7.fejezet

   Már egy hét telt el azóta, hogy Hyuna kórházban volt, addig otthon voltam vele, kivéve akkor amikor az osztályom ballagott. Soha nem gondoltam volna, hogy így meg fogok szeretni egy osztályt, de a szívembe zártam őket örökre és nagyon büszke voltam rájuk. Amikor ott álltam a terembe és éppen elköszönni készültem tőlük, hát bevallom, de elérzékenyültem. Éreztem, ahogy a szemeim könnybe lábadtak, de nem itt akartam megtörni, még nem volt szabad. Mindenkinek szépen sorban kiosztottam a bizonyítványát, elmondtam mennyit fejlődtek ezalatt az idő alatt, amit együtt töltöttünk, hogy mennyire a szívemhez nőttek, így nem is volt kérdés, hogy valamikor az írásbelik után egyből találkozzunk. Egyből felajánlottam nekik, hogy jöjjenek el hozzám mindannyian és töltsenek ott egy délutánt. Mindenki nagyon örült ennek, így el is fogadták ajánlatomat, majd elkezdődött a ballagás. Maga az egész ünnepély lent az iskola udvarán zajlott, a termek és a folyosók gyönyörűen feldíszítve virágokkal, és az udvar káprázatos volt. Elfoglaltuk az osztályommal a nekünk szánt helyet és vártuk, hogy elkezdődjön az ünnepély, melyet az igazgatónő nyitott meg beszédével. Letörölhetetlen volt a vigyor arcomról, annyira büszke volt a gyerekeimre, mert tényleg úgy tekintettem rájuk. Ők is úgy bántak velem, mintha az apjuk volnék, de természetesen minden határt betartva, így nehezemre esett elengedni őket. Nagyon megszerettem őket és örültem, hogy ezt a négy évet velem töltötték. Mikor vége volt a ceremóniának, vagyis vége lett volna, de még hátra volt egy hagyomány, amelyet minden ballagós osztálynak meg kellett tennie. Mindenki kapott egy-egy lufit, egy kupacba kellett állnunk, majd az osztályunk nevét kellett kiáltani, miközben a légballonjainkat felengedtük a levegőbe. Az a-sok már megvoltak, így mi következtünk. Ügyesen beállítottak az egész osztály közepére, így körülöttem állt az összes gyermekem. Mind mosolyogva néztek rám és itt tört el az a bizonyos mécses, miközben végignéztem rajtuk.
   Emlékeztem az első pillanatra, amikor megtudtam, hogy lesz egy saját osztályom és megkaptam a névsort. Próbáltam a nevek mellé arcokat rakni, kisebb-nagyobb sikerrel, de mikor az első nap megláttam őket, minden róluk alkotott képem meghiúsult. Egyáltalán nem olyanok voltak, akiket elképzeltem és kissé csalódtam. Megkezdődött a szokásos rutin, így megkértem őket mutatkozzanak be, miután én azt megtettem. Névsor szerint mentünk, közben pedig próbáltam megjegyezni a neveket és arcokat, ez is kisebb-nagyobb sikerrel ment. Ahogy telt az idő, rájöttem nem is annyira egyszerű egy osztállyal foglalkozni, mint azt régen hittem, de szerettem a kihívásokat, így nem hátráltam meg. Kértem segítséget más osztályfőnököktől, akiknek nem az első osztályuk volt már, így könnyen vettem az akadályokat, de természetesen voltak nehéz napjaink is. Volt olyan nap, amikor úgy felhúzták az agyamat, - ami nálam nem volt olyan könnyű - hogy olyan szövegelésbe és szidásba kezdtem, mint még soha. Úgy leteremtettem őket, hogy utána csak megszeppenten és dermedten ültek a padban az óra maradék részében. Nem szoktam sokszor felemelni a hangomat, csak akkor amikor már az idegeim is kivannak és menthetetlen a helyzet. Szerencsére ilyen csak egyszer fordult elő, így minden visszatért a régi kerékvágásba és ment az élet tovább. Minden remekül ment, nem volt semmi bajunk egymással, és ha valami probléma adódott két diákom között, azt szépen közösen megbeszéltünk és helyrehoztuk a helyzetet. Mindannyiukat nagyon jól ismertem, ahogy a szüleiket is. Remek kis csapat volt ez és boldog voltam, hogy velük tölthettem az elmúlt négy évemet.
