9.fejezet

   Amikor beléptem a házba, kislányommal a karomban, teljesen megszűnt körülöttem a világ, fogalmam sem volt arról, milyen nap volt, hány óra és hogy esetleg éhese valamelyikünk, csupán az űr volt és a tudatlanság. Fogalmam sem volt arról, hogy milyen jelentősége volt annak az álomnak, mivel az volt a legfurcsább, hogy a páromnak az arcát nem láttam. Nem tudtam, hogy most Minhievel álmodtam, vagy talán azzal a személlyel, akivel talán együtt leszek egyszer. Kész rejtély volt az egész. Még a hangjára sem emlékeztem, hogy könnyebb legyen a dolog. Mostanában annyi furcsa dolog történik velünk, hogy azt érzem, kezdek bedilizni. Behallucinálok dolgokat. Lehet pihennem kéne, de most egyáltalán nem hagyhatom ott a sulit, mivel nemsokára írják a biológia érettségit és minél előbb ki kéne javítanom, a fránya javítókulccsal, ami néha olyan hülyeségeket mondott. Megőrjített ez az egész. Legyen már vége ennek az egésznek és mehessünk el végre Hyunaval nyaralni, hogy pihenhessünk. Annyira várom már. Lent a nyaralóban, ahol minden csendes és nyugodt, semmi és senki nem zavar majd ott minket.

   Lassan kezdett el telni a hét, végül csak elérkezett egy fontos nap az életemben, amikor is kislányom betölti nyolcadik életévét. Hihetetlen, hogy már nyolc éve boldogított engem, ez a gyönyörűséges kislány, ki minden nap mosolyogva köszöntött engem, akit menthetetlenül szerettem. Imádtam őt. Nélküle nem léteztem és mindent el kellett követnem, hogy ez a nap tökéletes legyen neki. Kitaláltam, hogy nem reggel köszöntöm fel, hanem majd meglepem a nap folyamán, de Jinnel is megbeszéltem pár dolgot, hogyan lehetne még mosolygósabbá varázsolni kislányom arcát. Reggel, szokás szerint felkeltünk, Hyunan látszódott a kíváncsiság, de mikor csak a reggeli rutinokat végeztem, mintha megsértődött volna, úgy mentünk suliba. Jin is csatlakozott hozzánk, de ő sem köszöntette fel kislányomat, mert ez volt a haditerv. Elváltak útjaink, majd mi lányommal bementünk az iskolába, ahol elvittem az osztályába, majd mentem a dolgára. Telt az idő és lassacskán elérkezett az idő. Mivel a végzős osztállyal lenne órám, és az most lyukas, így egy dobozzal indultam meg Hyuna osztálya felé, hatalmas mosollyal az arcomon. Bekopogtattam az ajtón, SeoYun nyitott ajtót, majd lassacskán beljebb mentem, míg kislányom értetlenül nézett rám, de inkább dühös és kíváncsi volt. Dühös, mert nem köszöntettem fel, kíváncsi, hogy mi lehet a dobozba.

   - Ha jól tudom, egy leányzó, ma töltötte be nyolcat, de nem találom sehol - kezdtem el beszélni és körültekintettem az osztályban, mire mindenki mosolyogni kezdett. - Nem tudjátok hol lehet? - kértem a gyerekek segítségét.

   - Itt van! - hangzott el a válasz és az ünnepeltre mutattak.

   - Hol? Nem látom! - néztem körül, jó alaposan, mintha keresnék.

   - Itt van!! - mondták kánonban, majd követtem az ujjakat és megláttam kislányomat.

   - Oh, hát itt van az ünnepelt! - ujjongtam mosolyogva és elindultam feléje. - Ha jól tudom, az ünnepelt, nagyon vágyott egy plüssre és nem is akármilyenre - billentettem oldalra fejemet, mikor leguggoltam eléje és letettem a dobozt. A következő pillanatban, kislányom már a doboz csomagolását fejtette le és nyitotta fel a dobozt, amiben az ajándéka rejlett. Nem volt hatalmas ajándék, de erre nagyon régóta vágyott, és múltkor mikor a bevásárlóközpontban sétáltunk, mondta akar egy ilyet, így meg is kapta születésnapjára. Kihalászta a dobozból a plüssmacit és ölelgetni kezdte, meg mutogatni a barátaink, hogy milyen ajándékot kapott. Az a mosoly, ami elterült az arcán, mindent megért. Nem kellettek ide szavak, tudtam, hogy boldog és megkapta, amire vágytam. Mosolyogva egyenesedtem fel és indultam el az ajtó felé, mert kislányom a legújabb szerzeményével volt elfoglalva, így nem akartam zavarni és nekem is volt dolgom, de arra nem számítottam, hogy majdnem pofára esek az ajtóban, mert valaki nekilendül a térdhajlatomnak. Az ajtófélfába kapaszkodva, tartottam meg egyensúlyomat és néztem rá támadómra, aki nem volt más, mint édes lányom.

