26.fejezet

   Másnap reggel, a kis akciónk után, párommal belekezdtünk a szokásos reggeli rutinunkba, a reggelit közösen készítettük. Jin, annyira jó volt a konyhában, miközben én egy rántottát is képes voltam elcseszni. Egyáltalán nem mozogtam jól a konyhában, és ez egyre jobban zavart. Meg fogok tanulni főzni rendesen, amíg nincsen itthon és meg fogom lepni. Ahogy egymás mellett állva készülődtünk, többször loptam tőle egy-egy puszit, amik állandóan megmosolyogtatták, és ez engem is boldoggá tett. Lassan teltek a percek, de talán csak mi keltünk túl korán, és ezért érzékeltük az idő múlását, a lehető leglassabbnak. Szerencsénkre még ma itt voltunk, de holnap már haza kellett utaznunk, hiszen Jin-nek, HoSeok-nak és a fiúknak is dolgozniuk kellett. Egyedül én voltam az, kinek a nyár, tényleg nyári szünet volt. Emlékszem, amikor gyerek voltam, sosem hittem, hogy másoknak hogyan is telt a nyári szünet, mert az iskola első éveiben, nem nagyon voltak barátaim és nem tudtam, hogy másoknak a szülei hogyan is oldották meg ezt a hosszú szünetet. Nekem, szerencsém volt, hiszen mindkét szülőm, ugyanazon a pályán volt, mint jó magam, így nekik is akkor kezdődött a nyári szünet, mint nekem. Igaz, az első két hétben felváltva vigyáztak rám, majd a nyár többi részét együtt töltöttük. Utazgattunk, sokat voltunk a tengerparton, ennél többet nem is kívánhattam, míg végül meg nem tudtam, hogy másoknak hogyan is telt ez az időszak. Valaki, alig utazott el otthonról, a városban lévő strandra is nagyon ritkán jutott el, míg nekem ez teljesen természetes volt.
   - Papa! - hallottam meg hirtelen kislányom hangját, ki gyorsan sietett le a lépcsőn, egyenesen karjaim közé.
   - Jó reggelt, Kis Csillagom! - öleltem magamhoz és egy hosszú puszit nyomtam arcára. - Mindjárt kész a reggeli. Ülj le az asztalhoz addig - mosolyogtam rá.
   - Igenis Papa - mondta, és már ment is a helyére.
   - Remélem, nem te készítetted a reggelit - jelent meg legjobb barátom is felesége és kislánya társaságában.
   - Na, de HoSeok - csapta meg az említett vállát YunSeo. - Ne legyél ennyire bunkó már! - förmedt férjére.
   - De, csak vicceltem Kincsem - fordult neje felé.
   - Nincsen semmi baj, YunSeo. Attól az idiótától már megszoktam ezeket - mondtam mosolyogva, miközben két tányért már vittem is az asztalhoz. - Amúgy, Jin-nel együtt készítettük, szóval nem mérgező. Nyugodtan ehetsz belőle - kacsintottam barátomra.
   - Akkor neki is látok - ült le a helyére és tényleg enni kezdett. Fejemet csóválva mentem vissza a konyhába, majd vittem ki a többi reggelit is. Mindenki jókedvűen evett, a két fiúka is felbukkant végre, igaz, eléggé álmosnak tűntek. Kissé értetlenül néztem őket és már kezdett rossz érzésem lenni, hogy talán azért ilyen fáradtak, mert csináltak valamit az este folyamán, de tudtam jól, hogy Hyuna közelében semmit sem csinálnának, de nem tudtam mire vélni hangulatukat. Már rá akartam kérdezni, de Tae észrevette arckifejezésemet és felpattanva helyéről, megnyugtatott, hogy semmi sem történt, amikor Hyuna ott volt éppen. Mint megtudtam, Kookie-nak rossz álma volt az éjjel, és óránként ébredt fel, és ezért ennyire fáradt, mert nem sikerült aludnia. TaeHyung meg virrasztott mellette, ezért néztek ki úgy, mint, akik hajnalig húzódó szeretkezésben vettek részt. Látszott JungKook-on, hogy semmit sem aludt az éjjel, még az a pár óra alvás sem segített neki, amit rémálmok nélkül tudott tölteni, és TaeHyung nem is az álmatlanság miatt nézett ki, ennyire ramaty állapotban, hanem inkább párja álmainak tartalmától. Mindegyik álmában az szerepelt, hogy Tae elhagyja, vagy éppen valamelyik közeli hozzátartozóját. TaeHyung elmesélte, hogy JungKook nagyon érzékeny az ilyenekre, és ilyenkor eléggé sokáig ilyen rossz hangulata lesz. Viszont azt Kookie nem mondta el neki, hogyan is hagyta el az álmában, csak a lényegét tudtuk, de az egész történetet nem, és ez volt az, ami a leginkább bántotta Tae-t. Hogy párja nem mondta el neki az egészet, pedig eddig mindig mindent elmondott neki.
