3.fejezet

   Furcsa volt hallani Jin szavait, de nem akartam beleártani magamat a magánéletében, mégsem hagyott nyugodni a gondolat, hogy esetleg bántalmazták az előző házában. Sokszor gondoltam arra, hogy felhívom és megkérdezem tőle a dolgokat, de semmi jogosultságom nem volt arra, hogy kérdezősködjek olyan dolgokról, melyek nem tartoztak rám. Lassan egy hete, hogy a szomszédunk lett Jin és majdnem minden este nála vacsoráztunk, amit olyan szempontból furcsálltam, hogy ennyire befogadó képes, mert túlságosan barátságos volt mindenkivel és nem akartam megbántani azzal, hogy felnyitom a szemét, mennyire is egy önző világban éltünk. Elképesztően aranyosnak találtam férfi létére, mert ahogy a gyerekekkel bánt, olyan kedves és édes volt, mintha nem egy felnőtt embert láttam volna lelki szemeim előtt, hanem egy kis kamaszt vagy éppen egy kisfiút, de Jin egyáltalán nem volt az. Jin maga volt a megtestesült férfiasság. Annyira karizmatikus volt, olyan kisugárzása volt, hogy döbbenten álltam néha előtte, mert ha az ember ránéz Jinre akkor egy kiskamaszt látott maga előtt, de ha jobban megfigyelte, akkor rájött, hogy koránt sem volt igaza, mivel ő sokkal erősebb, bátrabb és talpraesettebb volt, mint például én. Egyszerre volt valakinek a támasza és az az ember, akinek vigasztalásra volt szüksége. Sokszor éreztem azt, hogy Jin mondani akart valamit, de nem bírta szavakba foglalni a gondolatait, így próbálgattam kihúzni belőle a szavakat, de inkább csak lerázott, hogy semmi fontosra nem gondolt. Érdekesnek és egyszerre furcsának is találtam, hogy Jin szinte alig mesélt magáról vagy a családjáról, esetleg a barátairól, közben pedig mindenre kíváncsi volt, ami Hyunaval vagy velem kapcsolatos volt. Pontosan tudta egy hét után, melyik nap hánykor végeztem, hogy Hyunaért mikor kellett mennie, szinte mindent tudott rólunk és jól esett, hogy ennyire a szívén viselt minket.
   Ismételten hétfőre ébredtem, amint lenyomtam az ébresztőórát, ami az éjjeliszekrényemen helyezkedett el. Miután az idegesítő hang elhallgatott, kissé visszafordultam hasamra és arcomat belenyomtam a párnába, hogy kissé még lustálkodhassak, mielőtt még felébreszteném kislányomat. Ahogy teltek a percek éreztem, ahogy a szemem ismételten alvásra készül, de nem engedtem neki, így feltápászkodtam kényelmes fekhelyemről és a fürdőbe vettem az irányt. Elintéztem minden reggeli teendőmet, lefürödtem, majd kiválasztottam aznapi öltözékemet, ami egy fekete ingből és farmerből állt, majd amikor ezzel is végeztem, célpontnak kitűztem lányom szobáját. Halkan nyitottam be hozzá, majd odalopakodtam ágyához és leültem mellé. Minden reggel kínszenvedéssel ébresztettem, legalábbis az én részemről, mivel annyira édesen aludt, hogy nem volt szívem megszakítani gyönyörű álmait. Óvatosan megsimogattam arcát és figyeltem, amint összeráncolja szemöldökét és jobban a párnába fúrja arcát, hogy ne zavarja semmi sem.
   - Jó reggelt kis Hercegnőm - simogattam meg aprócska karját és egy puszit nyomtam bőrére, mire lassan kinyitódtak szemei és álmosan rám tekintett.
   - Jó reggelt Papa - mosolygott rám.
