21.fejezet

   - Nam, ha nem akarod, nem megyünk. Nem szívesen hagylak itt most téged - mondta párom, amint a konyhában pakoltuk el a vacsora maradványait.

   - De megígérted nekik Jin, és csupán három napról van szó, nem egy évről. Már két hét telt el azóta. Jól vagyok - mondtam, miközben a tányérokat mosogattam és tettem a csepegtetőre. Hyuna már aludt, ma kicsit tovább maradt fent, mint szokott, de nyár volt, így lehetett ő is néha éjszakai bagoly.

   Július közepe felé jártunk, két hete volt anya temetése és azóta nem nagyon változtak a dolgok. Még mindig nehezemre esett elfogadni a tényt, hogy soha többé nem ölelhettem magamhoz. Borzalmasan hiányzott. Nem egyszer fordult elő, hogy tárcsáztam a számát, megkérdezni, hogy is van, de mielőtt még rányomtam volna a hívás gombra rádöbbentem, senki sem fogja fogadnia hívásom. Az agyam nem akarta elfogadni a helyzetet, de én sem, viszont tovább kellett lépnem, mert nem ragadhattam a múltban. Túlságosan érzelgős típus voltam, akár egy tizedmásodperc alatt össze lehetett törni, bármelyik mondattal a lelkembe gázolhatott az ember, de tartottam magamat, hogy ne lássa senki se ezt az énemet. Még Jin sem látta, pedig már sírtam előtte, de ilyen állapotba nem akartam a szeme elé kerülni. Az a hét, ami anya halála és a temetés között volt, talán, életem legborzalmasabb hete volt. Minden egyes este újraálmodtam azt a napot és reggelente Jin-nek kellett emlékeztetni rá, hogy nem álom volt az, hanem a valós élet. A temetés úgy zajlott, ahogy kellett, összehívtuk anya barátnőit, azokat az ismerősöket, akikkel jó viszonyt táplált, a megmaradt rokonainkat, Hoseok-ot és a családját, SeoYun-t és természetesen velem volt Hyuna és Jin. Körülbelül ötvenen lehettünk, de egészen addig nem ejtettem egy könnyet sem, míg anya koporsója eltűnt a szemem elől. Akkor tudatosult bennem minden, törtem össze végképp. Nem tudtam, hogy éppen kire is támaszkodjak, de éreztem, amint valaki szorosan ölelt magához és engedte, hogy könnyeimmel áztassam el zakóját. A világ megszűnt létezni számomra.

   Azóta két hét telt el, Hoseok, amikor csak tudott átjött, hogy megnézze, mennyire voltam jól, de mivel tudtam, mi is látogatásainak célja, így mindig a lehető legjobb formámat mutattam, hogy ne aggódjon értem. Csupán Jin és Hyuna tudták, mennyire is nem voltam jól. Hyuna-t is rettenetesen megviselte anya halála, de talán számára kissé könnyebb volt feldolgozni. A gyerekeknek ez valamiért jobban ment, én túlságosan ragaszkodós típus voltam, így nehezemre esett bárkit is elengedni. Aggódtam kislányomért, mindent megtettem, hogy eltereljem a figyelmét a történtekről, ami örömömre sikerült is, viszont, amint egy pillanatra nem vele voltam olyan állapotba kerültem, amit mindig is el akartam kerülni. Bizonyos időre megnémultam, egy szót nem bírtam váltani senkivel sem. Mindenki próbálkozott, de egyszerűen hang nem jött ki a torkomon. Jin, erre az időszakra ki akart venni szabadságot, de a tudtára adtam, hogy miattam ne hagyjon fel a munkával. Igaz, nehezen, de megtette, amit kértem, viszont rengeteg üzentet hagyott telefonomon, hogy amint valami baj van, értesítsem. Örültem, hogy mellettem volt és volt, akire támaszkodhattam. Ha ő nem lett volna mellettem, akkor biztos másképp végződne a történet.

   - Nam - ölelt át párom hátulról, ezzel kizökkentve gondolataimból. - Biztos megleszel egyedül? - kérdezte, ahogy teljesen hozzám simult és karjai egyre jobban fonódtak körém.

   - Biztos. El kell hoznom anya cuccait a házából, és nemsokára kiderülnek a pontszámok is, így készülnöm kell az osztályom érkezésére is - simogattam meg karját.

   - Nem lenne jobb, ha...

   - Jin - fordultam meg karjaiban, hogy láthassam arcát. - Nem lesz semmi bajom. Ha akarod, minden egyes mozdulatomról értesítelek.

   - Nem így értettem.. - támasztotta fejét mellkasomnak. - Csak aggódom érted.

   - Köszönöm - nyomtam egy csókot hajába.

   - Tudod, hogy ez volt az első?

   - Első mi?