   A szemem felhagyott a szolgálattal és könnyeim végigszántották arcomat, miközben közösen számoltunk vissza, majd engedtük el a légballonokat. Olyan volt, mintha ez egy búcsú lett volna, de nem volt az. Ez egy új kezdet. Ahogy ott álltunk, mosolyogva és nevetve, öleltük egymást és örültem, hogy velük lehettem. Nagyon hiányozni fognak. Mielőtt még az osztályom szétszéledt volna, hogy a családjaikkal képeket készítsenek, összegyűjtöttem őket és kértem, hagyj legyen egy képem róluk, amin csak ők szerepelnek. Össze is állt a kis csapat, majd elkattant a kép és a világ legeslegjobb képe készült el, abban a pillanatban. A képet, majd szépen elküldöm nekik, de előtte meg kellett találnom a megfelelő helyett számára. Mikor az osztályom eltűnt a szemem elől, és mindent elrendeztem utánuk, lassan kezdtem el hazafelé bandukolni a rengeteg virággal és ajándékkal a kezemben. Átléptem a lakásom küszöbét, majd bezártam az ajtót és az étkezőasztalra helyeztem a rengeteg dolgot, amit magammal hoztam. A konyhába mentem és valami kaja után kezdtem el kutakodni, de nem találtam semmi egészségest, így egy tábla csoki kíséretében ültem le a kanapéra, majd kezdtem el nassolni. A nyakkendőmet kissé megigazítottam, majd amint már a harmadik kockánál jártam, hirtelen kinyílt Hyuna ajtaja. Odakaptam a fejemet és egy gyönyörű hercegnőt pillantottam meg. Csodálatos kis csíkos ruhácskát viselt, a haja két gyönyörű fonatban volt és arcán egy szépséges, de annál inkább boldog mosoly terült el, miközben szemei felragyogtak. Tátott szájjal néztem, majd a következő pillanatban már ő is meglátott engem, mire felém rohant. Felálltam, mosolyogva kaptam fel, majd nyomtam egy hatalmas puszit arcára, miközben átkarolta nyakamat.
   - Papa! - mondta jó hangosan, én meg csak ölelni tudtam.
   - Szervusz Kincsem - öleltem szorosan és csak mosolyogni bírtam. Örültem, hogy végre vele lehettem, már nagyon hiányzott, pedig csak néhány órára váltunk el. Hihetetlenül imádtam ezt a kislányt, ezt a tüneményt, akit nekem szánt a sors és örültem, hogy örökké velem fog lenni. - Jól viselkedtél, míg nem voltam itthon? - kérdeztem, közben pedig az oldalamra ültettem és megsimogattam édes kis pofikáját.
   - Igen, de nem akartam egyedül lenni, így gyorsan átmentem Jin oppa-hoz és áthívtam, hogy ne legyek egyedül - mondta büszkén, majd az ajtajára mutatott, ahol az előbb említett lépett ki. Minden nap látjuk egymást, de nem töltöttünk nagyon sok időt együtt, mivel Jin dolgozott, én meg itthon voltam Hyunaval, így nem nagyon beszéltünk, csak amikor beugrott, hogy lássa kislányom hogy van. Nem nagyon beszélgettünk a... csókunk óta. Igaz véletlen volt, de eléggé sokszor jutott eszembe az a pillanat, pedig csak egy véletlen helyzetből alakult így, és semmi jelentősége nem volt, mégis, bennem maradt. Kicsit megráztam a fejem, hogy elfelejtsem, majd rápillantottam Jinre, de rendesen.
   - Köszönöm, hogy vigyáztál Hyunara, míg nem voltam itthon - mosolyogtam rá és elindultam felé kislányommal.
   - Nincs mit megköszönnöd NamJoon, szívesen teszem - mosolygott vissza, de mintha zavarban lett volna egy kicsit. - Akkor én haza is megyek - bólintott egy kicsit, majd elindult a bejárati ajtó felé.
   - Jin! Várj! - tettem le kislányomat a földre, majd a menekülő férfihez siettem, aki már a cipőjét vette fel ás lépett volna ki a lakásból. - Esetleg beszélhetnénk? - kérdeztem kicsit halkabban.
   - Hol szeretnél? - kérdezte halkan.
