11.fejezet

   Kellemes melegség ölelt magához, apró érintések futottak végig mellkasomon és karomon, miközben feküdtem az ágyban és néztem a mellettem fekvő személyt, ki egy kisebb mosollyal az arcán pihentette fejét felsőtestemen. Csak feküdtünk egymás mellett, nem szóltunk semmit, mert anélkül is tudtuk, hogy mit akar mondani a másik. Szavakra nem volt szükség. Mindig megértettük magunkat a másikkal, csak egy apró érintés és máris a másik fejébe láttunk. Láttuk a gondolatait, hogy mit érzett abban a pillanatban és mindennél fontosabb volt, az a szerelem, az érzés, amit egymás iránt tápláltunk. Ujjaimmal fedetlen hátát cirógattam, figyeltem alakját, amint az enyémhez igazodott, ahogy ujjait végighúztam testemen, egyszerűen szavakkal meg nem magyarázható érzés volt. Haja csiklandozta bőrömet, ahogy néha megmozdította fejét, vagy épp testével helyezkedett, mert elfeküdte az oldalát. Átkaroltam derekát és még közelebb húztam magamhoz, miközben egy csókot nyomtam hajába és beszippantottam illatát. Nagyon kellemes volt, mindig is imádtam ezt az illatot. Tetteimre felemelte fejét és állát mellkasomra illesztette, miközben tenyerét meztelen mellkasomra fektette és úgy nézett bele szemembe. Szemei csillogtak, tele voltak boldogsággal és örömmel, az elmúlt éjszaka és az előttünk álló jövő emlékei és vágyai hatására. A tegnap éjszaka, talán éltem legjobb éjszakája volt, főleg, hogy vele lehettem és boldoggá tett a tudat, hogy örökké magam mellé láncolhattam őt. Tekintetét az enyémbe fúrta és csak néztük a másikat, míg végül valamelyikünk nem bírta tovább és lehunyta pilláit. Gyönyörű szempárja, mindent elárult a tulajdonosáról. Én csak egyet tudtam róla. Menthetetlenül belé szerettem és azt akartam, hogy örökké az enyém lehessen. Akartam, hogy...

   - Papa..

   - Papa! - hallottam meg kislányom hangját, amint rohant felém a zöld tisztáson át, gyönyörű kis virágos ruhácskájában, ami teljesen beleoldat a körülöttünk elterülő virágos mezőbe. Leguggoltam, hogy felkaphassam kislányomat a földről és magamhoz ölelhessem, mert ő volt az én fénysugaram az életemben. Látni, hogy mosolygott, mindent megért nekem, akár a világ összes kincsét összegyűjtöttem volna azért, hogy láthassam ezt a ragyogást. Szemei ragyogtak, mint az édesanyjáé, ki nem messze tőlünk állt és nézett minket. Lassan tíz éve, hogy kislányunk megszületett és mi, már nem is tudom mióta szerettük egymást, de tudtuk, hogy ez egy életre szól, és nem akartuk, hogy csak egy álom legyen az egész életünk. Lányomat felkaptam a földről, majd magamhoz ölelve mentem vele édesanyjához, hogy a két legcsodálatosabb nőt az életemben, magam mellett tudhassam. Menthetetlenül szerettem mind a kettejüket. Öleltem őket, mintha az életem múlna rajta, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetnének az életemből.

   - NamJoon..

   - NamJoon - hallottam meg egy másik hangot és a tulajdonosa felé pillantottam. Egy férfi állt tőlünk nem messze és nézett minket. Kislányom egyből kiugrott karjaim közül és a férfi felé futott.

   - Hyuna..

   - Hyuna! - szóltam utána, de amikor a férfi felemelte és arcon csókolta kislányomat, melegség járta át szívemet és testemet, megnyugodtam.

   - Gyere Papa! - mondta mosolyogva kislányom és integetett nekem.

   - Gyere Nam - mondta kedvesen a férfi, akit végül felismertem. Jin állt ott Hercegnőmmel a kezében és hívogattak. 

   - Jin..

   - Jin - mosolyodtam el. Öröm volt őket nézni, de valami nem hagyott nyugodni. Hyuna már nem tíz évesnek nézett ki, hanem inkább hétnek, és hirtelen valami üresség járta át testemet. Hátrakaptam a fejemet és kedvesem halványuló alakját véltem felfedezni, amint mosolyogva tekint ránk és búcsúzik tőlünk. Nem kellettek szavak, nem kellettek mozdulatok, elég volt, hogy belenéztem szemébe és tudtam mit akart mondani, amit már nem tehetett meg.

