5.fejezet

   Kookie. Csak ez a szó járt a fejemben egész éjjel, miután Jin elhagyta a kórházat. Órák teltek el azóta, szinte már napok, de csak azon tudtam törni a fejemet, hogy vajon ki lehetett ez a bizonyos Kookie. Számomra ez a név, vagy becenév, egy fiú nevével tűnt egyenlővel, szóval valamilyen szoros kapcsolatban kellett, hogy álljanak Jinnel, ha így becézte és.. mondta neki, hogy szereti. Először azt gondoltam, hogy biztos az anyukájával beszélt ennyit, de aztán visszagondoltam arra,a mikor arról mesélt milyen volt a gyermekkora. Nem mesélt sokat, de tisztán emlékeztem arra, hogy nem volt valami fényes azaz időszak, így a szüleiről egyből letettem. A következő gondolatom a testvére lehetett, de ezt sem tartottam jó megoldásnak, mivel nem említette, hogy lenne testvére, de mondjuk nem is köteles megemlíteni, így ezt nem vetettem el. Biztos húga volt és őt becézte Kookie-nak, de lehet egy kisöccse, aki Hyunanál lehet idősebb, mert Jin nem lehetett nálam idősebb, maximum egy évvel, de többel nem. Inkább fiatalabbnak néztem, minthogy egyidősek legyünk. Túlságosan ártatlan arca volt, ahhoz hogy már a harmincas éveiben járjon. Akárhányszor idéztem fel magamban Jint, mindig először a mosolya jelent meg szemeim előtt, de volt egy bizonyos mosolya és tekintete, ami kombinálva talán még jobban ütött.

   Mikor már harmadik napja voltam bent a kórházban Hyuna mellett, Jin éppen valami vacsorát hozott nekünk, ahogy az elmúlt napokban is tette. Minden reggel bejött hozzánk, csodálatos reggelivel lepett meg minket, kislányom arca pedig minden egyes alkalommal felragyogott, amikor kedves szomszédunk bedugta fejét az ajtón. Az elmúlt két éjjel nem nagyon bírtam aludni, mindig attól féltem, hogy valami baj történhet az én szemem fényével, így percenként ébredtem fel minden kis zajra, szóval kialudni sem tudtam magam. De reggel mielőtt még Jin megérkezett volna, sikeresen alvásra tudtam utasítani testemet és lelkemet, így mindig akkor ébredtem, amikor Jin már bent volt és Hyuanát etette. A kisasszony élt a lehetőséggel, így örömmel fogadta el oppa-ja ajánlatát, aki készségesen etette, szeme fényét. Igen, Jin úgy törődött Hyunaval, mintha a saját gyereke lenne és örültem, hogy nem csak az én szívemet nyerte el a kislány. Éppen kezdett sötétedni és Jin készült haza, mert csak kaját csinált nekünk, utána jött is hozzánk, otthon sem volt szinte. Kikísértem a kórház bejáratáig, majd mikor a búcsúzásra került a sor, megszólaltam:
   - Holnap is jössz?
   - Csak délután, mert reggel el kell intéznem egy-két dolgot. De ma több ételt hoztam, így azt meg tudjátok enni holnap - mosolygott rám.
   - Köszönöm.
   - Nem kell semmit sem köszönnöd NamJoon.
   - Nem tudom, hogyan háláljam meg mindazt amit értem... értünk tettél.

   - Majd megegyezzünk valamiben - kacsintott rám.

   - Van valami amivel esetleg meghálálhatom? - kérdeztem, ahogy a szemébe néztem.