   - Lehetne kint az ajtó előtt?
   - Persze.
   - Akkor egy pillanat és megyek - mondtam, majd visszamentem Hyunahoz és leguggoltam hozzá. - Kimegyek beszélgetni Jin oppa-val. Addig jó legyél. Itt leszünk kint, ha valami baj lenne.
   - Rendben - került hatalmas vigyor ajkaira, majd egy hatalmas puszival jutalmaztam meg és követtem szomszédunkat, aki már kiment a lakásból. A ház amelyben éltünk négy emeletes volt, mindegyik emeleten négy lakás volt található, egy folyosó kötötte össze őket, melyek egy lépcsőbe torkoltak, és lehetett lejutni az utcára. Mi a negyedik emeleten laktunk és a harmadik lakásban, Jin pedig a negyedikben. Itt valamivel szélesebb volt a folyosó szóval hatalmas tér tárult elénk. A lakás ablakai keleti fekvések voltak, így a folyosó, mely nyitott volt, nyugati fekvésűek. Akármikor kijöttem ide délután, megcsodálhattam a csodálatos naplementét, mely rózsaszín és vöröses-narancsos árnyalatba borította el az égboltot, mint most is. Ahogy kinyitottam az ajtót, egyből a naplementére lettem figyelmes, de valami elterelte a figyelmemet, egy alak, aki éppen rám várt kint, amint a vaskorlátnak támaszkodott és nézte az eget. Csodálatos látvány tárult elém, mint egy héttel ezelőtt, mikor a csókunk után Jin elhagyta a lakást. Akkor is, ugyanilyen tökéletesen, varázslatos naplemente került a látóterembe. Hihetetlenül gyönyörű... 
   Mikor kigyönyörködtem magamat a látványban, odaléptem a várakozó férfi mellé és én is ugyan azt a pózt vettem fel, mint ő. Néztem a lemenő Napot, mely az eget, most valamilyen furcsa színnel festette be, pontosan nem tudtam meghatározni, de melegséget és megnyugvást nyújtott a szívemnek. Csak álltunk egymás mellett, nem szóltunk semmit sem, tudtam jól, hogy nekem kell megtörnöm ezt a kínos csendet, de nem tudtam hogyan kezdjek neki. Összeszedtem a gondolataimat, megfogalmaztam magamban a dolgokat és a játszótéren lévő gyerekeket nézem, amint önfeledtül játszanak és rohangálnak.
   - Eljönnél velem vacsorázni? - szólaltam meg rendes hangom, miközben még mindig a játszótéren szórakozó gyerekeket bámultam.
   - Mi??? - hallottam meg Jin döbbent hangját és el tudtam képzelni, hogy milyen képet vághatott az előbb. Elnevettem magamat, majd rápillantottam mosolyogva.
   - Ennyire nem akarsz velem vacsorázni? - vigyorogtam végig, miközben a korláton támaszkodtam. - Vagy ennyire nem vagyok szimpatikus neked? - löktem meg kissé vállammal játékosan, hogy ne legyen ennyire feszült a közelemben.
   - Bocsánat, csak meglepett a kérdésed - mosolyodott el. - Nem gondoltam volna, hogy ezt akarod megbeszélni. De miért kéne igent mondanom erre? - került egy önelégült vigyor arcára és fejét elbillentve várta válaszomat, játszva a nehezen kaphatót.
   - Hát először is, mivel eléggé jóképű vagyok - mondtam nevetve. - Másodszor, ami az igazi ok. Rengeteg mindent tettél már értünk és nem tudom, hogyan viszonozzam neked, így gondoltam, hogy elvinnélek vacsorázni, de nemet is mondhatsz nyugodtan - kezdtem el vakarni tarkómat.
   - Az elsővel egyetértek - kuncogta el magát. - És szívesen elfogadom a meghívásodat, ha már ilyen szépen kértél rá - kacsintott egyet, majd megpöckölte homlokomat.
   - Hé! Nem vagyok gyerek - kaptam oda kezemet, mint egy öt éves.
   - Akkor miért viselkedsz úgy? De mindegy is - mondta, miközben háttal nekitámaszkodott a korlátnak. - És?
   - Mi és?
   - Hová viszel vacsorázni és mikor?  - mosolygott nagyban.