   - Az elmúlt két hétben egyáltalán nem értél így hozzám.. - emelte fel fejét és a szemembe nézett. - Borzalmasan hiányzol már - ahogy meglátom tekintetét, mintha az elmúlt két hét meg sem történt volna, úgy hajolok le hozzá és érintettem össze ajkainkat. Nekem is hiányzott. Nem is értettem, hogy miért nem értem így hozzá mostanában. Biztos, nagyon szenvedett, de miattam megtette. Lassan faltam ajkait, átfogtam derekát és úgy vontam magamhoz testét. Kezei eltűnted derekamról, nyakam köré fonta őket és simult egyre jobban hozzám. Nem csináltunk semmi mást, csupán egymás ajkait ízlelgettük újra, pontosan úgy, mint a legelső igazi csókunknál. Előjött az a bizsergés, amelyet minden egyes percben éreztem Jin mellett, amit az elmúlt két hétben nem figyeltem. Szégyelltem magam, amiért ennyire elhanyagoltam páromat és még én küldöm őt el Hyuna-val JungKook-hoz meg Tae-hoz, mert a két fiú már nagyon akarták látni őt. Én is mehettem volna velük, de nem akartam, hogy az én esetleges rossz hangulatom miatt, ne érezze jól magát párom.

   - Nekem is hiányzol Jin - suttogtam ajkaira, amikor egy pillanat erejéig elváltam tőle. - Nagyon szeretlek és köszönöm, hogy mellettem vagy - simogattam meg arcát, mire arca eltűnik szemem elől, de megérzem nyakhajlatomban leheletét.

   - Nem kell köszönnöd semmit sem Nam - ölelt szorosan. - Nagyon szeretlek.

   - Én is - szorítottam, amennyire csak tudom és lehunytam pilláimat. - Jin..

   - Igen?

   - Elárulod, miért mondta anya azt, hogy..

   - Nam, biztos ezt akarod tudni? Erről akarsz most beszélni? - kérdezte, ahogy ujjait a hajamba vezette.

   - Szeretném tudni. Azt is, hogy mióta tudtál róla. - öleltem szorosan. Éreztem, amint kissé megfeszült karjaimban, de még inkább bújt hozzám.

   - Anyukádnak.. olyan betegsége volt, ami által néha összekeveri a személyeket és nem emlékszik arra, hogy mit is mondott előtte. Azt a mondatot neked szánta, nem nekem.

   - De a te nevedet mondta.

   - Mondtam. Összekeveri a személyeket. Azelőtt is így beszélt rólad, ezért tudom, hogy az a mondat neked szólt. A betegségéről pedig azóta tudok, hogy ott voltunk nála. Én sem tudtam olyan régóta.

   - Miért nem mondtad el?

   - Mert megkért rá. Azt akarta, hogy ne legyen még több problémád. Tudta jól, hogy mennyit dolgozol, hogy mennyire szoktál hajtani ebben az időszakban. Megérdemeltél egy nagy pihenést. Mondtam neki, hogy mondjuk el neked, de nem akarta, hogy még jobban aggódj érte. Neki minden egyes beszélgetésetek, egy újabb ajándékkal felelt meg. Én.. el akartam mondani neked, tényleg, de.. ha elmondtam volna, azzal az ígéretemet szegem meg. Nagyon sajnálom - fonta még jobban nyakam köré karjait és temette arcát nyakamba. Éreztem, hogy a reakciómra várt, azt, mikor is török ki magamból. Lágyan kezdtem el simogatni hátát, hogy megnyugtassam, hogy éreztessem vele, egyáltalán nem haragudtam rá. Elkezdtem elhúzódni tőle, megfogtam kezét és húztam a szobája felé, hogy végre ágyba bújhassunk, mert ő és Hyuna korán indulnak. Elfeküdtünk a francia ágyon, szorosan bújt hozzám, arcát pólómba rejtette és várta, hogy karjaim közé zárhassam testét. Nem akartam, hogy az ilyen pillanatok véget érjenek, de egyszer mindenkinek fel kellett ébrednie az álomból.

   Reggel lekísértem kislányomat és páromat a taxihoz, ami elviszi őket a két fiúhoz. Sajnáltam, hogy nem mentem velük, de még kellett egy kis idő, nem sok, de egy-két napra szükségem volt. Szorosan magamhoz öleltem kislányomat, igaz, nem örökre váltunk el egymástól, de még sosem volt olyan, hogy nélkülem ment valahova, anyán kívül. Mindig vele voltam és ez most nagyon szokatlan. Egy röpke csókot nyomtam párom ajkaira és simogattam meg arcát, végül figyeltem, amint eltűntek a sarkon. Nem terveztem semmit sem mára, még nem volt erőm elmenni anya házába, hogy összeszedjem a cuccait, meg az enyéimet. Furcsa lesz, ott lenni, anya nélkül, és soha többé nem tehetem be oda a lábamat. Visszakullogtam a lakásba és készültem, hogy elmosogassam a reggeli maradványait, de aztán láttam, hogy Jin, ezt mind  megtette, így elfeküdtem a kanapén és tanakodtam, mit is kezdjek magammal.