   - Majd kitalálok valamit - mondta és mutatóujját a szája elé emelte, miközben egy számomra ördögi mosoly került az arcára, és szemei is ragyogtak, mindezt egy fejkörzés kíséretében. - Ne aggódj - mosolygott, majd lassan elindult, még egy utolsó pillantást vetett rám, majd eltűnt. Csak álltam és néztem utána, egyszerűen nem tudtam mire vélni mondatát, mivel egyrészt iszonyat fáradt voltam, így egy egyértelmű utalást sem értettem volna meg, másrészt, fogalmam sem volt, Jin hogyan is értette a dolgokat. Komolyan le kellene ülnöm beszélgetni valakivel, mert már az idegeimet téptem néha az ilyen hülyeségeim miatt. Én meg azt hittem ez lesz a legkisebb problémám a héten, de hatalmasat tévedtem, mikor csörgött a telefonom és az igazgató nevét pillantottam meg a kijelzőn. Mint kiderült, - de valahol mélyen éreztem, hogy nem fogok sokáig pihenni - nem maradhattam egész héten Hyuna mellett, mivel eléggé közel volt az érettségi a végzősöknek, így az ő órájukat, mindenképpen meg kellene tartanom. Valahogy lerendeztem a dolgokat és felhívtam anyát, hogy holnap néhány óra erejéig, jöjjön el Hyunahoz, amíg én megtartom a két osztály óráját és a fakultációt. Ez azt jelentette, hogy majd cikázhatok az iskola és a kórház között, mivel csak a második, harmadik és hetedik, nyolcadik órára kellett bemennem. Felesleges lenne bent ülnöm négy órát és semmit sem tenni, miközben csak tíz perc a suli és a kórház közötti távolság, így könnyen tudtam utazgatni a két épület között. Miután mindent elintéztem, visszamentem kislányomhoz és leültem mellé az ágyra, miközben azon gondolkodtam, hogyan tudnám megoldani a dolgokat, hogy mind a kettőnknek megfelelő legyen.
   - Mi a baj papa? - kérdezte Hyuna, mikor már egy ideje nem mondtam semmit sem.
   - Semmi - mosolyogtam rá és megsimogattam arcát. - Csak azon gondolkodtam, hogy milyen jó lesz holnap látni a nagyit.
   - Gyakrabban meglátogathatnánk.
   - Ez egy jó ötlet.
   - Majd vigyük el magunkkal Jin oppat is - mosolygott nagyban kislányom.
   - Először be kéne mutatni a nagyinak, meg lehet Jin oppa nem szeretne találkozni a nagyival. Ne feledd el, hogy még csak egy hete ismerjük, még nem ismerjük annyira jól.
   - De Jin oppa nem rossz ember! Nagyon szeret minket!
   - Tudom Kicsim, de nem szabad mindent egyből az elején elhinni - simogattam meg arcát.
   - Te nem is akarod megismerni Jin oppat! Ezért vagy ilyen ellenséges vele! - mondta Egyszem Virágszálam és elfordult tőlem, miközben a takarót is a fejére húzta.
   - Kicsim - tettem kezemet karjára, mire csak elrántotta azt onnan.
   - Hagyjál! - mondta hangosan, én meg elvettem onnan kezemet. Mondani akartam valamit neki, de nem jött ki egy hang sem a torkomon. Nem volt megszokott, hogy Hyuna ilyen hangon beszéljen velem, meg.. az ilyen szavakat sem használta. Furcsa volt hallani tőle. Hihetetlenül fájt, hogy így beszélt velem, de igaza volt valahol. Túlságosan pesszimista voltam, és az is leszek, de én csak nem akartam, hogy csalódjon, ha esetleg Jin eltűnik az életünkből. Nem akartam, látni az összetört szívű kislányomat, nem akarom hogy sírjon valaha is. Meg akartam óvni minden borzalomtól, bezárni egy buborékba, amit semmi és senki sem törhetett össze, de úgy nézett ki, már megtörtént. Mióta Jin velünk volt, megváltozott minden, de mégsem. Boldog voltam, de nem is. Örültem, hogy Hyuna végre többet mosolygott, hogy ennyire kötődött Jinhez, de valahol legbelül, nagyon nem tetszett a dolog. Egyszerűen féltem, hogy elveszítem őt. Nem akartam, hogy elvegyék tőlem, hogy minden csak egy álom legyen.
   Ültem Hyuna mellett, de még mindig nem szólt hozzám, vagy fordult felém, így felálltam az ágyáról és kimentem a szobából. Kint a folyosón leültem az egyik padra és hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a keserűség és a bánat. Egyszerűen nem tudtam kiverni Hyuna éles hangját a fejemből és elutasítását, amit először tett velem szemben. Sosem viselkedett még így, ezért hihetetlenül fájt, éreztem, ahogy a szívem összeszorult és késekkel döfködték volna. Arcomat beletemettem tenyerembe, miközben könyökömmel térdemen támaszkodtam és éreztem, ahogy minden kezdett eluralkodni rajtam. Nem tudtam, meddig leszek képes még tartani magamat, túl sok minden történt az utóbbi időben és nem bírtam feldolgozni őket ilyen gyorsan. Minden a feje tetejére állt.