   - Készítem a reggelit, addig készülődjél - csókoltam arcon, majd a szobát elhagyva a konyhába vezetett következő utam, hogy valami finom reggelivel lepjem meg életemet. Kinyitottam a hűtőt és elővarázsoltam belőle néhány felvágottat, a vajat, zöldséget, majd vágtam számára két szép szelet kenyeret és elkészítettem neki a fenséges reggelit, egy bögre kakaó kíséretében, ami nála nem maradhatott el. Nem is értem kitől örökölte ezt a kakaó mániáját. Ahogy megterítettem az asztalt kettőnk számára, előkaptam a naptáramat, hogy megnézzem milyen tennivalóim lesz ezen a héten. Miközben a feladataimat rendezgettem a fejemben, számhoz emeltem a bögrét és kiürítettem annak felét, majd nyelvemmel lenyaltam az ajkamon maradt kakaó maradványait. Szégyen, nem szégyen, de én minden napot kakaóval kezdtem és zártam. Egyszerűen nem bírtam a kávét legyűrni torkomon, próbálkoztam már vele, de egyszer sem nyerte el tetszésemet, így már lassan öt éve letettem a kávéról és maradtam a jó öreg kakaónál, amiben sosem kellett csalódnom. Gondolataimból a szék zörgésének hangja zökkent ki, amint Hyuna leült rá és enni kezdett, én meg csak mosolyogva figyeltem.
   - Bajusz Királynő - nevettem, ahogy arcocskájáról letöröltem a kakaó okozta nyomokat, majd hagytam tovább enni, miközben egy hatalmas vigyor terült el az arcán. Miután megreggelizett a szobájába ment, hogy kihozza a táskáját, én addig elmosogattam a tányérokat és tízórait készítettem neki. Mikor végeztem mindennel, a tízóraival együtt az előszobába mentem és elkezdtem öltözni, míg kislányomra vártam. Nem sokkal később csatlakozott hozzám, de már nem mosolygott, mondjuk megértem, mivel hétfő volt és most korábban keltünk, mint ahogy szoktunk, mivel hétre mentem dolgozni, így neki is velem kellett kelnie és hozzászokott, hogy hétkor keltem. Megsimogattam arcát, majd kis kabátocskáját rásegítettem és megpusziltam, mire egy mosoly került arcára. Mintha kissé vörös lett volna az arca, de eléggé sokszor szokott arca kivörösödni a sok nevetéstől és mosolygástól, ezért ennek nem szenteltem nagy figyelmet.
   Megfogtam kezét és elindultunk az iskola felé, Jinnel nem találkoztunk, mivel később szokott indulni. A buszon szerencsére volt helyünk, így ölembe húztam Hyunat és hagytam hagyj bóbiskoljon el az úton, majd úgy vittem be az iskolába Az osztályához vittem és megkönnyebbülten láttam, hogy SeoYun bent volt egy-két gyerekkel még, így ott tudtam hagyni Hyunat, aki egyből felélénkült, amint meglátta barátait.
    SeoYun-nal eléggé keveset beszéltünk azóta, hogy visszautasítottam, de néha-néha egy-két szót váltottunk egymással, de ennyi, semmi több és ez jól is volt így, legalábbis én így éreztem. Otthagytam kislányomat, majd a tanári felé vettem az irányt, összeszedtem a könyveimet, majd elindultam a terem felé és megkezdtem a tanítást.
   Telt-múlt az idő és lassan a harmadik óra, ami nekem a negyediknek számított, elkezdődött, éppen a tizedikesekkel írattam témazárót, így az íróasztalnál ültem, miközben javítottam a végzősös dolgozatait. Olyan szempontból szerettem jobban a tizedikeseket, hogy ők nem használták ki a helyzetet, hogy puskázzanak, miközben én nem figyeltem rájuk, pedig simán megtehették volna, de tudták, hogy akkor az egész osztály szenvedni fog miatta legközelebb. Eléggé összetartó csapatról volt szó, így megbíztam bennük, nem használtál ki a bizalmamat. Pont annak az osztálynak a gyönyörűséges válaszait javítottam, amelyikkel éppen az első órám volt, szóval keresgélnem kellett a pontokat, hogy a kettest elérjék, de nagyon nem tudtak semmit és semmi megoldást nem találtam arra, hogy is motiváljam őket, hogy a minimumot legalább elérjék. Kínszenvedéssel javítottam a harmadik elégtelen dolgozatot, már a fejbőrömet is szétkapartam az idegességtől, mikor kopogtak az ajtón, mire az egész osztály velem együtt felkapta a fejét.
   - Írjatok tovább - szóltam rájuk. - Tessék - szóltam az ajtó felé, mire az nyílni kezdett és megláttam ki is volt a váratlan vendégünk. - SeoYun? - néztem rá értetlenül és letettem a tollat a kezemből.
