8.fejezet

   Nyissam fel a szemem? Ezt mégis, hogy értette Hoseok? Teljesen összezavarnak mostanában, de most nem is erre kéne koncentrálnom, hanem arra, hogy ne rossz helyen szálljunk le kislányommal. Szombat délelőtt volt, a madarak csicseregtek, a Nap is sütött, gyönyörű idő volt, bár ilyenkor az ember inkább kirándul vagy a szeretteivel tölti az időt, mi is azt fogjuk tenni Hyunaval, csak egy kicsit más helyen. A buszon ültünk és a város széle felé tartottunk, ahogy minden évben tettük ezen a napon, kislányom kezében ott virított a csokor, amit útközben vettünk, az enyémben is volt egy, és a szívem kezdett egyre jobban szorítani. Az utóbbi időkben nem is ettől a naptól féltem, hogy oda kell mennünk ismételten, hanem inkább attól, hogy megint ott fog várni és nem tehetek semmi mást, csak ismételten megteszem, különben elveszítem. Nem engedhetem át másnak őt. Ő hozzám tartozik. Erősen öleltem magamhoz Hyunat, még az ölembe is ültettem, hogy minél inkább érezzem közelgését, és tudjam,velem van. A busz lassította és az emberek is már kezdtek elfogyni, ahogy egyre kijjebb értünk a városból, alig szálltak le velünk páran, de ők sem oda tartottak, ahova mi. Arra csak mi mentünk és lassan léptük át a hatalmas kőből épült kaput, amin Tündérkém, mindig elcsodálkozott milyen nagy és csodálatos, mert tényleg, gyönyörű volt és talán azért is választottuk ezt a helyet, mert gyönyörű helyen volt. Erősen szorítottam kezét és haladtunk a már jól ismert úton és a szívem egyre jobban kezdett verni, a levegőt is nehezen vettem. Egyszerűen megfulladtam ettől a naptól. Kellemes idő volt, a szél is fújt kissé, talán az segített kicsit kiszellőztetni a fejemet és fellélegeztem, amikor megálltunk egy gyönyörűen rendben tartott, fekete gránit sírral szemben. Hyuna már pontosan tudta hol kell megállnunk, így rábízhattam magam, hogy odavezessen, mert én képtelen voltam figyelni, csak egy dolog járt a fejemben. Ismét meg kell tennem.
   Hyuna odasietett a sírhoz és a csokrot kiszedte a csomagolásból, majd a vázába tette, ahova minden évben, ezen a napon, majd elsietett vele, hogy vizet tegyen bele, addig én is odamentem a sírhoz és leguggoltam elé. Ujjamat végigvezettem a sima kőfelületen, a belevésett szövegen, majd ujjaim megálltak a nevénél.
   - Hiányzol - mondtam halkan, miközben kissé megtöröltem az egyik betűt, mert valami bepiszkította. Csak néztem a követ, mely jelképezte, hogy itt volt eltemetve, de talán ez többet is jelentett ennél. Az, hogy itt volt, nekem azt jelentette, hogy még velünk volt. Nem veszítettük el teljesen. Most éreztem, amint átölelt és szorosan hozzám bújt, várva, hogy megcsókoljam, vagy csak szimplán visszaöleljem és én is erre vágytam mindennél jobban, hogy még egyszer utoljára megölelhessem. Nem is kell az ölelés, csak az, hogy újra láthassam csak egy pillanatra és elmondhassam neki, mennyire is szeretem őt. Egy utolsó beszélgetést szeretnék vele, de már lehetetlen. - Tudod, menthetetlenül hasonlít rád Hyuna - mosolyodtam el, ahogy magam elé idéztem mindkettejük arcát. - Te is ugyanilyen voltál, ebben a korban és van egy olyan érzésem, hogy amikor kamaszodni kezd, nem is vele kell megküzdenem, hanem újra veled kerülök szembe - nevettem keserűen, kínok között. - Mintha újra élnél, a saját kislányodban. Ugyanolyan a mozdulataitok, a gesztusaitok, még ugyan úgy is oktatok ki, ha valamit elrontok - emlékeztem vissza, amikor először "szidott meg" kislányom és muszáj volt mosolyognom rajta. - Nagyon hiányzol ám nekünk. Nagyon. Lehet Hyuna nem mondja ki konkrétan, de tudom, hogy ő is, minden egyes nap gondol rád, ahogy én is. Azt kérted, neveljem fel Hyunat és helyetted is szeressem, és - itt kissé oldalra néztem és megpillantottam kislányomat, amint ügyesen, koncentráltan hozza a vázába a vizet, nehogy kiöntse útközben - most nézd meg. Hihetetlenül gyönyörű lett. A világ leggyönyörűbb, legokosabb, legszerethetőbb