   Csak vergődtem azon a napon, folyton azon járt a fejem, hogy mit is csináljak, de nem jutottam semmire. Semmihez nem volt kedvem, se energiám, ami nagyon ritka esett volt. Valamikor megcsörrent a telefonom, Jin hívott, hogy megérkeztek, beszéltem velük egy kicsit, de nem akartam elvenni az időt a fiúktól, így eléggé hamar el is köszöntem, de éreztem, hogy ezzel kicsit megbántottam páromat. Azt akartam, hogy most mind a ketten mosolyogjanak és legyenek boldogak, ne az én összetört lelki világommal törődjenek, azzal csak mindent elrontanék. Végül késő délután úgy határoztam átmegyek a régi lakásomba. Amióta történt a baleset egyszer jártam ott, hogy a megmaradt cuccainkat elhozhassam, és felmérhessem mekkora kár is keletkezett. Sajnos, annyira leégett a lakás, hogy rendbehozatala, rengeteg pénzbe kerülne, így amint Jin, megtudta ezt, egyből rávágta, hogy mi biztos nem költözünk vissza. A biztosító fizetett rendesen, de nem volt elég semmihez, így tovább kellett adnom rajta, ami megint nem hozott sok pénzt. Előkaptam a régi lakáskulcsom, majd megindultam a szomszédba. Óvatosan nyitottam ki az ajtót, majd léptem be a leégett lakrészbe. Furcsa volt, így itt lenni, de főleg azért, mert az emlékeim egy része, ide tartozott. Ez volt az első lakásom, itt éltem Minhie-vel, itt született Hyuna, itt voltam együtt Jin-nel, minden itt történt. A konyhába mentem, ahol eszembe jutott, amikor Jin-t néztem hátulról, nem egyszer. A nappali, ahol Jin egyszer, olyan közel volt hozzám, hogy azt hittem megcsókol, ott ahol először látott sírni. Benyitottam Hyuna szobájába, ahol a rózsaszínre festett falak még mindig megvoltak, egyedül csak az ajtónál színeződött el kissé. A saját hálómba vettem az irányt, ahol sokkal tovább elidőztem. A szekrényemhez mentem nyitottam, de üres volt, magam elé képzeltem a felakasztott ruhákat, ahogy a felsőim összehajtogatva helyezkedtek el a polcokon, mindent a helyén láttam, de mégsem. A polcokhoz mentem, ahol a fényképek voltak régen, de most Jin-nél voltak, némelyik egy dobozban, valamelyik pedig valahova kitéve. Semmi sem volt a helyén, de hát mit is vártam. Elkezdett rossz érzésem lenni, mintha fojtogatna valaki a kezével, nem bírtam tovább maradni, egyszerűen el kellett tűnnöm onnan, olyan helyre mennem, ahol kaptam levegőt. Kiszabadultam a lakásból, de a kis folyosón sem találtam a megfelelő nyugalmat, valahogy azt éreztem, Jin lakásában megtalálhatom a békét lelkemnek. Ahogy betettem a lábamat, egyből nem szorította semmi sem a torkomat, nem éreztem úgy, mintha nem én uralnám a testemet, minden rendben volt. Rosszabb voltam, mint egy rossz drogos.

   - Ez így nagyon nem lesz jó - döntöttem az ajtónak a fejemet és vettem mély levegőket, hogy lenyugtassam dübörgő szívemet. - Ezt nem mondhatom el Jin-nek, még a végén házi őrizetbe tesz - indultam el a most már közös hálónk felé, majd dőltem bele az ágyba. Párom illata lepte el légzőszervemet és telt meg tüdőm vele, ami boldogsággal töltött el. Mintha itt lenne velem. Egyre gyakrabban fordult elő velem, hogy ilyen állapotokba kerültem, még szerencsére, hogy Jin sosem volt a közelemben, mert akkor biztos nem hagyja egy percre sem magára. Ennyire függnék tőle?

   Mikor legközelebb magamhoz tértem, az másnap reggel volt, nagyjából tizenkét órát aludhattam, amit nevezhettem rekordnak, de egyáltalán nem voltam kipihent. Olyan voltam, mint, aki napok óta nem aludna semmit, megerőltető munkát végezne, de egyik sem én voltam. Nehezen vánszorogtam ki az ágyból és arra lettem figyelmes, hogy a telefonom jelzett. Odasétáltam hozzá és egy-két nem fogadott hívást találtam Jin-től és egy üzentet.

   "Szia Nam! Gondolom, alszol, azért nem veszed fel a telefont. Hogy aludtál? Rendesen ettél tegnap? Hyuna nagyon hiányol, ahogy a fiúk és én is.. Hívj, amint felkeltél vagy van egy kis időd. Hyuna puszil. Nagyon szeretünk. Jin"

   Fel akartam hívni, de valamiért az ujjaim nem engedték. Beszélni akartam vele, de nem mozdultak az ujjaim. Valamiért, nem ez volt a megfelelő idő rá. Nem reggeliztem semmit, csak felöltöztem, a mobilom, irataim és a kulcscsomóm társaságában hagytam el a lakást. A még gyorsan eltett fülhallgatót előhalásztam és a fülembe dugtam, hogy senki se zavarjon meg. A lehető leghangosabban hallgattam a zenét, mindent kizárva a fejemből. Csak a zene ritmusa dübörgött a hallójáratomban és magamban többször elénekeltem a szöveget, sőt, elképzeltem, ahogy a színpadon álltam és ott adtam elő. Ilyenkor a testemet átjárta egyfajta öröm és a zene betöltötte az életemet. Ahogy a hangok eljutottak agyamba, ott megragadtak, a zene ritmusa teljesen kitörölte a tudatomat és csak hagytam, hagyj, irányítson. Dúdoltam a szöveget, elképzeltem, amint én énekeltem a sorokat és ismételtem egész úton a dalt. Nem érdekelt, hogy a végére, már annyira megszokottá vált a szám, hogy alig hallottam, mintha az agyam kihagyott volna pár pillanatot, mintha elvesztettem volna erre a kis időre az emlékezetemet.

