20.fejezet

   - Mégis miért ne mehetnék oda hozzá? - keltem ki magamból, miután elmondták, hogy anya itt volt a kórházban, mert szívrohama volt és Hoseok éppen nála volt, így egyből hívta is a mentőket, aki most hozták be. Nem akarták megengedni, hogy odamehessek hozzá, mert túlságosan gyenge voltam. - Leszarom, hogy mi van velem! Az anyámat akarom látni, mit nem lehet ezen érteni?! - emeltem fel a hangomat, mert kezdtem egyre idegesebb lenni.

   - Az teljességgel kizárt Kim NamJoon - hallottam meg az orvos hangját. - Nem hagyhatja el ezt a szobát még két napig. Túlságosan sok füstöt lélegzett be és a zúzódás a koponyáján, sem semmiség. Kérem, tartsa be a szabályokat, hogy minél előbb felépülhessen és hazaengedhessük. Ha ellenkezik, akkor tovább fog tartani minden és akkor végképp nem engem ki innen - mondta el az orvos az utasítást és ekkor rá néztem.

   - Dr. Park Jimin. Nem engedi meg, hogy láthassam az édesanyámat, aki történetesen csupán néhány szobával arrébb fekszik tőlem? Nem a maratón lefutására készülök, hanem csupán annyit kérek, hagyj láthassam az édesanyámat, mert aggódom érte. Napok óta mondta, hogy nem érzi jól magát. Csak látni szeretném, nem kérek többet. Kérem - könyörögtem az orvosnak, mert már nem tudtam mit kezdeni magammal, főleg, hogy utáltam, ha eltiltanak valami vagy valakitől.

   - Még meglátjuk. Ha a következő órákban jól viselkedik, akkor átengedhetem néhány perc erejéig, de többre nem - egyezett bele végül az orvos.

   - Köszönöm - mosolyogtam rá, majd elhagyta a szobát. Az asztalon lévő poharamért nyúltam, mire csak párom elkapta előlem és a kezembe tettem. - Édes, egyedül is meg tudok fogni egy poharat - vetettem rá mosolyomat, miközben a poharat az ölembe eresztettem.

   - Jó, csak...

   - Tudom, mit akarsz mondani és köszönöm - fogtam meg kezét és megsimogattam bőrét. Lassan kezdtem el magam felé húzni, jobban mondva lefelé, hogy ajkaira hajolhassak egy röpke csókért, míg kislányom aludt.

   - Miért vagytok ennyire édesek együtt? - hallottam meg legjobb barátom hangját, mire csak feléje fordultam és megpillantottam, amint az ajtóban állt egy adag étellel a kezében. - Bocsánat, hogy megzavartam az idilli pillanatot, de a nővér kérte, hogy ezt hozzam be neked, szóval tessék megenni barátom - mondta, miközben beljebb jött és letette a tálcát mellém. - Hogy érzed magad? - kérdezte, amint leült a mellettem lévő székre.

   - Megvagyok, de jobban örülnék, ha nem kezelnétek úgy, mint egy gyereket. Nem lett nagy bajom, csak túl sok füstöt lélegeztem be. Ez nem komoly.

   - De komolyabb bajod is eshetett volna - vetette a szememre párom és megforgatta szemeit.

   - De nem esett és ez a fontos. Oh, majdnem elfelejtettem. Ezt neked akartam adni, de már nem nagyon jöhet szóba - kezdtem el a farmeromba kutakodni, amibe a kis tárgyat elrejtettem még. Mikor megtaláltam párom kezébe helyeztem. Először értetlenül nézte az aprócska dolgot, majd eltátott szájjal nézett rám. - Vacsoránál akartam megkérdezni, hogy esetleg hozzánk költöznél-e, de a tűzzel nem nagyon számoltam - húztam kínos mosolyra ajkaimat. - Szóval már semmi jelentősége nincsen ennek a kulcsnak...

   - Mégis, hogy mondhatsz ilyet? - emelte fel hangját Jin. - Igen is, jelentősége van. És miért ne költözhetnénk össze, ha volt a tűz? Tudtommal, nekem is van egy lakásom, és nem is olyan messze a tiédtől.

   - De az nem ugyan az...

   - Miért ne lenne ugyan az?

   - Mert én azt akartam, hogy te költözz hozzánk. Hogy mi fogadjunk be a családunkba, és ne te..

