18.fejezet

   - Jin - szólítottam meg és kezem közé vettem arcát. Nem hittem volna, hogy valaha is látni fogom így az arcát, amit csak úgy tudtam magam elé képzelni, hogy a szemei csillognak, ajkai felfelé görbülnek és sugárzik róla a boldogság, de most. Most ajkai elhúzódottak, keservesen remegtek, azok a párnak, amiket az előbb még felfelé gördültek, de most már nem voltak olyanok. Szemei nyitva voltak, de kétségbeesettséget és félelmet sugároztak, miközben patakokban folytak a könnyei, egészen le arcán, végig arcélén, és onnan rá nyakára. Egyszerre volt gyönyörű és szívszaggató látvány.
   - Nhem akarom, hogy cshalógjál és aztán elhagyj - kezdte el mondani sírva. - Nhem élném azt túl - mondta keservesen, ajkai remegtek, mellkasa szaporán emelkedett. Lehajoltam hozzá, karjaimmal átkaroltam nyakát és úgy öleltem magamhoz, miközben ujjaimat tincsei közé vezettem. Karjai egyből körém fonódtak és erősen szorítottak, könnyei nem apadtak el, éreztem, amint nyakamat áztatta el.
   - Jin, nyugodj meg - simogattam haját és halkan suttogtam a szavakat a fülébe. Ezek után csak még erősebben kapaszkodott belém, éreztem, amint ujjait hátamba próbálja mélyeszteni, hogy még közelebb lehessen hozzám. Megpróbáltam az időre hagyni, hogy hátha lenyugszik, de ez nem történt meg, hanem még inkább erősebben remegett karjaimban, könnyei egyáltalán nem akartak elfogyni, semmi nem segített, azon, hogy megnyugodjon. Óvatosan húzódtam el tőle kissé, majd feküdtem az oldalamra, szorosan mellé és magamhoz húztam. Olyan szorosan bújt hozzám, hogy már azt hittem egy test lett a kettőből, mert el nem tudtam dönteni, hol végződöm én, és hol kezdődik ő. Csak sírt, arcát a nyakamba temette, ujjait hátamba mélyesztette és hagytam, hogy lenyugodjon. Simogattam hátát, csókokat nyomtam hajába és vártam. Lehet az egész éjszakát átvirrasztom, de nem nagyon érdekelt, mert most ő volt a fontos és tudtam, hogy holnap olyan leszek, mint a mosott szar, de nem bírtam volna itt hagyni, ilyen állapotban. Nem is akartam itt hagyni. A barátja voltam, a párja, a szerelme, valamikor le kell mondani dolgokról, hogy boldoggá tegyük a másikat, és most Jin-nek, szüksége volt rám. Én voltam most a legbiztosabb pont az életében, így nem hagyhattam csak itt, főleg, hogy szerettem őt. Képtelen lennék nézni azt az arcát, amit most látok. A szívem szakad meg ettől a látványtól. Mindig is rosszul viseltem, ha a közvetlen hozzám tartozóim boldogtalanok mellettem.
   - Nem akarom, hogy csalódj bennem. Nem akarom, hogy azt hidd, egy hisztis pasi vagyok, aki mindent el akar érni egy kis sírással, mert egyáltalán nem ilyen vagyok. Én nem akarlak elveszíteni, de félek, hogy elhagysz egyszer, amikor rájössz, hogy nem vagyok hozzád való, mert túlságosan jól bánsz velem, te adod a legtöbb szeretettet és figyelmet, amit valaha is kaptam. Nem akarom, hogy eltűnj az életemből Nam - bújt még jobban hozzám, amint ezt elmondta nekem.
   - Miért tűnnék el az életedből Jin? - simogattam haját. - Hiszen csak most csöppentem bele, miért akarnálak elhagyni? Hogy jutott ilyesmi az eszedbe? - csókoltam bele hajába. - Történt valami, ami miatt így érzed magad?
   - Nhem, csak egyedül éreztem magam és ez valahogy kijött rajtam - húzódott el egy kicsit.
   - És miért alkoholba fojtod a bánatodat? - vontam fel szemöldökömet, mire csak összehúzta magát.
   - Honnan veszed, hogy ittam?
   - Érezhető a leheleteden és amikor megcsókoltál, akkor is éreztem - válaszoltam egyszerűen kérdésére, mire csak fejét mellkasomnak nyomta. - Nézz rám, Jin - simogattam meg haját. Lassan emelte fel fejét, és nézett bele a szemembe. Amikor találkozott tekintetünk, a szemeiből csak azt tudtam kiolvasni, hogy nagyon félt attól, hogy elveszít engem. - Ha valami baj van, akkor nyugodtan hívj fel és akkor beszélünk, vagy amikor itthon vagyok, akkor gyere át és megoldjuk együtt. Ne magadban emészd a dolgokat, mert tudom jól, min mész keresztül. Nem jó, ha magadban tartod a problémákat, mert azok felemésztenek. És ne alkoholba fojtsd a bánatodat, nem jó dolog - simogattam haját közben és lágyan elmosolyodtam, majd letöröltem már nagyon lassan folyó könnyeit. - Bármit elmondhatsz nekem. Bármit - nyomtam egy csókot homlokára. - Szeretlek Jin - simogattam arcát.
   - Én is szeretlek Nam - bújt közelebb hozzám és arcát, nyakamba temette, miközben hozzá simult testemhez. Cirógattam bőrét, és nyugtattam, míg végül arra nem eszméltem fel, hogy halkan szuszogni nem kezdett. Óvatosan húzódtam el tőle, hogy láthassam arcát, ami hihetetlenül gyönyörű volt. Ajkai kissé elnyíltak, szemeit pihentette és egyenletesen vette a levegőt, ami annyit jelentett, hogy mélyen aludt. Mosolyogva simogattam meg arcát, mire fészkelődni kezdett és visszabújt hozzám. Egyszerűen iszonyat édes volt, ahogy a karjaimban feküdt és annyira nem akartam, hogy bármi, vagy bárki megzavarjon minket, de egyszer nekem is el kellett aludnom, de ilyen csodálatos látvány mellett bármikor elaludnék, főleg, ha tudom, reggel ott fog feküdni mellettem.
