28.fejezet

   Jin szemszöge

   - Elmesélem neked a kapcsolataimat, de van olyan, amire még nem vagy kész, azt majd később. Ígérd meg, hogy végighallgatsz és csak utána ítélkezel felettem - néztem bele szemébe, hogy ezzel erősítsem a súlyát annak, hogy ez nekem mennyire is volt fontos.
   - Nem foglak elítélni!
   - Ne ígérj olyat, amit nem tudsz betartani. Majd megérted miért is mondom ezt - sóhajtottam egyet, majd fejemet a vállára helyeztem. - Csak ígérd meg, hogy mellettem maradsz - szorítottam meg kezét.
   - Megígérem - csókolt bele hajamba, és éreztem, ahogy a feszültség kiáramlik belőlem.
   - Köszönöm - bújtam még jobban, ahhoz a férfihoz, aki a világot jelentette nekem. - Az egész tizenkét éves koromban kezdődött. Akkor jöttem rá, hogy a férfiakhoz, vagyis, akkor még úgy mondtam a fiúkhoz vonzódom, de nem a közepén akarom kezdeni - sóhajtottam és ujjainkkal játszva kezdtem visszapörgetni a napokat, amikor minden elkezdődött, amikor az életem fenekestül felfordult és ment tönkre minden.
   Amikor megszülettem, nagy szeretettel fogadtak, mindenki örült az érkezésemnek, csak mosolygós arcokat láttam, kivéve egy emberét, aki nem tartózkodott ott, hiszen ő, egyáltalán nem akart engem, és ezzel is megmutatta hol is van a helyem. Nem tartoztam hozzá, nem voltam az övé, és ezt csupán tizennyolc éves koromban mondták nekem, amikor már számon kértem őket, hogy miért is viselkedtek így velem. Minden szépen indult, édesanyám és bátyám nagyon jól bántak velem, bátyám nagy gonddal segített anyámnak, a nevelésemben, de látható volt az arcán, hogy nagyon féltékeny volt, hiszen minden figyelem rám terelődött, egészen hét éves koromig. Addig szépen nevelgettek, majd amikor az első tanítási napom után hazajöttem az egyik szobalányunkkal - aki figyelt rám, amikor a szüleim nem tartózkodtak otthon -, megláttam, amint apám kezet emelt anyámra, és olyan szavakat és dolgokat mondott neki, amiket én még nem értettem. Megláttam anya kétségbeesett, összetört, rémült és fájdalmas arckifejezését, amikor megálltam a nappaliba, de csupán ennyit láttam, mert aztán HyeJeong - a szobalány -, felkapott a padlóról és egyenesen a szobámba sietett velem, ott pedig becsukva magunk után az ajtót, egészen estig ki nem engedett. Itt kezdtek megváltozni a dolgok.
   Ezek után, egyre ritkábban láttam édesanyámat, és ha láttam is, akkor sem mosolygott rám úgy, mint azelőtt. Az arca beesett volt, majdnem mindig vörös volt és könnyes, a bőre hófehér, mintha a halálán lenne. Meg akartam kérdezni tőle mi a baja, de HyeJeong mindig megakadályozott ebben. Akkor még úgy gondoltam, hogy azért teszi, mert túl kicsi voltam, de aztán rájöttem, hogy jól tette, hogy nem engedett kérdezni, mert akkor lehet nem ilyen lennék, mint ma. Apámat is ritkábban láttam, már nem étkeztünk közösen és már a bátyám sem volt az igazi. Egyáltalán nem értettem, hogy mi folyik itt, először csak azt hittem, valami történt és majd néhány nap múlva megoldódnak a dolgok, de mikor már a harmadik hónap is eltelt, egyre közeledve a születésnapomhoz, akkor kezdtem gyanakodni, hogy valamit nem mondanak el nekem. Számtalanszor kérdeztem meg HyeJeong-ot, hogy esetleg nem tud-e valamit, de mindig azt a választ kaptam, hogy ő semmit sem tud, vagy nem történt semmi, csak sokat dolgoznak és fáradtak. Ezek elegek is voltak, hogy ne foglalkozzak szüleim gondjaival, de nagyon rosszul esett, hogy nem foglalkoztak velem. Hiányzott, hogy anya a karjaiba zárjon és mosolyogjon rám, vagy bátyám figyelmes tekintete, de egy idő után HyeJeong lett az új barátom, a legjobb, akinek mindent elmondhattam, így ő volt az első és eléggé sokáig az egyetlen, akinek elmondtam, a legnagyobb titkomat.
   Hét és tizenkét éves korom között, még ritkábban láttam a szüleimet és már bátyám sem volt, a bátyám. Állandóan került, ha játszani akartam vele, akkor mindig valami kifogással hátrált, és volt, hogy napokig nem láttam. Mikor én hét voltam, ő már tizennégy, sokkal érettebb és okosabb volt, mint én, de lehet csak azért gondoltam így, mert akkor még kicsi voltam, de most, így belegondolva, inkább ő volt a gyerekes, nem pedig én.

   HyeJeong, mindig azt mondogatta, hogy azért ilyen, mert kamaszodik és ekkor a gyerekek minden ellen lázadnak, és inkább keresik a barátaikat, mint a családjuk, ezért nem láttam a bátyámat hosszú ideig, de, mint kiderült, ez csak hazugság volt. HyeJeong, mindet tudott rólam, kezdett az anyám lenni, gondoskodott rólam, ha sírtam akkor megvigasztalt, ha éppen jó jegyet kaptam az iskolában, akkor megdicsért, úgy kezelt, mintha a sajátja lennék, és ennek örültem. Azt éreztem, hogy végre valaki szeret és törődik velem, fontos lettem valakinek, és ő is fontos lett nekem. Mondhatni, beleszerettem, de ez nem szeretett volt, csupán rajongtam érte, felnéztem rá és örültem, ha a közelemben volt. Gyönyörű volt, még a mai napig emlékszem, amikor először kaptam tőle puszit, amikor megdicsért, mert szépen rendet raktam a szobámban. Hihetetlenül boldoggá tett, az olyan érzéseket keltett bennem, amit eddig még senki. Amióta csak az eszemet tudtam mellettem volt, legelőször csak nővérként tekintettem rám, majd anyaként, aztán tizenkét évesen, a legjobb barátomként, akinek elmondhattam mindent, amit akartam, nem nevetett ki, segített, ha tudott és mindenben támogatott. Nagyon szerettem őt, most is, és nagyon jó lenne újra látni, hogy tudjam jól van, mert mióta eljöttem otthonról, nem láttam és ennek lassan tizenkét éve.