   - Hoseok, hogy tud ez a felnőtt férfi ilyen baromságokat összehordani? - kérdezte barátomtól párom, mire értetetlenül néztem rájuk.

   - Én mondtam neked, hogy nincs ki a négy kereke - kezdett el barátom nevetni.

   - Arra régen rájöttünk, de így kell szeretnünk őt - ült le mellém párom. - Válaszolva a kérdésedre. Szeretném, ha összeköltöznénk és szeretném, ha hozzám költöznétek - mosolygott rám és megfogta kezemet.

   - De nem akarok a terhedre lenni.

   - Nem vagytok a terhemre, Nam. Ezt hányszor mondjam el?

   - De nem akarom, hogy élősködjünk rajtad..

   - Nam, ha ezt, így folytatod tovább, nem beszélek veled! - fenyegetett meg Jin.

   - De...

   - Egy szót se többet! - pattant fel mellőlem és elengedte kezemet. - Nam, dobd már félre néhány pillanatra a férfi büszkeségedet és hagyd, hogy segítsek nektek! Egyáltalán nem vagytok teher számomra, és egyáltalán nem élősködtök rajtam. Gondolkodj el azon, hogy te, hogyan is éreznéd magad a helyzetemben, csak azután vagyok hajlandó beszélni veled - indult el az ajtó felé.

   - Jin - ültem feljebb az ágyban. - Hová mész? - már ki is nyitotta az ajtót, a kilincset fogva fordult vissza hozzám.

   - Meglátogatom édesanyádat. Ha szüksége van Hyuna-nak rám, akkor szóljatok. Sziasztok - lépett ki az ajtón, majd becsukta maga után és eltűnt a szemem elől. Teljesen ledöbbentett párom kirohanása, de ahogy visszagondoltam szavaira, végre tudatomig is eljutottak. Erőtlenül és meggyötörten dőltem vissza a párnára. Hogy lehettem ekkora marha? Olyan hülye vagyok néha. Jó, mindig, de ez már lényegtelen.

   - NamJo...

   - Ne mondj semmit Hoseok! - állítottam le, mielőtt még elkezdene a kioktatásomban. - Pontosan tudom, hogy elcsesztem az egészet - sóhajtottam egyet és próbáltam rájönni, hogyan is tudnám helyrehozni a történteket, de semmi sem jutott az eszembe.

   Teltek az órák, egyszer-kétszer felbukkant párom, de leginkább Hyuna-val foglalkozott, rám se nézett, nem tőlem kérdezte meg, hogy vagyok, hanem egy nővértől vagy Hoseok-tól. Én csupán egy semmi voltam a szemében és ezt anélkül is tudtam, hogy mondta volna. Lányom értetlenül nézett minket és mikor megkérdezte, hogy mi történt közöttünk, Jin konkrétan hülyének nevezett, mire kislányom értetlenül nézett rám. Egyszerűen megállt az eszem.

   Az orvosom néha benézett, hogy is "viselkedem", majd mondta, hogy olyan egy óra körül átmehetek anyához. Ez kicsit segített elfelejtetni velem, hogy összekaptunk Jin-nel, de mondjuk nem teljesen. Nagyon aggódtam anyáért, féltem, hogy valami baja esik, míg nem vagyok mellette. Lassan teltek a percek, végül bejött drágalátos orvosom és megengedte, hogy átmehessek anyához. Kimásztam az ágyból, megfogtam kislányom kezét és Hoseok-kal együtt elindultunk. Gondoltam, hogy Jin is ott lesz, és eléggé rossz lesz a légkör miattunk, de meg akartam beszélni vele a dolgokat, minél előbb. Nem szerettem, ha ilyen viszony volt közöttünk, az is bőven elég volt, mikor összevesztem Hyuna-val, majd Jin-nel és azt hittem elveszítem. Mindig az én hülyeségeim miatt történnek ezek.

   - Lehet, velem van a baj? Mit csinálhatok rosszul? Én csupán nem akarok Jin-nek gondot okozni.. - motyogtam magam elé a szavakat.

   - NamJoon, nem csinálsz semmit sem rosszul, csupán nem bírod elviselni, ha rólad gondoskodnak, mert nem szoktál hozzá. Eddig te gondoskodtál mindenkiről a környezetedben, rólad is kell néha - hallottam meg Hoseok hangját.

   - De miért esik ez ennyire nehezemre? - néztem rá barátomra.