   - Bocsáss meg, hogy megzavarlak NamJoon, de.. Hyunaról van szó... - kezdte el mondani, bennem meg megállt az ütőér.
   - Mi van vele? - álltam fel egyből és mentem egyenesen felé, miközben érzékelhető volt, hogy a diákok mind minket néznek.
   - Az orvosiban van, nagyon lázas, valószínűleg már egy ideje betegeskedik.. - mondta, de nem vártam tovább.
   - Az osztály befejezi a dolgozatot, és leadja az osztályfőnöknek. SeoYun, küldj valakit a helyemre! - meg sem várva a választ, hagytam el a termet, majd szaladtam egyenesen a tanáriba, ahol felkaptam a cuccaimat, majd a orvosiba mentem, ahol a nővér éppen egy borogatást tett Hyuna fejére, aki az ágyon feküdt betakarva.
   - Papa - hallottam meg halk hangját és egyből odamentem hozzá.
   - Kicsim - simogattam meg arcát. - Hogy vagy? Mi fáj? - kérdeztem aggódva és bőröcskéjét cirógattam.
   - Nagyon melegem van - mondta, alig hallható hangon, majd köhögni kezdett.
   - Jajj Kincsem. Mindjárt hazaviszlek, rendben? - csókoltam homlokon, mire csak egy aprócskát bólintott és lehunyta szemecskéit. A nővér elmondta, hogy egy kis torokgyulladása van és magas láza, így a héten nem is jöhet iskolába. Megfogtam kabátomat, kislányom köré tekertem, majd a karomba vettem és úgy indultam haza vele. Sosem volt még ennyire beteg szegénykém, sőt, alig volt beteg és ha az is volt akkor az esetek legnagyobb részében hétvégén kapott el valamit és hétfőre meggyógyult. Nagyon aggódtam érte, mert nagyon kis törékeny volt drágaságom, így nagyon legyengül szegénykém. Ahogy elindultam Hyuna-val hazafelé, végig simogattam hátat és puszilgattam arcát, de közben ügyeltem arra hogy fel ne ébresszem, mert közben elaludt a karjaimban. Nem szálltam fel vele a buszra, mert annyian voltak, hogy rosszabbul lett volna, így inkább sétáltam vele haza. Ahogy hazaértünk egyből a szobájába vittem és befektettem az ágyába. Alaposan betakartam, majd kimentem a konyhába, hogy borogatást csináljak neki. Nem akartam egy pillanatra sem egyedül hagyni, így siettem vissza hozzá, az én gyönyörűséges Hercegnőmhöz. Leültem az ágyra és óvatosan a homlokára helyeztem a borogatást, hogy lejjebb vigyem a lázát. A hőmérőt betettem a hona alá és vártam, hogy meghalljam a hangot és megtudjam mennyire is súlyos a helyzet. Simogattam kincsem arcát, mire lassan felnyitotta pilláit.
   - Nem akartalak felébreszteni - nyomtam egy csókot orrára. - Hogy érzed magad?
   - Nagyon melegem van - mondta halkan.
   - Tudom, de nemsokára jobban leszel - néztem bele szemébe. - Mióta vagy rosszul?
   - Tegnap előtt kezdett fájni a fejem, de.. azt hittem el fog múlni..
   - Miért nem szóltál?
   - Mert azt hittem jobban leszek. Most... haragszol..?
   - Dehogy haragszom - mosolyogtam. - Aludjál egy kicsit, jó?
   - Jó. Szeretlek papa - mondta egy kis mosollyal arcán.
   - Én is szeretlek Kincsem - csókoltam arcon.
   - Itt maradsz velem? - kérdezte halkan és kezemet fogva, akarta tudtomra adni, hogy maradjak vele egész nap és éjjel.
   - Persze - mosolyogtam és kezét fogva néztem, ahogy elszenderedik.
