- NamJoon! Ez nem megy ilyen könnyen! - hallottam barátom hangját.
- Tudom - sóhajtottam és próbáltam nem a szemébe nézni.
- Amikor lesz a gyakorlati rész, akkor is el kell menned dolgozni és a kollégiumért is fizetni kell.
- Tudom - mondtam ismételten és már nagyon elegem volt ebből a beszélgetésből. - Mindegy, majd meglátjuk mi is lesz - vontam meg a vállamat, majd a szobámból kilépve a konyha felé vettem az irányt, ahová ő is követett. Nem is tudta, hogy az, ahogyan beszélt velem, nagyon rosszul esett. Mintha semmire sem tudnék. Nem szerettem, ha ennyire hülyének és tudatlannak néztek, és nem csak HoSeok volt az, aki így tett. Volt egy barátunk, JaeHwan, eléggé jó kapcsolatot ápoltunk egymással, de ő is HoSeok pártján állt. Kicsit elegem volt már abból, hogy akárhányszor szóba került a tovább tanulásom, mindig ki kellett oktatniuk arról, hogy ez egyáltalán nem úgy volt, ahogy gondoltam. Én is pontosan tudtam, hogy az élet nem habos torta. Tudtam, hogy rengeteg nehézséggel és küszködéssel járt, de ők azt hitték, hogy én semmit sem tudok a világról, hogy egy elkényeztetett ember voltam, akinek majd a szülei ugranak minden kérésükre. Egyáltalán nem ismernek. Rosszul esett minden egyes szavuk, amik ilyen irányúak voltak, de nem mutattam meg nekik.
Ahogy telt az idő és végre egyedül voltam, a párnám volt az egyetlen olyan személy, ki meghallgatta bajaimat. Ő volt az egyetlen megbízható társam. Minhie-nek nem akartam elmondani, mert nem akartam, hogy gyengének lásson, vagy véletlenül elmondja HoSeok-nak. A párnám örökké megtartotta minden egyes titkomat. Elmondtam neki mindent, és még a könnyeimet is magába fogadta, így kötöttünk örökre szóló barátságot, ami meg is maradt. Nem tudom, hány éjszakát sírtam át így, vagy éppen, amikor egyedül voltam, de már felesleges volt ezeken tanakodnom, hiszen felnőttem és elmúltak ezek. Vagyis csak azt hittem elmúltak.
A tenger halk moraját hallgattam, amit megzavart zokogásom, de az a kellemes hang képes volt megnyugtatni, így csak néha feltörő szipogásom volt hallható. Még sosem éreztem magam, ennyire gyávának, mint most. Elfutottam előlük. Mindent hátrahagytam, és nem akartam megoldani, nem törődve azzal, hogy most mindenki aggódott értem, hogy lehet ebből hatalmas vita fog kerekedni, de a legkevésbé sem érdekelt ez. Fogalmam sem volt arról, hol is voltam ezekben a percekben, de nem akartam visszamenni senkihez sem. Egyedül akartam lenni, senkit sem akartam a közelemben tudni most. Magányt akartam, csak a tenger csodálatos hangját hallani, hogy az agyamat kitisztítsam és megpróbáljam magamba fojtani az eddig felgyülemlett érzéseimet, továbbra is magamba zárni mindent, és örökké ott tartani. Mit vétettem, hogy itt kellett lennem? Miért nem lehet minden olyan, mint régen? Amikor még senki sem tudott semmiről, amikor minden a helyén volt. Vissza akarom tekerni az időt, hogy ez a beszélgetés, mely most este zajlott közöttünk, ne így végződjön.
A kellemes esti nyári szellő, kezdte megnyugtatni gondolataimat, de nem bírtam rávenni magamat, hogy egy tapodtat is mozduljak helyemről. Egy kisebb magaslaton ültem, ahonnan gyönyörű kilátás tárult az előttem elterülő tengerre, amit talán Jin társaságában, még csodálatosabbnak látnám, de most csupán csak gyönyörű, semmi több. Néztem a hullámokat, melyek a partra érkeztek, a homokot benedvesítve vele, majd visszahúzódni, aztán ismét kitört a helyéről. A homokban rengeteg lábnyom volt található, tisztán kivehetőek voltak a gyerekek kicsinyke talpijaik és a mellettük sétáló szülőké is, vagy éppen egy szerelmespáré, de lehet szimplán csak két barát sétálgatott itt, néhány órával ezelőtt. Az égen rengeteg csillag volt felfedezhető, itt sokkal erősebben ragyogtak, mint otthon, igaz pontosan tudtam, hogy mindig ennyire erősen csillogtak, de ugye a városban a fények eltompították őket. Ezért is szerettem itt lenni, mert itt láthattam igazai énjüket.
Minden gyönyörű volt, egyedül az életem nem, melyet bárki irigyelhetne, de nekem mégsem volt elég. Mindenki megmondhatja, hogy miért is panaszkodom, hiszen mindenem megvolt, amiről bárki csak álmodni tudott. Barátok, szerelem, gyerek, remek állás, minden, de nekem ez nem volt jó. Szükségem volt arra, hogy édesanyám és édesapám is mellettem legyen. Ha Minhie nem is szerelmemként, hanem legjobb barátomként lenne jelen, annak is menthetetlenül örülnék. Ha végre abbamaradnának a fenyegetőzések, az örökös harc, talán azt mondanám, igen, tökéletes életem van, amit bárki megirigyelhetne, de nem így volt. Nem voltak már mellettem a szüleim, nem ölelhettem magamhoz őket, nem hívhattam fel őket, és nem mondhattam el nekik, mennyire is szeretem őket, mennyire is hálás vagyok nekik mindazért, amit értem tettek. Hogy mindent megadtak nekem, amit csak lehetett. Sosem tudom viszonozni minden egyes tettüket.
Nem volt mellettem a szerelmem, akiért az életemet adtam volna, amiért még a mai napig is elfog a bűntudat, hogy miattam történt minden. Ha akkor...
- Nem! Ez egyáltalán így történt. Nem miattam történt! - markoltam meg tincseimet, miközben fejemet térdeimen pihentettem. - Nem miattam! Nem! - ismételgettem magamban, de ahányszor elmondtam, annyiszor jutott eszembe Minhie szüleinek a szavai, az, ahogy rám néztek a temetésen. A folyamatosan érkező fenyegetőző levelek, melyekkel nem mertem a rendőrségre menni, féltem, hogy elveszítem Hyuna-t is. Bárcsak... bárcsak ne küldtem volna le Minhie-t a boltba, akkor talán.. Nem! Akkor nem ismertem volna meg Jin-t, akkor nem lennénk most itt. Semmi sem lenne, az, mint most. Talán.. ha még Minhie élne, akkor is így alakult volna az életem. Beleszerettem volna Jin-be? Egyáltalán ideköltözött volna? Mi történt volna, ha... Sosem fogom megtudni, ezért jobb, ha nem is gondolkodom rajta.
- Tudom - sóhajtottam és próbáltam nem a szemébe nézni.
- Amikor lesz a gyakorlati rész, akkor is el kell menned dolgozni és a kollégiumért is fizetni kell.