   - Köszönöm papa! - ölelte szorosan lábamat, miközben mondta a szavakat. Lehajoltam hozzá és megfogtam két aprócska kezecskéjét.

   - Boldog születésnapot Kicsim - adtam egy hatalmas puszit arcára, majd szorosan átkarolta nyakamat és megölelt. Magamhoz húztam aprócska testét és csókokkal halmoztam el arcát, míg el nem húzódott nevetve.

   - Nem tudod, hogy Jin oppa, miért nem köszöntött fel? Tudja, mikor van a születésnapom - biggyesztette le ajkait és lehajtotta fejét.

   - Nem tudom Kicsim, de biztos nem felejtette el. Tudod, hogy Jin oppa, mindenre emlékszik, ami veled kapcsolatos - simogattam meg haját.

   - Ez igaz, de akkor miért nem?

   - Nem tudom, de majd beszélek vele, jó? - mosolyogtam rá kedvesen.

   - Nem kell. Ha elfelejtette, akkor elfelejtette - rántotta meg apró vállait.

   - Jajj Kicsim - öleltem magamhoz. - Nagyon szereted Jin oppa-t, ugye?

   - Igen. Nagyon szeretem, de a papát szeretem a legjobban, ahogy a mamát is - nézett a szemembe.

   - Mi is téged szeretünk a legjobban Életem - nyomtam egy puszit arcára. - A dobozban van egy kicsi süti, osztogasd szét a barátaidnak. Nekem most mennem kell, de délután jövök a szokott időben, rendben?

   - Köszönöm papa. Nagyon szeretlek.

   - Én is Egyetlenem - simogattam meg arcát, majd elhagytam az osztályt, miközben előhalásztam mobilomat és írtam egy üzenetet Jinnek, hogy Hyuna mennyire várta a köszöntését, de természetesen ez az én saram, mivel én kértem Jint, hogy tegyen így, mert otthon várja, majd a nagyobb meglepetés. Ahogy telt az idő, úgy érkezett el az idő, hogy hazainduljak kislányommal. Ő mit sem sejtve jött mellettem mosolyogva, az én arcomon is egy levakarhatatlan vigyor terült el. Útközben beugrottunk a cukrászdába, hogy egy kis fagyit kapjon az ünnepelt, de Jint nem találta sehol és még szomorúbb lett. Nyugtattam kislányomat, hogy biztos nem felejtette el a születésnapját, csak valami dolga akadt és rendesen akarta felköszönteni őt, ezzel kissé eltereltem a gondolatait és amíg haza nem értünk, beszéltettem, hogy nem gondoljon Jinre. Nagyon fontos lett neki szomszédunk, aminek örültem, csak tényleg attól tartottam, hogy csalódni fog, vagy olyan dolog történik, ami miatt eltávolodik tőle. Ezért nem akartam, hogy annyira ragaszkodjon hozzá, de nem akarom elrontani a hangulatát, mert most az ő napja volt és azt csinálunk, amit ő akar.

   - Papa? Te kedveled Jin oppa-t? - kérdezte hirtelen. Kérdése nagyon megdöbbentett és egy pillanatra meg is álltam útközben.

   - Ezt, hogy érted Kicsim? - néztem le rá.

   - Ahogy kérdeztem. Kedveled? - nézett rám kíváncsi szemekkel.

   - Hát... kedvelem, mint barátot és fontos nekem, mint Hoseok bácsikád. Jin is ugyanolyan fontos.

   - Oh, én azt hittem jobban - mondta, miközben tovább indultunk.

   - Miért gondoltad?

   - Mert, amikor jöttünk haza az állatkertből, akkor te és Jin oppa fogtátok egymás kezét a buszon, meg odafele is nagyon közel álltatok egymáshoz. Jin oppa még a pólódat is megfogta.

   - Az, azért volt, mert hirtelen fékezett a busz és nem tudott hová kapaszkodni - magyarázkodtam kislányomnak.

   - Aha - mondta kislányom, majd ment tovább, hatalmas mosollyal az arcán, én meg egyáltalán nem értettem semmit.

   - Mi volt ez az aha? - léptem kislányom mellé és lenéztem rá.