   Ott ültem mellette és néztem alvó arcát, ami a legaranyosabbak volt a világon és menthetetlenül hasonlított édesanyára. Csodálatos barna haja, mint a gesztenye, selymes akár a selyem és ragyog, akár egy csillag, két aprócska szemöldöke melyek majdnem összeérnek, ha dühösen meredt valakire, gyönyörű ajkai melyeket csak mosolyogni akartam látni és végül két apró szeme, melyekben megannyi szeretett és boldogság lakozott, amit ember el nem tudott képzelni. Hyunaban megvolt minden emberi tulajdonság, amivel rendelkeznie kellett és ki is használta ezeket. Menthetetlenül szerettem ezt a kislányt, aki éppen az ujjamat szorongatta kezével, miközben az igazak álmát aludta. A világ legszerencsésebb hapsia voltam, hogy egy ilyen gyönyörű nővel lehetettem együtt nap mint nap, és ő is ugyan úgy szeretett engem, mint én őt. Egy pillanatot sem bántam meg vele kapcsolatban, nem bántam, hogy egyedül kellett nevelnem, hogy örökölte pár szokásomat, hogy ugyanolyan kakaó mániás, mint én, én ezekre büszke voltam és örültem, hogy ő Kim Hyuna, az én kislányom volt.

   Ahogy ott merengtem magamban, hirtelen a az ajtócsengő hangja zökkent ki ebből az állapotból. Óvatosan elengedem Hyuna kezét, majd halkan, de gyorsan elhagyom a szobát, hogy megakadályozzam a következő csengetés hangját. Kitártam az ajtót és egy döbbent és aggódó emberrel találtam szembe magam, amint keze megakadt, hogy megnyomja a csengőt ismételten.

   - Oh NamJoon. Már azt hittem valami baj történt.. - mondta sóhajtva, megkönnyebbülten. - Elmentem Hyunaért a suliba, de nem volt ott és azt hittem valami baj történt vele, de most már megkönnyebbültem, hogy itthon találtalak - mosolygott rám.

   - Ne haragudj, hogy nem szóltam, csak a feje tetejére állt minden - sóhajtottam, amikor megláttam ki is a váratlan vendégünk. - Azért nem találtad Hyunat a suliban, mert beteg lett és haza kellett hoznom - hajtottam be a bejárati ajtót, hogy semmi hang se szűrődjön be a szobába, ami esetleg megzavarhatná az említett álmait. - Most bent alszik, de nincs valami jól - sóhajtottam és a falnak támasztottam hátamat, miközben orrnyergemet kezdtem masszírozni.
   - Beteg? Jajj szegénykém. Mi baja van? - kérdezte aggódva Jin.
   - Magas láza van és azt mondta a nővér, bent a suliban, hogy torokgyulladása is van valószínűleg. Meg azt, hogy ezen a héten ne is jöjjön többet suliba - fújtam ki a levegőt.
   - Torokgyulladásra tudok egy nagyon jó levest csinálni neki, ami segíthet, hogy hamarabb elmúljon - mondta lelkesen Jin és láttam, amint felcsillan a szeme, hogy főzhet valakinek.
   - Azt lehet megköszönném. Nem vagyok valami jó, az ilyesfajta dolgokba, sőt, a konyhában sem vagyok valami jártas és ezt meg is bántam.
   - Azon könnyen lehet segíteni. Összeszedem otthon a cuccaimat és akkor együtt elkészítjük a levest, meg csinálunk egy kis teát is neki, az is jót fog tenni neki - mosolygott rám bátorítóan szomszédunk.
   - Köszönöm Jin - mosolyogtam rá hálásan.
   - Akkor egy perc és itt vagyok - mosolygott és már a lakása felé vette az irányt.
   - Nyitva hagyom az ajtót, így be tudsz jönni, én bent leszek Hyunanál.
   - Rendben - mondta, amint eltűnt a bejárati ajtóban. Visszamentem a lakásba, nem zártam be az ajtót, ahogy mondtam Jinnek, majd visszamentem Hyuna szobájába és figyeltem tovább, ahogy aludt. Óvatosan átöltöztettem, egy kényelmesebb ruhába, majd kicseréltem a borogatást, de a láza még mindig nem akart javulni, kezdtem nagyon aggódni érte. Ha nem fog javulni az állapota akkor el kell vinnem orvoshoz és tudtam jól mennyire utált odajárni, de muszáj lesz, ha nem lesz jobban. Mikor meghallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó, lassan arcon csókoltam, majd elhagytam a szobát és segítettem Jinnek behozni a cuccokat, amiket ígért.