- Tudom - mondtam ismételten és már nagyon elegem volt ebből a beszélgetésből. - Mindegy, majd meglátjuk mi is lesz - vontam meg a vállamat, majd a szobámból kilépve a konyha felé vettem az irányt, ahová ő is követett. Nem is tudta, hogy az, ahogyan beszélt velem, nagyon rosszul esett. Mintha semmire sem tudnék. Nem szerettem, ha ennyire hülyének és tudatlannak néztek, és nem csak HoSeok volt az, aki így tett. Volt egy barátunk, JaeHwan, eléggé jó kapcsolatot ápoltunk egymással, de ő is HoSeok pártján állt. Kicsit elegem volt már abból, hogy akárhányszor szóba került a tovább tanulásom, mindig ki kellett oktatniuk arról, hogy ez egyáltalán nem úgy volt, ahogy gondoltam. Én is pontosan tudtam, hogy az élet nem habos torta. Tudtam, hogy rengeteg nehézséggel és küszködéssel járt, de ők azt hitték, hogy én semmit sem tudok a világról, hogy egy elkényeztetett ember voltam, akinek majd a szülei ugranak minden kérésükre. Egyáltalán nem ismernek. Rosszul esett minden egyes szavuk, amik ilyen irányúak voltak, de nem mutattam meg nekik.
Ahogy telt az idő és végre egyedül voltam, a párnám volt az egyetlen olyan személy, ki meghallgatta bajaimat. Ő volt az egyetlen megbízható társam. Minhie-nek nem akartam elmondani, mert nem akartam, hogy gyengének lásson, vagy véletlenül elmondja HoSeok-nak. A párnám örökké megtartotta minden egyes titkomat. Elmondtam neki mindent, és még a könnyeimet is magába fogadta, így kötöttünk örökre szóló barátságot, ami meg is maradt. Nem tudom, hány éjszakát sírtam át így, vagy éppen, amikor egyedül voltam, de már felesleges volt ezeken tanakodnom, hiszen felnőttem és elmúltak ezek. Vagyis csak azt hittem elmúltak.
A tenger halk moraját hallgattam, amit megzavart zokogásom, de az a kellemes hang képes volt megnyugtatni, így csak néha feltörő szipogásom volt hallható. Még sosem éreztem magam, ennyire gyávának, mint most. Elfutottam előlük. Mindent hátrahagytam, és nem akartam megoldani, nem törődve azzal, hogy most mindenki aggódott értem, hogy lehet ebből hatalmas vita fog kerekedni, de a legkevésbé sem érdekelt ez. Fogalmam sem volt arról, hol is voltam ezekben a percekben, de nem akartam visszamenni senkihez sem. Egyedül akartam lenni, senkit sem akartam a közelemben tudni most. Magányt akartam, csak a tenger csodálatos hangját hallani, hogy az agyamat kitisztítsam és megpróbáljam magamba fojtani az eddig felgyülemlett érzéseimet, továbbra is magamba zárni mindent, és örökké ott tartani. Mit vétettem, hogy itt kellett lennem? Miért nem lehet minden olyan, mint régen? Amikor még senki sem tudott semmiről, amikor minden a helyén volt. Vissza akarom tekerni az időt, hogy ez a beszélgetés, mely most este zajlott közöttünk, ne így végződjön.
A kellemes esti nyári szellő, kezdte megnyugtatni gondolataimat, de nem bírtam rávenni magamat, hogy egy tapodtat is mozduljak helyemről. Egy kisebb magaslaton ültem, ahonnan gyönyörű kilátás tárult az előttem elterülő tengerre, amit talán Jin társaságában, még csodálatosabbnak látnám, de most csupán csak gyönyörű, semmi több. Néztem a hullámokat, melyek a partra érkeztek, a homokot benedvesítve vele, majd visszahúzódni, aztán ismét kitört a helyéről. A homokban rengeteg lábnyom volt található, tisztán kivehetőek voltak a gyerekek kicsinyke talpijaik és a mellettük sétáló szülőké is, vagy éppen egy szerelmespáré, de lehet szimplán csak két barát sétálgatott itt, néhány órával ezelőtt. Az égen rengeteg csillag volt felfedezhető, itt sokkal erősebben ragyogtak, mint otthon, igaz pontosan tudtam, hogy mindig ennyire erősen csillogtak, de ugye a városban a fények eltompították őket. Ezért is szerettem itt lenni, mert itt láthattam igazai énjüket.
Minden gyönyörű volt, egyedül az életem nem, melyet bárki irigyelhetne, de nekem mégsem volt elég. Mindenki megmondhatja, hogy miért is panaszkodom, hiszen mindenem megvolt, amiről bárki csak álmodni tudott. Barátok, szerelem, gyerek, remek állás, minden, de nekem ez nem volt jó. Szükségem volt arra, hogy édesanyám és édesapám is mellettem legyen. Ha Minhie nem is szerelmemként, hanem legjobb barátomként lenne jelen, annak is menthetetlenül örülnék. Ha végre abbamaradnának a fenyegetőzések, az örökös harc, talán azt mondanám, igen, tökéletes életem van, amit bárki megirigyelhetne, de nem így volt. Nem voltak már mellettem a szüleim, nem ölelhettem magamhoz őket, nem hívhattam fel őket, és nem mondhattam el nekik, mennyire is szeretem őket, mennyire is hálás vagyok nekik mindazért, amit értem tettek. Hogy mindent megadtak nekem, amit csak lehetett. Sosem tudom viszonozni minden egyes tettüket.
Nem volt mellettem a szerelmem, akiért az életemet adtam volna, amiért még a mai napig is elfog a bűntudat, hogy miattam történt minden. Ha akkor...
- Nem! Ez egyáltalán így történt. Nem miattam történt! - markoltam meg tincseimet, miközben fejemet térdeimen pihentettem. - Nem miattam! Nem! - ismételgettem magamban, de ahányszor elmondtam, annyiszor jutott eszembe Minhie szüleinek a szavai, az, ahogy rám néztek a temetésen. A folyamatosan érkező fenyegetőző levelek, melyekkel nem mertem a rendőrségre menni, féltem, hogy elveszítem Hyuna-t is. Bárcsak... bárcsak ne küldtem volna le Minhie-t a boltba, akkor talán.. Nem! Akkor nem ismertem volna meg Jin-t, akkor nem lennénk most itt. Semmi sem lenne, az, mint most. Talán.. ha még Minhie élne, akkor is így alakult volna az életem. Beleszerettem volna Jin-be? Egyáltalán ideköltözött volna? Mi történt volna, ha... Sosem fogom megtudni, ezért jobb, ha nem is gondolkodom rajta.
A percek néha óráknak tűntek, az órák pedig napoknak, míg végül megpillantottam a felkelő Nap első sugarait és ajkaimra egy mosoly húzódott, mert eszembe jutott, amint egyszer ugyan így ültünk Minhie-vel és kint töltöttük egy éjszakát. Talán akkor, amikor már terhes volt Hyuna-val, és még nem volt tél, így nem volt hidegek az éjszakák. Augusztus vége lehetett, a születésnapom előtt nem sokkal. Figyeltem, ahogy mindenhová eljutott a Nap ereje, míg végül már kibukkant a tengerből. Lassan emelkedtem fel, majd ereszkedtem le a magasból, míg lábaim alatt meg nem éreztem a még hideg homokot. Felidéztem magamban, merről is jöttem, majd visszafelé vettem az irányt és csak reménykedni tudtam, hogy senkit sem találok még ébren. Megfontoltan lépkedtem a homokban, míg ismerős partszakaszra nem érkeztem és megpillantottam a házat, melyből elszöktem. Kissé megtorpantam, mikor közeledtem feléje és végigpásztáztam a szememet a házon, hátha megpillantok egy mozzanatot, de senkit sem láttam. Fellépkedtem a lépcsőn, a teraszra, hogy onnan menjek be a konyhába. Lassan nyitottam ki az üveg ajtót, hogy senki se hallhassa jöttömet, majd még halkabban csuktam be. Mikor úgy éreztem, halkabb már nem lehetek, megfordultam, viszont, mikor tekintetem az étkezőasztalra terelődött, megdermedtem. Fejét a falapon pihentette, de biztos nem azért, mert ez a legkényelmesebb pozíció, hanem inkább azért, mert várt valakire. Történetesen arra a személyre, ki most ezt a sok sületlenséget elmondta. Sóhajtva lépkedtem oda hozzá, majd óvatosan megérintettem vállát.