kislánya, aki csak a miénk. Mi hoztuk létre, eme csodálatos gyermeket és nem tudom, hogy hányszor fogom még megköszönni neked, de köszönöm Szerelmem. Menthetetlenül boldog vagyok vele, de veled lenne teljes az életünk. Nagyon jó lenne, ha velünk lennél. Boldogulunk, de valamikor nagyon jó lenne, ha mellettünk lennél - simítottam végig nevén. - Tudod, azt mondta nekem valaki, hogy te biztos azt akarnád, hogy találjak valakit magam mellé, akivel ugyan úgy boldog lehetnék, de nem tudok egy nőre sem úgy nézni, mint rád régen és most. Nem megy. Nem bírok magam mellé láncolni senkit sem, bár Hoseok-ot sikerült - nevettem el magam. - De tudod, hogy értettem. Aki pedig ezt mondta nekem, az új szomszédunk. Jinnek hívják és nagyon kedves velünk. Törődik velünk, annak ellenére, hogy csak egy hónapja ismer minket. Főz nekünk néha, és elmegy Hyunaért az iskolába, ha sokáig kell bent lennem. Nagyon szereti Hyunat, mintha a saját lánya lenne. Jin.. nagyon fontos lett nekünk. Furcsa, de már annyira hozzászoktunk a jelenlétéhez, hogy szerintem furcsa lenne, ha nem lenne velünk többé. Te érted ezt? - kuncogtam el magam, majd magam elé képzeltem Jin arcát, azt a mosolyt, amit először láttam. Gyönyörű volt. Miért gondolkodtam így, egy férfiról? Egyáltalán nem értem magamat és képtelen voltam kiverni a fejemből azt a napot, amikor meg...
   - Papa, beszélhetek én is a mamával? - vetett véget gondolataimnak kislányom hangja, amint elhelyezte a vázát a helyére és elrendezte benne a virágokat.
   - Persze - mosolyogtam rá, majd felálltam és arcon csókoltam. Kissé arrébb mentem, hogy kettesben lehessen édesanyjával és onnan figyeltem, amint aprócska ajkai mozogtak, miközben lelkesen számolt be Minhienek az elmúlt hónapok eseményeiről. Ilyenkor mindent elmesél neki, a barátairól, a suliról, még arról is, hány palacsintát evett reggelire. Ha képes lenne és mindenre emlékezne, akkor talán az elmúlt négy évet elmondaná itt és most. Leültem az egyik padra és onnan figyeltem Kincsemet, amint hatalmas mozdulatok keretében beszélt, én meg csak mosolyogtam rajta, míg nem jelzett a telefonom. Ekkor minden kedvem elment és fájdalmasan húztam elő mobilomat.
   "A szokott helyre helyezd el a borítékot, majd hagyjátok el a helyet. Ne kelljen a rendőrségre mennünk, mert szerintem egyikünk sem örülne neki. Főleg nem Hyuna."
   A szokásos üzenet érkezett és sóhajtva süllyesztettem zsebembe a mobilom, majd óvatosan körülnéztem és megpillantottam két alakot nem messze tőlünk, amint az egyikük engem, a másikuk Hyunat nézte. A nő, aki engem figyelt, szigorú tekintete láttán megrémültem és jobbnak láttam menni, de nem akartam megzavarni kislányomat, amint az édesanyjával beszélt. Ezt a részt utáltam a legjobban mindig. Lassan felálltam és elindultam kislányom felé, aki észrevette jöttömet és kissé elszomorodott, hogy haza kell mennünk. Rendbe tettük a sírt teljesen, majd a borítékot, úgy hogy Hyuna ne lássa, a váza alá helyeztem és ott hagytam mindent. Megfogtam kislányom kezét, majd az ellenkező irányba indultunk el, mert még maradt egy csokor, ami édesapámat illette. Nem volt nagyon messze Minhie sírjától, mindig erre jöttünk, ha ellátogattunk ide. Hyuna nem is emlékezett apára, mert két éves volt, mikor apa eltávozott tőlünk. Megálltunk a sír mellett és elkezdtem kiszedni a gazokat, amik a sírt kezdték beborítani, itt valamiért mindig több munka akadt, mint Minhiénél. Rendbe tettünk mindent, majd álltunk ott egy kicsit, Hyuna fogta a kezemet és erősen szorította, gondolta, hogy éppen apával beszélgetek, így támaszt akart nekem nyújtani azzal, hogy velem volt. Csak néztem a sírt és elmélkedtem az elmúlt években, hónapokban, hetekben és napokban. Elmondtam apának mindent, amit fontosnak tartottam és úgy éreztem tudnia kell róla, majd lassan hazaindultunk kislányommal. A buszon megint az ölembe ültettem és erősen tartottam, mert még mindig féltem attól, hogy elveszik tőlem.