   Lassan megérkeztem anya háza elé, kezem benyúlt a telefonért, mely még mindig ugyan azt a dalt játszotta, majd átkapcsolt másra, olyan mappába, amit nagyon régen hallgattam már. Ahogy beléptem a házba előtörtek az emlékek, a napok, melyeket a falak között töltöttem minden, amire csak emlékezni tudtam. Fokozatosan haladtam befelé, mindent alaposan megnézve és várva, hogy valaki ölelő karjai közé fogadjon, de amint benyitottam a legelső szobába, tudatosult bennem, hogy ez soha többé nem fog megtörténni. Végignéztem a szobáján, odaképzeltem, amint az asztalnál ült és olvasott, ha éppen nem apa lyukas zoknijait varrta meg. Erre az emlékre elmosolyodtam, majd nekitámaszkodtam az ajtófélfának, lehunytam szemeimet és hagytam, hogy tudatomat ellepjék a szép képek, melyeket ez a ház okozott. Minden itt volt a szemem előtt, de mégsem. A zene dübörgött a fülemben, nem hallottam mást, csak a ritmust, ami dobhártyámat simogatta. Ismételten eluralkodott rajtam, a fojtogató érzés, de most nem tudtam két perc alatt hazajutni. Összeszorult a szívem, egyszerűen fájt, minden egyes lélegzetvétel, minden, ami a múlthoz kötött. Szükségem volt a jelenre. Előkotortam a telefonomat és egy üzenetet elküldve csúsztam le a földre, majd vártam, hogy megérkezzen. Nem tudtam eldönteni, mennyi idő is telt el, de csak arra lettem figyelmes, hogy a zene megszűnt létezni és barátom hangját hallottam helyette. Aggódva szólítgatott, de amint keze kézfejemen landolt, elkezdett múlni a fájdalom. Nem bírtam, ha valamit nem érezhettem. Kérdezte mi bajom volt, én pedig egy értelmes mondatot nem bírtam kinyögni. Nem ment.

   - NamJoon, felhívom Jin-t és...

   - Fel ne hívd! - kaptam rá tekintetemet, amint végre a lábamon álltam. Most szólaltam meg először.

   - NamJoon, ez normális, amit csinálsz. Összeesel, aztán hívsz, hogy jöjjek. Mi a bajod? És miért ne hívhatnám fel Jin-t? Ő a párod, nem? Akit szeretsz. Miért nem akarod, hogy... Várj! Ő nem is tudja??? - halmozott el a kérdéseivel. Nem válaszoltam semmit, csupán elfordítottam fejemet. - Ugye tudod, hogy most hatalmas bajban vagy?

   - Tudom - motyogtam. - Lehet, hogy hazamegyünk és majd ott..

   - Rendben, de mindent el kell mondanod - szögezte le és lassan hazaindultunk, néma csendben. Amint hazaértünk, elmeséltem mindent Hoseok-nak, hogy miként is keletkeztek a tünetek és mit éreztem ilyenkor. Ő végigerősködött, hogy hívjuk fel Jin-t és mondjuk el neki, de nem akartam tönkretenni az utolsó napot, amit TaeHyun-nál és JungKook-nál töltöttek. Valahogy meggyőztem őt, de a lelkemre kötötte, amint Jin hazaérkezik, elmesélek neki mindent, mert meg fogja kérdezni őt is. Belementem az alkuba, de semmi kedvem nem volt ezt Jin-nel megosztani, mert tudtam jól, hogy mi lesz a következménye. Mielőtt még legjobb barátom magamra hagyott volna, megkértem, hogy két dolgot intézzen el nekem és utána nem zaklatom többé a sok marhaságommal. Tudtam jól, hogy gyerekes volt minden egyes cselekedetem, de ha ismét elhagyom a házat, talán rosszabb állapotba kerülök.

   Este, mielőtt még lefeküdtem volna, előkotortam telefonomat és tárcsáztam Jin számát. Szükségem volt a hangjára. A lelkemnek és a szívemnek kellett a csodálatos hangja.

   - Nam..? - hallottam meg halk hangját.

   - Szia. Felébresztettelek? - kérdeztem, amint már az ágyban feküdtem. Annyira jó volt hallani.

   - Nem, épphogy elbóbiskoltam csak. Hogy vagy? - kérdezte.