   - Mi lenne, ha ti itt maradnátok ma a házban? Kettesben lennétek, tudna rendesen pihenni, ahogy te is és lehetséges, hogy meg fog nyílni neked - ajánlottam fel neki, hátha jobban lesz a fiatalabb.
   - Nem tudom, Nam - sóhajtott Tae, miközben a kávéját szürcsölgette a konyhapultnak dőlve. A többiek mind az étkezőben voltak és ették a reggelijüket, egyedül Jin volt az, aki néha bejött és aggódva ment oda Tae-hoz, hátha tud valahogy segíteni neki. Párom és én is olyanok voltunk, akik nem szerették, ha a körülöttük lévő személyek szomorúak voltak, és gondokkal küszködtek.
   - Egy próbát megér. Szerintem, most leginkább pihenésre van szüksége mind a kettőtöknek. Mi lemegyünk a partra, vagy bemegyünk a városba, és ti nyugodtan tudtok pihenni. De ha akarod veheted parancsnak és nem válaszolhatsz nemmel - vontam fel szemöldökömet mosolyogva.
   - Köszönöm NamJoon - mosolygott rám hálásan TaeHyung. Ezek után tudattam mindenkivel a napirendet. Mindenki örült neki, egyedül Hyuna volt az, aki szomorkodott, mert nem jön velünk a két fiú, de megsúgtam neki, hogy elmondom neki, miért is nem jönnek velünk.
   Miután megbeszéltünk mindent, mindenki készülődni ment, Jin-nel rendbe szedtük a konyhát és az étkezőt, majd mi is tiszta ruhát varázsoltunk magunkra. Amint mindenki indulásra kész volt, elbúcsúztunk a két fiútól és a város felé vettük az irányt. Hyuna-val már párszor voltunk a városban, és mindig élvezte a kirakodó vásárokat, és azt, hogy rengetegen voltak. Kislányom valamiért szeretett a középpontban lenni, imádta, ha minden figyelem rá terelődik. Talán ezért is imádtam vele lenni, mert akárhányszor csak rápillantottam, mindig megmosolyogtatott, boldoggá tett, csupán a jelenlétével. Megfertőzött a szeretetével, ragályos volt minden egyes tette. Ha ő nevetett, akkor nekem is kellett. Ha szomorú volt, akkor megvigasztaltam, és újra csodálatos mosoly került arcocskájára. Selymes bőre, ami tökéletesen olyan volt, mint édesanyjának, ki ugyan ezeket elérte nálam, mint kislánya. Minhie-t láttam Hyuna-ban, akárhányszor ránéztem, azt a nőt, akit hihetetlenül szerettem és, akit képtelen vagyok elfelejteni. Igaz, már nem úgy gondoltam rá, nem okozott fájdalmat a hiánya. Nem sírtam magamat álomba, akárhányszor eszembe jutott, mert most már itt volt velem Jin, aki ezt az ürességet, melyet négy éve éreztem, eltüntette. Ahogy egyre több időt voltam a közelében, minden negatív érzésem elmúlt, és töltötte meg a szívemet ismételten szerelemmel. Talán mondhatjuk azt, hogy Minhie-vel a kapcsolatunk gyerekszerelem volt, hiszen nagyon fiatalon jöttünk össze, viszont, örökre megmaradtunk egymás mellett. Azért nem állítom biztosra ezt, mert akkor saját magamnak hazudnék. Nem volt gyerekszerelem, hanem igaz szerelem, amit a filmekben látni a könyvekben pedig olvasunk, de Jin-nel a kapcsolatom is ilyen. Mintha csak megírná valaki a történetünket, miközben a saját életéből merít ihleteket, a többi pedig a képzeletének szüleményei. Inkább egy történetnek, egy kitaláltnak érzem az életemet, minthogy elhiggyem, hogy ezek tényleg megtörténnek velem. Néha, felébrednék ebből az álomból, hogy megtapasztaljam a valóságot, de aztán rádöbbenek, ez a valóság. Ez, a valós élet.