   - Légy boldog Szerelmem - hangzott fejemben a mondat, míg végül el nem tűnt alakja teljesen és én csak a végtelenségig nyúló mezőt bámultam. Itt volt, de mégsem. Velem volt, de nem teljesen. Szerettem és mindig is szeretni fogom, de már lesz valaki más. Ő lesz mindig is az első. Sosem felejtem el, de emléke valamennyire elhalványul az idő múlásával. Nem tudom mikor történt, de lépteim a másik két személy felé irányultak, míg meg nem álltam mellettük és figyeltem boldogsággal teli arcukat. Mosolyogtak és ez boldoggá tett, annyira, hogy a könnyeim is kicsordultak. Éreztem, hogy a szívem hevesen vert, forrt a vérem és maga az érzés kerített magába.

   Egyre melegebb lett körülöttem a levegő, szinte megfojtott. Nem kaptam levegőt, fulladoztam és nem segített az a mázsás súly sem a testemen.

   - NamJoon.. - hallottam egy kellemes hangot, melynek köszönhetően, pilláim felnyitódtak és elém tárulkozott a világ. Csak egy álom lett volna az egész? Tekintetemet körülvezettem a szobán, ahol éppen feküdtem, de teljesen ismeretlen volt számomra. Nekem nem ilyen bútoraim vannak a szobámban, sem Hyunaéban. Hol vagyok? Kissé lejjebb tekintettem és megláttam, amint egy ágyban feküdtem betakarva alaposan, így már tudtam következtetni arra, miért volt melegem. Szememet kissé oldalra vezettem, hogy megnézhessem ki is volt mellettem, mert éreztem a jelenlétét és egyenletes légzését is hallottam. Ugyan azt a ruhát viselte, mint amikor ajtót nyitott, semmi változás nem volt rajta, talán csak annyi, hogy kissé hanyagabban ült a széken, nem volt olyan rendezett, mint mindig. Arcát megpillantva kissé megijedtem. Nyúzott volt, fáradt, álmos és gondterhelt. Úgy tekintett rám, mintha halálos beteg volnék és éppen készült ezt közölni velem. Szemei fáradtan tekintettek rám és vizsgálta arcomat.

   - Jin.. - szólaltam meg halkan és próbáltam visszagondolni arra, hogy mit is kereshetek én itt.

   - Hogy érzed magad? - kérdezte, miközben az éjjeliszekrényen kezdet pakolászni.

   - Fogalmam sincs - emeltek ki kezemet a takaró alól és kissé megdörzsöltem szememet, ami éget. - Lázas lennék? - csodálkoztam el, mert csak akkor szokott égni a szemem, ha magas lázam volt.

   - Az vagy és nem akar lejjebb menni - felelte és felém fordult. - Ezt vedd be! - nyújtott felém egy bogyót és egy pohár vizet. Lassan feljebb tornáztam magam, hogy legalább valamilyen ülőhelyzetbe varázsoljam magamat. Elvettem tőle a vizet és a gyógyszert is, majd azt lehúztam egy hatalmas nyeléssel.

   - Köszönöm - nyújtottam vissza neki a poharat. - Most már értem miért kezdet homályosodni a látásom tegnap - tettem kezemet a homlokomra.

   - Túlterhelted magadat - jelentette kis Jin. - A lányod is megmondta, mikor behoztalak. Jobban oda kéne figyelned magadra NamJoon. Mi lesz, ha legközelebb nem lesz senki sem a közeledben és összeesel otthon? Akkor mit csinálsz? - vetette szememre a vétkeimet, de teljesen igaza volt mindenben. Mostanában teljesen elhanyagoltam magamat, olyan szempontból, hogy nem aludtam és nem ettem rendesen. Az alváshiány oka, a sok dolgozat volt és a visszatérő rémálmok, de tehettem volna ellene valamit, csak nem tettem meg. Az, hogy nem ettem rendesen, azt is inkább a munkára tudtam fogni, de megoldhattam volna, hogy eszem, miközben dolgozatokat javítottam, vagy készültem másnapra, de nem tettem. Mindennek én voltam az oka.

