2.fejezet

   Emlékeztem a napra, amikor először vallottam szerelmet egy lánynak, hihetetlenül izgultam miatta, mert nagyon tetszett nekem, kedves, aranyos lány volt, és nagyon csinos, így elképzelhetetlen lett volna, hogy ne tetsszen egy fiúnak sem, de ez mind még az általános iskolában történt, olyan tíz éves lehettem és nagyon tetszett az egyik osztálytársnőm, aki nem mellesleg a padtársam volt. Mindig segített, ha valamit nem értettem és mindig kölcsönadta a radírját, mert én a sajátomat minden egyes nap eldobáltam szünetben és nem lett meg óra kezdetéig. Általában az ember már általános iskolában szerelmes lesz egyszer-kétszer, de ezek csak azért alakulnak ki, mert egyből szimpatikussá válik az az ember, aki segít nekünk és kedvesen bánik velünk, és ez nálam sem volt másképpen. Egy szép kora nyári napon, amint kint az udvaron voltunk az osztállyal, elhívtam magammal, hogy elmondjam neki mit is éreztem iránta, így az udvar azon részébe hívtam, ahol nyugodtan tudtunk beszélgetni. Nagyon izgultam, vajon mit fog mondani arra, hogy szeretem, és féltem, hogy esetleg kinevet érte, így amikor ott álltunk és kíváncsian, hatalmas, gyönyörű fekete szemeivel nézett bele enyémbe, egyszerűen csak kinyögtem.
   - Szeretlek - mondtam és néztem tovább, majd egy puszit nyomtam aprócska ajkaira. Ezt apától és anyától tanultam, mert akárhányszor mondták el egymásnak, hogy szeretik a másikat, mindig egy puszi követte, így úgy gondoltam nekem is ezt kellett tennem. Kicsit hátrébb húzódtam és vártam, vajon mit is fog felelni erre az egyszerű mondatra. Féltem, hogy talán mindenkinek elkürtöli, hogy is vallottam szerelmet, de nem ezt tette.
   - Én is szeretlek - mondta mosolyogva, majd ő is egy puszit nyomott a számra, mire csak elmosolyodtam és megfogtam a kezét. Mosolyogva, nevetve álltunk ott sokáig, beszélgettünk mindenféléről, az egész életünket megterveztük azokban a pillanatokban, minden tökéletesnek számított, egészen addig, míg néhány nap múlva azt nem láttam, hogy egy másik fiúval beszélgetett. Ugyan úgy mosolygott rá és nevetett vele, mint velem azon a szép napon, egyszerűen nagyon mérges voltam rá, mert azt mondta, hogy velem akar ide- és odamenni, hogy velem akart összeházasodni, minden szépet és jót ígért, de úgy tűnt, a mi szerelmünk sem tartott sokáig. Ezután az incidens után nem is beszéltünk egymással, de ahogy felnőttünk rájöttünk, hogy az az egynapi beszélgetés semmit sem jelentett, csak gyerekek voltunk és mindent túlreagáltunk, így a barátságunk is megmaradt, de nem csak akkor, hanem a mai napig. Nagyjából naponta találkoztunk, nem szoktunk sokat beszélgetni, de ha alkalmunk nyílt rá, akkor megtettük, mivel egy helyen dolgoztunk, ezért ez nem is volt olyan nehéz. SeoYun-nak hívták a lányt, akinek szerelmet vallottam, még akkor régen, és ez a lány volt az a személy, aki éppen az utcán integetve felénk tartott, aki egyben Hyuna osztályfőnöke is volt.
   Mind a hárman hátrapillantottunk, és fordultunk a hang tulajdonosa felé, aki mosolyogva közeledett hozzánk, de nekem nem nagyon volt hozzá kedvem, mert volt egy megérzésem, hogy mit is akart, jobban mondva kit. Nem leplezte egyáltalán, hogy tetszem neki és ezt biztos forrásokból tudtam, mivel a kolléganőim eléggé pletykásak, így nem maradhatott az titokban, hogy SeoYun-nak tetszettem. Nem tagadhatom, hogy néhány kolléganőm már bepróbálkozott nálam, de nem gondoltam volna róla, hogy ő is megteszi, nem ilyennek ismertem. Nem akartam visszautasítani a közeledését, igaz gyönyörű volt, nőies és hihetetlenül kedves, főleg Hyunaval foglalkozott sokat, de nem volt az esetem, igen régen szerettem, de az még mikor volt? Majdnem tizenkét éve, egy ártatlan gyerekszerelem, ami már régen elmúlt. Nekem csak egy kedves és segítőkész barátom volt, akit meg akartam tartani.