   Az életem igazi, és ezt csak onnan tudom, mert kislányom és párom, képesek a földön tartani, mielőtt a képzeletbe gondolnék mindent. A valóságban tartanak, mielőtt még olyanokat képzelnék be magamnak, melyek nem igazak. Ösztönösen fogom meg Hyuna kezét, egy mosollyal jutalmazom őt, amit viszonoz. Talán életem leggyönyörűbb mosolyát kaptam meg tőle, miközben kezével második apjának kezét kereste. Mikor tenyerük egymásba forrt, melegség járta át a szívemet, mert úgy éreztem, most már tényleg egy családot alkottunk. Annyira furcsa. Csupán négy hónapja annak, hogy Jin az életünkbe lépett, de mégis úgy érzem, mintha már évek óta ismerném. Ezt egyszer egy történetben olvastam, közel kilenc évvel ezelőtt, a huszadik születésnapom előtt. Igaz, magát a történetet rengetegszer olvastam, egyszerűen imádtam, és mintha egy kicsit rólam szólna. Olyan.. nem is jelenetek, hanem érzéseket írt le benne az írónő, amelyeket én is akartam vagy már tapasztaltam, de ez most nagyon is megragadott bennem. "Nem ismerjük egymást hosszú ideje. Mégis ebben a csaknem két hónapban annyi érzelmet éltem át, annyi minden történt, hiányzol, mikor nem vagy velem." De talán a kedvenc idézetem az, ami a nyitó mondata az egész történetnek, amit sosem tudok elfelejteni. "Jön egy tündér. Vakító lesz, mosolya égig emel majd, akár a szeretet. Repülni visz téged..." És itt bizonyulnak be a dolgok, hogy igen is, léteznek tündérek. Jin, egy tündér az életemben, aki tökéletessé tette az életemet, amit sosem fogok tudni viszonozni.
   Kéz a kézben megyünk Hyuna-val, ő pedig Jin-nel, az én oldalamon még ott virít HoSeok, amint a babakocsit tolja, miközben YunSeo a karjába karolva sétált mellette. Annyira boldog voltam, hogy így együtt lehettünk, hogy semmi gond nem akadt, és nagyon reménykedtem, hogy TaeHyung és JungKook is sikeresen kipihenik magukat, hogy ők is élvezhessék az utolsó napot a nyaralásból. Sajnos az utolsó nap, itt, idén, de nem az utolsó örökre. Jövőre is, és amikor csak időnk engedi el fogunk jönni ide, mert azt akarom, hogy az összes szerettem boldog legyen.
   - Papa? Odamehetek? - kérdezte kislányom, miközben a kezemet rángatta.
   - Hová Kincsem? - fordultam felé, amint egy kereszteződéshez értünk. Ez volt az egyetlen hely, ahol a sétáló utcát, egy forgalmasabb autós forgalom keresztezte. Nem egyszer jártunk már itt, de mindig rettegéssel néztem az autókat. Amikor még Hyuna csupán, két éves volt, épphogy járni tudott, valahogy elengedte a kezemet, miközben Minhie-vel beszélgettünk és csak hatalmas fékcsikorgásra lettünk figyelmesek. Akkor és abban a pillanatban hittem azt, hogy meghalok. Lepergett előttem az életem, amint elveszítem kislányomat, hogy soha többé nem hallhatom nevetést, hogy nem láthatom felnőni. De legnagyobb szerencsénkre semmi baja sem történt, mert még éppen a járdán volt és csak egy macska esett áldozatául a kocsinak, de azóta is, rettegek itt.
   - A vattacukroshoz! - mutatta lelkesen az irányt, ami pontosan az út másik oldalán volt. Nagyot nyelve guggoltam le hozzá.
   - Mehetsz, de csak, ha nagyon vigyázol magadra! Nagyon vigyázzál! - vettem ki egy kevéske pénzt a zsebemből, majd a kezébe adtam.
   - Vigyázok! Amint átértem integetek. Ígérem!
   - Rendben - csókoltam meg arcát. - Menjél - mosolyogtam rá, majd felegyenesedve figyeltem, amint elindult az út felé. Éreztem, amint minden egyes lépésénél, megfeszülnek karjaim, a lábaim ugrásra készek voltak és egyre nehezebben tudtam levegőt venni. Végül elérkezett a legkritikusabb részhez. Alaposan körülnézett, majd átsietett a betonon. Amint megfelelő távolságban volt már a félelmetes szörnyetegtől, megfordult és mosolyogva integetett nekem. Visszaintettem neki és kissé megnyugodtam.