   - Sajnálom, hogy aggódnod kellett Jin - fordítottam felé arcomat és rá mosolyogtam. - Igazad van. Nem figyeltem oda magamra rendesen és ezzel nem csak magamnak, hanem nektek is ártok. Kérlek, bocsáss meg.

   - Nem haragszom rád és nem kell bocsánatot kérned, vagyis nem tőlem kell. A lányodtól kellene, aki nagyon aggódik érted - mondta sóhajtva és felállt a székről. - Hozok neked valami ételt, ha már felébredtél. Teljesen lesoványodtál az elmúlt két hétben - nézett végig rajtam egy pillanatig, bár nem tudtam, hogy a takarótól mit látott. - Addig maradj itt és ki ne merj szállni az ágyból! - nézett rám szigorúan.

   - Értettem főnök! - mosolyogtam rá kedvesen, mire csak sóhajtott egyet és elhagyta a szobát. Nem volt kedvem visszafeküdni, így ülve tekintettem végig szobáján, amibe egyszer már jártam, de nem néztem meg magamnak. Ugyan úgy volt berendezve a szoba, mint az enyém, csupán a bútorok voltak mások. Minden rendezett volt, sehol egy elhagyott zokni vagy póló, minden a helyén volt, ahogy annak lennie kellett, de nem ez volt, ami leginkább feltűnt.

   Amikor a szekrényére pillantottam, megláttam mellette egy polcot, amin képek helyezkedtek el. Lehet, hogy megtiltotta, hogy kikeljek az ágyból, de érdekeltek a képek, főleg az, hogy Jin milyen volt régen. Kimásztam az ágyból, szerencsére a ruha rajtam volt, amit tegnap felvettem és odabotorkáltam lázasan a polchoz, majd szemügyre vettem a képeket. Nem volt valami sok, de szinte az összesen Jin és JungKook szerepelt. Elég szoros lehetett a barátságuk, hogy ennyi kép készült róluk és hogy ilyen beállításokkal. Az egyik képen egymás mellett ültek és valamit néztek, de mintha a reptéren lettek volna, mert csomagok voltak a hátuk mögött. A másikat már ők készítették, mind a ketten nagyon fiatalnak néztek ki, pedig egyikük sem volt öreg, de olyan mintha tizenévesek lettek volna itt. A következőn Kookie Jin hátán volt, amint mind a kettejükén egy hatalmas vigyor terült el és úgy tűnt, hogy nagyon ünnepeltek valamit, talán az érettségit vagy valamelyikük diplomázott éppen.

   Hét kép volt Jin polcán, a negyediken Kookie szerepelt és egy számomra ismeretlen sráccal, aki éppen "letámadta" a fiút, aki a széken ült, de úgy tűnt nem volt ellenére, mivel vigyorgott, mint a tejbe tök. Az ötödiken, Jin éppen magához ölelte kis barátját, aki kicsit vonakodva, de viszonozta ölelését, talán ekkor ismerkedtek meg és valaki lencsevégre kapta a pillanatot. Az utolsó két kép, nem is kettő volt, hanem négy, mivel kettő-kettő kép helyezkedett el a keretben, de ezek sorozatképek voltak. Az elsőn a két fiú egymás mellett ült, hihetetlenül fáradtak lehettek, mert mind a kettő elaludt, majd Kookie a fejét Jin vállára fektette és aludt tovább. Nagyon aranyosak voltak, mintha testvérek lennének, bár ezt kétlem, de olyan kapcsolatban állhattak.

   A legutolsó kép, amit ha lehet neveztem a kedvencemnek, mert itt a két jó barát arcán hatalmas mosoly terült el, miközben mögöttük a Nap épp készült lefeküdni. Felhőtlen boldogság sugallt a kép és levettem a polcról. A kezemben jobban szemügyre vettem a képsorozatot és látszott, hogy ez egy hosszú barátság utáni kép, amikor már minimum, hogy tíz évnek el kellett telnie. Nemrég készülhetett a kép, mert JungKook ugyan így nézett ki, gyermeki arcvonásai, fiatalították, és még mindig nem tudtam, hány évvel lehetett fiatalabb nálam. Jin, ugyanolyan jól nézett ki, mint most. Vonásai és mosolya nem hazudtolja meg magát. Az egész kép, az összhang, tökéletes és gyönyörű volt. Lassan visszahelyeztem a képet a helyére, majd tovább nézegettem őket, míg ki nem nyílt az ajtó.