- Édes - szólítottam meg lágyan, miközben nem hagytam abba bőre cirógatását. Meddig lehetett fent, hogy itt aludt el végül? Ahogy simogattam karját, lassan mozgolódni kezdett, de éreztem, hogy szinte semmit sem aludt az éjjel, hulla fáradt, álmos, és legszívesebben elküldene a fenébe, amiért felébresztettem. Lassan emelte fel fejét, laposakat pislogott, míg végül rám emelte tekintetét és próbálta kivenni vonalaimat, de inkább azért nem ismert fel, mert nem hitte, hogy tényleg itt voltam.
- Nam! - állt fel egyből, hogy a szék is felborult és karjait egyből körém font, mint még soha. Úgy ölelt magához, mintha már hónapok óta nem láttuk volna egymást és sosem hittünk volna a viszont látásban. Átöleltem derekát és még jobban húztam magamhoz, de nem tartott sokáig ez az idilli pillanat, mikor is elhúzódott és egy pofon csattant az arcomon. Döbbenten tekintettem páromra, ki idegesen, aggódva és megkönnyebbülten tekintett rám. - Mégis, hol a jó büdös fenében voltál??? - üvöltött rám és még jobban elkerekedtek szemeim. - Van fogalmad róla, mennyire is aggódtunk érted?? Mindenki téged keresett az este! Hajnali háromig kerestünk a parton, az egész környéket bejártuk érted, de sehol sem találtunk! - mondta végig szemembe és néhány könnycsepp legördült arcán. - Tudod... Tudod, mennyire aggódtam érted? Azt hittem, hogy valami bajod esett, hogy esetleg rosszabb! Mit mondtam volna Hyuna-nak? Gondoltál egyáltalán rá? - kezdte el püfölni mellkasomat erőtlenül. - Olyan hülye vagy, Nam.. - mondta zokogva. Közelebb léptem hozzá és magamhoz öleltem remegő testét, mely a sírás miatt még inkább felerősödött.
- Bocsánat - simogattam hátát és apró csókokat nyomtam arcára, ezzel levarázsolva róla könnyeit.
- Annyira aggódtam... - szipogott és karjait hátamra vezette, ahogy az anyagot markolászta és arcát nyakamba rejtett. Olyan szorosan ölelt és bújt hozzám, mintha elveszítene vagy éppen a halálomon lennék, és ez az utolsó perc, amit együtt tölthetünk.
- Sajnálom, hogy így eltűntem - cirógattam hátát és én is jobban bújtam hozzá. - Többé nem fordul elő. Ígérem - suttogtam és lassan elhúzódtam, mire egyből ajkaimra hajolt. Karjait nyakam köré fonta és húzott egyre jobban magához. Csókjával pecsételte le ígéretemet, ami örökké szólt. Erősen préselődtünk egymáshoz, képtelenek voltunk elengedni egymást. Csókunkba folytak Jin eltévedt könnyei, melyek kezdtek elapadni.
Végül a kanapén kötöttünk ki, Jin rajtam feküdt, míg én félig elfekve helyezkedtem el a nagyobbik bútoron. A csókunk óta egy szót sem váltottunk egymással, csupán öleltük a másikat. Akárhányszor megmozdultam, párom egyből rám kapta tekintetét, félve, hogy ismételten eltűnök mellőle, de ez soha többé nem fog megtörténni. Csókokkal leptem el arcát és haját, miközben ő karjaival láncolt magához, egészen addig, míg álomba nem szenderült rajtam. Nagyon sokáig lehetett fent, ha még így reggel nyolckor, ami számára késő, még aludni kívánt, de nem számított. Az volt a lényeg, hogy pihenjen, mert miattam került ilyen állapotba. Lágyan simogattam karját, feje mellkasomon pihent, minkét karja derekam körül, hogy semmiféleképpen ne tudjak felállni mellőle, de nem is terveztem, hogy elmozduljak mellőle. Lassan teltek a percek, majd mozgolódni kezdett, így elfeküdtem a kanapén, mire csak rám mászott és aludt is tovább. Mosolyogva néztem, ahogy elfészkelte magát rajtam, ez annyira boldoggá tett. Cirógatni kezdtem haját, vagy éppen haját, míg végül el nem szenderültem mellette.
- Édes - szólítottam meg lágyan, miközben nem hagytam abba bőre cirógatását. Meddig lehetett fent, hogy itt aludt el végül? Ahogy simogattam karját, lassan mozgolódni kezdett, de éreztem, hogy szinte semmit sem aludt az éjjel, hulla fáradt, álmos, és legszívesebben elküldene a fenébe, amiért felébresztettem. Lassan emelte fel fejét, laposakat pislogott, míg végül rám emelte tekintetét és próbálta kivenni vonalaimat, de inkább azért nem ismert fel, mert nem hitte, hogy tényleg itt voltam.
- Nam! - állt fel egyből, hogy a szék is felborult és karjait egyből körém font, mint még soha. Úgy ölelt magához, mintha már hónapok óta nem láttuk volna egymást és sosem hittünk volna a viszont látásban. Átöleltem derekát és még jobban húztam magamhoz, de nem tartott sokáig ez az idilli pillanat, mikor is elhúzódott és egy pofon csattant az arcomon. Döbbenten tekintettem páromra, ki idegesen, aggódva és megkönnyebbülten tekintett rám. - Mégis, hol a jó büdös fenében voltál??? - üvöltött rám és még jobban elkerekedtek szemeim. - Van fogalmad róla, mennyire is aggódtunk érted?? Mindenki téged keresett az este! Hajnali háromig kerestünk a parton, az egész környéket bejártuk érted, de sehol sem találtunk! - mondta végig szemembe és néhány könnycsepp legördült arcán. - Tudod... Tudod, mennyire aggódtam érted? Azt hittem, hogy valami bajod esett, hogy esetleg rosszabb! Mit mondtam volna Hyuna-nak? Gondoltál egyáltalán rá? - kezdte el püfölni mellkasomat erőtlenül. - Olyan hülye vagy, Nam.. - mondta zokogva. Közelebb léptem hozzá és magamhoz öleltem remegő testét, mely a sírás miatt még inkább felerősödött.
- Bocsánat - simogattam hátát és apró csókokat nyomtam arcára, ezzel levarázsolva róla könnyeit.
- Annyira aggódtam... - szipogott és karjait hátamra vezette, ahogy az anyagot markolászta és arcát nyakamba rejtett. Olyan szorosan ölelt és bújt hozzám, mintha elveszítene vagy éppen a halálomon lennék, és ez az utolsó perc, amit együtt tölthetünk.
- Sajnálom, hogy így eltűntem - cirógattam hátát és én is jobban bújtam hozzá. - Többé nem fordul elő. Ígérem - suttogtam és lassan elhúzódtam, mire egyből ajkaimra hajolt. Karjait nyakam köré fonta és húzott egyre jobban magához. Csókjával pecsételte le ígéretemet, ami örökké szólt. Erősen préselődtünk egymáshoz, képtelenek voltunk elengedni egymást. Csókunkba folytak Jin eltévedt könnyei, melyek kezdtek elapadni.