   - Semmi - mosolygott nagyban és mentünk tovább, miközben én próbáltam kitalálni, hogy mi lehet ez a mosoly az arcán, de nem jutottam semmire.

   Felértünk a lakásunkhoz és gyorsan egy kendővel bekötöttem kislányom szemét, majd felkaptam a földről, és hangos nevetések közepette léptem be a lakásba, ahol már várt a meglepetés. Letettem Hyunat a padlóra, beállítottam a megfelelő szögbe, majd levettem szeme elől a szemfedőt és eléje tárult mindent.

   - Boldog Születésnapot Hyuna!! - hangzott az ünnepélyes szöveg, amit nem egy ember mondott. Egy kisebb meglepetés bulit szerveztünk Jinnel és összehívtuk azokat az embereket, akik fontosak voltak kislányomnak. Igaz, nem tudtam melyik osztálytársával volt a legjobban, mivel nem gyakran kéredzkedett át a barátaihoz, és általában nem is aludt ott. Így most csak, anya, Hoseok, SeoYun, Jin és én voltunk itt vele, hogy megünnepeljük őt. Anyát is régen látta, Hoseokot nemrég, de mindig hiányolta azt a hülye gyereket, aki a szenvedős diák éveimet mosolygóssá tette. Kislányom arca egy pillanat alatt derült fel és rohant is az embertömeg felé, hogy mindenkinek megköszönje ittlétét. Mosolyogva tettem le a cuccait az előszobába, majd kerültem beljebb én is és üdvözöltem vendégeinket. Hoseokot alaposan megveregettem, majd anyát öleltem szorosan magamhoz. SeoYun-t, arcon pusziltam, majd bementem Jinhez a konyhába, hogy segítsek kivinni a rengeteg sütit, amit hozott nekünk.

   - Melyiket vihetem? - kérdeztem, miközben az egyik süti tetejéről leloptam a tejszínhabot.

   - Ha így folytatod egyiket sem - csapot picit a kezemre játékosan. - Mi vagy te? Gyerek? - kérdezte mosolyogva, miközben megfogott egy konyharuhát és számhoz emelte, mire én csak hátrébb húzódtam, mert nem értettem miért tette. - Tejszínhabos maradt a szád - jelentette ki, mire csak kidugtam a nyelvemet és megnyaltam szám szélét, hogy a számba tudhassam a habot, de természetesen nem találtam meg. - Hagyd. Majd én - lépett közelebb, mire először elkerekedett a szemem, mert nem értettem mondatát, majd a konyharuha arcomon landolt. - Úgy érzem, el kell beszélgetnem anyukáddal arról, hogy mennyire gyerekesen viselkedsz - mondta vigyorogva.

   - Ezt eddig is tudtuk, nem? - mosolyogtam rá. - Köszönöm - köszöntem meg, mikor végzett. - De komolyan kérdeztem, hogy melyiket vihetem ki.

   - Ezt és ezt - mutatott két tálcára, majd közelebb hajolt és kezét a szája elé emelte, hogy senki se halljon minket. - A torta a hűtőben van, majd szólj mikor kell.

   - Értettem főnök - vágtam vigyáz állásba magam, majd a két tálcával elindultam az étkezőbe.

   Az egész délután hangulatosan telt, nagyon sokat nevettünk, szórakoztunk és néztük, ahogy kislányom kibontja az ajándékait, hatalmas mosollyal az arcán. Mindenki vett ruhát számára, könyveket és lányos dolgokat, amik az én eszembe nem is jutott, még Jin is remek ajándékot talált számára, amire én nem is gondoltam és ez elszomorított.

   - Azt hittem elfelejtetted a szülinapomat - mondta Hyuna Jinnek, amikor megkapta tőle az ajándékát.

   - A te születésnapodat, sosem felejteném el - mosolygott rá kedvesen kislányomra.

   - Köszönöm.
   - Apukád ötlete volt az egész. Neki köszönd meg - mutatott rám szomszédunk, majd a következő pillanatban egy szülinapost találtam a karjaimban.

   - Köszönöm papa - ölelt szorosan.

   - Semmit sem kell köszönnöd Kincsem - nyomtam egy puszit hajába és átöleltem.

   - Bárcsak a mama is itt lehetne.. - mondta halkan, miközben karjai erősebben szorítottak.

   - Tudom - sóhajtottam és szorosan öleltem magamhoz. - Nekem is hiányzik, de most is itt van veled. Mindig veled van, még ha nem is gondolod.

