- Mégis miért ne mehetnék oda hozzá? - keltem ki magamból, miután
elmondták, hogy anya itt volt a kórházban, mert szívrohama volt és Hoseok éppen
nála volt, így egyből hívta is a mentőket, aki most hozták be. Nem akarták
megengedni, hogy odamehessek hozzá, mert túlságosan gyenge voltam. - Leszarom,
hogy mi van velem! Az anyámat akarom látni, mit nem lehet ezen érteni?! -
emeltem fel a hangomat, mert kezdtem egyre idegesebb lenni.
- Az teljességgel kizárt Kim NamJoon -
hallottam meg az orvos hangját. - Nem hagyhatja el ezt a szobát még két napig.
Túlságosan sok füstöt lélegzett be és a zúzódás a koponyáján, sem semmiség.
Kérem, tartsa be a szabályokat, hogy minél előbb felépülhessen és
hazaengedhessük. Ha ellenkezik, akkor tovább fog tartani minden és akkor
végképp nem engem ki innen - mondta el az orvos az utasítást és ekkor rá
néztem.
- Dr. Park Jimin. Nem engedi meg, hogy
láthassam az édesanyámat, aki történetesen csupán néhány szobával arrébb
fekszik tőlem? Nem a maratón lefutására készülök, hanem csupán annyit kérek,
hagyj láthassam az édesanyámat, mert aggódom érte. Napok óta mondta, hogy nem
érzi jól magát. Csak látni szeretném, nem kérek többet. Kérem - könyörögtem az
orvosnak, mert már nem tudtam mit kezdeni magammal, főleg, hogy utáltam, ha
eltiltanak valami vagy valakitől.
- Még meglátjuk. Ha a következő órákban jól
viselkedik, akkor átengedhetem néhány perc erejéig, de többre nem - egyezett
bele végül az orvos.
- Köszönöm - mosolyogtam rá, majd elhagyta a
szobát. Az asztalon lévő poharamért nyúltam, mire csak párom elkapta előlem és
a kezembe tettem. - Édes, egyedül is meg tudok fogni egy poharat - vetettem rá
mosolyomat, miközben a poharat az ölembe eresztettem.
- Jó, csak...
- Tudom, mit akarsz mondani és köszönöm -
fogtam meg kezét és megsimogattam bőrét. Lassan kezdtem el magam felé húzni,
jobban mondva lefelé, hogy ajkaira hajolhassak egy röpke csókért, míg kislányom
aludt.
- Miért vagytok ennyire édesek együtt? -
hallottam meg legjobb barátom hangját, mire csak feléje fordultam és
megpillantottam, amint az ajtóban állt egy adag étellel a kezében. - Bocsánat,
hogy megzavartam az idilli pillanatot, de a nővér kérte, hogy ezt hozzam be
neked, szóval tessék megenni barátom - mondta, miközben beljebb jött és letette
a tálcát mellém. - Hogy érzed magad? - kérdezte, amint leült a mellettem lévő
székre.
- Megvagyok, de jobban örülnék, ha nem
kezelnétek úgy, mint egy gyereket. Nem lett nagy bajom, csak túl sok füstöt
lélegeztem be. Ez nem komoly.
- De komolyabb bajod is eshetett volna -
vetette a szememre párom és megforgatta szemeit.
- De nem esett és ez a fontos. Oh, majdnem
elfelejtettem. Ezt neked akartam adni, de már nem nagyon jöhet szóba - kezdtem
el a farmeromba kutakodni, amibe a kis tárgyat elrejtettem még. Mikor
megtaláltam párom kezébe helyeztem. Először értetlenül nézte az aprócska
dolgot, majd eltátott szájjal nézett rám. - Vacsoránál akartam megkérdezni,
hogy esetleg hozzánk költöznél-e, de a tűzzel nem nagyon számoltam - húztam
kínos mosolyra ajkaimat. - Szóval már semmi jelentősége nincsen ennek a
kulcsnak...
- Mégis, hogy mondhatsz ilyet? - emelte fel
hangját Jin. - Igen is, jelentősége van. És miért ne költözhetnénk össze, ha
volt a tűz? Tudtommal, nekem is van egy lakásom, és nem is olyan messze a
tiédtől.
- De az nem ugyan az...
- Miért ne lenne ugyan az?
- Mert én azt akartam, hogy te költözz
hozzánk. Hogy mi fogadjunk be a családunkba, és ne te..
- Hoseok, hogy tud ez a felnőtt férfi ilyen
baromságokat összehordani? - kérdezte barátomtól párom, mire értetetlenül
néztem rájuk.
- Én mondtam neked, hogy nincs ki a négy
kereke - kezdett el barátom nevetni.
- Arra régen rájöttünk, de így kell szeretnünk
őt - ült le mellém párom. - Válaszolva a kérdésedre. Szeretném, ha
összeköltöznénk és szeretném, ha hozzám költöznétek - mosolygott rám és
megfogta kezemet.
- De nem akarok a terhedre lenni.
- Nem vagytok a terhemre, Nam. Ezt hányszor
mondjam el?
- De nem akarom, hogy élősködjünk rajtad..
- Nam, ha ezt, így folytatod tovább, nem
beszélek veled! - fenyegetett meg Jin.
- De...
- Egy szót se többet! - pattant fel mellőlem
és elengedte kezemet. - Nam, dobd már félre néhány pillanatra a férfi
büszkeségedet és hagyd, hogy segítsek nektek! Egyáltalán nem vagytok teher
számomra, és egyáltalán nem élősködtök rajtam. Gondolkodj el azon, hogy te,
hogyan is éreznéd magad a helyzetemben, csak azután vagyok hajlandó beszélni
veled - indult el az ajtó felé.
- Jin - ültem feljebb az ágyban. - Hová mész?
- már ki is nyitotta az ajtót, a kilincset fogva fordult vissza hozzám.
- Meglátogatom édesanyádat. Ha szüksége van
Hyuna-nak rám, akkor szóljatok. Sziasztok - lépett ki az ajtón, majd becsukta
maga után és eltűnt a szemem elől. Teljesen ledöbbentett párom kirohanása, de
ahogy visszagondoltam szavaira, végre tudatomig is eljutottak. Erőtlenül és
meggyötörten dőltem vissza a párnára. Hogy lehettem ekkora marha? Olyan hülye
vagyok néha. Jó, mindig, de ez már lényegtelen.
- NamJo...
- Ne mondj semmit Hoseok! - állítottam le,
mielőtt még elkezdene a kioktatásomban. - Pontosan tudom, hogy elcsesztem az
egészet - sóhajtottam egyet és próbáltam rájönni, hogyan is tudnám helyrehozni
a történteket, de semmi sem jutott az eszembe.
Teltek az órák, egyszer-kétszer felbukkant
párom, de leginkább Hyuna-val foglalkozott, rám se nézett, nem tőlem kérdezte
meg, hogy vagyok, hanem egy nővértől vagy Hoseok-tól. Én csupán egy semmi
voltam a szemében és ezt anélkül is tudtam, hogy mondta volna. Lányom
értetlenül nézett minket és mikor megkérdezte, hogy mi történt közöttünk, Jin
konkrétan hülyének nevezett, mire kislányom értetlenül nézett rám. Egyszerűen
megállt az eszem.
Az orvosom néha benézett, hogy is
"viselkedem", majd mondta, hogy olyan egy óra körül átmehetek
anyához. Ez kicsit segített elfelejtetni velem, hogy összekaptunk Jin-nel, de
mondjuk nem teljesen. Nagyon aggódtam anyáért, féltem, hogy valami baja esik, míg
nem vagyok mellette. Lassan teltek a percek, végül bejött drágalátos orvosom és
megengedte, hogy átmehessek anyához. Kimásztam az ágyból, megfogtam kislányom
kezét és Hoseok-kal együtt elindultunk. Gondoltam, hogy Jin is ott lesz, és
eléggé rossz lesz a légkör miattunk, de meg akartam beszélni vele a dolgokat,
minél előbb. Nem szerettem, ha ilyen viszony volt közöttünk, az is bőven elég
volt, mikor összevesztem Hyuna-val, majd Jin-nel és azt hittem elveszítem.