   - Nem tudom. Ezt Jin-nel kell megbeszélned, nem velem, de úgy érzem, te éppen erre készülsz - mosolygott rám, ami nagyon jól esett. Igaza volt Hoseok-nak. Engednem kell, hogy rólam is gondoskodjanak az emberek néha. Már majdnem ott vagyunk anya szobájánál, mikor kislányomnak el kellett menni-e mosdóba, így gondoltuk Hoseok-kal, hogy az ajtó mellett megvárjuk. Kissé elhúztam az ajtót, hogy beláthassak, már készültem is bemenni, mikor megpillantottam Jin-t, amint anyával beszélt. Figyeltem őket, láttam, hogy anya mennyire örül Jin-nek, ez nagyon boldoggá tett, hogy elfogadta őt. Jin-nek is felragyogott az arca, ahogy anyával beszélt és ez talán még inkább melegséggel töltött el. Már készültem belépni, mert nem bírtam, hogy ne legyek a közelükbe.

   - Annyira örülök, hogy van egy olyan fiam, mint te SeokJin - hallottam meg anya hangját és megdermedtem. - Annyira örülök, hogy találkoztunk. Ha nem lenne NamJoon, biztos olyan fiúra vágynék, amilyen te vagy. Hyuna imád téged, ahogy mindenki a környezetedbe. Köszönöm neked, hogy itt vagy - anya rámosolygott Jin-re és megfogta a kezét, a kezem pedig egyre jobban szorította a kilincset.

   - NamJoon.. - érintette meg Hoseok a vállamat.

   - Ne mondj ilyeneket - mosolygott nagyban párom. - Egyáltalán nem vagyok olyan ártatlan teremtmény, mint gondolod - szorította meg anya kezét. - Én is örülök, hogy találkoztunk és köszönöm, hogy ebben a kevéske időben, anyám voltál, anyám helyett.

   - A fiamért mindent. - Látva anya mosolyát, ahogy ezt kimondta, nyelni sem bírtam. Tényleg, így gondolta anya? - Köszönöm, hogy nem mondtad el NamJoon-nak, hogy mi is a bajom. - Ekkor már gondolkodni sem tudtam. Jin tudta?

   - Megígértem neked és azt be is tartom, de nagyon nehéz volt, hogy ne mondjam el neki. Látnod kellett volna, hogy mennyire szenvedett, miközben azon agyalt, hogy megtudja, mi bajod is van. Akkor egyáltalán nem éreztem magam megfelelő párnak mellette. Nem lenne szabad, ilyet eltitkolni előtte.

   - Tudom, de így lesz könnyebb neki. Tényleg, ő hogy van? Mikor láthatom? - érdeklődött anya, ami kissé melegséggel árasztotta el testemet.

   - Ha jól tudom bármelyik pillanatban meg... - mondta Jin, amint felemelte a fejét és az ajtó felé terelődött tekintete, de meg is dermedt, amint megpillantotta kislányomat berohanni. Talán nem ez döbbentette le, hanem az, hogy én az ajtóban álltam és nem mozdultam. Láttam, amint kislányom anyához rohant és megölelte, Hoseok nem tágított mellőlem, ő is hallotta a beszélgetést és tudta, hogy most nem fogok itt maradni. Elengedtem a kilincset és beléptem a szobába. Ezzel mindenkit megleptem, mert biztos arra számítottak, hogy elsétálok, és itt hagyok mindent. Nem vagyok olyan, aki könnyen megfutamodik. Próbáltam kitörölni az előbbi beszélgetést a fejemből, nem nagyon ment, de meg kellett tennem.

   Mosolyogva léptem oda anyához és öleltem magamhoz, majd leültem mellé az ágyra. Kérdezgettem, hogy van, mit mondott az orvos, mindenről kifaggattam, csak, hogy ne kelljen nekem beszélni, mert akkor biztos nem bírnám ki. Senkire sem néztem, csak anyára és kislányomra. Nem bírtam mások szemébe nézni. Megjátszottam, a "tökéletesen jól vagyok, semmit sem hallottam az előbb" embert és anya, meg kislányom előtt eléggé hihetően is. Hoseok, pontosan tudta, hogy mindent hallottam és, hogy azok a mondatok milyen hatással voltak rám. Tudta, hogy most magamban emésztettem meg a dolgokat, nem fogok egy könnyen beszélni róla, csak, ha én akarok, vagy magamban tartom örökké. Jin, pedig nem volt hülye, hogy elhiggye műmosolyomat. Látott az ajtóban, látta, mennyire is szorítottam a kilincset, minden rám volt írva. Látta rajtam, hogy egyáltalán nem voltam jól, hogy mennyire is megjátszom minden egyes mozdulatomat, hogy megmutassam mennyire is jól vagyok és boldog. Nem akartam, most erről beszélni, sőt, nem akarok egyáltalán erről beszélni. Meg szoktam beszélni a problémáimat Hoseok-kal, mindig tőle kértem tanácsot, akármiről is volt szó, de ebben most nem tudott segíteni. Ezt magamban kellett lerendezni, amit egyedül tudtam megcsinálni.