   - Sziasztok - köszöntött minket, amikor odaérkezett hozzánk, és arca kipirosodott, amikor rám nézett. Ne mondja komolyan, hogy tényleg odavan értem, mert akkor én kiugrom az ablakon!
   - Csókolom SeoYun néni - mondta csilingelő hangon Hyuna, aki menthetetlenül szerette osztályfőnökét, de még mindig ott állt Jin és közöttem, az előbbinek a kezét fogta, mert útközben emelgetni kezdtük a kis hercegnőt, így Jin kezét fogtam, ami ne bántott egyáltalán.
   - Szia SeoYun - köszöntöttem, majd Jinre pillantottam. - Jin hagyj mutassam be neked, SeoYun-t, egy régi barátomat, aki Hyuna osztályfőnöket is egyben. SeoYun, ő ott SeokJin, az új szomszédunk, aki most költözött ide - mutattam be a két idegent egymásnak, mire mind a ketten kissé meghajoltak és egymásra néztek.
   - Örvendek a találkozásnak, Kim SeokJin vagyok - nyújtotta jobbját Jin, miközben bal kezével még mindig Hyuna jobbját fogta.
   - Részemről a szerencse SeokJin. Én Jeong SeoYun vagyok, Hyuna osztályfőnöke - mosolygott rá kedvesen Jinre és nyújtotta jobbját feléje, majd kezet ráztak. Néztem, ahogy Jin rámosolygott, kedvesen, de nekem ez rosszul esett. Egyszerűen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, rosszul esett, hogy másra mosolygott, aki nem Hyuna volt vagy én, másra ne vesse ezt a csodálatos mosolyát.
   - Miben segíthetek SeoYun? - néztem rá, várva a magyarázatot, amiért megállított minket.
   - Oh igen. Csak szólni akartam, hogy szerdán, amikorra kivettél egy szabadnapot, akkor lesz egy értekezlet háromkor, csak emlékeztetni akartalak rá - mosolygott rám kedvesen.
   - Köszönöm, de ezt elmondhattad volna holnap is.
   - I-igaz - dadogta kissé és éreztem, nem ez volt a fő oka a találkozásnak.
   - Jin? - fordultam újdonsült szomszédunkhoz. - Esetleg Hyuna átmehetne hozzád, amíg SeoYunnal beszélgetek? - kérdeztem kissé félve, mert nem akartam tolakodó lenne, hogy egyből rábíztam Hyunát, főleg egy "idegenre", akiről csak annyit tudtunk, hogy cukrász és hogy is hívták, de semmi mást. - Persze, ha nem gond - vakartam meg tarkómat idegesen.
   - Dehogy gond. Egy ilyen tündéri kislányra bármikor vigyázok - mosolygott rám kedvesen. - Nyugodtan beszélgessetek, addig mi elkezdjük a vacsorát készíteni.
   - Köszönöm, valahogy meghálálom - mosolyogtam zavaromban.
   - Nem kell meghálálni semmit, szívesen vigyázok rá. De akkor mi mentünk is. Örültem a találkozásnak SeoYun - búcsúzott el barátomtól.
   - Részemről a szerencse - mosolygott rá a lány.
   - Csókolom SeoYun néni - köszönt el Hyuna is, majd Jinnel kézen fogva elindultak hazafelé, még hallottam, amint Jin mondta kislányomnak, hogy versenyezzenek ki ér előbb a házhoz és csak távolodó alakjukat láttam, amint a lépcsőházban eltűntek. Tekintetemet, visszavezettem az előttem álló lányra, aki csak arra várt, hogy kettesben maradhassunk.
   - Miért állítottál meg valójában? - néztem arcát és vártam az egyszerű magyarázatot kérdésemre.
   - Tessék? - nézett rám lepődötten.
