4.fejezet

   - Nyugodj meg NamJoon - hallottam Jin megnyugtató hangját, már vagy századjára. - Minden rendben lesz vele.
   - Tudom jól, de rohadtul aggódom érte - járkáltam tovább, ahogy azt az elmúlt órában is tettem. Amióta csak bevitték nem voltam magamnál, mindenkit megkérdeztem, mit tudnak róla és mikor láthatom végre, de senki sem tudott semmit. - Négy éve is itt voltunk... - mondtam elhaló hangon, ahogy megálltam a hatalmas folyosó közepén.
   - Négy éve? - hallottam, amint feláll a székről és közeledett felém. - Mármint Minhie..
   - Igen - sóhajtottam. - Itt halt meg - vakartam tarkómat és csak a padlót bámultam. Újra sétálni kezdtem fel s alá a folyosón, hátha gyorsabban telik az idő, de semmire sem mentem vele.
   - Nam...
   - Nem akarok most róla beszélni! - szakítottam félbe. - Az a fontos, hogy Hyuna rendben legyen - egyenesedtem ki, majd leültem a székre és próbáltam logikusan gondolkodni, de felcsengett bennem ismételten kiáltása.

   - Papa!! - hallottam meg Hyuna hangját a szobájából és kővé dermedtem.
   - Kicsim! - engedtem el egyből Jint és rohantam a szobájába. Amint a szobába léptem kislányomat olyan állapotban pillantottam meg, amilyenben még sosem láttam. Összegörnyedve feküdt a bal oldalán, szorosan nyomta a csípője feletti részt, sírt, szinte üvöltött a fájdalomtól. - Mi a baj Életem? - mentem oda hozzá és megpróbáltam kicsikarni belőle baját.
   - Nagyon fáj! - sírta és a kezére pillantott, ami bal oldalán volt, ekkor csak egy dologra tudtam gondolni. Kórház. Felkaptam az ágyból, kabátommal együtt, majd siettem ki a szobából, egyenesen az előszobába, ahol gyors tempóban kaptam fel cipőmet. Jin, mintha értene mindent, úgy loholt utánam, amint leintettem egy taxit és utasítottam, hogy villámsebességgel menjen a kórházban. Pillanatok alatt ott voltunk, a recepción egyből elmondtam mi Hyuna baja, egy orvos jött, aki elvette tőlem és már vitték is be a műtőbe. Csak néztem, ahogy elvették tőlem a kislányomat, aki üvöltött a fájdalomtól, én meg nem tehettem semmit. Néhány papírt kitöltöttem, de többre nem voltam képes, így csak annyit kértem, hagyj legyek azon a folyosón, ahol műtik és most ott voltam.