   A legközelebbi dolog, amire emlékszem, hogy Hyuna ágya mellett ültem, ráhajtva fejemet ágyára és anya ébresztett éppen. Nem tudtam, hogy kerültem vissza kislányom mellé, de gondoltam visszajöttem, csak annyira fáradt voltam, hogy már nem láttam semmit sem tisztán. Mikor meghallottam édesanyám ébresztő szavait, mintha visszarepültem volna az időben, úgy nyöszörögtem, hogy semmi kedvem nem volt felkelni.
   - Kicsim, ha nem indulsz el nemsokára, el fogsz késni és nem szeretném, ha rohannál és bajod esne - mondta kedvesen, miközben simogatta hátamat, mire lassacskán kinyitottam szememet.
   - Semmi kedvem bemenni - motyogtam és próbáltam visszaaludni.
   - Tudom, de tudtommal holnap este hazamehettek, így már csak ezt a napot kell kibírnotok és holnap már péntek, utána már itt a hétvége és annyit aludhatsz amennyit csak szeretnél - mondta sorra az indokokat anya.
   - Miért tudsz mindig ilyen jó érveket felsorolni? - egyenesedtem ki, majd nyújtózkodtam egyet, közben éreztem, ahogy a csontjaim ropogtak, amint a helyükre kerültek.
   - Jajj istenem, NamJoon! - akadt ki anya. - Tudod jól, mennyire utálom, ha ezt csinálod! Hagyd ezt abba.
   - Bocsánat - álltam fel a székből, majd magamhoz öleltem. - Örülök, hogy látlak.
   - Én is fiam - ölelt szorosan és egy puszit nyomot arcomra. - Hogy van? - kérdeztem, miután elengedtük egymást.
   - Jól - sóhajtottam, közben pedig összeszedtem a cuccaimat. - Ahhoz képest, hogy hétfőn műtötték, tökéletesen jól van, sőt, majd kicsattan az energiától, csak vigyázni kell, hogy a varratok ne szakadjanak fel.
    - Akkor ugyan az a kislány maradt aki volt - kuncogott anya. - Na de, neked ideje indulni, mielőtt még elkésel. Nem kell aggódnod érte, vigyázok rá. Végezd rendesen a munkádat, ne vonja el semmi sem a figyelmedet - simogatta meg arcom és rám mosolygott.
   - Rendben. Délben itt leszek, majd vissza kell mennem, de utána négy után megérkezem - mondtam, ahogy magamra kaptam zakómat.
   - Nyugodtan maradj bent, és intézd a dolgaidat. Biztos van mit bepótolnod.
   - Nem akarom egyedül hagyni..
   - NamJoon! Az anyád vagyok, nem egy idegen. Tudok vigyázni az unokámra - mondta határozottan anya.
   - Tudom, de..
   - Nincs semmi de. Indulás vagy nem állok jót magamért! - nézett rám szigorúan és tudtam felesleges vitatkoznom vele. Ahelyett, hogy bármit is mondtam volna, csak magamhoz öleltem jó szorosan.
   - Köszönöm - suttogtam fülébe.
