benne, amikor elveszítettem Minhie-t, a feleségemet, akkor úgy tűnt hogy egy évet halasztanom kell, de időben talpra álltam és sikeresen befejeztem, csak is azért, hogy ő büszke lehessen rám, még akkor is ha nem látta. Azt akartam, hogy a lányomnak tökéletes élete legyen, így képes voltam, magamat túlhajszolni, hogy mindent megadhassak neki, de néha pont az ellenkezője történet. Egyszer mikor éppen a születésnapját szerveztem, akkor még mellette érettségiztettem is, azzal is el kellett időben készülnöm, akkor az ajándéknak is meg kellett volna jönnie, idegeskedtem, mindent összekuszáltam, rengeteget éjszakáztam, egy-két órát aludtam, valamikor még annyit sem, így sikeresen kiütöttem magamat egy teljes hétre és mindent, amit lehetett elrontottam és semmivel sem lettem kész időben. Hyuna volt az aki.. hát hogy is mondjam, életemben nem gondoltam volna, hogy a majdnem hét éves lányom fog kioktatni arról, hogyan osszam be az időmet és tegyem fontossági sorrendbe a dolgaimat, mert ez így nem normális. Mikor ez a beszélgetés lefolyt közöttünk, utána mindent a helyére tettem és azóta is tartom magam hozzá, természetesen néha becsusszan egy-két váratlan dolog, de megoldottam őket, és ebben néha Hyuna is segített. A világ legtündéribb kislánya volt, akit mindennél jobban szerettem.
   Amikor megszólalt a csengő, egy nagyobbat sóhajtva indultam el az osztályba, ahol konkrétan kettő diákot érdekelt a tantárgyam, de nem ítéltem el egyikőjüket sem, mert senki sem szerethetett mindent, de azért mégis megadhatták volna a tiszteletet, annak a két diáknak, akik figyelni szerettek volna, így néha az óra azzal ment el, hogy fegyelmeznem kellett, így sikeresen nem haladtunk semmit, így kapkodás volt az egész év, és sehol sem tartottunk, az érettségi a nyakunkon és nem akartam őket felkészületlenül elengedni. Sajnos a mai óra sem volt kivétel, ma is fegyelmeznem kellett, amit rendkívül utáltam. Nem értettem, mit nem lehet azon megérteni, hogy foglalják el magukat csendben. Felőlem zenét is hallgathattak vagy tanulhattak, csak halkan, hogy ne zavarják a többieket, de ezt nem lehetett megérteni.
   Szokásos nap és szokásos rosszkedv került rám, ez pedig egészen addig tartott, míg nem mentem Hyunaért délután, hogy menjünk haza. Mivel hétfőnként, mindig sok órám volt, így ő bent maradt a barátnőivel a napköziben, legalább a házi feladatával nem kellett otthon foglalkoznunk és nem kellett azon izgulnom, vajon be tudjuk fejezni időben, hogy ki tudja pihenni magát és másra is legyen időnk. Mikor befejeztem az utolsó adminisztrációs dolgaimat, összepakoltam a cuccomat és mentem le Hyunaért, aki mosolyogva rohant hozzám, hátán a hátizsákjával. Mikor odaért hozzám felkaptam a földről és a egy cuppanós puszit nyomtam arcára, mire egy "fúj" kíséretében törölte le arcáról, majd viszonozta, mire mind a ketten nevetni kezdtünk. Letettem a földre, majd elindultunk hazafelé, és mivel eléggé jó idő volt, így eldöntöttük, hogy hazasétálunk, körülbelül fél óra az út, így nem halunk bele legalább mozgunk egy kicsit. Felkaptam vállamra Hyuna táskáját, majd kézen fogva indultunk el, miközben arról mesélt, milyen is volt a mai napja, hogy mennyi mindent tanult ma, ahogy hallgattam édes hangját, akaratlanul is elkalandozott a gondolatom és nem figyeltem szavaira. Azon gondolkodtam, hogy találnom kell valakit, aki Hyuna anyja lehetne, mert nem normális, ha egy gyereknek nincsen édesanyja, de semmi időm nem volt találkozgatni nőkkel vagy randizni, így teljesen esélytelen volt a helyzet. Keresnem kell valakit magam mellé, de annyira nem tudtam volna összehozni az életemet vele, hogy szerintem esélytelen, hogy valaki mellettem tudjon maradni hosszabb ideig, eddig Hyuna az, aki képes volt kibírni, de neki nem is volt más választása..