   A másnap hihetetlenül jól telt, mivel párom ott feküdt mellettem reggel, így vele kezdhettem a napomat, mi eléggé meghatározta a jó kedvemet. Mosolyogva mentem be az iskolába és köszöntöttem a diákjaimat, majd kezdetét vette az osztályom szóbelije. Nagyon izgultam mindannyiukért, hiszen úgy gondoltam rájuk, mintha a saját gyerekeim lennének. Mindenkit mosolyogva üdvözöltem és bátorítottam,  valamennyiünket, hogy bátran beszéljenek és nyissak ki a szájukat, mert tudtam jól mennyit képesek beszélni, csak nem mindegy miről. Szépen haladtunk, végig az elnök mellett ültem, ki semleges arckifejezéssel hallgatta a diákokat. Más elnököt kaptunk, mint a másik osztály, de ő sokkal szimpatikusabb volt, mint az előző. Ha ezt most Jön hallotta volna, akkor biztos kaptam volna érte.

   Telik az idő, én meg nem bírtam már a fenekemen ülni, így csendben elhagytam a termet és kint az épület előtt leültem az egyik padra, majd elkezdtem bambulni magam elé. Ahogy ott ültem azt vettem csak észre, amint két alak indult el felém,  míg végül az egyikük az ölébe ugrott és szorosan ölelt át. Arcon csókoltam kislányomat, aki vigyorogva nézett engem és semmi pénzért nem akart elengedni. Végül párom is odaért hozzánk, leült mellém, majd amint Hyuna engedte, megcsókoltam. Sokkal jobb színben volt, mint reggel és ez nagyon boldoggá tett. Csókunk nem volt se túl hosszú, se túl rövid, pont annyit elég, hogy a nap hátralévő részét kibírjam. Egy-két percig üldögéltünk közösen, míg Jin-nek és Hyuna-nak mennie kellett, mivel páromnak lejárt az ebédszünete és meg akartak látogatni. Már nekem is meg kéne látogatnom őket, de nem tudom, hogyan tudnék elszabadulni az iskolából. Egy utolsó csókot nyomtam Jin ajkaira, majd utukra engedtem őket és én is visszaindultam a terembe, hogy tovább hallgathassam a feleleteket. Valamiért ez a nap sokkal gyorsabban telt és időben végeztünk, így boldogan indultam haza este hétkor. Hatalmas vigyor terült el az arcomon, ahogy bandukoltam a lemenő Nap fényében, a madarak nagyon halkan csicseregtek, az emberek legnagyobb része, már otthon volt a családjával és együtt voltak, én meg még mindig egyedül, de tudtam jól, hogy otthon két szerető ember várt, ettől csak melegség járta át a szívemet. Örültem, hogy voltak nekem, hogy várt haza valaki, és nem az ürességtől tátongó lakásba kell betérnem minden egyes nap. Emlékszem, amikor Minhie-vel összeköltöztünk és volt olyan nap, amikor ő sokkal később jött haza, mint én, és amikor hazaértem, rossz volt, hogy nem várt engem, de aztán hihetetlenül boldog voltam, amikor megláthattam és magamhoz ölelhettem. A mosolya, amit minden nap láthattam, ami mindig bearanyozta a napjaimat, felejthetetlen. Nagyon régen gondoltam Minhie-re már, nem is tudom mikor jutott eszembe utoljára. Már kezdem úgy érezni, el tudom engedni őt, már nem érzem úgy, hogy senki sem léphet a helyére. Mondjuk, őt nem tudja senki sem túlteljesíteni, mert Minhie tökéletes volt, de Jin is az. Mind a ketten azok, a maguk módján és egyszerűen nem tudom felfogni, hogyan áldhatott meg az élet ilyen csodálatos emberekkel. Mire észbe kaptam, már bent is voltam a lakásban, ahol kislányom várt hatalmas mosollyal az arcán. Leguggoltam hozzá és magamhoz öleltem, azt a személyt, akit a világon mindenkinél jobban szerettem. Szerelmes bármikor lehet az ember, de egy gyerek, sosem fog az ölünkbe pottyanni. Egy szülő számára a gyereke az első, és utána jön a többi másik dolog, vagy személy.
   - Szia Életem - súgtam fülébe és egy puszit nyomtam arcára mosolyogva.
   - Szia Papa - vigyorgott nagyban, majd elengedett és az étkező felé kezdett húzni, ahol az asztal már meg volt terítve, páromat pedig nem láttam sehol sem. Kissé értetlenül néztem körbe, nem értettem, hogy miért van három személyre terítve, ha csak ketten voltunk. Hol volt egyáltalán Jin? Miért van egyedül itthon Hyuna? Nem értettem semmit, egészen addig, míg ki nem nyílt a szobám ajtaja és megpillantottam azt a személyt, akit kerestem eddig szemeimmel. Tekintetünk egyből találkozott, ő pedig pirultan hajtotta le fejét, az én tekintetem pedig lejjebb vándorolt. Valamiért nagyon ismerős volt a felső, amit viselt, majd rájöttem, hogy az enyém volt, de hihetetlenül jól állt neki, valamiért nagyon vonzónak találtam, de mikor lejjebb pillantottam a nadrágja láttán, egy hatalmasat kellett nyelnem. Kissé oldalról láttam, nem pontosan szemből vagy hátulról, de teljesen jó szemszögből és az ajkaim kiszáradtak teljesen. A nadrág, amit viselt, egyszerűen túlságosan is jól állt hosszú lábain, amik még hosszabbnak tűntek a fekete anyagtól. Tökéletesen körülölelte alsó végtagjait és megmutatta, mennyire is izmosak azok, de nem csak erre lettem figyelmes. Eddig sosem figyeltem meg valamiért, és magam sem értettem miért, de most tekintetem megakadt párom hátsó fertályán, amit még kezemmel egyszer sem érintettem, szemeimet sosem legeltettem rajta, de most talán a szokottnál is tovább néztem páromat. Pislogtam, mint egy idióta és nem is tudom hányszor nyeltem, mert annyira vonzó volt, hogy éreztem, amint a pulzusom megugrott az arcom pedig égni kezdett. Volt egy olyan érzésem, hogy talán ma este akarja azt, amit TaeHyung mondott még akkor. Nem tudtam pontosan, mit is jelentett az a szó, de volt egy olyan sanda gyanúm, hogy azzal kapcsolatos volt. Jin rám emelte tekintetét és beharapott ajkakkal haladt el mellettem, amint a konyhába sietett, kislányom pedig ezzel egyidőben, engedte el kezemet és ment be a szobájába, így Jinnel kissé kettesben maradhattunk. Elindultam párom felé a konyhába, miközben tekintetem többször végigpásztázta alakját.