   - Mi a baj, Nam? - hallottam meg Jin hangját, ahogy megfogta kezemet.
   - Itt - sóhajtottam egyet. - Itt majdnem elütötte egy autó Hyuna-t, és azóta is rettegek, hogy megismétlődik. Nem tudom, mit tennék magammal, ha bármi is történne vele - szorítottam egyre jobban párom kezét.
   - Nincs semmi baj, Nam - simogatta bőrömet Jin és ez kellőképpen lenyugtatott, hogy élvezzem a nap további részét.
   Átkeltünk az úton, majd az árusok kínálatát nézegettük. Hyuna is csatlakozott hozzánk egy idő után. Mindig elmondta, hogy éppen hova megy, vagy éppen mit szeretne, és teljesítettem minden kívánságát. Nem akartam, hogy hiányoljon akármit is az életéből, törekedtem arra, hogy mindene meglegyen, és ezért is dolgoztam annyit. Mindent meg akarok adni neki. Tökéletes életet akarok biztosítani számára. Ahogy nő, úgy lesz egyre nagyobb az érdeklődési köre és úgy fog egyre több mindenre vágyni, de félreértés ne essék, nem elkényeztetni akarom, mert tudja jól, már így hét évesen, hogy a csillagokat nem tudom lehozni az égről. Mindent tud és a mosolya az, amivel megköszön mindent.
   Telnek-múlnak a percek, majd az órák, túlestünk már az ebédünkön, az egyik kifőzdében, jól teletömtük a hasunkat és Hyuna már ment is, hogy felfedezze a többi árust. Jin-nel mosolyogva követtük őt, annak ellenére is, hogy nem érhettünk egymáshoz. Nyilvánosan nem mutattuk ki kapcsolatunkat, hiszen a világon sehol sem elfogadható az, ha a saját nemedhez vonzódsz. Ezt sosem értettem. Nekem, sosem volt bajom azzal, ha valaki a saját neméhez vonzódott, hiszen mindenki megérdemelte, hogy boldog lehessen, és ha ez csak így adódott meg neki, akkor mi kik vagyunk, akik megakadályozzák ebben? De annyira elutasító világban élünk, hogy ebbe senki sem gondol bele, vagy inkább figyelmen kívül hagyja. Néha rosszul vagyok az emberektől, főleg akkor, amikor képesek a legjobb barátjukat csak azért eldobni, mert ő nem olyan, mint ők. Milyen ember az ilyen? Az idegeimre ment már ez a sok hülyeség, és nem törődve a következményekkel, fogtam meg párom kezét, miközben sétáltunk a árusok között. Hallottam pár szitkozódást, de mindent kizártam a fejemből, hiszen, csak azt hallottam meg, amit akartam. Jin, legelőször el akarta húzni kezét, de én egyre inkább szorítottam és húztam magamhoz, kis idő múlva pedig, már szorosan mellettem sétált.
   Hirtelen nagy csörömpölést, üvegek összekoccanását a betonnal hallottunk, majd az azt követő hangzavart.
   - Valaki segítsen!!! - csupán ennyit hallottunk, majd egy emberként indult el a tömeg a hang irányába, arra, amerre...
