13.fejezet

   - Esetleg itt aludhatnék? - kérdezte lágyan.

   Ez a mondat visszhangzott a fejemben, amióta csak kimondta ezt a három szót. Csak dermedten álltam az ajtóban és bámultam őt, talán túlságosan is, mert már a kezét kezdte el lengetni előttem.

   - Nam? Jól érzed magad? - lépett egy kicsit közelebb, szemeim még jobban kikerekedtek. - Megint lázad van? - tette kezét homlokomra és hirtelen átfutott rajtam a kellemes borzongás. Ahogy keze hozzáért bőrömhöz, szinte égni kezdett a testem és nem csak az alkohol miatt. Tényleg tetszett nekem Jin? Annyira, hogy már csak egy érintéstől, így éreztem magam? Miért más, mint az amikor Minhievel voltam együtt? Miben különbözik a két érzés? Ki akarom deríteni a dolgokat és ehhez az kell, hogy még közelebb kerüljek Jinhez.

   - Bocsáss meg, csak Hoseokkal éppen ittunk és az alkoholtól lassul a reakció idő - szabadkoztam egyből, de részben igaz is volt. - Nyugodtan itt aludhatsz, megágyazok neked a másik szobában, ha az úgy megfelel - engedtem beljebb szomszédomat.

   - Nem kell Nam - ellenkezett egyből. - Jó lesz nekem a kanapé is. Nem akarok a terhedre lenni, főleg, hogy vendéged van. Szervusz Hoseok - köszönt barátomnak.

   - Szia - köszönt vissza. - Ne aggódj Jin. Én majd alszom NamJoon szobájában, vagy Hyunaval. Volt már ilyenre példa, szóval nekem nem gond - mondta vigyorogva, miközben kissé elhelyezkedett a padlón. - Inkább gyere és igyál velünk, ha már így betoppantál - nyújtott szomszédom felé egy dobozzal.

   - Én nem igazán bírom az alkoholt. Olyankor mindig össze-vissza beszélek - pirult el kissé, ahogy mondta, itt pedig Hoseok rám nézett, felvont szemöldökkel, mintha jelezni akarna valamit, végül leesett. Talán így kideríthetjük, hogy ő mit is érez irántam.

   - Én is össze-vissza beszélek, szóval nem vagy egyedül. Na, gyere - unszolta barátom, mire Jin beadta a derekát és a kis táskát, amit hozott letette a földre, majd elfogadva az italt ült le a kanapéra, én pedig mellé helyezkedtem.

   - Miről beszélgetettek eddig? - kérdezte Jin, miután egy-két kortyot lehúzott a sörből és vagy engem vagy pedig barátomra nézett, mi pedig egymásra. Nem mondhattuk el neki, hogy éppen ő róla folytattunk beszélgetést, hogy nézne már az ki? Meg, biztos érdeklődne, hogy vajon miért róla beszélgettünk.

   - Csak az élet nagy dolgairól, na meg arról, hogy NamJoon mennyire béna és mennyire nem képes magára vigyázni - szólalt meg barátom, én pedig kérdően néztem rá.

   - Azért bénának nem nevezném, hanem inkább kicsit felelőtlennek, de a végével egyetértek - mondta szomszédom, majd rá kaptam tekintetemet.

   - Ez egyáltalán nem igaz! - védtem meg magamat, de csak két nevető barátot kaptam, akiknek a könnyük is kicsordult. Nem nagyon szerettem, ha kinevetnek, meg olyanokat állítanak rólam, amik nem igazak. - Nagyon jó barátok vagytok, mondhatom - motyogtam és elfordítottam fejemet és a kifelé kezdtem bámulni az ablakon.

   - Ne már haver! - hallottam meg Hoseok hangját. - Ne vedd már így magadra - jött közelebb hozzám és megveregette lábamat, hogy ne vegyem annyira, a szívemre.

   - Nem úgy értettünk Nam - hirtelen Jin hangja töltötte be elmémet és muszáj voltam ránézni. Annyira közel volt, de mégis távol. - Csak azt mondtuk, hogy nem tudod ,mindig hol vannak a határok, ami az én meglátásom szerint nem is rossz dolog - mondta mosolyogva, ahogy rám nézett. - Ne haragudj ezért ránk - nézett szemembe, én pedig... elolvadtam. Ahogy gyönyörű szempárjával az enyémbe nézett, egyszerűen képtelen voltam megszólalni, vagy egyáltalán reagálni a hallottakra. Teljesen megbabonázott, elvette az eszemet, engem meg elfogott a vágy, hogy többet akarjak. Már éppen készültem megmozdítani kezemet, mire Hoseok meglökte lábamat, így kizökkentett ebből az állapotomból. Örültem, hogy megállított, mivel nem tudtam milyen következményeket hozott volna magával az idióta tettem. Kissé elmosolyodva közöltem Jinnel, hogy nem haragszom rájuk, mire a következő pillanatban, karjait éreztem meg nyakam körül, arca az enyémnek simult, teste szinte az enyémen volt és úgy ölelt magához. Nem tudtam hova tenni tettét, így óvatosan próbáltam viszonozni gesztusát, de addigra elhúzódott, viszont a vigyor arcáról, levakarhatatlan lett.

   Hoseok feldobott egy témát, amit elkezdtünk majszolgatni, kifejtettük róla a véleményünket, közben pedig sorra fogytak az italok az asztalról és furcsa módon, nem én ittam a legtöbbet, pedig nekem lett volna rá a legnagyobb szükségem. Ahogy folyt a beszélgetés, úgy fogyatkozott az idő is reggelig, de minket egyáltalán nem zavart, hogy reggelig fent leszünk, úgyis hétvége volt, így nem nagyon foglalkoztatott, mikor is fekszünk le. Rengeteget nevettünk, poénkodtunk és húztuk a másik agyát, de közben ügyeltünk arra, hogy Hyunat fel ne ébresszük, az ökörségeinkkel. Remekül éreztem maguk velük, talán erre volt szükségem hosszú idő után, hogy kissé lazítsak, hogy a barátaimmal legyek és kirúgjak a hámból, de természetesen, mindent mértékkel, mivel volt egy hét éves kislányom, akinek én vagyok a példaképe az életében, így nem mutathattam neki rossz példát. Nem is tudom, mikor ittam utoljára ennyit, sőt, mikor ittam utoljára alkoholt. Már idejét sem tudtam, de talán egy-egy kisebb családi összejövetelen, vagy szilveszterkor, de szerintem eléggé régen volt az is már.