   Otthon semmit sem csináltunk, Hyuna egész délután a sorozatait nézte a tévében, megcsináltam az ebédjét, majd azt elvégezve, a szobámba mentem és feküdtem az ágyamba. Képtelen lettem volna ezek után még mosolyogni bárkire is, még Hyunara sem. Már majdnem este volt, talán kissé el is bóbiskoltam közben, így kimásztam az ágyamból, hogy vacsorát készítsek kislányomnak. Teljesen nyúzott és fáradt voltam, semmihez nem volt kedvem, de volt valaki, akiről gondoskodnom kellett, így voltak kötelességeim. Ahogy kiléptem a szobából, az ajtóban megtorpantam, amikor a konyhában megpillantottam egy alakot. Háttal állt nekem, de egyből felismertem széles hátáról és barna hajáról. Egyáltalán nem rémlett, hogy áthívtam volna, de majd eszembe jutott, hogy múltkor is áthívta Hyuna, amikor egyedül hagytam itthon. Az étkezőbe néztem, ahol megpillantottam kislányomat, amint terítette az asztalt, három személyre, majd megpillantott engem, amint felnézett az asztalról.
   - Papa - indult el felém és átölelt, ahogy csak bírt. Én meg mosolyogtam. Mosolyogtam végre és kezdtem úgy érezni, ismételten élni kezdtem. Ezt a napot sosem bírtam az elmúlt években, és nem is Minhie emléke miatt, mert ahhoz hozzászoktam, már amennyire hozzá lehetett szokni. Szorosan magamhoz öleltem, az egyetlen csillagot az életemben és inkább én bújtam hozzá, mintsem ő. Csak erősen fontam köré karjaimat és temettem arcomat hajzuhatagába, miközben ő is szorosan ölelt magához, bár ő nem tudta, én miért tettem ezt. Képtelen voltam elengedni, csak húztam egyre jobban magamhoz és bújtam hozzá, mint egy kisgyerek. Most ő volt a felnőtt, én a gyerek. Lassacskán, ahogy elmúlt a gyermeki énem, elengedtem kislányomat és megsimogattam arcát. - Jól vagy papa? - kérdezte és kezecskéit arcomra helyezte, miközben arcomat fürkészte.
   - Persze. Jól vagyok Tündérkém - fogtam meg kezét és apró csókot nyomtam rájuk. - Megint nem akartál egyedül lenni, és ezért áthívtad Jin oppa-t? - mosolyogtam kislányomra.
   - Igen, de Jin oppa, beszélni is akart veled, de mondtam, hogy alszol, így gondoltuk vacsora időben felébresztünk és akkor beszélhettek - mondta, miközben az említettre mutatott, aki csak nézett minket én meg intettem neki egyet, üdvözlésképpen.
   - Bocsánat, hogy egyedül hagytalak. Mostantól nem szabadulsz tőlem - nyomtam egy nagy cuppanós puszit arcára.
   - Te sem tőlem - ölelte át nyakamat és ismét megöleltem, de most nem úgy, mint az előbb. Elengedtük egymást és bementem a konyhába, hogy segítsek Jinnek.
   - Tudok valamiben segíteni? - kérdeztem, miközben kezet mostam a csapnál.
   - Megsóznád a vizet, amiben a rizs van? - kérte segítségemet, közben pedig le nem vette szemét a húsról, amit éppen vágott fel.
   - Jó, de akkor most meg ne mozdulj - léptem mögé, majd egy aprócskát lábujjhegyre álltam, miközben kezemet a derekára tettem és a vele szemben lévő szekrény ajtaját nyitottam ki, hogy kivegyem a sót. Amint kezemben volt a megfelelő üvegecske, visszahelyeztem testsúlyomat lábaimra, elléptem Jintől és a edényhez léptem amiben a rizs volt. Megsóztam, majd letettem a pultra a sót és egy-két koszos tálat pakoltam a mosogatóba, és mosogattam el. Mikor végeztem, Jin felé fordultam, aki lehajtott fejjel vágta a húst, majd kezdte el sütni, így gondoltam inkább kimegyek, mielőtt még elrontok valamit, ahogy magamat ismertem. Kislányomnak segítettem befejezni a terítést, de fél szemem mindig Jint figyelte, aki csak sürgött-forgott a konyhában. Néha azért elkaptam pillantását, de ő mindig gyorsan elnézett másfelé. Mikor a vacsora elkészült, elfogyasztottuk és megbeszéltük a másnapot, hogy mikor is induljunk az állatkertbe. Hyuna nagyon fel volt pörögve, le se lehetett állítani, így a vacsora kellemesen telt, mert csak mosolyogni tudtunk Jinnel, kislányomon, aki követelte, hogy minden állatot nézzünk meg. Elpakoltunk mindent, majd mindenki ment aludni. Kislányom egyből rohant is fürdeni, majd be az ágyba, én meg kikísértem Jint, majd jó éjszakát kívánva egymásnak, mentünk aludni, de én képtelen voltam. A mai nap körül forogtak a gondolataim, és azon belül is a szavakon, amiket Minhie sírjánál mondtam és gondoltam. Miért éreztem furcsán magam Jin nélkül? Egyszerűen más volt az egész és nem tudtam ezt megmagyarázni magamnak.
