17.fejezet

   - Mi a baj Nam? - kérdezte tőlem párom, amint az ebédnél segédkeztem neki.
   - Semmi sincsen - mosolyogtam rá és csókot nyomtam arcára. Kicsit még nézett, hogy megbizonyosodjon arról, tényleg nincsen semmi bajom, majd egy mosoly kíséretében fordult vissza a gőzölgő ételhez, aminek kellemes illata megcsapta orromat. Csupán néhány órája történt az incidens, de eléggé felkavaró volt, és nem is azért, amit láttam, hanem az, ahogy láttam. Még mindig a szemem előtt lebegnek és képtelen vagyok kiverni a fejemből, pedig az lenne a legjobb, mielőtt még elszólom magam Jin előtt. A tettesek felé pillantok, akik kislányommal foglalkoztak, de a fiatalabbik tekintetét el tudtam kapni. Egy pillanat erejéig állta tekintetemet, majd fordult vissza játszani Hyunaval. Láttam rajta, hogy nem csak engem lepett meg, hogy így bukjanak le, de ha egyszer nem figyelnek oda, hogy mit és hogyan tesznek más lakásában, az nem az én bajom. Képtelen voltam kitörölni azt a képet a fejemből, túlságosan sokkolt a látvány, ahhoz, hogy két perc alatt eltűnjön a látvány. Próbáltam a répa feldarabolására koncentrálni, de nem nagyon ment, így nem csodálkoztam rajta, hogy szépen meg is vágtam az ujjamat. Ez egyáltalán nem az én napom. Jin természetesen egyből a "segítségemre" sietett és ellátta a hatalmas sérült, közben pedig megkaptam a kis szidást, hogy miért nem tudok jobban odafigyelni magamra. Hallgattam, amit mondott, csak aprókat bólintgattam és meredtem magam elé. Teljesen nem vagyok magamnál. Talán Jin éppen kérdezgetett volna, de egyáltalán nem hallottam őt, fel sem fogtam a kérdéseit, és nagyon megelégelhette szótlanságomat, mert csak annyit érzékeltem egy perccel később, hogy megragadta csuklómat és húzni kezdett maga után, miközben a két fiatalnak kiadta az utasításokat, hogy vegyék le a levest a tűzről és ne csináljanak semmi hülyeséget, engem pedig kiráncigált a lakásból.
   A folyosón elengedte kezemet és megállított magával szemben, miközben arcomat nézte, én meg nem tudtam mit mondjak. Egyáltalán mondjak valamit? Álltam és vártam, hogy történjen valami, de tudtam jól, hogy nekem kell előbb megszólalnom. Nem tudtam, hogy mit mondjak, így csak közelebb léptem hozzá és megöleltem. Szorosan fontam köréje karjaimat és arcomat beletemettem nyakába, mintha el akarnék bújni a világ összes problémája elől, és ez így is volt. Szinte, azonnal megéreztem párom tenyerét hajamon, amint simogatni kezdett, mintha csak érezné, törődésre volt szükségem. Csak simogatott és apró puszikat nyomott arcomra, én meg egyre jobban bújtam hozzá. Imádtam, amikor ilyen gyengéden bánt velem, hogy úgy gondoskodott rólam, mint egy gyerekről. Élveztem, ahogy az orromat megcsapta mámoros illata, mely keveredett az éppen készülőben lévő ebéd ínycsiklandó illatával, ahogy kezeivel gyengéden kényeztette bőrömet, ajkai apró érintéseit és szívének dobogását, mely miattam vert ilyen gyorsan. Lassan húzódtam el tőle és mikor rá emeltem tekintetem, szemei aggódással telve néztek engem, miközben kezei szorosan tartottak közel magához. Fogalma sem volt arról, hogy miért voltam ilyen állapotban, de tudta, hogy előbb vagy utóbb meg fogok szólalni és akkor megtudja teljes hallgatottságom okát. Boldog voltam, hogy ilyen társra találtam, és hogy ez a személy minden áldott nap és pillanatban megmosolyogtat. Mosolyogva simogattam meg arcát, majd nyomtam ajkaimat övéire egy rövid időre. Szükségem volt rá, és nem csak most, hanem örökké.
   - Nam.. - hallottam meg halk hangját, amint arcomat fürkészte. - Mi a baj? Történt valami, míg vásárolni voltam? - kérdezte aggódva és tenyereit mellkasomon pihentette.
   - Igen.. és nem tudom, hogyan mondjam el vagy kérdezzem meg tőled.. - ismertem be.
   - Mégis mit nem tudsz elmondani? Mi történt?
   - Amikor találkoztunk a lépcsőnél,  és elváltunk, véletlenül nyitva hagytam az ajtódat és gondoltam bezárom, de.. amikor odaértem és felnéztem, teljesen ledöbbentem..
   - Nam, bökd ki kit láttál! - erősködött Jin.
   - JungKook és TaeHyung éppen.. hát.. éppen azon voltak hogy lefeküdjenek... - böktem ki végül.
   - Mi? - kerekedett el a szeme. - Biztos jól láttad, hogy az a két gyerek..
   - Tökéletesen jól láttam - szögeztem le.
   - És.. mikor "nyitottál" rájuk?
   - Éppen a falra kenték a másikat, és csak alsó volt rajtuk - idéződött fel bennem a reggel.
   - És az sokkolt annyira, ahogy láttad őket vagy az amit éppen tettek?
   - Inkább az utóbbi, de nem ez sokkolt a legjobban.
   - Ha nem az sokkolt, hogy a két gyerekem éppen készült megdugni egymást akkor mi?
   - JungKook oldala.
   - Tessék? JungKook oldala? Ezt hogy érted?
   - Te nem láttad?
   - Mármint az oldalát? Láttam már párszor, de mi rajta az érdekes?
   - Van rajta egy hatalmas zúzódás. Teljesen kékes-lila árnyalatú az oldala.
   - Micsoda? - lettek még nagyobbak párom szemei.
   - Egy zúzódás. Nagyjából az utolsó lengő bordától egészen a hatodikig húzódik el. De ez nem teljesen biztos. Eléggé csúnya és attól tartok, nem ment vele orvoshoz. Nekem eléggé súlyosnak tűnik.
   Láttam párom tekintetén hogy most szíve szerint megfojtana a kisebbiket, de meg is értem miért. Nagyban már fordult volna meg és ment volna be a lakásba, hogy szépen leteremtse Kookie-t, de még éppen idejében ragadtam meg karját és húztam vissza magamhoz, majd csókoltam meg. Éreztem, amint karjaim közt ficánkolt, ki akart szabadulni, de nem hagytam neki se gondolkodási időt, sem pedig lehetőséget, a lehető legjobban akartam elterelni a gondolatait. Lassan elvalltam ajkaitól és nyakát kezdtem el kényeztetni, mire minden izma megfeszült és egy aprócska sóhaj hagyta el ajkát. Lágy csókokkal leptem el bőrét, miközben egyre közelebb húztam magamhoz. Kezével erősen markolta felsőmet, feje kissé oldalra dőlt, mintha fel akarna kínálni magát. Édesen kényeztettem bőrét, majd egy kis idő után elváltan tőle és szemébe néztem. Mosolyogtam, amint arcát csodáltam, ő pedig mintha kissé csalódott lett volna úgy nézett szemembe.
   - Jó lenne, ha tudnánk folytatni - motyogta halkan és szorosan hozzám bújt. Arcát elrejtette nyakamba, karjaival szorosan ölelt, teste teljesen az enyémhez simult.
   - Legközelebb folytatom - simogattam hátat.
   - Nem fogod.
   - Honnan veszed?
   - Mert ha folytatnád, akkor mind a ketten tudjuk jól, hova is lyukadnánk ki, és arra te meg nem állsz készen - felelte egyszerűen és belenézett a szemembe.