   Sokáig öleltem még kislányomat, majd én is odaadtam a maradék ajándékát, amit itthon akartam neki adni. Egy zacskó rejtett mindent, majd lassan kivett belőle mindent. Először egy borítékot halászott elő, ami egy bulit rejtett, amit az osztálytársaival rendezhetett. Azt hívhat meg, akit akar és akkor rendezzük, amikor ő szeretné. A másik pedig egy kis dobozka volt, ami egy aprócska medált tartalmazott. Kinyitottam neki, hogy láthassa mi volt benne. Az egyik oldalon, Minhieről egy kép, amit még akkor készítettem róla, amikor terhes volt Hyunaval, a másik oldalán pedig egy közös kép, mindhármunkról, amikor először foghattuk kezünkben őt. Egyből a nyakába is akasztottam a medált és egész délután ott volt, a szíve felett.

   Ahogy közeledett az éjszaka, úgy távoztak az emberek is, míg végül csak Jin maradt nálunk. A buli maradványait takarítottuk el, addig kislányom az ajándékait vitte a szobájába és nézegette őket, meg a ruhákat egyesével felpróbálta, amit nekünk is megmutatott természetesen, miközben mosogattunk szomszédunkkal. A szülinapi tortából kevés maradt, de azt szépen betettük a hűtőbe, hogy holnap is meg tudjuk enni és én azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon mit is kívánhatott Hyuna, mert mielőtt kívánt erősen rákoncentrált, fél szemmel rám és a mellettem álló Jinre sandított, majd elfújta a gyertyákat. Nagyon furcsán viselkedett a mai napon és nem értettem semmit sem. Talán többet kellene beszélgetnem vele? Vagy hagyjam, hogy többet legyen a barátaival? De tudja jól, hogy bármikor átmehet hozzájuk, csak szólnia kell. Vagy mi folyik itt? Nem értem a gyerekeket. Mi járhatott a fejében, mikor azt kérdezte, hogy kedvelem-e Jint? Egyre különösebb volt ez az egész. Először Jin, majd Hoseok, és most Hyuna kezdett el ilyeneket mondani. Mégis mi folyik itt? Hoseok ma is hozta a formáját, főleg, akkor amikor elbúcsúzott tőlünk, de mielőtt elment volna, megint egy jó kis tanácsot adott számomra. Ne húzd tovább a dolgot. Légy boldog. Ezt mondta, majd egy igazán érdekes mosollyal az arcán távozott, és az a mosoly nekem és Jinnek szólt, aki éppen mögöttem pakolt. Egyáltalán nem értettem barátom megjegyzéseit és tanácsait, mert fogalmam sem volt, mivel kapcsolatban mondta őket. Ha legalább valami táppontot adott volna, könnyebb lenne a helyzetem, de tudtam jól, hogy minden kérdésemnek ára van, szóval magamnak kellett rájönni ezekre, egyszer talán eljutunk oda is. Sóhajtva ejtettem hátra kissé a fejemet és mélyen beszívtam a levegőt, majd folytattam a mosogatást. Nem tudtam mire is gondoljak pontosan, így inkább hagytam az egészet, egyszer csak rájövök. Remélem..