Végül a kanapén kötöttünk ki, Jin rajtam feküdt, míg én félig elfekve helyezkedtem el a nagyobbik bútoron. A csókunk óta egy szót sem váltottunk egymással, csupán öleltük a másikat. Akárhányszor megmozdultam, párom egyből rám kapta tekintetét, félve, hogy ismételten eltűnök mellőle, de ez soha többé nem fog megtörténni. Csókokkal leptem el arcát és haját, miközben ő karjaival láncolt magához, egészen addig, míg álomba nem szenderült rajtam. Nagyon sokáig lehetett fent, ha még így reggel nyolckor, ami számára késő, még aludni kívánt, de nem számított. Az volt a lényeg, hogy pihenjen, mert miattam került ilyen állapotba. Lágyan simogattam karját, feje mellkasomon pihent, minkét karja derekam körül, hogy semmiféleképpen ne tudjak felállni mellőle, de nem is terveztem, hogy elmozduljak mellőle. Lassan teltek a percek, majd mozgolódni kezdett, így elfeküdtem a kanapén, mire csak rám mászott és aludt is tovább. Mosolyogva néztem, ahogy elfészkelte magát rajtam, ez annyira boldoggá tett. Cirógatni kezdtem haját, vagy éppen haját, míg végül el nem szenderültem mellette.
- Halkan Hyuna. Nehogy felébreszd őket. Inkább menjünk ki játszani - hallottam egy halk hangot, nem is olyan messze tőlünk. Hirtelen nem is tudtam beazonosítani, ki is volt az, aki hagyott minket aludni.
- De Tae oppa.
- Hyuna, Tae-nak igaza van. Mind a ketten sokáig voltak fent az éjszaka, így hagynunk kell őket aludni - szólalt meg a legfiatalabb felnőtt.
- De Tae oppa.
- Hyuna, Tae-nak igaza van. Mind a ketten sokáig voltak fent az éjszaka, így hagynunk kell őket aludni - szólalt meg a legfiatalabb felnőtt.
- De én a papával akarok lenni...
- Hyuna! - szólalt meg ismét Tae. - Amikor felébrednek lehetsz a papáddal, de most hagyd aludni - mondta kis a fiatalabb a dolgokat, nekem pedig lassan kezdett kinyitódni a szemem. Nagy levegőt véve, nyitottam fel pilláimat és megláttam Jin-t, amint még mindig rajtam feküdt és mélyen aludt. Meg sem mozdult azóta, hogy elaludtam.
- Hyuna.. - láttam meg kislányomat nem is olyan messze tőlem és máris sietett felém.
- Papa! Ugye ma... - mondta lelkesen, de amint meglátta, hogy Jin mocorogni kezdett becsukta száját, még a kezét is elé tette. Szerencsére Jin nem ébredt fel, csupán kissé helyezkedett. - Bocsánat - mondta halkan.
- Semmi baj. Alszom még egy keveset és délután játszunk egy nagyot, rendben? - mosolyogtam rá és megsimogattam fejecskéjét.
- Rendben. Szép álmokat Papa, és Jin oppa-nak is - mosolygott ránk.
- Meglesz Kicsim.
Figyeltem, ahogy elindult a konyha felé, így bátran hunytam le pilláimat és aludtam tovább. Nagyon jó volt Jin mellett lenni és ölelni őt, igaz, hogy a kanapé már nem volt annyira kényelmes, de nem nagyon érdekelt. Ahogy egyre mélyebbre kerültem az álmaim világába, úgy szűnt meg a világ, de Jin-t mindvégig éreztem.
- Hyung.. - hallottam meg ismét egy halk hangot, amint Jin-t ébresztgette.
- Mi az Tae? - kérdezte kissé álmosan párom, amint fejét az említett felé fordította, de nem vette le mellkasomról.
- Nem találok néhány dolgot a konyhában..
- Megyek - mondta fáradtan, de nem akartam, hogy elmenjen, így amint alkalmam nyílt rá, átfordultam az oldalamra, ezzel húzva magammal őt is és még szorosabban fontam köréje karomat. Vele akartam lenni, és még pihenni. Teljesen hozzásimultam, arcomat nyakába temettem és beszívtam illatát. - Öhm... Mond, mit nem találsz és elmondom hol is van - mondta ki végül a megfelelő szavakat és boldogan aludtam tovább.
Túlságosan kényelmes volt ez a helyzet, hogy Jin-t magam mellett tudhattam, hogy csak az enyém volt és senki másé. Ahogy öleltem, képtelen voltam, nem felidézni, az elmúlt napokat, amiket együtt töltöttünk. A percek, melyeket egymásba fonódva töltöttünk és képtelenek voltunk elszakadni egymástól. Az órák, melyeket néma csendben töltöttünk, miközben egymást simogattuk, vagy csupán egymáshoz értünk. Csupa megannyi pillanat, amik még inkább boldoggá tettek és annak örültem a legjobban, hogy Jin volt az, akivel megoszthattam ezeket az emlékeket.
Már kezdtem kipihentnek érezni magam, így lassan mozgolódni kezdtem, amit Jin is megérzett.
- Nam - szólított meg lágyan.
- Szia - mosolyodtam el és jól belebújtattam arcomat nyakába, miközben egy lágy puszit leheltem bőrére.
- Szia - éreztem hangján, hogy ő is mosolygott.
- Kialudtad magad?
- Igen. Jó volt aludni veled - simult hozzám még inkább. - És te? Kialudtad magad?
- Ühüm - bólintottam. - De most nagyon lennének más terveim is veled - puszilgattam nyakát.
- Milyen terveid..? - vett egy nagyobb levegőt, a kérdés végén sóhajtott egyet.
- Nagyon jól tudod, mire is gondolok - csókolgattam tovább selymes bőrét. Aprócska sóhajok szöktek ki ajkain, teste egyre jobban simult enyémhez, innen tudtam, hogy ő is nagyon akarta. Kezem, mellyel szorosan öleltem őt, lassan elkezdett lefelé haladni, majd becsúsztattam pólója alá.
- Nham.. Neh.. - sóhajtotta, miközben megragadta kezemet.
- Te is akarod, Jin - suttogtam a fülébe.
- Ihgen, de nem itt - fordította felém fejét. - Nem itt akarlak magamba tudni - került ki egy pillanat alatt karjaim közül. Kikerekedett szemekkel néztem rá, amint kissé elrendezte magán felsőjét. - Ha nem jössz, akkor semmi sem lesz és nem segítek - húzta egy sunyi mosolyra ajkait és már indult is el felfelé. Egyből felpattantam a helyemről és követtem fel az emeletre. Amint elhaladtam az első emeleten, láttam, amint kinyílt az egyik ajtó, de nem néztem arra, mert pontosan tudtam ki is állt ott, így kapkodtam is lábaimat, hogy minél előbb Jin mellett lehessek. Kissé nyitva maradt az ajtó, de egyből be is zártam magam mögött, amint átléptem a küszöböt. Rögtön magamhoz húztam és ajkaink összeforrtak, onnantól pedig el sem váltak.
Lehetetlennek tartottuk, hogy valaha is elváljunk egymástól, hogy akár csak levegőt merjünk venni szánkon. Erősen tartottam karjaimban, nem engedtem, hogy egy centit is elmozduljon tőlem és az volt az egészben a legszebb, hogy ő nem is akart eltűnni a közelemből.