   - És, ha készen állok rá? - vontam fel szemöldökömet.

   - Még koránt sem állsz készen, kicsi Nam - mosolygott nagyban, majd nyomott egy csókot ajkaimra. - Ne siettesd el a dolgokat, jó? Szépen haladjunk sorba. Mindennek eljön az ideje - simogatta meg arcomat. - Menjünk vissza. Úgy érzem, el kell beszélgetnem a gyerekeimmel arról, mit nem illik a szülő lakásában tenni - fújta fel arcát, mire elmosolyodtam és megfogtam kezét, majd visszamentünk a lakásba, ahol rend uralkodott.

   Jin egyből a konyhába sietett, de egy pillanatra azért a két fiúra nézett, akik éppen megnevetették kislányomat, és mind a hárman mosolyogtak egymásra, de látszott, hogy a két fiatal mennyire örül a másik társaságának. Párom aggódva nézte JungKook-ot, akivel egy pillanatra találkozott is a tekintete, de az idősebb megbontotta a szemkontaktust. A fiatalabb, csak értetlenül nézte hyung-ját, majd engem vizslatott értetlen arckifejezésével. Egy apró bólintással jeleztem, hogy tudta Jin, hogy is nézett ki az oldala, mire aggódva sietett a legidősebbhez, aki még próbálta feldolgozni a történteket, hogy a legjobb barátja nem osztott meg vele egy ilyen fontos dolgot. Kookie nem bírta, hogy legjobb barátja nem vette figyelembe, így hátulról átölelte, mire az idősebb is megtört és szorosan ölelte magához a fiatalt. Láttam, amint Jin kérdezgette, JungKook pedig halkan felelt minden egyes kérdésére. Jin arca, majdnem végig sokkos kifejezést mutatott, a száját eltátotta, mintha nem tudná elhinni, hogy tényleg az történt a fiúval, ami történt. A háttérből figyeltem az eseményeket, amint párom a lehető legszorosabban ölelte barátját, ügyelve arra, hogy véletlenül se érjen a fájdalmas részhez. Ahogy néztem őket, Hoseokra és magamra ismertem bennük, de Tae és Kookie is magunkra emlékeztetett. Tae és kislányom társaságában ültem a nappaliban, míg meg nem hallottuk, hogy készen van az ebéd. Mosolyogva mentünk az asztalhoz, Hyuna a két fiú közé ült, én pedig Jin mellé. A legidősebb és a második legfiatalabb hozták ki az ételeket és mielőtt még leült volna bármelyikük is Kookie, egy szál virágot vett elő a zakójából, és nyújtotta át barátomnak. Jin mosolyogva vette el, majd bevágva a durcás arcát, a virággal arcon ütötte a fiatalabbat.

   Én csak értetlenül néztem őket, de mikor JungKook vigyorgós arcát megláttam, megnyugodtam, hogy csak játszanak, Jin pedig magához ölelte az ajándékozót.

   - Most haragszom rád - motyogta, ahogy ölelte magához barátját.

   - Tudom hyung - simogatta szerelmem hátát, majd elfoglalták helyüket az asztalnál és enni kezdtünk. Az ebéd fenséges volt, kislányom kissé elfáradt, így úgy döntött, hogy Jin szobájában alszik egy kicsit, a fiatal párocska pedig elvonult JungKook szobájába, ami ideiglenesen volt az övé. Barátommal elpakoltunk mindent az asztalról, a maradékokat, a hűtőbe tettük, elmosogattunk, végül a kanapéra telepedtünk. Én ültem a szélén, hátamat a karfának támasztva, Jin pedig háttal nekem ült be lábaim közé és dőlt nekem. Átöleltem derekát és egy-egy apró puszit nyomtam arcára, mire csak jobban hozzám bújt, kezeit kezemre illesztette és összefonta ujjainkat. Éreztem, hogy éppen most emészti meg magában Kookie történetét, ami nem éppen kellemes.