   - Egy kislány az! - kiáltotta valaki. Abban a pillanatban, engedtem el Jin kezét és kezdtem el rohanni a tömeg felé. Átverekedtem magam az embereken, tolakodtam, lökdösődtem, próbáltam utat törni magamnak, de egyre nehezebb volt. Mintha megnyomták volna bennem a vészjelzőt, úgy küzdöttem az előrejutásért. Végül csak átverekedtem magamat az embereken és megpillantottam, a helyet, ahová indultam. Egyszerre adtam hálát az égnek és borzadtam el. Hálás voltam, amiért nem az volt ott, akiért a legjobban aggódtam, de a látvány borzalmas volt. Megszűnt körülöttem minden hang, minden jajveszékelés, csupán két személyre tudtam koncentrálni. Arra, aki a földön feküdt, majdnem eszméletlenül, és aki éppen a kezével próbálta elszorítani a sebet. Ösztönösen rogytam a földre, kaptam le az övemet és a kislány combján, amennyire csak lehetett meghúztam. Elkezdtem beszélni a kislányhoz, a mellette lévő fiút, aki eddig a lábát fogta, utasítottam, hogy a kezét helyezze a feje alá, hogy magánál legyen. Egy felnőtt került hirtelen a szemem elé, aki segített nekem. Várta az utasításaimat, de fogalmam sem volt róla mit kéne tenni. Egyből mentőt hívtunk, de tudtuk, hogy mire kiérnek, lehet késő lesz már. Hallottam az édesanya hangját, amint a kislánya nevét mondja és könyörög, hogy odajöhessen, ami a legrosszabb ötlet volt. A kislány lábát felemeltük, hogy ne vérezzen annyira, de a seb akkora volt, hogy még én sem tudtam, pontosan honnan is eredt az egész. Egy hatalmas üvegdarab lógott ki a lábából, ami mélyen hasította fel bőrét. Nem távolítottuk el, hiszen, azzal talán még nagyobb kárt teszünk. Az idő múlásával, a vérzés lassan elapadt, nem teljesen, de már nem azért küzdöttünk, hogy folyjon a vére. Most az volt a legfőbb célunk, hogy a tudatánál maradjon.
   - Hogy hívnak? - kérdeztem tőle, ahogy ránéztem, de kezemmel, még mindig az övemet szorongattam, amivel elállítottuk a vérzést.
   - Luna - mondta halkan, amint rám nézett.
   - Nagyon szép neved van - mosolyogtam rá.
   - Köszönöm.
   - Játszottatok a barátoddal és akkor történt?
   - Véletlenül, neki mentünk az egyik asztalnak, ami tele volt üvegekkel és az egyik..
   - Értem már, hogy mi történt akkor.
   - Kérdezhetek valamit? - kérdezte félve.
   - Bármit.
   - Most.. Most meg fogok halni? - kérdezte halkan. Szóra nyitottam a számat, de egy hang nem jött ki a torkomon. Ahogy belenéztem gyönyörű szemeibe, láttam, hogy mindenre fel volt készülve. A lehető legrosszabbra is.
   - Nem - szólaltam meg végül. - Nem fogsz. Ha rajtam múlik, akkor biztos nem - mondtam és szabad kezemmel, elsimítottam egy tincset arcából.
   - Köszönöm - mosolygott rám, és láttam arcán, hogy most a kezembe adta a sorsát. Rám bízta magát.
   Óráknak tűnő percek teltek el, mire meghallottuk a szirénákat, amint a mentő közeledett, úgy éreztem, hogy egy nagyobb kő esett le a szívemről. Amint a mentősök megérkeztek, már kérdeztek is, hogy mit történt, mit csináltunk, és részletesen elmondtunk mindent, amit lehetett. Nem tudom, mennyi idő telt el, hogy mennyi ember volt körülöttük, hogy ki mit látott, de arra tisztán emlékszem, hogy amikor a mentősök az ágyra helyezték a kislányt, Luna volt az, aki megfogta a kezemet és levette a lábáról, miközben ezt mondta nekem.
   - Köszönöm, hogy betartottad az ígéretedet. Bárcsak, nekem is ilyen apukám lenne, mint te - mosolygott rám. Berakták a kocsiba, az édesanya, vagy ezerszer megköszönte, amit tettem, megadta a telefonszámát és én is megadtam neki, hogy értesíteni tudjanak Luna állapotáról, majd becsukódott az ajtó és eltűntek a szemem elől. Csak álltam és néztem, ahogy kifordult az útra az autó, de amint elfordult, egy hosszú barna hajú kislányt véltem felfedezni. Megfordult, és abban a pillanatban indultak el lábaim felé. Előtte csupán néhány centivel rogytam a földre és öleltem magamhoz. Teljesen értetlenül kérdezősködött, hogy mégis mi a bajom, miért vagyok mindenütt piros, hogy miért sírok, hogy miért vagyok ennyire kétségbeesett. Folytak a könnyeim, ahogy öleltem magamhoz kislányomat, akiért ez idáig aggódtam.
   - Nam?! - hallottam meg hirtelen Jin hangját, majd, ahogy mellénk érkezik oldalról megéreztem kezét karomon. Egyből magamhoz húzom őt is, amivel talán megdöbbentem.
   - Nagyon vigyázatok magatokra!! - mondtam nekik, amikor már kissé lenyugodtam. - Ti is lehetettek volna! - öleltem egyre jobban magamhoz őket, amint felidéződött bennem az emlék.
   - Ne mondj ilyeneket, Papa! - szólt rám és éreztem, hogy neki is elindultak a könnyei.
   - Nam. Ez meg se forduljon a fejedben - mondta Jin, nyugodt hangon, amint védelmező karjait megéreztem hátamon, ajkait pedig hajamban. Görcsösen öleltem őket egészen addig, míg sikeresen le nem nyugodtam és HoSeok-ék is megtaláltak minket. Nagy vonalakban elmondtuk nekik mi is történt, mert a nagy tömegtől nem tudtak odajönni hozzánk.
   - Gyere, Nam! - szólított meg Jin, ahogy megfogta a kezemet. - Lemossuk rólad a sok koszt - mondta, amint kissé húzni kezdet.
   - De Hyuna.. - akartam tiltakozni egyből.
   - Mi vigyázunk rá NamJoon - hallottam meg YunSeo hangját, és tudtam, semmi baja sem eshet, míg velük van. Némán követtem páromat, amíg a férfi mosdóba be nem húzott és leültette egy székre, míg ő egy rongyot keresett, amivel letörölheti rólam a rengeteg mocskot. Sikeresen talált valamit, és azzal kezdte el törölgetni kezemet, addig, míg a saját bőrszínemet meg nem pillantottam. Bevizezte kezét is és arcomat kezdte megmosni, én pedig teljesen belesimultam érintésébe, kezét is megfogva, hogy egy pillanatra se távolodjon el tőlem. Percekig voltunk, órákra volt szükségem, hogy tudatosuljon bennem, hogy nem veszítettem el senkit, hogy mindenki jól van körülöttem. Amint kellően lenyugodtam, Jin kezét fogva mentünk vissza a többiekhez és szavak nélkül megértve egymást, indultunk hazafelé. Elég volt ennyi kiruccanás mára. Hyuna-t felvettem és a karomba fogva vittem haza. Szorosan bújt hozzám, ölelte nyakamat át, és hagyta, hogy most én legyek az, aki törékeny és könyörög, hogy támaszkodhasson rá. Engedtem, hogy ennyire védtelennek lásson, mindent, csupán, csak annyit akartam, hogy érezhessem magam mellett őt és Jin-t. Csendben ballagtunk hazafelé és mikor a parton sétáltunk végig, egészen a házig, ahol is a néma csend fogadott minket. Lassan mentünk fel a házba, ami kongott az ürességtől. Letettem Hyuna-t a padlóra, majd intve, hogy felmegyek és körülnézek, mindenkit lent hagytam. Halkan mentem fel a lépcsőn, és néztem be Hyuna szobájába, amin most osztozott a fiúkkal. Ahogy belestem egy mosoly került ajkaimra.

   TaeHyung háttal az ajtónak aludt, kezét lábát átvetve a fiatalabbikon, miközben mellette Kookie feküdt és nagyban nyomkodta a telefonját. Aztán csak észrevette, hogy barátjáról lecsúszott a takaró, így óvatosan, nehogy felébressze alvó párját, takargatta be, majd egy csókot nyomva arcára, helyezkedett vissza mellé és nyomkodta tovább a kütyüt, míg észre nem vett és mosolygott rám.
   - Szia! - suttogta és integetett.
   - Szia - suttogtam én is és halkan beljebb mentem. - Tudtatok pihenni? - kérdeztem és megálltam az ágy mellett.
   - Igen. Miután elmentetek, Tae rám parancsolt, hogy menjek fürdeni, majd feküdjek le aludni, de annyira féltem, hogy ismét előjönnek az álmaim, hogy nem mertem nélküle. Végül sikerült elaludnom mellette, úgy délig aludhattam, és annyira jó volt - sóhajtott. - Mintha minden fáradságot kiűztek volna a szememből. Ő is tudott végre pihenni, mert mellettem nem könnyű aludni, aztán meg.. Azt gondolom, kitalálod, hogyan is folytatódott a nap, de nem is ez a lényeg - óvatosan felemelkedett, de ügyelve rá, hogy Tae-t fel nem ébressze mozgásával. - Nagyon szépen köszönöm NamJoon. Köszönöm neked ezt a napod, de ezt az egész hetet, hogy nem küldtél haza egyből minket. Hogy engedted, hogy veletek lehessünk. Tényleg, köszönök mindent. Valahogy meg fogom hálálni, azt a sok mindent, amit értünk tettél. Hatalmas szíved van. Akkora, mint Jin hyung-nak - mosolygott végig. - Köszönöm NamJoon, neked, ezeket a csodálatos hónapokat, amiket veletek tölthettem.