   - Azokat te döntöd el.
   - Hát, mivel nem nagyon ismerem még az itteni éttermeket, így a helyszínt rád bízom, viszont jövőhét szombat este szeretnék menni - ragyogott fel arca egyből, de az én arcomról eltűnt a mosoly. - Mi a baj NamJoon? Valami rosszat mondtam? - lépett felém egyet.
   - Nem, csak.. szombaton van Minhie halálának évfordulója.. De elmehetünk, nem olyan fontos.
   - Ilyet ne is merj mondani NamJoon! - szólt rám határozottan Jin. - A feleséged halálának évfordulóján, nem foglak elrángatni a kislányod mellől, meg szerintem nem is lennél teljesen önmagadnál az estén. Máskor elmegyünk, jó? Az a nap a tiétek, együtt kell lenned a kislányoddal és a feleségeddel. Tudom, mennyit jelentett és jelent neked Minhie - tette kezét vállamra és kissé megszorította azt.
   - Köszönöm Jin. Ez nagyon kedves tőled - mosolyodtam el és belenéztem szemébe. - Tényleg sokkal tartozom neked.
   - Ne beszélj már hülyeségeket NamJoon. Semmivel sem tartozol. Nem tettem semmi olyan nagy dolgot, amiért tartoznod kellene.
   - Számomra minden tetted, fontos volt és jelentős - tekintetemet belefúrtam gyönyörű barna szivárványhártyájába, és közvetlenül a pupillájába néztem. Nyomatékosítani akartam, hogy nekem tényleg sokat jelentettek a tettei, melyek viszonozni nem fogok tudni, egy sima vacsorával, de mivel nem ismerem még eléggé jól, így nem tudom mi az, amit nagyon szeret. Majd később nagyobb ajándékkal lepem meg.
   Mondatomra semmit sem mondott, csak beharapta ajkait és lesütötte szemeit, mint egy szerelmes kislány, de nagyon aranyosnak találtam. Nem tudtam eldönteni, hogy ezt miért gondoltam róla, de valamiért mindig is aranyosnak láttam Jint, akármit is tett. Ahogy Hyunaval foglalkozott, vagy amikor közösen főztünk, vagy amikor aggódott kislányomért, mindig aranyos volt. Ez volt az első gondolatom róla, de szerintem, ha megkérdezné jellemezzem egy szóval Jin, az csak az aranyos lehet.
   - Ha ilyen aranyosan viselkedsz, még a végén beléd szeretek - mondtam neki mosolyogva, miközben összeborzoltam haját, mire csak felkapta fejét, szemei tányér nagyságúakra kerekedtek és az álla is leesett. - Nem illik tátott szájjal nézni a másikra - vigyorogtam és állához emeltem kezemet, majd becsuktam száját. Nem mondott semmit, csak tovább nézett és nem értettem tekintetét, mert teljesen furcsa volt az arckifejezése, legalábbis számomra. Nem láttam még ilyennek és ez teljesen meglepett. - Jin, minden rendben? - kérdeztem, ahogy elengedtem állát.
   - Mi? Jah, igen-igen, csak egy picit elkalandoztam. Bocsánat - lépett egy kicsit hátrébb. - A vacsorát, majd megbeszéljük mikor legyen, de nem kell elvinned étterembe, az nem kötelező. De most mennem kell, el kell intéznem egy telefont - mutatott a lakása felé.
   - Rendben. Menjél csak. Akkor majd még beszélünk - mosolyogtam rá.
   - Szia - intett nekem, majd elindult az ajtó felé és belépett rajta. Csak néztem, ahogy eltűnik a szemem elől, majd én is visszamentem a lakásba kislányomhoz.