   Ahogy telt az este, az alkohol úgy vette át az agyam felett az irányítást, így néha azt sem tudtam mit mondok, vagy épp mit mondanak nekem, szóval valamikor, mint egy idióta vigyorogtam, de nem én voltam egyedüli ezzel, mivel a két férfi, aki még a szobában tartózkodott, ugyanilyen állapotban volt. Jin jól mondta, egyáltalán nem bírja az alkoholt. Össze-visszabeszélt, néha teljesen érthetetlen dolgokat, Hoseokkal csak néztünk ilyenkor. Nagyon hirtelen volt hangulatváltozása. Az egyik pillanatban mosolygott, mintha hihetetlenül boldog lenne, majd a következő pillanatban, mintha a világ dőlt volna össze benne, úgy fordult magába. Amikor teljesen megtörve ült mellettem, mindig átkaroltam a vállát és biztatóan mosolyogtam rá, és próbáltam valami szar poénnal jobb kedvre deríteni, ami az esetek többségében sikerült. Ilyenkor Hoseokra pillantottam, aki nagyban mosolygott, de nem tudtam eldönteni, hogy az alkoholtól, vagy azért, ahogy minket látott egymás mellett. Az este folyamán, sok alkalmam nyílt arra, hogy megfigyelhessem szomszédomat közelebbről is, így nem egyszer pásztáztam végig szemeimmel arcát és testét. Leginkább arca kötötte le figyelmemet, amin megfigyelhettem arca minden rezdülését, amikor nevetett vagy és csak mosolygott. Az tetszett a legjobban, amikor elcsodálkozott valamin, ilyenkor szemei hatalmasak lettek és ajkai elnyíltak. Egyszerűen gyönyörű volt és kezdtem tudomásul venni, hogy én tényleg kedvelem Jint. Nem csak kedveltem, de minél több időt akartam tölteni vele, hogy mindig ilyen hevesen verjen a szívem, hogy égjen a bőröm, hogy hozzáérhessek és ne csak szimplán barátilag. Nem értettem, hogy eddig miért nem tűnt fel ez nekem, talán azért, mert mindig bebeszéltem mást magamnak, de most hogy nagyjából tisztában voltam az érzéseimmel, tenni is akartam valamit.

   Jin éppen nem ült mellettem, mert ment, hogy megnézze kislányom mélyen alszik-e, és ahogy visszafordult hozzánk, egy csodálatos mosoly terült el az arcán, majd leült mellém a kanapéra.

   - Annyira jó, hogy van egy kislányod Nam - mondta, ahogy készült kiinni az utolsó kortyokat az italából. - Én mindig is egy kislányról álmodoztam..

   - Neked is lehet lányod Jin - szólalt meg Hoseok, mire Jin csak nevetni kezdett. Mind a ketten értetlenül néztük szomszédomat, mert nem értettük miért is nevetett így. Mikor elhalt a nevetése, nem nagyon nézett ránk, inkább csak meghúzta italát, majd letette a kis asztalra.

   - Nekem soha sem lehet gyerekem - mondta szomszédom halkan és lehajtotta fejét.

   - Ezt hogy érted Jin? Még találhatsz egy csinos és okos nőt, aki tetszeni fog neked és összeilletek. Tőle, akármikor lehet gyereked. Akár egy gyönyörű kislányod - világosította fel Hoseok.

   - Ez nem ilyen egyszerű - mondta sóhajtva és mintha egy kicsit kezdett volna összeomlani.

   - Miért nem? - nézett rá barátom kérdően. Jin felemelte a fejét, először barátomra, majd rám nézett és végül a semmibe meredt maga elé.

   - Mert én... - kezdett bele, de elhalt a hangja. - Mert én... - kezdte ismételten, de ismét nem fejezte be. - Mert én... - és ebben a pillanatban eldőlt a kanapén, egyenesen ölemben landolt a feje és keze lelógott a bútorról. Barátommal egyszerre kaptunk fejünk Jin után és ijedten néztünk rá, de amint szólni akartunk hozzá, meghallottuk egyenletes szuszogását, így megkönnyebbülten sóhajtottunk fel, hogy csak kimerült és elaludt.

   - Szerinted mit akart mondani? - kérdeztem barátomat, amint egy plédet terítettem rá szomszédomra, hogy ne fázzon és kissé elbambultam arcán.

   - Fogalmam sincs, de az ahogy egész este mesélt magáról, eléggé érdekes volt, főleg, ahogy rád nézett.

   - Nézett? - vontam fel kérdően szemöldökömet.

   - Nem láttad? Amikor meséltél vagy éppen ittál, téged nézett.

   - Nem láttam - néztem le az ölemben fekvőre. - Mondjuk nem csak ő volt az, aki figyelte a másikat..

   - Azt is láttam. Figyelj NamJoon. Én úgy érzékelem ezt az egészet, hogy Jinnek nem vagy közömbös, sőt, ő is kedvel téged, de lehet, nem akarja bevallani magának, ezért tenned kell valamit, hogy egyértelmű jelet adjon erre az egészre. Én ezt nem tehetem meg helyetted, neked kell tenned valamit az ügy érdekében, ha azt akarod, hogy legyen belőle valami. Ez a te életed, nekem nincs beleszólásom, én csak segíteni tudok, de ennél többet már én sem tehetek. Nem oldhatom meg ezt helyetted - mondta, miközben felállt a földről és átmozgatta elgémberedett végtagjait.

   - Tudom és köszönöm, az eddigi segítségedet - mosolyogtam rá barátomra.

   - Nincs mit haver. Na, de szerintem én elteszem magam holnapra, vagyis mára - nevetett halkan. - Aztán te se maradj fent sokáig. Jó éjt - intett és a vendégszoba felé vette az irányt.