   Ahogy elkezdtük csinálni a levest, mindent szépen sorban magyarázott el, nem volt valami nehéz, csak a megfelelő sorrendben kellett elkészíteni és kész. Ott álltunk egymás mellett, beszélgettünk, közben pedig fél szemmel végig az ajtót lestem, hátha Hyunanak szüksége volt-e rám. Nagyon aggódtam érte, és tudtam jól, vagyis inkább ezt egy apai megérzésnek mondanám, hogy ez lesz szerintem a legkisebb gond, hogy most lázas. Valamiért nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy csak egy aprócska torokgyulladás és láz ez az egész, hanem valami sokkal több ennél.
   - Ne aggódj. Meg fog gyógyulni - mondta Jin bátorítóan és kicsit oldalba lökött, hogy jobb kedvre derítsen.
   - Tudom, csak még nem volt sosem ennyire beteg - mondtam halkan. - És félek, hogy ez csak a legkisebb gond lesz a héten. Nagyon aggódom érte. Nem érzem magamat mindig biztosnak abban, amit csinálok. Félek, hogy egyszer valamit elrontok és elveszítem őt, vagy elveszik tőlem, mert nem vagyok alkalmas az apaságra. Nekem csak ő maradt. Anyám a város másik végén él, alig találkozunk, a legjobb barátom is valamerre arra tengeti napjait, így teljesen egyedül vagyok. Csak Hyuna az, aki miatt élek van miért küzdenem. Túl sok mindent és mindenkit vett el tőlem a világ, hogy én itt maradjak - kezdtem bele a beszédbe és éreztem, ahogy kicsit megkönnyebbül a vállamon lévő súly, mert végre elmondhattam valakinek a gondjaimat.
   - Sosem leszel egyedül, és szerintem Hyuna semmiért sem engedné, hogy elvegyék tőled, mert ő hihetetlenül szeret és csodál téged. A világ legjobb apukája vagy és ezt nem csak ő állítja így, hanem én is - mondta, én pedig ránéztem. - Látom, mennyire szereted ezt a kislányt, hogy mennyire odavagy érte és hogy mindent megteszel érte. Szerinted, hány apuka hagyta volna ott a munkáját és ment volna haza a kislányával, mert beteg? Szerintem maximum az apák 40%-a az, akik ott hagynák a munkájukat és mennének el a gyerekükért, mert mostanában nagyon munkamániás lett minden ember, és nem érdekli őket a gyerekek sorsa. Nem jó egy olyan családban felnőni, ahol konkrétan csak a dadádat látod naponta és maximum akkor látod a szüleidet, amikor hazajönnek, de az is csak fél pillanatra, mert bezárnak a szobádba, hogy semmi gondot ne okozz nekik. Amikor velük töltesz egy kis időt, megörülsz neki, de amikor már harmadik alkalommal is levegőnek néznek, elveszik minden életkedved és soha többé nem tudsz örülni egy mosolynak sem, csak akkor ha egy olyan személytől kapod, aki tényleg szeret téged - mosolyodott el, ahogy kavargatta a levest és egy kevéske fűszert tett hozzá. Volt egy olyan érzésem, hogy a saját életéről beszélt Jin, hogy milyen is volt az ő gyermekkora, és ez elszomorított. Hogy bírt olyan szülők mellett élni, akik még figyelembe sem vették, hogy mit is érzett a saját gyermekük. Ez borzalmas lehetett.
   - Sajnálom. Ez.. borzalmas lehetett - mondtam halkan, mert fogalmam sem volt, ezek után mit is lehetne mondani egy embernek, mikor először hallod, amint magáról kezd mesélni.
   - Vannak ilyen családok - vont vállat és tovább főzött. - Hogy ismerkedtél meg a feleségeddel? - kérdezte hirtelen, mire a kezemben lévő fűszereszacskót, a pultra ejtettem. - Jajj, ne haragudj! - mondta egyből mentegetőzve. - Nem akartam, ilyen hirtelen megkérdezni, de nem is tartozik rám. Csak véletlenül csúszott ki a számon. Ne haragudj. Tudom, hogy nem nagyon szeretsz beszélni róla, ezért nem is kell válaszolnod. Felejtsd el, amit kérdeztem - mondta legyintve, hogy felejtsük el a témát, én meg elmosolyodtam.