   Két nap telt el a buli óta és minden egyes este ugyan azt álmodtam, mint a buszon. Egyszerűen belém ivódott minden ami abban történik, de még mindig nem tudtam felfogni a jelentését, ráadásul az sem segített, hogy kislányom arcán mindig ott volt az a sejtelmes mosoly és még Hoseok is érdekes üzenetekkel látott el. Mi történt itt? Minden a feje tetejére állt, de komolyan. Legalább az megnyugtatott, hogy a biológia érettségi zökkenőmentesen zajlott és mindenki be tudta fejezni, igaz voltak benne eléggé érdekes részek, amiknél én is húztam a számat, hogy mégis egy középszintű érettségibe ezt hogy lehet beletenni. Néha annyira odamennék, ahhoz az emberhez, aki összeállítja ezeket a feladatokat, hogy ne keverje az emeltet és a közepet, mert így képtelenség megírni, de tudtam, hogy diákjaim készültek rendesen és meg tudták írni. Már bent a suliban elkezdtem átoldani a feladatokat, de legelőször a javítókulcsot néztem meg, hogy milyen válaszokat adott. Eléggé fejtámasztós délutánom volt, ahogy néztem a dolgokat. Ha valaki nem éri el, minimum a 60 %-ot, akkor ott bajok lesznek. Meg tudták írni, nagyon jóra, mert voltak olyan okosak és rengeteget készültek. Most miért kételkedem bennük? Ez is csak Hoseok hibája lehetett. Megint telebeszélte a fejemet és nem bírtam rendesen gondolkodni, végül csak felkaptam a lapokat, betettem a táskámba, majd elindultam Hyunaért, hogy minél előbb otthon lehessünk. Ahogy sétáltunk hazafelé, összefutunk Jinnel is, így együtt megyünk hazafelé. Otthon aztán levetettem magamat az íróasztalhoz és elkezdtem tanulmányozni rendesen a dolgokat. Megnéztem, hogy egyáltalán mit hoztam magammal és melyiknek mi a határideje, mert nekem pont a héten kellett minden osztállyal dolgozatot és témazárót íratni, így van körülbelül hét-nyolc osztálynyi dolgozat és tíz darab érettségi feladatsor. Csak én tudtam, így összehozni a dolgokat, még szerencse, hogy holnap nem megyünk sehova, vagyis a hétvégém teljesen szabad, ha Hyuna nem talál ki valamit, de mondjuk átmegy anyához holnap délelőtt, mert régen voltak és csak vasárnap délután jön vissza, szóval egész hétvégén egyedül leszek.
   Elkezdtem rendezgetni a papírjaimat, hogy ne egy ősrobbanásnak nézzen ki az egész lakás, főleg, hogy kislányom utálta a rendetlenséget, gyerek létére. Összeraktam mindent, majd főztem egy kis teát magamnak, közben lányom is felbukkant a szobájából, és pár füzetet hozott magával, így leültünk az asztalhoz és tanulni kezdtünk. Elmagyaráztam neki a dolgokat, mert valahol lemaradt és nem tudta senkiről lemásolni, meg maradt egy kis házija, így azt is megcsinálta én meg leellenőriztem neki és mikor ezzel megvoltunk, ment is a szobájába játszani, míg én megittam a már kicsit kihűlt italomat, majd nekiláttam a feladatomnak végre. Dátumok szerint pakoltam a dolgozatokat, hogy melyiket mikorra kell kijavítanom és akkor ott volt még az érettségik időpontja is, amit egy adott napra ki kell javítanom. Azokkal nagyon sokáig fogok dolgozni, szóval jobb lesz, ha azokat egy olyan napra kell tennem, amikor biztosan nem fogok mást csinálni. Majd később gondolkodom ezen, most inkább nekifogok a javításnak, mert sose fogok végezni semmivel, ha így haladok. Előkaptam az én dolgozatomat, amibe be voltak írva a megoldások, kihalásztam egy piros tollat a táskámból és neki is láttam az első feladatnak.
   - Papa, elmentem aludni - szólt hozzám kislányom, amint pizsamában, kibontott hajjal állt az ajtajában és engem nézett. Nem is tűnt fel, hogy ennyire elrepült az idő, hogy már aludni is ment. Tekintetem a faliórára tévedt és megdöbbentett az idő. Lassan tíz óra volt.
   - Rendben Kicsim. Idejössz egy jó éjt puszira? - mosolyogtam rá, miközben elemeltem tekintetemet a papírokról és felálltam, mire hozzám rohant és egy hatalmas puszit nyomott arcomra, miután lehajoltam hozzá. - Álmodj szépeket - simogattam meg arcát.
   - Te is. Ne maradj fent sokáig. Pihenned kell.
   - Értettem asszonyom - mosolyogtam rá. - Jó éjszakát!
   - Jó éjszakát Papa! - mondta, majd ment is a szobájába, bezárta ajtaját, én meg visszaültem a dolgozatokhoz. Megittam még egy bögre teát, igaz, jobban vágytam egy forrócsokira, de olyan lustának és fáradtnak éreztem magamat, hogy erőm nem lett volna kimenni a konyhába és elkészíteni. Haladtam a dolgozatokkal, az egyik osztályé majdnem kész volt, de már fájt a szemem, így arra gondoltam picit pihentetem őket és utána befejezem ezt, mert már csak egy-két darab volt. Letettem a tollat és fejemet lehajtottam kezeimre, miközben lehunytam fáradt pilláimat. és természetes volt, hogy el is aludtam azon nyomban.