   - Mióta tudod? - kérdezte végül, ahogy ott ültünk a kanapén, összegabalyodva és simogattam kezét.

   - Reggel óta, miután elváltunk, amikor megláttam őket. Akkor mesélte el JungKook.

   - Miért nem mondtad el egyből?

   - Mert megkért, hogy ne említsem neked, mert ő akarja elmesélni, de végül kihúztad belőlem. De remélhetőleg nem haragszik meg rám ezért. Amúgy sem vagyok jó, az ilyen titkok megtartásában, főleg, ha az veled kapcsolatos - nyomtam egy csókot arcára.

   - Nem fog haragudni rá, ettől nem kell tartanod - sóhajtott egyet és fejét nekidöntötte vállamnak. - Mi a fenéért nem megy el és jelenti fel azt az idiótát? Komolyan mondom. Az ilyen emberektől rosszul vagyok. Hogy lehet a saját gyerekedet bántalmazni? Az én apám sem egy könnyű esett, az egy másik faj, és mondjuk velem, sokkal rosszabbul bánt, de ilyen maradandó sérülést egyszer okozott, de.. ami JungKook-on van.. az nagyon durva.. - húzta egyre jobban össze magát, ahogy a szavak elhagyták száját. Minden egyes szónál megfeszült és jobban bújt hozzám, hogy menedéket nyújtsak neki.

   - Akarsz róla beszélni? - simogattam karját és egy hosszabb csókot nyomtam arcára.

   - Majd máskor.. Most nem lennék képes rá, és nem a legjobb történet - mondta sóhajtva. - Bocsánat, de muszáj felhívnom YoonGi-t - kezdett el kiszabadulni karjaimból.

   - YoonGi? - néztem értetlenül rá, mert ezt a nevet még sosem hallottam. Felállt, majd felém fordult.

   - Nem meséltem még róla? Min YoonGi-nak hívják, egy évvel idősebb nálad és ügyvédként dolgozik. JungKook és az én ügyvédem is egyben, meg van egy ügyész ismerőse, ezért akarok beszélni vele, hogy mennyire húzódna el ez az eljárás, és ha kell rá fogom beszélni JungKook-ot, hogy feljelentse az apját. És mielőtt megkérdeznéd, én miért nem teszem ezt az apámmal, elárulom, hogy már megtettem és én jöttem ki rosszul.

   - Értem - húztam el számat, hogy nagyjából megtudtam dolgokat, de mégis több megválaszolatlan kérdésem volt, mint a hallottak előtt.

   - Idővel mindent el fogok mesélni Nam, ettől nem kell tartanod, de nem akarom egyből az elején megosztani veled, az életem azon szakaszát, amit ki akarok törölni örökké. Ez egy eléggé kényes téma számomra, és egyedül JungKook, TaeHyung és YoonGi az, akik tudnak róla, másnak sosem meséltem el, még a tulajdon édesanyámnak sem, bár őt nagyon nem is érdekli mi van velem, szóval ő lényegtelen - felelte nemes egyszerűséggel, majd lehajolt hozzám és megcsókolt. - Köszönöm, hogy velem vagy és szeretsz. Nekem erre van leginkább szükségem - simogatta meg arcomat.

   - Bármikor, bármit elmondhatsz nekem - fogtam meg kezét.

   - Tudom - mosolygott rám, majd még egy csókot kaptam tőle, azzal előhalászta mobilját és tárcsázta YoonGi-t, aki szinte azonnal fel is vette. Hallgattam, hogy miről beszélgettek, láttam és éreztem, hogy Jin nagyon rács mögé akarja juttatni JungKook apját, de ezzel nem csak ő volt így. Én rács mögé akartam juttatni az ilyen undorító embereket, akik a saját gyerekükön vezették le a dühöket, vagy a szexuális vágyaikat. Undorítóan voltak ezek az emberek, de nem is nevezném őket embernek. Férgek volt. Gusztustalanok. El sem tudom képzelni, hogy mit művelhetett Jinnel az édesapja, egyszerűen nem tudtam gondolni se rá, mert egyből meghasadt a szívem tőle. Azt az embert is el kell tüntetni a Föld színéről. Hogy lehet ilyet művelni a saját gyerekeddel? Ez.. annyira felfoghatatlan számomra, és máris volt két olyan személy az életemben, akik pont így nőttek fel. Milyen gyerekkoruk lehetett? Jin mesélt már a gyerekkoráról egy keveset, de abból egyből leszűrtem, hogy nem volt semmilyen kapcsolata a szüleivel. A szülei észre sem vették, mintha nem is létezett volna. Borzalmas lehetett mindkettejük gyerekkora, de ha nem tudnám ezeket, sosem gondoltam volna ezt róluk, mert mind a kettejük hihetetlenül boldog és életvidám személyiség. Pont, mint Hyuna. A kollégáim szokták néha ezt mondani rá, hogy nem is látszik, hogy nincs édesanyja, mert annyira egy mosolygós teremtés. Mindig a mosolyát akarom látni, ahogy Jinnek is. Boldognak kell lenniük, és ezért bármit meg fogok tenni.
   Lassan eltelt a hétvége, a két fiatal hazautazott, mert még volt egy vizsgájuk, aminek nagyon jól kellett sikerülnie, így még át akarták nézni az anyagot, nehogy megbukjanak. Hyuna nehezen engedte el a két fiút, leginkább TaeHyung-tól nem volt képes elválni és teljesen deja vu érzésem volt, mintha már történt volna hasonló, nem is olyan régen. Mikor kislányom elszakadt a fiúktól, én is elbúcsúztam tőlük, sok sikert kívántam a vizsgához és kértem őket, hogy amint lehet újra látogassanak meg minket, mire mindkettejükből kitört a nevetés, amit persze én nem értettem. Végül, csak megtudtam nevetésük okát, mert Jin éppen az ellenkezőjét kérte tőlük. Ezt egyáltalán nem értettem, de aztán TaeHyung, egy eléggé érdekes információval ajándékozott meg, aminek hallatán teljesen ledöbbentem. Nem hittem volna, hogy Jin..
   - Itt is van az úti csomagotok - jelent meg párom, kezében két kis zacskóval, amikben két-két szendvics volt található. - Aztán vigyázzatok magatokra és készüljetek rendesen a vizsgára, főleg te, TaeHyung - nézett szigorúan az az említettre, aki csak nagyban mosolygott, míg végül a két gyerekből kitört a nevetés. - Most mégis min... -kezdett bele barátom, majd meglátta arckifejezésemet és benne rekedt a szó. - Ti elmondtátok neki??? - nézett felháborodottan a két bajkeverőre, akik gyorsan kikapták kezéből a kajájukat és már rohantak is, nehogy Jin elkapja őket. Hatalmas mosollyal az arcukon tűntek el a szemünk elől. Még mindig döbbenten álltam egy helyben és végül páromra emeltem a tekintetemet, akinek arca rák vörös színben tündökölt.
   - Jin.. Komolyan gondoltad, azt amit TaeHyung mondott? - kérdeztem halkan.
   - Persze, hogy komolyan gondoltam, csak.. nem akartam, hogy tudj róla, mert.. meglepetésnek gondoltam, de azok ketten mindent elrontottak szokás szerint - mondta sóhajtva és elfordult kissé.
   - Tehetek úgy, mintha nem hallottam volna - vetettem fel az ötletet.
   - Tényleg megtennéd? - kapta rám tekintetét.
   - Igen, de lehet kicsit nehezen fog menni, de megteszem - bólintottam egyet és nyeltem egy nagyot.
   - Köszönöm - jött oda hozzám és szorosan megölelt. Átöleltem derekát és arcomat beletemettem nyakhajlatába. - Tudod, hogy te vagy a legjobb dolog az életemben? - simult hozzám teljesen.
   - Te is nekem.
   - Hé!! És velem mi lesz? - hallottam meg kislányom hangját, amint mellettünk állt és duzzogott.
   - Hyuna szerepel legelső helyen mindkettőnk listáján - felelte Jin mosolyogva és leguggolt kislányomhoz, majd felkapta karjába. - Apukád listáján, csak te lehetsz az első - simogatta meg kislányom arcát.
   - És a tiéden Jin oppa?
   - Az enyémen is te vagy az első - mosolygott nagyban.
   - A második pedig a Papa? - kérdezte Hyuna, mire Jin rám emelte tekintetét és nem tudom minek is nevezzem, talán szerelmes mosolynak, mert ilyet még sosem láttam.
   - Igen. A második a Papád - sütötte le szemeit, nekem meg konkrétan elolvadt a szívem. Közelebb léptem hozzájuk, majd átkaroltam Jin derekát, miközben Hyunat is megöleltem.
   - Papa, neked is...
   - Igen - feleltem a fel nem tett kérdésre. - A második helyen Jin van, de ti ketten vagytok nekem a legfontosabbak, így nem tudok fontossági sorrendet tenni közöttetek. Mind a ketten ugyanolyan fontosak vagytok a számomra - nyomtam egy puszit kislányom arcára, majd Jin felé hajoltam és megcsókoltam.
   - Ne előttem! - nyávogta kislányom és eltakarta a szemét, két kezével. Jinnel csak nevettünk, majd bementünk hozzánk és ott töltöttük a délutánt.
   Teltek a napok, míg végül el nem érkezett a szóbeli feleletek időszaka. Ilyenkor osztályonként szóbeliztetünk, másodikként az osztályom lesz, szóval a mai napon a másik osztály a soros. Az érettségi elnök, nagyon szimpatikus, kedves és látszott, hogy érti a dolgát, így nyugodt szívvel foglaltam el helyemet a hosszú asztalnál. Vártuk, hogy az osztályfőnök összeszedje a diákokat és megnyithassuk a szóbeli feleleteket. Tudtuk, hogy ez a nap hosszú lesz, ahogy a holnap még hosszabb, mert akkor lesz az osztály bankettje, amire minden tanár hivatalos, így nekem is meg kell jelennem. Üdvözöltük a diákokat, az elnök elmondta biztató szavait, majd máris jött az első felelő, mivel az első diákom csak tíz órakor fogja kihúzni a tételét, addig gondoltam, elmegyek rendesen reggelizni, mert otthonról csak eljöttem, Hyunat pedig Jinnél hagytam. Jin felajánlotta, hogy kislányom legyen vele, amíg én dolgozom és Hyuna nagyon is örült ennek az ötletnek, így elfogadtam a segítséget. A közeli kis pékségbe mentem, ahonnan néha péksüteményt szoktam hozni a kollégáimnak. Eszméletlenül finomak és frissek szoktak lenni, és amikor éppen kiveszik a sütőből, akkor még meleg is, ami télen hihetetlenül jól esett. Az eladólány, már ismert, így ismerősként üdvözöltük egymást és hozta is a szokásos friss péksüteményt, amit mindig venni szoktam, mellé pedig a forrócsokimat, ami még nyáron is nagyon jó volt. Ahogy ott ültem és nagyjából fél órát töltöttem ott, elgondolkodtam az elkövetkező napokon, hogy én mégis, hogy a csudába fogok a bankettek után hazakerülni. Mivel egyik bankett sem lesz a közelben és nagy valószínűséggel, csak este kilenc után fognak elengedni a diákjaim, így biztos nem fogok hazagyalogolni, mert nagyon fáradt leszek és ez még csak az első nap volt, de már lefárasztom magam, felesleges gondolatokkal. Ezekre akkor is gondolhatok, ha már ott tartok, de először jussunk el a mai nap végére, mert délután öt lesz, mire az utolsó felelő is bejön, és ő fél hét felé még felel, szóval, hazaérek este nyolcra.
   Ahogy bandukoltam vissza a sulihoz, két ismerős alakot véltem megpillantani az utcán. Arcomon hatalmas mosoly terült el és egyből siettem, hogy utolérhessem őket. Amint kellő közelségbe értem, felkaptam a kisebbiket a betonról és egy hatalmas puszit nyomtam arcára. Kislányomból hatalmas ujjongás távozott, miközben párom először döbbenten, majd mosolyogva nézett minket. Gondoltam, hogy megleptem őket, de Jin sokkal jobban meglepődött, mint kislányom. Mikor Hyunat letettem a földre, páromhoz léptem és egy apró csókot nyomtam ajkaira. Éreztem, amint megfeszül az érintésemtől, de nem húzódott el, sőt többet is akart, de mivel az utcán voltunk, így nem folytathattuk. Kissé szomorúan biggyesztette le ajkait, és ez számomra akkora kísértés volt, hogy muszáj volt még egyszer megcsókolnom, de most hosszabban. Lassan faltam ajkait és magamhoz akartam húzni, de tudtam, hogy abból nem lenne megállás, főleg, hogy Hyuna is itt volt velünk, így nem veszíthettem el fejemet. Mielőtt még elhúzódhattam volna páromtól, éreztem, amint ráharapott ajkaimra és ezzel kissé közelebb húzott magamhoz, majd a lehető leggyorsabban távolodott el tőlem. Beharapott ajkakkal és lehajtott fejjel állt előttem, én pedig ujjaimat az ajkaimra helyeztem, ahol megharapott. Nem hittem volna, hogy tud ennyire akaratos és szenvedélyes is lenni. Ez baromira tetszett. Mosolyogva simogattam meg arcát, majd elköszöntem tőlük, mert vissza kellett mennem dolgozni. Megöleltem kislányomat és mondtam, este mikor hazaérek bemegyek hozzá, jó éjszakát kívánni. Mikor mindannyian a magunk irányába indultunk, egy pillanatra hátranéztem és tekintetem találkozott pároméval. Gyönyörű szempárjába néztem, ami mindig megbolondított, ő csak mosolygott és egy szót tátogott el. "Szeretlek". Leolvasva ajkairól, szívem szerint utána kiáltottam volna a választ, de helyette, csak egy vigyor került arcomra és eltátogtam a választ. "Én is szeretlek".
   Ezzel vissza is értem az iskolába, ahol nagyban zajlott a felelet és teljesen jó időben voltam, mert mikor elfoglaltam a helyem, öt perccel később, már ott állt előttem a felelő és kihúztuk a tételeket. Innentől, nem nagyon lehetett kimennem a teremből, mivel a következő négy felelő, mind biológiából is érettségizik, így felügyelnem kell a történteket, mivel, ha valamelyik kísérlettel gond lesz, akkor azt meg kell oldanom. Nem örülnék annak, ha hirtelen kigyulladna a terem, de erre jobb nem is gondolni. Mikor az első felelő elkészült, leültem vele szembe és hallgattam a feleletét. Nem mondanám magam a nagyon szigorú, sem pedig a nagyon engedékeny tanárnak, mert megvan egy egyfajta követelményem a tantárgyammal és nem nagyon szeretem, ha leszólják azt. De nem mindenkinek volt szíve csücske a biológia, de akkor is fontos volt, még ha nem találják benne a logikát, vagy az értelmét. Szerintem ez az egyik legszebb tantárgy a világon, és ezt nem csak azért gondolom, mert ezt tanítom, hanem azért is, mert már gyerekkoromban elcsavarta a fejem a természet. De kinek a pap, kinek a papné, ahogy tartja a mondás. Lassan haladtunk a felelőkkel, valakinek új tételt kellett húznia valamelyik tantárgyból, így elhúzódott az egész, és már nagyon haza akartam menni. Minden egyes perc kínzás volt egy idő után, szerencsére volt egy kisebb szünetem, amikor ki tudtam menni egyet sétálni, mert ha nem teszem biztos begolyózom. Sétálgattam az iskola udvarán, miközben ittam az üdítőmet, hogy egy kissé felpörgessem az agykerekeimet, mikor is megcsörrent a mobilom. Gyorsan előhalásztam a zsebemből a készüléket, majd a fülemhez is emeltem egyből. Párom volt az és az iránt érdeklődött, hogy este mit szeretnék vacsorára, mert akkor azt készít nekem. Éppen szünete volt neki is, és Hyuna kint ült a vendégek között, miközben olvasott vagy játszott. Kissé beszélgettünk, majd az órára pillantottam és láttam ideje lenne bemennem. Szépen elbúcsúztunk, de Jin még elejtett egy olyan mondatot, hogy otthon vár egy kis meglepetés, és ettől eléggé izgatottá váltam. Miután letettük a telefont, ezen kattogott az agyam.
   Olyan kettő óra körül, kezdet kissé gyorsabban haladni a felelés, és gyorsabban szállingóztak ki és be a diákok, ez pedig jól esett, hogy korábban talán hazajutok. Nagyon örültem, amikor már nem volt olyan diák, aki nálam felelt, viszont meg kellett várnom minden diákot, aki a mai napon volt és azt gondoltam, gyorsabban haladunk, de tévedtem. Ahogy telt az idő, olyan négy óra után ismét lassult a dolog. Az egyik diák új tételt húzott, a másik nem volt itt, így őt kerestük, a harmadik rosszul lett az idegességtől, tiszta őrültek háza lett. Egyre inkább éreztem úgy, hogy ma biztos nem fogok hazaérni időben és fogalmam sem volt, hogy szóljak Jinnek, de ezen agyalni sem volt időm, mert állandóan jöttek a felelők és mindenig volt valami, ami lekötötte a figyelmemet. Igazság szerint, azon gondolkodtam a leginkább, hogy Jin milyen meglepetést szánt nekem, mert fogalmam sem volt róla, mire készülhet. Felvetődött bennem, hogy talán azt akarja most megcsinálni, amit TaeHyung mondott még, amikor elmentek, de nem tudom azt, hogyan fogja kivitelezni. Eléggé érdekesnek ígérkezik akkor az éjszakám, úgy tűnik. Megfordult a fejemben, hogy talán arra készül, de nem tudom. Annyira képtelenség lenne, ha Jin ezt akarná már most, mivel mondta, hogy képes várni rám, nem fog siettetni, szóval biztos, hogy nem gondolt arra. de akkor mégis. Mégis miért mondta akkor a fiúknak, hogy ne jöjjenek túl hamar, mert kettesben akar lenni velem? Mire készülhet? Egyre jobban érdekelt, hogy vajon mit is tervezhetett, és ez egyre rosszabb volt, mivel még nem láttam a feleletek végét. A percek csak teltek, mintha egy perc az egy óra lett volna, a feleltek órákig húzódtak és a tanárok is a végtelenségig akarnák húzni a napot.
   Azt hittem sosem lesz vége, lelkileg annyira fáradtan indultam haza, hogy a kulcsomat sikeresen a suliba is hagytam, így mehettem vissza érte. Óráknak tűnt az idő mire hazavánszorogtam. Mikor végre beléptem a lakásba, csend fogadott. Furcsálltam, hogy Jint vagy kislányomat nem láttam sehol, de mikor megláttam mennyi az idő, már nem csodálkoztam semmin sem. Letettem a cuccomat az étkezőben, majd a kanapéhoz mentem és kényelmesen elterültem rajta. Majd megvárom itt Jint, mert biztos voltam benne, hogy Hyuna szobájában volt vagy éppen hazaugrott egy pillanatra, mert azt mondta megvár. Elnyúltam a kényelmes bútoron, lehunytam szemem és vártam, hogy Jin megjöjjön. Nem tudtam mennyi idő is telt el, de annyira fáradt voltam hogy nem bírtam parancsolni szemhéjaimnak, melyek egyre nehezebbek lettek és lassan mély álomba szenderültem. Nem tudom, mennyit is aludhattam, de volt egy olyan érzésem, hogy már reggel volt, mert eléggé kipihentnek éreztem magam, de ez lehet csak pillanatnyi érzés volt. Egy lágy érintést éreztem arcomon, amint édesen simogatta bőrömet és próbált felébreszteni. Lassan nyitottam fel szemeimet és páromat pillantottam meg velem egy magasságban.
   - Szia - mondtam halkan egy mosoly keretében,a mint próbáltam kissé feltápászkodni.
   - Szia - viszonozta gesztusomat.
   - Hány óra van? - nyújtózkodtam egyet, hogy kissé elgémberedett tagjaimat átmozgathassam.
   - Fél hét. Nem tudtam, hogy mikor kell kelned, így gondoltam felébresztelek - egyenesedett fel.
   - Teljesen jókor ébresztettél - vigyorogtam és felültem, majd nyakamat kezdtem átmozgatni. - Hyuna még alszik?
   - Igen. Őt majd később keltem, mert én kicsit később megyek ma dolgozni, szóval aludhat most - mondta, miközben a konyha felé indult.
   - Legalább kipiheni az egész évet - álltam fel, majd követtem páromat.
   - Tegnap reggeli nélkül mentél el - jegyezte meg Jin és már nagyban készíteni kezdte a reggelimet.
   - Tudom - sóhajtottam. - Kicsit elaludtam, így nem volt rá időm - mentem oda hozzá.
   - Muszáj reggelizned. Ez a legfontosabb étkezés, mind közül - mondta nekem háttal, ahogy tüsténkedett.
   - Ígérem, mostantól reggelizni fogok - léptem mögé és átkaroltam derekát, államat a vállára helyeztem, majd egy puszit nyomtam arcára.
   - Ajánlom is. Nem szeretem, ha valaki nem vigyázz az egészségére - mondta, miközben nem is nézett rám.
   - Valami baj van, Jin?
   - Nincsen semmi, csak kicsit fáradt vagyok. Nem aludtam valami jól - pillantott rám és kissé elmosolyodott.
   - Akkor pihenjél, amíg nem kell menned dolgozni, a reggelit én is meg tudom csinálni magamnak - fogtam meg kezét és elhúztam a pulttól.
   - Már mindegy, Nam. Már nem tudok visszaaludni és jobban szeretem látni, hogy megeszed a reggelit, minthogy aztán megtudjam, nem is ettél - nézett bele a szemembe.
   - Meg fogom enni, ígérem. Csak menjél szépen pihenni - kezdtem el húzni a szobám felé.
   - Tegnap, mikor hazajöttél egyből a nappaliba mentél? - kérdezte hirtelen.
   - Igen, miért? - néztem rá.
   - Semmi - hajtotta le fejét. - Talán mégis jobb, ha kicsit pihenek még.
   - Helyes-helyes - mosolyogtam. - Addig maradsz, ameddig csak szeretnél - álltunk meg szobám ajtaja előtt és megsimogattam arcát. - Szeretlek Jin - hajoltam hozzá és megcsókoltam hosszasan. Nagyon jó érzés volt, érezni csókját, magát azt, hogy velem volt.
   - Én is szeretlek - mondta halkan. - Ma is későn jössz?
   - Igen, mert ma van a bankett a másik osztálynak, és hivatalos vagyok rá, de nem tervezem, hogy sokáig ott leszek. Hétkor kezdődik, legkésőbb kilenckor el akarok jönni onnan, mert másnap már az én osztályom szóbelizik.
   - Oh..
   - De még a bankett előtt hazaugrom, hogy átöltözzem, de akkor szerintem te dolgozni fogsz.
   - Akkor este találkozunk..
   - Sietek haza - nyomtam egy csókot arcára. - Pihenjél rendesen, nem szeretném, ha valami bajod lenne - cirógattam meg arcát.
   - Te meg reggelizzél rendesen - nézett bele szemembe.
   - Értettem főnök - mosolyogtam rá, miközben kezemmel kinyitottam az ajtót. - Álmodj szépeket - leheltem egy csókot ajkaira.
   - Neked pedig jó étvágyat, és siess haza - lépett közelebb hozzám és hosszan tapasztotta ajkait enyémre, majd elhúzódva be is lépett a szobámba és zárta magára az ajtót. Az előző csók kábulatában voltam még, mikor elindultam, hogy megegyem a reggelimet, és volt egy olyan érzésem, hogy valamit elfelejtettem. Az a csók, teljesen más volt, mint az eddigiek, egyszerűen sokkal szenvedélyesebb és vágyakozóbb. Teljesen biztos, hogy elfelejtettem valamit, de biztos nem akarja Jin, hogy megkérdezzem mi az, nekem kell rájönni, mi is az. A reggelimet befejezve, a kanapéra, már kikészített ruháimat vettem fel, gondoltam Jin biztos kihozta nekem, ha esetleg rohannom kellett. Túlságosan figyelmes volt velem.
   Furcsa módon a mai nap sokkal gyorsabban telt el, talán azért is, mert kevesebb diákot feleltettünk, mint tegnap és lehetséges, hogy ehhez hozzájárult a kinti kellemes levegő, ami végre nem negyven fok volt, hanem kicsivel hűvösebb és még a szél is fújt kissé, ezzel is segítve az ideges diákokat a megnyugvásra. Ma csak egy diákom volt, aki feleletet adott nekem, és ő is az elején, de mivel kötelező ott lennem a többi feleletnél is, így a hosszú asztal legvégére ültem, hogy ne zavarjak senkit sem és onnan szemléltem az eseményeket. Azon kattogott az agyam, vajon mit is felejtettem el, és miért felejtettem el egyáltalán, mert nem volt szokásom ennyire felejtősnek lennem. Hallgattam a szebbnél szebb feleleteket, míg végül egy nagyon ismerős hang csapta meg a fülemet. Felkaptam a fejemet és HaEun-t pillantottam meg az ajtóban, amint belépett rajta, tökéletes külsővel és megjelenéssel. Végigvezette tekintetét a tanári karon és a szeme megakadt rajta. Intettem neki egy kicsit és bátorítóan rámosolyogtam, mire csak biccentett egyet és kissé szégyellősen viszonozta gesztusomat. Ezek után csak azt figyeltem, hogy HaEun, hogyan is szerepelt a nap folyamán. Ő volt az utolsó felelőnk, így ő maradt bent utoljára. A második tantárgy tételét kihúzta, és leült, hogy kidolgozza, de mintha ideges lenne, mert eléggé igazítgatta a haját, amit az emberek akkor csináltak, ha nagyon tanácstalanok. Fél órája volt kidolgozni a tételt, de mintha minden tudását elfelejtette volna, annyira nem írt semmit sem a lapra. Végig figyeltem, de egyetlen egy szó sem volt látható a papíron. Már csak negyed órája volt, és kezdtem aggódni, hogy esetleg ezen az egy tételen bukik mindene. Éppen készültem, hogy odamegyek hozzá és segítek neki valahogy egy-két szóval, mikor az elnök felállt és elhagyta a termet. Vártam, egy nagyon keveset, majd úgy tettem, mintha a diákoknak osztogatnám a szőlőcukrot - mondjuk ezt is tettem - és úgy közeledtem HaEun-hoz. Végül megálltam mellette és halkan megszólítottam. Kissé ijedten nézett rám, majd fél szememmel a tételére pillantottam és próbáltam felidézni magamban, hogy én akkor mit tudtam erről az anyagrészről. Láttam, hogy mennyire tanácstalan, így halkan pár kulcsszót mondtam neki, aminek hatására, egyből beugrott neki minden és miután otthagytam, neki is látott az írásnak. Jó érzés volt látni az arcán, a törekvést és az akarást, mert tudtam, meglesz a kitűnő bizonyítványa, ami elengedhetetlen a tovább tanuláshoz számára. Telt-múlt az idő, végül meghallgathattuk feleletét, ami gyönyörűre sikeredett és mosolyogtam, amint elhagyta az utolsó szó is a száját, majd a kollégám bólintott, hogy a következő tételt húzhatja a másik tantárgyból. A mellettem ülő kolléga elől húzta ki a tételt, és mikor nem figyelt a tanár rám nézett, és egy "köszönöm" hagyta el a száját. Biccentettem neki, majd leült, hogy kidolgozza tételét. Majdnem a végére értünk, és úgy gondoltam, sétálok egy kicsit, így elhagytam a termet, HaEun-nak küldtem egy biztató mosolyt, majd az iskola fala között, tengettem perceimet.
   Kezeimet a zsebembe mélyesztettem és gondoltam, hogy felhívom Jint, hogy esetleg össze tudnánk futni, de mivel tudtam, hogy dolgozik, nem akartam zavarni. Furcsa volt, ismét szerelmesnek lenni, főleg azért, mert azt hittem soha többé nem találom meg ezt az érzést Minhie után, de itt volt és a lehető legboldogabb voltam. Örültem, hogy Jin mellettem volt, és mosolyogtatott, de leginkább annak örültem, hogy valaki ismételten szeretett engem és én is szerethettem őt. Nagyon hiányzott már az olyan gondoskodás, amit Jin nyújtott nekem, és jó érzés volt, hogy végre valakivel megoszthattam a gondolataimat, gondjaimat és szerelmemet. Hihetetlenül fontos volt nekem Jin és nem akartam elveszíteni, törekedni fogok, hogy mindig boldog legyen mellettem. Imádtam Jint, főleg azért, mert egy olyan emberre akadtam, aki ennyire csodálatos volt. Nem hittem, hogy valaha...
   - NamJoon - hallottam meg egyik kollégám hangját, mire megfordultam. - Most lesz vége HaEun feleletének és ideje megírnunk a bizonyítványokat.
   - Megyek már - mosolyogtam rá és követtem is.
   Mikor az ajtóhoz értem, HaEun éppen akkor hagyta el a termet és a mosoly terült el az arcán, ami azt jelezte jól sikerült az utolsó is. Viszonoztam gesztusát, majd beléptem a terembe. Gyorsan összesítettük az írásbeli és szóbeli feleleteket, majd azok alapján osztályoztunk. Siettünk, mert szerettük volna, hogy a diákok hazamehessenek pihenni egy kicsit, hogy felfrissülten jöjjenek az esti bankettre. Mikor mindennel megvoltunk, behívtuk az egész osztályt és elkezdtük kiosztani a bizonyítványokat. Az elnök, megdicsérte a diákokat, majd szépen névsor szerint kiosztotta a bizonyítványokat és mellé elmondta, ha szükséges volt, hogy ki miben emelkedett ki. A névsor végén HaEun volt és mikor az elnök elmondta, hogy kitűnő érettségit szerzett, mindenki tapsolni kezdett, ahogy az összes diáknál. Hivatalosan is leérettségiztek, majd ezek után meghívtak minket a bankettjükre, majd elkezdtek szállingózni a diákok. A kollégákkal elvittük a felesleges cuccokat, majd a tanáriban, összeszedtük a dolgainkat és hazatértünk átöltözni. Hazafelé menet betértem Jin-hez, ahol dolgozik, egy puszit nyomtam kislányom arcára. Szomorú volt, amiért nem töltöttem vele tegnap semmi időt, de mondtam neki, már csak két nap és az övé leszek egész nyárra. Jin-nel nem tudtam beszélni, mert nagyban dolgozott, és nem volt senki rajta kívül, aki esetleg beállhatott volna, amíg mi beszélgetünk egy kicsit. Még megfogni sem tudtam a kezét, pedig az is elég lett volna, de nem lehetett. Egy szomorkás mosollyal köszöntem el tőle, ő is ugyan úgy lelombozódva köszönt el, de reméltem az estét együtt tudjuk tölteni. Siettem haza, hogy átöltözhessek, majd mehessek a bankettre.
   A bankett eléggé jó hangulatban telt, mintha a sajátomat élném újra. Nagyon jól éreztem magam, jó volt a diákokkal beszélgetni, nevetni és kicsit iszogatni. Bár nem nagyon szerettem az alkoholt, egy kicsit ittam velük, mert mégsem voltam annyira idős, hozzájuk képest, ahogy néhány kollégám. Teltek a percek és egyre sötétebb lett, eléggé sokat beszéltem olyan diákjaimmal, akikkel nem kerülte nagyon közeli kapcsolatba, végül a faktos diákjaimmal töltöttem az időt. Mindegyiküket megdicsértem, a csodálatos feleletükért, és drukkoltam, hogy felvegyék őket az egyetemre, ahová menni akartak. A diákok kezdték belevetni magukat az éjszakába, én pedig kezdtem fáradni, így úgy éreztem, ideje hazamennem. Elköszöntem mindenkitől, majd szépen hazasétáltam. Nem volt kedvem taxit hívni, így legyalogoltam az a rövidke távot, ami a kiinduló- és a végpont között volt. Legalább kiszellőztettem a fejem és el tudtam gondolkodni a dolgokon.
   Ahogy sétáltam hazafelé azon kezdtem tanakodni, vajon Jin már alszik-e, vagy megvár, míg hazaérek, erre nagyon gyorsan meg is kaptam a választ, mert ahogy közeledtem, a lakásban égve volt a villany, így Jin biztos megvárt. Felsétáltam a lépcsőn, egyenesen a legtetejére, majd benyitottam lakásomba. Bezártam magam után az ajtót és levettem a cipőmet, viszont arra nem számítottam, hogy amint felegyenesedek, már párom ajkaival találom szembe magam. Szerelmesen csókolt és karolta át nyakamat, egyre jobban húzott magához, ez először nagyon meglepett, de egyszerűen annyira hiányzott már, hogy egyből viszonoztam is csókját és húztam magamhoz. Csókunk egyre szenvedélyesebbé vált és elkezdtünk beljebb hátrálni a lakásba. Nem tudtam, hogy az alkoholtól, Jin-től, vagy mert én is akartam, de nem bírtam leállítani magamat, így konkrétan betoltam a szobámba és ott kezdtem el marni ajkait. Az ajtót bezártam, hogy semmiféleképpen se tudjon kislányom bejönni, de ez úgy tűnt Jin-nek is nagyon tetszett. Az ágy felé kezdtem el tolni, majd rádöntöttem, miközben föléje másztam. Egyre erőszakosabb voltunk a másikkal, Jin konkrétan a hajamat tépte, ezzel kérve egyre többet, én pedig kezemmel kezdtem simogatni oldalát, de már a pólóját is ráncigáltam le róla. Éreztem, amint már őrülten kívántuk a másikat, és egyszerűen elborult az agyam, mindent elfelejtettem és csak folytattam tovább. Lehúztam páromról felsőjét, amit követett az enyém is. Most már nem ajkait, hanem nyakát kezdtem el kényeztetni, mire felőle sóhajok szöktek fel, de kicsikartam belőle néhány apró nyögést is. Ajkaimmal elkezdtem lefelé indulni, ujjaimmal felsőtestét simogattam, mire csak megragadta kezemet.
   - Nham - sóhajtotta nevemet, miközben ajkaimmal kulcscsontját csókolgattam. - Éhn akarom, de te nem állsz még készen erre... Nem akarok elrontani semmit sem.. Csak akkor tedd meg, ha tényleg végigcsinálod, mert annál nincsen nagyobb csalódás, mint amikor beleéled magadat valamibe, majd végül meg sem történik.. Szeretlek Nam.. De ezt csak akkor, ha tény... - és elhalt hangja. Felemeltem a fejemet és a szemeim elkerekedtek.
   Én ezt nem tudom elhinni...