   - Jó éjt - köszöntem neki, figyeltem, ahogy bebotorkált a szobába, majd magára zárta azt. Kicsit még üldögéltem, hogy biztosnak érezzem a talajon a lábamat, mielőtt még lefeküdni készülnék. Letekintettem az ölemben mélyen alvó személyre és elmosolyodtam. Hihetetlenül aranyos volt, ahogy kissé összegubózódott a kicsiny kanapén, felvéve a jól ismert magzat pózt és egyenletes légzése, megnyugtatott. Óvatosan lehúztam róla a takarót, majd kezemet oldalára helyeztem, mire halk motyogásba kezdett. Olyan volt, mintha azt mondaná "nem" vagy "ne", de nem tudtam pontosan kivenni szavait. Óvatosan leemeltem fejét combomról és felálltam, majd óvatosan és kissé nehezen a karomba vettem. Igaz, hogy jó kondiban voltam, de volt egy különbség kislányom és Jin sólya között, nem mintha annyira nehéz lett volna, csak amikor az ember nincs tudatánál, sokkal nehezebb, mint éber állapotban. Karjai erőtlenül hullottak teste mellé és feje is hátracsuklott volna, ha húzom közelebb magamhoz, hogy félig rajtam feküdjön, miközben nehezen, de bebotorkáltam vele a szobámba. A könyökömmel nyitottam ki az ajtót, majd a lábammal behajtottam és az ágyamra fektettem szomszédomat.

   Rendesen ráfektettem a matracra, majd ráterítettem takarómat, de mielőtt még bárhová is mentem volna, nem bírtam megállni, hogy ne üljek le kicsit a földre, kezeimet az ágyra fektettem, majd azokon pihentettem fejemet és így néztem alvó szomszédomat. Gyönyörű arca volt, egyszerűen meseszép. Olyan ártatlan volt és gyermeki, hogy az már bűn volt. Képtelen voltam nem nézni őt. Teljesen egyértelművé vált, hogy belezúgtam a szomszédomba. Óvatosan feléje indítottam kezemet és lassan megérintettem arcát, majd végigsimítottam arcán. Olyan bársonyos volt a bőre, mint egy babáé. Káprázatos volt ez az ember előttem. Tényleg, hasonlóan érezhet, mint én? Nem csak egy ábránd az egész? Nem akartam, hogy tönkremenjen a barátságunk, a hülyeségem miatt, mert túlságosan fontos volt, ahhoz Jin, hogy elveszítsem. Igaz, hogy csak másfél hónapja ismertem, de mintha már legalább egy éve ismernénk egymást, úgy kezeltük a másikat. Tényleg fontos volt nekem Jin, és nem csak, mint egy barát. Teljesen megváltoztatta az életemet, az életünket. Pozitív hatással volt ránk és ez boldoggá tett. Örültem, hogy Jin részese lett az életünknek és, hogy ő is az akart lenni. Lehet nem mondta ki hangosan, de éreztem, hogy velünk akart lenni. Az, hogy állandóan segített, hogy mindenben a kedvünkben járt, hatalmas öröm volt számomra.

   Lágyan simogattam arcát, épphogy hozzáértem bőréhez, valamikor el is mosolyodott érintésemtől, de szerintem inkább csak álmában volt boldog és azért mosolygott, de a tudat, hogy lehet miattam, felért egy világgal. Eldöntöttem fejemet és úgy figyeltem tovább, ahogy aludt és lassan, éreztem, ahogy szemeim feladják a harcot az alvás ellen, így álomba szenderültem, a szobámban, az ágyam mellett ülve, Jin mellett.

   Nem volt álmatlan éjszakám, most ismételten az az álom lett úrrá rajtam, amit legelőször álmodtam és nem tudtam, ki volt a párom, de most, teljesen egyértelművé vált számomra.

    Álmomban, éppen hazafelé tartottam egy hosszú nap után, már sötétedni kezdett, így siettem, bár tudtam, hogy kislányom nincsen otthon egyedül, de mégis hamar a lakásban akartam lenni, hogy láthassam őket. Nagyon régen volt már, hogy kettesben tudtunk lenni, mert mindig volt valami és holnap egyikünk sem dolgozott, így végre pihenhettünk rendesen. Senki sem fog minket zavarni. Miénk a világ. Ahogy felkutyagoltam a lépcsőn, halásztam elő kulcsomat és benyitottam a lakásba, ahonnan kiáramlott a vacsora kellemes illata.

   - Megjöttem - mondtam hangosan, miközben lefejtettem magamról a felesleges ruhákat és cipőt, majd beljebb léptem.

   - Jó, hogy végre itthon vagy - jött felém kedvesem, hatalmas mosollyal az arcán, majd átkarolta nyakamat és ajkaimra hajolt. Hihetetlenül vágytam már erre a csókra, és hogy ne csak néhány perces legyen, mert tudtam jól, hogy kislányom bármelyik pillanatban itt lehet.

   - Papa! Ne előttem! - hallottam meg hangját és mosolyogva váltam el páromtól, miközben derekát nem engedtem.

   - Nem előtted kezdtük, te jöttél ide. Na, de köszöntsd szépen a papát - léptem el szerelmemtől és elindultam Hyuna felé, mire kislányom a karjaimba ugrott, majd kezdetét vette a vacsora, amit hárman fogyasztottunk el. Mikor végeztünk elmosogattam, mivel ők készültek, akkor én pakolok is el, addig párom lefektette kislányomat, majd csak akkor figyeltem fel, mikor már mögöttem állt és átölelte derekamat.

   - Hagyd a mosogatást. Majd holnap megcsinálom - nyomott egy csókot nyakamba, miközben szorosan bújt hozzám.

   - Nem akarom, hogy még többet dolgozz. Főztetek vacsorát, így én pakolok is el. Két percet kérek és máris a tiéd leszek - mosolyogtam rá és arcon csókoltam.

   - Ne várass túl sokáig, mert aztán bajban leszünk - mondta fenyegetve és elindult a hálónk felé, direkt nyitva hagyva az ajtót, hogy láthassam, amint öltözködni kezd. Mosolyogva fejeztem be a mosogatást, majd mentem a szobába, aminek az ajtaját bezártam, hogy kislányom ne tudjon ránk rontani reggel. Párom már az ágyban feküdt és várt rám.

   - Milyen volt a napod? - kérdeztem, miközben levettem ruháimat, majd egy tiszta alsót varázsoltam magamra és bemásztam mellé az ágyba. Egyből hozzám bújt, lábát átvetette rajtam, fejét ráfektette mellkasomra és átölelt.