   Lassan telt el a hétvége, majd az azt következő hét. Elkezdődtek az írásbeli érettségik, így minden reggel az osztályomat kerestem, hogy sok szerencsét kívánjak nekik és hogy ne siessenek el semmit sem. Megkértem őket, hogy amikor végeztek akkor keressenek meg és mondják el milyen volt, milyennek érzik, szerintük jók voltak-e a feladatok. Sorra mentek le a tantárgyak, egész héten és örültem, hogy mindegyik gyermekem jónak érezte az érettségijét. Más osztályok látták rajtam, amint néha idegeskedem, de tudták, hogy az osztályom miatt, de próbáltam az órákon nem rájuk gondolni, de kicsit nehéz volt. Mikor pénteken az utolsó diák is elhagyta az érettségi termet, megkönnyebbülten mentem a következő órámra, ami szerencsére az utolsó volt, utána meg, mehetünk Hyunaval haza. Az óra zavartalanul telt, rendesen készültek a diákok a számonkérésre, természetesen voltak akik nem, de sokkal több volt a jó felelet, mint a rossz, ami ettől az osztálytól, hatalmas teljesítmény volt. Ahogy kicsöngettek, mely nekem szabadságot jelentett, így mosolyogva kívántam nekik, jó hétvégét, majd hagytam el az osztálytermet. A tanáriban lepakoltam a cuccaimat, elvégeztem a szokásos adminisztrációs feladatokat, ami egy órát jelentett még, majd mikor ezzel is megvoltam, a bent lévő kollégáktól elköszöntem és indultam el Hyuna osztály felé.
   Bekopogtam az ajtón, majd benyitottam és egy őrült osztályt pillantottam meg, amit SeoYun próbált rendet tenni közöttük, de úgy tűnt kezelhetetlen volt a helyzet. Csak kuncogni tudtam rajtuk, majd beléptem és az osztályhoz szóltam, mire elhallgattak, majd kérdően néztek rám, mivel eléggé jó idő volt és tudtam, hogy sokukért, csak délután jönnek, így felajánlottam, hogy elviszem az osztályt fagylaltozni, aminek érdekes módon nagyon örültek. SeoYun, könnyebbülten sóhajtott egyet, amikor lenyugodott az osztály, mert úgy tűnt régóta folyt a harc, hogy elcsendesítse őket. Összekaptuk az osztályt, majd kettes sorba rendeződve indultunk el a legközelebbi cukrászda felé, ahol Jin is dolgozott. Mikor beléptünk, Jin először mosolygott, majd döbbenten figyelte a tömeget, amit hoztunk neki. Mindenki egy-egy gombócot választott, majd szépen leültettük őket az asztalokhoz, hogy elfogyasszák őket. SeoYunnak rendeltem egy jegeskávét, magamnak pedig egy shake-t, majd mi is elfoglaltuk a helyünket, míg Jin ki nem hozta őket.
   A héten sokat voltunk Jinnel, általában minden nap beköszöntünk neki, amikor hazafelé tartottunk Hyunaval, vagy éppen, amikor közösen mentünk hazafelé, mert mostanában az is szokott lenni, meg délutánonként is együtt voltunk. Sokat beszélgettünk és nevettünk, Hyuna sokszor ragaszkodott a társasjátékokhoz, így azokat is beiktattuk a napokba. Kellemesen éreztem magam Jin társaságában, és örültem, hogy kislányomnak is szimpatikus volt a férfi. Boldog voltam, hogy így kötődött hozzá, csak féltem, hogy túlságosan is közel akar kerülni Jinhez és nem akartam, hogy ha esetleg Jin már nem lesz itt, akkor ne törjön össze. Féltem, hogy csalódni fog és sosem lesz képes így szeretni valakit.
   Mikor az osztály elfogyasztotta a fagyit, visszakísértem őket az iskolába, Hyunat pedig, addig ott hagytam Jinnél, mert akkor nem kell feleslegesen sétálnia. Az iskolából sétálva visszafelé, összeszedtem kislányomat, majd kézen fogva indultunk hazafelé végleg, hogy kipihenjük magunkat, jobban mondva ezt a hetet. Ahogy bandukoltunk, a Nap erősen sütött, végre érezhető volt a nyár közeledte, a madarak is állandóan csicseregtek, a szél is kellemesen fújt, egyszerűen gyönyörű volt az egész.
   - Papa, majd lemehetek a játszótérre? - kérdezte kislányom hatalmas mosollyal az arcán, miközben haját a szél az arcába fújta.