   - Kim NamJoon! Mit mondtam én neked? - hallottam meg hangját, amint megpillantott a polc előtt, én pedig vigyorogva fordultam felé.

   - Nagyon jók ezek a képek rólad és Kookie-ról - mutattam a képekre, mire meglepetten nézett rám.

   - Köszi. Eléggé nehéz volt ilyeneket készíteni, mivel én utálom, ha fényképeznek, de nagy ritkán rá lehetett venni - mondta, miközben letette a levesemet az éjjeliszekrényre.

   - Nem értem miért nem szereted. Eléggé jól szerepelsz a képeken.

   - Nem mindenki szereti mutogatni magát és aztán az idióta fejét bámulni. Nekem, elég ennek a két lököttnek a fejét bámulni minden nap - bökött a képre, amin JungKook és a másik srác szerepelt.

   - Ki az, aki JungKook-kal van a képen?

   - Taehyung-ra gondolsz? Ő JungKook osztálytársa volt a gimnáziumban, majd egyetemre is együtt mentek. Ezt akkor készítettem róluk, amikor éppen készültek megölni egymást, mert... Már nem is tudom miért, de mindig ezt csinálták. Őket nem szabad kettesben hagyni, mert a végén valamelyiket holtan találod - mondta mosolyogva, miközben a képet nézte. - Régen történt már az is.

   - Azt mondtad, hogy JungKook osztálytársa, akkor nem egy osztályba jártatok Kookie-val? - fordultam felé, mire csak nevetni kezdett.

   - JungKook sokkal fiatalabb, mint én. Egyáltalán nem jártunk egy osztályba, sőt, még egy iskolába sem, mert mire JungKook elkezdte a gimnáziumot, én már egyetemre jártam. Öt év van közöttünk. Taehyung, viszont csak három évvel fiatalabb, mint én, de valamilyen oknál fogva Kookie-val járt egy osztályba. Sosem tudtam meg az okát.

   - És JungKook hány éves? - kérdeztem rá végül, mert tényleg nem tudtam az életkorát, de Jin-ét sem és kezdett érdekelni, hogy mégis hány év volt közöttünk.

   - Kookie szeptemberben tölti be a huszonhatodik életévét, Taehyung pedig a huszonnyolcadikat - felelte mosolyogva Jin, ahogy már nézett, én meg, ahogy elkezdtem számolni leesett az állam.

   - Ez azt jelenti, hogy te...

   - Hogy harmincegy leszek? Igen, ennyi az életkorom. Miért mire számítottál? - kérdezte mosolyogva, de én még mindig le voltam sokkolva, a hallottaktól. Csak álltam és meredtem rá, egyáltalán nem tippeltem volna ennyinek, de azt hittem fiatalabb nálam, vagy legalább velem egykorú, de nem az, hogy idősebb. Jó az a két év nem számított sokat, de mégis. És nem egyszer kezeltem úgy, mint egy gyereket, még le is teremtettem egyszer. Istenem!

   - Bocsáss meg! - kértem bocsánatot és még meg is hajoltam.

   - NamJoon, mit csinálsz? - tette kezét a vállamra és felegyenesített.

   - Eddig úgy kezeltelek, mint egy gyereket és egyszer ki is oktattalak, amihez nem lett volna jogom. Bocsáss meg, Hyung és...

   - Ajj, ne hyung-oz itt nekem! - vágott a szavamba. - Mit számít az a korkülönbség, ami közöttünk vagy. Nem vagy te olyan fiatal hozzám képest, hogy hyung-nak hív, és nem is kérem tőled, hiszen a kezdetektől fogva, a rendes nevünkön szólítottuk a másikat. Hány éves lehetsz te, NamJoon, hogy ennyire kétségbe vagy esve? - kérdezte mosolyogva.

   - Hát, idén töltöm be a huszonkilencet..

   - Akkor ne kérj bocsánatot. Két év nem számít semmit. Az, ahogy eddig bántál velem, nem esett rosszul. Ne érezd rosszul magad emiatt, rendben? Nem számítanak a korok, a számok. Kookie-tól megszoktam, mivel ő mindig így hívott, ahogy Taehyung is, de tőled nem követelem és nem is akarom, hogy hyung-nak szólíts. Maradjunk a Jin-nél, jó? - mosolygott rám kedvesen.