   - A gimnázium első napján szemet vetettem Minhie-re - kezdtem bele a mesébe. - Mindez tizennégy éve történt már. Emlékszem, amint kiöltözött a évnyitó miatt, fehér blúzt és fekete szoknyát viselt egy kisebb magassarkú kíséretében, a haját mindig kibontva hordta, egyedül csak testnevelésen fogta össze. Amikor megismertem, egyből elrabolt a szívemet és amint elegendő bátorságot összegyűjtöttem az egyik szünetben szerelmet vallottam neki, mindezt két hét ismeretség után - kuncogtam el magam. - Természetesen kikosarazott, mondván nem akar kapcsolatot és még nem is ismerjük egymást annyira jól, hogy egy párt alkossunk, ezért ezek után minden egyes nap beszélgettem vele, hogy minél több dolgot kiderítsek róla és ezzel elnyerjem a tetszését - mosolyogtam, ahogy visszagondoltam minden egyes kikosarazásra, de nem adtam fel. - Már első év végén jártunk, mikor már vagy huszadjára utasított vissza, mikor is az egyik nap, emlékszem péntek volt és megkért, hogy kísérjem haza, mert akkoriban eléggé gyakori volt, hogy gimis lányokat erőszakoltak meg, ezért ha nem is kért volna meg, akkor is elkísértem volna. Ahogy sétáltunk hozzájuk, úgy éreztem, nem csak azért akarta hogy hazakísérjem, mert félt, hanem mert valamit akart, így felbátorodva megfogtam a kezét, amit döbbenetesen nem lökött el, hanem még jobban összekulcsolta ujjainkat, így éreztem azt, hogy valaminek a kezdete lesz, ez az aprócska séta. Azután minden egyes nap együtt mentünk haza, a nyáron rengeteget találkoztunk, míg végül a nyár utolsó napján, megtörtént az, amire nagyon vártam. Életem első olyan csókja egy lánytól, akit menthetetlenül szerettem - vigyorogtam, ahogy felidéztem a csókot. - Minhie tökéletes volt, minden értelemben és örültem, hogy őt szerettem és nem mást. Ahogy eltelt a gimi, természetesen nekünk is voltak hatalmas veszekedéseink, leginkább az érettségi időszakban, de mindig megoldottuk valahogy a gondjainkat, aztán végül 21 évesen összeházasodtunk. Gyönyörű volt abban a ruhában, amiben az oltárhoz sétált hozzám, nem szégyellem bevallani, de sírtam amikor megláttam. Soha életemben nem láttam még annyira gyönyörűnek, mint akkor és azt a pillanatot, azóta is magamban őrzöm. Elkezdtünk mind a ketten dolgozni, én akkor kezdtem el az egyetemet, mert nem vettek fel elsőre, így később kezdtem, de nem bántam meg. Ahogy telt az idő, a július közepén egy hatalmas hírrel fogadott, miszerint terhes. El sem tudom mondani, mennyire boldog voltam, amikor igaza volt és nem bírtam kivárni azt a kilenc hónapot, de annyira gyorsan eltelt, hogy mire észbe kaptam már kezemben foghattam, a világ leggyönyörűbb kislányát, Hyunat. Annyira tökéletes volt minden, megvolt mindenen, amire csak vágytam gyerekként, aztán.. - itt elhalkult a hangom és egy nagyobbat nyeltem - aztán történt az a nap. Május eleje volt, jobban mondva május harmadika, Hyuna születésnapja előtt egy héttel, amikor is éppen a vizsgáimra készültem és megkértem Minhiet, hogy menjen el a boltba és hozzon nekem egy kis csokit, mert kellett egy kis cukor adag arra a napra. Ott hagyta velem Hyunat és elindult kocsival, mert anyától kölcsönkértük arra a hétre az övét, mert el akartunk utazni a hétvégére Hyuna születésnapja miatt. Elindult és nem sokkal később, úgy egy óra múlva, megcsörrent a telefon és nem értettem miért is keresnek engem akkor. Felvettem és.. mondták, hogy Minhie balesetet szenvedett.. Azt hittem egy világ dőlt össze bennem akkor, így megfogtam Hyunat és a kórházba siettem vele, miközben anyáékat és Minhie szüleit is értesítettem. Bent a kórházban minden megváltozott. Abban a