   - Apa, te nem is figyelsz rám! - csapta meg fülemet Hyuna éles hangja, mire kizökkentem gondolkodásomból.
   - Bocsáss meg Kincsem, csak elgondolkodtam. Ne haragudj rám - álltunk meg és leguggoltam hozzá.
   - Mostanában mindig ezt csinálod - fonta össze karját mellkasán és hátat fordított.
   - Ne haragudj Hercegnőm - öleltem át kicsi testét és oldalról ránéztem. - Mit szól Őnagysága két gombóc fagyihoz, cukorkás tölcsérrel?
   - Hát lehet róla szó, de este is fagyit akarok enni - nézett rám és láttam arcán, hogy máris meggyőztem.
   - Akkor két gombóc fagyi rendel - mosolyogtam rá.
   - Három.
   - Rendben három, de utána ne kérd, hogy megegyem helyetted - vigyorogtam és adtam egy puszit az arcára, majd vettük az irányt a közeli cukrászdába, ahova mindig is jártunk nyáron. Ahogy mentünk fogtam a kezét ittam minden egyes szavát, amit csak mondott nekem. Imádtam. A leggyönyörűbb, legokosabb kislány volt a világon, aki hihetetlenül nagylelkű és hatalmas szíve volt, ezért is szerette mindenki. Mikor az ismerős épülethez értünk, elengedtem a kezét és engedtem, hadd menjen és válassza ki magának a három gombócot. Mosolyogva néztem, ahogy berohant az ajtón, majd én is követtem, de arra egyáltalán nem számítottam, hogy egy ismerőssel találkozunk ott. Megláttam mosolygós, élettel teli arcát és valamilyen melegség járta át a testemet, hogy valaki örült annak, hogy mi itt voltunk. Hyuna egyből odarohant hozzá és üdvözölte, majd elkezdte mesélni neki milyen napja is volt a suliban, hogy mennyi mindent tanult, amit nekem is szokott, de úgy tűnik, egy fontos személy lett az életében kedves szomszédunk. Mosolyogva néztem, ahogy Jin hallgatta minden egyes szavát és úgy beszélt vele, mintha a mindenséget jelentő kishúga volna, de ezt nem is csodáltam, mert egyetlen egy ember sem volt képes ellenállni Hyuna bájainak. Ahogy figyeltem őket, elmosolyodtam és az ajtónál állva lestem minden mozdulatukat, majd elkuncogtam magam, amint lányom elkezdi mondani, milyen fagyit kér és Jin eléggé meglepődött, mikor felsorolt három gombócot, de nem ismerte még a lányt, ahogy én, mert tényleg képes volt három gombócot magába gyömöszölni. Mikor elmondta miket kért, visszajött hozzám.
   - Papa, itt maradunk egy kicsit? - nézett rám könyörgően, és rám vetette boci szemeit.
   - Maradhatunk, ha nem leszel Jin oppa terhére - mosolyogtam rá, mire csak egy kisebb visítás hagyta el száját.
   - Nem leszek Jin oppa terhére. Ígérem - ígérte meg.
   - Rendben, akkor maradunk.
   - Sosincs a terhemre ez a tünemény - hallottam meg SeokJin hangját, mire felkaptam tekintetemet Hyunaról. SeokJin ott állt kislányom mögött, a három gombóc fagyival a kezében, miközben egy mosoly terült el az arcán és olyan közel volt, hogy megbizonyosodhattam magasságáról, ami csupán pár centivel kevesebb, mint az enyém.
   - Biztos nem zavarunk? - kérdeztem meg teljesen rá összepontosítva.
   - Biztos, hogy nem. Vendégek vagytok itt, egy vendég sosem teher, hacsak nem kezdesz ki az egyik felszolgáló lánnyal, addig maradhattok - vette poénosra a dolgot, ami hatására elnevettem magam.
   - Nyugodj meg ez nem fog megvalósulni SeokJin.
   - Jin. Csak simán Jin - mosolyodott el barátságosan. - Ez a tiéd Hercegnő - nyújtotta át a fagyit Hyunanak, majd visszatekint rám.