   Ismételten ugyan azt álmodtam, mint az elmúlt éjszakákon, csak most az álom tovább folytatódott. Párommal beszélgettem, simogattuk egymást, ajkainkkal kényeztettük a másikét, miközben testünk szinte egybeforrt, de még mindig nem tudtam, kivel is tettem ezeket. Semmi megfogható nem volt álmomban, semmi amibe kapaszkodhattam volna és be tudtam volna azonosítani kedvesemet. Ez zavart a legjobban az egészben, mert az, hogy másnap reggel, a szokásos férfi gondommal keltem, már megszokott volt, de az, hogy nem tudtam, kitől jöttem ilyen állapotba, kicsit zavart. Nem értettem, hogy miért emlékeztem az egész álomra, egyedül arra az egy személynek az arcára nem, akire a leginkább kíváncsi voltam, mert kislányom arcát, mindig láttam. Az őrületbe kergettek ezek a gondolatok és ezen nem segített az sem, hogy arra ébredtem, amint valaki a csengőt nyomta és én ijedtembe ugrottam egyet a széken, aminek hatására az elaludt nyakam megfájdult. Ki a fene lehetett az ilyenkor szombaton? Lassan botorkáltam ki az előszobába, majd nyitottam ki az ajtót és megpillantottam a váratlan vendéget, aki nem volt más, mint édesanyám.
   - Szia anya. Mi járatban? - kérdeztem és kissé megmasszíroztam nyakamat.
   - Jöttem Hyunaért. Tudod, a hétvégén nálam lesz és mondtad, hogy jöjjek el érte - felelte anya, miközben beljebb jött.
   - Már annyi az idő? - kerekedett el szemem és bezártam mögötte az ajtót. - Biztos elaludtam. Mindjárt felébresztem - indultam el a szobája felé. - Kicsim, ideje fel... - és itt meg is akadtam, mivel megdermedt testem. Sehol sem láttam lányomat, az ágya be volt vetve, kikészítve a táskája, hogy menjen a nagyihoz, de ő maga nem volt sehol. - Hyuna! - szólítottam, de semmi válasz nem érkezett. Megfordultam a saját tengelyem körül és a szobámba mentem, de ott sem találtam. - Hyuna! - indultam meg a fürdő felé, hátha ott volt.
   - Mi a baj NamJoon? - kérdezte anya, amint látta, hogy ide-oda rohangálok.
   - Nincs itt Hyuna - mondtam, miközben benyitottam a fürdőben, de se híre, se hamva nem volt kislányomnak. - Hol a fenében lehet? - kezdtem el idegesen fel s alá járkálni. - Megszökött volna...
   - Ne mondj már ilyen hülyeségeket fiam! - szólt rám anya. - Miért szökne meg tőled? Biztos itt van valahol. Nem lehet, hogy átment SeokJinhez? Imádja azt a fiút - mondta anya nyugodtan, én pedig döbbenten pillantottam rá.
   - Hogy én erre miért nem gondoltam előbb! - vágtam fejbe magamat. - Egy pillanat és jövök! - indultam el a bejárati ajtó felé, felvettem egy cipót, majd kiléptem az ajtón és egyből szomszédom ajtajához mentem, amin be is kopogtattam azonnal. Telt az idő, majd egy kicsivel később nyílt is az ajtó és megpillantottam szomszédunkat, amint álmosan tekintett rám.
   - Jó reggelt Nam! - köszöntött komásan és dörzsölgette szemeit, hogy felébredjen. Kissé megdöbbentett, ahogy hívott, de nem ez volt a fontos.
   - Neked is. Nincs véletlenül egy váratlan vendéged? - kérdeztem, ahogy kissé belestem válla felett a lakásba.
   - Váratlan vendég? - nézett rám értetlenül.- Jah, igen. Bocsánat, hogy nem szóltam, csak hirtelen átjött és mondta, hogy nem akart felébreszteni, én meg éppen akkor keltem, de aztán ismét bealudtam és most vonszoltam ki magam az ágyból - dörzsölte meg arcát és kissé nekitámaszkodott az ajtófélfának. - Jajj bocsánat. Gyere be, nyugodtan. Még kicsit komás vagyok, ilyenkor semmit sem tudok magammal kezdeni - mondta, miközben arrébb botorkált az ajtóból, hogy be tudjak menni és elindult a nappali felé. Követtem őt egészen addig, míg kissé bizonytalanná vált léptei és nekitámaszkodott a falnak.
   - Jin! - léptem egyből hozzá. - Jól vagy? - kérdeztem, miközben végignéztem rajta, hátha nincs rajta valami szokatlan, de ugyan úgy nézett ki, mint minden nap, csak most hihetetlenül édes volt. Ahogy álmos szemekkel nézett rám és úgy viselkedett, mint egy gyerek.
   - Persze, csak mostanában nem aludtam sokat és mielőtt Hyuna jött volna, akkor sikerült elaludnom. Szóval, ha sikerült, akkor fél órát aludtam az elmúlt két napban - mosolygott rám, mintha annyira vicces lenne ez az egész.
   - Akkor nyomás az ágy! - parancsoltam rá, mire szemei elkerekedtek. - Menjél aludni Jin!
   - Megyek is, csak kiengedlek titeket - mondta és visszaindult az ajtóhoz, de elkaptam csuklójánál fogva és úgy húztam vissza magamhoz.
   - Azt mondtam, most menj aludni. Ki tudunk menni az ajtón nélküled is. Nem akarom, hogy a padlón aludjál, mert még a két lábadon sem bírsz megáll, még hogy a szobádba is sétálj. Most szépen odamegyünk, te lefekszel aludni, mi meg Hyunaval elmegyünk és nincs vita - néztem határozottan a szemébe.