   - Hosszú, de nem akarok róla beszélni. Veled akarok lenni - csókolta meg bőrömet és lehunyt szemmel feküdt félig rajtam. Simogatni kezdtem hátát, végighúztam ujjaimat bársonyos bőrén és hajába csókoltam többször. - Nagyon szeretlek Nam - hallottam halkan hangját.

   - Én is szeretlek Jin - súgtam halkan fülébe, mire lassan feljebb kúszott hozzám, hogy végre egymáséi lehessünk. Lágyan ért ajkaimhoz és én ugyanolyan odaadással viszonoztam azt. Egyszerűen nem vágytam másra, csak, hogy végre vele lehessek és megszűnjön a világ körülöttünk. Lassan faltuk egymás ajkait, vágytam, arra, hogy az enyém lehessen, de mivel holnap Hyuna anyámnál lesz, az egész hétvége a miénk lesz, az egész lakás, így élni fogok a lehetőséggel, hogy egész álló nap kényeztessem. A lehető leglassabban váltam el tőle, majd homlokára nyomtam egy hosszú csókot és ott hagytam ajkaimat.

   - Nagyon szeretlek - súgtam halkan.

   - Én is Nam - karolta át mellkasomat és szorosan bújt hozzám, miközben magamhoz öleltem testét és így nyomott el minket az álom.

   Hirtelen úgy éreztem magam, mint az álmomban. Karok ölelték át testemet, valakinek a lélegzete a bőrömhöz csapódott, haja csiklandozta nyakamat és melegség járta át szívemet. Lassan próbáltam kinyitni pilláimat, mert eléggé fáradt voltam még, éreztem, hogy akár az egész napot képes lennék átaludni, de nem tehettem meg. Ráparancsoltam szemeimre, hogy ébredjenek fel, mire lassan éledezni kezdtek. Először nagyon homályosan láttam mindent, de egy idő után kezdett megtisztulni a kép. Ahogy előre néztem, nem láttam mást, mint a szekrényemet és valakinek a haját, ami belelógott látóterembe. Lejjebb vezettem tekintetemet, mire a szívem egy pillanatra, de lehet több időre is, de megállt, mert olyan látvány fogadott, amire nem voltam felkészülve. Amint felfogtam milyen helyzetben is vagyok, a szívem újra rávette magát, hogy dobogni tudjon, de olyan tempóban, hogy az már fájt. Éreztem, hogy nehezebben kapom a levegőt, és nem azért, mert valaki szorosan hozzám bújt és kiszorította belőlem a levegőt. Nem. Azért, mert mintha egy álmom vált volna valóra. Legelőször az a kérdés járt a fejemben, hogy mit keres itt, majd rájöttem, hogy miért is történt tegnap este, így ezt a kérdést és választ kipipálhattam. Felidéződött előttem az éjszaka, bár nem számítottam erre, mivel eléggé sokat ittam, ilyenkor sosem szoktam emlékezni semmire sem, de most valamiért kivétel voltam. Elnéztem alvó arcát, késztetést éreztem, hogy megérintsem, de inkább visszahúztam kezemet. Karomat óvatosan kihúztam feje alól, helyére egy párnát illesztettem, majd körém font karjait fejtettem le, míg a legnehezebb művelet az volt, hogy lábát levarázsoljam csípőmről, de azt is megoldottam, körülbelül öt perc alatt, de az is egy kínszenvedés volt.

   Szívem szerint, még ott maradtam volna mellette, néztem volna, ahogy alszik, simogatnám bőrét és egy puszival üdvözölném, amikor felnyitja szemeit, de tudtam, ezt nem tehettem meg, mivel nem álltunk olyan kapcsolatban, nem tudtam, hogy ő miként érez irántam és... ott volt Hyuna és Hoseok. Miként reagálnának arra, ha így találnának minket Jinnel? Hoseok, biztosan örömtáncot járna és bizakodóan bólogatna, hogy csak így tovább, de Hyuna... Tudom, hogy mennyire odavan Jinért, ezért sem akarom, hogy tönkremenjenek a dolgok. Nem akarom, hogy Jint vagy engem hibáztasson a történtekért, de nem tehettem róla, hogy beleszerettem a szomszédomba. Én nem akartam, de most így visszagondolva, teljesen egyértelműek voltak az álmaim és a történtek, csak képtelen voltam észrevenni. Mondjuk eléggé hülyén nézett volna ki, hogy kétnapi ismeretség után közlöm vele, hogy tetszik és vele akarok lenni. Én kimondottan örülök, hogy még nem vagyunk együtt, mert így jobban megismerhettem és lehetettem a barátja. Megismertem néhány oldalát. Tudom milyen, amikor boldog, amikor szomorú, amikor örül valaminek. Megismertem és ez boldoggá tesz. Mondjuk... Várjunk csak! Nemrég azt mondtam, hogy még nem vagyunk együtt? Ezek szerint én azt akarom, hogy együtt legyünk, hogy egy párt alkossunk? Ez lenne a legfőbb álmom?

   Már kint ültem az étkező asztalnál, háttal az ajtóknak és a reggeli kakaómat szürcsölgettem, miután lehúztam egy pohár vizet egy fájdalomcsillapítóval, amit a hasogató fejfájásomra szedtem be. Rá se néztem az órára mióta kijöttem, de valami azt súgta nagyon korán lehetett, mivel kislányom az a korán kelős típus volt, és furcsálltam, hogy nem láttam sehol sem. Csak ültem és merengtem a gondolataimban, hogy mégis mit tegyek, hogy kiderítsem Jin érzéseit. Talán az lenne a legjobb, ha konkrétan rákérdezek, de ahhoz kettesben kellene lennünk, mivel mások előtt biztosan nem fogom megkérdezni. Telt-múlt az idő, végül kislányom előbukkant, hatalmas mosollyal az arcán, így kicsit kizökkentett gondolataimból és tudtam vele foglalkozni. Mondta, hogy jövőhétvégén átmenne az egyik osztálytársához, mert születésnapja lesz és ott alvós buli lenne, és szeretne menni. Természetesen megengedtem neki, majd együtt reggeliztünk meg, jobban mondva ő, én csak néztem, mert egy falat sem ment volna le a torkomon. Másodikként Hoseok dugta ki a fejét a szobából, hatalmas ásítás közepette. Mikor meglátta, mennyire álmos is vagyok, egy sejtelmes mosoly kúszott a szájára, amit egyből le is törölt, amint egy eléggé szigorú tekintettel néztem rá. Nem tudom, mi fordulhatott meg a fejében, de semmi jó az egyszer biztos.