   - Semmit sem kell megköszönnöd kicsi Kookie - borzoltam össze haját, mire száját elhúzva kapott kezem után. Ezzel a mozdulattal sajnos kissé meglökte párját is, aki morgásával jelezte nemtetszését, és azt, hogy aludni akar tovább. - Szerintem, én megyek is. Pihenjetek még nyugodtan - mondtam mosolyogva, majd intve egyet, hagytam el a szobát és csuktam be magam után a szoba ajtaját, hogy Tae-t ne ébresszük fel.
   Lent a nappaliban találtam kislányomat és JiMin-t, amint Hyuna babusgatta, HoSeok és YunSeo mosolyogva figyelték őket. Páromat a konyhában pillantottam meg, amint - gondolom - a fiatalok ebédjének maradványait tüntette el és tett rendet maguk után. Lassan közelítettem meg, majd hátulról átkaroltam derekát és államat vállán pihentettem. Nem szóltunk semmit, csupán figyeltem, ahogy mosogatott, hallgattam a víz zúgását, amint kezének csapódott, majd a tányérnak, végül elérte célját a mosogatót. Kellemes volt az egész, nem akartam, hogy véget érjenek a pillanatok. Meg akartam állítani az időt, hogy a tökéletes élet, melyet annyira akarok, megmaradjon. Akartam, hogy minden úgy legyen, ahogy én akarom. Óvatosan érintettem ajkaimat Jin nyakára és leheltem rá, lágy csókot, amitől kirázta a hideg. Lassan kezdtem csókolgatni bőrét és kezet pólója alá akartam vezetni, ha hagyta volna.
   - Nam - ragadta meg karomat. - Nem a legalkalmasabb éppen, majd.. vacsora után - zárta el a vizet, majd megfordult karjaimba, miközben szégyellősen rám mosolygott. - Jó? - igazított meg egy tincset.
   - Ahogy szeretnéd - nyomtam csókot most ajkaira, amiktől percekig képtelen voltam elszakadni.
   Miután elváltunk egymástól, befejeztük a vacsora készítését, megterítettünk és megkértük Hyuna-t, hogy kopogtasson be a két fiúhoz, hogy ha éhesek, akkor jöjjenek enni. Talán a megfelelő embert küldtük fel, mert amint kislányom lejött, követte őt a két fiú. JungKook Tae karján lógott, szorosan fonta ujjait az idősebbikébe és teljesen hozzábújt. Levakarhatatlan volt a mosoly arcukról, és ez mindenkire fertőzően hatot, így az egész város a nevetésünktől volt hangos. Kellett ez így mára, igaz a két fiú nem tudták, hogy mi is történt, de talán így volt a legjobb, és menthetetlenül hálásak voltunk nekik. A vacsora befejeztével, a YunSeo és HoSeok elmentek aludni, mert JiMin, eléggé nyűgössé vált, így le akarták fektetni minél előbb. A két fiú visszavánszorgott az ágyba és vitték magukkal Hyuna-t is.
   Amint mindenki eltűnt az alsó szintről, Jin-nel elkezdtük elpakolni a tányérokat, de amint mindent betettünk a mosogatóba és Jin ismét mosogatni kezdett, mögéje álltam, ott folytattam, ahol abbahagytam, csupán egy órával ezelőtt. Lágyan csókolgattam bőrét, közelebb húztam magamhoz, és menthetetlenül vágytam már a csókjai után. Lehet hülyeség, amit gondolok, de már nagyon hiányzott Jin. Nem az hiányzott, hogy lefeküdjünk egymással, nem vagyok egy szexmániás ember, csupán a közelsége hiányzott. Az, hogy újra az enyém lehessen, hogy elfeledtessen velem mindent. Mintha párom is ezt akarná, a keze már nem a szivacsot szorongatta, hanem a mosogatónak a szélét, hogy össze ne essen. Feje hátracsuklott, vállamon pihentette, miközben ajkaimmal nyomokat hagytam bársonyos bőrén. Kezemet becsúsztattam pólója alá és óvatosan simogattam bőrét, ezzel remegésre késztetve lábait.