   Anya lassacskán elaludt, mert fáradt volt a sok gyógyszertől, amit kapott, Hyuna is fáradt volt, neki az egész napos pörgés és hajkurászás nem tett jót, így befektettem anya mellé és néztem, amint aludtak. Ott ültem mellettük és nem csináltam semmit. A szobában lévő két férfi sem szólalt meg, de tudtam, hogy az egyikük nagyon beszélni akart, de én nem. Óvatosan engedtem el Hyuna kezét és álltam fel az ágyról, majd elindultam az ajtó felé.

   - NamJoon.. - hallottam meg Hoseok hangját.

   - Mielőtt megkérdeznéd hová is megyek, informállak, hogy csak a mosdóba, szóval egyedül is ki tudok menni - feleltem barátomra pillantva, aki csak bólintott egyet és elhagytam a szobát. A legközelebbi mosdóba mentem, annak is a legutolsó fülkéjébe, hogy teljesen egyedül lehessek. Magamra zártam az ajtót és hagytam, hogy kitörjön belőlem minden. A földre rogytam, hátamat a hideg csempének feszítettem és hagytam, hogy a könnyeim végigszántsák arcomat. Próbáltam a hangomat visszatartani, de nem nagyon sikerült, nem bírtam, nem kiüvölteni magamból, a világ összes fájdalmát. Anya, tényleg egy olyan fiúra vágyik, mint Jin? Én egyáltalán nem vagyok jó neki? Nem büszke rám? Nem is akart? Jin miért tudja, hogy mi anya baja? Én miért nem tudom? Miért nem mondták el nekem?

   Valamelyik kérdés hangosan valamelyiket, csak magamban mondtam ki és vártam a válaszokat, de pontosan tudtam, hogy nem kapok. Minden megválaszolatlan marad. Magamnak kell rájönni mindenre. Nem tudom, mennyi időt töltöttem a fülkébe, de már csak szipogtam, így kissé lenyugodva, megmostam az arcomat, hogy eltüntessem a sírás nyomait, de tudtam jól, hogy valaki észre fogja venni. Alaposan nyomtam arcomba a hideg vizet, dörzsöltem szemeimet, kifújtam az orromat és próbáltam úgy visszamenni, mintha csak a dolgomat végeztem volna el. Visszaballagtam a szobába és az alvókon kívül, csak Jin-t láttam. Értetlenül pislogtam körbe Hoseok-ot keresve, de Jin csak mutatta, hogy telefonálni ment, azonban, amikor arcomra nézett egyből elkerekedtek szemei és hozzám lépett.

   - Nam - indította el felém kezét, de megfogtam, hogy ne folytassa tovább.

   - Mi anya baja? - néztem bele szemébe. - Miért nem tudhatok róla?

   - Nam..

   - Miért nem mondod el nekem, Jin? - remegő ajkakkal tettem fel a kérdést és elengedtem kezét.

   - Nam - lépett közelebb hozzám és átölelt, miközben a hajamat kezdte el simogatni.

   - Miért nem mondtad el nekem, hogy ennyire rossz a helyzet? - görcsösen kapaszkodtam bele pólójába és temettem arcomat nyakába, miközben ismételten eleredtek a könnyeim. - Miért..