- Papa! - hallottam meg kislányom hangját kintről, jobban mondva az ajtó mögül, amin szépen kopogtatott is. Páromból és belőlem nevetés szökött ki, mert, ha Hyuna két perccel előbb érkezett volna, akkor lehet kissé idegesek lettünk volna. Mosolyogva csókoltam meg páromat, majd felöltöztünk, jobban mondva én, és kimentem kislányomhoz, aki be akarta váltani ígéretemet. Felkaptam a földről és már mentünk is le a partra, ott pedig egyenesen be a vízbe. Útközben magunkkal rángattuk a két fiatalt, kik szívesen jöttek velünk és benne voltak egy kis játékba. Mivel Hyuna, arra sem hagyott időt, hogy pólómtól megszabaduljak, így ruhástul gázoltam a habokban, miközben kislányommal játszottam. Hatalmas mosoly került az arcomra, ahogy vele lehettem és valamiért olyannak éreztem az egész szituációt, mint amikor régen Minhie-vel voltunk itt. Teljesen nosztalgikus érzés volt, minden egyes pillanat, de mikor felnéztem és megláttam a két fiút, amint kislányomat ölelgették, melegség járta át szívemet. Figyeltem őket. JungKook, azzal a gyermeki mosolyával ajándékozta meg Hyuna-t, úgy szerette, mintha a saját kishúga lenne, úgy vigyázott rá. Kookie-ban, a bátyját látta kislányom, akit, sajnos Minhie-vel nem tudtunk megadni neki, de úgy tűnt, ő még inkább örült annak, hogy most volt egy fiú az életében, aki fontos volt neki, Tae-ra terelődött tekintetem. Éppen kislányomat kapta ki a vízből és tette fel a nyakába. Hyuna arcán, hatalmas mosoly terült el, ahogy annak a fiúnak is az arcán, ki a nyakában tartotta éppen. Eszembe jutottak, TaeHyung szavai, amiket tegnap mondott Jin-nek, és tudom, hogy tegnap elárultam mindenkinek ezt a titkot, hogy mit is érzett kislányom iránt, de valahogy nem tudtam rá haragudni, vagy félteni tőle Hyuna-t, mert láttam rajta, hogy tovább lépett és csak valami miatt érzett így. Hyuna-nak a két fiú, mindig is testvér lesz, akiket imádni fog, talán a kelleténél is jobban fog felnézni rájuk, de, ha ő boldog, akkor én is az vagyok.
- Hyuna! - hallottuk meg hirtelen párom hangját és mind feléje fordultunk. Pár törölközővel a kezében jött lefelé a meleg homokban és a víztől nem olyan messze megállt. - Gyere, megszárítalak. Mindjárt kész az ebéd - mosolygott kislányomra, ki egyből kifelé kezdett rohanni a vízből, egyenesen Jin karjai közé. Mosoly húzódott ajkaimra, ahogy néztem a két legfontosabb személyt az életemben. Kislányom hatalmas vigyorral nézett fel páromra, ki éppen nedves haját törölgette kissé szárazra, hogy ebéd közben ne legyen vizes. Mosolyogva beszélgettek egymással, míg végül Jin rám emelte tekintetét, mire csak vigyorogtunk egymásra, mint két szerelmes tini. Hát az egyik igaz is volt ránk, csak sajnos már, nem voltunk tizenévesek, de talán így a legjobb. Szégyenlősen, pirultan fordultunk el egymástól, majd elkezdtem kifelé sétálni a habokból, de mielőtt még odamehettem volna páromhoz, egy kar ragadott meg.
- NamJoon.. Esetleg, beszélhetnénk? - szólított meg halkan és még halkabban kérdezett meg. A hang tulajdonosa felé fordultam, aki nem volt már, mint TaeHyung.
- Persze - fordultam felé, majd lassan kissé arrébb sétáltunk, hogy mások ne legyenek fültanúik a beszélgetésünknek. Csupán pár métert haladtunk, míg végül megállt, de nem fordult felém. A hátát láttam, amint a tarkóját piszkálta, és biztos azon tanakodott, hogy a tegnapi dolgot, hogyan is magyarázza meg. Teltek a percek, de nem történt semmi, nem mondott egy árva szót sem, csupán felém fordult, így láthattam gondterhelt arcát. - Figyelj Tae - szólítottam meg én, hogy nekikezdjünk a beszélgetésnek. - Nem történt semmi baj sem. Tudom, hogy nem úgy gondoltad a tegnapit.
- Hallottad? - kérdezte, kissé felemelve fejét.
- Véletlenül, és ezért nem haragszom, és nem küldelek el, hogy miért is hajtasz a kislányomra. De tudom, és hallottam, hogy nem így gondoltad. Csupán Minhie-t láttad benne, akit egyszer szerettél. Tegnap kissé sok volt a régi emlék, tudom mit éreztél. Ezért érezted azt, amit. Csupán egy pillanatnyi fellángolás volt - mosolyogtam rá.
- Komolyan így gondolod?
- Szoktam neked hazudni? - tettem kezemet vállára.
- Nem - mosolygott rám. - Sajnálom, hogy egyáltalán ilyesmi megfordult a fejemben.
- Nem történt semmi sem Tae - borzoltam össze haját, hogy kissé feloldjam a feszültséget és feloldódjon. - Erről szerettél volna beszélni?
- Részben. A másik, inkább rátok vonatkozik.
- Ránk? - vontam fel szemöldökömet.
- Rád és Jin-re.
- Oh, akkor hívjam ide..
- Nem kell. Én veled akarok beszélni, jobban mondva kíváncsi vagyok, hogy igazak-e a megérzéseim - vigyorgott.
- Mond nyugodtan.
- Jól érzem, hogy történt egy kis felnőttes dolog köztetek?
- Hát... - kezdtem el vakarni tarkómat.
- Akkor igen - került még nagyobb vigyor arcára. - Olyan volt, amilyennek vártad?
- I... Mi ez a nagy érdeklődés a szexuális életem iránt? - mosolyogtam rá. - Ennyire elvonási tüneteid vannak vagy...
- Jajj, azzal nincsen baj egyáltalán - legyintett. - Tegnap, vagyis most hajnalban, csodálatos élményben volt részem, elhiheted - mosolygott, mint a tejbe tök.
- Csak nem, békülős szex volt a levegőben? - vigyorogtam rá.
- Nem is értem, hogy találhattad ki?! - csodálkozott rajtam a kisebbik viccesen. - De... ahhh NamJoon, ennél jobb nincs is. Olyan... inkább nem mondok semmit, mert akkor megint el kell rángatnom a kicsikét..
- Nagyon odavagy érte - mosolyogtam rá. - És hajnalban, fent a...
- Mielőtt megkérdeznéd, Hyuna nem volt ott. Az ő közelében, még megcsókolni sem merem Kookie-t.
- Miért?
- Eléggé nehezen fogom vissza magam, ha róla van szó, de szerintem te is pontosan tudod mire gondolok. Nem én voltam az, aki a kanapén akarta magáévá tenni a párját - kacsintott rám.
- Ti ott voltatok? - kerekedett el a szemem.
- A konyhában voltunk, és Jin nem arról híres, hogy csendben tud lenni - kuncogott, és elkezdett sétálni, így követtem.
- Hát, ebben igazad van - mosolyogtam és melléje lépve mentünk tovább.- Még szerencse, hogy leállított, mert különben..
- Különben Hyuna, olyat lát, amit nem kellene - fejezte be mondatomat.
- Igen.
- És?