   - Remélem nem baj, hogy kölcsönvettem a pólódat, csak főzés közben magamra öntöttem a vizet és nem úgy akartam veletek vacsorázni - szólalt meg, miközben háttal volt nekem. - Majd kimosom neked, és olyan lesz, mintha fel se vettem volna. H-ha baj, a-akkor csak szólj..
   - Miért lenne baj? - álltam meg mögötte és kezeimet átvezettem derekán, hasán összefontam ujjaimat, államat vállán pihentettem. - Nyugodtan kölcsönvehetsz bármit, akármire is van szükséged - hajoltam füléhez és arcára leheltem egy csókot.
   - K-köszönöm - remegett meg kissé hangja.
   - Miért remegsz? - kérdeztem, ahogy szorosabban öleltem magamhoz.
   - N-nem remegek - felelte egyből.
   - Akkor miért remeg a hangod Édes? - mosolyogtam nagyban és mikor megláttam elpirult arcát egy csókkal jutalmaztam meg. - Tudod nagyon...
   - Mikor lesz kész a vacsora Jin oppa? - hallottam meg Hyuna hangját, amint kijött az ajtón, én pedig elhúzódtam Jin-től. Miért mindig akkor bukkan fel valaki, amikor valamit mondani akarok? Egy hatalmasat sóhajtva hagytam el a konyhát, elkezdtem kibontani a nyakkendőmet és ingem felső gombjait is kigomboltam, majd a szobámba megyek, hogy a helyére tegyem a cuccaimat. Mire visszamegyek az étkezőbe, már az étel is az asztalon volt, így leültem a helyemre és szeretteim körébe fogyasztottam el a vacsorát, ami hihetetlenül finom volt. Akárhányszor Jin kiment valamiért a konyhába, akaratlanul is, de figyeltem, rajta legeltettem szemeimet, eléggé sok ideig. Nagyon jól nézett ki Jin, bár sosem láttam őt rondának, vagy nem vonzónak. Mindig is vonzott magához Jin, és mostanában csak még jobban a közelében akartam lenni. A vacsora közben fél szemmel mindig őt figyeltem és néha elkaptam tekintetét, amint engem nézett, ilyenkor pedig mindig lesütötte a szemét, mintha valami rosszat tett volna. Az evés végeztével, kislányomat lefektettem, meséltem neki, majd magára hagytam az álmaival és kimentem páromhoz, aki éppen a konyhát tette rendbe. Odasétáltam hozzá és hátulról átöleltem, mire ugrott egyet karjaim közt. Mosolyogva csókoltam arcon és fektettem fejemet vállára, miközben figyeltem, amint mosogatott.
   - Nagyon finom volt a vacsora - csókoltam meg nyakát.
   - Köszönöm. Hogy szerepeltek a diákjaid? Ma az osztályod szóbelizett, ugye?
   - Igen. Nagyon ügyesek voltak és holnap is fognak, aztán bankett és vége van az egésznek. Furcsa lesz nélkülük az iskola jövőre.
   - Biztos kapsz másik osztályt, ettől ne féljél, de lehet most egy évig pihentetni fognak, nehogy összehasonlítsd őket.
   - Igazad van - mosolyogtam nagyban és lehunytam pilláimat. - Tudod, nagyon jól nézel ki. Egyszerűen az őrületbe kergettél egész este.
   - Nem nézek én ki olyan jól. Te sokkal jobban nézel ki - hajtotta le fejét, amint a piszkos tányérokat nézte a kezében.
   - Ebben nincs igazad - kezdtem el nyakát csókolgatni. Éreztem, amint libabőrös lett érintésemtől, ahogy a teste megfeszült és a levegőt is nehezebben vette. Imádtam, a bőrét kényeztetni, annyira puha és bársonyos volt, hogy nem bírtam neki ellenállni. Kissé lecsúsztattam a pólóját válláról, és az ottani bőrt csókolgattam. Az őrületbe kerget. Mire legközelebb észbe kaptam, Jin már az ajkaimat marta, karjaival átfonta nyakamat és úgy húzott egyre közelebb magához. Átfogtam derekát, nekinyomtam a pultnak, de ő csak még közelebb húzott magához. Csókunk egyre szenvedélyesebb lett és kezeim nem derekát simogatták, hanem már hátsófertályán matattak. Nem először fogom meg a szerelmem fenekét, de Jin-ét igen, és teljesen más volt, mint amikor Minhie-vel voltam, így együtt. Más volt minden, és hihetetlenül tetszett. Nagyon tetszett ez a szenvedély, amit Jin-től kaptam, az, ahogy hozzámért, és ahogy én érhettem hozzá. Többet akartam már, de még nem álltam készen arra. Nehezen szakadtunk el egymástól, de inkább Jin volt az, aki eltávolodott, mert én egyáltalán nem akartam, de mikor egy pillanatra eltűnt párom édes ajka, megragadta kezemet, amivel fenekét simogattam, elkezdett a szobám felé húzni. Benyitott az ajtón, majd mögöttünk be is csukta és vitt az ágyhoz, ott ráhúzott a kényelmes bútorra és tovább faltuk egymás ajkát. Az eszemet teljesen elvesztettem és nem bírtam gondolkodni, egészen addig, míg meg nem éreztem, hogy a hátam a takaróra került. Egy pillanatig értetlenül pislogtam, majd mikor megláttam párom mosolygós arcát, nem törődtem semmivel, csak átadtam magam neki. Lassan kezdtünk megszabadulni a felesleges ruhadaraboktól, de mikor párom keze végigszántott felsőtestemen, megremegtem, mert annyira jó érzés volt vele lenni.