   Most, így visszagondolva, már tizenkét éves korom előtt észre lehetett venni, hogy a fiúk után érdeklődöm, mert csak a fiú osztálytársaimról beszéltem HyeJeong-nak, nagy ritkán említettem meg egy-egy lányt, de őket is csak akkor, amikor ő kérdezett rá. Nem szerettem a lányokról beszélgetni, sosem néztem meg őket, és ezzel mindig cukkolt, amik rosszul estek, de hát mindenkivel csinálnak ilyet az emberek, és mi is fogjuk egyszer cukkolni Hyuna-t a fiúkkal, de annak még nincs itt az ideje - mosolyogtam nagyban, ahogy visszaemlékeztem ezekre a beszélgetésekre és Nam kézfejét bámultam, amin többször húztam végig hüvelykujjamat. Nem szólt egy szót sem, nem vágott bele a szavaimba, csak hallgatott és emésztette meg a dolgokat. Egyedül JungKook, TaeHyung és YoonGi, tudnak még erről, ők is csak azért, mert már nem bírtam magamban tartani, meg azért is, mert nem egyszer jártam a bíróságon bizonyos dolgok miatt. Kellettek mellém, hogy ne érezzem egyedül magam, hogy legyen kire támaszkodnom. - Hozok valamit inni - engedtem el végül kezét és a konyhába mentem, hogy egy kis időre kizökkenjek a meséből, összeszedhessem a gondolataimat, hiszen az életemről beszéltem, amit nem sok mindenkivel osztottam meg. A konyhában két pohárba öntöttem valami innivalót, majd visszatelepedve a kanapéra kortyoltam bele az italba, a másikat Nam-nak adva. Érzetem végig magamon tekintetét, talán azt várta, hogy elsírom magam, vagy hisztérikus roham jön rám, de ezeket várhatja, mert nem fog megtörténni. A poharamat a dohányzóasztalra helyeztem, lábamat a fenekem alá húztam és visszafektettem fejemet párom puha vállára, élvezve, ahogy karjával átkarolt, ujjaink tökéletesen egymásba illettek és azt, ahogy lágy csókokat hintett hajamba és homlokomra. Egyszerűen imádom.
   - HyeJeong-nak, talán már korábban feltűnt az, hogy milyen élvezettel és lelkesedéssel mesélek az osztálytársaimról, de sosem tette szóvá, hiszen, még csak épphogy tíz voltam, mikor így meséltem neki. Teltek az évek, míg végül tizenkettő nem lettem, akkor kezdtem el a hatodikat. Tökéletesen emlékszem a napra, amikor rájöttem, hogy a fiúk után érdeklődöm. Egy februári nap volt, korán végeztünk a suliban, és elkezdtünk kiszállingózni az iskolából, mikor a bejárati ajtónál megálltam és körültekintettem. HyeJeong-ot kerestem, mert ő szokott értem jönni és megígérte, hogy elmegyünk vásárolni, mert tortát akartunk sütni a konyhás néninek, mert aznap volt a szülinapja. Ahogy ott álltam az ajtóban, nézelődtem, kicsit sétálgattam, míg meg nem láttam egy fiút. Néhány évvel lehetett idősebb nálam, iszonyat helyes volt, az összes lány bele volt esve, amit meg is értek, hiszen, velem is megesett. Abban a pillanatban, a szívem hevesen kezdett verni, éreztem, ahogy nem vagyok önmagam, míg végül, azt nem kezdtem érezni, hogy a nadrágom egyre kellemetlenebbül szorított. Lenéztem magamra, és hirtelen azt sem tudtam, hogy mi történik velem, teljesen kétségbe voltam esve, és még inkább kerestem HyeJeong-ot, hogy siethessek hozzá és megtudjam a gondom okát. A táskámat magam elé tettem, hogy senki se vegye észre, míg végül meg nem pillantottam a lányt a kapuban, amint mosolyogva intett nekem. Egyből rohanni kezdtem hozzá, nem érdekelve a fájdalommal, a könnyem folyni kezdett és sírva borultam karjai közé.

   Csak sírtam, erősen öleltem, hogy lenyugodhassak karjaiban, de egyáltalán nem sikerült. Ahogy hallottam hangját, nem segített semmin, csak még inkább bőgtem, ott a kapuban, ahol mindenki láthatott, de ahhoz sem volt erőm, hogy arrébb toljam őt és ott sírjam ki magam, nekem ott volt szükségem rá. Kérdezte, hogy mi bajom van, hogy bántott-e valaki, de csak ráztam a fejemet, míg végül picit lenyugodtam és elsuttogtam neki, hogy valami nagyon nincs rendben velem, majd kicsit elhúzódtam tőle, fejemet lehajtva mutattam magamra, ahol a probléma volt. Először talán kicsit kinevetett, de mikor látta, hogy mennyire kétségbe voltam esve, és fogalmam sem volt arról, hogy mi is az ott, magához ölelt és azt mondta, hogy otthon megoldjuk a problémámat. Megfogta a kezemet és az út szélére húzott, hogy taxival hazamehessünk, félredobva minden dolgunkat.
   Állt mellettem, fogta a kezem, szorongattam a táskámat magam előtt, hogy még véletlenül se lássa meg senki sem, míg meg nem láttam azt a fiút ismételten. Nem messze állt tőlünk, néhány osztálytársa társaságában, és mosolygott. A könnyeim egyből elapadtak, és csak bámultam őt, talán a szám is nyitva volt, mert valahogyan, de észrevett és egy kedves mosolyt küldött felém, miközben elmutogatta, ha nyitva marad a szám, akkor bele repül egy légy. Egyből becsuktam a számat és kicsit HyeJeong felé húzódtam, miközben még mindig őt néztem. Még mindig mosolygott rám, még kisebbnek éreztem magam, mint amekkora voltam, majd, amint megállt előtte egy kocsi intett nekem. Félve visszaintettem neki, majd fehérlő fogait látva utoljára tűnt el a szemem elől. Csak néztem, ahogy elment a kocsival, majd mi is beszálltunk a szobalánnyal a taxiba, és hazafelé vettük az irányt. Útközben nem szóltunk egymáshoz, csupán simogatta a fejemet és próbált megnyugtatni, ami már megtörtént, de nem HyeJeong érdeme volt, hanem azé a fiúé.