   Beszélgetésbe elegyedett kislányommal, én pedig a konyhában pakolgattam, hogy ne legyen kupi, mivel a reggeli után mindig rumlis szokott lenni ez a terület. Elmosogattam a tányérokat és éppen törölgettem őket, amikor is hirtelen nyílt a szobám ajtaja és egy eléggé kómás, kialvatlan és fáradt Jin lépett ki rajta, amint a fejét fogta. Kislányom egyből odarohant hozzá és kérdésekkel halmozta el, hogy miért is van itt, ő miért nem tudott erről, de a legnagyobb és legzavarbaejtő kérdés az volt, hogy miért is aludt az én szobámban, és mit csináltunk ott. Ekkor konkrétan kiesett a kezemből minden, ami lehetett és hatalmas csörömpöléssel ért padlót a tányér és tört darabokra. Minden szem rám szegeződött, éreztem, hogy totálisan elvörösödött az arcom, így elnézést kértem és elkezdtem összeszedni a szilánkokat és megtiltottam, hogy bárki is bejöjjön a konyhába. Legalább volt egy kis időm, rendbe szedni a gondolataimat és rendezni légzésemet, közben hallgattam, amint Jin válaszol Hyuna minden kérdésére. Mikor végeztem a takarítással, egy pohár víz és gyógyszerrel a kezemben mentem Jinhez, majd nyomtam a kezébe, közölve, hogy ettől nem fog fájni a feje. Mosolyogva megköszönte, én pedig elolvadtam. Mostanában, olyan hamar zavarba tudtam jönni, hogy még magamon is meglepődtem. Egész délelőtt próbáltam kerülni Jint, nem bírtam a szemébe nézni, mert féltem, hogy akkor az arcom mindent elárul és én nem akartam, hogy tudja a gondolataimat. Féltem, hogy olyat teszek, amit még vagy egyáltalán nem akarok. Lassan teltek az órák, míg végül legjobb barátom eltávozott tőlünk, mert mennie kellett a családjáért. Szomorú búcsút vettünk egymástól és mikor kikísértem, ezzel a mondattal búcsúzott el tőlem.

   - Szerintem, nyugodtan közeledhetsz felé, mivel nem viszonzatlan az érzésed. Jin is ugyan úgy szeret, mint te őt. Én így látom. Ne félj, közelebb kerülni hozzá, csak légy boldog. Ez a legfontosabb. Hyuna is el fogja fogadni, mind a kettőtöket imád, így esélytelen, hogy ellenezze a kapcsolatotokat. Csak legyél boldog NamJoon. Ez az, ami éppen számít - mosolygott rám, majd egy vállveregetés után távozott. Néztem, amint elment, majd visszatértem a lakásba, ahol csak Jint láttam. Kislányom valószínűleg a szobájában lehetett, és én nem mertem közelebb menni hozzá. A konyhában pakolgattam a semmit, csak el akartam foglalni magam, hogy ne kelljen beszélnem vele. Nem tudtam, hogyan kezeljem a helyzetet. Rosszabb voltam, mint egy szerelmes tini, aki először volt együtt a barátjával, és nem tudja mit is mondjon. Borzalmasan viselkedtem, ezt elismerem, de nem tudok mit csinálni most. Egyszerűen nem tudom, mi legyen.