   - Valami van a számodra - suttogta a fülembe, mire felpattantak szemeim és kérdően néztem rá, de csak egy mosolyt kaptam válaszul. - Ha nem tetszik, vagy valamit rosszul csinálok, csak szólj nyugodtan. Tudom, hogy neked ez lenne az első, mármint.. az hogy egy férfival lennél együtt, de az még egy kicsit odébb van - mosolygott nagyban, majd egy csókot nyomott ajkaimra és el is kezdte, amire én egyáltalán nem számítottam. Akármit csinált, akárhol érintett meg, belőlem kiszakadt minden hang. Nem is tudom, hányszor kaptam kezemet a szám elé, hogy ne hallja meg hangomat, mert furcsa volt, hogy ezeket ő váltotta ki belőlem, és azt sem akartam, hogy kislányom meghalljon a szomszéd szobában. Olyan hangokat csikart ki belőlem, amit nagyon régóta senki sem, egyedül Minhie volt rá képes, és most Jin... azt hiszem teljesen belehabarodtam ebbe a csodálatos emberbe. Képtelen voltam gondolkodni, főleg arra nem bírtam gondolni, hogy mit is teszünk éppen, mert annyira hihetetlen volt az egész, hogy egyáltalán fel sem fogtam a történteket.

   - Nagyon szótlan vagy Nam.. - hallottam meg párom halk hangját, amint a hátamon feküdtem, ő pedig a mellkasomon pihentette fejét. Ujjaival meztelen felsőtestemet simogatta, a takaró a derekunkig takart minket, egyik karommal átöleltem testét, a másikat pedig fejem alatt pihentettem, miközben őt figyeltem. - Valamit elrontottam, igaz? Valamit nem csináltam jól.. Lehet, ez még túl korai volt, nem kellett volna.. Sajnálom.. - éreztem, amint elkezdett elhúzódni tőlem, de egy laza mozdulattal, visszahúztam magamhoz, és két karommal öleltem magamhoz.
   - Mégis ki mondta, hogy valamit elrontottál? Szerintem én nem mondtam ilyet. Ne gondolj egyből a legrosszabbra Jin - nyomtam egy csókot hajába. - Tökéletes volt, minden szempontból.
   - Akkor miért nem mondtál semmit? - kapta rám tekintetét. - Tudod, hogy megijedtem, hogy esetleg valamit elrontottam? - akadt ki és hatalmas szemekkel nézett rám.
   - Sajnálom, csak.. annyira hihetetlen volt az elmúlt, öhm... néhány óra, hogy képtelen voltam felfogni. Éppen dolgozom fel a történteket, mert szerintem nem akarod tudni, hogy mikor volt utoljára ilyenben részem. Tökéletes volt, Jin. Emiatt nem kell aggódnod - simogattam meg arcát. - Nagyon szépen köszönöm - mosolyogtam rá, ahogy arcát cirógattam.
   - Szívesen, máskor is - vigyorgott vissza rám.
   - Szóval, máskor is lehet..? - kérdeztem félve.
   - Ha szeretnéd, de nehogy csak ezért szeress, mert akkor bajban leszünk  - emelte fel mutatóujját.
   - Nyugodj meg, Édes. Nem ezért foglak szeretni, hanem mert te, te vagy. Én téged szeretlek, és nem azt amiket teszel velem, vagy éppen a tested miatt, bár az is eléggé csábító, főleg az utóbbi időben, és leginkább abban a nadrágban - vigyorogtam.
   - Nam - csapott mellkason, belőlem meg kitört a nevetés. - Hogy lehet ilyen mocskos a szád?
   - Ezt pont te mondod? - vontam fel szemöldökömet kihívóan. - Nem te mondtad véletlenül annak a két gyereknek, hogy ne jöjjenek korán látogatóba, mert te be akarsz törni? - emlékeztem vissza.
   - Ezt ne is mond többé - temette arcát mellkasomba. - El sem hiszem, hogy tényleg ezt mondtam nekik és ezt te meg is tudtad. Aish - dühöngött Jin.
   - Jin - simogattam hátát. - Ezzel nincs is semmi gond, de kérdezhetek valamit?
   - Mit szeretnél? - emelte fel kissé a fejét és félve a szemembe nézett.
   - Ez már hozzátartozott a betörésemhez? - vigyorogtam.
   - Nam - nyavalygott párom, amint ismét fejét a mellkasomba temette.
   - Akkor ez egy igen volt - mosolyogtam nagyban és simogattam csupasz hátát. - De elárulok neked egy titkot.
   - Mit? - kissé hozzáhajoltam és füle mellé tettem ajkaimat.
   - Hihetetlenül boldoggá tettél az este és ezt valahogy viszonozni fogom neked, és nagyon remélem, nem fogsz elutasítani egyszer sem - nyomtam egy csókot bőrére. - És nagyon dögös voltál abban a nadrágban - vigyorogtam. Amikor kissé elhúzódtam tőle, nem láttam az arcát, mert azt a mellkasomba fúrta erősen. Nem szóltunk már egymáshoz az este folyamán, csak álomba szenderültünk, az ágyamban, kettesben.

   Másnap reggel, Jin még mélyen aludt, amikor felébredtem és nem akartam megszakítani az álmaiban, így óvatosan kimásztam mellőle, alaposan betakartam és egy aprócska csókot nyomva ajkaira, hagytam el a szobát felöltözve. Reggelit készítettem magamnak, és szeretteimnek, majd összeszedve cuccaimat indultam el dolgozni. Korán értem be, így még volt időm bemenni a terembe, ahol várakoztak a diákok, kik ma kerültek sorra. Mindannyiuknak sok szerencsét kívántam, majd bementem a terembe, ahova nemsokára mindenki bejött. Leültünk a helyünkre, vártuk a diákokat, majd elkezdődött a felelés. Egész nap vigyorogtam, mint a tejbe tök, mert végig az éjszaka járt a fejemben és állandóan az ajkaimat harapdáltam. Amikor egy diák az én tantárgyamból felelt, akkor kitöröltem mindent a fejemből, és csak a felelőre figyeltem. Muszáj voltam elfelejteni Jin-t, de néha nehéz volt elfelejteni azt, amit párom tett velem az éjjel. Ahogy visszagondoltam arra, éreztem, ha még tovább gondolkodom rajta, akkor el kell vonulnom a férfi mosdóba, hogy rendbe szedjem magam, de.. ezek után, már nem lesz ugyanaz, mint régen. Hallgattam a feleleteket, végül eljött az idő, hogy kimenjek ebédelni, így csendben, elhagytam a termet, majd a tanáriba mentem, hogy az összekészített ebédemet elfogyaszthassam. A tanáriban kutakodok, de sehol sem találom az ebédemet, majd aztán bevillant, hogy a pulton hagytam, amikor elindultam. Sóhajtva indultam kifelé, onnan pedig lefelé a lépcsőn és ki az épületből, hogy a közeli kis boltban, valami instant ételt vegyek magamhoz.
