23.fejezet

   - Mi a baj Tae? - hallottam meg JungKook hangját és Jinnel egyből az említett felé fordultunk, aki minket nézett, jobban mondva.
   - A-azt mondtad Minhie? - kérdezte dadogva TaeHyung és kissé felém fordult.
   - Igen. Minhie a feleségem volt. Miért kérdezed? - néztem kissé értetlenül rá, miközben párom derekát fogtam.
   - Hyung, emlékszel, amikor meséltem neked egy lányról, aki a közeli kávézóban dolgozott? - nézett Jin-re kétségbeesetten.
   - Igen, miért?
   - Akinek annyira gyönyörű hangja volt, hogy mást nem is hallottál onnantól kezdve. Akit körülbelül százszor hívtam el randira, de mindig elutasított, de sosem tudtam meg az okát. Aki...
   - Várj! - szakítottam félbe a fiatalabbat mondandójában. - Te ismerted Minhie-t?
   - Ezek szerint igen. NamJoon, láthatok róla egy fényképet? - kérdezte, talán kissé félve, mire csak előkotortam a pénztárcámat és kihalásztam belőle egy fényképet róla, majd átnyújtottam neki. Láttam, amint elkerekedett a szeme, ahogy leesett az álla és tudatosult benne minden. - Igen.. Ő utána futottam majdnem három éven keresztül.. - nyújtotta vissza a képet.
   - Ez mikor volt?
   - Még a gimnáziumban, elsős voltam, amikor megpillantottam, akkor ti másodikosok lehettetek.
   - A gimnázium első év végén jöttünk össze, tizenhárom éve - emlékeztem vissza arra a napra.
   - Így már mindent értek akkor. Nem is tudtam, hogy.. hogy róla beszélt mindig Jin hyung, amikor megemlítette a nevét, azt hittem, csak véletlen az egész, de ma bebizonyult, hogy mégsem. Őszintén sajnálom, hogy beleszerettem a feleségedbe és hogy...
   - TaeHyung! - szakítottam meg ismét. - Ez már évekkel ezelőtt történt. Nem történt semmi sem. Ilyenért ne kérjél bocsánatot és ne érezd rosszul magad ezért - léptem elé és vállára tettem a kezemet. - Ne legyen bűntudatod egy ilyen miatt - mosolyogtam rá.
   - Jó.. Én.. egy picit kimegyek - hátrált meg kissé, majd eltávolodva tőlünk, ment ki a házból, egyenesen le a partra.
   - Tae! - indult utána párja, de még időben kaptam el kezét.
   - Most hagyd. Egyedül akar lenni. Így a legjobb most neki - mosolyogtam a kicsire, aki aggódva tekintett párja után. Csupán bólintott egyet és kiült az erkélyre, hogy onnan figyelhesse Tae-t, ha esetleg szüksége lenne valakire.
   - Hogy vagy? - hallottam meg párom hangját.
   - Jól vagyok. Máshogy kellene éreznem magam? - fordultam felé.
   - Csak aggódom, hogy esetleg...
   - Édes - simítottam kezemet arcára - nem kell aggódnod semmi miatt sem - görbült felfelé ajkaim. - De köszönöm - léptem közelebb hozzá és megöleltem.
   - Engem is öleljetek meg! - hangzott kislányom parancsa, így amint odajött hozzánk felkaptam, és úgy öleltem magamhoz páromat is. - Így a legjobb - bújt hozzánk hatalmas vigyorral az arcán.
   Az éjszaka többi része kissé még ilyen érdekes hangulatban telt, leginkább Tae-n volt érezhető, hogy voltak még megválaszolatlan kérdései, amiket fel akart tenni, de valami vagy valaki miatt nem akarta. Látszott a legfiatalabbon, hogy nagyon aggódott oppa-ja miatt, így próbálta megmosolyogtatni, de akárhányszor a közelébe került, a másik még feszültebb lett, ezt pedig senki sem értette. Jin próbálta szóra bírni, de nem sikerült, ahogy JungKook-nak sem. Végül csak a magába zárkózó fiatal, elvonult a nekik szánt szobába és ki nem jött onnan reggelig. Hyuna nagyon le volt hangolódva Tae miatt, így azt az éjjelt velünk töltötte, amint befészkelte magát Jin és közém, de nem bántunk. Kislányunk öröme volt a legfontosabb számunkra. Reggel, mikor felkeltünk, a két fiatal szobájának ajtaja zárva volt, így gondoltuk, hogy még aludtak, addig mi hárman megreggeliztünk és miután elpakoltunk magunk után, Hyuna már rohant is, hogy fürödni menjen. Mikor lejött, Jin-nel együtt lementünk vele, de mi csupán a hintaágyból figyeltük őt. Egymás mellett ültünk, párom a fejét vállamra hajtotta és úgy figyeltük kislányunkat.