   Lassan hazaértünk, senki nem tartózkodott a házban rajtunk és a személyzeten kívül, HyeJeong-gal pedig felmentünk a szobámba. Leültetett az ágyamra, míg ő hoz valamit inni és enni, addig az ágyamon ülve vártam őt, néha lepillantva magamra, és mindig elfogott a félelem, hogy valami bajom volt, de aztán eszembe jutott a mosolya és megnyugodtam. Valamiért, olyan hatással volt rám, amivel most te is, Nam - mosolyogtam és egy pillanatra felnéztem rá, majd egy aprócska puszit nyomtam állára. - Végül, csak visszaért HyeJeong, leült mellém az ágyra és adott egy pici sütit, meg innivalót, aztán pedig elmondta mi volt az ott a lábam között. Elmagyarázta, hogy ez egy teljesen természetes dolog az életemben, és nem ez lesz az utolsó. Mindent elmondott, felvilágosított mindenről, akármit kérdeztem, vagy nem értettem, azt még egyszer elmondta, vagy kielégítette kíváncsi énemet. Végül csak oda jutottunk el, hogy rákérdezett, hogyan is vettem ezt észre. Elmondtam neki, hogy mit csináltam, míg őt vártam, hogy megláttam azt a fiút, és miként éreztem magam, majd azt is, hogy ott volt nem messze tőlünk, mikor a taxira vártunk, és hogy nem értem ezt az egészet. Mikor ezt elmondta megsimogatta a fejemet és azt mondta, hogy el fog nekem mindent magyarázni. Ezért szerettem HyeJeong-ot annyira, mert ő sosem ítélt el, és mindenben segített. Mikor elmondta, hogy lehetséges, hogy a fiúkat szeretem, szóval beléjük leszek szerelmes, megijedtem. Leginkább azért, mert féltem, hogy mi lesz, ha anyáék megtudják, de ekkor HyeJeong megállított és azt mondta, nem kell elmondanom nekik. Elég, ha neki mondom el, ha esetleg egy fiúba valaha is szerelmes leszek. Nem voltam köteles ezt a szüleimmel megosztani, így abba maradtunk, hogy ez a kettőnk titka lesz, és ezzel még inkább szorosabbá vált közöttünk a kötelék.
   Percekig beszélgettünk, éreztem, hogy nem rossz dolog az, ami velem történik és végül kilyukadtunk oda, ahova HyeJeong is szeretett volna. Ez a beszélgetés nagyon a szívemhez nőt, és lehet eléggé morbid, meg talán undorítónak fogsz gondolni, de akkor, ezt helyesnek gondoltam, ahogy ma is.
   - Van még kérdésed, Jin? - kérdezte és megsimogatta hajamat, miközben az ölembe helyezett kezeimet bámultam, néhány másodpercre pedig az ágyékomon lévő problémára, aminek már tudtam a nevét.
   - Lehetséges, hogy ez - itt mutatva a merevedésemre -, amiatt a fiú miatt van? - néztem rám.
   - Meglehet - mosolygott rám. - Ez zavar téged?
   - Nem - ráztam a fejemet, majd ismét lefelé néztem.
   - Akkor mi a baj? - simított végig hátamon.
   - Hogy kell eltűntetni? - kérdeztem halkan.
   - Azt már elmondtam ne...
   - De nem tudom, hogyan is kell csinálni! - vágtam a szavába és furcsán kezdtem érezni magam.
   - Jin.. - szólalt meg egy kis idő után. - Azt szeretnéd, ha..
   - Megmutatod, hogy kell csinálni? - néztem fel rá. Egyenesen a szemébe, hogy még jobban hangsúlyozzam, mennyire tétlen vagyok. Láttam rajta, hogy köpni-nyelni nem tudott a döbbentségtől. Összesen tizenhét év volt közöttünk, HyeJeong nemrég töltötte be a huszonkilencet, én pedig tizenkettő voltam. Egyértelmű volt, hogy ha ez kiderül, akkor abból hatalmas probléma lesz, de teljesen kétségbeesve és gyerekként nem tudtam feldolgozni ezekből semmit sem. Azt akartam, hogy egy számomra olyan személy vezessen bele ebbe a világba, akiben teljesen megbíztam, akire akár az életemet is rábíznám. HyeJeong, teljesen döbbenten tekintett rám, hatalmas szemekkel kapkodta össze-vissza tekintetét arcomon, néha az ajtóra sandítva, mintha attól félne, hogy valaki bejönne bármelyik pillanatban.
   - Két percet adj, és visszajövök - mondta végül, elvéve kezét hátamról, majd kisétált az ajtómon. Én csak ültem és vártam rá. Tudtam, hogy vissza fog jönni, legalábbis nagyon reméltem. Reménykedtem, hogy nem fog cserbenhagyni, hogy segít, hogy mellettem marad örökre. Több órának tűnt az a két perc, amit ígért nekem, de végül csak nyílt az ajtóm és gondosan becsukta mögöttem. Láttam, hogy az arcán vízcseppek ragyognak, hogy nagy levegőt vett, a mellkasa annyira megemelkedett. Visszaült mellém az ágyra és nem szólt egy szót sem. Kíváncsian fürkésztem arcát és vártam, hogy valamit mondjon, de percekig nem történt semmi sem. Már kezdtem kétségbeesni, hogy talán valami rosszat mondtam.
   - HyeJeong.. Ha nem akarod, akkor... - és ekkor tenyerét arcomra simította, majd megéreztem ajkaimon övéit. Kikerekedett a szemem, hiszen, életem első csókját tőle kaptam. Érzéki volt és tökéletes, és sokkal jobb volt, mint amilyennek képzeltem, viszont, nem tudtam, HyeJeong-ra gondolni. Valahogy furcsa volt a felállás, és ezt ő is érezte.