   - Értettem apuka - motyogta és elindult a szobája felé, ahová követtem, hogy véletlenül se essen össze útközben. Amint az ágyához botorkált, bele is dőlt egyből, megfogtam takaróját, megtakartam, majd végignéztem rajta.
   - Addig aludj, amíg jól esik és ma ne merjél semmit sem csinálni - adtam meg az utasításokat, amikre csak mosolyogva felelt.
   - Alszom is - húzta rá fejére a takarót és egyből el is aludt. Már éppen indulni akartam, de még egy kicsit néztem, ahogy aludt. Nagyon édes volt. Lehet, hogy egyidősek voltunk, de néha annyira gyerekesen viselkedett és most.. teljesen olyan volt, és hihetetlenül aranyos. Annyira ártatlan az arca, amikor alszik, még sosem tudtam megfigyelni közelebbről. Tettem feléje pár lépést, majd csak néztem, amint egyenletesen lélegzett és arca meg sem rezdült. Óvatosan elindítottam feléje kezemet, egészen addig, míg ujjaim nem érintkeztek bőre puhaságával, a szívem pedig abban a pillanatban kihagyott egy ütemet. Mi ez az érzés, ami most magába kerített? Éreztem már ilyet nem is egyszer, de ez valamiért annyira más volt. Egy aprócska tincset elfésültem arcából, mire egy kis mosoly terült el az arcán és átfordult a másik oldalára. Ráhúztam a takarót rendesen, majd elhagytam a szobát.
   Megkerestem kislányomat, aki a nappaliban üldögélt és megbeszéltük, hogy ilyet nem csinál többé, vagy legalább egy üzentet hagyjon nekem, hogy átjött Jinhez. Visszamentünk a lakásunkba, rendesen bezártam Jin ajtaját, hogy ne legyen semmi gond, Otthon összeszedtünk kislányom cuccait, majd lekísértem anya kocsijához. Beültettem a kocsiba, arcon csókoltam és figyeltem, ahogy elhajtanak, végül visszaballagtam a lakásba, ahol a némaság és üresség fogadott. Ott hevert az asztalon a rengeteg dolgozat, de erőm nem volt ahhoz, hogy most folytassam őket, így elfeküdtem a kanapén, egy adag pattogatott kukorica társaságában és valami sorozatot kezdtem el nézni a tévében, de nem nagyon kötötte le a figyelmemet, de arra pontosan elég volt, hogy kikapcsoljam az agyamat.
   Teltek-múltak a percek, végül csak nekiültem a dolgozatoknak és egészen addig, nem törődtem mással, míg nem kopogtattak az ajtómon. Az előszobába vánszorogtam, hogy ajtót nyissak látogatómnak, aki nem volt már, mint szomszédom.
   - Jó reggelt! - köszöntöttem mosolyogva.
   - Inkább már napot - viszonozta gesztusomat. - Izé.. - vakarta meg tarkóját - az a vacsora még mindig áll..? - kérdezte, miközben tekintete ide-oda cikázott, de egyszer sem nézett a szemembe.
   - Persze. Amikor neked jó, akkor lesz - dőltem neki az ajtófélfának és mellkasomon összefontam karjaimat.
   - Akkor.. esetleg... ma este lehet? - nézett bele végül a szemembe.
   - Természetesen. Mit szeretnél enni?
   - Hmm nem tudom. Lepjél meg valamivel - derült fel arca végül.
   - Úgy tűnik, téged az étellel lehet megfogni a legjobban - kuncogtam el magam.
   - Nem tehetek róla, hogy imádok enni.
   - De meg sem látszik rajtad legalább.
   - Te sem panaszkodhatsz..
   - Köszi - mosolyodtam el. - Hánykor szeretnéd?
   - Micsodát? - nézett rám nagy szemekkel.
   - A vacsorát, mi mást? - nevettem.
   - Jah. Hát mondjuk hétkor? Az megfelel neked?
   - Nekem meg. Hyuna, nincs itthon, szóval szabad vagyok - mosolyogtam nagyban. - Akkor hét körül gyere át.
   - Rendben. Köszönöm. Akkor, majd jövök - köszönt el és ment haza, miközben én becsuktam az ajtót és a konyhába menet tanakodtam, hogy mit főzzek vacsorára.
   Órákon át kutakodtam a receptek között, amiket még Minhie gyűjtött össze, míg nem találtam egyet, ami nem is volt nehéz, majd megnéztem milyen alapanyagok nincsenek itthon, azokat meg szépen beszereztem a közeli üzletből. Mikor minden megvolt, el is kezdtem, hogy elkészüljek időben mindennel. Sürögtem-forogtam a konyhában, minden a feje tetején állt, rengeteg edény és tál volt mindenhol, koszos voltam, konkrétan nem volt olyan hely a konyhába, ami ne lett volna ép. Nem voltam egy konyhatündér, nem nagyon szoktam ebben a helységben mozgolódni, csak ha muszáj volt, de voltak ételek, amiket el tudtam készíteni, szóval nem voltam béna, csak kicsit ügyetlen. Amikor már nagyjából elkészültem mindennel, megterítettem két főre, szépen elrendeztem mindent, majd kissé rendet is raktam a lakásban, mert csak a papírjaimat lehetett látni mindenhol. Mikor a lakást rendbe találtam, a szobámba vonultam, hogy valami normális ruha után nézzek, közben természetesen a fél szemem a vacsorán volt, hogy oda na égjen vagy hasonló. A fürdőben is tevékenykedtem egy ideig, míg végül mindent rendben találtam és már csak arra vártam, hogy a megfelelő személy kopogtasson az ajtón. Ültem az asztalnál és vártam, mikor megcsörrent a telefonom. Egy üzenetem érkezett, drága Hoseok barátomtól.