    - Nam, valami baj van? - hallottam meg hangját nagyon közelről, mire ijedtemben összerezzentem és kerestem a hang tulajdonosát. Lassan emeltem fel fejemet, majd fordítottam el kissé, hogy megpillanthassam, amint az oldalamon állt és kissé aggódva nézett engem. Nagyon közel volt, túl közel. - Nam!? - szólított meg ismét, amikor nem válaszoltam percekig. Megbabonázott a tekintete. Képtelen voltam máshová nézni.
   - Nincsen semmi baj Jin. Miért lenne? - varázsoltam magamra egy mosolyt, amit nagyon erőltettem és örültem, hogy hangom nem remegett meg miközben beszéltem. Kissé elfordítottam fejemet, de amint ezt tettem egy kezet éreztem meg állam alatt, ami vissza is fordított, így kénytelen voltam újra ránézni. Ismét azokat a csodálatos barna szivárványhártyákat csodálhattam és muszáj volt nyelnem egyet, mert különben meghalok. Miért csinálja ezt velem?
   - Egész nap kerülsz engem. Tettem valamit, amivel felzaklattalak? - kérdezte és lassan elvette kezét államtól, de éreztem, amint egyik ujját végighúzta bőrömön. Megborzongtam érintésétől.
   - Nem tettél semmit sem Jin. Nem kerüllek, csak...
   - Csak? - nézett rám kérdően.
   - Csak elgondolkodtam dolgokon..
   - Milyen dolgokon? - jött kissé közelebb, én meg nem bírtam már. A lehető leggyorsabban mentem el mellette és rohantam ki az ajtón, egyenesen kis a friss levegőre, amire szükségem volt. Nem bírtam már. Miért csinálta ezt velem? Így is nehéz volt beszélnem vele, de ő csak kérdezett és kérdezett. A korláthoz léptem és vettem egy mély levegőt, mire valaki megfogta a vállamat, én meg hirtelen fordultam meg ijedten, de mikor megpillantottam a mögöttem álló személyt, kicsit megkönnyebbültem és riadtam meg.
   - Szia NamJoon! - köszöntött mosolyogva. Olyan gyermeki arca volt, ami hihetetlenül aranyossá tette.
   - Szia JungKook - köszöntem vissza és viszonoztam gesztusát.
   - Nem láttad véletlenül Jin hyung-ot? Nem találjuk a lakásán és a telefonját sem veszi fel, pedig ez nem jellemző rá - kezdett bele Kookie.
   - Nálam van, mert tegnap elment nála az áram és nálam aludt, de min... Várj, mit mondtál? Hogy nem találjátok? - kérdeztem meg hirtelen.
   - Igen-igen, mert nem egyedül jöttem - mondta mosolyogva. - Tae! Gyere ide! - fordult kissé oldalra, intve a korlátnak támaszkodó fiúnak, aki nagyban a telefonjába mélyedt, de amint meghallotta barátja hangját, felkapta a fejét és készülékét a zsebébe mélyesztette.
Lassan elindult felénk, farmert viselt, felül egy pulcsi, ami fekete volt, de az ujjai fehérek. Nagyon jól nézett ki. Amikor megállt Kookie mellett, akkor felismertem ki is volt ő. Ő volt az a fiú, akivel Kookie szerepelt egy képen és Jin azt mondta róluk, hogy képesek bármelyik pillanatban megölni a másikat, más szóval a legjobb barátok voltak.
   - NamJoon, hagyj mutassam be neked az egyik legjobb barátomat TaeHyung-ot. TaeHyung, ő itt NamJoon, Jin hyung szomszéda, akiről meséltem már - mutatott be minket mosolyogva JungKook, mire kezet ráztam a fiatalabbal.
   - Örülök, hogy megismerhettelek. Már sokat hallottam rólad - mosolygott rám kedvesen.
   - Szint úgy. Én is hallottam már rólad - mosolyogtam rá.
   - Tényleg? Jin hyung mesélt rólam? - csodálkozott el.
   - Hát véletlenül megláttam az egyik közös képeteket és akkor mondta el ki vagy, de mást nem. Mondjuk a korotokat is megtudtam, meg Jin-ét - mosolyodtam el, mert eszembe jutott mennyire sokkolt Jin kora.
   - Oh. Nem tudtad hány éves Jin hyung? - nézett kérdően rám Kookie.
   - Nem. Azt hittem velem egyidős, vagy fiatalabb, de nem hittem, hogy idősebb.
   - Idősebb nálad Jin hyung? Én azt hittem egyidősek vagytok - csodálkozott a legfiatalabb.
   - Igen. Két év van közöttünk.
   - Akkor nálam egy évvel idősebb vagy hyung? - szólított meg TaeHyung én meg megborzongtam a megnevezéstől.
   - Nem kell hyung-nak szólítanod TaeHyung. Csak egy év van közöttünk, az nem sok.
   - Oh, rendben - mosolygott rám kedvesen.
   - Tényleg NamJoon, azt mondtad Jin hyung nálad van. Akkor te miért vagy itt? - lépett közelebb hozzám a legkisebb, én pedig megrémültem. Nem mondhattam el nekik. Nem tudhatnak róla.
   - Azért mert... - és ebben a pillanatban kivágódott az ajtó.