   - Ez - vált el tőlem és a szemembe nézett. - Ez csupán segítség, és senkinek sem mondhatod el. Egyszeri alkalom, és innentől egyedül kell megtenned kicsi Jin - simogatta meg arcomat mosolyogva. - Ha úgy érzed kellemetlen, szólsz. Ha nem tetszik, szólsz. És ne rám gondolj, hanem egy lányra vagy éppen fiúra. Amelyikük jobban tetszik. Gondolj, arra a fiúra, akit ma láttál. Helyes volt, gyönyörű mosolya, nem is csodálom, hogy megtetszett - vigyorgott nagyban. - Biztos vagyok benne, hogy találni fogsz majd találni magad mellé, aki elfogad olyannak, amilyen vagy, de addig hosszú idő fog eltelni. Lehet, csak érett felnőttként fog, besétálni az életedbe, de, ha megtaláltad ezt a személyt, semmiféleképpen nem fogod elengedni, mert te megérdemled, hogy boldog legyél, ha már az életed eddig részét így töltötted. Légy mindig boldog SeokJin - mondta és miután egyet bólintottam, ismételten megcsókolt és én úgy tettem, ahogy utasított.
   - Gondolom, nem kell elmesélnem, hogy mi is történt közöttünk. Olyan ajándékot adott nekem, mint te, ma nekem - haraptam be ajkaimat, ahogy visszagondoltam arra, hogy mi is történt tizenkilenc évvel ezelőtt. - Azután, kicsit megváltozott köztem és HyeJeong között a dolgok, de leginkább csak annyira, hogy már nem bújtam annyira hozzá. Nem akartam, hogy kellemetlen legyen neki bármi is, hiszen, nem egy átlagos dolgot kértem tőle, így várható volt, hogy egy-két napig - ami inkább volt két hát -, nem nagyon érintkeztünk, nem úgy beszéltünk a másikhoz, mint eddig, de aztán visszaállt a rend közénk, aminek nagyon örültem. Ő volt az egyetlen ember az életemben, akiben megbíztam.

   Teltek a napok, a hetek és a hónapok. Elfogadtam azt, hogy a fiúk után érdeklődöm, és a lehető legjobban titkoltam ezt, egészen három évig, amikor is bekerültem a gimnáziumba. Itt jöttek a jó kis kérdések, hogy melyik lány jön be, volt már barátnőm-e, meg az ilyenek, és nehéz volt válaszolni rájuk, hiszen, nem akartam sem hallgatni, sem pedig elárulni magamat, így az első hónapok kissé nehezemre váltak, de szerencsére megismertem JungKook-ot, TeaHyung-ot és YoonGi-t, így könnyebb volt. Ők megértettek, nekik elmondhattam, azt, amit gondoltam. Igaz, az elején, kissé nehezen szoktak hozzá, hogy a fiúkról beszéltem nekik, de egy idő után, JungKook már segíteni akart, hogy találjak valakit magamnak, aminek nagyon örültem. HyeJeong is mellettem volt, annak ellenére, hogy már eléggé idős voltam és nem kellett mellém semmilyen segítség, de a legjobb barátom volt, így örültem, hogy valakinek olyanokat is elmondhattam, amit a fiúknak nem. Támogatott mindenben, és ez még jobban segített abban, hogy bátor legyek és ne féljek semmitől. Január volt, amikor bemerészkedtem az iskola könyvtárába, hogy jobban utána olvassak a dolgoknak. Érdekelt, hogy vajon honnan is indulhatott ez az egész, hogy mi is lehet ez a valóságban. Elégé nehéz volt, hiszen erről nem minden második könyv szólt, épphogy találtam egy-kettőt, amiben megemlítenek dolgokat, azokról az emberekről, akik pontosan ugyanolyan beállítottságúak voltak, mint én. Leültem a padlóra, elővettem a füzetemet és feljegyzeteltem minden érdekes dolgot, vagy olyan információkat, amiket fontosnak tartottam. Órákon át képes voltam olvasni és jegyzetelni, míg a könyvtár be nem zárt és indulnom kellett haza, hogy megírjam másnapra a házimat és tanuljak is, de tudtam, másnap ott fog várni a könyv és minden kérdésemre választ fogok találni.
   Lassan egy hónapja voltam minden délután a könyvtárban, mikor is az egyik péntek délutánon, éppen a könyvek közt kutakodtam, hogy megtaláljam azt, amit tegnap is olvastam, de egyszerűen nem találtam. Értetlenül álltam a hatalmas könyvespolc előtt, és még vagy ezerszer átpásztáztam azt a sort, ahová tegnap helyeztem a tárgyat, de egyszerűen eltűnt. Már éppen indultam, hogy a könyvtárost megkérdezem, hol is van, de hirtelen valaki a vállamon kopogtatott. Kíváncsian fordultam hátra, és mikor megláttam azt az embert, kit lassan három éve nem láttam, de most itt állt előttem, az állam is leesett. Köpni-nyelni nem, minden gondolatom kiszállingózott a fejemből, míg meg nem éreztem kezét államon. 

   - Megint nyitva van a szád - mondta mosolyogva. Az a mosoly, amiről lassan három éve álmodtam. Amikor hozzámért, mikor tudatosult bennem, hogy megérintett, a szívem még jobban dobogni kezdett, mint mikor megláttam. Nem bírtam levenni róla a tekintetem, de mégis lefelé irányultak szemeim, mikor megláttam kezében a könyvet. - Ezt keresed, ha jól gondolom - nyújtotta felém, én pedig kissé remegő kézzel elvettem. - Érdekes könyvet olvasol - jegyezte meg, én pedig nem tudtam, hogy most mit is feleljek neki. Most komolyan, itt állt előttem az a személy, akiről évek óta álmodoztam, és azt vártam, hogy hozzám szóljon, vagy legalább újra láthassam? - Park JungSoo vagyok - nyújtotta felém kezét. - Téged hogy hívnak? - kérdezte kíváncsian, és ismételten megláttam azt a mosolyt, melyet utoljára láttam, azon a délutánon a járdán.
   - Kim SeokJin - mutatkoztam be és lassan, de megfogtam kezét. Annyira meleg és felfoghatatlan érzés volt, hogy talán eltelhetett néhány perc, mire kizökkentem arca csodálásából, mert hirtelen megérintette arcomat.