"Hali. Na mi a helyzet nálatok?"

"Helló. Semmi különös. Hyuna anyánál van, én meg vacsorázni fogok Jinnel."

"Micsoda? Mikor történt ez a hatalmas esemény? Nekem miért nem szóltál?"

"Miről beszélsz Hoseok?"

"Miért? Nem azért... Várj! Mi okból van a vacsora?"

"Mert rengeteget segített Jin már, és valahogy meg akartam hálálni neki, de fogalmam sem volt hogyan, így meghívtam vacsorázni. Már kész van a kaja, rendet is raktam, most már csak várok."

"Te tényleg nem veszed észre igaz?"

"Micsodát?"

"Semmi. Hagyjuk. Majd rájössz magadtól is. Majd még beszélünk. Jó étvágyat kívánok a vacsorához és üdvözlöm Jint. Szia"

"Oké. Köszönöm, átadom neki. Szia"

   Hát ez nagyon furcsa volt.. Nem értettem, hogy mi volt mostanában barátommal, de eléggé érdekes dolgokat jegyzett meg és fogalmam sem volt róla, hogy mire is értette. Zavaros volt az egész. Eltettem a telefonomat és csak Hoseok kérdései jártak a fejemben, hogy "Micsoda? Mikor történt ez a hatalmas esemény? Nekem miért nem szóltál?". Hogy értette ezeket? Egyáltalán mire gondolt, hogy hatalmas esemény? Miről beszélt? Felálltam az asztaltól, hogy ránézzek a vacsorára, mikor megszólalt a csengő. Mosolyogva indultam el az bejárati ajtó felé és egy nagy lendülettel és örömmel nyitottam ajtót, de körülbelül ezzel egy időben el is tűnt minden arcomról.
   Amint az ajtó kinyitódott, megpillantottam Jin, amint ő is inget és sötét farmert viselt, ami kimondottan jól állt neki, ott volt a mosoly az arcán, ahogy az enyémen is, de a következő pillanatban már nem is láttam, mert valaki szomszédomra vetette magát.
   - Jin hyung! Annyira hiányoztál már! - hallottam egy gyönyörű hangot és láttam, amint két kar öleli át Jin nyakát és öleli magához szorosan. Nálam nem sokkal lehetett fiatalabb a személy, aki éppen Jint ölelte. A titokzatos személy fekete farmert, vászon kabátot viselt, a fején egy sapkával, a földön pedig egy hatalmas hátizsák foglalt helyet. Értetlenül néztem a jelenetet, még meg is pillantottam arcát, csak egy pillanatra, amin egy hatalmas mosoly terült el.
   - Kookie..? - hallottam meg Jin hangját, aki mintha nem hinné el, hogy az a személy itt lenne vele.
   Kookie? Akkor ő lenne az, akit Jin...