   - Jól, vagyis.. Van valami, amiről beszélni akarok veled, de ez nem telefon téma.

   - Valami történt veled? - kérdezte aggódva.

   - Mondhatjuk. Nem történt semmi bajom, nem vagyok kórházban, nem égett le a ház, se semmi ilyesmi.

   - Akkor mi a baj?

   - Nem tudok nélküled élni.

   - Ezt most nem nagyon értem.

   - Hozzád szoktam teljesen, így képtelen vagyok nélküled élni. Nem megy. Átmentem ma a régi lakásomba és azt hittem megfulladok, pedig csak öt méterre mentem. Aztán.. anya házában is voltam és ott is rám tört ez az érzés, csak most nem tudtam egyből hazajönni, hogy megérezhessen a közelségedet. Nem bírok ki egy napot sem nélküled. Tegnap, nagyjából tizenkét órát aludtam, de úgy éreztem magam, mintha napok óta nem aludtam volna egy percet sem.

   - Miért nem hívtál fel egyből? - hangzott a kérdés.

   - Nem akartam, hogy aggódj értem. Azt akartam, hogy Hyuna-val kikapcsolódjatok, és ne az én szenvedős, halott arcomat bámuljátok.

   - Nam.

   - Azt akartam, hogy ne velem foglalkozzatok, hogy boldogok legyet és nevessetek. Amióta, megtörtént ez az egész, egyikőtök sem mosolygott igazán, nem nevetettek. Minden pozitív dolgot elvettem tőletek...

   - Ezt azonnal fejezd be Kim NamJoon! - szólt rám, én pedig tettem, amit mond. - Ez most nyomban felejtsd el! - hallottam, a háttérben Tae hangját, talán éppen a nappalin vágott át Jin. - Az ágyban vagy?

   - Igen.. - feleltem.

   - Akkor feküdj le szépen, és meg ne tudjam, hogy mást csináltál, míg holnap haza nem érünk Hyuna-val. Ha arra van szükséged, hogy melletted legyek, akkor fogd meg valamelyik pólómat, tedd rá a párnára és ölelgesd este. Nem akarom, hogy bármi bajod legyen, míg nem vagyok melletted. Ne törődj azzal, hogy mi fog történni a jövőben, hogy mi volt a múltban, csak gondolj a kislányod mosolygós arcára, halld a kacagását, azt, ahogy a nevedet mondja. Erre koncentrálj - hallgattam utasítását és lehunytam szemeimet. Magam elé képzeltem mindent, amit mondott. Egyre jobban éreztem magam. Kislányom és az ő mosolyát láttam magam előtt.

   - Jin - szólaltam meg halkan.

   - Igen?

   - Köszönöm - mondtam és mosollyal az arcomon aludtam el azon az éjjel.

  Másnap reggel kellemes érintésre ébresztgetett. Először azt hittem, hogy nagyon korán volt, hiszen olyan kilenc körül feküdtem le, akkor nyolcnál tovább nem aludhattam. Lassan emeltem kezemet, ahhoz a kézhez, ami éppen az arcomat cirógatta és mikor megérintettem, tudtam jól ki volt mellettem. Az oldalamra fordultam és felnyitottam pilláimat. Megérintettem arcát, egy mosoly húzódott az ajkaimra, először azóta, hogy elveszítettem anyát.
   - Jó reggelt Kincsem! - simítottam végig haján.
   - Jó reggelt Papa! Hogy vagy? - kérdezte, ahogy bemászott mellém az ágyba és szorosan bújt hozzám.
   - Most, hogy itt vagy mellettem nagyon jól. Milyen volt JungKook és TaeHyung hyung-nál? - simogattam arcát.
   - Nagyon jó, de az lett volna a legjobb, ha te is jössz velünk.
   - Legközelebb megyek én is. Ígérem - nyomtam egy csókot arcára. - Nem vagy fáradt?
   - Egy kicsit.
   - Akkor aludj velem még egy kicsit - cirógattam bőrét, majd bebújt mellém a takaró alá. Átöleltem aprócska testét és magamhoz húztam. Sokkal kellemesebb volt már úgy aludni, hogy volt mellettem valaki.
   Mikor legközelebb felnyitom szemeimet nem találom magam mellett Hyuna-t, helyette páromat pillantom meg, amint kifelé tartott a szobából. Halkan szóltam utána és már jött is vissza hozzám. Behúztam magam mellé az ágyba, karjaimat köré fontam és hagytam, hogy jelenléte megnyugtasson. Sokkal jobban éreztem már magam. Nem tudom miért, de kezdtem úgy érezni, mintha az elmúlt két hét meg sem történt volna. Így akartam maradni örökké, de természetesen az élet közbeszólt, jobban mondva a csengő. Párommal kimásztunk az ágyból és a hang forrásához indultunk, ahol is megpillantottam legjobb barátomat. Hozzám dobott egy kulcsot, majd egy mosollyal el is köszönt, innen tudtam, hogy mindent sikerült elintéznie, amire tegnap megkértem.