   - Shhh - csitított párom, miközben hajamat és hátamat simogatta. - Add ki magadból nyugodtan. Mindent, ami eddig benned van - suttogta fülembe és lágy csókot éreztem arcomon. Ujjaim közé szorítottam felsője anyagát és engedtem, hogy a könnyeim csak folyjanak, és ne rejtsem el senki elől. Nem akartam, hogy elveszítsem anyát. Vissza akartam tekerni az időt, amikor még minden gondtalan volt, nem kellett ilyenekkel foglalkozunk és boldogak voltunk. Csupán egy hónapot lépjünk vissza. Csupán ennyit kérek, de tudtam jól, az élet nem ilyen egyszerű. Hagytam, hogy Jin nyugtasson, mint egy kis gyereket. Hagytam, hogy gondoskodjanak rólam. Eddig bírtam, hogy végre valakire rábízzam magam.

   - Először apa, aztán Minhie, most meg anya.. Legközelebb kit fogok elveszíteni? - zokogtam el a költői kérdést. A vállaim remegtek, éreztem, hogy egyre nehezebbé vált az állás, de Jin mellettem volt és erőt adott, hogy ne törjek össze teljesen.

   - Senkit sem fogsz elveszíteni. Mindig veled maradnak Nam. Lehet, nem látod őket, de most is veled vannak. Ezt sose feledd el. És Hyuna itt van neked. Hoseok is melletted van. Ő nekik is épp olyan fontos vagy, mint akiket elveszítettél. Ezt tartsd szem előtt - fésülte tincseimet. - Nyugodj meg Nam - súgta édesen fülembe szavait.

   - Te ugye nem hagysz el? - emeltem el lassan arcomat nyakából. - Te velem maradsz mindig, ugye? - néztem bele szemébe.

   - Nam - fogta meg arcomat. - Pihenj le egy kicsit. Nem vagy magadnál - kezét csuklóm köré fonta, és a kanapéhoz vezetett. Hagytam, hogy húzzon magával. Mindent hagytam. Elfektetett a kanapén, majd egy vékony pléddel betakart, leült mellém a kanapéra és kezemet fogta. - Aludj egy keveset. Túl sok minden történt veled a napokban.

   - Itt maradsz? - szorítottam meg kissé kezét.

   - Itt maradok - mosolygott rám és homlokon csókolt. Erre vágytam a mai nap. Érezni akartam, hogy velem van. Félve hunytam le szemhéjaimat, de tudva, hogy Jin itt lesz velem, képes voltam álomba merülni.

   Álmomban a kórházat jártam. Minden ajtón beléptem és körülnéztem, mintha kerestem volna valamit. Minden a helyén volt, senki sem szólt hozzám, mintha észre se vettek volna, amint berontok mindenhova. Láthatatlan voltam számukra. Olyan érzésem volt, mintha keresnék valakit, de nem találtam. Kerestem a jeleket, amik talán megmutatják, hová is kéne eljutnom, de semmit sem találtam. Néha egy gyenge szívverést éreztem, valahol erősebb volt, de aztán megint elhalt. Mintha haldokolna valaki. Nem értettem semmit sem. A levegőt is egyre nehezebben vettem, nem éreztem, hogy uralom magamat, teljesen elvesztem. Még mindig kétségbeesetten kerestem, azt a valakit, akiért siettem, de mindhiába. Semmi sem volt itt rajtam kívül, aki hozzám tartozott volna.

   - Vigyék őket a műtőbe! - hangzott el egy parancs és máris rohantak el mellettem a nővérek és orvosok, amint egy ágyat toltak a lift felé. Figyeltem, amint elsuhantak mellettem és megakadt a szemem a betegen. Már indultam volna utánuk, mikor még egy ágy tűnt fel, azon is egy ismerős személy. Miért látom őket? Lassan indultam el, és beléptem hozzájuk a liftbe, mikor még egy beteg csatlakozott. Mi folyik itt?

   - Idős férfi, az ötvenes éveinek végén jár. Szívrohama volt, és nem az első.

Csigatempóba haladtunk a lifttel, mintha sosem akarnák megmenteni őket. Óvatosan nyúltam egyikük felé, de amint kezére tehettem volna kezemet eltűnt mellőlem. Körültekintettem és már csak két ágy volt mellettem. Miért tűnnek el mellőlem?

   - Autóbaleset! Fiatal nő, a húszas évei közepén jár. Erős hasi vérzés. A combja el van törve, a fejét a betonba verte. Gyenge a pulzusa. - Hangozott az ismerős szöveg, amit én is hallottam. Miért kell újraélnem mindent?

   - Idős asszony. A hatvanas évei elején. Szívrohama volt, nem az első és...