   - Semmit sem kell megköszönnöd fiam - mosolygott és egy puszi landolt arcomon. Miután elengedtem jó anyámat, arcon csókoltam egyetlen fénysugaramat, majd elhagytam a kórházat, amiből hétfő óta nem tettem ki a lábamat. Elballagtam az egyik buszmegállóba, megnézni, vajon mikor jön a legközelebbi busz, de mivel az adott jármű csak fél perc múlva érkezett volna ide, így inkább fogtam magam és gyalog tettem meg a nem nagy távot a két épület között. Út közben előkaptam telefonomat és fülhallgatómat, majd a rég nem hallgatott zenéim között kezdtem kutakodni, hogy most melyiket is hallgassam. Mivel imádtam a zenét, ezért több, mint száz szám foglalt helyet készülékem memóriájában, amiket egyszer sikeresen végig is hallgattunk Hyunaval. Egy napig csak az én zenéim voltak hallhatóak a ház falai között, de aztán másnap természetesen, csak kislányom kedvenc számait hallgattuk. Imádtam a zenét, ez volt nekem a megnyugvás jelképe, de valamikor teljesen eltűnt belőlem, talán azért, mert a zene is rá emlékeztetett. Visszahozta azokat a pillanatokat, amikor közösen főztünk, miközben ment a rádió, de természetesen, nem maradhatott el az sem, hogy táncolni kezdjünk és odaégessük az ebédet, mivel jobban érdekelt minket a másik negédes ajka, mint az ebéd. Szerettem az ilyen pillanatainkat és mindent megadtam volna azért, hogy ismételten átéljem őket, de tudtam, hogy ezt maximum egy másik személlyel tehettem meg, mivel Minhie már nem volt velem. Mostanában egyre többször emlegettem magamban és kezdtem már ideges lenni, mert tudtam, ha ennyire gyakran jut eszembe gyönyörű arca, akkor akármelyik pillanatban összeomolhattam lelkileg. Próbáltam másra gondolni, de mindig ott volt velem, pedig már négy éve annak hogy megtörtént az esett, de mégis olyan volt, mintha tegnap történt volna. Felidéződött bennem minden együtt töltött pillanat és boldog voltam, hogy ő volt az, akivel megoszthattam ezeket az eseményeket. Minden gyönyörű és tökéletes volt, amikor átléptem az iskola kapuját, nem hittem, hogy a tegnapi naphoz képest, így fogok bemenni dolgozni, de most mindent el kellett felejtenem, hogy koncentrálni tudhassak a feladatomra. A tanáriban minden kollégám Hyuna iránt érdeklődött, tudták jól mennyit jelent nekem a kislányom, így mondták, hogy ha bármi van szívesen segítenek. Ezért is szerettem itt dolgozni, mivel mindenki szívesen fogadott minket és segítettek, ha valami baj volt. Egy nagy családot alkottunk, aminek nagyon örültem. Boldoggá tett a gondolat, hogy ennyire fontos voltam nekik. Az iskola épületében, bent a falak között gyorsan telt az idő, hihetetlen gyorsasággal telt el a két tanítási óra és furcsa módon a legrosszabb osztályom, hihetetlenül jól viselkedett. Nem kellett veszekednem velük, hogy legyenek csendben, hogy a többieket, akiknek fontos volt a tantárgy tudjanak figyelni, hanem csendben elfoglalták magukat és ez nagyon megdöbbentett. Mondjuk gondoltam, hogy tudják miért nem voltam eddig, és nem akartak még több gondot okozni nekem, amiért kimondottan hálás voltam nekik. Mikor kicsengettek, megkértem őket, hogy egy percre még maradjanak bent.
   - Nem tudom mi okból, de vannak elképzeléseim, hogy miért is viselkedtetek így, de köszönöm szépen. Mindenkinek beírok egy órai munka ötöst, és mivel jövőhéten már csak két óránk lesz, nem fogok senkit sem piszkálni. Ha a jövőheti óra is így fog telni, akkor a legutolsó óránkon elmehetünk valahova. Ebben megegyezhetünk?
   - Természetesen tanár úr - felelte az osztály kórusban.
   - Köszönöm szépen. Mehettek szünetre - mosolyogtam rájuk, majd én is elhagytam a termet, vagyis akartam, ha az egyik diákom meg nem állít. - Miben segíthetek HaEun? - néztem kíváncsian a lányra.
   - A tanár úr esetleg, nem tudna.. külön órákat tartani nekem..? Nem érzem úgy, hogy sikerülni fog az érettségi.. - mondta halkan. Láttam, amint lesütötte szemeit és arca is elpirult.
   - Sikerülni fog HaEun - tettem kezemet a vállára. - Rengeteget készültél, és tudom, hogy a szabadidőd legtöbb idejét erre a tantárgyra szánod. Az írásbelid, minimum 90%-os lesz - mosolyogtam rá kedvesen és biztatóan. - De ha tényleg úgy érzed, hogy valami nem tiszta, akkor valamelyik szünetben, vagy iskola után szívesen segítek rendezni a dolgokat. Így megfelel?
   - Persze. Köszönöm szépen.
   - Rendben. Akkor hétfőn, amikor már rendesen jövök, akkor megbeszéljük a dolgokat. Hétvégén nézd át, mivel vannak gondok és akkor azokat elrendezzük, és a külön óra időpontját is megbeszéljük.
   - Köszönöm szépen tanár úr - mosolygott rám kissé bátrabban.