   - Az istenért, Nam - förmedt rám, ahogy megfordult és, mint egy kiéhezett vad, úgy tapadt ajkaimra, miközben karjaival átkarolta nyakamat. Ujjait egyből tincseim közé vezette és erősen húzott magához, közben egész testével hozzám simult, ezzel adva a tudtomra, hogy ő is ugyan azt akarja, mint én. Éhesen faltuk egymás ajkát, kezeim már nem csak pólója alatt vándoroltak, hanem fenekén is, ezzel még jobban húztam magamhoz és kezdtem el hátra felé léptetni. Addig ment hátra, míg a pultnak nem csapódott és tettem fel rá, egy pillanat alatt. Egyre erőszakosabbak voltunk a másikkal, kezeim már felfelé húzták felsőjét, ahogy az övéi is.
   - Kész vagyok! - hallottuk meg hirtelen Hyuna hangját. Egy pillanat alatt távolodtunk el egymástól és tettünk úgy, mintha mi sem történt volna. Elkezdtem pakolgatni a pulton, miközben Jin mosogatott, vagyis próbált, de annyira zavarban volt, hogy a szivacs is kicsúszott a kezéből. Ennyire még sosem láttam zavarnak. - Jó éjszakát Papa! - jelent meg kislányom, én pedig gyorsan megfordultam, hogy arcon csókoljam.
   - Jó éjszakát Kincsem! - mosolyogtam rá, és csak reménykedni tudtam, hogy nem vesz észre semmit sem.
   - Jó éjszakát Jin oppa! - ment oda Jin-hez, aki totál vörös arccal fordult Hyuna-hoz, miközben a kezében egy rongy volt, hogy eltakarja problémáját.
   - Jó éjszakát Hyuna! - köszönt el tőle mosolyogva, mire kislányom mosolyogva indult meg felfelé. Meg sem bírtunk mozdulni, míg meg nem hallottuk, hogy becsukódik az ajtó odafent. Abban a pillanatban dőltem neki a pultnak.
   - Basszus. Teljesen kiment a fejemből, hogy Hyuna lent fürdik - temettem arcomat tenyerembe. Vártam, hogy Jin mondjon valamit, de semmi válasz vagy megjegyzés nem érkezett. Értetlenül néztem páromra, aki még mindig szorongatta a konyharuhát és meredt maga elé. - Jin? - léptem oda hozzá. - Jól vagy? - fogtam meg kezét.
    - Nem vagyok jól. Hyuna majdnem.. majdnem meglátta, amint.. Basszus, Nam. Ő még gyerek. Mi lett volna, ha meglát minket? - kapta rám egyből tekintetét.
   - De nem látott semmit, mivel még rajtunk van a ruha tudtommal - léptem elé.
   - De, mi lett volna, ha később jön? Akkor már... nem lett volna rajtunk semmi.. - motyogta el a végét.
   - Ezek szerint, te a konyhapulton akartad folytatni? - kúszott egy mosoly ajkaimra.
   - Szerinted, hogy jutottunk volna fel a hálóba? - vonta fel szemöldökét.
   - Megoldottam volna, valahogy, de ha te itt szeretnéd - vigyorogtam, mint a tejbe tök és közelebb léptem hozzá, amint kezeim egyből fenekére csúsztak és hajoltam ajkai felé.
   - Héj! - állított meg. - Ki mondta, hogy itt szeretném? Nem a konyhapulton akarok a tiéd lenni!
   - A tested mást mond - vigyorogtam és elvettem kezéből a konyharuhát, elhajítva jó messzire, ezzel utalva, az igen "kicsi" merevedésére.
   - Ez nem azt mutatja, hogy... - kezdett bele, de ahogy rám nézett tudtam, hogy nem tud erre mit mondani. Nyertem. Teljesen össze volt zavarodva, főleg, hogy kezem még mindig fenekén volt és eléggé közel ajkaim az övéihez, amiknek nem tudott ellenállni. - Egyszer te leszel a végzetem, a mocskos fantáziáddal együtt. Esküszöm - tapadt rá ajkaimra és simult hozzám, ezzel eldöntve, hogyan és hol is fog telni a következő pár óra.

A történet, melyből NamJoon idéz, ami az én személyes kedvencem, egy csodálatos történet, melyet mindenkinek nagyon ajánlani tudok :3 <3 Gyönyörű, izgalmas, szerelmes és tökéletes <3

Link --------> Csillag az égen - KyungJeong

A két gyermek, kikről a történet szól :3 <3