   - Ne hidd, hogy elhiszem, csak azért állítottál meg, hogy elmond az értekezletet, amiről tudtam és ezt te is tudod, nagyon jól. Szóval mi volt az ok, amiért megállítottál? - kérdeztem meg ismételten, mire elvezette rólam tekintetét és beharapott ajkakkal gondolkodott.
   - Miért látsz át ilyen könnyen rajtam? - kérdezte halkan.
   - Számomra egy nyitott könyv vagy SeoYun! Ismerlek, amióta csak az eszemet tudom, kiismertelek már eléggé, hogy tudjam nem állítasz meg ilyen kis semmiségek miatt.
   - Igen! Kis semmiség, mert csak akkor veszel észre! - emelte rám dühös tekintetét. - Nem veszel észre, mikor ésszerű jeleket küldök feléd, hogy végre észrevedd azt a nőt, aki vagyok és ne csak egy barátot láss bennem! - tette kezét mellkasára. - Egyszer az életben kezelhetnél nőként is, és nem csak úgy, mint egy barátot. Miért nem vagy képes észrevenni, hogy tetszel nekem? Hogy még mindig szeretlek?! Mikor Minhie a feleséged volt, akkor is szerettelek, de elengedtelek, mivel láttam mennyire erős köztetek a kötelék, de mióta eltűnt az életedből, próbálok egyre közelebb kerülni hozzád, hogy én legyek az a személy, aki végre fontos lesz neked, de te fittyent hánysz erre! Vegyél végre észre! - szinte üvöltötte a szavakat egyenesen az arcomba én meg teljesen elképedtem. Még mindig szeretett? Kitartott akkor is, amikor számára elérhetetlen voltam? Sokkoltak szavai, de főleg az az indulat, amit felém mutatott, mivel sosem láttam még ennyire kikelni magából, így teljesen váratlan volt szerelmi vallomása és dühkitörése. Hosszasan beszívtam a levegőt és próbáltam kitalálni, hogy ebben a helyzetben mit is tegyek. Egyszerűen nem tudtam eldönteni, mi lenne a megfelelő döntés, mert nem tudtam mit is vár el tőlem. Szerettem SeoYun-t, mint barátot. Egyszer sem tudtam úgy gondolni rá, mint a páromra, teljesen elképzelhetetlen volt számomra, hogy valaha egy párt alkossunk, egyszerűen nem illettünk össze. Ahogy ott álltam előtte elmélyedve a gondolataimban figyeltem, ahogy várakozva várja válaszomat, minden egyes mondatára, de nem akartam hiú reményeket táplálni, hogy talán beleszeretek, mert tudtam az hazugság lenne mindkettőnk számára.
   - Figyelj SeoYun. - emeltem rá tekintetemet. - Köszönöm, hogy ezt mind elmondtad nekem, de nem akarlak megtéveszteni vagy átverni, ezért elmondom amit gondolok. Szeretlek, de mint barátomat. Nem tudom elképzelni melletted az életemet, sajnálom. Sajnálom, de sosem fogok többet érezni irántad, mint azt amit most érzek. Nem akarom, hogy a barátságunk megromoljon, szeretném, ha ugyan úgy viselkednénk egymással, mint a beszélgetés előtt - léptem kissé közelebb hozzá. Néztem, ahogy megemészti szavaimat, majd láttam, amint szemei csillogni kezdtek, majd egy könnycsepp gördült le az arcán, onnan le arcélére, majd le felsőjére. Egyik könnycsepp követte a másikat, majd elfordította tekintetét és kezével kezdte törölgetni arcát.
   - Értem.. - törölgette meg arcát, miközben szipogott kissé, majd rám emelte tekintetét. - Szóval csak barátok. Értem - mosolyodott el keservesen.
   - SeoYun.. én tényleg sajnálom..