   - Rendben.. Jin - halkult el kissé hangom, mert furcsa volt a becenevén hívni, vagy nem tudom ő minek számította ezt.
   - Te kérsz valamit NamJoon? Kérsz egy kávét esetleg? Eléggé jó kávéink vannak - kezdett bele Jin, majd elkezdte sorolni milyen kávét ihatok.
   - A papa nem szereti a kávét - szakította félbe kislányom, miközben a fagyiját ette.
   - Oh, ezt nem is tudtam. Ritka a felnőtt férfi, aki nem szereti a kávét.
   - Úgy tűnik, én pont abba kategóriába tartozom - vallottam be.
   - Akkor mit szeretnél inni?
   - Forrócsokit - mondta helyettem Hyuna, mire elmosolyodtam.
   - Akkor egy forrócsoki rendel. Neked mi lesz Hercegnő?
   - Egy epres shake - mondta vigyorogva, mert tudta jól, hogy bármit is kér megkapja, de nem használta ki ezt, mivel tudta, hogy nem szabad kihasználnia az emberek kedvességét.
   - Akkor üljetek le és máris hozom nektek a rendelést - tette kezét a vállamra, majd visszament a pulthoz. Lányommal leültünk az egyik asztalhoz, majd vártuk Jint, hogy leüljön közénk, de mivel dolgozott ez nem valósulhatott meg, de mikor már majdnem egy órája ott ültünk, Hyuna addig itta shake-t meg ette a fagyiját, én meg szürcsölgettem a forrócsokimat, amikor is Jin ült le közénk.
   - Nem lesz baj, hogy...
   - Most végeztem - mosolygott rám, majd beleivott a saját italába.
   - Oh, azt hittem még dolgozni fogsz.
   - Nem - mosolygott. - Ma csak megnézték megfelelek-e a munkára, de holnaptól rendes műszakban leszek.
   - Akkor mehetünk együtt haza? - kérdezte Hyuna vigyorogva egy epres bajusszal a szája körül.
   - Igen, te bajusz királynő - fogott meg egy szalvétát a mellettem ülő férfi és letörölte lányom arcáról a shake maradványait.
   - De jó - ujjongott legféltettebb kincsem, mire csak elmosolyodtam és figyeltem őket, amint egymással társalognak. Öröm volt, így látni Hyunat, amint mosolyogva beszélget valakivel és önfeledtül boldognak láttam őt, ami a mindenséget jelentette nekem. Ahogy ott ültünk, eszembe jutott Minhie, hogy ő ezeket a pillanatokat nem élheti át és ezeket valahogy meg kéne örökítenem, de tudtam, egy fénykép vagy egy feljegyzés nem hozná vissza ezeket a pillanatokat, azokat az érzéseket, amiket most éreztem, mert semelyik pillanatot nem lehet egyetlen fényképpel megörökíteni, mert lehetetlen. A szem az a fényképezőgép, ami mindent megörökít és ezt rögzíti, de másnak nem tudjuk megmutatni, de ha valakivel átéljük a pillanatot osztozunk azokon az érzelmeken, amiken átment az ember, ezért is szerettem Hyuna közelében lenni, mert minden perc egy emlék vele. Imádtam az én gyönyörű kislányomat, aki minden egyes pillanatban képes megmosolyogtatni és képes a szürke és borzalmas napjaimat, színessé és felejthetetlenné tenni. Hyuna a világ legjobb lánya, aki mindig tudta mire vágytam, de úgy tűnik, nem leszek már egyedül, Jin nagyon nagy hatással volt rá. Még sosem láttam, hogy egy idegennel ilyen gyorsan megtalálta volna a közös hangot és ilyen jól elbeszélgessen vele. Valami volt Jinben, ami magához vonzotta az embert és ezért éreztem azt, talán jó hatással lesz Hyunara.
   Ahogy elbeszélgettük az időt, hazafelé vettük az irányt és már nagyban az utcánkban sétáltunk, mikor egy hangot véltem meghallani, amit engem szólított. Nem értettem ki lehetett az, így nagyban fordultam meg, hogy a hang tulajdonosát megtudjam, de nem számítottam arra a személyre, aki nagyban integetett és közeledett felénk.
   Nem értettem mit akarhatott..