   - Persze. Lepakoljuk otthon a cuccodat, átveszel egy másik ruhát és már mehetsz is - mosolyogtam vissza rá, mire mosolya csak még nagyobb lett és hazáig levakarhatatlan volt. Amint átléptük a ház küszöbét, a szobájába rohant, hogy minél előbb átöltözhessen és mehessen játszani, mert régen volt már lent, és imádta azt a helyet. Miután elkészült, köszönt és már ment is, én meg a korlát mögül figyeltem, ahogy szépen átmegy az úttesten, alaposan körülnézve, majd gyorsan átsietett és be is lépett a kerítéssel elkerített területre, ahol néhány barátja már várta. Mosolyogva néztem, ahogy beszélgetni kezd a barátaival, majd össze-vissza rohangálnak a játszótéren. Melegséggel töltött el, hogy így láthatom kislányomat. Kissé rendbe tettem a lakást, majd egy kis uzsonnát készítve neki, meg innivalót vittem le neki a játszótérre. Leültem a szokásos padomra, miközben intettem a lent lévő szülőknek, akiknek nagy része anyuka volt, majd figyeltem kislányomat, amint hatalmas mosollyal az arcán rohangált fel s alá a mászókák között. Hintázott a barátaival, fogócskáztak, bújócskáztak és még rengeteg játékot játszottak, én meg teljesen elmerültem ennek csodálatában, mert észre sem vettem, amint valaki közeledett felém. A következő pillanatban, annyit érzek, hogy valaki megpöckölte az arcomat, miközben így szólt hozzám:
   - Örülök, hogy látlak haver! - hallottam meg ismerős hangját és miközben kezemet az arcomra tettem, felpillantottam a hang tulajdonosára és egy hatalmas mosoly terült el az arcomon.
   - Te mi a fenét keresel itt? - álltam fel, miközben boldogan öleltem magamhoz régen látott barátomat.
   - Éppen erre volt dolgom és gondoltam meglátogatom a legjobb barátomat, de ha nem örülsz nekem, akkor el is mehetek - mondta nevetve és kezdett elhúzódni tőlem.
   - Na, azt próbáld meg - nevettem vele én is. - Tudod jól, hogy mindig örülök neked - mosolyogtam rá. Miután elengedtem, leültünk a padra és beszélgetni kezdtünk.
   - Mi van veletek? Régen beszéltünk, de részben az én hibám, mert semmi időm nem volt mostanában és azt sem tudom már hol áll a fejem.
   - Ne mondj már ilyeneket HoSeok! - kezdtem el vitázni vele. - Én is ugyanúgy hibás vagyok, én sem kerestelek, de most itt vagy, szóval bepótoljuk az elmúlt időt.
   - Az jó lenne. Na meg egy fiús este is jó lenne már, mert hulla vagyok - elkezdte játszani a szenvedős gyereket, hátradőlt a padon és hátra döntötte fejét. - Amióta JiMin megszületett, alig aludtam valamit és nagyon sok időnket elveszi YunSeoval, de imádjuk azt a kislányt - a mondat végére egy hatalmas mosoly került az arcára. - Nem hittem volna, hogy ennyire odaleszek egy másik nőért is, YunSeo után - mondta kuncogva. - Néha már féltékeny a saját lányára, mert annyit foglalkozom vele, de YunSeo, a világ legjobb édesanyja. Hihetetlen. Minhiehez tudnám hasonlítani. Amikor megláttam, hogy ti Minhievel mennyire örültetek Hyunanak, nem bírtam magamat elképzelni apaként, sőt, sosem gondoltam volna, hogy valaha is apa leszek. Rohadtul féltem ettől az egésztől, de már lassan másfél hónapja, hogy apa vagyok és úgy érzem boldogulok, de ezt mind neked köszönhetem Nam - lökött meg kissé vállával.
   - Én nem tettem semmit sem HoSeok.
   - Dehogynem. Kit hívtam fel az első éjszaka után, hogy mégis mi a fenét tegyek a gyerekkel, ha nem alszik?! YunSeo, teljesen ki volt merülve a szülés után, így muszáj volt nekem gondoskodni a kislányról. Rengeteg dolgot tettél értünk Nam, csak nem akarod beismerni, mert túl szerény vagy.
   - Szerintem a szerénység és én, két külön világban élünk - kuncogtam el magam.
   - Hát lehetséges - kezdett el ő is nevetni. - Na, most te meséljél - nézett rám kíváncsi szempárral.
   - Nincsen semmi különös. Múlthéten elballagott az osztályom, előtte való héten, vakbél gyulladása volt Hyunanak, de szerencsére időben vittük be a kórházba, szóval semmi baja nincsen mára - mutattam a mászóka felé, ahol az éppen az előbb említett, mászik felfelé. - SeoYun szerelmet vallott, jobban mondva én jöttem rá, de ez nem lényeges. Nagyjából ennyi - vontam vállam, majd barátomra néztem.