   - Mi baja lehet Tae-nak? - szólaltam meg végül, amikor a csend már kezdett idegesíteni.
   - Fogalmam sincs, de valakivel beszélnie kell majd, mert ezzel csak magának árt. De van egy elképzelésem, hogy miért is lehet ilyen.
   - És mi az? - néztem le rá, ahogy átöleltem testét.
   - Szerintem Hyuna, Minhie-re emlékezteti, és most felszínre törtek a régi érzelmei, amiket nem tud elnyomni. Ez meg ugye nem jön jól, hogy közben Kookie-val van együtt. Most őrlődik, hogy mit is csináljon. Estére nem lesz semmi baja, de ha mégis akkor beszélek vele, mert ez így nem mehet tovább. Nem csak a saját pihenését teszi tönkre, hanem a többiekét is, amit szerintem nem akar.
   - Igazad lehet - sóhajtottam. - Nagyon remélem, hogy végre megnyílik neked, mert Hyuna is eléggé le van törve emiatt. Még sosem láttam ilyennek - néztem kislányomat a vízben, amint fel és le huppant az apró hullámokban.
   - Majd igyekszem - karolta át derekamat és fejét mellkasomba bújtatta.
   - Szeretlek - nyomtam csókot hajába, mire csak jobban hozzám simult.
   - Én is - és itt be is fejeződött a beszélgetésünk.
   Nem sokkal később felbukkantak a fiúk is, és egyből láttuk, hogy semmit sem változott a helyzet. TaeHyung, még mindig ugyanolyan letargikus hangulatban sétálgatott a parton, meg sem hallva Hyuna hívásait, de még Kookie-nak is nem töröm stílusban válaszolt. Valami nagyon nincs rendben vele és ez egyre jobban aggasztott. JungKook-on is látszott, hogy már minden ötletét felhasználta, hogy szóra bírja barátját, de kudarcot vallott. Láttuk, hogy nagyon aggódott érte, és hogy mennyire hibáztatta magát, amiért nem tudott semmit sem tenni. Jin próbálta nyugtatni a kicsit, hogy nem ő a hibás és nem marcangolja saját magát. Teltek az órát, Tae-t lassan egy ideje nem láttuk, kislányom is kezdett aggódni érte, de nem ő volt az egyetlen. Éppen készültünk, hogy Tae keresésére induljunk, már mentünk fel a házba, hogy a telefonjainkat magunkhoz vegyük.
    - Oppa!!! - üvöltötte kislányom és mind feléje fordultunk. Láttuk, amint egy irányba kezdett futni és annak a végén megláttuk az eltűntet, amint lassú léptekkel közeledett felénk. JungKook is a legfiatalabb után futott, éreztük, hogy megnyugodott, amiért párjának semmi baja sem lett. Tae, amint meglátta Hyuna-t elmosolyodott és felkapta a kicsit, majd megölelgette és talán megígérte neki, hogy soha többé nem tesz ilyet, de ezt mi nem tudhattuk Jin-nel, mert nem hallottuk. Nem sokkal később Kookie is odaért, de ahelyett, hogy megölelte volna párját, csak egy pofon landolt annak arcán, majd elkezdte szidni, de végül megvolt az ölelés is. Úgy ölelgette az idősebbet, mintha már évek teltek volna el, utolsó találkozásuk óta. Jó volt nézni őket, főleg akkor, amikor még kislányunkat is felvették, így magunkra emlékeztettek és boldog voltam, hogy így láthattam őket. Elindultak felénk, majd elkezdtük az ebédet készíteni, jobban mondva Jin és Tae, mert azt szerettük volna, ha megnyílna a legidősebbnek és talán, mindent megtudhatnánk erről az állapotáról. JungKook Hyuna-val foglalkozott, a szobájában játszottak, míg én írtam egy üzenetet Hoseok-nak, hogy jó lenne látni, és míg vártam a választ lassan lebandukoltam a lépcsőn.