- Mi és? - fordítottam feléje fejemet.
- Hányszor történt meg eddig a nagy alkalom? - vigyorgott, ahogy lépkedtünk a homokban.
- A maival együtt négyszer - virult még jobban arcom, majd tekintetemet Tae-ra emeltem.
- És ez, mind az utóbbi majdnem egy hétben?
- Igen. Szerdán jöttünk le, akkor volt az első, ma meg hétfő van, szóval kétnaponta történt egy-két dolog.
- Szóval, rendesen gyűrtétek a lepedőt.
- Fogalmazhatjuk így is - nevettem el magam.
- Megmondom neked NamJoon, én nagyon örülök nektek. Régen láttam már hyung-ot ennyire boldognak.
- Ennek örülök. Mikor volt az utolsó kapcsolata?
- Miért kérdezed?
- Nem szoktunk ilyenekről beszélgetni, sosem merülnek fel az ilyenek, de mostanában csak úgy kíváncsiságból megfogalmazódnak bennem ezek a kérdések.
- Értem - bólintott egyet, majd gondolkozni kezdett, miközben a homokban elhelyezkedtünk. - Ha jól emlékszem, két évvel ezelőtt, volt egy komolyabb kapcsolata. Eléggé sokáig voltak együtt, azt mondtad volna te is róluk, hogy álom pár, mert a srác a tenyerén hordozta Jin-t, ahogy te is. Sosem veszekedtek, semmi bajuk nem volt egymással, míg végül a srác egyik napról a másikra lelépett. Sosem tudtuk meg az okát, vagyis, Jin nem mondta. Egyszer sem láttuk, mindig elkerültük egymást és hyung sem erőltette ezt, így még csak felkeresni sem tudtuk őt, mikor kidobta. Akkor teljesen összeomlott, de.. mégis más volt az egész.
- Más? Ezt, hogy érted? - néztem értetlenül rá.
- Nem omlott úgy össze, mint, amikor Kookie-val lefeküdt. Ugyan akkora volt a sokk, de mégis másképp jöttek ki a dolgok. Láttuk rajta, hogy mennyire összetört a szíve, de nem tett semmit, mintha... meg lett volna fenyegetve, vagy olyasmi történt, ami erre kényszerítette - mondta, közben pedig felém fordította fejét. Felkavaró volt ezeket hallani, főleg, hogy Jin sosem mesélt róla, nem is emlegette a kapcsolatait, de nálam Minhie mindig előkerült. Nem, mintha zavart volna, de lassan két hónapja voltunk együtt Jin-nel, mégsem ismertem. Nagyon sok volt a megválaszolatlan kérdés számomra és még inkább több gondolat kavargott a fejemben. Miért nem mond nekem semmit? Nem bízik meg bennem, vagy egyszerűen nem tartotta fontosnak, hogy megossza velem ezeket dolgokat? - Látom, eléggé lesokkoltalak ezzel, és ezért kérnék is valamit - érdeklődve emeltem rá tekintetemet, várva, hogy mit is akart tőlem kérni. - Ezt ne mond el Jin-nek.
- Ezt mégis, hogy érted?
- Úgy, ahogy mondom. Ne mond el neki, hogy tudsz ezekről. Csak azért mondtam el ezt neked, mert rákérdeztél és én utálok hazudni az embereknek. Nem hallottál semmit sem, és nem tudsz semmiről. Megegyeztünk? - nyújtotta felém jobbját. Csak néztem kezét, melyet felém nyújtott és gondolkodtam, vajon mit is kéne tennem. Végül csak elfogadtam jobbját, és megígértem neki, hogy nem fogom elmondani Jin-nek a hallottakat. Nem tudom, hogyan fogom magamban tartani, de megteszem. Csakis Jin-ért, mert nem akarok sebeket felszakítani, amik lehet még most sem gyógyultak be teljesen.
Tae-val lassan visszamentünk a házhoz, lent a parton, még ott volt párom, JungKook és kislányom, az utóbbi nagyban vigyorgott, és figyelte az idősebb fiút, amint azt, a legidősebb szárította. JungKook mosolygott és tűrte, hogy hyung-ja gondoskodjon róla. Jin, gondoskodó anyukaként bánt a fiúval, ügyelve arra, hogy sehol se maradjon vizes. Amikor megpillantottam ezt a látványt, csak figyeltem őket, és éreztem, amint a szívem megtelik melegséggel. Ahogy Jin-t néztem, nehezen tudtam elhinni, hogy a gyönyörű mosolya mögött valójában, egy összetört szívű férfit találok. Nem lehetett az, hogy így elrejtse az érzéseit, azokat a tragédiákat, melyek meghatározzák az életét. Annyira nehéz volt ezt tudomásul venni. Gondolataimból, csodálatos mosolya zökkentett ki, mellyel megajándékozott, amint feltekintett egy pillanatra. Szemeiben színtiszta szerelem lángolt, arra várt csak, hogy a karjaim közé zárjam és megcsókoljam ajkait, melyek csókjaimra éheztek. Hálát láttam tekintetében, melyet nem értettem. Mit adtam én neki, amiért hálásnak kellene lennie? Én voltam hálás neki, azért, amiért megadott nekem mindent, amire mindig is szükségem volt.
Lassan megindultak lábaim feléje, lábujjaim közé férkőztek a homokszemek, melyek valamikor kellemesen simogatták bőrömet. Mintha megszűnt volna körülöttem a világ, egyedül csak őt láttam magam előtt, minden, ami valaha létezett vagy létezik, eltűnt. Még sosem éreztem ilyet. Csupán, néhány lépésnyire voltam tőle, mikor felegyenesedett és kissé értetlenül nézett rám. Kezemet arcára simítottam, majd ajkaira hajoltam.
Teltek a percek, megsüketültünk, megvakultunk, soha többé nem hallottunk és nem láttunk semmit a világból, csupán egymást. A másik alakját és mosolyát nézhettük, az ő hangját hallottam, a fejemben, amint az elmémbe fúródott. Az a kellemes, lágy hang, mellyel a szívembe zárta magát. Kezei először karomat markolászták, végül derekamra siklottak, és pólóm anyagát szorongatták. Kezeim közt volt arca, selymes bőre, pontosan simult tenyerembe, nem volt semmi rossz benne. Tökéletes volt a pillanat, amiből sosem akartam felébredni.
Nehezen szakadtam el tőle, de akkor sem engedtem el arcát. Nem nyitottam fel szememet, csupán homlokomat az övének döntöttem és, hallgattam, egyenletes légzésünket. Óvatosan simogattam bőrét, nyugtattam le magamat. Nem akartam, hogy valaha is sírni lássam. Soha többé nem sírhatott.
- Nam - lehelte nevemet. - Mi a baj? - simogatta derekamat.
- Szeretlek - suttogtam.
- Én is szeretlek - és ajkait ismét az enyéimre tapasztotta.
Menthetetlenül beleszerettem, a világot jelentette nekem..
- Ihgen, de nem itt - fordította felém fejét. - Nem itt akarlak magamba tudni - került ki egy pillanat alatt karjaim közül. Kikerekedett szemekkel néztem rá, amint kissé elrendezte magán felsőjét. - Ha nem jössz, akkor semmi sem lesz és nem segítek - húzta egy sunyi mosolyra ajkait és már indult is el felfelé. Egyből felpattantam a helyemről és követtem fel az emeletre. Amint elhaladtam az első emeleten, láttam, amint kinyílt az egyik ajtó, de nem néztem arra, mert pontosan tudtam ki is állt ott, így kapkodtam is lábaimat, hogy minél előbb Jin mellett lehessek. Kissé nyitva maradt az ajtó, de egyből be is zártam magam mögött, amint átléptem a küszöböt. Rögtön magamhoz húztam és ajkaink összeforrtak, onnantól pedig el sem váltak.