   Egész éjjel nem aludtam, így konkrétan hajnali négykor már kint ültem a nappaliban, de inkább feküdtem és bámultam ki a fejemből, míg el nem szenderültem sikeresen, a Nap első sugaraival. Arra ébredtem, hogy kislányom ébresztget, hogy el fogunk késni, ha nem sietek. Mosolyogva készülődtem, majd reggeliztem meg a "fenekén nem bírt megülni" kislányommal, végül pedig összekészülődtünk és kimentünk a folyosóra, ahol Jin várt minket. Mindhármunk arcán mosoly díszelgett és így indultunk el a buszhoz, ami az állatkerthez vitt minket. A buszon most sokan voltak, így állnunk kellett és majdnem zsúfolt volt a kicsinyke jármű. Nyomorogtunk, kislányom beállt kettőnk közé, hogy véletlenül se tűnjön el, egyik kezemmel őt fogtam, míg másikkal kapaszkodtam a a fém csőbe, miközben folyamatosan arról beszélt, hogy mennyire várja már az állatokat. Mosolyogva beszélgettünk egész úton, majd amikor már majdnem ott voltunk, a busz hirtelen fékezett, ennek hatására, mindenki dőlt mindenfelé, én meg csak azt vettem észre, hogy valaki konkrétan nekem dőlt, miközben keze erősen markolta felsőmet. Kitágult szemekkel néztem a személyt, aki végül elhúzódott tőlem, de nem valami messzire, mert mikor felemelte a fejét, konkrétan az arcomba hajolt. Orrunk csupán pár centire volt egymástól, körülbelül ilyen messze voltak ajkaink is, de csak szemét tudtam nézni, amelyek ugyanannyira ki voltak tágulva, mint az enyéim. Cikázott tekintete arcomon, de láttam, amint lefelé is kalandozott szempárja, de nem tudtam pontosan mit is nézett, végül csak ellépett, vissza a helyére és Hyunaval kezdett beszélgetni, engem teljesen figyelmen kívül hagyva. Mégis mi a fene volt ez az előbb?
   A busz végül, fél órával később megállt az állatkerttől nem messze, így kicsit kutyagoltunk, majd beálltunk a sorba, hogy megvehessük a belépőt és az árakat néztem, hogy lenne a legkedvezőbb bejutnunk. Ahogy pásztáztam az árakat, meg is pillantottam a megfelelőt és amikor mi kerültünk sorra, az jegyadó hölgyre mosolyogtam.
   - Jó napot! Egy családi jegyet szeretnénk. Két felnőtt és egy gyerek lenne - mondtam, miközben a pénztárcámat halásztam elő, hogy kifizethessem a jegyet.
   - NamJoon, majd kifizetem én a saját részemet - ellenkezett Jin egyből, de ránéztem és egyből elhallgatott, majd amint megkaptuk a jegyeket és egy füzetecskét, amiben benne volt az állatkert térképe, be is mentünk.
   - Na, merre menjünk Hercegnőm? - néztem rá kislányomra, mikor megálltunk a bejárattól nem messze, hogy megbeszélhessük a haditervet. Sütött a Nap, csicseregtek a madarak, meleg volt, mindenhonnan gyerekek nevetését lehetett hallani, kellett ennél több egy vasárnap délelőttre, mielőtt visszatérnénk a szürke hétköznapokhoz? Csodálatos volt az idő, a hangulat, a kedvem, örültem, hogy velük lehettem itt és nem akartam hazamenni.
   - Először nézzük meg a krokodilokat! - mondta lelkesen és keresni is kezdte a térképen, mire csak odavezettem az ujját a megfelelő helyre, és mosolyogni kezdett. - Neked is jó lesz Jin oppa? - nézett fel a férfira, aki csak bámult körbe, mint egy öt éves kisgyerek, aki először járt itt.
   - Jin, talán... - kezdtem el, mire csak felénk nézett.