   - Jól vagy? - kérdezte lágyan. Csupán bólintani tudtam, mert a saját nevemet is elfelejtettem abban a pillanatban. - Akkor jó - mosolygott, az én szívem pedig, teljesen elolvadt, mint a fagylalt a Napon. Ott álltam vele szemben, hallhattam a hangját, ismételten láthattam azt a mosolyt, ami megdobogtatta a szívemet és még hozzá is érhettem. Ez túl sok volt nekem. - Felfigyeltem rád egy ideje, hogy itt gubbasztasz egyedül a földön. Érdekesnek találtam, hogy egy ilyen helyes és mosolygós fiú, miért is van egyedül - mondta, ahogy a szemembe nézett és jókedve nem tűnt el.
   - Érdekesnek találsz? - hebegtem el végül a kérdést.
   - Igen. És meg szeretném kérdezni, hogy esetleg barátkozhatnék veled? - ekkor kikerekedtek szemeim, talán akkor néztem utoljára, így egy emberre, mikor HyeJeong megcsókolt három éve.
   - Ve-velem akarsz barátkozni, hyung..? - dadogtam el a kérdést.
   - Igen. Megengeded? - kérdezte, ismételten, én pedig megszólalni nem tudtam.
   - I-igen, megengedem.. - szólaltam meg végül és talán életemben, legcsodálatosabb pillanata volt, amikor magához ölelt, én meg, csak álltam ott, a karjai között, mint egy darab fa. Annyira hihetetlen volt az a találkozás, az a beszélgetés, hogy azt hittem, csupán álmodtam az egészet, de mikor másnap, megláttam és intett nekem, rájöttem, hogy nem álom volt.
   Teltek-múltak a napok, és egyre közelebb kerültünk egymáshoz, most már mellette ülve tanulmányoztam könyveimet. Sosem szólt értük, nem kérdezősködött, hogy miért is ezeket választottam, és ennek nagyon örültem. Gyakran mentünk el valahova iskola után, sokat beszélgettünk, megismertük a másikat és három hét után rájöttem, hogy szerelmes lettem JungSoo hyung-ba. Olyan kedvességet, figyelmet, törődést és szeretett kaptam tőle, amit eddig csak HyeJeong adott nekem, de most már volt más is az életemben. Otthon semmi sem változott, anyám még mindig ugyanolyan sápadt volt, mint ahogy az elmúlt nyolc évben, apámat jó, ha havonta egyszer láttam, nem nagyon tartózkodott otthon, ahogy bátyám sem. Elköltözött, és csak akkor jött haza, ha valami családi esemény volt. Ezeken az eseményeken, minden családtagunk jelen volt, ilyenkor legjobban a nagyi társaságát kerestem, mert ő volt az egyetlen, aki nem szúrós szemmel nézett rám, amit nagyon nem értettem. Kirekesztve éreztem magam, de senki sem árulta el, hogy miért. Másképp kezeltek, mintha nem tartoztam volna hozzájuk. Kívülálló voltam, a saját családomban. JungSoo hyung és HyeJeong voltak azok az emberek, akik a hétköznapokban életben tartottak, mert otthon csak a csodálatos szobalány miatt voltam szívesen, az iskolában pedig JungSoo miatt. Ha ők nem lettek volna, biztos valami őrültséget tettem volna.
   Elérkezett a nyár, így többször és hosszabb időre tudtunk találkozni hyung-gal, megmutatott egy csomó érdekes dolgot, megtudtam, hogy zongorázik és egyszer el is játszott nekem egy darabot, mellé pedig énekelt is. Gyönyörű volt, és akkor azt éreztem, hogy valamit akar mondani a dallal, de mivel utána nem történt semmi, így nem gondoltam a szövegre, csupán hagytam, hogy a zene szétáradjon bennem és még inkább beleszeressek ebbe a csodálatos személybe. A nyár végére érkeztünk, amikor késő délután hívott fel, hogy menjünk el sétálni. Lelkesen mentem ki a szobámból, és botlottam bele HyeJeong-ba, aki egy biztató mosollyal adta tudtomra, hogy mennyire is örül a boldogságomnak. A szokásos parknál találkoztunk, ahol az elmúlt fél évben, és izgatott voltam, hogy miért is akar hirtelen találkozni, mert úgy emlékeztem, hogy ma dolga van, ezért is nem tudunk találkozni, ezért is volt váratlan hívása. Mikor megpillantottam, ahogy közeledett felém mosolyogva, meglátva arca bal oldalán, a kis gödröcskét, ami nagyon aranyossá varázsolta, arcom még inkább virult, mint eddig. Odaért hozzám és már indultunk is be a parkba, de nem a megszokott útvonalon, hanem egy kissé eldugottabb helyre. Ahogy egyre sötétebb lett a fák beárnyékolása miatt, úgy éreztem, hogy valami fontos dologról akar beszélni, mert nem szólt egy szót sem, mióta találkoztunk. Végül, csak megálltam, hogy megkérdezzem, mi ez a nagy hallgatás, de amikor szóra nyitottam volna a számat, belém fojtotta a szót. Ajkaival megnémított, ahogy kezei közé vette arcomat és megkaptam életem második csókját, de az elsőt, attól a személytől, akit szerettem. Először teljesen ledöbbentem, de mikor elhúzódott és megláttam kíváncsi tekintetét, várva a fel nem tett kérdésre a választ, lassan hajoltam vissza hozzá és ezzel megadtam a választ. Percekig voltunk úgy, míg végül mindkettőnk száját el nem hagyta az a bizonyos szó, és onnantól kezdve még jobban kötődtünk egymáshoz.