   - Ezt most úgy mondom neked, Jin hyung, hogy nem szeretném, ha NamJoon fülébe jutna - hallottam meg Tae hangját, megálltam az utolsó lépcsőfokon és füleltem.
   - Miért nem tudhatja Nam?
   - Mert biztos kinyiffantana érte.
   - Ezt miből gondolod?
   - Te nem nyiffantanál ki, ha a lányodba lennék belezúgva?! - emelte fel a hangját, amint Jin arcába vágta a szavakat.
   - Hogy mi..?
   - Jól hallottad! Belezúgtam abba az imádni való hét éves kislányba. Szerinted miért marcangolom magam, ha a közelemben van? Nem eshetek bele, mert.. Mert az apja is lehetnék. Huszonegy év van közöttünk, mire ő felnőtt lenne, én már vén öregember leszek. Ez egyáltalán nem történhet meg Jin! De megtörtént, és fogalmam sincs mit tegyek. Nem akartam beleszeretni, de.. annyira aranyos, és annyira örült nekem mindig, amikor találkoztunk, hogy az utóbbi időben nem tudok másra gondolni.. Főleg, tegnap óta, hogy megtudtam, Minhie az anyja, teljesen elveszítettem a fejem. Azt sem tudom ki vagyok már. Itt van nekem Kookie. Imádom, szeretem, mindenkinél jobban, de Hyuna.. Miért történik ez velem? Senki sem tudhatja meg ezt, amíg rá nem jövök, hogy mit csináljak. Sőt! Lehet azután sem fog senki sem tudni semmit. Nem akarom, NamJoon megtudja, sem pedig Kookie. Kettejüknek lenne a legfájdalmasabb.
   - De ugye semmi olyat...
   - Úristen Jin! Dehogy! Eszembe se jutott! Még csak hét éves! Hozzá se mernék nyúlni! Nem vagy pedofil! - mentegetőzött egyből Tae.
   - Hiszek neked, de muszáj volt megkérdeznem.
   - Ezért sem akarok semmit. Nekem nem szabad szeretnem őt. Ott van nekem JungKook. Vele kellene foglalkoznom és nem a haverom párjának kislányával - hallgattam Tae-t és el tudtam képzelni mit érezhetett. - Megpróbálok, úgy lenni Hyuna mellett, mintha semmit sem éreznék, mint amikor először találkoztunk. Az lesz a legjobb mindenkinek. Szeretem Kookie-t. Ő a mindenem. Nem akarom elveszíteni. Nem akarom, hogy miattam, minden tönkremenjen.
   - Nem fog tönkremenni semmi sem Tae - mondta lágyan Jin és óvatosan kilestem a fal mögül, láttam, amint párom átölelte a fiatalabbat. Mosolyogva simogatta hátát és nyugtatta, egészen addig, míg fel nem nézett és találkozott tekintetünk. Tovább simogatta Tae hátát és próbált úgy tenni, mintha nem látott volna, de nehezen tudta leplezni. - Egy pillanat és visszajövök. Addig kérlek, figyeld a mártást - húzódott el lassan a kisebbtől, én pedig felindultam a szobánkba, mert tudtam jól, hogy Jin most számon akar kérni. Felbaktattam és leültem az ágyra, majd vártam, hogy felbukkanjon barátom. Lassan teltek a percek, mire betoppant és csukta be maga mögött az ajtót.
   - Nam..
   - Mindent hallottam, de nem haragszom rá, ha erre voltál kíváncsi. Az igaz, hogy eléggé meglepett a dolog, de.. tudom, hogy nem fog rámozdulni Hyuna-ra, és nem fog úgy gondolni rá. Bízok benne - pillantottam fel rá.
   - Akkor jó - sóhajtott fel. - Legalább nem kell elmondanom mindent, amit ő mondott - ült mellém az ágyra, majd hanyatt dőlt. Felé fordultam, majd föléje másztam. - Mire készülsz? - mosolyodott el, ahogy karjait nyakam köré fonta, de pontosan tudta, mire is vágytam ezekben a pillanatokban. Lehajoltam hozzá, megszüntetve a köztünk lévő, már meglehetősen kicsiny távolságot és vittem bele, talán életem legeslegszerelmesebb csókjába. Nem voltam erőszakos, sem durva, bár, adott volt a lehetőség, hogy ismét magamévá tegyem páromat, de azt akartam, hogy tudja mennyire is fontos a számomra. Lágyan tapasztottam össze ajkainkat és kezdtem el lassan mozgatni enyéimet, de amint Jin erőteljesebben folytatta szerelmesebb pillanatunkat, egyből összeszorítottam ajkait, hogy megállítsam. Most azt akartam, hogy engem érezzen és ne csináljon semmit sem, ez pedig meg is tette a hatást. Nem csinált semmit sem, csak masszírozta fejbőrömet ujjaival, éreztem minden egyes levegővételét, ami bőrömnek csapódott, és minden érzelmet, amit nyújtott nekem. Kisebb szerelmes pillanatokra volt szükségem, és örültem, hogy itt volt ő, megadja nekem mindazt, amit akartam. Sosem fogom tudni visszafizetni neki, mindezt.

   - Szeretlek SeokJin - váltam el ajkaitól.

   - Én is szeretlek. Régen hívtál már a rendes nevemen - simogatta meg hajamat és elmosolyodott.

   - Ohh sajnálom..

   - Nem azért mondtam te - tapadt vissza ajkaimra. - Figyelj Nam, el kell..

   - NamJoon!! Valaki jött!! - hallottuk meg hirtelen TaeHyung hangját lentről.

   Jin-nel összenéztünk, majd ráncolni kezdtem a homlokomat, hogy mégis ki jöhetett hozzánk. Lemásztam páromról, majd lementünk az emeletről, aztán nagyjából két másodper telt el, máris kislányom hangos ujjongását hallottam, aminek nem tudtam az okát. Ki lehetett az, akinek ennyire örült Hyuna? Mikor lebaktattam az utolsó lépcsőfokon is és befordultam a bejárati ajtóhoz, akkora mosoly terült el az arcomon, amit még talán sosem láthatott senki sem. Nem is tudom, mikor beszéltünk rendesen egymással, egyáltalán mikor láttam?! Azt sem tudtam, hol áll a fejem, de mikor megláttam, rettentő nagy öröm áradt szét bennem. Már értettem, hogy Hyuna, miért is örült annyira, mert ez a személy mindkettőnk számára nagyon fontos volt, de nem csak ő, hanem a családja is. Csak álltam és vigyorogtam, miközben néztem, amint kislányomat ölelgette és nézett rá, azzal az idétlen mosolyával, ami mindig megmosolyogtatott. El sem tudtam hinni, hogy tényleg itt volt. A lábam annyira földbe gyökerezett, hogy csak ő képes elráncigálni onnan.

   - Hát így kell köszönteni a vendéget NamJoon? - üdvözölt, amint meglátott és máris egy idióta mosoly került az én arcomra.

   - Én is örülök, hogy látlak! - indultam feléje, majd félúton összefutva, magamhoz öleltem, a világ legeslegjobb barátját. - Mégis, hogy kerülsz te ide? - húzódtam el tőle, kissé.
   - Kerülünk!
   - Mi?
   - Nem egyedül jöttem - vigyorgott és elindult kifelé, így én is követtem. Amint megláttam a kocsit, valahogy sejtettem, hogy nem kis meglepetésben lesz részem. Ahogy odasétáltunk, kinyitotta az egyik ajtót és kilépett belőle egy hihetetlenül gyönyörű nő. Barna haja, hullámokban borult vállára, onnan pedig mellére. Egy kis vanília színű ruhát viselt, szandállal. Sugárzó barna szemei egyből magával ragadtak, de a mosolya volt a legszebb mind közül.
   - Szia NamJoon! - köszönt nekem és odajöve hozzám megölelt. Egyből viszonoztam ölelését, majd kissé eltávolodva tőle végigmértem.
   - Gyönyörű vagy YunSeo! - dicsértem meg, mert egyszerűen elképesztően nézett ki.
   - Köszönöm, de te sem panaszkodhatsz. Remekül nézel ki - mondta mosolyogva végig.
   - Azért, mindent csak mértékkel. Még mindig itt vagyok - szólalt meg végül a férj, mire nevetésbe törtünk ki.
   - Úgy érzem lebuktunk, Nam!
   - Én is azt hiszem - mentem bele a játékba, mert régen is ezt csináltuk. Néztem, amint HosSeok az egyik ajtóhoz ment, majd kiemelt onnan egy gyönyörűséges kislány és elindult felénk. - Atya ég! Mekkorát nőt, mióta utoljára láttam! Hány hónapos is? - csodáltam a kis tüneményt.
   - Pontosan ma négy hónapos - mondta büszkén az apuka. - Ugye milyen gyönyörű? - nézte szerelmesen kislányát.
   - Gyönyörű, akár csak az anyja, de nagyon rád hasonlít barátom - mosolyogtam rá.
   - Én vagyok az apja! Még jó, hogy rám hasonlít!
   - Tudom-tudom.
   - Meg akarod fogni? - kérdezte vigyorgó fejjel.
   - Lehet?
   - Persze - és már nyújtotta is nekem a kicsit. Mély álomba szenderülve, került karjaim közé, ahol legutoljára négy hónapja is feküdt, igaz akkor kisebb volt.
   Néztem, ahogy az aprócska teste eltűnt, az én hatalmas tenyeremben, ahogy tartottam. Hihetetlen érzés volt, ismét kisbabát tartani a kezemben. Igaz, nem volt már olyan pici, de mégis, az érzés, ugyan az. Éreztem, ahogy visszarepültem az időben, amikor még Hyuna-t tartottam így a karjaimban, simogattam arcát, csókolgattam és babusgattam. Amikor a saját gyermeke van az ember kezében, az a világot jelenti, de, mikor már ő felnőtt, és újra egy baba kerül a kezei közé, mindent megadna azért, hogy ismét kisbaba lehessen a gyermeke. Lágyan érintettem meg arcát. Annyira puha. Aprócska ujjait összeszorította és ha odatévedt ujjam, akkor erősen tartotta a markában, ami mindig megmosolyogtatott. Most sem volt másképp, amikor elkobozta mutatóujjamat, így az én karjaimban lépett be a nyaralóba, miközben levakarhatatlan volt a vigyorom. Túlságosan szerettem a kisbabákat, hogy mások kezében láthassam. Teljesen megszűnt létezni a világ körülöttem, senkit sem hallottam, még saját kislányomat sem, pedig biztos voltam benne, hogy már sokadjára szólíthatott meg, de túlságosan elvarázsolt az a tündéri arcocska. HoSeok és YunSeo, pontosan tudták, milyen hatással volt rám, egy ilyen aprócska gyerek, így tudtam, hogy már elmagyarázták mindenkinek, miért is viselkedtem így, viszont, amikor egy bizonyos hangot meghallottam, ki is zökkentem ebből az állapotból.
   - Tessék? - fordultam a többiek felé.
   - Semmi - nevetett YunSeo. - Csak éppen azt mondtam HoSeok-nak, hogy úgy nézel JiMin-re, mintha beleszerettél volna - mosolygott végig, és már nekem is muszáj volt.
   - Ebben lehet valami - poénkodtam és találkozott a tekintetem pároméval. - Jajj YunSeok, te még nem is ismered őket - mentem oda hozzájuk. - YunSeo, ő itt Jin, TaeHyung és JungKook. Jin, az én párom, TaeHyung és JungKook pedig a barátai, akik egy párt alkotnak. Fiúk, ő itt YunSeo, HoSeok felesége, és ennek a tündéri kislánynak az édesanyja. Ő pedig itt JiMin - mutattam be őket egymásnak, majd közelebb mentem Jin-hez. - Ugye, milyen gyönyörű? - fordultam úgy elé, hogy láthassa JiMin arcát, aki még mindig mélyen aludt.
   - Az - mosolyodott el párom és megsimogatta arcát.
   - Én is hagyj nézzem meg Papa! - szólalt meg hirtelen Hyuna.
   - Halkan Hyuna! Még felkelted - szóltam rá, majd leguggoltam, hogy ő is láthassa.
   - De aranyos - mosolygott.
   - És gyönyörű. De te még gyönyörűbb voltál Kicsim - nyomtam egy puszit kislányom arcára.