Lehetetlennek tartottuk, hogy valaha is elváljunk egymástól, hogy akár csak levegőt merjünk venni szánkon. Erősen tartottam karjaimban, nem engedtem, hogy egy centit is elmozduljon tőlem és az volt az egészben a legszebb, hogy ő nem is akart eltűnni a közelemből.
- Papa! - hallottam meg kislányom hangját kintről, jobban mondva az ajtó mögül, amin szépen kopogtatott is. Páromból és belőlem nevetés szökött ki, mert, ha Hyuna két perccel előbb érkezett volna, akkor lehet kissé idegesek lettünk volna. Mosolyogva csókoltam meg páromat, majd felöltöztünk, jobban mondva én, és kimentem kislányomhoz, aki be akarta váltani ígéretemet. Felkaptam a földről és már mentünk is le a partra, ott pedig egyenesen be a vízbe. Útközben magunkkal rángattuk a két fiatalt, kik szívesen jöttek velünk és benne voltak egy kis játékba. Mivel Hyuna, arra sem hagyott időt, hogy pólómtól megszabaduljak, így ruhástul gázoltam a habokban, miközben kislányommal játszottam. Hatalmas mosoly került az arcomra, ahogy vele lehettem és valamiért olyannak éreztem az egész szituációt, mint amikor régen Minhie-vel voltunk itt. Teljesen nosztalgikus érzés volt, minden egyes pillanat, de mikor felnéztem és megláttam a két fiút, amint kislányomat ölelgették, melegség járta át szívemet. Figyeltem őket. JungKook, azzal a gyermeki mosolyával ajándékozta meg Hyuna-t, úgy szerette, mintha a saját kishúga lenne, úgy vigyázott rá. Kookie-ban, a bátyját látta kislányom, akit, sajnos Minhie-vel nem tudtunk megadni neki, de úgy tűnt, ő még inkább örült annak, hogy most volt egy fiú az életében, aki fontos volt neki, Tae-ra terelődött tekintetem. Éppen kislányomat kapta ki a vízből és tette fel a nyakába. Hyuna arcán, hatalmas mosoly terült el, ahogy annak a fiúnak is az arcán, ki a nyakában tartotta éppen. Eszembe jutottak, TaeHyung szavai, amiket tegnap mondott Jin-nek, és tudom, hogy tegnap elárultam mindenkinek ezt a titkot, hogy mit is érzett kislányom iránt, de valahogy nem tudtam rá haragudni, vagy félteni tőle Hyuna-t, mert láttam rajta, hogy tovább lépett és csak valami miatt érzett így. Hyuna-nak a két fiú, mindig is testvér lesz, akiket imádni fog, talán a kelleténél is jobban fog felnézni rájuk, de, ha ő boldog, akkor én is az vagyok.
- Hyuna! - hallottuk meg hirtelen párom hangját és mind feléje fordultunk. Pár törölközővel a kezében jött lefelé a meleg homokban és a víztől nem olyan messze megállt. - Gyere, megszárítalak. Mindjárt kész az ebéd - mosolygott kislányomra, ki egyből kifelé kezdett rohanni a vízből, egyenesen Jin karjai közé. Mosoly húzódott ajkaimra, ahogy néztem a két legfontosabb személyt az életemben. Kislányom hatalmas vigyorral nézett fel páromra, ki éppen nedves haját törölgette kissé szárazra, hogy ebéd közben ne legyen vizes. Mosolyogva beszélgettek egymással, míg végül Jin rám emelte tekintetét, mire csak vigyorogtunk egymásra, mint két szerelmes tini. Hát az egyik igaz is volt ránk, csak sajnos már, nem voltunk tizenévesek, de talán így a legjobb. Szégyenlősen, pirultan fordultunk el egymástól, majd elkezdtem kifelé sétálni a habokból, de mielőtt még odamehettem volna páromhoz, egy kar ragadott meg.
- NamJoon.. Esetleg, beszélhetnénk? - szólított meg halkan és még halkabban kérdezett meg. A hang tulajdonosa felé fordultam, aki nem volt már, mint TaeHyung.
- Persze - fordultam felé, majd lassan kissé arrébb sétáltunk, hogy mások ne legyenek fültanúik a beszélgetésünknek. Csupán pár métert haladtunk, míg végül megállt, de nem fordult felém. A hátát láttam, amint a tarkóját piszkálta, és biztos azon tanakodott, hogy a tegnapi dolgot, hogyan is magyarázza meg. Teltek a percek, de nem történt semmi, nem mondott egy árva szót sem, csupán felém fordult, így láthattam gondterhelt arcát. - Figyelj Tae - szólítottam meg én, hogy nekikezdjünk a beszélgetésnek. - Nem történt semmi baj sem. Tudom, hogy nem úgy gondoltad a tegnapit.
- Hallottad? - kérdezte, kissé felemelve fejét.
- Véletlenül, és ezért nem haragszom, és nem küldelek el, hogy miért is hajtasz a kislányomra. De tudom, és hallottam, hogy nem így gondoltad. Csupán Minhie-t láttad benne, akit egyszer szerettél. Tegnap kissé sok volt a régi emlék, tudom mit éreztél. Ezért érezted azt, amit. Csupán egy pillanatnyi fellángolás volt - mosolyogtam rá.
- Komolyan így gondolod?
- Szoktam neked hazudni? - tettem kezemet vállára.
- Nem - mosolygott rám. - Sajnálom, hogy egyáltalán ilyesmi megfordult a fejemben.
- Nem történt semmi sem Tae - borzoltam össze haját, hogy kissé feloldjam a feszültséget és feloldódjon. - Erről szerettél volna beszélni?
- Részben. A másik, inkább rátok vonatkozik.
- Ránk? - vontam fel szemöldökömet.
- Rád és Jin-re.
- Oh, akkor hívjam ide..
- Nem kell. Én veled akarok beszélni, jobban mondva kíváncsi vagyok, hogy igazak-e a megérzéseim - vigyorgott.
- Mond nyugodtan.
- Jól érzem, hogy történt egy kis felnőttes dolog köztetek?
- Hát... - kezdtem el vakarni tarkómat.
- Akkor igen - került még nagyobb vigyor arcára. - Olyan volt, amilyennek vártad?
- I... Mi ez a nagy érdeklődés a szexuális életem iránt? - mosolyogtam rá. - Ennyire elvonási tüneteid vannak vagy...
- Jajj, azzal nincsen baj egyáltalán - legyintett. - Tegnap, vagyis most hajnalban, csodálatos élményben volt részem, elhiheted - mosolygott, mint a tejbe tök.
- Csak nem, békülős szex volt a levegőben? - vigyorogtam rá.
- Nem is értem, hogy találhattad ki?! - csodálkozott rajtam a kisebbik viccesen. - De... ahhh NamJoon, ennél jobb nincs is. Olyan... inkább nem mondok semmit, mert akkor megint el kell rángatnom a kicsikét..
- Nagyon odavagy érte - mosolyogtam rá. - És hajnalban, fent a...
- Mielőtt megkérdeznéd, Hyuna nem volt ott. Az ő közelében, még megcsókolni sem merem Kookie-t.
- Miért?