   - Nam, én egyáltalán nem úgy gondoltam. Nem akartalak felzaklatni! Csak kí... - hallottam meg szomszédom hangját, majd elhalt, amint megpillantott minket a korlátnál. Mind döbbenten néztünk rá, ő meg ránk, de mikor tekintetünk találkozott, mindennek vége volt. A következő pillanatban a két fiatal Jin nyakába vetette magát és halálra ölelgették, közben szidták miért nem vette fel a telefont, meg hasonlók, ő meg nem győzött beszélni hozzájuk, végig engem keresett szemeivel, de Kookie-ék minden figyelmét lekötötték. Egy keserves mosollyal az arcomon, mentem el mellettük és léptem be a lakásomba, majd zártam be az ajtót. Nem bírtam így látni őket. Egyszerűen rosszul voltam attól, hogy a két fiú ölelgette őt, ő pedig tűrte, még viszonozta is. De basszus miket beszélek itt? Persze, hogy viszonozta, mivel a barátai. Annyira hülye vagyok. Borzalmasan viselkedek. Benéztem kislányomhoz, aki éppen nagyban rajzolgatott, aztán bevonultam a szobámba, magamra csuktam az ajtót és ott töltöttem az egész napomat. A világ leghülyébb, legidiótább, legborzalmasabb embere voltam, meg a legrosszabb apa is egyben. Elegem volt mindenből...


   Nem tudom mennyi idő is telt el azóta, hogy Hoseok nálunk volt a hétvégén, egyáltalán nem számoltam a napokat, sem a heteket, csak arra eszméltem fel, hogy már június első napjait írtuk és én éppen az iskolában ültem, tanakodva azon, hogy oldjam meg Hyuna hazajutását, vagy maradjon itt, mert értekezletem lesz délután és teljesen kiment a fejemből. Nem beszéltem meg senkivel sem, hogy vigyázzon rá és már csak fél órám volt. Egyre idegesebbé váltam és kétségbeesett. Anyával már beszéltem, nem ért rá, nem is volt a városban, így rá nem bízhattam. Hoseok dolgozott, és időm se lett volna elvinni YunSeo-hoz kislányomat. SeoYun, beteg volt, így nem is jött dolgozni, rá sem bízhattam Hyunat. Senki sem jutott az eszembe, míg el nem kezdtem nézegetni a neveket a telefonomban és megakadt a tekintetem egy neven. Eléggé régen beszéltem vele, szerintem, mióta nem aludtunk együtt, egyáltalán nem szóltunk egymáshoz, vagyis én nem szóltam. Ő próbálkozott, de én nem akartam. Gyerekes vagyok tudom, nem bírtam a közelébe menni, de előreszaladtam..
   Miután becsuktam magamra az ajtót a szobámban, és csak este jöttem ki. Kislányom látta rajtam, hogy nem voltam a toppon, így nem is kérdezett, pedig láttam rajta, hogy aggódott, de nem akart kíváncsi lenni. Hétfő reggel egy pazar reggelivel vártam és így kértem tőle bocsánatot, a vasárnapi viselkedésem miatt. Akkor sem kérdezte meg, miért viselkedtem úgy, csak annyit mondott, hogy szeret és mindig itt lesz nekem. Nekem ennél több nem is kellett és éreztem, hogy kissé jobban voltam. Aznap nem futottunk össze Jinnel, csak a két jó madárral, akik éppen a boltból jöttek vissza. Bemutattam nekik kislányomat, teljesen el voltak ragadtatva tőle és Hyuna mosolyogva nézte a két fiút. Nagyon megkedvelték egymást, így Kookie felajánlotta, hogy valamikor menjünk át Jinhez. Hyuna nagyon örült neki, én lepleztem örömömet, de belül valójában őrjöngtem. Valamelyik nap kislányom megkérdezte, átmehet-e Jin-ékhez, én pedig átengedtem. Nem volt bajom azzal, hogy lányom ott töltötte az idejét, egyedül én nem akartam velük lenni, jobban mondva vele. A két fiúval semmi bajom nem volt, Jinnel sem, csak... egyszerűen féltékeny voltam azokra, akik közel lehettek hozzá. Én is, ugyan úgy ölelgetni akartam, sőt, azt akartam, hogy megcsókolhassam, mindent akartam már, de semmi sem lehetett belőle, mert nem tudtam, hogy ő, hogyan is érez irántam. Hosoek állandóan írt, hogy mi a helyzet, én meg csak röviden írtam, hogy halad. Nem akartam elmondani, hogy mi bajom, mert akkor közbeavatkozik, az meg nem lenne most jó. Amikor kislányommal sétáltunk hazafelé, mindig megálltunk annál a cukrászdánál, ahol Jin dolgozott, kislányom kezébe adtam a pénzt és beküldtem, hogy vegyen magának fagylaltot, de én be nem tettem a lábamat. Nem akartam látni. Nem haragudtam rá. Valójában fogalmam sem volt arról, miért is voltam ilyen, de egyszerűen, nem bírtam egy légtérben lenni vele. Hyuna sem értett engem, de nem kérdezgetett róla, csak adta nekem a támaszt. Nagyjából másfél hét telhetett el, Kookie és Tae, hazautaztak, mert beköszöntek hozzánk és mind a ketten, de leginkább a fiatalabb aggódott azért, amiért nem jöttem át hozzájuk egyszer sem és amiért ennyire magamba zárkóztam. Megadták a számukat és mondták, nyugodtan írjak nekik, ha valami probléma lenne. Örültem, hogy ennyire megszerettek minket, ez jól esett, de még mindig nem tudtam, hogy JungKook és Jin között milyen kapcsolat volt, mivel túlságosan közel álltak egymáshoz. Valamelyik nap kaptam egy üzenetet Jintől.