   Gondolataim akaratlanul is, de Jin felé terelődtek és leginkább arra, hogy mit is terveztem vele kapcsolatban. Nem tudtam eldönteni, hogy vajon, hogyan is fog reagálni a tettemre, féltem, hogy elutasítja, de egy próbát minden megér, szóval veszteni valóm nincsen. Furcsa, hogy ezen így agyaltam, mert Minhie mellett nem volt ilyen nehéz a khm.. gyönyörű dolgok. Annyira más az egész, de egyszerre tetszett is, nagyon is. Túlságosan tetszettek a dolgok, amiket Jin-nel műveltünk, amit ő művelt velem, amit én akarok művelni vele. Annyira szokatlan volt ez az egész, és tudtam jól, hogy azért, mert mind a ketten férfiak voltunk, és az is, hogy az egyikünk mindig nőkkel volt együtt. Jah, kemény három nővel voltam együtt egész életemben. SeoYun, Minhie és egy, körülbelül egy hétig tartó kapcsolatom volt az elmúlt négy évbe, de rájöttem, hogy senki sem léphet Minhie helyébe, így szakítottam a nővel, aki tényleg az én esettem volt, de nem akartam becsapni. Úgy tűnik, az sors azt tervezte, hogy az életem első szakaszában rengetek öröm és csalódás legyen, majd csak azután az igazi boldogság, egy férfi oldalán. Talán terve volt velem az életnek, ezért volt ilyen életem eddig, és ezért találkoztam most Jin-nel, majd jöttünk össze, mert mindig is, így volt megírva a sorsom, de lehet csak egy idióta gondolatom volt ez. Mosolyogva léptem be a kis üzletbe, majd kerestem valami fogamra valót, de az-az idétlen vigyor nem tűnt el ajkaimról, talán mindenki hibbantnak nézett a közvetlen környezetemben, de mit tehetett az ember, ha egyszer szerelmes volt, és csak arra a személyre tudott gondolni?! Jin, egyszerűen elcsavarta a fejemet és ez csak még jobban arra késztetett, hogy mosolyogjak. Előkaptam a telefonomat, és egy üzenetet küldtem páromnak, hogy mennyire is megbolondít, de persze, ezt mind úgy, hogy szépen zavarba hozzam a munkahelyén, amiért biztos kapni fogok otthon.
   Remek hangulattal tértem vissza a csendtől zúgó épületbe, ahol minden ajtó csukva volt, sehol egy lélek, csupán cipőm halk kopogása hallható, de azt is elnyomta a néma csend. Ilyennek ritkán lehetett látni az épületet, ahová szívesen jártam be, amiben állandóan gyerekek voltak, a hét évesektől, egészen a tizennyolc éves korosztályig. Felvonszoltam magamat a tanáriba, majd gyorsan elfogyasztottam az ebédemet és visszatértem az osztályomhoz. Tovább haladtak a feleletek, hallgattam diákjaimat, mindenkit figyeltem egyszerre, még akkor is, amikor én feleltettem, de ez volt egy osztályfőnök feladata, hogy mindig mindent tudjon a diákjairól. Pontosan tudtam, ki miben volt erős vagy gyenge, hogy mit szerettek és mit nem vagy éppen kit, de nagyon sokuk betekintést engedett a magánéletébe is, mint például JiNa, aki egyszer meghívta magához az egész osztályt, így megismerhettük a családját és a barátját. Ritkák az olyan diákok, akik szívesen viszik haza az osztályukat, hogy ott töltsenek náluk egy délutánt, de aztán ezt az ötletet elloptam tőle, mert a következő két évben nálam történtek meg ezek a délutánok. Tényleg, idén el is maradt, valahogy be kéne pótolnunk, csak az a kérdés, hogy vajon mikor, mert most már mindenki azon fog izgulni vajon, felvették-e az egyetemre vagy nem. Ezt majd meg kell beszélnem velük a banketten.
   Ezek a pillanatok felidézték bennem azokat a napokat, amikor még én érettségiztem, anno tíz éve, de még mindig emlékeztem minden pillanatára, mivel egyszerre voltam nagyon boldog, hogy végre túl lehetek ezeken az éveken, de egyszerre voltam szomorú is, hogy a barátaim, akiket szereztem, már nem lesznek ugyanazok, mint régen. Elfelejtjük egymást, csak az osztálytalálkozókon találkozunk, csak azokkal az emberekkel találkozunk, akikkel nagyon jóba voltunk, vagy éppen senkivel sem. Ha néha összefutunk az utcán véletlenül, akkor nem ülünk le órákra beszélgetni, hanem néhány perc alatt lezavarjuk az egészet. Ez mindig így megy, csak a legjobb barátok maradnak örökre, barátok, ők jönnek és mennek. Nekem is vannak ilyen barátaim, akikkel a középiskolában nagyon jóban voltunk, de azzal már sokat mondok, ha évente egyszer-kétszer összefutunk. Sosem voltam az a népszerű diák, sosem vágytam arra, átlagos voltam, egyedül Minhie és SeoYun, ők voltak azok, akik velem voltak végig. Hoseok, ő egy másik iskolában tanult tovább, de mindvégig tartottuk a kapcsolatot, hiszen ő volt a legjobb barátom, aki mindent tudott rólam, minden egyes titkomat, bajomat, mindent.