- Eléggé nehezen fogom vissza magam, ha róla van szó, de szerintem te is pontosan tudod mire gondolok. Nem én voltam az, aki a kanapén akarta magáévá tenni a párját - kacsintott rám.
- Ti ott voltatok? - kerekedett el a szemem.
- A konyhában voltunk, és Jin nem arról híres, hogy csendben tud lenni - kuncogott, és elkezdett sétálni, így követtem.
- Hát, ebben igazad van - mosolyogtam és melléje lépve mentünk tovább.- Még szerencse, hogy leállított, mert különben..
- Különben Hyuna, olyat lát, amit nem kellene - fejezte be mondatomat.
- Igen.
- És?
- Mi és? - fordítottam feléje fejemet.
- Hányszor történt meg eddig a nagy alkalom? - vigyorgott, ahogy lépkedtünk a homokban.
- A maival együtt négyszer - virult még jobban arcom, majd tekintetemet Tae-ra emeltem.
- És ez, mind az utóbbi majdnem egy hétben?
- Igen. Szerdán jöttünk le, akkor volt az első, ma meg hétfő van, szóval kétnaponta történt egy-két dolog.
- Szóval, rendesen gyűrtétek a lepedőt.
- Fogalmazhatjuk így is - nevettem el magam.
- Megmondom neked NamJoon, én nagyon örülök nektek. Régen láttam már hyung-ot ennyire boldognak.
- Ennek örülök. Mikor volt az utolsó kapcsolata?
- Miért kérdezed?
- Nem szoktunk ilyenekről beszélgetni, sosem merülnek fel az ilyenek, de mostanában csak úgy kíváncsiságból megfogalmazódnak bennem ezek a kérdések.
- Értem - bólintott egyet, majd gondolkozni kezdett, miközben a homokban elhelyezkedtünk. - Ha jól emlékszem, két évvel ezelőtt, volt egy komolyabb kapcsolata. Eléggé sokáig voltak együtt, azt mondtad volna te is róluk, hogy álom pár, mert a srác a tenyerén hordozta Jin-t, ahogy te is. Sosem veszekedtek, semmi bajuk nem volt egymással, míg végül a srác egyik napról a másikra lelépett. Sosem tudtuk meg az okát, vagyis, Jin nem mondta. Egyszer sem láttuk, mindig elkerültük egymást és hyung sem erőltette ezt, így még csak felkeresni sem tudtuk őt, mikor kidobta. Akkor teljesen összeomlott, de.. mégis más volt az egész.
- Más? Ezt, hogy érted? - néztem értetlenül rá.
- Nem omlott úgy össze, mint, amikor Kookie-val lefeküdt. Ugyan akkora volt a sokk, de mégis másképp jöttek ki a dolgok. Láttuk rajta, hogy mennyire összetört a szíve, de nem tett semmit, mintha... meg lett volna fenyegetve, vagy olyasmi történt, ami erre kényszerítette - mondta, közben pedig felém fordította fejét. Felkavaró volt ezeket hallani, főleg, hogy Jin sosem mesélt róla, nem is emlegette a kapcsolatait, de nálam Minhie mindig előkerült. Nem, mintha zavart volna, de lassan két hónapja voltunk együtt Jin-nel, mégsem ismertem. Nagyon sok volt a megválaszolatlan kérdés számomra és még inkább több gondolat kavargott a fejemben. Miért nem mond nekem semmit? Nem bízik meg bennem, vagy egyszerűen nem tartotta fontosnak, hogy megossza velem ezeket dolgokat? - Látom, eléggé lesokkoltalak ezzel, és ezért kérnék is valamit - érdeklődve emeltem rá tekintetemet, várva, hogy mit is akart tőlem kérni. - Ezt ne mond el Jin-nek.
- Ezt mégis, hogy érted?
- Úgy, ahogy mondom. Ne mond el neki, hogy tudsz ezekről. Csak azért mondtam el ezt neked, mert rákérdeztél és én utálok hazudni az embereknek. Nem hallottál semmit sem, és nem tudsz semmiről. Megegyeztünk? - nyújtotta felém jobbját. Csak néztem kezét, melyet felém nyújtott és gondolkodtam, vajon mit is kéne tennem. Végül csak elfogadtam jobbját, és megígértem neki, hogy nem fogom elmondani Jin-nek a hallottakat. Nem tudom, hogyan fogom magamban tartani, de megteszem. Csakis Jin-ért, mert nem akarok sebeket felszakítani, amik lehet még most sem gyógyultak be teljesen.
Tae-val lassan visszamentünk a házhoz, lent a parton, még ott volt párom, JungKook és kislányom, az utóbbi nagyban vigyorgott, és figyelte az idősebb fiút, amint azt, a legidősebb szárította. JungKook mosolygott és tűrte, hogy hyung-ja gondoskodjon róla. Jin, gondoskodó anyukaként bánt a fiúval, ügyelve arra, hogy sehol se maradjon vizes. Amikor megpillantottam ezt a látványt, csak figyeltem őket, és éreztem, amint a szívem megtelik melegséggel. Ahogy Jin-t néztem, nehezen tudtam elhinni, hogy a gyönyörű mosolya mögött valójában, egy összetört szívű férfit találok. Nem lehetett az, hogy így elrejtse az érzéseit, azokat a tragédiákat, melyek meghatározzák az életét. Annyira nehéz volt ezt tudomásul venni. Gondolataimból, csodálatos mosolya zökkentett ki, mellyel megajándékozott, amint feltekintett egy pillanatra. Szemeiben színtiszta szerelem lángolt, arra várt csak, hogy a karjaim közé zárjam és megcsókoljam ajkait, melyek csókjaimra éheztek. Hálát láttam tekintetében, melyet nem értettem. Mit adtam én neki, amiért hálásnak kellene lennie? Én voltam hálás neki, azért, amiért megadott nekem mindent, amire mindig is szükségem volt.
Lassan megindultak lábaim feléje, lábujjaim közé férkőztek a homokszemek, melyek valamikor kellemesen simogatták bőrömet. Mintha megszűnt volna körülöttem a világ, egyedül csak őt láttam magam előtt, minden, ami valaha létezett vagy létezik, eltűnt. Még sosem éreztem ilyet. Csupán, néhány lépésnyire voltam tőle, mikor felegyenesedett és kissé értetlenül nézett rám. Kezemet arcára simítottam, majd ajkaira hajoltam.
Teltek a percek, megsüketültünk, megvakultunk, soha többé nem hallottunk és nem láttunk semmit a világból, csupán egymást. A másik alakját és mosolyát nézhettük, az ő hangját hallottam, a fejemben, amint az elmémbe fúródott. Az a kellemes, lágy hang, mellyel a szívembe zárta magát. Kezei először karomat markolászták, végül derekamra siklottak, és pólóm anyagát szorongatták. Kezeim közt volt arca, selymes bőre, pontosan simult tenyerembe, nem volt semmi rossz benne. Tökéletes volt a pillanat, amiből sosem akartam felébredni.
Nehezen szakadtam el tőle, de akkor sem engedtem el arcát. Nem nyitottam fel szememet, csupán homlokomat az övének döntöttem és, hallgattam, egyenletes légzésünket. Óvatosan simogattam bőrét, nyugtattam le magamat. Nem akartam, hogy valaha is sírni lássam. Soha többé nem sírhatott.
- Nam - lehelte nevemet. - Mi a baj? - simogatta derekamat.
- Szeretlek - suttogtam.
- Én is szeretlek - és ajkait ismét az enyéimre tapasztotta.
Menthetetlenül beleszerettem, a világot jelentette nekem..