   - Jó, Jin.

   - Ez a beszéd, és most irány az ágy! - parancsolt rám, mire döbbenten meredtem rá. - Ne vágj ilyen arcot, hanem tedd, amit mondok, mivel beteg vagy, ágyban a helyed. Ahogy a levesnek a gyomrodban - magyarázta, mire elindultam az ágy felé. Egy pillanatra megrémültem, bevallom, de nem értettem miért. Ráültem az ágyra, kissé magamra húztam a takarót, végül Jin az ölembe helyezte a tálcát, amin a levesem helyezkedett el. Körülbelül úgy éreztem magam, mikor Hyuna szokott gondoskodni rólam és lep meg kis apróságokkal. Már éppen kanalaztam volna be a levest, mikor tudatosult bennem valami.

   - Hol van Hyuna? - kaptam fejemet szomszédomra.

   - Már vártam mikor kérdezed meg - mondta, miközben leült a székre, ahol eddig is ült. - A szomszéd szobában alszik éppen, de eléggé nehéz volt lefektetnem, főleg azután, hogy elájultál a nappaliban. Nagyon megijedt és nem is akart itt hagyni, mikor már befektettelek az ágyba, de mivel lázas vagy, nem engedhettem meg neki, hogy itt aludjon veled, még a végén ő is beteg lesz, aztán szólhatunk anyukádnak, hogy segítsen ellátni titeket. Na, mindegy. Éppen alszik, miközben csináltam a levest ránéztem, és úgy alszik, mint a bunda. Reggelig fel sem fog kelni. Igaz, megígértem neki, hogy felébresztem, amint felébredsz, de hajnali kettőkor nem fogom felkelteni.

   - Nem akarnám, hogy most felkeljen. Nem tud aztán iskolába menni. Ki kell pihennie magát.

   - Ahogy neked is. Viszont, te biztos nem mész dolgozni! - jelentette ki határozottan.

   - Jin - sóhajtottam egyet. - Ez nem ilyen egyszerű.

   - Figyelj ide NamJoon! Tudom jól, hogy fontos a munkád, de az egészséged legyen az első. Szerinted, hogy örülnének a kollégáid, ha lázasan és félholtan botorkálnál be az iskolába? Vagy zs igazgató? Azt akarod, hogy a gyerekek, akiket tanítasz, esetleg elkapják? Mit fognak szólni hozzá a szülők? Hyuna, halálra aggódná magát érted, egész nap. El sem fog engedni - fonta össze karjait mellkasán és úgy tartotta a hegyi beszédet.

   - Ha egyáltalán még fontos vagyok neki... - motyogtam halkan és letettem a kanalat a kezemből.

   - Már miért ne lennél fontos neki? Az apja vagy.

   - Lehet, de tegnap egyáltalán nem éreztem annak magam. Mintha egy idegen lettem volna számára. Amikor megöleltem.. ellökött magától és hozzád sietett. Én már nem vagyok fontos neki...

   - NamJoon, ne mondj ilyeneket! - ült Jin mellém az ágyra és kezét a vállamra tette. - Igen is, fontos vagy Hyuna-nak! Nagyon is! Az, ami tegnap történt, csak egy egyszeri alkalom volt. Tudod, hogy ebben a korban mindenen meg tudnak haragudni. Ez sosem fog megismétlődni.

   - Ezt nem tudhatod Jin - néztem egyenesen a szemébe. - Nem tudod, hogy nem fog megismétlődni, csak feltételezni tudod. Semmit sem lehet tudni biztosra.

   - De! Hyuna, imád téged, és mindig te leszel neki az első. Ebben teljesen biztos vagyok - jelentette ki határozottan. - És ne mondj ellent - emelte fel mutatóujját.

   - Most kihasználod, hogy idősebb vagy? - mosolyodtam el kissé.

   - Legyen már egy kis előnye a koromnak - poénkodott és mosolygott. - Na. De komolyan gondoltam Nam. Hyuna, imádja az apukáját. Egy gyerek számára a szülei az elsők.

   - Jah, amíg fel nem nő, aztán barátja lesz, aztán férje és én már nem is fogok létezni az életében.