   Egy sípolás. Majd még egy. Egyre halkabb, míg végül egyenletes nem lesz. Legalább nem zavarta tovább az álmom. Átfordultam a másik oldalamra, hallottam, amint valaki benyitott az ajtón, majd üvölteni kezdett az orvosokért. Miért itt üvöltözik, azaz idióta? Nem látja, hogy egy beteg fekszik itt? Sőt, kettő! Meg ez egy kórház. 

   - Azonnal menjen ki mindenki! - hallottam meg egy ismeretlen hangot, mire megéreztem, hogy eltűnik a kisebb súly a mellkasomról. Kinyitottam a szememet és rengeteg embert pillantottam meg az ágy körül.

   - Mi folyik itt? - néztem értetlenül össze-vissza, míg végül megakadt a szemem a műszereken. Egy vonal. Csupán egy vonal, egy éles sípolás, semmi más. Innentől minden a feje tetejére állt. Kislányom sírását hallottam, Hoseok és Jin aggodalmas hangját, amint Hyuna-t nyugtatták, én meg nem bírtam elvenni a szememet az ágyról. Mindent hallottam és láttam, de mondani nem tudtam semmit. Csak ültem, mint egy élő halott és bambultam ki a fejemből. Miért történik ez? Kislányom görcsösen kapaszkodott belém, teljesen erőtlenül tartottam karjaimban, semmit sem tudtam mondani neki, azt sem tudtam mi történt pontosan. Teljesen leblokkolt az agyam, képtelen volt ennyi mindent feldolgozni és befogadni.
   Kezdtek összefolyni a pillanatok, egészen addig, míg már csak az orvos volt velünk. Ott állt velem szemben és mondta a magát, de semmit sem hallottam belőle. Képtelen voltam. Egy szó nem jött ki a torkomon. Hallottam, amint Jin és Hoseok beszéltek helyettem, éreztem legjobb barátom kezét vállamon, amint próbált a támaszom lenni. Jin a kezemet fogta, míg a másikkal Hyuna-t nyugtatta, kisebb-nagyobb sikerekkel. Tudtam, hogy elkövetkezett mindennek a vége és, hogy tennem kéne valamit, de nem ment. Nem bírtam, egy darabka papírral elrendezni a dolgokat. Nem zárhattam le így az életemet, az ő életét. Milyen befejezés ez? Ilyen lesz, majd az én halálom is? Csak egy papírral lezár mindent Hyuna, vagy Jin? Ennyi lenne csak az élet értelme?
   Valahogy aláírtam azt a papírt, de azt sem tudtam mi állt rajta, nem láttam a betűket. Foltok voltak, amiket nem bírtam kivenni. Csupa homály volt a világ körülöttem, egyedül Hyuna, Hoseok és Jin volt éles, élettel teli és élő. Éreztem, hogy mellettem voltak, hogy ott álltak mellettem. Tudtam, hogy szeretnek, hogy sosem hagynak el. Nem tudom, mikor ment ki az orvos, de arra lettem figyelmes, hogy négy szem engem néz, várták, hogy megszólaljak. Először legjobb barátomra néztem, aki aggódva nézett és várta, mikor tehet értem valamit. Kisebb mosollyal az arcomon veregettem vállon, de egy hang nem jött ki a torkomon. Letekintettem kislányomra, aki az ölemben ült és szorosan bújt mellkasomba. Megsimogattam haját és csókot nyomtam rá. Nem akartam, hogy a szeme előtt történjen mindez. Tekintetemet végül páromra emeltem, aki Hyuna hátát simogatta, míg másik keze combomon pihent, de éreztem, amint minden erejével támogat engem és nem engedi, hogy összetörjek.
   - Jin - szólítottam meg halkan, mire rám kapta tekintetét és aggódva nézett, várva minden kívánságomat. - Menjünk haza - mosolyodtam el kissé. Döbbenten nézett rám, még Hoseok-ra is ránézett, hogy mi tévő legyen, de végül rám nézett.