   - Mi az, hogy SeoYun szerelmet vallott? Nem mondtad el neki, hogy te nem érzel iránta semmit?
   - Már az elején tisztáztam vele, de tudod milyen, főleg, hogy konkrétan több mint tíz éve ismerjük már egymást és hát ami az első volt, azt sosem felejti el az ember. De megbeszéltük, vagyis én elmondtam, hogy mit gondolok róla, eléggé rosszul fogadta, de azóta is beszélünk, szóval nincs harag közöttünk.
   - Ennek örülök, mert ha te egyszer azt érzed, hogy valaki haragszik rád, addig hajtasz, míg az illető meg nem bocsájt, vagy összeroskadsz.
   - Túl jól ismersz - mosolyogtam rá barátomra.
   - HoSeok bácsi!! - hallottuk meg hirtelen kislányom hangját, aki a mellettem ülő férfi felé futott, majd a következő pillanatban már az ölében is volt, miközben szorosan átölelte.
   - Szervusz Hercegnő! Hogy vagy? Milyen a suli? - kérdezte mosolyogva, miközben szemügyre vette lányomat. - Mennyit nőttél mióta utoljára láttalak! - ámuldozott barátom.
   - Mindjárt hét éves leszek - mondta büszkén Hyuna. - Képzeld, már megkaptam az ötödik piros pontomat és azért kaptam egy matricát, abból meg van már négy - mutatta ujjacskáival, mennyi is van neki.
   - Olyan sok? Nagyon ügyes vagy. Apukád büszke lehet rád, hogy ilyen okos kislánya van - kacsintott Hyunara HoSeok. Mosolyogva figyeltem őket, miközben Hyuna elfogyasztotta az uzsonnáját és hallgatta barátom beszámolóját nemrég született kislányáról. - Majd ha lesz időtök, akkor látogassatok el hozzánk és meg is nézhetitek élőben, de addig ezt a képet megmutatom róla - mondta büszkén barátom, és előhalászta telefonját, aminek háttérképe a kislánya volt.
   - De aranyos - mondta mosolyogva Hyuna.
   - Tisztára olyan, mint te gyerekként - kuncogtam el magam a kép láttam. - De hihetetlenül gyönyörű.
   - Nem én vagyok a leggyönyörűbb? - nézett rám kislányom.
   - Nekem mindig is te leszel a leggyönyörűbb, de HoSeok bácsi kislánya is az.
   - Jó, ez igaz.
   - Nem jössz fel egy picit HoSeok?
   - De csak egy picit, mert várnak haza.
   - Nyugi nem fogunk elrabolni - kezdtem el nevetni, majd mind a hárman elindultunk haza. A lakásban elhelyezkedtünk az étkezőasztalnál és egy kis nassolnivalót készítettem elő, miközben Hyuna kihozta a szobájából a füzetét, amiben a matricákat gyűjtik és megmutatta, mennyi is van már neki, és még mennyi kell a következőhöz. Mesélni kezdte mennyi mindent tanult a suliban, mennyi barátja van és csak beszélt, és beszélt. Mikor HoSeokkal van kislányom, mintha szófosása lenne, mert be nem állt a szája és ez nagyon vicces volt. Nagyban beszél Hyuna, mikor is megszólalt a csengő, majd kislányom elviharzott, hogy kinyissa azt.
   - Jin oppa! - hallottam meg boldog hangját, majd az ajtó felé néztem és láttam, amint Jin felkapta a földről kislányomat hatalmas mosollyal az arcán.
   - Látom már, semmi bajod nincsen, úgy ficánkolsz. Hol van apukád?
   - Bent az étkezőben, HoSeok bácsival - mikor ezt Hyuna kimondta, Jin arca teljesen megváltozott. Olyan értetlen fejet vágott és mintha csalódott is lett volna? Nem tudom, de furcsa volt. Ahogy bejött Hyunaval a karjában, egyből felálltam és odamentem hozzájuk.
   - Szia Jin - köszöntöttem mosolyogva barátomat.
   - Szia. Sziasztok - biccentett HoSeok felé.