   - Istenem, milyen pesszimista vagy! - háborgott Jin. - Hol van az még? Még csak hét éves! Még van legalább tíz éve, hogy pasizni kezdjen. Ne gondolkodj ilyeneken, te lökött apuka - lökte meg a vállamat.

   - Ki fog ömleni a leves, ha lökdösöl - fenyegetőztem.

   - Ha megetted volna, akkor nem - mosolygott nagyban. - Egyél! - parancsolt rám.

   - Köszönöm Jin - mosolyodtam el halványan és a levest néztem.

   - Nem kell semmit sem köszönnöd - mondta, majd néma csend telepedett ránk, míg el nem fogyasztottam a levesemet, amit Jin készített nekem.

   Mikor elfogyasztottam, a hihetetlenül finom és jóleső levest, Jin magamra hagyott és mielőtt még ellenkezni mertem volna, közölte, hogy aludjak, és majd reggel beszélünk. Még reagálni sem tudtam, de máris rám csukta az ajtót és egyedül maradtam. Bebújtam a takaró alá és próbáltam aludni, de nem nagyon jött álom a szememre, pedig aludnom kellett volna, hogy a lázam lejjebb menjen, mert az a gyógyszer hatására sem akart javulni.

   Végül csak elaludtam, álom nélküli volt a hajnal, míg arra nem keltem, hogy valaki egy puszit nyomot az arcomra. Lassan nyitottam fel pilláimat és kislányom arcát láttam magam előtt. Már éppen szólni készültem, mikor ő tette meg helyettem.

   - Aludj tovább Papa - mondta és megsimogatta arcomat, aminek hatására elnyomott az álom és tovább aludtam. Az álmok még mindig nem akartak jönni, de valahogy túléltem nélkülük a következő órákat. Végül csak felébredtem, mert valamiért szenvedés volt tovább aludnom. A lázam egyáltalán nem csillapodott és volt egy olyan sejtésem, hogy Jin nem nagyon fog ennek örülni. Felültem az ágyban, majd ki is másztam belőle, hogy valami étel után kutassak, mert éhes voltam és Jint is meg akartam keresni, de amikor kiléptem a szobából, csak a tátongó üres lakást láttam magam előtt. Benéztem a mellettem lévő szobába, de ott sem volt senki, ahogy a fürdőben sem. Kissé értetlenül sétáltam a lakásban, mire az étkezőasztalon meg nem pillantottam egy cetlit, az én nevemmel ellátva.

   "NamJoon, elvittem Hyunat iskolában, aztán mennem kell dolgozni, így egyedül kell lenned egész nap. Ételt találsz a hűtőben, azt használsz, amit szeretnél. Pihenjél sokat! A hűtő melletti polcon találsz lázcsillapítót, ha szükséged lenne rá. Érezd otthon magad és pihenjél!!!

   U.i.: A hűtőben találsz meglepetést ;) Jin"

   Ez az üzenet fogadott, majd egyből a hűtőhöz mentem, hogy vajon mi is a meglepetés. Kinyitottam a hűtőt és keresgélni kezdtem, míg az egyik doboz tetején meg nem pillantottam egy cetlit, Papa, elnevezéssel ellátva.

   "Gyógyulj meg Papa. Szeretlek. Hyuna"

   Egyből felismertem kislányom, gyönyörű gyöngybetűit, és el tudtam képzelni az arcát, amint nagyon ügyelve a betűk pontos leírására koncentrált, miközben a nyelvecskéjét is kidugta, hogy jobban sikerüljön. Elmosolyodtam, amikor elolvastam a levelet és el is tettem nadrágom zsebébe a másik mellé. Kivettem a dobozt és megmelegítettem a benne lévő ételt, amit biztos Hyuna készített nekem, Jin segítségével. Boldogan ettem meg, majd kicsit körülnéztem szomszédom lakásában, mivel nem nagyon jártam itt, vagyis nem töltöttem sok időt lakásán. Végignéztem az összes könyvét és filmjét, amik nem nagyon tértek el az én ízlésemtől. Ahogy nézelődtem, hirtelen megcsörrent a telefonom. Keresni kezdtem a készüléket, majd megtaláltam és egyből meg is néztem ki keresett. Egy üzenetem érkezett és nem is akárkitől.