   - Most vagyok először állatkertben? - fejezte be mondatomat mosolyogva. - Igen. Először vagyok itt, mivel a szüleimmel sosem mentünk ilyen helyekre és nem engedték, hogy kirándulni menjek az osztállyal, így sosem jutottam el ide. Igaz, Kookienak ígértem meg, hogy vele jövök el először, de amiről nem tud az nem fáj - mondta végig vigyorogva és újra körülnézett.
   - Akkor gondoskodunk róla, hogy felejthetetlen legyen ez a nap - léptem oda hozzá és vállára helyeztem kezét.
   - Köszönöm, de nekem az már egy hatalmas öröm, hogy itt lehetek egyáltalán. Köszönöm nektek - nézett rám, majd le Hyunara.
   - Elkövetek mindent, hogy a legjobb napod legyen Jin oppa! - mondta lelkesen kislányom, majd el is indultunk a krokodilok felé. Miért is jó, ha a gyerek apja biológia tanár? Mindent tud az állatokról. Ezt kislányom néha ki is használja, így be nem állt a szája és próbára tette biológiai tudásomat, szóval mindent kérdezett, ami csak az eszébe jutott, én pedig válaszoltam rájuk.
   Legelőször ugye a krokodilokat néztük meg, a lajhárokkal, kígyókkal és az ehhez hasonló fajta állatokkal együtt, utána pedig következtek az Ausztráliában élők. Hyuna egyszerűen imádta őket, főleg a koalákat, itt el is időztünk, majd szemügyre vette a kengurukat és figyelte minden egyes mozdulataikat. Mosolyogva figyeltem kislányomat, amint magába szippantja azt a rengeteg képet, amit látott, majd Jinre tekintettem, aki mosolyogva nézte az állatokat. Nem tudtam elképzelni, hogy sosem járt még itt. Egy gyerek egyik fontos helye az állatkert. Én imádtam ezt a helyett, annyira, hogy a tizenkilencedik születésnapomra nem kértem mást, csak hogy a családommal és legjobb barátaimmal, hagyj töltsek el egy napot az állatkertben. Mindent megnéztünk és élveztem, hogy itt lehettem mindenkivel. Lehet furcsa egy kérésvolt egy tizenkilenc éves fiútól, mert a korombeliek inkább telefont, laptopot és ehhez hasonló dolgokat kértek, de nekem csak egy állatkertre volt szükségem. Sajnáltam Jint, hogy ő csak most részesülhetett ebben az örömben, amit ez a csodálatos hely okozott. Hogy lehettek a szülei ilyenek, hogy nem vitték el az állatkertbe, hogy nem engedték el semmilyen kirándulásra? Mindenből kimaradt Jin, amiből csak lehetett. Odaléptem hozzá és átkaroltam vállát és barátságosan rá mosolyogtam, amit viszonzott, majd tovább kémlelte az állatokat. Jöttek a madarak, Hyuna imádta őket, ahogy Jin is, én meg boldog voltam, hogy ők azok, többre nem volt szükségem. Sétáltam mögöttük, amit kislányom mindig előrerohant a következő állathoz, Jin pedig követte. Csak nevetni tudtam, mennyire is gyerek valójában, és nem felnőtt. Inkább mondanám Hyuna bátyjának, mintsem egy felnőtt ember legyen. A legjobbkor érkezzünk a medencéhez, hiszen akkor kezdődött a műsor, így kislányomat a nyakamba vettem, hogy mindent láthasson és a lehető legközelebb mentünk, hogy mi is lássunk valamit.
   - Még szerencse, hogy ilyen magasak vagyunk - mondta mosolyogva Jin, ahogy végignéztünk a tömegen és nálunk csak kisebb embereket láttunk.
   - Hát az biztos, mert akkor téged is a nyakamba kellett volna venni, hogy láss valamit - nevettem és Jin is, de nem sokkal később elhallgatott és nézte az előadást. Akaratlanul is, de őt figyeltem. Amikor egy különleges rész jött, szemei tányér nagyságúakra nyíltak és ajkai is elnyíltak egymástól, ahogy ámult és bámult. Szemei ragyogtak, ahányszor csak boldog volt és gyönyörű volt. Nem értettem miért, de gyönyörűnek találtam azt az embert, aki mellettem állt, aki boldoggá tette a lányomat és engem is. Miért érezhettem így?