   - Oh tényleg. Jin, hadd mutassam be a legjobb barátomat HoSeokot. HoSeok, ő itt Jin. Nemrég költözött ide, a mellettünk lévő lakásba - mutattam be két barátomat mosolyogva egymásnak.
   - Nagyon örülök Jin. Jung HoSeok vagyok, Nam, legjobb barátja - nyújtotta jobbját Jin felé.
   - Részemről a szerencse. Kim SeokJin - rázott kezet barátommal, majd felém fordult. - Bocsánat, hogy megzavarlak titeket, csak tegnap itt hagytam valamit és...
   - Az, az én szobámban van. Mindjárt hozom - mondta lelkesen kislányom és oppa-ja letette a földre, majd el is tűnt a szobájában.
   - Kérsz valamit? - kérdeztem, ahogy a konyhába mentem.
   - Nem köszönöm, otthonról jövök, szóval... Istenem, NamJoon! Hányszor mondjam még el, hogy a gázt mindig zárd el és ha kell ellenőrizd többször - oktatott ki, miközben elzárta a gázt, amit elfelejtettem. - Azt akarod, hogy gázmérgezést kapjatok Hyunaval? - nézett rám kissé idegesen, de közben kezét letette a pultra, ami inkább a tűzhely volt, így szépen beletenyerelt. - A jó büdös... - fojtotta magába káromkodását, miközben a csaphoz lépett, hogy betegye kezét a hideg víz alá.
   - Jól vagy Jin? - álltam mögé és kezét betoltam a víz alá, hogy elmúljon a fájdalom.
   Nem kaptam választ, csupán csak egy bólintást, miközben fejét kissé lehajtotta. Csak álltunk ott, mintha az idő megszűnt volna körülöttünk, semmi sem volt, csak mi és ez furcsa volt. Ahogy ott álltunk, valami átjárt a testemet, valami furcsa borzongás, de egyben kellemes érzés is.
   - Szerintem.. már jó lesz - szólalt meg végül barátom, ami kizökkentett elmélkedésemből.
   - Öhm.. igen - zártam el a csapot, majd elhúztam onnan kezét, és az egyik konyharuhát a tenyerére kezdtem kötni. Ahogy a kezét fogtam, megint furcsán éreztem magamat és nem tudtam ezt megmagyarázni magamnak. Miért reagálok mostanában így, csupán csak érintésekre?
   - Köszönöm - mondta halkan, majd elhúzta kezét ellépett tőlem, és Hyuna pont ebben az időben jött ki a szobájából. - Köszönöm Tündérkém. Ezt kerestem - mosolygott rá a kislányra és megsimogatta arcát.
   - Jin oppa, mi történt a kezeddel? - kérdezte aggódva kislányom.
   - Semmi, csak volt egy kis baleset, de nem kell aggódnod - mosolygott továbbra is. - Akkor én haza is megyek. Köszönök... mindent. Sziasztok - köszönt el tőlünk, majd elindult a bejárati ajtó felé, én meg utána indultam.
   - Vasárnap ráérsz? - kérdeztem hirtelen.
   - I-igen, miért? - fordult felém.
   - Esetleg elmehetnénk valahova. Hyunanak megígértem, hogy valamikor elmegyünk az állatkertbe, és gondoltam jöhetnél te is.
   - Ez igazán kedves tőled - mosolygott rám és pirult el kissé. - Elfogadom a meghívást.
   - Akkor még holnap beszélünk.
   - Rendben. Szia - mondta, majd kinyitotta az ajtót.
   - Szia - köszöntem el én is, majd becsuktam utána az ajtót. Visszamentem kislányomékhoz, de csak HoSeokot találtam. - Hyuna?
   - A szobájában. Viszont szerintem én is megyek. YunSeo, már biztos vár.
   - Bocsánat, hogy elraboltam az idődet.
   - Nem raboltál el semmit - mondta nevetve. - Majd még beszélünk - mondta és a bejárati ajtóhoz mentünk. - Jah, és egy jó tanács, ha elfogadod tőlem.
   - Mi lenne az?
   - Nyisd fel a szemed - mondta mosolyogva, majd kilépett az ajtón, miközben intett nekem és elment. Értetlenül néztem utána és csak az a mondat járt a fejemben.
   Nyissam fel a szemem??