   - Elintézem - szorította meg lábamat, majd otthagyott minket és elment elintézni a hazajutásomat. Az utat néma csendben tettük meg, egyikünk sem szólt egy szót sem. Most jól esett ez a kis csend, örültem, hogy nem erőltették a beszélgetést. Amikor kiszálltunk a taxiból, elbúcsúztunk Hoseok-tól, mert neki haza kellett mennie, de nem is akartam erőltetni maradását, mert a családjával kellett lennie. Magamhoz öleltem legjobb barátomat, majd elváltunk egymástól, ő a taxival ment tovább, mi pedig lassan felsétáltunk a lakásunkba. A karomba fogtam őt és úgy vettem minden egyes lépcsőfokot. Amikor az utolsó lépcsőfokot is átléptem automatikusan indultam el lakásom felé, de amint nyújtottam a kezemet, hogy kinyissam, megdermedtem. Az ajtó korom fekete volt, ahogy a felette a fal is, meg egy kissé oldalt. Ahogy végignéztem rajta, eszembe jutott a tegnapi nap, vagy a tegnap előtti, már pontosan nem is tudom milyen napot is írunk, de görcsbe rándult a gyomrom. Miért most történt minden egyszerre? Lassan távolodtam el a falaptól, majd indultam tovább, hogy párom lakásába betérjek.
   Bent az egyik szobában lefektettem Hyuna-t, alaposan betakartam és kissé leültem az ágya mellé, néztem, amint aludt. Gyönyörű volt, mint az anyja. Óvatosan simítottam végig arcán, eltűrve kosza tincseit bőréről és egy lágy csókot hintettem, édes orcájára. Halkan léptem ki a szobából és zártam be magam után az ajtót, majd párom keresésére indultam. A szobájában találtam rá, amint a ruhái között kutakodott, gondoltam, nekem keresett valamit, amit esetleg estére felvehetek. Egy nagyobb pólót halászott elő, meg egy melegítő nadrágot, majd a kezemet megfogva húzott a fürdő felé, mely egy mosolyt csalt ajkaimra. Örültem, hogy vele lehettem és ezt a tudtára is adtam. Amint beléptünk a kabinba és becsukódott az ajtó, ajkaira hajoltam és nyomtam neki a csempének. Készségesen engedte át magát nekem, de egyáltalán nem akartam, hogy egy csóknál több történjen közöttünk, mert nem így akartam szeretkezni szerelmemmel, miközben az agyam állandóan anya körül forgott. Elvesztem teljesen. Semmi kedvem nem volt az élethez, egyedül Hyuna, Hoseok és Jin tartott itt. Ha ők nem lennének, talán már rég öngyilkos lettem volna.
   Mikor végeztünk a fürdőzéssel, párom hálószobájába vettük az irányt, majd dőltünk bele az ágyába. Kivételesen nem én voltam az, aki átölelte őt és húzott magához, hanem ő volt az, aki védelmezően font körém karjait és húzta fejemet mellkasához. Arcomat pólójába temettem, kezeimet dereka köré csavartam és beszippantottam illatát. Azt a kellemes illatfelhőt, amitől egyből álomba merültem.
   Reggel magamtól ébredtem fel, furcsálltam is, hogy nem kaptam reggeli ébresztőt. Éppen fordultam át a másik oldalamra, mikor valami megakadályozott benne.
   - Jin.. - motyogtam kómásan, majd felnyitottam szemeimet és megpillantottam páromat, amint még lábaival is magához láncolt. Fülemet nyöszörgése ütötte meg, amint lehámozta rólam végtagjait.
   - Mmm - fordult át a hátára és kezdte el dörzsölni szemeit. - Jó reggelt - suttogta, majd visszafordult hozzám és most már mellkasomba temette arcát, egy mosoly kíséretében.
   - Neked is jó reggelt - csókoltam bele hajába, mire még közelebb bújt hozzám.
   - Hogy aludtál?
   - Hát volt egy érdekes és tragikus álmom - emlékeztem vissza minden részletére.
   - Elmeséled? - emelte rám tekintetét.
   - Azt láttam, hogy a mi lakásunk kigyulladt és én kórházba kerültem, majd.. anya meghalt... - meséltem el nagy vonalakban az álmomat. - Annyira valóságos volt az egész, mintha csak a múlt héten történtek volna a dolgok.
   - Nam..
   - Igen? - néztem le páromra, aki aggódva nézett rám.
   - Egy hete történt meg a baleset és az édesanyád halála. Ma lesz a temetés. Az nem álom volt - mondta halkan, várva a reakciómat. Mikor szavai eljutottak hozzám, teljesen megdöbbentettek. Nem tudtam, hogyan is reagáljak rájuk, mit is mondjak. Egyszerűen nem jutottam szóhoz.
   Tényleg ennyire nem akarja az élet, hogy boldog legyek?