   - Csomagoljál Hyuna! Most fogunk indulni - fordultam kislányomhoz hatalmas mosollyal az arcomon. Amint kislányom meglátta jó kedvemet, ő neki is egy nagy vigyor került ajkaira és már rohant is a szobájába pakolni.
   - Hová megyünk Nam? - hallottam meg párom hangját mögülem. Megfordultam és hozzálépve hajoltam rá ajkaimra.
   - Az legyen meglepetés neked - mosolyogtam, mint a vadalma és talán ez volt az oka annak, hogy Jin, megbízott bennem, mert látta, hogy a tegnapi naphoz képest, sokkal jobban voltam. Sőt, mintha ki lettem volna cserélve. Nagyon lelkes voltam, pörögtem, mint egy idióta és vártam, hogy minél előbb elindulhassunk, hogy megmutassam páromnak a helyet, ahová már régen el akartam vinni. Hyuna, pontosan tudta, hová is megyünk, hiszen minden évben elmentünk oda, és minimum egy hetet töltöttünk ott. Hyuna, imádta azt a helyet, ahogy én is. Egy óra múlva már úton is voltunk, elhagytuk a várost és az autópályán haladtunk egyenesen. Hyuna hátul ült, mosolygott, mint a tejbe tök, ettől pedig csak még jobb hangulatom lett. Jin, mellettem ült az anyós ülésen és figyelte a tájat. Amióta, csak kiértünk a városból, kezem combján pihent és úgy vezettem. Hihetetlenül boldog voltam, örültem, hogy végre teljesen kikapcsolhattam az agyamat és azokkal a személyekkel tölthettem az időt, akik nagyon sokat jelentettek nekem.
   - Mennyi időre megyünk? - szólalt meg végül párom és kissé lejjebb csúszott az ülésben, hogy kényelmesebben üljön. Kezemmel simogattam combját és mindennél jobban meg akartam csókolni, de az autópályán nem lenne valami biztonságos, ha most Jin ajkait kezdeném falni, mert képtelen lennék leállni.
   - Egy hétre - feleltem, és egy pillanatra rá emeltem tekintetemet, majd vissza a betonra.
   - Egy hét? De Nam, nekem ott van a munkám. Én nem szóltam, hogy...
   - Hoseok mindent elintézett.
   - Hoseok? Ezt mégis, hogy érted?
   - Megkértem, hogy hozza el anya kocsiját, hogy le tudjunk menni és hogy kérjen el téged a munkából. Nem tudom, mit mondott a főnöködnek, de el lett intézve, hogy velünk legyél. Nem lesz semmi gond. Megérdemelsz egy nagy pihenést Jin - gyorsan rá vezettem szemeimet, majd vissza az útra. - Rengeteget dolgozol és segítesz nekünk. Foglalkozol Hyuna-val, főzöl nekünk, mosol ránk, meg minden ilyesmi. Mikor fogsz pihenni, ha most nem viszlek el? Soha. Pihenned kell. Neked is szükséged rá - simogattam combját, miközben beszéltem.
   - Ebben igazad van. Kell egy kis kikapcsolódás. Főleg veletek - pillantott hátra kislányomra, akinek jókedve nem múlt el. - Köszönöm - nézett rám és megfogta combján pihenő kezemet.
   - Majd akkor köszönd meg, ha odaértünk, de semmi köszönettel nem tartozol - simogattam meg kézfejét és haladtunk tovább.
   Az út eléggé hosszú volt, zenét hallgattunk a rádiónak köszönhetőnek, végigénekeltük az egész utat, néztük a tájat, beszélgettünk, mintha egy család lennénk. Előkaptuk az útközben vett szendvicseinket, megálltunk egy-egy pihenő helyen, hogy mindenki elvégezze folyóügyeit, ahogyan azt egy nyaralásnál szokás volt.

   Éppen arra vártam, hogy párom és kislányom visszatérjenek, mert Hyuna ott hagyta a pulcsiját, amit nem értettem miért is vitt magával, így a kocsi előtt állva vártam, hogy jöjjenek. Háttal voltam a benzinkútnak és néztem a száguldó autókat, melyeknek inkább a hangját lehetett hallani, mintsem látni őket. Felvettem a napszemüvegemet, beletúrtam a hajamba a telefonomat a farzsebembe süllyesztettem, már amennyire lehetett és élveztem a nyári szellőt, mely kényeztette bőrömet. Egészen addig, így voltam, míg meg nem éreztem két kart fonódni derekam köré és ahogy egy test simult az enyémnek. Kezeim automatikusan tévedtek az övéire és húztam végig rajta ujjaimat többször. Néhány percig állhattunk így, de nem mértem az időt, egyszerűen csak élveztem, hogy mellettem volt. Mielőtt még elváltunk volna egymástól, még a fülembe suttogott egy mondatot, aminek következtében, még nagyobb lett mosolyom a mai nap és a hátralévő úton. Azt a mondatot talán még többször akarom hallani tőle, főleg akkor, amikor semmi és senki sem akadályozz meg abban, hogy kettesben lehessünk.
   - Az őrületbe kergetsz a stílusoddal - hangzott a fülemben szavai. Akárhányszor csak ránéztem, eszembe jutott és nem bírtam magammal. Egyszerűen túl jól estek szavai és képtelen voltam elhinni őket. Az út további részében még inkább simogattam combját, de ennek inkább az volt az oka, hogy már párommal akartam lenni, úgy, ahogy még soha. Egyre jobban kívántam őt és volt egy olyan érzésem, hogy ő is ugyan így érzett. Több volt közöttünk az elvétett pillantások, többször akadt meg tekintetem csodálatos ajkain, ahogy az ő szeme is elidőzött enyéimen. Éreztem, hogy, amint alkalmunk nyíl rá, képtelenek leszünk leállítani magunkat.
   Lassan megérkeztünk a titokzatos helyre, ami inkább Jin-nek volt az, nem pedig nekünk. Amint leállítottam a motort, Hyuna már ki is pattant a kocsiból és rohant a ház felé, jobban mondva a kertben, ahol a hintaágy volt, amit nagyon imádott. Jin-nel mi is kiszálltunk, majd kivettük a csomagjainkat és a kezét megfogva lépdeltem vele a házhoz. Nem szóltunk semmit, csak előkotortam a kulcsokat és kinyitottam az ajtót, ezzel beengedve páromat, hogy megszemlélhesse azt a helyet, ahol a következő egy hetet tölteni fogjuk. Figyeltem, amint befelé sétálva ámuldozott a helyen, pedig nem volt valami nagy, inkább nyitott és ezért tűnt hatalmasnak. Lent volt található a kicsi konyha, az étkező, a nappali és egy kisebb fürdőszoba. A nappaliból nyílt egy erkély, mely alatt egy kisebb terasz volt, ahol minden nyáron sütögettünk Hyuna-val. Még két szint volt felettünk, az elsőn volt két hálószoba és egy fürdő, az egyik szoba Hyuna-é, a másik a szüleimé. A ház legtetején pedig egy darab szoba és egy kicsi fürdő, amit mi kaptunk Minhie-vel a szüleimtől. Emlékszem, mennyire örültünk neki, amikor először jöttünk le közösen nyaralni és anyáék megmutatták a kibővített részt. Megannyi emlék, és mind csodálatos. Körbevezettem páromat, és amikor felértünk a mi szintünkre megálltam mögötte.
   - Ez a miénk? - fordult meg, de amint meglátta mennyire is közel álltam hozzá, hatalmasak lettek szemei.
   - Csak a miénk - közeledtem felé, majd ajkaimat övéire tapasztottam. Kezeimet derekára tettem és úgy húztam magamhoz, közben pedig toltam egyre hátrébb, míg háta a fallal nem találkozott. Átkarolta nyakamat, teste teljesen az enyémhez simult, éhesen faltuk egymás ajkait és már kezdtem Jin-t az ágy felé tolni, mikor meghallottam Hyuna hangját. Nehézkesen elváltunk egymástól és lementünk a teraszra, ami egyenesen a homokos partra nyílt, ahol Hyuna a függőágyban vigyorogva hívogatott minket magához. Befészkeltük magunkat mellé, és így töltöttünk pár percet. Jin, szorosan mellettem feküdt, átöleltem derekát és apró csókokkal leptem el arcát és ajkait. Hyunat az ölembe ültettem és úgy tartottam. Hihetetlenül boldog voltam, hogy az a két személy volt velem, akik a világot jelentették nekem.
   A délután nagy részét a parton töltöttük, hogy fürödjünk egy nagyot a tengerben. Jó volt végre lemosni magunkról az elmúlt év összes mocskát, hogy végre nem kellett azon gondolkodnom, mit is hoz a holnap, csak arra, hogy mosolyogjak és boldog legyek. Kislányommal rengeteget játszottunk, dobáltuk a hullámokba, búvárkodtunk és hülyéskedtünk. Remek hétnek néztünk elébe. Rengeteg alkalmam nyílt arra, hogy páromtól csókokat lophassak és ha Hyuna nem lett volna velünk, biztos voltam abban, hogy nem csak egy csók csattant volna el közöttünk. Nem egyszer kezdtem el simogatni felsőtestét, amit ő egyáltalán nem ellenzett, de amint meghallottam kislányom hangját, el kellett válnom tőle. Nem én voltam az egyetlen, aki nem bírt magával, Jin is eléggé vágyott utánam, és ezt onnan tudtam, hogy nem egyszer kezdeményezte ő a csókot, vagy épp azt, hogy hajhagymáimat tépte. Mind a ketten ugyan azt akartuk, csak nem a megfelelő időben.
   Legelőször Hyuna lett éhes, majd mi is végül, így visszaslattyogtunk a házba és ment mindenki, hogy átöltözhessünk. Természetesen Jin-nel mi, egy helyen öltöztünk, és eléggé nehezemre esett úgy öltözni, hogy tudtam, párom éppen semmit sem viselve állt velem egy légtérben és bármelyik pillanatban leteperhetném, de akkor biztos Hyuna feljönne, hogy hol is vagyunk. Nem akartam megkockáztatni, hogy esetleg kislányom rajtakapjon minket. Jin előbb végzett, mint én, így volt egy kis időm, amíg egyedül voltam, végre tudtam rendezni a gondolataimat. Vettem pár nagy levegőt, majd lebattyogtam a lépcsőn egyenesen a konyhába, ahol páromat pillantottam meg, amint már nagyban készítette az ebédet. Mögéje lépve megkérdeztem, hogy segíthetek neki és megkapva az utasításokat láttam neki a feladatomnak. gyakran sandítottam hátra, hogy láthassam, mert neki, természetesen ilyenkor is az őrületbe kellett kergetnie a kinézetével.