   Átéltem újra azokat a keserves pillanatokat, szinte éreztem, ahogy a szívem darabokra tört, félve, hogy most már tényleg egyedül maradok. Örökre. Csak ültem a széken, fejemet tenyerembe ejtettem és próbáltam megakadályozni az újabb sírógörcsöm és pánikrohamom kirobbanását. Nem akartam elveszíteni. Csak ő maradt nekem. Szükségem volt rá. Hallgattam a bent zajló folyamatokat, azt hogy éppen melyik nővérre volt szükség, milyen altatót adjanak a bizonyos betegeknek. Mindent újraéltem amit nem akartam, felkavarodtak bennem az érzelmek, a szívem feszített, a levegőt kapkodtam és csak vártam egy biztató hangra ami végre megnyugvást ad számomra, de tudtam arra még várhattam egy jó darabig. A szívemen lévő teher ismételten visszatért, újra erősen nyomta lüktető szervemet, ami próbált erősebb és kitartóbb lenni, de ez most sokkal súlyosabb nyomás volt, mint azt várta. Egyre nehezebbé vált minden egyes mozdulat, még ahhoz sem volt erőm, hogy arrébb tegyem a kezem vagy a lábam, minden életerő elveszett belőlem mikor Hyunat bevitték. Teltek a fájdalmas órák egészen addig, míg lábra nem álltam és ismételten sétálgatni nem kezdtem a hatalmas területen. Bárcsak kijönne végre valaki aki ígéretes hírekkel tud nekem szolgálni, és mintha könyörgésemet meghallotta volna valaki, nyílt is ki az egyik ajtó, melyen egy nálam csupán három-négy évvel idősebb férfi lépett ki, akivel egyszer már találkoztam.. régen.
   - Kim NamJoon? - hallottam meg nevemet, mire a hang tulajdonosa felé tekintettem.
   - Dr. Park JiMin? - néztem rá értetlenül.
   - Mi járatban erre? - kérdezte kedvesen, miközben kezet ráztunk. - Hogy van a kislánya, Hyuna? - mosolygott rám.
   - Éppen miatta vagyunk itt - mutattam Jinre és magamra. - Vakbélgyulladása van.
   - Várjon egy pillanatot - rázta meg a kezét. - Az a kislány bent Hyuna?
   - Igen.
   - Rengeteget változott mióta utoljára láttam. De gondolom nem erre kíváncsi. A műtét sikeres volt, éppen a nővérek látják el a varratokat, kevesebb mint tíz perc múlva már bent lehet nála - tette biztatásképpen karomra kezét.
   - Köszönöm - mosolyogtam rá és sikerült kissé megnyugodnom.
   - Nekem most mennem kell, de kérem adja át üdvözletemet a kislánynak és azt is hogy nagyon bátran viselkedett ah altatásnál.
   - Mindenképpen.
   - Viszlát - köszönt el majd el is tűnt a folyosón. Megkönnyebbülten rogytam rá a székre és sóhajtottam fel. Fejemet belehajtottam tenyerembe és eltűnt a súly a szívemről, végre megnyugodhattam. Megéreztem, amint egy tenyér telepedett a vállamra és felnéztem tulajdonosára, aki rám mosolygott. Még várnunk kellett néhány percet, mire az egyik nővér odajött hozzánk és elkísért minket Hyuna szobájába, ahol az előbb említett éppen aludt. Leültem az ágya mellé és megfogtam aprócska kezecskéjét, miközben figyeltem, ahogy aludt. Egyszerűen gyönyörű volt és annyira ártatlan. Nem tudtam Jin mit csinált éppen, mert tekintetemet nem vettem le a kislányomról, mivel még mindig aggódtam érte. Lehet jól sikerült a műtét, de nem lehetett tökéletes és ki tudja, lehet éppen akkor fog bekövetkezni valami amikor nem figyelek oda, azt meg sosem bocsájtanám meg magamnak. Két kezemet letettem az ágyra, pontosan kicsiny teste mellé, ráhajtottam a fejemet, miközben kezét még mindig fogtam és simogattam. Éreztem, ahogy a szemeim egyre nehezebbé váltak, mintha beton súlyúak lettek volna, úgy akartak lecsukódni, én meg nem bírtam kinyitva tartani őket.
    Álmomban sok minden a szemem elé tárult. Egy lágy kellemes dallam kúszott a fülembe végig, melynek hatására elém tárult életem minden egyes boldog pillanata gyerekkoromtól kezdve. A nap, amikor járni tanultam, azután az amikor már dadogva beszéltem és szüleim arcán hatalmas mosoly terült el, mert boldogok voltak. Boldoggá tettem őket akkor és most. Emlékszem, amikor az első értelmes szavakat, szókapcsolatokat mondtam el, azokat a mosolyokat sosem fogom elfelejteni. Igazán büszke szülőknek mutatkoztak, és ma is azok voltak. Anyám minden pillanatomat felvette, így könnyen vissza tudtam nézni, milyen is voltam gyerekként és eléggé sokszor nevettem magamon, hogy szinte semmit sem változtam azóta. Ugyanolyan ügyetlen és idióta voltam, mint régen és egyáltalán nem érdekelt, hogy ilyen voltam, mivel ezért szerettek az emberek. Ezért szerettek a barátaim, akikből igazán csak egy maradt meg, Hoseok. A legjobb barátom volt a középiskola óta, és a kapcsolatot azóta is tartottuk, igaz kevesebbet találkoztunk, mivel mind a kettőnknek családja volt, neki nemrégen született egy kisfia, így nagyon el volt foglalva vele, de megígérte, amint hozzászoktak az új helyzethez a feleségével, elmehetek hozzá Hyunaval és akkor megismerhetjük az új jövevényt. Nagyon hiányzott már egy kiadós beszélgetés, mert sok minden történt mind a kettőnkkel, mióta utoljára beszéltünk. Hiányzott az én legjobb barátom, de tudtam, a mi barátságunk örökre szólt, mivel mindent átvészeltünk együtt, és bármikor számíthattunk a másikra. Ha most felhívnám, hogy jöjjön ide, mert mindenkinél jobban szükségem van rá, egy órán belül itt lenne, mert tudta jól, fordítva én is megtenném érte. Imádtam azt az embert, ahogy minden kedves barátomat, bár ők nem mutatták ezt ki nagyon felém, de nekem itt volt anya, Hoseok és Hyuna. Rajtuk kívül nem volt másra szükségem és.. most Jin is belekerült a képbe. Amióta csak itt van, megváltoztatta a dolgokat. Nem tudtam, hogy tudott rávenni, de egyszerűen kimondtam neki mindent, amit még a legjobb barátomnak sem mondtam el, de ő.. valahogy olyan hatással volt rám, hogy egyszerűen megbíztam benne minden ismeretség nélkül. Fontos lett az életemben. Mióta csak találkoztunk, az életem száznyolcvan fokos fordulatot vett, mintha kicseréltek volna. Úgy voltam boldog, hogy tényleg annak éreztem magam. Talán azért éreztem így, mert végre kimondtam olyan dolgokat, amiket sosem tettem volna meg, de egy pillanatot vagy mondatot sem bántam meg. Örültem, hogy végre kimondhattam őket.