   Az előadás végén tovább indultunk, megtaláltuk a majmokat, itt kicsit cukkoltam kislányomat, hogy olyan, mint az a kis majom, aki éppen az anyjába kapaszkodott és jókat nevettünk rajtuk. Természetesen a simogatót nem lehetett kihagyni, itt majdnem egy órát töltöttünk el, ha nem szedem ki lányomat a kecskék közül, mert szerintem képes lett volna, az egész napot ott tölteni. Nekem semmi bajom nem volt velük, aranyosak voltak, én is szerettem simogatni a kecskéket, de inkább az afrikai állatok vonzottak éppen, így oda akartam menni. Ha már egyszer itt voltunk, mindent meg kellett néznünk és ha így folytattuk volna tovább, biztos nem végeztünk volna. A simogatótól elsétáltunk az oroszlánokhoz, onnan a sakálokhoz, és tigrisekhez. Gyönyörűek voltak ezek az állatok és képes lettem volna, órákig nézni őket. Ahogy mozogtak, a csodálatos bundájuk, amibe szívem szerint a fejemet fúrnám, egyszerűen hihetetlen volt. Mondjuk a legtöbb állat inkább feküdt és süttette a hasát, de akadt egy-kettő példány, akik aktívan viselkedtek ilyenkor is, mint például a kis tigris kölyök.

   Aprócska volt, de hihetetlenül hiperaktív, a gondozóval játszott, aki éppen taníttatta pár dologra és menthetetlenül aranyos volt. Ahogy ugrándozott és rohangált össze-vissza, irdatlan édes volt, én meg csak mosolyogva tudtam nézni. Ott elégé sok időt töltöttünk el és már Hyuna nyúzott, hogy menjünk tovább, de nem bírtam elválni attól a csöppségtől. Leguggoltam, hogy még közelebbről is megfigyelhessem és felfigyelt rám, így elindult felém és az üvegen keresztül nézett engem, ami elválasztott minket egymástól. Csak meredtünk egymás szemébe, az övé gyönyörű volt és ahogy vizsgálta arcomat, hogy miféle szerzet lehetek, megnevetettet. Mancsaival kezdte el kapargatni az üveget, biztos meg akart támadni a kis vakarcs, de az üveg nem engedte. Nevetve csodáltam aprócska termetét és nagyon megszerettem. Ha nem tigris lenne, hanem kiskutya, akkor biztos hazavinném és agyon ölelgetném a kis dögöt. Egyszerűen elvarázsolta a szívemet. Végül csak sikeresen elszakadtam a kicsinyke állattól és belevetettük magunkat a Szavanna rejtelmeibe. Imádtam ezeket az állatokat és úgy láttam, nem csak az én érdeklődésemet keltették fel, hanem a két gyerekét is. Hyuna rohangált össze-vissza, rá volt tapadva az üvegekre, konkrétan le kellett vakarnom onnan, hogy tovább mehessünk, de ő nem akart. A rácsoknál kérte, hogy felemeljük és láthassa az állatokat, mindent imádott, ami csak mozgott. Mikor pedig nem kislányomat figyeltem, Jin járt a fejemben és a szemeim előtt. Úgy viselkedett végig, mint egy gyerek, de nem volt ezzel semmi bajom, csak vicces volt ilyennek látni, a komoly és szerény oldala mellett. Az orrszarvúk után a zebrákat néztük meg, egyszerűen gyönyörűek voltak. Ahogy együtt mozogtak és együtt voltak, még kis csikót is láttunk, aki éppen össze-vissza ficánkolt a nagyok között, mutatva, hogy milyen ügyes. Nagyon vicces volt, amint rohangált fel s alá a karámban és legelte az éppen kinövő füvet. Végül eljutottunk a zsiráfokhoz, amikhez nem kellett felemelnem Hyunat, mert látta. Vettünk zoo csemegét és azzal etettük őket. Hyuna először megijedt, amikor a gyönyörűséges, hatalmas állat kinyújtotta hosszú nyelvét és azzal kaparintotta meg a finom eleséget, de utána már mosolyogva etette tovább. Már éppen készültünk tovább menni, mikor is kislányom az utolsó darabokat adta oda neki, majd kezét egy pillanatra a feje tetejére tette, mire az egyik zsiráf szépen odahajolt és belenyalt Hyuna hajába. Egyből nevetni kezdtem, mert eléggé ismerős volt a szituáció és nem bírtam ki, hogy ne nevessek egy nagyot, de közben természetesen odasiettem kis drágaságomhoz, aki kissé meg volt rémülve, mert nem számított rá, de utána már ő is mosolygott az egészen.
   - Úgy tűnik ez a családban marad - mondtam nevetve, miközben Hyunat a karomba vettem és úgy mentünk tovább.
   - Ezt hogy érted? - érdeklődött Jin.
   - Mikor annyi idős lehettem, mint Hyuna, akkor a szüleim elhoztak ide és velem is megtörtént ez az esett - emlékeztem vissza mosolyogva. - Az egy nagyon jó nap volt, csak már nem ismétlődhet meg - sóhajtottam.