három napban, amit bent töltöttem, a világ legrosszabb apjának lehetett volna minősíteni, mivel egyáltalán nem törődtem a kislányommal, csak a feleségem lebegett a szemem előtt. Annyira össze voltam zavarodva, hogy semmit sem tudtam, napokon át sírtam, és.. amikor elérkezett az utolsó nap, Minhie megkért, hogy most az egyszer és utoljára, hagyj öleljen meg minket. Kezembe fogtam a kislányomat, odaadtam az édesanyjának, majd befeküdtem mellé az ágyba, úgy öleltem őket. Emlékszem az utolsó szavaira, amikor arra kért, hogy mindenképpen neveljem fel Hyunat, és szeressem helyette is. Nem értettem először miért kért erre engem, de mikor utoljára megcsókolt, majd éreztem, ahogy a karjai engednek szorításából, mindent megértettem. A karjaimban halt meg, de örültem, hogy nem volt egyedül és azokkal az emberekkel lehetett, akiket a világon legjobban szeretett. Ahogy lezajlott a temetés, utána körülbelül egy hónapig depressziós voltam és csak anya és Hoseok, a legjobb barátom volt képes kirángatni ebből az állapotból, azóta pedig én én vagyok. Amit megígértem Minhienek, azt meg is tartottam, csak.. - és elcsuklott a hangom - néha nehéz nélküle. Hiányzik, hogy valaki beszéljen velem, Hyuna is ezt csinálja, de tudod hogy értem Jin - néztem rá. - Hiányzik, hogy mellettem legyen valaki, de.. egyszerűen nem tudok senki másra sem ránézni úgy, hogy ő lesz majd a párom. Nem tudom elengedni őt és ez annyira fáj. Már négy éve, hogy nincsen itt, de mégsem vagyok képes elengedni őt. Tovább kell lépnem, de nem megy. Miattam történt minden akkor. Ha nem küldtem volna el a boltba, akkor még mindig itt lenne. Ha én mentem volna el, akkor ő még élne. Miattam halt meg.. - és ekkor tört el a mécses. A könnyeim végigszántották arcomat, egyenesen le pólómra, és egész testem remegni kezdett, a fájdalomtól, hogy elmondtam valakinek, az a mélyen a szívemben őriztem már négy éve. Végre a szívemen lévő súly megszűnt létezni és képes voltam felsóhajtani a megkönnyebbültségtől, de ami ezután következett teljesen megdöbbentett. Két kar fonódott körém és egy anyagnak csapódott arcom, melynek illata elkábított.
   - Nem a te hibád. Minden okkal történik egy világban. Oka volt annak, hogy ti találkoztatok. Oka volt annak, hogy nem te mentél el a boltba. Mindennek oka van NamJoon, és ne magadat hibáztasd. Te nem tehetsz semmiről. Nem tudtad volna megmenteni, nem lehettél volna a helyében. Ha te haltál volna meg, akkor lehet Minhie magát hibáztatná a történtekért, ahogy most te is teszed. Szerintem annak örül a legjobban, ha te és Hyuna boldogok és egészségesek vagyok, ez az ami neki a legfontosabb. Biztos vagyok benne, hogy minden nap figyel titeket és boldog, hogy ti is azok vagytok. Arra gondolj, mennyire is boldog ő, és akkor máris jobban leszel. Higgy nekem - mondta, miközben hátamat simogatta, majd fejemre helyezte tenyerét, aminek hatására kisgyereknek éreztem magamat ismételten. Gyereknek, amikor megismertem Minhiet, amikor először csókoltam meg. Lehunytam szememet és átöleltem Jint, ami kimondottan jól esett, hogy most valaki rólam gondoskodott. Boldog voltam.
   - Köszönöm Jin - mondtam halkan, ahogy arcomat pólójába temettem, igaz kicsit le kellett hajolnom, de nem nagyon törődtem vele.
   - Semmit sem kell megköszönnöd. Ezért vannak a barátok - hallottam hangján, hogy mosolygott és egyszerűen nem tudtam, hogyan fogom neki meghálálni mindezt.
   - De komolyan. Köszö...
   - Papa!! - hallottam meg Hyuna hangját a szobájából és kővé dermedtem.
   - Kicsim! - engedtem el egyből Jint és rohantam a szobájába.
   Mégis miért történik mindez?