   Ahogy a fülemet simogató kellemes hang elhalt egy másik lágy és édes hang váltotta fel, mire csak szemeimet lassan kinyitottam. Egy kezet pillantottam meg a mellettem fekvő test combján, amint azt simogatták. Ahogy feljebb vezettem tekintetemet egy arcot látók kirajzolódni magam előtt, és először nem is tudtam kit néztem ennyire, majd rájöttem, kié az a csodálatos mosoly. Figyeltem, ahogy kislányommal foglalkozott és az előbb említett édes nevetését hallhattam. Elmosolyodtam, és melegséggel töltött el a tudat, hogy valaki akkor is vigyázott rá, amikor én éppen aludtam. Lassan emeltem fel fejemet az ágyról, mire kislányom arca felragyogott és nyújtotta felém mind két karját, hogy végre megölelhessem. Erősen öleltem magamhoz, egyetlen kincsemet, de nem túl szorosan, hogy ne okozzak neki fájdalmat, de egyszerűen boldog voltam. Mikor elengedtem, megcsókoltam gyönyörű arcát és megsimogattam haját.
   - Mikor ébredtél Tündérem? - kérdeztem, miközben kezét simogattam.
   - Már egy jó ideje fent vagyok - felelte mosolyogva.
   - Majdnem fél órája ébren van már - pontosított Jin, mire csak elkerekedett a szemem.
   - Fél órája? Miért nem ébresztettél fel Jin? - förmedtem rá szomszédomra, aki döbbenten figyelt engem és éppen a megfelelő szavakat kereste válaszomra.
   - Én kértem meg - hallottam meg egy hangot.
   - Tessék? - pillantottam a hang ártatlan tulajdonosára.
   - Én kértem meg Jin oppát, hogy ne ébresszen fel, mivel mostanában nem aludtál annyit, amennyit kellett volna és nagyon fáradt is voltál. Azt akartam, hogy pihenjél. Az én hibám. Ne Jin oppát hibáztasd. Akire haragudni kell az én vagyok! - mutatott magára a "tettes", de látszott szemeiben, hogy a könnyek már gyűlni kezdtek.
   - Jajj Kincsem - öleltem magamhoz és puszikkal halmoztam el arcát. - Ne sírj kérlek - kezdtem el arcát simogatni és néztem szemébe. - Nem haragszom egyikőtökre sem, csak nem akarok egy percet sem nélküled tölteni - cirógattam bőrét. - Nagyon szeretlek Életem - csókoltam arcon és magamhoz öleltem.
   - Én is szeretlek Papa, de ne félts ennyire. Nem lesz semmi bajom, főleg, ha Jin oppa közelemben van - mondtam és egy puszit kaptam tőle.
   - Értettem Kisasszony - mosolyogtam rá. - Amúgy nagyon szépen énekeltél - dicsértem meg.
   - De én...
   - Igen Hyuna. Gyönyörűen énekeltél. Mondta, hogy nagyon szeret énekelni, így megkértem, hogy énekeljen nekem egy dalt - mondta lelkesen Jin mosolyogva.
   - Megkeresem az orvost, hogy mikor mehetünk haza és mit ehetsz és mit mit nem - érintettem meg ajkaimmal homlokát, majd felálltam az ágya mellől.
   - Én gyorsan hozok neked valami ételt, mert nem vagy valami jó színben - mondta egyenesen nekem Jin és felállt a székről ő is, majd kiment a szobából.
   - De..
   - Papa, ne aggódj értem. Úgyis fáradt vagyok, alszom még egy kicsit. Azalatt biztos nem történik velem semmi sem - mosolygott rám kislányom és már be is gubózta magát a takaróba, majd el is aludt. Mosolyogva figyeltem, majd hagytam el a szobáját és kerestem meg az egyik nővért, hogy mit lehet tenni Hyunaért. Mikor kaptam egy kevéske innivalót, hogy valami folyadékhoz hagyj jusson elindultam a megfelelő szoba felé, amikor is az ismerős dallamot és hangot meg nem hallottam, de.. ez nem Hyuna hangja volt, hanem... másé. Óvatosan tekintettem be a szobába és megpillantottam Hyunat, amint mosolyogva az oldalán feküdt, kezét fogták és simogatták arcát, miközben altatódalt énekeltek neki, ami.. Minhieről szólt.