   - De megismételhető. Az előbb az történt - mondta Jin, miközben belenéztem szemébe.
   - Igazad van - mosolyodtam el szégyenlősen. - Menjünk tovább.. - mondtam halkan és tovább mentem Hyunaval. Miért viselkedem így most? Mint egy szerelmes tini. Egyáltalán miért lettem szégyenlős? Nem hozott egyáltalán zavarba. Basszus, annyira nem értem saját magamat.
   Tovább haladva megérkeztünk az utolsó állatokhoz, az elefántokhoz. Ezek a csodálatos teremtések, majdnem három méter magasra képesek megnőni, és valamelyikük eléri a négy tonnát is, ami hatalmas. Napi száznegyven liter fogyasztanak el, és ha a szabadban élnének, akkor akár hatvan évig elélnek. Egyszerűen hihetetlenek ezek az állatok, az összes, talán ezért is szerettem idejárni, mert még így huszonnyolc éves fejjel is, de tanultam valamit és megcsodálhattam a Föld gyönyörű teremtményeit. Hyunat a kezemben tartottam és úgy néztük az állatokat, miközben telt az idő. Mire észbe kaptunk, már dél is bőven elmúlt, így valami ebédféle után kezdtünk kutakodni és a közelben találtunk is egy kis éttermet, ahol eléggé jó választék volt. Miután elfogyasztottuk ebédünket, a közeli tóhoz mentünk, hogy sétáljunk egyet, míg nem jön a busz. Körbejártuk a tavat, Hyuna végig rohangált és forgolódott, mi meg Jinnel lassan ballagtunk és néztük a tájat. Kellemes volt az idő és remekül éreztem magamat., majd végül Jin felé fordultam.
   - Hogy érezted magad Jin? - kérdeztem mosolyogva, mire rám nézett.
   - Nagyon jól. Köszönöm, hogy elhívtatok magatokkal.
   - Ez természetes, hiszen hozzánk tartozol - vigyorogtam, ahogy tovább mentem.
   - Ezt hogy érted?
   - Hyuna már úgy kezel, mintha családtag lennél. Ne értsd félre, ezt nem azért mondom, mert rosszul esik, csak.. Furcsa.
   - Furcsa?
   - Igen. Hyuna még nem engedett magához ilyen közel senkit sem. A többi szomszéddal nem így viselkedik, de te egyből elraboltad a szívét. Az, hogy az osztályfőnökével így viselkedik, annak köszönhető, hogy SeoYun, nagyjából a születése óta ismeri Hyunat, így kötődnek egymáshoz. Hoseokkal, is hasonló a helyzet, igaz, hogy ritkábban látja, de bátyjaként tekint rá, ami boldoggá tesz, hiszen mégis a legjobb barátom, és nagyon elszomorítana, ha nem kedvelnék egymást. Te pedig... - fordultam meg, hogy szembe kerüljek vele - teljesen felforgattad - vigyorogtam. - Mintha kicserélték volna a lányomat. Sokkal nyitottabb, minden nap mosolyog, amit eddig is megtett, de ez a mosolya most más. Boldog. Végre érzem, hogy tényleg boldog, és ez boldoggá tesz. Köszönöm, hogy boldoggá teszed a lányomat, Jin - léptem oda hozzá mosolyogva. - Komolyan nem tudom, hogyan köszönhetném meg ezt neked. Még a vacsora se lenne elég. Szóval várom a kívánságaidat, és ne valami kicsit kérj. Komolyan mondom. Kérj valamit Jin - néztem végig a szemébe, ő pedig teljesen értetlenül és sokkoltan nézett vissza rám.
   - Azt nem tennéd meg... - motyogta halkan és elfordította tekintetét.
   - Mond el Jin. Bármit kérhetsz. Bármit - léptem oda hozzá.
   - Azt, hogy...
   - Papa! Jin oppa! Mindjárt itt a busz! Le fogjuk késni, ha nem sietünk! - hallottuk meg Hyuna hangját, ami kizökkentett minket a beszélgetésből.
   - Mennünk kell - mondta szomszédom és már indult is kislányom felé, ha nem ragadom meg csuklóját.
   - Miért menekülsz Jin?
   - Nem menekülök, csak a buszhoz megyek, mert le fogjuk késni - húzta ki csuklóját ujjaim közül. - Neked is jönnöd kéne - mondta, majd folytatta útját Hyuna felé. Miért viselkedett hirtelen így Jin? Egyszerűen nem értettem a hangulatingadozásait, amelyek mostanában egyre gyakoribbak voltak és ezt is furcsának találtam, hogy egyre gyakrabban pirult el vagy jött zavarba a közelembe. Tudni akartam, hogy mi baja is volt, de nem akartam olyanba ütni az orromat, ami nem tartozott rám.