   "Nam.. mivel bántottalak meg, hogy ennyire elkerülsz engem? Hyuna mondta, hogy teljesen magadba zárkóztál és másképp viselkedsz. Azért haragszol, mert megkérdeztem, hogy milyen dolgokon gondolkodtál el? Vagy miért? Kérlek, írjál vissza. Ez már a századik üzenet, amire nem reagálsz, ahogy a hívásaimra sem. Nam, beszéljük meg. Kérlek. Tudod, hol találsz. Bármikor hívhatsz, jöhetsz. Akár az éjszaka közepén is, csak beszéljük meg. Jin"

   És tényleg a századik üzenete volt már, amire nem válaszoltam. Egyszerűen nem ment. Képtelen voltam írni vagy beszélni. Pedig leírni sokkal könnyebb lett volna, mint megbeszélni személyesen. Ennek az üzenetnek lassan, öt napja, de nem válaszoltam és nem hívtam, azóta nem keresett. Ő sem tudta mi van éppen.
   Ahogy a nevét néztem a telefonomon, ujjam a hívás gombra nyomott és búgni kezdett a fülemben, ami azt jelentette, hívom az illetőt. Kimentem a helyemről és egy eldugott részt kerestem, ahol nyugodtan tudtam vele beszélni. Már nem tudom, hányadjára búgott a telefon, már készültem letenni, mikor meghallottam hangját.
   - Nam?! - hangja ugyanolyan volt, mint amire emlékeztem. Kellemes volt hallgatni, megmosolyogtatott, hogy hallhattam. Melegség járta át testemet, ami hiányzott egy ideje. - Nam, ott vagy?
   - Itt vagyok - feleltem halkan.
   - Valami baj van? Nagyon furcsa a hangod.
   - Nincsen semmi, vagyis.. elfelejtettem, hogy értekezletem lesz és Hyunat nem vihetem be, egyedül meg nem engedném haza... Esetleg...
   - Elmegyek érte - felelte egyből.
   - De csak, ha nem gond..
   - Tudod jól, hogy nem gond.
   - Izé.. Köszönöm Jin - szólaltam meg halkan.
   - Nem kell semmit sem köszönnöd Nam - mondta és mintha hallanám, ahogy pakolgat a konyhában. - Akkor mindjárt indulok érte. Éppen most végeztem. Nálam lesz és megírjuk a leckét. Majd akkor találkozunk.
   - Jin...
   - Igen?
   - Én.. sajnálom..
   - Nem kell bocsánatot kérned.
   - De! - vágtam rá egyből. - Este.. beszélni szeretnék veled, ha..
   - Rendben.
   - Köszönöm.
   - Mondtam már Nam. Semmit sem kell megköszönnöd. Este találkozunk.
   - Rendben. Szia. És köszönöm.
   - Nincs mit. Szia - és ezzel bontottuk a vonalat.
   Visszasétáltam a terembe, ahol az értekezlet fog zajlani, de képtelen voltam figyelni bármire is. Egyáltalán itt járt a fejem, hanem azon, mi is lesz az este, ha mi Jinnel beszélgetni fogunk. Muszáj lesz elmondanom neki a dolgokat, mert ez így nem mehetett tovább. Lassan teltek az órák, míg végül mindenki haza nem indult, hogy pihenhessen egyet. Ahogy ballagtam az utcákon, csak kattogott az agyam, a beszélgetés körül, ami előttem állt. Kíváncsi voltam, hogy fog zajlani az egész, és Jin, hogy fog reagálni azokra, amiket mondani fogok neki. Észre se vettem, de már ott álltam az ajtajában, kopogtatásra készen, de nem ment. Megdermedtek a végtagjaim, de muszáj volt ezt elintéznem és tisztáznom a dolgokat. Végül, csak sikerült, hogy kopogja az ajtón, ami nem sokkal később nyílt és kislányommal találtam szembe magam, aki mosolyogva üdvözölt. Arcon csókoltam és megpillantottam mögötte szomszédomat, akivel beszélnem kellett. Hyuna kezébe adtam a kulcsot és mondtam neki, hogy nemsokára én is megyek, csak beszélnem kell Jinnel. Mikor ezt meghallotta egy hatalmas mosoly került az arcára és már rohant is a táskájáért, hogy hazamehessen. Elköszönt Jintől, majd haza is ment.
   Ott álltunk az ajtóban ketten, míg végül Jin be nem invitált a lakásba, én pedig lassan bementem egészen az étkezőig. Ott megálltam és vártam, hogy valami történjen, de tudtam jól, hogy nekem kell belekezdenem. Túlságosan ismerős volt a szituáció, így nem tudtam, mit is kezdjek. Észre se vettem, de beszélni kezdtem. És nem csak arról, mi volt velem az elmúlt hetekben, hanem azt a két hónapot meséltem el, amióta csak megismertem őt. Mindent elmondtam neki, azt, hogy mennyire örültem neki, amikor megláttam, azt, hogy mennyire hiányoltam néha. Mindenről beszámoltam, amiről csak lehetett. Szépen sorban mentem, hogy egyáltalán ne zavarjam össze. Az álmaimról is meséltem neki, mindegyiket elmondtam, hogy miben mi történt, és hogy az egyikben megtudtam, hogy róla álmodtam, amint egy párt alkottunk. Mindvégig háttal voltam neki, képtelen voltam megfordulni és egyenesen a szemébe mondani a dolgokat, így sokkal könnyebb volt. Tudtam, hogy a világ legszarabb vallomását adtam elő, de nem ment másképp. Csak mondtam, ami az eszemben volt, mindent, amit fontosnak tartottam.
   - ... még Kookie-ra és Tae-ra is haragudtam, amiért a közeledben tudtak lenni, amilyen közel én sosem lehettem igazán. Bántott, hogy ők, akármikor, akárhol, bármilyen indok nélkül, hozzád érhettek. Én is ugyan azt akartam, mint ők. Figyelmet. Igaz, mindent figyelmedet ránk szántad Hyunaval, erre semmi panaszom nem lehet, de... egyszerűen többre vágytam. Azt akartam, hogy csak én legyek a szemed előtt és rosszul voltam, ha ez nem történt meg. Feleslegesen voltam féltékeny mindenre és mindenkire. Ostoba voltam. Meg sem érdemelhetnélek, én egy senki vagyok ezen a világon. Neked ott van Kookie, őt szereted, akkor én minek szóljak bele az életedbe? Akkor egy hülye vagyok - nevettem el magamat, mert életemben nem fecsegtem még ennyi hülyeséget össze. Lassan megfordultam és egy keserves mosollyal az arcomon néztem szemeibe. - Kedvellek Jin. Túlságosan is, ahhoz, hogy elfelejtselek, de nekem semmi keresnivalóm az életedben. Nem tartózom oda, ezért nem is fogok beleavatkozni. Békén hagylak, csak... ezt akartam tisztázni és remélem megbocsájtasz az elmúlt hetekben mutatott viselkedéseim miatt. Borzalmas viselkedtem mind veled, mind Kookieval és Taeval, mind pedig a saját lányommal. Nagyon sajnálom. Csak ezt akartam mondani. Már itt sem vagyok - fogtam meg magam és elsiettem mellette, egyenesen ki az ajtón és már készültem, hogy kinyissam lakásom ajtaját, mikor két erős kar fonódott körém és húzott el az ajtótól egyre messzebb. Nem tudtam, hogy mit tegyek, egyszerűen csak hagytam magamat és álltunk így percekig. Éreztem, ahogy nehezen veszem a levegőt és már fulladoztam, míg végül megtudtam mindent.
   - Olyan hülye vagy Nam - ölelt egyre szorosabban. Éreztem, ahogy teste pontosan az enyémhez illeszkedett és pontosan összeillettünk. - Még hogy én és Kookie? Ez mégis, hogy jutott az eszedbe? - kérdezte, egy kisebb mosollyal az arcán, ahogy elengedett és elém állt, de karjait a karomra tette.
   - Annyira közel álltok egymáshoz...
   - Nam, Kookie a legjobb barátom. Gyerekkorom óta ismerem már, és azért viselkedünk így egymással, mert én úgy gondolok rá, mint a saját kisöcsémre. Gondoskodni akarok róla, és ő imádja, ha így bánnak vele. Semmi sincs közöttünk, szimpla barátságnál. Ő mást szeret - mondta mosolyogva.
   - Kit?
   - Tae-t. Amióta csak megismerte bele van habarodva, de nem mer elé állni és elmondani neki. Fél, hogy elveszíti, de nem tudja, hogy Tae is, pont így érezz. Én nem mondok nekik semmit, nem nekem kell bevallanom az érzéseimet a másiknak. Ez az ő dolguk. Nem avatkozok vele mások magánügyeibe, elég, ha a sajátommal elbírok - csúszott lejjebb keze, míg csuklómhoz nem ért. - Nam. Komolyan gondoltad, azt, amit bent mondtál az előbb? Tényleg kedvelsz? - lépett egyet közelebb hozzám és mélyen a szemembe nézett.
   - Igen, kedvellek Jin - feleltem, éreztem, ahogy a gyomrom görcsbe rándult, amint elhagyta ez a mondat a számat. Ajkain hatalmas mosoly terült el, mire a következő pillanatba, karjait derekam köré fonta, arcát nyakamba temette és szorosan bújt hozzám, mint azon az estén. Nagyon nosztalgikus érzés volt, így automatikusan karoltam át és húztam magamhoz. - Te, hogy érzel Jin? - kérdeztem halkan, mert ez volt a legfontosabb kérdés.
   - Én is kedvellek Nam. Ha tudnád, hogy mennyire - nyomott egy puszit az arcomra, én pedig éreztem, amint a Föld másik irányba kezdett forogni, a nappal és az éjszaka felváltotta egymást, minden megváltozott. Csupán pár szó kellett hozzá és máris másképp láttam mindent. Ott álltunk a folyosón, ölelkezve, nem érdekelt minket, ki lát vagy nem, csak az volt a fontos, hogy szerettük egymást. Lehet egyikünk sem mondta ki még, de majd idővel ezt is ki fogjuk mondani. - Holnap munka után gyere át hozzám, kérlek. Mondanom kell pár dolgot - hallottam halk hangját.
   - Ott leszek - feleltem és csak reménykedni tudtam, hogy nem álmodtam az egészet, mert nem akartam átélni még egyszer ezt a beszélgetést.
   Kérlek, ne csak egy álom legyen az egész...