Cheoeum dangsineul mannatjyo  (Mikor először találkoztunk)

Mannaja maja uleotjyo (Én olyan sokat sírtam)

Gibbeoseo geuraetneunji (Ennyire boldog voltam?)

Seulpeoseo geuraetneunji (Vagy rosszul éreztem akkor magam?)

Gieokdo naji anneyo (Nem emlékszem már arra az időre)

Deuril geosi eobseotgie (Nem tudtam neked semmit sem adni)

Geojeo batgiman haetjyo (Csak egyre többet fogadtam el)

Geureogodo geuddaen gomaumeul molratjyo (Még mindig nem tudom, hogy lehetnék hálás)

Amugeotdo moreugo sala watneyo (Egész eddig túl szabadon éltem)

Eomma ireumman bulreodo (Anya. Ha téged szólítalak)

Wae ireohge gaseumi apeujyo (Miért kezd el így fájni a szívem?)

Modeungeol jugo deo juji mothae (Olyan sokat adtál nekem, nem tudsz már többet adni)

Aswiwo haneun dangsingge (De mégis sajnálkozol emiatt)

Mueoseul deuryeoya halji (Mit adhatnék neked cserébe mindenért?)

Eomma naui eomeoni (Anya. Én édes, drága édesanyám)

Wae ireohge nunmuli najyo (Miért folynak le könnyek az arcodon?)

Gajang sojunghan nuguboda areumdaun (Olyan drága vagy. A legszebb ezen a világon)

Dangsinui naui naui eomeoni (Te vagy az. Az én drága anyám)

Cheoeum dangsinui moseubeun gieokhalsu eobjiman (Lehet nem emlékszem, milyen voltál, mikor először megláttalak)

Majimak moseubeun jukneun nalggaji gieokhagetjyo (De az utolsó pillanatomig emlékezni fogok rád)

Nae modeun mam dahae saranghabnida (Szívem mélyéből. Örökké szeretni foglak)

Eomma ireumman bulreodo (Anya. Ha téged szólítalak)

Wae ireohge gaseumi apeujyo (Miért kezd el így fájni a szívem?)