   - Nincs mit - mosolyogtam, majd ott hagytam a folyosón és indultam el a másik tizenkettedikes osztály felé, amelyik az én osztályom volt. Amint betettem a lábamat a terembe, mind letámadtak, végig azt kérdezték, hogy miért nem jöttem, mert egyik tanár sem mondott nekik semmit, így aggódtak értem, de megnyugtattam őket, hogy nekem semmi bajom nincsen, csak Hyuna lett beteg. Mind jobbulást kívántak neki, mert volt már olyan nap, hogy Hyuna bent volt valamelyik órán, így ismerték kislányomat. Lassan elkezdtük az órát, kezdtük befejezni az anyagot, majd az óra utolsó öt percében, megkérdeztem mi minden történt az elmúlt két és fél napban, amíg nem voltam. Örültem, hogy csak jókat hallottam az osztályomról, főleg, hogy ők az elsők. Kiváló osztály és büszke voltam rájuk. Semmi pénzért nem engedném el őket, de jövőhét utáni kedden ballagás lesz és el kell engednem őket. Hiányozni fognak. Ahogy telt az idő, a tanáriban ültem és elkezdtem befejezni az elmaradt papírmunkáimat. Átnéztem az osztályom hiányzásait, akiknek volt elmaradása, azoknak elmondtam, hogy jövőhétre hozzák, mert nem szabad igazolatlan órának maradnia. Végül csak elérkezett a faktos órám, így kissé könnyebben indultam el az adott terem felé, majd mikor benyitottam örültem, hogy mind a nyolc diákot ott találtam. Rendszeresen bejártak, valamelyikük csak idén csatlakozott hozzánk, de a téli szünetre, mindent pótolt, amit mi már tavaly vettünk. Örültem, hogy ilyen kis csoportot taníthattam és főleg annak, hogy mindannyian a maximumot teljesítették. Igaz, voltak hullámvölgyek is, de kinek nem?
   Mikor ez az óra is befejeződött, vagyis a dupla óra és már csak azt mondtam el, mit nézzenek át, boldogan pakoltam össze minden cuccomat és indultam el a kórház felé, hogy láthassam kislányomat és édesanyámat. Amikor beléptem a kórház épületébe, a lifthez sétáltam és megnyomtam a gombot, hogy lehívjam a liftet és feljussak a harmadik emeletre. Beszálltam a kis zárt fülkébe és elindultam vele felfelé, egészen addig, míg ki nem nyílt előttem az ajtó. Lassan sétáltam a bizonyos kórterem felé, majd belestem a kis ablakon. Anya éppen Hyunat nevettette, az előbb említett pedig mosolyogva kuncogott, minden mondaton. Boldog voltam, hogy ilyennek láthatom és lassan lenyomtam a kilincset, majd beléptem az ajtón. Mosolyogtam és amikor kislányom rám emelte tekintetét, csak még boldogabb lettem, mivel hatalmas vigyorral az arcán fogadott, én egyből odaléptem hozzá és megöleltem.
   - Szia Papa - mondta boldogan és szorosan megölelt.
   - Szia Kincsem. Hogy érzed magad? - kérdeztem, ahogy elengedtem és megsimogattam arcát.
   - Jól. Már nagyon haza akarok menni - húzta el a száját. - Jin oppa-val akarok lenni.
   - Holnap már hazamehetünk - mosolyogtam rá.
   - Ki az a Jin oppa? - szólalt meg anya. - Eléggé sokszor emlegette már Hyuna.
   - Jin a mi... - kezdtem bele a mondatba, mire csak kinyílt az ajtó és egy alak lépett be rajta. Egyből odakaptunk tekintetünket, a lélegzetem pedig teljesen elállt. Ott állt előttünk, szinte zihálva vette a levegőt, látszott, hogy jó ideje futhatott, arca vörös volt, a szemei pedig a kijutást keresték. Meglepett, hogy így láttam, de nem tudtam mit tehetnék. - Jin... Mi a... - kezdtem bele és elindultam feléje, mire hirtelen hozzám lépett és megölelt.
   - Ne enged, hogy megtaláljon! - ezt az egy mondatot mondta csak ki, miközben görcsösen kapaszkodott belém, én meg csak döbbenten álltam, mint egy darab fa.
   Ne engedjem, hogy megtaláljam? Ki?