   "Helló haver! Hogy vagy? Vannak terveid a hétvégére, mert YunSeo elutazik a kicsivel, a szüleihez, én meg itthon ragadok és nincs mit csinálnom. Nem ugrunk össze? :D"

   "Hali. Felőlem rendben van, csak akkor el kell viselned a beteg képemet XD"

   

   "Beteg vagy? Mit csináltál?"

   "Túlhajszoltam magam és most lázasan tengek Jin lakásában."

   "Mit csinálsz Jin-nél? o.o"

   "Tegnap este összeestem nála és elvitte Hyunat ma suliba, én meg itt vagyok."

   "Hát haver, én mondtam már neked, nem is egyszer, hogy baj lesz ebből. Na, de akkor pihenjél, nem is zavarlak. Remélem, hamar kilábalsz belőle. Holnap még hívlak akkor a hétvége miatt, de ha nagyon szarul érzed magad, akkor áttesszük máskorra. Maximum meglátogatlak és ápollak XD"

   "Azt próbáld meg! Nem kell még egy gyerek a nyakamba. De gyere nyugodtan, szívesen látunk. Hyuna is biztos szeretne látni, meg.. lenne valami, amiről beszélnünk kellene.."

   "Hűha, ha te ...-ot írsz, akkor baj van. Valami történt?"

   "Az egyik tanítványom megcsókolt. Nem történt több, de fogalmam sincs mit kéne tennem. De ez a kisebbik gond, a másik Jin.."

   "Hát barátom, meg kell mondanod neki, hogy nem tudod viszonozni az érzéseidet, mert más foglalja a szívedet. Jinnel mi a gond?"

   "Hát éppen ez az, hogy fogalmam sincs, de ezt személyesen akarom megbeszélni veled."

   "Rendben haver, akkor szombat délelőtt, amint YunSeo és a kicsi elmennek, átmegyek hozzád és megbeszéljük a dolgokat."

   "Rendben. Köszönöm."

   "Erre valók a barátok. De akkor most pihenjél, és ne agyalj ezeken. A hétvégén megoldjuk őket."

   "Vettem."

   "Jobbulást, te szerencsétlen XD"

   "Köszönöm, te idióta XD"

   Ezzel vége lett, az igazán értelmes és baráti beszélgetésnek, de örültem, hogy Hoseok át fog jönni a hétvégén, így kikérhettem a tanácsát pár dologban, mert tényleg nem tudtam mi a gond Jinnel, nem is vele volt a gond, hanem velem, de ezt egyáltalán nem tudtam megmagyarázni. Semmit sem tudtam mostanában megmagyarázni. Kiléptem a beszélgetésből és egy másik üzenetre léptem, amit az igazgatótól kaptam. Nem írtam neki, hogy nem megyek ma be. Már egyből írni akartam, hogy mi történt mikor elolvastam az üzenetét.

   "A kislánya és a szomszédja értesítettek az állapotáról, ebben a két napban maradjon otthon és pihenjen, hogy hétfőn újult erővel folytathassa munkáját. Jobbulást kíván az egész tantestület."

   Hát nem ilyen üzenetre számítottam, de jól esett, hogy megértik a dolgokat. Eltettem a telefonomat és mivel nem tudtam, hogy mit csináljak, így lefeküdtem Jin kanapéjára és bekapcsoltam a tévét. Ki fogom neki fizetni azt az összeget, amit ma nála elköltöttem. Ahogy ott feküdtem a kanapén, lassacskán elbóbiskoltam a láznak köszönhetően, de legalább "értelmesen" telik el a napom. Pihenéssel.

   Ahogy aludtam érdekes álmom pergett le a szemeim előtt. Azt álmodtam, hogy Jin hazahozza kislányomat az iskolából, mivel én betegen fekszem otthon, így ő vitte és hozta Hyunat. Éppen a kanapén feküdtem és a tévét néztem, de nem nagyon tudott lekötni a műsor, mivel mindennél jobban akartam látni őket. Az egész hetet végigaludtam, alig láthattak ébren, mivel konkrétan harminckilenc fokos lázzal feküdtem az ágyban vagy a kanapén, és csak vártam, hogy javuljon a helyzetem, de nem akart. Volt már egyszer velem ilyen, így tudtam, hogy hétvégére már semmi bajom sem lesz. Feküdtem a kanapén és vártam, nem akartam aludni, mert csak néhány órára bírtam ébren maradni, így örültem, ha láthattam őket és nem kell ébreszteni. Vártam, hogy mikor fog kattanni a zár, és akkor én nekem is fel kellett kelnem, hogy fogadhassam őket. Nem sokkal később, hallottam, amint nyitódott az ajtó, én pedig azzal a lendülettel ültem, majd álltam fel a kanapéról és indultam el az ajtó felé.