   - Ne! Nem kell a sajnálatod. Ennyi. Nem vagyok az eseted. Mindig is éreztem, hogy sosem leszel képes elengedni Minhie-t. Még mindig őt szereted - mondta, miközben nézett engem, majd sarkon fordult és elindult arra, amerről jött, az én fejemben pedig egyetlen egy mondat járt. Még mindig szerettem Minhie-t. Igaza volt ebben, szerettem Minhie-t, mert a mindenséget jelentette nekem, még akkor is, ha nem volt velem. Igaza volt SeoYun-nak, még megrögzötten szerelmes voltam a feleségembe, pedig már négy éve vége volt mindennek, de én képtelen voltam elengedni őt. Tudtam jól, hogy ez nem helyes dolog, magam is jól tudtam, de egyszerűen nem tudtam kitörölni az emlékeim közül. Nem is akartam, de nem tudtam elképzelni magamat, valaki más mellett és ez aggasztott, mivel akkor Hyuna fog szenvedni miatta, én meg ezt nem akartam. Számomra Minhie volt a kezdet és a vég, nem volt senki sem aki felérhetett volna hozzá, de ez.. nem volt helyes. Változtatnom kell az életemen, de nem tudtam elfelejteni csodálatos feleségem arcát, ami minden egyes nap ott lebegett a szemem előtt, de talán.. így lesz a legjobb. Nem akartam, hogy ha esetleg mégis valakivel egy párt alkotnék, miközben vele lennék együtt, közben végig a volt feleségemre gondolnék, ezt pedig egyáltalán nem akartam, hogy még több keserűséget okozzak az embereknek.
   Ahogy ezeken gondolkodtam észre se vettem, hogy közben hazaértem és a kanapénkon ültem, miközben Hyuna és Jin, a szomszédos lakásban készítették a vacsorát. Nem akartam elrontani a kellemes hangulatot, gy azt gondoltam, kicsit elvonulok, hogy tisztázzak magamban minden gondolatot, és majd utána csatlakozom hozzájuk. Eldőltem a kanapén és azok a pillanatok jutottak eszembe, amik a legkedvesebbek voltak számomra, amikor még azt hittem a világ tökéletes, hogy velem csak jó történhet, majd rá kellett ébrednem a keserű valóságra, amit sosem akartam megtapasztalni. Mindig is azt gondoltam, de melyik ember nem gondolta volna, így élete első szakaszában, hogy a világ tökéletes, semmi gond nincs vele, ennél jobb már nem is lehetne, majd aztán fordult a világ velem. Ráébredtem, hogy semmi sem olyan tökéletes, mint azt hittem, de nem akartam ezt a keserű valóságot elfogadni, de egy idő után be kellett látnom a valóságot, de amikor Minhie-t elveszítettem, akkor még nagyobbat csalódtam a világban, mint azt hittem volna. Hogy képes valaki, így tönkretenni egy családot? Miért pont ő? Miért nem inkább én? Miért nem én haltam meg akkor? Miért neki kellett, mikor rá sokkal nagyobb szükség van, mint rám? Rám senkinek sincs szüksége! Hyunanak nagyobb szüksége volt az anyjára, mint az apjára. Miért nem én haltam meg akkor? Miért küldtem el a boltba? Miért nem én mentem el? Miért a világ legértékesebb személyét vette el a világ, miért nem engem, aki a világ legpótolhatóbb embere voltam?! Miért nem...
   - NamJoon! - hallottam meg egy határozott hangot, amint vállamnál fogva kissé megráz, mire csak felpattannak szemeim és egy gyönyörű, aggódó arc tárult elém, amit először nem tudtam beazonosítani, de mikor tisztult a látásom, rájöttem kit is láttam magam előtt.
   - Jin.. - szólaltam meg halkan, majd pislogtam párat, hogy kissé felélénküljek.
   - Valami baj van? - kérdezte lágyan és arcomat kezdte el fürkészni.
   - M-miért lenne baj?
   - Mert eléggé sok idő telt el azóta, hogy egyedül hagytunk SeoYun-nal, most meg itt talállak a lakásodban, egy sírógörcs után - felelte nemes egyszerűséggel.
   - Micsoda? - kaptam kezemet arcomhoz, és megéreztem, amint a friss könnyek nyomai ott voltak, amint végigszelték arcomat. - Nem történt semmi, csak eszembe jutott pár dolog.. - fordítottam el kissé arcomat, miközben letöröltem könnyeim maradványait.
   - Értem - mondta, majd kezét arcomra helyezte, és hüvelykujjával végigsimított szemem alatt.
   - Jin..? - értetlenül meredtem rá.
   - Csak kihagytál egyet - mosolyodott el, majd elhúzódott és felállt. - Majdnem kész a vacsora. Segítesz befejezni? - kérdezte, miközben jobbját nyújtotta mosolyogva.
   - Persze - mosolyodtam el én is és készségesen fogadtam el jobbját, majd elfelejtve mindent, mentünk át az ő lakásába.
   Amint beléptem megcsapott a kellemes illat és egyből megéheztem. Jin lakása eléggé átlagos volt, ahogy a miénk, csupán annyi különbséggel, hogy Jinnek nem voltak képei a családtagjairól. Furcsálltam, hogy egy olyan embernek, mint Jin, aki egy életvidám, boldog, kiegyensúlyozott és energikus ember volt, nem értettem miért nem tesz kis a szeretteiről ki képeket, hogy láthassa őket. Nálunk egy csomó kép volt kint, anyáékról, Minhie szüleiről, akkor a közeli barátainkról, meg rólunk. Az első közös képünk, az esküvő, majd az amikor Hyuna megszületett, mind megannyi emlék, és mind rettentően fontos. Nem értettem, hogy Jinnél ez miért nem valósult meg, de úgy éreztem nem kéne kutakodnom a magánéletében, nem tartozott rám.
   Hyuna nagyban a konyhában tevékenykedett és nagyban készítette a tésztához a sajtos-húsos szószt, aminek hihetetlenül jó illata volt, szinte összefutott a számban a nyál, amint csak ránéztem. Segítettem Hyunak jól elkeverni a szószt, hogy ne legyen csomós, miközben Jin a vacsora többi részével foglalkozott. Nem is tudom mikor főztünk így utoljára Hyunaval, de látszott az arcán, hogy nagyon élvezi és boldog, ami számomra a legfontosabb volt a világon. A vacsora nagyon jó hangulatban telt, Hyunat össze-vissza dicsértem, hogy milyen pazar étellel etetett meg, a kislány pedig mosolyogva fogadta a bókokat. Tisztára olyan, mint az édesanyja. Mind külsőleg, mind belsőleg. Rengeteget nevettünk és szórakoztunk, majd Hyuna leült a tévé elé, hogy nézze egy kicsit, míg mi Jinnel elpakoltunk és elmosogattunk.
   - Köszönöm, hogy vigyáztál rá - mondtam Jinnek, miközben mosogattam a tányérokat. Az ingem ujját felhúztam, hogy véletlenül se legyen vizes, a zakómat pedig a szék háttámlájára helyeztem.
   - Nem tesz semmit - mosolygott rám a férfia, aki éppen a tányérokat törölgette. - Imádom a gyerekeket, szóval nagy öröm, hogy egy ilyen tündéri kislánnyal lehettem délután. Nem találkoztam még egy olyan gyerekkel, mint ő. Nagyon büszke lehetsz rá.
   - Az is vagyok - mosolyogtam.
   - Nagyon szeret téged. Amíg nem jöttél, állandóan arról áradozott, hogy milyen tökéletes apukája van, aki mindent megad neki. Szinte istenít téged, annyira fontos vagy neki.
   - Tudom - jöttem zavarba kissé. - Ő is ugyanolyan fontos nekem, mint én neki. Hyuna a legtökéletesebb kislány a világon. Nála jobbat nem is kívánhatnék.
   - Meghiszem azt. Nagyon édes. Akartam is kérdezni, de ez egy ajánlat is lenne számodra - fordult felém, és abba hagyta egy kicsit a törölgetést.
   - Mi lenne az? - fordultam én is feléje.
   - Ha esetleg sok dolgod van, vagy esetleg sokáig kell bent maradnod dolgozni, akkor én szívesen vigyázom Hyunara, amíg haza nem érsz, de nem erőszakolom rád, csak egy ajánlat volt - mosolyodott el és törölgetett tovább.
   - Köszönöm - köszöntem meg ajánlatát, mert ez tényleg nagy segítség lenne és nem kéne állandóan anyát iderángatnom a város másik végéből. - Ez igazán kedves tőled, de nem akarok a terhedre lenni.
   - Ugyan - legyintett. - Nem lesztek a terhemre. Mondtam már. Szívesen vigyázok egy ilyen tündéri kislányra. Amikor szeretnéd elmegyek érte az iskolában és nálam lehet, amíg nem végzel, vagy ahogy szeretnéd. Én minden nap négyig leszek a cukrászdába, szóval utána el is tudok menni érte, amikor szükséges - mondta mosolyogva végig a mondandóját és láttam rajta, hogy tényleg örült, hogy gyerek közelében lehetett.
   - Tényleg nagyon szereted a gyerekeket - mosolyodtam el én is, majd a nappali felé néztem, de nem láttam Hyunat. Összeráncolva szemöldökeimet, zártam el a csapot, majd mentem a kanapéhoz, hogy megnézzem, mit is csinál a kis hercegnő és elmosolyodtam, amint észrevettem, hogy gyönyörűségem mélyen aludt. Egy plédet terítettem rá, hogy ne fázzon meg, majd egy puszi kíséretében hagytam ott. - Nagyon lefárasztotta a főzés - mosolyogtam, majd visszamentem a mosogatóhoz és folytattam a dolgomat.
   - Alszik? - kérdezte csodálkozott a mellettem álló férfi.
   - Igen - kuncogtam. - Ha valami olyat csinálhat, ami boldoggá teszi, akkor képes pillanatok alatt elaludni, akárhol is legyen az. Ha otthon segít a házimunkába, akkor ugyan így a kanapén fekszik el és reggelig fel sem kell - mosolyogtam nagyban. - Teljesen olyan, mint az anyja - mondtam és egy pillanatra megdermedt kezem. Igaz, hogy tényleg négy éve már, de még mindig nehezemre esett beszélni róla.
   - Nem kell beszélned róla. Hyuna mesélt a feleségedről - felelte Jin halkan, ahogy lehajtotta fejét. - Őszinte részvétem érte. Nem gondoltam, hogy ti csak ketten vagytok, mert.. Hyuna egy annyira életvidám, mosolygós, boldog, kiegyensúlyozott és tapasztalt kislány, hogy nem tudtam elképzelni, hogy nincsen édesanyja. Téged is ugyanilyennek láttalak, sosem gondoltam volna, hogy elveszítetted a feleségedet ilyen körülmények között. Ezért.. ezért is ajánlottam fel a segítségemet, hogy ne kelljen idegeskedned semmiért és tudjál egy picit pihenni, ha megengeded, hogy "beleszóljak" az életedbe - ahogy Jin mondta a szavakat, egyszerűen melegség járta át a szívemet, ahogy valaki így törődött velem és Hyunaval. Még csak egy napja sem ismerjük egymást, de már kiismert minket és segíteni akart. Boldog voltam, hogy valakinek ilyen hamar a szívébe zártuk magunkat.
   - Köszönöm Jin - mosolyogtam rá. - Mindent köszönöm - mondtam és éreztem, ahogy egy kisebb tehert vettek le a vállamról, ezzel fellélegeztem. Végre úgy éreztem, könnyebb lesz kissé az életem és már nem kell mindig azon agyalnom, vajon anya ráér-e vagy sem. Örültem, hogy a sors egy olyan szomszéddal áldott meg, mint Jin. Nagyon boldog voltam tőle.
   Amikor végeztünk a mosogatással, óvatosan karomba fogtam hercegnőmet és hazavittem. Jin segített kinyitni az ajtókat, hogy véletlenül se ébredjen fel, mert akkor nem alszik vissza egyhamar. Ahogy betakargattam és egy "jó éjt" puszit nyomtam homlokára, elhagytam szobáját és halkan csuktam be magam után ajtaját. Kikísértem Jint és az ajtóban elbúcsúztam tőle.
   - Köszönöm a mai napot Jin - köszöntem meg egész napi fáradozását.
   - Ugyan - legyintett. - Én köszönöm, hogy elfogadjátok a segítségemet. Örülök, hogy ideköltözhettem hozzátok - mosolygott nagyban. - Sokkal jobb, mint ahol eddig laktam.
   - Rossz környéken éltél eddig? - érdeklődtem.
   - Nem - mosolygott. - Az emberek voltak azok, akik miatt elhagytam az eddigi otthonomat. Kész nyomorrá tették az életemet - vont vállat, én meg dermedten néztem. - Jó éjszakát NamJoon! - vigyorgott rám és bement a saját lakásába. Én meg ott álltam az ajtóban és még mindig utolsó előtti mondatán kattogott az agyam. Nyomorrá tették az életét? Ezt nem értem.
   Milyen volt Jin élete előttünk?