   Hihetetlen, hogy szinte még mindig magam elé tudtam képzelni a pillanatokat az érettségiről, de nem voltam az a bő negyven éves tanár, aki ne emlékezne ilyenekre. De miket is beszélek itt, nem is vagyok negyven, nem is akarok az lenni, bár, édesapámnak volt egy nagyon jó mondata. "Ha átlépted a két x-et, akkor már nincs messze a harmadik, se a negyedik." Ezt mondogatta nekem mindig, főleg, amikor megszületett Hyuna. Rengeteget nevettem ezen a mondatán, de most már teljesen megértettem, mit is akart mondani vele. Ki kell élvezni az élet minden pillanatát, amit csak lehet, mert aztán, azt fogjuk mondani, hogy "de kár, hogy nem tettem meg akkor".  Milyen...
   - Akkor összesítjük a százalékokat, és írjuk meg a bizonyítványokat - hallottam meg az igazgató hangját, ami sikeresen kizökkentett a gondolataimból, így elfelejtettem mindent és az osztályomra koncentráltam. Sorra írtam alá a bizonyítványokat, és írtam bele a százalékokat, még szerencse, hogy az egyik fele már megírtam tegnap, így csak fél osztályt kellett írnom. Mikor mindennel elkészültünk, behívtuk az osztályomat, szépen felsorakoztak, majd elkezdődött a vége mindennek. Végignéztem rajtuk, mind izgultak, mosolyogtak, én meg hihetetlenül büszke voltam rájuk. Úgy éreztem magam, mint egy apa, aki büszke volt a gyerekére, de teljesen hülyeségeket hordok itt össze, hiszen, apa voltam, és büszke is voltam a kislányomra, de ebben a pillanatban, huszonkét gyerekem volt, és mindre nagyon büszke voltam. Sorban jöttek ki, az érettségi elnök mindenkit megdicsért, én meg a könnyeimmel küszködtem, mert hihetetlen volt velük ez a négy év. Mellettük lettem olyan tanár, amilyen most voltam, miattuk voltam képes átvészelni ezt a négy évet, hiszen, ha ők nem lettek volna, talán rég nem ilyen pályafutásom lett volna. Nagyon sok mindent, köszönhettem nekik és ezt viszonozni is fogom nekik a banketten, csak jussunk el oda.
   Mikor mindenki megkapta a bizonyítványát, JiNa, kiállt és ezennel meghívta a tanári kart az esti bankettre. Átadták kis ajándékaikat a tanáraiknak, és már éppen készültünk volna a kollégáimmal, mikor megpillantottam magam előtt az egész osztályt, amit mosolyogva néztek engem.
   - Mi a baj gyerekek? - kérdeztem őket, mire csak még nagyobb vigyor került az arcukra.
   - A tanár úr sem maradhat ki az ajándékosztásból - lépett elő JiNa és egy kis ajándékszatyrot nyújtott át nekem, ami nem is volt annyira kicsi. Teljesen értetlenül vettem ki belőle az ajándékot, ami nem volt már, mint egy párna, melyre rá volt nyomtatva két kép. Egymás alatt helyezkedtek el, a felső, az első osztályképünk, amin még hihetetlenül kicsik voltak és fiatalok, a második pedig, akkor készült, amikor a tablóképek lettek, és kértük, hogy lehessen egy osztálykép is. Már éppen tettem volna vissza a párnát, amikor is egy zacskó került az arcom elé. - Ez pedig a hétvégére a tanár úrnak - mosolyogtak nagyban. Nagyon jól tudták, hogy nem szoktam inni, és ha mégis innom kellett és nem Hoseok-kal, akkor a bort szerettem, így nem volt csoda, hogy egy hihetetlenül finom bort kaptam tőlük.
   - Ezt igazán nem kellett volna gyerekek - mosolyogtam rájuk. - Nekem már az elég, hogy az első osztályom voltatok. Nagyon szépen köszönöm.
   - Mi köszönjük, hogy a tanár úr, a második apánk volt - mosolyogtak, majd előrébb léptem és mindannyiukat megöleltem sorban.
   - A tanár úr mindjárt elsírja magát - piszkálódott valamelyik gyerekem.
   - Ha még egy hangot hallok, visszaveszem a bizonyítványokat - "fenyegetőztem", mire mindenki nevetésben tört ki.
   Lassan elváltunk, mindenki ment haza, hogy átöltözhessen az esti bulihoz és még pihenjenek egy keveset. Elindultam a tanáriba, hogy összeszedjem a cuccaimat, de előtte még rendbe kellett tenni a termet, ahol a diákok vártak, míg be nem jöttek felelni. Néhány szülő segítségével, összepakoltunk, majd már tényleg indultam utamra, hogy én is összekészülhessek az estére. Hazaérve letettem a cuccaimat a nappaliba, majd mentem, hogy felfrissítsem magam és a jó meleg zuhany alá álltam. Hagytam, hogy szétáztassa bőrömet a meleg víz, de szükségem is volt rá, mert éreztem, amint minden feszültség, ami bennem volt elpárolgott.
   Feszült voltam a diákjaim miatt, hogy mindegyiküknek sikerül-e az érettségi és hihetetlenül boldog voltam, hogy igen. Ahogy ott álltam a zuhany alatt, megkönnyebbültem és örültem, hogy végre ennek is vége volt. Kiléptem a meleg víz alól és egy törölközővel nagyjából megtörölköztem, majd kiléptem a szobából, amikor is nyílt a bejárati ajtó. Egyből odakaptam a fejemet és a két legfontosabb személyt pillantottam meg, amint egyikük arcán egy hatalmas mosoly terült el, míg a másiknak hatalmas sokkot okoztam. Mosolyogva kaptam fel a földről kislányomat és nyomtam egy puszit arcára.
   - Hogy-hogy itthon vagy Papa? - kérdezte kíváncsian kislányom.
   - Nemsokára indulok vissza, csak hazajöttem, hogy átöltözhessek. Ti is korán jöttetek haza. Nem gondoltam, hogy összefutunk.
   - Jin oppa-t előbb engedték el és elmentünk vásárolni, majd jöttünk is haza - mondta lelkesen kislányom, miközben az említettre pillantottam, akinek arca vörös színben pompázott és még mindig csak engem nézett. Mosolyogva kértem meg kislányomat, hogy vegye el Jin-től a szatyrokat és vigye a konyhába. Hyuna készségesen segített nekem, én pedig, amint kislányom eltűnt a színről, Jin-hez léptem és egy csókot nyomtam ajkaira. Először nem vártam, hogy hosszú csókunk legyen, de amint megéreztem, hogy Jin még közelebb lépett hozzám, engedtem, hogy kissé elfajuljanak a dolgok. Talán kissé túl hevesen faltuk egymást, és Jin keze nem a mellkasomon, vagy éppen a nyakam köré volt fonva, hanem a derekamon pihent és a törölközőt szorongatta, ami nagyon megmosolyogtatott. Nagyon nehezen tudtunk elszakadni egymástól, de most is csak azért sikerült, mert meghallottuk Hyuna hangját. Jin, csak lehajtotta fejét, majd hozzám bújt, arcát beletemette nyakamba, karjait pedig hátamon fonta össze. Élveztem az ilyen pillanatokat, ilyenkor azt kívántam, bárcsak megállíthatnám az időt és örökké így maradhatnánk, de nem voltam az idő parancsolója. Egy csókot nyomtam homlokára, mire elmosolyodott, és belenézett szemembe. Imádtam, amikor így nézett rám, egyszerűen megbolondultam érte. Hatalmas mosollyal az arcán húzódott el tőlem, majd ment be Hyuna-hoz, hogy segítsen neki, addig én elvonultam öltözni, hogy illő öltözetben mutatkozzak, majd a diákjaim előtt. Előkaptam az egyik legjobb felsőmet, majd a hozzá illő nadrágot és zakót is. Ezt az összeállítást nagyon ritkán szoktam hordani, mert félek, hogy összepiszkolom, de most megérdemelte az osztályom, hogy miattuk, így jelenjek meg. Mikor megvoltam az öltözékemmel, előhalásztam a szekrényemből a már összekészített ajándékaikat és elhagytam a szobámat, miközben bal kezemet tarkómra simítottam. Kislányom arcán hatalmas mosoly terült el, mert felidéződött benne a nap, amikor beiratkoztunk a suliba, akkor is ezt az összeállítást viseltem.
   Egy elegáns fehér pólót viseltem, hozzá illő fehér nadrágot és zakót. Imádtam, így öltözködni, de úgy tűnt, nem csak én imádtam. Mielőtt még felemeltem volna fejemet, egy kisebb csörömpölésre lettem figyelmes, ami a konyha felől jött és mikor felpillantottam Jin-t láttam, amint ugyanolyan állapotba került, mint, amikor egy szál törölközőben pillantott meg. Mosolyogva néztem páromat, aki képtelen volt levenni rólam a szemét, de ez körülbelül egy pillanatig tartott, mert utána ugrott, hogy feltakarítsa azt, amit leejtett. Vigyorogva mentem páromhoz, akinek ismételten paradicsom színű volt az arca, ami nagyon jól állt neki és szívem szerint most elrángatnám valahová, de nem tehettem meg ezt vele. Leguggoltam hozzá, amint az összetört tányér darabjait szedte össze és megfogtam kezét, hogy egy pillanat erejéig rám nézzen. Amikor nem akart rám nézni, ujjamat álla alá helyeztem, felemeltem fejét és rátapadtam ajkaira. Egy hosszú csókot akartam tőle, egyszerűen vágytam utána, és nagyon reméltem, hogy ő is úgy akart engem, mint én őt. Képtelen voltam betelni ajkaival, melyek annyira illettek az enyéimhez, hogy azt csak a könyvekben lehetett olvasni. Imádtam, ahogy képes elvenni az eszemet két másodperc alatt. Imádtam, hogy én is el tudtam ezt érni nála. Egyszerűen imádtam. Lassan elváltam tőle és a mosolyom még mindig nem tűnt el. Megsimogattam édes kis arcát, majd egy csókot nyomtam homlokára.
   - Valószínűleg későn jövök haza. Nyugodtan feküdj le aludni. Ne várj meg.
   - De én meg szeretnélek várni - húzta el száját.
   - Jó, de aztán ne panaszkodj, hogy későn jövök.
   - Vigyázz magadra.
   - Vigyázok, de te is. Főleg arra a kis szörnyetegre a nappaliban - böktem fejemmel az említett felé.
   - Nem vagyok szörnyeteg! - hallottam meg kislányom hangját, mire Jin-nel halk nevetésbe kezdtünk. Felálltunk, majd kislányomtól elköszönve indultam meg a bejárati ajtó felé, ahol Jin-től búcsúztam el.
   - Komolyan mondtam, hogy vigyázz magadra. Nem akarom, hogy valamelyik diákod rád másszon - dünnyögte halkan, amint megigazította zakóm gallérját.
   - Miért mászna rám valamelyik diákom?
   - Nam, csak nézz magadra. Egyszerűen túlságosan is, jól nézel ki, ahhoz, hogy ne másszon rád valaki. Túlságosan is dögös vagy ebben az összeállításban.. - harapta be ajkait, amint elmotyogta ezt a mondatot.
   - Talán jobban örülnél, ha nem ebben mennék el?
   - Nem ezt mondtam - tiltakozott egyből. - Csak azt, hogy nagyon.. nagyon dögös vagy..
   - Jobban örülnél, ha téged ajándékoználak meg ezzel az összeállítással, talán a szobámban? - hajoltam közelebb hozzá és tettem feléje egy lépést.
   - É-én.. - kezdett el dadogni. Azt sem tudta mit is mondjon. Mosolyogva hajoltam közelebb és csókoltam meg.
   - Ha este megvársz, akkor még lesz benne részed - váltam el lassan tőle és egy utolsó puszit nyomva arcára, indultam el a bankettre. Vigyorogva róttam az utcákat, míg végül meg nem érkeztem a kijelölt házhoz, ami természetesen JiNa szüleié volt. Már jól ismerve a járást kerültem beljebb és köszöntem a szülőknek, akik meleg fogadtatásban részesítették a vendégeket. Segítettem elrendezni a még elmaradt dolgokat, elindítottuk a zenét, majd kimentem a kertbe, hogy köszönjek a többi diákomnak és kollégáimnak. Beszélgetésbe elegyedtem mindenkivel, próbáltam mindenkire időt szánni és érdeklődni, hogy végül is melyik egyetemet jelölték meg először, és hogy egyáltalán ilyen eredményekre számítottak-e, amilyent nyújtottak. Eléggé sok pozitív visszajelzést kaptam, természetesen sokan örültek volna jobb százaléknak, de tudták, hogy ez nem csak rajtunk, tanárokon állt, hanem rajtuk is, így nem panaszkodtak. Lassan megérkezett a vacsoránk, így elfoglaltam helyemet, a kollégáim mellett, majd egy kis beszéd féleséget mondtam és kiosztottam az ajándékokat. Mindenkinek a személyiségéhez illő dolgot vettem, valakinek könyvet, valakinek kiegészítőt, és ez ezekhez hasonló dolgokat. Mindannyian nagyon örültek a meglepetésnek és boldogan mutogatták barátaiknak. A vacsora végén, összeszedtük a dolgokat és segítettünk a házigazdáknak elpakolna, majd elkezdődött a buli része, az egész bankettnek. Elindult a zene, valakik táncoltak, valaki figyelte őket, a tanárok inkább nézelődtek és beszélgettek, majd lassan elkezdtek hazamenni, mert ha a korosztályt nézzük, nálam jóval idősebbek voltak a kollégáim, így nem nagyon jött be nekik a bulizás. Elkezdtünk fogyatkozni, míg végül csak az osztály és én maradtunk. Beálltam táncolni a diákjaimmal, beszélgettem velük és nagyon jól éreztem magam velük, de egy idő után furcsa érzésem támadt. Mintha, Jin-nek igaza lett volna, mert eléggé érdekes helyzetek teremtek egy idő után, ami nagyon nem tetszett nekem, így inkább elköszöntem és hazaindultam. Hazafelé bandukolva, eléggé sok mindenen járt az agyam, főleg azon, hogy most talán történni fog közöttünk valami, Jin-nel, mert eléggé sok olyan gondolat járt a fejemben, ami általában nem szokott. Magam elé idéztem a képet, amikor megláttam abban a nadrágban és egyből mindenféle perverz kép ugrott be. Próbáltam kibírni, hogy ne gondoljak ilyenekre, de egyszerűen megkívántam Jin-t. Teljesen, és nem csak annyira, hogy kielégítsük egymást, hanem úgy, hogy én le akartam feküdni Jin-nel. Meg akartam tenni, mert úgy éreztem, ha ma este nem, akkor a legközelebbi esélyem.. sok hét múlva lesz.
   Sóhajtva baktattam fel a lépcsőn, egészen a lakásom ajtajáig. Annyira sokat volt már nálunk Jin, hogy talán fel kéne vetnem, hogy esetleg költözzünk össze. Mindenkinek sokkal könnyebb lenne, így nem kéne álladóan szétválnunk, minden nap látnánk a másikat, de... lehet erre még túl korai lenne gondolnom. Kinyitottam az ajtót és felkapcsolt lámpák fogadtak. Körültekintettem, de sehol sem láttam senkit, amit kissé furcsálltam. Elindultam párom vagy kislányom keresésére, az utóbbit meg is találtam a szobájában, de páromat sehol sem láttam, míg nem a nappaliba nem tévedtem és nem láttam meg a kanapén aludni. Mosolyogva sétáltam oda hozzá és lágyan végigsimítottam az arcán, hogy csak arra a két percre felébresszem, míg besegítem az ágyamba. Érintésem meg is tette a hatását, mert aprókat pislogva nézett rám mosolyogva, majd szorosan bújt hozzám, amint betámogattam az ágyamba. Betakartam, majd gyorsan átöltöztem, hogy minél előbb aludhassak vele. Szorosan bújtunk egymáshoz, ő már nagyban aludt, én pedig nem bírtam betelni a látványával, ezért csak néztem, amint hozzám simulva aludt.
   - Nagyon szeretlek Jin - suttogtam fülébe, néhány óra elteltével, majd én is elaludtam.
   A szombati napot konkrétan végigaludtam, csak délután ébredtem fel, de szerencsére senki sem akart felébreszteni, így punnyadhattam egész nap. Jó volt végre, hogy ki tudtam aludni magamat, de egy valami, vagyis valaki hiányzott mellőlem. Jin, korán kelt és gondoskodott kislányomról, amit sosem fogom tudni viszonozni neki, de talán ezzel az összeköltözéssel kiengesztelhetem teljesen. Végül csak délután kikászálódtam az ágyból és szeretteim társaságában töltöttem a nap hátralévő részét. Sokat nevettünk és beszélgettünk, Jin, hihetetlenül finom ebéddel lepett meg, aminek nagyon örültem, mert a kedvencemet is elkészítette. Nem tudnék még mit elmesélni a mai napból, talán csak annyit, hogy még jobban beleszerettem Jin-be és ez akkor tudatosult még jobban bennem, amikor éppen készültünk elmenni fürdeni, kislányom már megfürdött és a szobájában játszott, Jin pedig előállt azzal, hogy fürödhetnénk együtt, ha már úgyis együtt voltunk. Nem utasítottam el az ötletét, mert igaza is volt, és én is szerettem volna vele fürdeni. Már indultunk a fürdőbe, mikor is csengettek az ajtón. Mind a ketten értetlenül néztünk a falap felé, majd én elindultam felé, ő pedig bement a fürdőbe, azzal, hogy nemsokára csatlakozom hozzá. Mikor kinyitottam az ajtót, teljesen lesokkolt a személy, jobban mondva személyek, akik az ajtóm előtt álltak. Az osztályom egy része állt az orrom előtt, én meg csak kikerekedett szemmel néztem őket.
   - Sz-sziasztok - köszöntem nekik, mert egyáltalán nem számítottam rájuk.
   - Jó napot tanár úr! - mondták kórusba. Éppen nyitottam volna a számat, hogy megkérdezzem mi oka volt a látogatásuknak, de nem számítottam arra, hogy közben egy másik ajtó is ki fog nyílni.
   - Nam, jössz... már...? - hallottam meg párom hangját, amint kilépett a fürdőből, de nem tudtam először milyen öltözékben, ezt csak akkor tudtam meg, amikor diákjaim reakcióját láttam. Egyből megfordultam és megpillantottam páromat, amint...
   Amint egy szál törölközőben állt tőlem, csupán néhány lépésnyire.