   - Papa! - hallottam meg kislányom hangját, aki egyenesen nekem rohant és ölelt magához, jobban mondva a lábaimat ölelte át.

   - Szervusz, Kincsem - nyomtam egy puszit hajába és megsimogattam arcocskáját.

   - Még mindig magas a lázad. Feküdj le aludni - és elkezdett a szoba felé húzni.

   - Kincsem, eleget aludtam már, örülök, hogy végre láthatlak titeket rendesen - húztam vissza és szorosan megöleltem.

   - Elég lesz az ölelésből, még a végén Hyuna is beteg lesz! - hallottuk meg Jin anyáskodó hangját, mire csak mosolyogva fordultam feléje.

   - Ennyitől nem lesz beteg.

   - De ha sokat van a közeledben, akkor igen. Nem eltiltani akarom tőled, csak nem akarom, hogy ő is beteg legyen. Elég egy betegről gondoskodnom - mondta, miközben a konyha felé vette az irányt és lepakolta szatyrait.

   - Mit vásároltál?

   - Csak neked vettem dolgokat, amiket enni tudsz, amikor nem vagyunk itthon, meg hétvégére is megvettem az ételt - kezdte el pakolni a cuccokat. - Tényleg! Megetted, amit készítettem? - kérdezte a hűtőből felnézve.

   - Meg, ahogy eddig is megettem.

   - Ajánlom is, mert aztán bajok lesznek, ha nem - mondta és elpakolta a dolgokat, én pedig figyeltem. Leültem a bárpulthoz és onnan néztem, ahogy tevékenykedik a konyhában, miközben kislányom elfoglalta az étkezőasztalt, hogy az aznapi házi feladatát megcsinálja. Csak ültem és néztem Jin mozdulatait, ahogy az aznapi vacsoránkat készítette.

   - Segítsek?

   - Azzal segítesz, ha mihamarabb meggyógyulsz és az nem fog menni, ha nem pihensz eleget.

   - Egész nap itthon fekszem, és nem csinálok semmit, szerinted, nem pihenek eleget? - emeltem fel kissé a hangomat, mert ezt hallgattam egész héten és kissé elegem volt belőle. - Én is ugyan úgy meg akarok gyógyulni - motyogtam és lemásztam a székről, majd a nappaliba mentem, ahol elfeküdtem a kanapén és bevágtam a durcát, mint egy gyerek. Néha jól esett, ha gondoskodtak rólam és úgy kezeltek, mint egy gyereket, de ez már kicsit sok volt, még Jintől is.

   - Nam - hallottam hangját, ami egyre közelebbről jött. Nem törődve vele bámultam tovább a tévét, mintha annyira érdekelt volna. Szemem sarkából láttam, ahogy megállt a fejem mellett és nézett engem. - Ne haragudj - guggolt le és megsimogatta arcomat.

   - Nem haragszom, csak néha túlságosan úgy kezelsz, mint egy gyereket - húztam el számat és nem néztem a szemébe.

   - Bocsánat - nyomot egy puszit homlokomra.

   - Nem kell bocsánatot kérned. Én reagáltam túl, amikor te csak jót akarsz nekem. Te, ne haragudj rám - néztem végül rá, mikor is megláttam mosolygós arcát.

   - Sosem tudnék haragudni rád, te hatalmasra nőt gyerek - mondta nevetve, ahogy egyre közelebb hajolt felém.

   - Most hagyd abba - nevettem én is, míg el nem hallgattattuk a másikat.

   - Szeretlek Nam - suttogta ajkaimra.

   - Én...

   Ekkor felnyitódott szemem és megpillantottam egy arcot magam előtt. Rémülten pislogtam össze-vissza, de nem csak én döbbentem meg, hanem az arc tulajdonosa is.

   Ezt most már tényleg meg kellett beszélnem Hoseokkal...

A képek Jin polcán: