15.fejezet

   - Ne idegeskedj már Nam - suttogta a fülembe Jin, amint a buszon álltunk, úton anyám felé. Kedvesen megérintette karomat és végigsimított rajta, hogy megnyugtasson, de nem nagyon tudott segíteni. Még csak húsz perce utaztunk, de már óráknak teltek a percek és egyre idegesebb voltam. Nem azért, mert Jin ott lesz velünk anyánál, hiszen nem volt harag közöttük, se közöttünk, mindenki kedvelte Jint, de én inkább az estétől tartottam. Nem mintha nem aludtunk volna már együtt, de ez mégis más lesz, mivel ez lenne az első "igazi" együtt alvásunk, bár anya biztosan előkészítette a szobámat, úgy hogy én a földön aludjak, de van egy sanda gyanúm, hogy szomszédom szeretné, ha mellette tölteném az éjszakát. Négy éve, senki sem töltötte mellettem az éjszakákat, igaz volt egy-két egy éjszakás kalandom, de akkor nem is otthon tartózkodtam. Sosem maradtam ott, hanem inkább a kietlen utcákon barangoltam. Tudtam, hogy gyerekes, amit műveltem, hogy ennyire be voltam szarva, de mégsem ugyan az a kettő. Minhie egy nő volt, akit hihetetlenül szerettem és most is szeretem, mellette töltöttem le, majdnem az eddigi fél életemet, hogy tudnám elfelejteni?! Jin, pedig egy felnőtt férfi volt, férfi, mint én. Nem egy nő, és eléggé nagy a különbség férfi és nő között. Egy férfi és nő kapcsolatban, egyértelműek a partnerek, amíg.. két férfi között meg kell vitatni az ilyen dolgokat. A hallottakból, amit eddig tudok, hogy Jin.. Kookie-val lefeküdt és nekem az a sejtésem, hogy ő volt akkor a férfi. Viszont, nem tudom, hogy a többi kapcsolatánál, melyik volt. Nem mindegy azért, mert valljuk be, egy kapcsolat egyik lényeges része, az, amikor a két fél átadja magát a másiknak, minden kapcsolatban szeretkezés, vagyis tudomásom szerint. Más szóval, nálunk sem fog elmaradni, de ahogy Jint ismerem, tényleg meg fogja várni, míg azt nem mondom, hogy felkészültem rá. Nem tudtam, hogy melyikünk lesz az, aki.. alul lesz, bár Jin viselkedése néha olyan, mint egy nőé, viszont, mégis idősebb volt nálam, ezért eléggé nagy volt a variálás bennem.
   Szerencsére pont úgy álltunk, hogy az ablak mellett, az egyik beugró részen, ahol a babakocsis anyukák szoktak állni, így becsúsztam annak sarkába, Hyuna, jobbomon állt és kapaszkodott a korlátba, hogy ne essen el, míg Jin balomat foglalta le, így jobb kezével tudott hozzámérni, amit senki nem vett észre. Óvatosan kinyújtottam balomat és megfogtam kezét, összekulcsoltam ujjainkat, úgy helyeztem el őket, hogy senki se, még Hyuna se lássa. Még nem készültem fel arra, hogy kislányomat beavassam a dologba, várni akartam még egy kicsit, hogy komolyabbá váljon és akkor elmondok neki mindent. Reményeim szerint, jól fogja fogadni, mert imádja Jint és remélem ezután is fogja. Szomszédom csak mosolyogva nézte összefont ujjainkat, majd rám emelte boldogságtól sugárzott arcát. Nagyon elfogott a késztetés, hogy megpusziljam bársonyos bőrét, de mivel emberek közt voltunk, lehetetlen volt.
   - El akarod mondani anyukádnak? Ezért vagy ideges? - hajolt ismét fülemhez és lehelet megcsapta hallójáratomat, aminek következtében kirázott a hideg. Óvatosan, csak egy pillanat erejéig, ajkait bőrömhöz érintették és éreztem, amint a szívem majdnem kiugrik a helyéből.
   - Nem tudom.. - feleltem halkan. - Jobb lenne, ha tudna róla, de nem tudom, hogyan is fogadná a hírt. Egyedül... csak Hoseok tud róla... - hajtom le fejemet és kezünk kezdem bámulni.
   - Hoseok tudja? - kérdezte értetlenül Jin.
   - Igen, mivel ezt meg kellett valakivel beszélnem, és Hosoek volt rá a megfelelő ember. Mondjuk ki volt akadva, hogy miért nem egyből meséltem el neki a dolgokat, hanem akkor, amikor megbeszéltük, hogy átmegyek hozzád.
   - Figyelj, a barátok csak ilyenek. Kookie is ki volt akadva, hogy miért nem avattam be egyből, és miért tőled kellett hallania a dolgokat.
   - Azt valahogy sejtettem, d visszatérve. Nem tudom, hogy elmondjam anyának. Mégiscsak azt kell közölnöm vele, hogy a fia egy férfi iránt érdeklődik, aki ráadásul a szomszédja.
   - Hát igen.. Nem egy könnyű beszélgetés, de ha akarod ott leszek veled, mikor elmondod - szorította meg kissé kezemet.
   - Nem tudom, hogy lenne a jobb. Igazság szerint, azt sem tudom, hogy mi pontosan hogy is állunk most.
   - Ebben igazad van, mert erről nem beszéltünk azóta - mondta és elkezdett gondolkodni, hogy vajon mi lenne a megfelelő szó a kapcsolatunkra. - Mi lenne, ha azt mondanád neki, hogy együtt vagyunk, de még csak nagyon az elején? Biztos rá fog kérdezni, hogy mennyire is komoly, meg ehhez hasonló kérdések, azokra meg válaszolni kell, hogy mik történtek már meg.
   - Kézfogás, ölelés, arcra puszi - mosolygok az utolsó szón.
   - Meg egy aprócska csók - mondta pirultan.
   - Igen, azt majdnem elfelejtettem - mosolygok zavarodottan. - Szerintem.. elmondom neki egyedül. Úgy lesz a könnyebb szerintem.
   - Ahogy szeretnéd - mosolygott nagyban. Kissé előrehajoltam, közel a füléhez.
   - Most nagyon akarok adni egy puszit, de túl sokan vannak... - suttogom fülébe.
   - Majd amikor leszállunk megteheted - simogatta meg kézfejemet, majd visszadőltem a helyemre és mosolyogva néztem, közben pedig kislányom is felélénkült, így beszélni kezdett hozzánk.
   A következő tíz-tizenöt perc beszélgetéssel töltöttük, kislányom nagyon örült annak, hogy végre meglátogatjuk anyámat, de legfőképpen annak, hogy Jin is velünk tartott, ami engem is boldoggá tett. A héten nem tudtunk kettesben lenni, bár ha akartuk volna, biztos találtunk volna rá megoldást. Az a vacsora, amit a beszélgetésünk után megejtettünk hármasban, boldoggá tett, megmosolyogtatott és szívemben valami fajta melegség járta át, amit eddig csak Minhie-nél éreztem. Úgy ültünk ott, mint egy család, ezt Hyuna meg is említette, ami legelőször megmosolyogtatott, majd eszembe jutott, hogy milyen régen is ültünk hárman az asztalnál, mint család, és arcomról a vigyor el is tűnt, de elhessegettem a kellemetlen emlékeket és egy kissé erőltetett mosolyt varázsoltam az arcomra. Kislányom semmit sem vett észre ebből, de Jinannál inkább. Mindig észrevette, ha valami bajom volt, így mosogatás közben kifaggatott és mondta, hogy miatta nem kell elfojtanom a Minhie iránt érzett érzéseimet, és itt volt az a pillanat, hogy felé fordultam és megöleltem. Egyszerűen szükségem volt egy ölelésre, nem érdekelt, hogy Hyuna megláthat minket, nem érdekelt semmi, csak azt a melegséget akartam érezni, amit ő nyújtott nekem és megnyugtatott, hogy viszonozta gesztusomat. Így álltunk percekig, majd amikor egy aprócska csók landolt arcom bőrén, csak akkor húzódtam el kissé és mosolyogtam köszönetképpen szomszédomra, majd folytattam a mosogatást. Nem tudtam, hogyan is nevezzem a kapcsolatunkat, mert még nem tudom azt a szót használni, hogy a párom, mert... még nem az vagy nem tudom, mikortól lehet annak nevezni valakit, így még maradok a régi megnevezéseknél, de volt egy olyan érzésem, hogy a hétvégi látogatás után, már a barátomnak fogom hívni.
   Leszálltunk a buszról, minden cuccunkat a kezünkben fogtam, Hyuna táskáját a hátamra vettem, az én táskámat pedig a vállamra tettem, így fogtam kislányom kezét, majd Jinnel a jobb oldalamon indultunk el anyám háza felé. Nem lakott anyám annyira messze tőlünk, csak mivel nem rendelkeztem gépjárművel, így a tömegközlekedést kellett választanunk, ahhoz, hogy eljussunk hozzá. Felesleges lett volna egy kocsit vennem, hiszen a munkahelyem maximum fél órás sétára volt. Az pedig, hogy most néha kölcsönkértem az autót, mert bevásároltam vele, vagy éppen azzal utaztunk el Hyunaval, pont elég volt. Kifizettem anyámnak a benzit, segítettem, ha esetleg vizsgáztatni kellett a kocsit, szóval félig-meddig az én autóm is volt, de nem nagyon volt szükségem rá. A buszmegállótól körülbelül negyed órás sétára lakott anya, egy eléggé csendes környéken viszonylag, ahol nem nagyon jártak kocsik, eléggé nyugodt volt a környezet és szerencsére senki sem volt a közelünkben. Ahogy ehhez a kellemes és barátságos környezetbe értünk, Hyuna már tudta hol vagyunk, így elengedte kezemet és rohant is anya házához, én pedig Jinre pillantottam. Mosolyogva nézte, ahogy kislányom rohant előre, minket itt hagyva. Mosolyogva nyúltam kezéért, majd hajoltam hozzá, és egy csókot nyomtam arcára, jobban mondva kissé a füle tövébe. Éreztem, amint megdermedt, a levegő benne rekedt és talán még szívének irdatlan sebességét is meghallottam egy pillanatra. Hatalmas mosollyal az arcomon váltam el tőle és vártam, hogy felém nézzen, de csak vörösen izzó arcát csodálhattam, amint fejét lehajtotta és próbált levegőt venni. Mikor percekig nem szólt semmit, odaléptem hozzá, közvetlenül mellé.
   - Ennyire váratlan voltam? - kérdeztem lágyan, mire felkapta a fejét és felém fordult. Arca közvetlenül az enyémmel szemben volt, csupán néhány centire, de nem nagyon érdekelt ez engem. Csak állt és döbbenten nézett a szemembe, mert valószínűleg nem várta, hogy ennyire közel legyek hozzá. Csak néztük a másikat, csodáltam csodálatos szempárját, amik engem néztek és meg voltam győződve, mintha felém kezdett volna hajolni, de a következő pillanatban csak azt érzetem, amin megölelt. Nem láttam az arcát, de valamiért úgy gondoltam, mosolygott, és nem is kicsit. Átöleltem és hagytam, hogy kiélvezzük a pillanatot. Egyszerűen csodás volt.
   - Amúgy nem volt váratlan, csak nem egy szokványos helyre adtál puszit - válaszolta meg végül a kérdésemet, miután kibontakoztunk egymásból és tovább indultunk, kézen fogva.
   - Miért? Hol van a szokványos hely? - mosolyogtam rá, majd mielőtt még befordultunk volna anya háza felé, megállítottam.
   - Itt - mutatott az arcára. - Te pedig ide adtál - vezette kicsit lejjebb és hátrébb ujját, ami pontosan a füle tövénél állt meg.
   - Bocsánat, legközelebb a szokványos helyre fogok adni - vigyorogtam, mire p is rám mosolygott.
   - Nem azért mondtam - döntötte oldalra fejét. - Akkor, felkészültél? - kérdezte és bátorítóan megszorította kezemet.
   - Mondhatjuk - sóhajtottam.
   - Nem lesz semmi baj - simogatta meg arcomat, majd egy utolsó puszi landolt az arcomon, elengedtük egymás kezét és elindultunk anya háza felé.
   Kicsiny ház volt, pont elég négyünknek a hétvégére és anyának is bőven megfelel, hogy itt éljen. Nagyon szerettem itt élni, egyszerűen imádtam. Csönd volt, béke és nyugalom, és azokkal a személyekkel tölthettem ezt az időt, akik a legfontosabbak voltak a számomra. Lassan odaértünk az ajtó elé és bekopogtattam rajta, ami nem sokkal később már nyitódott is és anyám mosolygós arcával találtam szembe magam. Még jobban kezdett ragyogni arca, mikor meglátott minket és egyből egy hatalmas ölelésbe volt be. Szorosan öleltem magamhoz, szülőmet és vigyorogtam, mint egy idióta, mert tényleg, nagyon fontos volt nekem. Mikor sikeresen elengedtük egymást, Jin ölelte magához, aki először picit megijedt, hogy a nő ilyen kedvesen fogadja. Bent kislányom már el is foglalta helyét a szobában, majd a táskáját elkérve tőlem be is rendezkedett. Anya mondta, hogy csak tegyük le a cuccunkat és majd később bevisszük a szobámba, és együnk valamit, mert készült némi harapnivalóval, még vacsora előtt. Mind a hárman nagyon örültünk neki, mivel kislányom az iskolából, mi pedig Jinnel munkából, majdnem egyből jöttünk is anyához, így fáradtak is voltunk és éhesek. Leültünk az asztalhoz, Hyuna ragaszkodott, hogy Jin mellett ülhessen, így mosolyogva húzta maga mellé az idősebbet, én pedig leültem vele szembe anya mellé. Öröm volt nézni őket, ahogy nevettek és mosolyogtak, de főleg az mosolyogtatott meg, ahogy Jin arca felragyogott az étel láttán. Nem tudom miért volt ennyire így elragadva az evéstől, de öröm volt látni, hogy mennyire boldog. Egy-egy pillanatra találkozott tekintettünk és egy-egy apró mosolyt küldtünk a másik felé. Sokat beszélgettünk és nevettünk a délután folyamán, majd leültünk társasozni, mert kislányomnak ez volt a kívánsága. Nagyon jól éreztem magam, hiányoztak már az ilyen pillanatok, hogy mindent elfelejtve nevethessek és ne gondoljak a holnapra. Remekül éreztem magam és örültem, hogy Jin is részese lett az életemnek végre, mert már hiányzott mellőlem valaki, aki boldoggá tesz. Hyuna minden boldogságom fénypontja, ha ő nem lenne, nem léteznék, de Jin is megkapta ezt a címet, mert amióta csak megismertem bearanyozza napjaimat. Igaz, voltak olyan pillanatok, mikor látni sem akartam Jint, de ez az én hülyeségem volt és meg is bántam, hogy így viselkedtem vele. Rajta vezettem le a dühömet és a haragomat, mikor meg sem érdemelte. Egyáltalán nem akartam neki fájdalmat okozni, de tudtam jól, hogy megbántottam azon a két vagy három hétben, és talán csalódást is okoztam neki. Nagyon szégyelltem magam miatta, még mindig, pedig már megbeszéltük a dolgokat, de mégis bűntudatom volt miatta.
   - Min gondolkodsz ennyire? - hallottam meg hangját, mely kellemesen simogatta fülemet. Kissé elléptem a korláttól és megfordultam, hogy láthassam arcát. Odasétáltam hozzá és szorosan megöleltem. Megdöbbentette tettem és éreztem, amint fejével hátrapillantott, hogy anya nem lát-e minket.
   - Anya nem fog látni minket. Éppen Hyunanak segít fürdeni, szóval nem fog zavarni minket senki - mondtam mosolyogva.
   - Valami baj van? - kérdezte aggódva és lágyan átölelt. - Szó nélkül eltűntél. Az utóbbi fél órában megváltoztál.
   - Nincsen semmi baj Jin. Nem kell aggódnod.
   - Biztos? - húzódott el kissé és arcomra nézett.
   - Biztos, csak eszembe jutottak azok a hetek, amikor kerültelek. Nagyon megbántam, hogy olyan hülyén viselkedtem. Rajtad vezettem le a gyerekes dühömet, ami semmi sem volt, és megbántottalak vele. Nagyon sajnálom Jin, nem akartam - öleltem szorosan magamhoz.
   - Nam - tolt el kissé magától, hogy láthassa arcomat. - Ezt azonnal fejezd be. Ez már a múlté. Megtörtént, és nem tudsz rajta változtatni. Felejtsd el, jó? - nézett bele szemembe.
   - Nem olyan könnyű elfelejteni azt a két hetet.
   - Nam, kellett egy ilyen időszak is a boldog napok közé. Mindig vannak ilyen időszakok.
   - De én nem akarom, hogy legyen - húztam el a számat. - Utálom, ha megbántom az embereket, főleg az olyanokat, akik fontosak számomra..
   - Nam - mondta lágyan nevemet, kezei eltűntek hátamról, a következő pillanatban pedig, megéreztem nyakam körül karjait. - Lehet, hogy megbántottál, de aztán odajöttél és olyanokat mondtál nekem, amikre nem gondoltam, hogy valaha is sor kerül. De ott voltál és kimondtad. Tudod, mennyire boldog voltam azon a napon? - kérdezte, de mielőtt még az első szót kiejtette volna, homlokát az enyémnek döntötte, lehunyta pilláit és mosolyogva mondta a szavakat. Kezem lassan derekára tévedt és átöleltem, orrunk hegye összeért és egymásnak simult. Érezni, hogy velem volt, többet jelentett nekem, mint a világ. Éreztem, amint kissé közelebb jött hozzám, szinte mindenhol egymáshoz értünk, kivéve ajkaink, hallottam, amint Jinből egy aprócska sóhaj kiszökik és talán még közelebb is akart jönni.
   - Jin, én...
   - Nem fogok semmit sem csinálni addig, míg te nem akarod, ne félj - húzódott mosolyra ajkai. - Megígértem és be is tartom, csak hatalmas a kísértés, ennyi - mosolygott tovább és puszit nyomott arcomra, majd hozzám bújt.
   - Köszönöm - öleltem szorosan és arcomat beletemettem hajába, beszippantva illatát, amitől kábulatba estem.
   - NamJoon! - hallottam meg hirtelen anyám hangját és Jinnel egyből elengedtük egymást. Hihetetlenül zavarban éreztem magam, és valamiért mintha visszarepültem volna az időben és ismételten tizenöt éves lennék, aki attól a lánytól lopott éppen csókot, aki tetszett neki, de lebuktak a szüleik előtt. Nevetséges, de teljesen ilyennek éreztem a helyzetet. Bementünk a házba és segítettünk rendbe rakni a konyhát, majd mikor Hyuna teljesen végzett a fürdéssel, megmutatta Jinnek a szobáját. Hallottam, amin beszélgettek és nevettek, így kissé bátrabban, de leültem a kanapéra és édesanyámra tekintettem.
   - Anya, esetleg beszélhetnénk..? - kérdeztem kissé félve és közben a tarkómat kezdtem vakargatni.
   - Kicsim, tudod jól, hogy bármiről beszélhetsz velem - ült le mellém a kanapéra és kissé felém fordult. - Miről szeretnél beszélni? - kérdezte és kíváncsian várta, hogy mikor kezdek el beszélgetni.
   - Arról lenne szó, hogy van valaki, akivel..
   - Akivel?
   - Együtt vagyok.. - mondtam halkan és beharaptam ajkaimat.
   - Együtt vagy valakivel?
   - Igen - és a következő pillanatban anyám a nyakamba vetette magát és szorosan ölelt magához.
   - Annyira örülök neked kisfiam! Mégis mióta vagy együtt vele? Nekem miért nem meséltél róla, hogy tetszik az a nő? És...
   - Anya! - állítottam le a kérdéseit. - Azért akartam beszélni veled, mert eléggé érdekes a helyzet - mondtam, miközben ajkaimat harapdáltam.
   - Mégis, hogy érted, hogy érdekes? - kérdezi értetlenül, majd veszek egy mély levegőt és belekezdek.
   - Azért, mert nem nőről van szó, és kérlek hallgass végig. Mielőtt még azt gondolod, hogy régóta van ez a dolog, elmondom, hogy én is csak egy hete jöttem rá mindenre. Nem hittem volna, hogy valaha fogok, úgy érezni valaki iránt, mint Minhie, de tévedtem. Ugyan úgy érzek iránta, mint régen Minhie iránt. Fontos nekem. Nagyon fontos. Amióta csak találkoztam vele, felforgatta az életemet és boldog vagyok mellette. Mindig mikor velem van mosolygok, felhőtlen a boldogságom és úgy érzem őt kerestem eddig. Nem értettem az elején, hogy mi ez az egész, mi ez a különös érzés, és végül felnyílt a szemem és rájöttem mindenre, Kedvelem őt, anya. Nagyon is. És nem akarom elveszíteni. El tudsz fogadni így? - fordultam végül anyám felé és a szemébe néztem. Láttam rajta, hogy megdöbbentettem ezekkel a sorokkal, és nem erre számított.
   - Tudod, hogy mindig a fiam maradsz NamJoon. Nem lényeges az, hogy kit szeretsz. Ha te boldog vagy, akkor én is az vagyok - mondta mosolyogva.
   - Köszönöm anya - öleltem magamhoz szorosan.
   - Nem kell semmit sem köszönni, de várom, hogy elmond mégis ki ez a férfi, aki így elcsavarta a fejedet.
   - Hát.. - kezdtem el vakargatni tarkómat. - Az a helyzet, hogy...
   - Nam, nem tudod véletlenül, hol van Hyuna... - lépett be Jin a nappaliba és mikor meglátott minket anyával egyből ledermedt. - Bocsánat. Nem akartam zavarni - mondta és már fordult is meg.
   - Várj Jin! - szóltam utána, mikor megállt és visszafordult felénk. Intettem neki, hogy jöjjön oda hozzánk. - Anya, akiről eddig meséltem, te is jól ismered már - mosolyogtam, mire anya tekintete Jinre vándorolt, majd rám, majd ismét Jinre.
   - SeokJinnel vagy együtt? - kérdezte egy kissé döbbenten, mire csak bólintottam egyet. Egy pillanatra összezavarodott, majd felállt és járkálni kezdett. - Csak egy percet kérek - mondta és folytatta a járkálást. Jin csak értetlenül nézte az eseményeket, én pedig bátorítóan megfogtam a kezét. Figyeltem anyát, amint sétálgatott fel s alá a nappaliban, de kissé kezdtem megszédülni, így ránéztem Jinre, aki kissé idegesen állt mellettem. Felpillantottam rá és kissé megszorítottam kezét, hogy eltereljem a gondolatait.
   - Nem lesz semmi baj - mondtam neki halkan és rá mosolyogtam, mire kissé ellazította izmait, de láttam a feszültséget még rajta. Simogatni kezdtem kézfejét, mire lassan rám nézett és kissé megnyugodott, majd rám mosolygott, ami igazán jól esett. Küldtem felé még egy bátorító pillantást, majd anyára néztem, aki már nem sétált, hanem minket nézett. Ebben a pillanatban elengedtük a másik kezét és kissé odébb húzódtunk.
   - Tudod fiam, nem hittem volna, hogy valaha is fogsz találni Minhie helyére, én is féltem attól, hogy valaki más fog az ő helyére kerülni, mert nagyon szerettem őt. Féltem, hogy összefogom hasonlítani a két személyt, de - és itt minket nézett és nem csak engem - ahogy titeket néztelek az előbb, mintha egy párt alkottatok volna. Nem hittem, hogy valaha is fogok ilyet mondani, de - jött egyre közelebb hozzánk és intett, hogy álljak fel - örülök, hogy egymásra találtatok. Fiam, tudom, hogy többször átgondoltad a dolgokat és biztos sokat agyaltál ezen az egészen, ezért is tudom, hogy boldog leszel - simogatta meg arcomat.
   - Köszönöm anya - mosolyogtam rá.
   - SeokJin - nézett a mellettem álló férfira anya.
   - Igen..?
   - Üdvözöllek a családban - és megölelte őt. Jin, csak dermedten fogta fel az eseményeket, míg végül lassan megölelte szülőmet. Mosolyogva néztem őket, hallottam, amint anya valamit suttog Jin fülébe.
   - Megígérem - mosolygott anyára barátom, majd elengedték egymást.
   - Köszönöm. NamJoon, Hyuna tud erről, vagy még nem mondtad el neki?
   - Még nem - sóhajtottam. - Nem akarom, hogy beleélje magát, aztán kitudja, esetleg semmi sem fordul komolyra közöttünk. Nem akarom, hogy aztán rosszul érezze magát. Csak amikor már biztos az egész, akkor akarom beavatni.
   - És az mikor lesz szerinted?
   - Még nem tudom, de nem akarom sokáig húzni, mert feltűnő lesz szerintem, ha sok időt töltünk együtt Jinnel.
   - Csak aztán, nehogy lebukjatok vagy kérdőre vonjon titeket.
   - Azt szeretném elkerülni - mondtam sóhajtva.
   - Azt gondoltam. Khm.. ne haragudjatok, de csak aggódásból, ugye ti...
   - Nem! - vágtuk rá egyből Jinnel, mire anya kissé meghökkent.
   - Értem. Akkor gyerekek, én szerintem elmegyek aludni. Lefektetem Hyunat, ti még nyugodtan maradhattok, csak majd a lámpákat kapcsoljátok le - mosolygott ránk anya.
   - Rendben anya.
   - Sziasztok és jó éjszakát - köszönt, és elindult Hyuna szobája felé.
   - Jó éjszakát - köszöntünk el anyától, majd lassan eltűnt a szemünk elől, én pedig a kanapéra rogytam. Sosem gondoltam volna, hogy ez a beszélgetés ilyen nehézre és könnyűre fog sikeredni. Addig volt nehéz, míg Jin be nem jött, talán jobb lett volna, ha végig mellettem ül, de anya nem értette volna az egészet. Mindegy, az a lényeg, hogy anya támogatta a kapcsolatunkat és örül nekünk, már csak Hyunanak kell majd valahogy elmondanom a dolgokat. Egy lágy érintés zökkent ki gondolataimból, amint arra invitált, hogy menjek vele aludni, mivel fogalma sem volt róla, hol volt az én szobám. Mosolyogva kapcsoltam le a lámpákat, majd kaptuk fel táskáinkat és mutattam neki az utat, ami nem volt valami hosszú, hiszen a szobám, a folyosó legvégén volt a fürdővel szemben, így nem volt nehéz megtalálni. Egész úton, abba a két másodpercben is fogta Jin a kezemet, ami nagyon jól esett és most már tudtam azt mondani, hogy a barátom volt. Most már tényleg annak éreztem. Boldog voltam, hogy mellettem volt. Kinyitottam előtte az ajtót, és mondtam, menyjen be nyugodtan, én addig elköszöntem kislányomtól, majd visszatértem a szobámba, ahol Jin éppen feltérképezte a területet. Ahogy gondoltam, anya a földön is megágyazott, bár az ágyam eléggé nagy volt kettőnk számára, de nem arra számított, hogy együtt fogunk aludni. Becsuktam magam mögött az ajtót, mire barátom megfordult és rám mosolygott. A gyomrom görcsbe rándult és automatikusan léptem a szekrényemhez. Minden régi holmim benne volt, amit valaha hordtam, mondjuk már semmi sem volt jó rám, csak egy-két ruhadarab. Kissé kutakodtam, míg meg nem találtam a kedvenc melegítő alsómat és egy ujjatlan pólót is kiválasztottam, majd Jin felé fordultam.
   - Mehetsz fürdeni először, ha szeretnél - ajánlottam fel neki, miközben a cuccaimat a táskámra tettem.
   - Köszönöm - mosolygott rám, majd elkezdett a táskájában kutakodni és kivette a szükséges dolgait, majd elhagyta a szobát, de még előtte csuklója után kaptam.
   - A meleg víz kissé nehezen jön, arra lehet várni kell egy kicsit, szóval ne ijedj meg, ha nem jön olyan gyorsan, mint otthon - kezdtem el össze-vissza habogni, mint egy idióta.
   - Köszönöm - pirult el, majd elhagyta a szobát és bement a fürdőbe. Leültem az ágyamra és bámultam ki a fejemből, majd végül elrendeztem a dolgokat, hogy kényelmesen elférjünk. Az ágyamon volt pár felesleges párna, így azokat a szoba másik felébe hajítottam, és máris jobban nézett ki minden. Nem tudom mennyi idő telik el, míg végül Jin visszatér, de nem volt elég, ahhoz, hogy rá bírjak készülni az éjszakára. Mosolyogva átengedte nekem a fürdőt, én pedig szinte lángoló arccal mentem el mellette, majd vetettem magam a hideg víz alá. Miért viselkedem ennyire gyerekesen? - kérdeztem magamtól, de a választ sohasem tudtam meg. Kellőképpen lehűtöttem magam, ami nem öt perc volt, visszavánszorogtam a szobámba, ahol barátom, már az ágyban ült és az egyik könyvemet olvasta, amit a polcon talált. Már a könyv borítójából tudtam mit olvasott, így csak halkan becsuktam magam mögött az ajtót és pakoltam el cuccaimat.
   - Hazaviheted, ha szeretnéd - huppantam le mellé az ágyra és mosolyogva néztem, ahogy falta a sorokat.
   - Mi? - kapta rám a tekintetét. - Jah, nem. Nem akarom elvinni, csak beleolvastam. Érdekesnek hangzott a története - mondta mosolyogva, amint becsukta a könyvet, majd letette az éjjeliszekrényemre.
   - Tényleg elhozhatod. Nem haragszom meg érte, meg anya, úgysem fogja kidobni őket, mert az enyémek, csak porosodnak itt. Jobb helye lesz nálad - billentettem oldalra a fejemet.
   - É-én...
   - Nyugodtan tedd el, Jin - fogtam meg kezét és megsimogattam.
   - Köszönöm - pirult el kissé közelebb ült hozzám, majd fejét ráhajtotta vállamra, miközben kezemet szorította.
   - Semmit sem kell köszönnöd - csókoltam bele hajába, és mélyen beszippantottam illatát. - Mit szeretnél csinálni? - kérdeztem halkan, miközben hüvelykujjam fel s alá járt bőrén.
   - Micsoda? - nézett rám ijedten.
   - Beszélgetni szeretnél, vagy aludjunk máris?
   - Jah... - mondta megvilágosulása után.
   - Miért, te mire gondoltál?
   - Semmire - rázta hevesen fejét és arcát beletemette vállamba, hogy semmiképpen se láthassam vörösen izzó arcát.
   - Ahaaa. És én ezt higgyem is el? - mosolyogtam nagyban, miközben elhúzódtam, hogy rám nézzen, de abban a pillanatban elvetődött az ágyon és a fejére húzta a párnát. - Jin - ejtettem ki nevét, miközben mellé másztam. Oldalamon feküdtem és megtámaszkodtam jobb karomon, majd közelebb hajoltam hozzá és kissé elhúztam a párnát az útból. - Csak nem valami rosszra gondoltál? - suttogtam bele a fülébe, mire kikerekedett szemekkel fordult felém, amint az arca a rémületet mutatta, és én is megdöbbentem. - Öhm.. eltaláltam..? - kérdeztem, mire csak egy vonyítva fordult vissza a fejére húzva a párnát. Kissé meglepett, hogy így kitaláltam, mire is gondolt, de nem vártam, hogy ennyire ki fog akadni rajta. Megfogtam a takarót és magunkra terítettem, miközben kissé közelebb húzódtam hozzá. - Jin - szólítottam meg lágyan és tenyeremet karjára simítottam, amin lassan végigsimítottam.
   Egy másodperc alatt fordult meg testével, karolt át szorosan és temette arcát mellkasomba, én meg csak döbbenten feküdtem egy helyben, amint a tenyerem most már a derekán pihent. Éreztem, amint egyre jobban bújt hozzám, karjait erősen fonta körém, egyik lábfejét befészkelte az enyéim közé. Kezemet óvatosan vezettem át derekán, hogy teljesen átöleljem, majd letettem fejemet a párnára és jobb kezemmel simogatni kezdtem haját. Játszadoztam tincseivel és figyeltem, amint kissé elhúzza fejét felsőmtől. Lágyan simogattam buksiját, mire lassan elkezdte felemelni azt, míg végül rám nem nézett. Arca olyan volt, mint egy paradicsom, szemeit szégyenlősen sütötte le, ajkait pedig idegesen harapdálta.
   - Ennyire zavarba hoztalak azzal az egy mondattal? - kérdeztem szinte suttogva.
   - Lekapcsoljuk a lámpát? - kérdezte halkan.
   - Persze - megfogtam egy apró párnát és a kapcsolónak vágtam, ahogy régen is tettem. A szoba sötétbe borult, csak a függönyön beáramló kicsinyke fény nyújtott nekünk, valamilyen láthatóságot a másikból. Láttam, Jin körvonalait, hogy hol kezdődik a haja, és hol végződik, hogy hol is érinthettem meg bársonyos bőrét- Lágyan húztam végig ujjaim hegyét arcélén, mire csak érzékeltem, amint kissé megemelte fejét, így talán egymás szemébe néztünk, de én az övét nem láttam.
   - Nem hittem volna, hogy ilyen hamar, ennyire mocskos lesz a szád - motyogta halkan, mire először csak megdöbbentem, majd elkuncogtam magam, amint felfogtam mondata jelentőségét. - Na, meg ilyen neveletlen leszel - csípett bele egy kicsit a hátamba, mire ugrottam egyet, így még közelebb kerültem hozzá.
   - Úgy tűnik, nem lettem jól megnevelve - mosolyogtam nagyban és simogatni kezdtem hátát.
   - Akkor be kell pótolnunk.
   - Várom már, hogy megnevelj - vigyorogtam tovább, mire arcát ismét megéreztem mellkasomba.
   - Ne hitesd el velem, hogy előbb is lehetnek dolgok. Nem szeretem a csalódásokat - motyogta mellkasomba.
   - Bocsánat - nyomtam egy puszit hajába.
   - Ezt még csinálhatod párszor - bújt még jobban hozzám, miközben hangján érezhető volt, hogy mégis mennyire boldog volt ezekben a pillanatokban.
   - Rendben - mosolyogtam és még pár puszit leheltem hajába, miközben lassan hátát simogattam.
   - Köszönöm, hogy elhoztál magaddal.
   - Én köszönöm, hogy eljöttél.
   - Jó éjszakát Nam - mondta vigyorogva, bár nem láttam, hogy tényleg azt tette-e, de volt egy ilyen megérzésem.
   - Jó éjszakát Jin - simítottam végig hátán, majd lehunytam szemeimet. Addig mozgott kezem a hátán, míg ő álomba nem szenderült, de nem sokkal később én is követtem őt.
   Egyszerűen csodásan aludtam az éjjel. Mintha minden eddig összegyűlt fáradtságom, egy éjszaka alatt eltűnt volna. Annyira nyugodt éjszakám volt, mint még soha. Kellemes volt az egész, nem ébredtem föl egyszer sem, éreztem, amint néha-néha megmozdult, de boldog voltam, hogy mellettem volt. Valamikor felébredtem, amikor is Jin, éppen átfordult a másik oldalára, de nem engedtem el egy pillanatra sem. Hátulról karoltam át, arcomat a nyakába temettem és úgy aludtam tovább. Egyszerűen annyira tökéletes volt az egész, mintha egy álom lett volna az egész. Felhőtlen volt a boldogságom és örültem, hogy Jinnel osztozhattam ezekben a pillanatokban.
   A szombati napunk eléggé gyorsan eltelt, mivel nem csak otthon ültünk, hanem elmentünk ide-oda. Reggel, Jin már nem volt mellettem, hanem anya engedélyével -, mint kiderült később - elkészítette nekünk a reggelinket, így mikor a konyhába mentem, hátulról leptem meg egy reggeli puszival, aminek nagyon örült. Ügyeltünk arra, hogy Hyuna még véletlenül se jöjjön rá a dolgokkal. Kislányom hihetetlenül boldog volt, hogy mind együtt vagyunk és mosolygunk. Talán, ő élvezte a legjobban ezeket a napokat. Lementünk a játszótérre, ahol kislányommal játszottunk felváltva vagy mindannyian, egyszerűen csodálatos volt a nap. Imádtam, hogy minden annyira tökéletes volt és gyönyörű, és azt akartam, hogy ez örökké így maradjon, de tudtam jól, hogy ez sosem fog így maradni, hanem lesznek hullámvölgyeink.
   Egy közeli kis étteremben ebédeltünk meg, majd indultunk visszafelé, de természetesen minden percet kiélveztünk a Nap meleg sugaraiból. Nagyban sétáltunk és hallgattunk, amint kislányom meséli a magáét, a kezét fogom, jobbomon Jin, Hyuna balján pedig anya, így sétáltunk négyen az utcán. Mosolyogva hallgattam egyetlenem minden egyes szavát, ittam szavait, és hihetetlenül boldog és büszke voltam, hogy ez a csodálatos kislány, az enyém volt örökre. Láttam, amint egy átkelőhelyhez érkeztünk, a lámpa pirosan világított, de valami nem stimmelt egyáltalán. A látókörömben láttam, amint a mellettem lévő személy tovább sétált, nem ügyelve ránk, mintha csak azt hinné, be akartuk várni. Legalább egy méterre volt tőlem, mire egy éles dudaszót hallottam, körülbelül minden egy pillanat alatt történt, szinte ösztönösen cselekedtem, minden, ami a kezem ügyében volt elengedtem és léptem előre, majd rántottam őt vissza a biztonságot nyújtó járdára, mely kimondottan a gyalogosoknak volt kitalálva. A szívem olyan tempóban vert, melyet még sosem éreztem és valami olyan keserves, gyötrelmes és fájdalmas tudat hasított a szívembe, amit azt hittem nem élek túl. Csak tartottam karjaimban, nem törődve azzal, hogy körülöttünk zajlott tovább az élet, hogy most mindenki minket nézett, leszartam mindent, csak az számított, hogy jól volt. Tombolt bennem egy kis fajta düh, de leginkább aggódtam érte, de valahogy nem úgy jött ki a szavaimból.
   - Te mégis mi a jó, büdös fenét csinálsz? - toltam el magamtól, és eléggé hangosan, dühösen, határozottan szögeztem neki a kérdést. - Miért nem figyelsz magad elé? Ha nem húzlak vissza, akkor mégis mi a fenét csináltál volna? Kurvára azt akartad, hogy elcsapjon az a kibaszott autó? - szinte üvöltöttem a képébe a szavakat. - Te komolyan nem tudsz vigyázni magadra? - néztem végig bele a szemébe, melyek tányér nagyságúakra kerekedtek és csak sokkolva hallgatta mondandómat.
   - S-sajnálom.. - mondta alig hallhatóan, talán azért volt ennyire halk, mert megrémült tőlem.
   - Ezt nem tudnád mondani, ha elütött volna az autó! Jobban is odafigyelhetnél magadra! Végtére is te vagy az idősebb körülünk! - vetettem a szemére.
   - Nam.. én tényleg sajnálom.. - ejtette ki úgy a szavakat, melyek jól estek, de valamiért nem jutottak el tudatomig.
   - Rohadtul aggódtam miattad - öleltem magamhoz és arcomat beletemettem nyakába. - Kurvára féltem - motyogtam halkan.
   - Tudom. Sajnálom - mondta halkan és átölelt, amint hátamat kezdte simogatni nyugtatásképpen.
   - Azt hittem elveszítelek - szorítottam erősen.
   - Itt vagyok - bújt hozzám szorosan, és nem érdekelt, hogy Hyuna látott minket, hogy most ezekből a pillanatokból miket szűrt is le, de nem számított. Az volt a fontos, hogy jól volt. Lassan elengedtük a másikat, majd tovább indultunk, kislányom, aggódva kérdezte Jint, hogy jól van, nem ütötte-e be magát, és ehhez hasonló kérdések hangoztak egész úton. Szerencsére, kislányom és Jin között sétáltam, így bátran fogtam meg az idősebb és láncoltam magamhoz, mert féltem, hogy megismétlődik az előbbi jelenet. Mintha az életem pergett volna le a szemem előtt, abban a két másodpercben, amikor megpillantottam és visszarántottam. Egyszerűen rettegtem, hogy elveszíthetem. Egészen addig nem engedtem el kezét, míg a biztonságot nyújtó házhoz nem értünk és az ajtóban egy nagyon ismerős alakot pillantottam meg. Mikor megláttam, azonnal egy mosoly került az arcomra és viszonozva is volt gesztusom. Odaértünk barátomhoz és szorosan magamhoz öleltem, örültem, hogy újra láthatom, mert az ivászat óta nem találkoztunk és már hiányzott az idióta képe.
   - Kicsit korán jöttél, nem gondolod? - mosolyogtam rá.
   - Oh, én per pillanat nem a vacsorameghívás miatt jöttem, hanem hozzád, mert nekünk beszélnünk kell - nézett ránk határozottan.
   - Öhm jó... De...
   - Hanuel!!! - hallottam meg hirtelen Hyuna hangját, amint felragyogott arccal nézett el az egyik irányba és mi is követtük tekintetét. Nem messze tőlünk, egy-két háznyira egy kislányt véltünk felfedezni az édesanyával. A lányt ismertem, Hyuna osztálytársa és barátnője volt. Eléggé sokszor láttam már őket együtt, ahhoz, hogy tudjam elválaszthatatlan barátnők. Hyuna, gyakran mesélt az osztálytársairól és barátnőiről, így muszáj volt megtanulnom a nevüket, mert eléggé dühös volt, ha valakinek a nevét nem tudtam. Ahogy a kislány ránk tekintett, az ő arcán is hatalmas mosoly ragyogott fel, de amikor a mellette álló nő felénk fordult, teljesen ledermedtem. Nem hittem a szememnek. Amikor tekintetünk találkozott, mindkettőnk arcára kiült a döbbenet. Nem tudtam összetenni a dolgokat. A két kislány egymás felé rohant mosolyogva, de mi ketten, még mindig csak álltunk és néztünk egymást. Végül én voltam az, aki megtörte a szemkontaktust, majd lassan elindultam volna kislányom után, de ő már húzta felém is Hanuelt, akit követett ő. Lassan elénk érkeztek és mind feléjük fordultunk.
   - Tanár úr - bólintott kissé.
   - Szervusz HaEun. Mit keresel errefelé? - léptem kissé közelebb hozzá.
   - A nagybátyáimnál töltöm a hétvégét, és éppen Hanuellel sétáltunk haza a közeli fagyizóból. A tanár úr mit keres itt? - kérdezte kíváncsian.
   - Oh, mi Hyunaval és Jinnel, édesanyámat jöttünk meglátogatni - feleltem mosolyogva. - Nem is tudtam, hogy Hanuel az unokahúgod, pedig Hyuna már rengeteget mesélt az osztálytársairól.
   - Nem mindig jutnak el a megfelelő információk mindenkihez - mosolygott vissza rám.
   - Papa, átmehetek Hanuelékhez ma estére? - szakította meg a pillanatot kislányom és lenéztem rá.
   - Szerintem, Hanuel szülei nem örülnének, egy váratlan vendégnek.
   - Szívesen látjuk Hyunat. A nagybátyám már meg akarja ismerni, mert Hanuel rengeteget mesélt már róla - felelte HaEun.
   - Ha tényleg nem gond, akkor átmehetsz, de holnap reggeli után egyből át kell jönnöd - guggoltam le hozzá.
   - Megígérem! - felelte mosolyogva.
   - Rendben, akkor a nagyival menj be a cuccodért és mehetsz is - mosolyogtam rá.
   - Köszönöm - ugrott egyből a nyakamba, majd rohant is be a házba, anya és Hanuel kíséretében. Lassan felegyenesedtem és HaEunra néztem.
   - Szerdán lesz a szóbelid, igaz?
   - Igen. Tízkor megyek be és majd valamikor kijövök - mondta idegesen.
   - Sikerülni fog. Rengeteget készültél, és mindent átvettünk még egyszer. Jól fogsz teljesíteni, tudom - tettem kezemet a vállára és kissé megszorítottam.
   - Köszönöm.. - mondta pirultan. - Tudja.. még mindig nem tudtam, magán túltenni és még mindig szeretem. És szeretném, ha...
   - HaEun, sajnálom, de nem lehet. Tudom mit szeretnél mondani, de nagyon sajnálom, nem viszonozhatom az érzéseidet. Egy érett, gyönyörű, okos, csodálatos, önzetlen nő vagy, aki sokkal jobbat érdemel nálam, és nem csak a korom miatt. Ott van előtted az élet, hogy új embereket megismerj, de én nem szerepelek a listán. Nagyon sajnálom.
   - Valahogy éreztem, hogy ezt fogja mondani.. Van valakije a tanár úrnak?
   - Igen. Van valaki, aki nagyon fontos számomra, és nem akarom elveszíteni.
   - Értem. Akkor az a személy nagyon szerencsés.
   - Inkább én mondhatom annak magam - mosolyodtam el. - De HaEun. Te is meg fogod találni, azt a személyt, akit mindig is kerestél. Higgy nekem.
   - Hiszek a tanár úrnak - mosolygott rám. - Akkor át is viszem a lányokat és holnap reggel visszahozom Hyunat.
   - Köszönöm szépen.
   - Én köszönöm, hogy a tanár úr, ennyire őszinte velem. Viszlát.
   - Szia - köszöntem el tőle és ebben a pillanatban elrobogott mellettem a két lány hatalmas mosollyal az arcán, mire az én ajkaim felfelé görbültek. Egyszerűen gyönyörűek voltak. Lassan fordultam meg és mikor megpillantottam a mögöttem álló személyeket, a mosoly eltűnt az arcomról. Egyszerűen nem tudtam leolvasni az arckifejezésüket. Hoseok, csak ingatta a fejét, anya éppen a mellette elsiető Jint figyelte, Jin pedig.. Egyszerűen rám sem nézett és bement a házba. Nem értettem a helyzetet, így utána siettem, hogy megtudjam mi baja van. Ahogy sejtettem a szobámban volt, az ágyamon ült, felhúzott térdekkel, a fejét lehajtotta. Lassan közelítettem meg, majd ültem le mellé, de amint megérezte jelenlétemet, fordult is el tőlem.
   - Jin, mi a baj? - kérdeztem lágyan és megérintettem karját.
   - Rohadtul nem szeretem, ha így érsz másokhoz és így mosolyogsz rájuk.. - adta meg egyből a választ, a szemeim elkerekedtek.
   - Te most féltékeny vagy HaEunra?
   - Nem! Majd az édesanyádra leszek féltékeny! Szerinted mégis ki a fenére lennék féltékeny? - kapta rám idegesen fejét, miközben a szemembe mondta a szavakat. Egy pillanatra megdöbbentett határozottsága, majd megsimogattam arcát.
   - Hogy tudsz, ennyire aranyos lenni? - hajoltam közelebb hozzá és arcon csókoltam, majd magamhoz öleltem. Szorosan bújt hozzám és szorította felsőmet.
   - Ne tereld el a témát.
   - Nem teszem, csak közöltem egy tényt, miszerint, nagyon aranyos vagy - nyomtam egy csókot hajába.
   - Nem vagyok az - duzzogta.
   - De az vagy - mosolyogtam és simogatni kezdtem hátát.
   - Nem, és nem nyitok vitát erről.
   Csak mosolyogva simogattam hátát és hintettem csókokat hajába, míg kellőképpen le nem nyugodott, majd kimentünk a nappaliba legjobb barátomhoz és anyámhoz. Leültünk a kanapéra és Hoseok, csak nézett engem várva a mesét, én pedig elmeséltem neki mindent, néha Jin is közbe szólt, hogy kijavítson, vagy hozzátegyen valamit. Az egész délután átbeszéltük, végül késő este szakadt ketté a csapat. Anya kissé elfáradt, így eltette magát holnapra, mi hárman pedig kint maradtunk a nappaliban. Jin mellettem ült végig, fogtam a kezét simogattam a bőrét, és egy idő után, fejét a vállamon pihentette. Legjobb barátom kérdezgetett minket, néha hagyott minket is érvényesülni, míg végül ő is hazament a családjához. Barátommal, még nem voltunk fáradtak, így a szobámba mentünk filmet nézni. Elfeküdtünk az ágyamon, jobban mondva, én feküdtem mögötte, ő a fejét a karomon pihentette, ahogy a filmet néztem. Átöleltem testét, ő hozzám simult és elmerengtünk a filmen, ami nem igazán kötötte le a figyelmemet. Túlságosan is csábító volt a nyakát beborító bársonyos bőr, ami közvetlenül előttem volt. Lassan közeledtem felé, teljesen megfeledkeztem mindről és mindenkiről, csak ő volt számomra. Lágyan érintettem ajkaimat először füle tövébe, ahol már egyszer érezhettem bőre puhaságát. Egyszerre volt ismerős és új. Hosszú ideig tartottam ott ajkaimat, éreztem, amint karjaimban megfeszült minden izma és a légzése is megállt egy pillanatra. Nagyon lassan kezdtem el lejjebb vezetni ajkaimat, milliméterenként álltam meg nyaka vonalán és hintettem csókokkal a bizonyos testrészt. Szorosabban bújtam hozzá, hallottam, amint kissé nehezebben vette a levegőt, mintha sóhajtozott volna és valamiért, de ez bátorított engem. Lassan leértem nyaka végére, ahol már háta volt, és egy kicsit, de lejjebb húztam pólóját. Apró csókokkal halmoztam el bőrét, majd kezdtem el előre felé, kutakodni. Nyakát csókolgattam, míg végül már fölötte nem voltam és hallgattam, amint sóhajtozott alattam, én pedig nem bírtam leállni. Kezemet elkezdtem végighúzni felsőtestén, egészen le pólója aljáig, amit elkezdtem felfelé húzni, ajkaim pedig végig bőrével voltak elfoglalva. Ahogy az anyag egyre feljebb került testén, úgy kezdett el homályosulni a tudatom, de mikor kezem mellkasához ért, hirtelen felpattantak, eddig lehunyt pilláim és realizáltam magamban, hogy mit is műveltem az előbb. Körülbelül fél másodpercen belül már le is szálltam Jinről és kissé távolabb ültem tőle.
   - N-ne haragudj.. - kezdtem el dadogni. - Fogalmam sincs mi ütött belém az imént.. - magyarázkodtam és próbáltam feldolgozni az előbb történteket. Én az előbb majdnem megtettem Jinnel, azt, amitől a legjobban féltem, de.. tetszett és valahogy azt éreztem neki is tetszett.
   - Nem történt semmi baj, Nam - jött közelebb hozzám és megfogta kezemet. - Feküdjünk le aludni. Biztosan lefárasztott a mai nap - mosolygott rám kedvesen, ami kissé megnyugtatott. Bólintottam egyet, majd egymással szembe feküdtünk az ágyon, Jin betakart minket és mosolyogva simogatta meg arcomat. - Ne legyél ennyire megszeppenve. Nem csináltál semmi rosszat.
   - Tudom, csak...
   - Csak furcsa volt, igaz?
   - Igen.
   - Először minden az, de egy idő után már nem az. Akarod, hogy eláruljak valamit?
   - Mit?
   - Nekem, nagyon tetszett, amit az előbb csináltál - simogatta meg arcomat, majd közelebb hajolva egy puszit is nyomot bőrömre. - Jó éjszakát Nam.
   - J-jó éjszakát.
   Hallottam, amint kissé nevetni kezdett, de a következő pillanatban, már hozzám is bújt és arcát mellkasomba fúrta. Átöleltem testét és húztam magamhoz, míg el nem aludtam mellette.
   Tényleg ennyire egyszerű lenne átállnom és képes lennék megtenni vele?