   Végül csak én is visszamentem a buszhoz, amin most kivételesen kevesen voltak, így le tudtunk ülni. Hyuna az ölemben foglalt helyet, miközben el is aludt, mert nagyon kifárasztotta magát. Állandóan rohant és volt egy olyan érzésem, hogy este aludt valami sokat, mert annyira izgatott volt a mai nap miatt, de látni, ahogy a karjaimban alszik, mindent megért. Nézni, ahogy álmodik és mosolyog, a világgal volt egyenlő nekem. Aprócska csókot nyomta arcára, miközben szorosan tartottam, hogy le ne csússzon és ne érjenek véget csodálatos álmai. Ahogy haladtunk, úgy lettem én is egyre álmosabb és a szemeim kezdtek lecsukódni. Fejemet a fejtámlának döntöttem és lassan elaludtam.
   Álmomban, éppen hazafelé tartottam egy hosszú nap után, már sötétedni kezdett, így siettem, bár tudtam, hogy kislányom nincsen otthon egyedül, de mégis hamar a lakásban akartam lenni, hogy láthassam őket. Nagyon régen volt már, hogy kettesben tudtunk lenni, mert mindig volt valami és holnap egyikünk sem dolgozott, így végre pihenhettünk rendesen. Senki sem fog minket zavarni. Miénk a világ. Ahogy felkutyagoltam a lépcsőn, halásztam elő kulcsomat és benyitottam a lakásba, ahonnan kiáramlott a vacsora kellemes illata.
   - Megjöttem - mondtam hangosan, miközben lefejtettem magamról a felesleges ruhákat és cipőt, majd beljebb léptem.
   - Jó, hogy végre itthon vagy - jött felém kedvesem, hatalmas mosollyal az arcán, majd átkarolta nyakamat és ajkaimra hajolt. Hihetetlenül vágytam már erre a csókra, és hogy ne csak néhány perces legyen, mert tudtam jól, hogy kislányom bármelyik pillanatban itt lehet.
   - Papa! Ne előttem! - hallottam meg hangját és mosolyogva váltam el páromtól, miközben derekát nem engedtem.
   - Nem előtted kezdtük, te jöttél ide. Na, de köszöntsd szépen a papát - léptem el szerelmemtől és elindultam Hyuna felé, mire kislányom a karjaimba ugrott, majd kezdetét vette a vacsora, amit hárman fogyasztottunk el. Mikor végeztünk elmosogattam, mivel ők készültek, akkor én pakolok is el, addig párom lefektette kislányomat, majd csak akkor figyeltem fel, mikor már mögöttem állt és átölelte derekamat.
   - Hagyd a mosogatást. Majd holnap megcsinálom - nyomott egy csókot nyakamba, miközben szorosan bújt hozzám.
   - Nem akarom, hogy még többet dolgozz. Főztetek vacsorát, így én pakolok is el. Két percet kérek és máris a tiéd leszek - mosolyogtam rá és arcon csókoltam.
   - Ne várass túl sokáig, mert aztán bajban leszünk - mondta fenyegetve és elindult a hálónk felé, direkt nyitva hagyva az ajtót, hogy láthassam, amint öltözködni kezd. Mosolyogva fejeztem be a mosogatást, majd mentem a szobába, aminek az ajtaját bezártam, hogy kislányom ne tudjon ránk rontani reggel. Párom már az ágyban feküdt és várt rám.
   - Milyen volt a napod? - kérdeztem, miközben levettem ruháimat, majd egy tiszta alsót varázsoltam magamra és bemásztam mellé az ágyba. Egyből hozzám bújt, lábát átvetette rajtam, mellkasát ráfektette mellkasomra és átölelt.
   - Hosszú, de nem akarok róla beszélni. Veled akarok lenni - csókolta meg bőrömet és lehunyt szemmel feküdt félig rajtam. Simogatni kezdtem hátát, végighúztam ujjaimat bársonyos bőrén és hajába csókoltam többször. - Nagyon szeretlek Nam - hallottam halkan hangját.
   - Én is szeretlek...
   - ... Jin - nyitottam ki lassan szememet és próbáltam kitalálni, hol is lehetek, mire rádöbbenek, hogy a buszon ültem még.
   - Igen? - hallottam meg hangját, aminek hatására kissé összerezzentem.
   - Merre járunk?
   - A következőnél szállunk - felelte, én meg bólintottam, majd kissé feljebb ültem az ülésben. Életemben nem álmodtam még ilyet és eléggé bizarr volt az egész.
   Mit jelenthetett?