   A nap többi részében, megmutattam YunSeo-nak a házat, majd elrendeztük, hogy ki hol aludjon. Hyuna ragaszkodott hozzá, hogy a két fiúval alhasson, akik szívesen fogadták kislányomat, azonban láttam Tae-n azt a kis félelmet, amivel küzdött. Közösen megebédeltünk, majd lementünk a partra, hogy fürödhessünk, jobban a fiatalon, mert mi négyen inkább a homokból figyeltük őket, amíg ők szórakoztak. Amikor YunSeo kérdezett valamit Jin-től, ő készségesen válaszolt, de minden egyes alkalommal a kezemet fogta és ujjaimmal játszott, mintha ezzel akarná idegességét legyőzni. Nem egyszer láttam a tekintetében, hogy ennél jobban is hozzám akart érni, de nem tudta, hogy YunSeo, hogyan is reagálna arra, mert azért mégsem volt, mindennapi jelenet, amint két férfi enyeleg a parton, egy pár előtt.
   - Figyeljetek, előttem nem kell visszafognotok magatokat - mondta ki végül gondolataimat. - Viselkedjetek úgy, ahogy eddig is. Mintha itt sem lennénk - mosolygott ránk.
   - Ez igazán kedves volt kedvesem - nézett rá barátom.
   - De hát nézd meg őket HoSeok! - mutatott ránk. - Látszik, Jin-en, hogy mennyire hozzá akar bújni NamJoon-hoz, csak nem meri megtenni, mert nem tudja, hogyan is reagálnék rá.
   - Ennyire látszik..? - motyogta el Jin a kérdést, miközben egy hatalmasat nyelt és lehajtotta fejét.
   - Miért vagy ennyire édes? - csúsztattam kezemet álla alá és megemelve azt, csókoltam meg. Barátom már látott minket így, szerinte nagyon édesek vagyunk együtt, de nem is értettem miért jutott ezt így eszembe. Amikor Jin, ennyire zavarba tudott jönni, akkor a szívemet még inkább ellopta, és éreztem azt, hogy elfolyok. Annyira édes tudott lenni. Nem volt hosszú csók, de elegendő, ahhoz, hogy megnyugtassam páromat. - Ha így folytatod, mindenki előtt foglak leteperni - suttogtam annyira halkan, hogy csak ő hallhassa, aminek köszönhetően, arca vörös színben pompázott.
   - NamJoon, ne kínozd már szegényt! - hallottam meg YunSeo hangját, mire elmosolyodtam és egy aprócska puszit nyomtam párom arcára, majd visszaültem az eredeti helyemre, de párom ujjaival szorosan fontam össze enyéimet.
   A délután további része, beszélgetésből állt, mindenki kérdezett mindenkitől és végül odáig fajultak a dolgok, hogy elkezdtünk a másik múltjáról beszélni. HoSeok-kal, mi voltunk a nagy mesélők, ahogy a gimis éveinket felemlegettük, majd a főiskola első éveit. Jó volt nevetni a sok hülyeségen, ami régen történt, és az volt a legjobb, hogy nem volt egyáltalán ciki, inkább vicces. Igaz, ezeket akkor nem tartottuk viccesnek, de ahogy telt az idő, úgy repültünk vissza az időben és előkerültek az italok is, amik eléggé megtették a hatásukat. Mindenki jól érezte magát, Hyuna-t lefektettük aludni, mert a beszélgetés késő estére elhúzódott, és ő még nem volt hozzászokva az éjszakázásokhoz. Jin mellett ültem a kanapén, ő felhúzta lábait a feneke alá és kissé közelebb ült hozzám, míg én kezemet combján pihentettem, miközben mondtam a magamét. Velünk szemben foglaltak helyet HoSeok-ék, YunSeo, a fejét férje vállán pihentette és mosolygott végig. Tőlünk jobbra pedig a két fiatal ült, amint figyelték az eseményt és próbálték beazonosítani a személyeket, mert néha felemlegettünk olyan embereket is, akiket nem ismerhettek. Remekül éreztem magam, jó érzés volt így beszélni, hogy bármit elmondhattam. Hallgattam, amint mesélt barátom és csak mosolyogni tudtam.
   - Emlékszel, amikor Minhie huszadjára utasított vissza? - kérdezte nevetve barátom.
   - Amikor a fejemre öntötte a flakonja tartalmát? Azt hogy felejteném el? - mosolyogtam nagyban és már a könnyeim is kicsordultak. - Atya ég! Az jó régen volt már. Tizennégy éve. Miért vagyok ilyen öreg? - döntöttem hátra a fejemet a kanapé támlájára.
   - Ha te öreg vagy, akkor én mi vagyok? - szólalt meg párom.
   - Te nem vagy egyáltalán öreg, Jin - simogattam meg arcát mosolyogva.
   - Aha..
   - Dehogy vagy öreg Jin! - ültem fel rendesen. - Akarod, hogy bebizonyítsam este, az ágy..
   - NamJoon, be ne fejezd a mondatodat! - szakított félbe HoSeok. - Tudod jól, hogy nagyon jó barátod vagyok, de nem szeretném tudni, hogy éppen mit műveltek Jin-nel a négy fal között. Szeretlek, és imádlak, de azért mindennek van egy határa - háborodott fel barátom, mire mindenkiből kitört a nevetés.
   - Édesem, szerintem NamJoon-nak nem állt szándékában megosztani velünk, hogy éppen mit művelnek a szobájukban - törölgette a könnyeit YunSeo.
   - Jól van! - vágta be a durcát egy pillanatra barátom, majd az asztalon lévő ételből szedett. - Ez istenien finom Jin! Remek szakács vagy.
   - Köszönöm - mosolygott rám párom, én pedig egy csókot nyomtam arcára.
   - NamJoon, még mindig nem tud rendesen főzni? - kérdezte meg hirtelen.
   - Hát... tud ő főzni és jól is - felelte Jin.
   - De biztos még ugyan úgy bénázik, mint főiskolán. Akkor sem tudott semmit. Az egyik haverunkkal még meg is mondtuk neki. Meg egyszer ott voltam nála és éppen a felvételi időszak volt, akkor kellett jelentkezni és azt beszéltük, mi lesz, ha elköltözik.
   Elég lesz HoSeok - motyogtam magam elé. Miért kell ezt még mindig felemlegetni?
   - Mondta, hogy majd koliba felveszik és nem kell az albérletért fizetnie, meg, hogy ott is könnyen talál munkát.
  Csend legyen - mondom halkan.
   - Meg, akkoriban, amíg össze nem költöztek Minhie-vel, csak zacskós leveseken és kaján élt. Semmit sem tudott elkészíteni.
   Hagyd abba - egyre jobban szorult össze a szívem.
   - Ez meg ugye nem valami egészséges. Aztán ott volt az is, amikor a munkáról beszéltünk, és szóba került az egyik nap, amikor leszidtak minket, amiért elpunnyadtunk.
   Elég volt - szorult annyira össze a szívem, mintha megölnének.
   - Nem akarta elfogadni ezt, akármennyire is mondtam neki. Állandóan húzta a száját érte. Meg, amikor...
   - Elég lesz már ebből!!! - förmedtem rá barátomra, mire síri csend honolt a szobára. - Mi a fenéért kell neked olyanról beszélni, ami egyáltalán nem tartozik senkire? - álltam fel. - Szerinted, én hogy éreztem magam, amikor ezeket a fejemhez vágtad? Szerinted, hányszor okoztad ezekkel a szavaiddal a legnagyobb fájdalmat számomra?! Tudod jól, hogy mennyire is érzékeny a lelkem az ilyen mondatokra! Pontosan tudtad, ezt rólam! - vágtam bele mindent egyenesen az arcába.
   - NamJoon.. - szólított meg halkan. - Én..
   - Ne mondj inkább semmit! - vágtam szavába. - Teljesen mindegy mi történt akkor. Nekem nem kéne ezeken gondolkodnom, hiszen régen volt már. El kellett volna felejtem ezt is, ahogy a többit is. De már torkig kivagyok vele, hogy minden szarnak most kellett összegyűlnie. Ott van anya, akkor mindenen egyes nyamvadt fenyegető levél Minhie szüleitől, az, hogy valami idióta üldözi Jin-t. Az, hogy TaeHyun bele van zúgva a kislányomba, de természetesen, nyeljek le mindent, felejtsek el minden egyes bajt és ne mutassam meg mindenkinek, hogy mégis mi bajom van, mert aztán azt hiszik rólam, hogy mennyire is puhány vagyok. Szerinted... - éreztem, amint könnybe lábad a szemem. - Szerinted, hányszor kívántam azt, hogy végre olyan lehessek, aki nem rendelkezik semmilyen hibával, mert olyan emberré akartam válni, mint te - néztem bele szemébe. - De mindegy már - töröltem meg szemem. - Megyek szívok egy kis friss levegőt - sétáltam ki gyors léptekkel a házból, egyenesen le a partra, és ott is arra mentem, amerre a lábam vitt. Egyáltalán nem figyeltem semmire, csak mentem.

   Elegem volt már ebből az egészből!