   Életem legcsodálatosabb négy évét, vele töltöttem el, és ha akarnék változtatni az életemen valamit, akkor ehhez a négy évhez, biztos nem nyúlnék. Gyerekszerelem volt az egész, de mégis a lehető legcsodálatosabb. JungSoo, két évvel volt idősebb nálam, így szeptembertől ő az érettségire készült, én pedig próbáltam nem zavarni. Viszont néha akaratom ellenére hívtam fel, hogy esetleg találkozhatunk-e, de mikor mondta, tanulnia kell, akkor igaz, szomorú voltam, de mivel tudtam mennyire fontos számára a tanulás, nem zavartam tovább. Gyakran úgy hoztuk össze a találkozásokat, hogy nála tanultunk, amivel én tökéletesen megelégedtem, hiszen vele lehettem, és többre nem is vágytam. A suliban, csak köszöntünk egymásnak, hiszen, nem mutathattuk ki, hogy egy párt alkottunk. Egyre inkább kerestük a másik társaságát, míg végül december közepén, az egyik pénteki napon az iskolában összefutottunk a folyosón, és megkért, hogy beszéljünk. Eléggé megrémültem, hiszen, nem voltam hozzászokva, hogy ilyet mondjon, így kissé félve, de követtem. Mikor megtudtam, hogy miért is hívott félre, a szívem is kihagyott egy ütemet, hiszen, azt kérte, hogy töltsem nála a hétvégét. Hatalmas vigyorral ugrottam a nyakába és mondtam, hogy már nagyon vártam arra, mikor kérdezi meg, így gyorsan elköszöntünk egymástól, majd az utolsó óra után, hazamentem, hogy összepakolhassak, majd átmehessek hozzá. Egyszerre izgultam és féltem is a hétvégétől, mivel először töltöttünk együtt egy, sőt, két estét, és már nem egyszer volt rá példa, hogy egy csók után többet akartunk a másiktól, de sosem volt alkalmas az idő. Az a hétvége volt a legjobb, azzal a személlyel tölthettem, akit mindennél jobban szerettem és azért, mert még komolyabbá tettük kapcsolatunkat, már fél éve alkottunk egy párt, és úgy éreztem, ez talán örökké szólhat. Mindennél jobban akartam, hogy ilyen hétvégén még legyen, hogy újra vele lehessek és ne kelljen hazamennem.
   Így telt el lassan három év, míg be nem töltöttem a tizennyolcadik születésnapomat. A három év alatt, rengeteg minden történt. A szüleim egyre gyakrabban voltak otthon, de ilyenkor veszekedtek és ezektől volt hangos az egész ház. Apa, mindennek elhordta anyát, ezt vissza is kapta, de olyankor anya járt rosszabbul. Egyre többet ivott apa, ahogy anya is, de mindkettejükre másképp hatott az alkohol. Anya depressziós lett tőle, magába fordult, érdekes hangulatingadozásai voltak, amiket nem tudtam megszokni. Apa, agresszívé vált, így ha ilyen állapotban találkoztam, az esetek nagy többségében egy pofon landolt arcomon, aminek nem tudtam az okát. Úgy döntöttem, hogy nem törődöm vele, viszont, volt, hogy bejött a szobámba és jó pár ütést mért rám. A lehető legváratlanabb pillanatokban tudott letámadni, és semmit sem tehettem ellene. El akartam mondani anyának, de úgy láttam, ő semmit sem tett volna az érdekemben, hiszen, magáról sem tudott gondoskodni. JungSoo-nak, nem akartam elmondani, nem akartam, hogy a családom tudomást szerezzen róla, mert nem akartam, hogy tönkretegyék azt, ami a világban tartott. HyeJeong volt az, akinek elmondtam mindent, és ő valamiért azt tanácsolta nekem, hogy ne jelentsem fel apámat. Nem értettem az okát, de azt mondta, hogy gondoskodik róla, hogy ne forduljon elő többé ilyen, és én hittem neki.
   Csütörtök volt, izgatottan vártam, hogy vajon mi is fog történni, hiszen nem egy szokványos születésnap ez, és kíváncsi voltam, hogy JungSoo, mivel is lep majd meg. Eléggé titokzatosan viselkedett mostanában, így arra következtettem, hogy biztosan meg akar majd lepni. Egész nap vigyorogtam, mint a tejbe tök, de valami megváltozott, mikor összefutottunk a folyosón. A nap közepe volt, reggel nem tudtunk együtt jönni, mert én később jöttem és mondta, hogy nyugodtan aludjak otthon, nem kell külön miatta felkelnem. Így mikor, megláttam felragyogtam és már készültem köszönni, mikor megpillantottam arcát. Egy hatalmas lila folt tündökölt szeme alatt, a szája fel volt repedve, nem egyenesen járt, ahogy szokott, mintha a háta fájna és nem mosolygott. Kétségbeesetten siettem oda hozzá és kérdeztem meg, hogy mégis mi történt vele. Először nem akart válaszolni, de addig győzködtem, míg végül ki nem nyögte, hogy kik is tették ezt vele. Mikor az a név elhagyta a száját, egyből eltávolodtam tőle, és hazafelé vettem az irányt. Szólítgatott, hogy ne menjek, hogy ne rendezzek jelenetet, mert jól van, de még a vak is látta, hogy nem, és nekem már nagyon elegem volt, hogy tönkreteszik az életemet. Amennyire csak tudtam siettem haza, hogy jól elbeszélgessek apámmal, hogy végre a fejéhez vághassak mindent. Kapkodtam a lábaimat, míg végül meg nem pillantottam, annak a személynek az autóját, akit most a pokolba kívántam. Berontottam a házba és apámat hívtam, de választ nem kaptam, csupán HyeJeong hangját hallottam, ami számomra furcsán hangzott. A hang irányába siettem és mikor megláttam, amint HyeJeong, a falra volt kenve, próbálva szabadulni, az előtte álló apámtól, felment bennem a pumpa. Odarohantam és lerángattam az állatott, arról a nőről, aki a legjobb barátom, az anyám volt inkább.
   - Mégis, mit képzelsz? - üvöltöttem rá apámra, miközben a karomban tartottam a remegő szobalányt. - Először JungSoo, most meg HyeJeong? Mégis, mi jogod van hozzá, hogy azokat a személyeket bántsd, akik a lehető legtöbbet jelentik nekem? Miért teszed tönkre az életemet? Az apám vagy! - és ennél a mondatnál fordult felém, majd tudtam meg mindennek az okát.
    - Nem vagy a fiam! Sosem voltál az! Az anyád félrelépett, és valamelyik személyzeti fiúcskának vagy a leszármazottja. Nem az én vérem folyik benned! Szerinted, mégis miért nem foglalkoztam veled? Miért kerültem veled minden érintkezést? Gyűlöllek és utállak! Megvetlek, aki vagy! Én nem akartalak! Nekem nem kellett még egy gyerek, főleg nem egy olyan, aki buzi! Örülj neki, hogy csak megverettem a barátodat és nem öltem meg! Az meg, hogy mit teszek a személyzet tagjaival, ahhoz végképp semmi közöd! Én adok nekik pénzt, nekem dolgoznak, nem neked. Jogod sincsen, ahhoz, hogy akármelyikükkel kiszolgáltasd magad. Te egy senki vagy! Nem tartozol sehova sem! - közeledett egyre felénk, közben minden egyes szót egyenesen az arcomba vágott, nekem pedig földbe gyökerezett a lábam. Ott állt már előttem, nem bírtam mozdulni, és talán életem legnagyobb pofonját, majd verését kaptam meg, azon az estén, de ez semmiség volt a folytatáshoz képest. Nem csak, megvert, hanem meg is erőszakolt az éjszakán - nyeltem egy hatalmasat, ahogy ez a mondat elhagyta a számat. Minden izmom megfeszült, ahogy visszaemlékeztem arra az estére, ami nagyon ritkán előbukkan az álmaimban, és sosem vagyok képes visszaaludni utána. Nagy levegőt véve tekintek fel Nam-ra, hogy lássam a reakcióját, mert amióta az első csókomat megemlítettem fel sem tekintettem rá. Most is félek, hogy undorítónak fog találni, de mikor a szemébe néztem, csupán teljes döbbentséget láttam. Szóra nyitotta a száját, de egy hang nem jött ki rajta. - Nem kell semmi sem mondanod, Nam - simogattam meg arcát mosolyogva és úgy fordultam a kanapén, hogy arcomat nyakába rejthessem. - Az volt életem legrosszabb születésnapja, de amint felnyitottam a szememet és úgy éreztem, képes vagyok elhagyni a házat, összeszedtem az összes cuccomat, és JungSoo háza felé vettem az irányt. Egy levelet hagytam HyeJeong-nak, amiben megírtam, amint teheti, hagyja el a házat, és azt a pénzt, amit mellé hagytam, utazásra vagy egy lakásra költse, jó messze innen. Mikor hyung háza elé értem, rettegtem, hogy mit is fog tenni, ha meglát és megtudja, mire is fogom kérni. Amikor reggel felébredtem, akkor határoztam el magam, hogy nem akarom, hogy mások szenvedjenek miattam. Mikor a lakáshoz értem, becsöngettem rajta és nem sokat várva, meg is jelent a tulajdonos. Amint meglátott magához ölelt és úgy mentünk be a lakásba, bennem pedig hatalmas fájdalmak jártak, mivel előző este megvertek és megerőszakoltak, így a testem tele volt foltokkal és mindenem fájt. Végül leültünk a kanapéjára, elmondtam neki mindent, de nem hagytam, hogy bármit is mondjon míg végül ki nem böktem azt, ami a legnagyobb fájdalmat okozta leginkább.
   - Szakítani akarok.. - mondtam halkan, szinte suttogtam a szavakat.
   - Micsoda? - nézett rám értetlenül. - Ezt, hogy érted Jin?
   - Ahogy mondom - éreztem, ahogy könnybe lábad a szemem. - Nem akarom, hogy még több embernek baja essen a közelemben, és úgy érzem, apám nem áll le ennyivel. Nem lesz elég neki, ez az este. Nem akarom, hogy azok a személyek sérüljenek meg, akiket a legjobban szeretek. Miattam, ne haljon meg senki - mondtam már neki sírva és arcomat beletemettem mellkasába. - Nem akarom, hogy meghalj, JungSoo - kapaszkodtam bele felsőjébe.
   - De Jin, ez nem...
   - Ez a legjobb megoldás, JungSoo - néztem bele szemébe. - Ha most nem, akkor holnap. Valami el fog kapni és én nem akarom, hogy valami bajod essen. Azt akarom, hogy élj! Kérlek! Tedd meg ezt értem! - könyörögtem neki kétségbeesetten, mert mindentől féltettem őt.
   - Rendben - mondta végül, én pedig a nyakán lógva bőgtem, mert nem hittem el, hogy tényleg megtettem. - Mikor?
   - Mi mikor? - néztem végül rá, könnyes szemekkel.
   - Mikor láthatlak legközelebb? - simogatta meg arcomat.
   - Nem tudom - hajtottam le fejemet.
   - Ugye tudod, hogy bármikor visszajöhetsz és, hogy szeretlek?!
   - Tudom - bújtam hozzá és a nap további részét nála töltöttem, elbúcsúztunk egymástól és egy címet adtam neki, ahol biztos tudni fognak rólam a későbbiekben.
   Elmentem tőle, otthonról is elszöktem, innentől pedig a magam ura voltam. Kerestem, egy jó olcsó lakást, más néven jelentkeztem be, mint akinek hívnak, dolgozni kezdtem, hogy ki tudjam fizetni a lakbért, közben pedig befejeztem az iskolát. Nem jártam el otthonról, csupán dolgozni, Lassan teltek a napok, JungKook-ot és TaeHyung-ot, na meg YoonGi-t is meglátogattam, mindannyiuknak elmondtam mi is a helyzet, akkor volt az a pillanat, amikor nem tudták nagyon feldolgozni a történteket. Leginkább telefonon beszélgettünk, mert nem akartam, hogy bajuk essen, de legjobban JungKook tartotta bennem a lelket. Végül két év elteltével, már belekezdve a vendéglátói iparba, megismerkedtem valakivel. Egyből szimpatikusok voltunk a másiknak és fél év ismeretség után összejöttünk. Meg lehetne kérdezni, hogy is tudtam elfelejteni JungSoo-t, a válasz hihetetlenül könnyű, sehogy. Nem tudtam elfelejteni, csak amióta veled vagy, Nam - pillantottam fel rá és megsimogattam arcát. - Te vagy az egyetlen, aki képes volt velem elfelejtetni, azt a személyt, akit régen el kellett volna. Ezt a történetet nem mesélem újra, hiszen, ezt már meséltem. Ez volt az, ami után, lefeküdtem JungKook-kal - sóhajtottam egyet. - Kihasznált az-az ember, egy nyamvadt fogadás voltam neki, csupán egy játék, pedig, én tényleg szerettem. Úgy szerettem, mint JungSoo-t, ugyanolyan volt a kapcsolatunk, csupán a másik igazi volt, nem úgy mint az. Akkorát még sosem estem pofára, mint akkor.