Modeungeol jugo deo juji mothae (Olyan sokat adtál nekem, nem tudsz már többet adni)

Aswiwo haneun dangsingge (De mégis sajnálkozol emiatt)

Mueoseul deuryeoya halji (Mit adhatnék neked cserébe mindenért?)

Eomma naui eomeoni (Anya. Én édes, drága édesanyám)

Wae ireohge nunmuli najyo (Miért folynak le könnyek az arcodon?)

Gajang sojunghan nuguboda areumdaun (Olyan drága vagy. A legszebb ezen a világon)

Dangsinui naui naui eomeoni (Te vagy az. Az én drága anyám)

Dangsinui naui naui eomeoni (Te vagy az. Az én drága anyám)

   Amikor a dal végéhez ért, csak tátott szájjal álltam az ajtóban és néztem őt, mert hihetetlen volt, amit az előbb csinált. Ismertem a dalt. Nagyon is jól ismertem. Hyuna kicsiként sokat énekelte, én tanítottam meg neki, így kívülről fújtam a szövegét, de teljesen más volt tőle hallani, mint kislányomtól. Figyeltem, ahogy simogatja az alvó gyermek ártatlan arcát és mosolyogva nézi őt, mintha csak megigézte volna és képtelen elszakadni tőle. Nem gondoltam volna, hogy a helyes arcvonások, ilyen csodálatos hangot rejtenek, de sok meglepetést hozhat még nekem ez a helyes arcocska. Lassan léptem be a szobába, mire az énekes felkapta fejét és rám nézet.

   - Oh NamJoon. Nem is vettelek észre - mosolygott rám zavarodottan és egy aprócska pír szökött arcára.

   - Gyönyörűen énekelsz - mondtam, ahogy letettem a beszerzett dolgokat a kis asztalkára, majd megálltam Hyuna mellett és megsimogattam arcát. - Ő kérte? Igaz? - mosolyodtam el, ahogy néztem alvó kislányomat.

   - Igen. Mondta, hogy sokat énekelted neki kiskorában, és ez az egyik kedvence.

   - Azóta éneklem neki, amióta csak megszületett, de.. az utóbbi időben elmaradt - sóhajtottam és odaléptem a kis asztalhoz, hogy az egyik üdítőt odaadhassam Jinnek. - Kapd el - mondtam, miközben feléje dobtam a vizes flakont, amit ügyesen el is kapott.

   - Köszönöm - mondta, majd lassan beleivott.

   - Jin - mentem oda az ágyhoz és leültem rája. - Kérdezhetek valamit? - fordultam felé.

   - Persze - mosolygott rám és rátekerte a kupakot az üvegre.

   - Te énekeltél, amikor aludtam, igaz? - kérdeztem és belenéztem szemébe. Egy pillanat alatt esett kétségbe, minden gondolata ott volt a tekintetében, így könnyen tudtam olvasni belőle.

   - Igen.. - ismerte be egy kis idő elteltével.

   - Mi volt az a dal? Nagyon gyönyörű volt - mosolyogtam, mire rémülten tekintett rám, mintha valami olyasmit kérdeztem volna, amit nem lett volna szabad. Éppen nyitotta volna száját, hogy magyarázkodjon vagy tagadjon, de hirtelen egy dal közbevágott. Kezét egyből a zsebébe mélyesztette és halászta elő mobilját.