   Egy laza atlétát viselt, amibe, majdnem kétszer bele is fért, ennek következtében belátást nyújtott mellkasára, amiért nyelnek kellett többször is. Szerencsére nem azt a farmert viselte, ami szépen kiemelte fenekének tökéletes ívét, így nem csorgattam a nyálamat, amit az elmúlt időkben eléggé gyakran tettem. Túlságosan jól nézett ki Jin, ahhoz, hogy ne nézzem meg magamnak. Még szerencse, hogy a konyha kicsi volt, így eléggé közel lehettem hozzá és nem kellett sétálnom, ha csak egy aprócska csókot akartam lopni ajkairól. Nagyon örültem annak, hogy itt volt velem, őrülten boldog voltam.
   Tálaltuk a vacsorát, amit kislányom nagyon gyorsan magába nyomot, majd amikor mindannyian végeztünk, elmosogattunk és lefektettük kislányomat, mert rettenetesen elfáradt. Mikor kijöttem a szobájából, Jin-t az erkélyen találtam, amint a hullámzó tengert kémlelte. Gyönyörű látványt nyújtott, egyszerűen megbabonázott, mint mikor a naplementében láttam alakját. Az ajtófélfának támaszkodva gyönyörködtem páromba, míg meg nem fordult és jött oda hozzám.
   - Köszönöm, hogy elhoztál, Nam - karolta át derekamat két karjával és nézett bele szemeimbe. - Nagyon köszönöm.
   - Én köszönöm, hogy velem vagy - hajoltam le hozzá és csókoltam meg. Halkan a csókba sóhajtott és még jobban bújt hozzám, én pedig derekánál fogva húztam magamhoz. Csókunk egyre vadabbá vált, pólójába markolva, martam ajkait és már elkezdtem megszabadítani felsőjétől, mikor kissé elvált tőlem.
   - Nam..? - kereste tekintetemet.
   - Akarom Jin. Akarlak. Nem is tudod, már mióta vágyom rád, csak sosem volt megfelelő a pillanat - vettem birtokba ismételten párnáit és elkezdtem a házba behúzni. Átkarolta nyakamat és így jutottunk el a lépcsőhöz, majd arra az aprócska időre, míg felmentünk elszakadtunk egymástól, de amint az ajtóhoz jutottunk, visszarántottam magamhoz és éhesen faltam ajkait. Magunkra zártam az ajtót és az ágy felé kezdtem el tolni, miközben megszabadítottam lenge felsőjétől, ő pedig leráncigálta rólam a pólót. Eldöntöttem az ágyon, föléje másztam és úgy téptem tovább párnáit.
   - Te is akarsz engem Jin? - váltam el tőle egy pillanatra. Mind a ketten kapkodtuk a levegőt, ajkai vörösen izzottak, és még jobban megkívántam.
   - Akarlak Nam - húzott vissza magához egy hosszú csókra, az agyam pedig kikapcsolt.
   Túl szép, ahhoz, hogy igaz legyen.

A számok, melyeket Nam hallgatott az út közben
Azért ezeket a dalokat választottam, mert ezek teljesen tükrözni tudják Nam lelkiállapotát ebben az időszakban, és így talán könnyebben el lehet képzelni a helyzetét. Amúgy ezek mind gyönyörű számok, én személy szerint mindegyiket imádom, némelyikhez van magyar felirat azoknak, akik esetleg nem tudnak angolul, de ha jól tudom, majdnem az összes megtalálható felirattal :)

Shinwa - Perfekt man

(Ezt hallgatta először, a többi pedig mindenféle sorrendben jött)

https://www.youtube.com/watch?v=Nw2l5yQQcfc

Italo Brothers - Stamp on the ground

https://www.youtube.com/watch?v=E-784ImNnxM

Shawn Mendels - Stitches

https://www.youtube.com/watch?v=A4KMui4f8Es

James Arthur - Impassible

https://www.youtube.com/watch?v=lJqbaGloVxg

Ed Sheeran - I see fire

https://www.youtube.com/watch?v=2fngvQS_PmQ

Eli Lieb - Young love

https://www.youtube.com/watch?v=0jPba9WJCzE

Ryan Star - Losing your memory

https://www.youtube.com/watch?v=JQvDIiLdShI

Sami Yusuf - Worry ends

https://www.youtube.com/watch?v=PK1buqGCCGw

The script - If you could see me now

https://www.youtube.com/watch?v=VtBXjFBM_XE

Rixton - Me and my broken heart

https://www.youtube.com/watch?v=USpAV5tSmZk