   Miután azt kihevertem és Kookie-val is rendeződtek a dolgaink, visszatértem az életbe és kezdtem elfelejteni apámat. Nem tudom, hogyan, de nem hallottam felőle semmit, azt hittem, már nem is fogok, legalábbis ezt hittem. Egyszer csak felbukkant a boltban, ahol dolgoztam és tudtam, hogy nem fogom megúszni a mai estét. Ismét megtörtént az, amitől a legjobban féltem, így másnap felmondtam a munkahelyemen és költöztem. JungKook-nak megadtam az új címemet, majd mikor elmondtam neki mi történt, utasított, hogy tegyek feljelentést, de nem tettem meg. Azért, mert már egyszer próbáltam, de amint a feljelentés napját követő negyedik nap bementem a rendőrségre és rákérdeztem, hogy haladnak, senki sem tudott semmiről. Akárkit kérdeztem meg, mintha a feljelentésem nem is létezett volna, úgy beszéltek róla. Hihetetlennek tartottam az egészet, de aztán gondolkodni kezdtem és rájöttem, hogy miért lett semmis. Apám, biztosan lefizette a rendőröket, hogy semmisítsék meg, és ők így is tettek.

   Majdnem évente változtattam a lakhelyet, a partnereimet és a munkámat, de mindig megtalált, akárhová is mentem, míg végül huszonöt éves lehettem, amikor hirtelen eltűnt. Nem jött utánam, nem hallottam felőle és ez megrémisztett, míg meg nem ismerkedtem valakivel. Ugyanolyan embernek láttam, mint amilyen JungSoo volt és talán ezért is szerettem bele, olyan hamar. Ő vele voltam majdnem a leghosszabb ideig. Az igaz szerelemnek tituláltam el a kapcsolatunkat, a tenyerén hordozott, mindent megadott nekem, hogy alig kellett dolgoznom mennem, engedte, hogy a lakásában éljek, hogy gondoskodjak róla, csupán annyit kért, hogy ne dolgozzak és én intézzem a házimunkát. Mindennél nagyobb örömöt okozott, hogy vele lehettem. A rózsaszín felhőben éltem abban az időben, kissé elhanyagoltam a barátaimat, minden percemet vele töltöttem és mindenkinél boldogabb voltam, egészen addig, míg egyik nap úgy fogadott otthon, hogy a cuccai nem voltak a szekrényben, a hívásaimra nem válaszolt, teljesen kétségbeestem, míg meg nem találtam a cetlin, amire azt írta vége van. Egyáltalán nem értettem, hogy miért lett vége. Teljesen összetörtem, és kezdtem úgy érezni, hogy az életemnek vége, hiszen, már harmadjára lett vége egy kapcsolatomnak, amikor végre úgy éreztem, lehet valami belőle, talán örökre szólhat, de nem. Mindenkinek el kell hagyni, és senkinek sem kellek, de - és itt megszorítottam kezét. - De találkoztam veled, és tudom, hogy ez most nem fog tönkremenni. Tanultam a hibáimból, igaz, hogy meg akarlak titeket védeni apámtól, de tudom jól, hogy már nem menekülhetek tovább. Elegem lett belőle. Szabad akarok lenni, élni, minden félelem és rettegés nélkül.
   - Szeretlek NamJoon - néztem bele szemébe. - Ez, sosem fog változni és tudom, hogy meg fogok küzdeni minden akadállyal, ami előttem áll. Köszönöm, hogy mellettem vagy - hajoltam fel hozzá és lassan megcsókoltam. Nem is tudod, mennyire vagyok neked hálás Nam, hogy végre rád találtam.

   NamJoon szemszöge

   - Szeretlek NamJoon - nézett a szemembe. - Ez, sosem fog változni és tudom, hogy meg fogok küzdeni minden akadállyal, ami előttem áll. Köszönöm, hogy mellettem vagy - hajolt fel hozzám és lassan megcsókolt. Lágyan érintette össze ajkainkat, és miután megszakította a romantikus pillanatot, fejét mellkasomra hajtotta, várva, hogyan is reagálok az előbb hallottakra. Meg kell, hogy mondjam, rendesen ledöbbentett. Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen múlttal rendelkezett, de ha ezt tudtam volna, akkor nem kérdeztem volna rá. Borzalmas, hogy milyen borzalmakat élt át, de mégis itt volt. Szorosan öleltem magamhoz, miközben kezem automatikusan kezdte el simogatni hátát. Azt az embert, meg fogom ölni. Hogy tehetett ilyeneket vele?
   - Köszönöm - suttogtam neki.
   - Tessék? - pillantott fel rám.
   - Köszönöm, hogy elmondtad nekem. Ha.. Ha tudtam volna, hogy ilyen borzalmas, akkor nem erőltettem volna.. Nem kellett volna elmondanod..
   - Nam - szakított félbe. - Én el akartam mondani. Azt akartam, hogy tud. Tudd, hogy kivel vagy együtt, hogy érezd, egy nagyon fontos személy vagy az életemben. Ezt még senkinek sem mondtam el, ennyire részletesen - nézett szemembe. - Csak neked - mosolygott rám. - Én köszönöm, hogy meghallgattál engem, és hogy velem vagy.
   - Mindig veled leszek - hajoltam le hozzá és hosszasan érintettem össze ajkainkat, hogy ezzel pecsételjem le ígéretemet. Nem tartott sokáig csókunk, mivel csöngettek, így elszakadtunk a másiktól.
   - Ki lehet az ilyenkor? - állt fel Jin mellőlem és az ajtó felé vette az irányt. Feltápászkodtam én is a kanapéról és az órára sandítottam. Lassan kilenc óra volt, vagyis majdnem három és fél órát beszélt Jin. Ezt nehéz lesz megemészteni, de, valahogy muszáj lesz. Hallottam, amint nyílt a bejárati ajtó, így én is arra indultam, de mikor megláttam a vendégünket megdermedtem. Az ajtó tárva volt, csupán hátulról láttam páromat, de teljesen egyértelmű volt számomra, hogy megdermedt. Ismerte az ajtóban állót. - Te... - hallottam meg halk hangját.
   - Szervusz Jin - köszönt neki mosolyogva, és arca bal oldalán megjelent egy gödröcske, ahogy lenézett páromra.
   - JungSoo hyung...
   Tényleg ő lenne?

Ezt a dalt zongorázta JungSoo (Leeteuk) Jin-nek:

https://www.youtube.com/watch?v=D6Q6aWmTp-g