   - Bocsánat, de ezt fel kell vennem - szabadkozott, miközben felállt a helyéről és elindult kifelé a szobából. - Szervusz Drágaságom - hallottam meg hangját, és éppen elkaptam arcát még, mielőtt eltűnt volna az ajtóban. Mosolygott. Kimondottan boldog volt. Drágaságom? Az meg ki lehet? A barátnője? Esetleg a felesége? De biztos nem lehetett a felesége, mert akkor nem élt volna egyedül. Kissé zavarosak voltak ezek a dolgok Jin körül, de nem minden tartozott rám, ami vele kapcsolatos. De amúgy egyáltalán van valakije Jinnek? Sosem mesélt a családjáról, eddig csak annyit tudtam róla, hogy olyan családból származott, ahol a szülei nem nagyon foglalkoztak vele, így biztos nehéz gyermekkora lehetett, de.. azután semmi és eléggé kíváncsi voltam. Nagyon titokzatos volt számomra Jin és meg akartam fejteni minden titkát. Ahogy gondolkodtam, észre sem vettem, de közben bejött Dr. park JiMin és elmondott mindent a műtéttel kapcsolatban, hogy mire kell ezek után figyelnem és hogy a héten itt kell maradnia Hyunanak. Nem nagyon örültem a gondolatnak, hogy kislányom itt lesz, de azt kellett tenni, amit az orvos mondott. A nap hátra lévő részében, ami már nem volt valami sok nem is láttam Jint, éppen akartam szólni neki, de még mindig a telefonon lógott és állandóan beszélt, szinte a szavába nem lehetett vágni. Vártam, hogy végre befejezze és beszélhessek vele, mert nem akartam kislányomat egyedül hagyni, így gondoltam megkérem Jint, hogy maradjon itt vele, amíg otthon összeszedek pár dolgot Hyunanak és magamnak, de ha végig azon a kütyün fog lógni, akkor várhatom a segítséget. Végül sikeresen leszakadt a mobiljáról és visszajött hozzánk, a kis beteg már fent volt és egy kevéske folyadékot juttatott a szervezetébe.

   - Jin, hazaugranék pár dologért, addig itt maradnál Hyunaval? - kérdeztem, miközben kissé nyújtózkodtam.

   - Persze, szívesen - mosolygott rám és leült Hyuna mellé.

   - Nemsokára jövök - nyomtam egy puszit Hercegnőm arcára, majd összeszedtem a cuccaimat és elindultam haza. Fogtam egy taxit, mellyel gyorsabban hazajutott, mintha gyalog vagy tömegközlekedéssel tettem volna meg a távot, de nem akartam Jin terhére lenni, és nem szerettem volna sokáig elmaradni az én Kincsem mellől. Mikor hazaértem, Hyuna szobájába vetettem magam, a szekrényéhez léptem és egy táskába kezdtem összeszedni a cuccait. Amint a kellő mennyiségű ruhát összegyűjtöttem, magamnak is pakoltam pár dolgot, majd még betettem pár olyan tárgyat, ami elengedhetetlen volt Hyuna számára. Ilyen volt például a kis plüss kutyusa, amit még Minhie-től kapott amikor megszületett, azóta azzal aludt. Amikor azt éreztem, hogy minden fontos dolgot összeszedtem, visszaindultam a kórházba, ahol már kislányom hatalmas mosollyal várt. Jint nem találtam mellette és elfogott a félelem, hogy itt hagyta egyedül Hyunat, de az említett megnyugtatott, hogy körülbelül fél perccel ezelőtt ment ki a szobából telefonálni. Odahelyeztem mindent a kis beteg mellé, majd szép álmokat kívánva, hagytam őt, miközben ő már aludt. Kilépve a szobából, Jin keresésére indultam, hogy megköszönjem a segítségét, de nem találtam sehol sem. Végül már kezdtem lemondani róla, mikor is meghallottam nevetését és a hang irányába indultam, és meg is találtam az egyik folyosón, amint nagyban beszélgetett valakivel. Ahogy közeledtem feléje, hallottam miről beszélgettek, de úgy tűnt ő nem vett észre, mert tovább beszélt.

   - Tudom jól, hogy nem szabad, de nem ismered, ahogy én. Teljesen más az egész és.. jól érzem magam - hallottam őszinte hangját és mintha pirulni is kezdett volna. - Tudom, hogy te mindig ott leszel nekem. Köszönöm. Nagyon szeretlek Kookie - mondta mosolyogva és itt megálltam.

   Kookie? Az egy.. 

   Ezt a dalt énekelte Jin a kórházban :3 Én nagyon megszerettem :3 Egyik nagy kedvencem :3