Mindig az én hülyeségeim miatt történnek ezek.
- Lehet, velem van a baj? Mit csinálhatok
rosszul? Én csupán nem akarok Jin-nek gondot okozni.. - motyogtam magam elé a
szavakat.
- NamJoon, nem csinálsz semmit sem rosszul,
csupán nem bírod elviselni, ha rólad gondoskodnak, mert nem szoktál hozzá.
Eddig te gondoskodtál mindenkiről a környezetedben, rólad is kell néha -
hallottam meg Hoseok hangját.
- De miért esik ez ennyire nehezemre? - néztem
rá barátomra.
- Nem tudom. Ezt Jin-nel kell megbeszélned,
nem velem, de úgy érzem, te éppen erre készülsz - mosolygott rám, ami nagyon
jól esett. Igaza volt Hoseok-nak. Engednem kell, hogy rólam is gondoskodjanak
az emberek néha. Már majdnem ott vagyunk anya szobájánál, mikor kislányomnak el
kellett menni-e mosdóba, így gondoltuk Hoseok-kal, hogy az ajtó mellett
megvárjuk. Kissé elhúztam az ajtót, hogy beláthassak, már készültem is bemenni,
mikor megpillantottam Jin-t, amint anyával beszélt. Figyeltem őket, láttam,
hogy anya mennyire örül Jin-nek, ez nagyon boldoggá tett, hogy elfogadta őt.
Jin-nek is felragyogott az arca, ahogy anyával beszélt és ez talán még inkább
melegséggel töltött el. Már készültem belépni, mert nem bírtam, hogy ne legyek
a közelükbe.
- Annyira örülök, hogy van egy olyan fiam,
mint te SeokJin - hallottam meg anya hangját és megdermedtem. - Annyira örülök,
hogy találkoztunk. Ha nem lenne NamJoon, biztos olyan fiúra vágynék, amilyen te
vagy. Hyuna imád téged, ahogy mindenki a környezetedbe. Köszönöm neked, hogy
itt vagy - anya rámosolygott Jin-re és megfogta a kezét, a kezem pedig egyre
jobban szorította a kilincset.
- NamJoon.. - érintette meg Hoseok a vállamat.
- Ne mondj ilyeneket - mosolygott nagyban
párom. - Egyáltalán nem vagyok olyan ártatlan teremtmény, mint gondolod -
szorította meg anya kezét. - Én is örülök, hogy találkoztunk és köszönöm, hogy
ebben a kevéske időben, anyám voltál, anyám helyett.
- A fiamért mindent. - Látva anya mosolyát,
ahogy ezt kimondta, nyelni sem bírtam. Tényleg, így gondolta anya? - Köszönöm,
hogy nem mondtad el NamJoon-nak, hogy mi is a bajom. - Ekkor már gondolkodni
sem tudtam. Jin tudta?
- Megígértem neked és azt be is tartom, de
nagyon nehéz volt, hogy ne mondjam el neki. Látnod kellett volna, hogy mennyire
szenvedett, miközben azon agyalt, hogy megtudja, mi bajod is van. Akkor
egyáltalán nem éreztem magam megfelelő párnak mellette. Nem lenne szabad, ilyet
eltitkolni előtte.
- Tudom, de így lesz könnyebb neki. Tényleg, ő
hogy van? Mikor láthatom? - érdeklődött anya, ami kissé melegséggel árasztotta
el testemet.
- Ha jól tudom bármelyik pillanatban meg... -
mondta Jin, amint felemelte a fejét és az ajtó felé terelődött tekintete, de
meg is dermedt, amint megpillantotta kislányomat berohanni. Talán nem ez
döbbentette le, hanem az, hogy én az ajtóban álltam és nem mozdultam. Láttam, amint
kislányom anyához rohant és megölelte, Hoseok nem tágított mellőlem, ő is
hallotta a beszélgetést és tudta, hogy most nem fogok itt maradni. Elengedtem a
kilincset és beléptem a szobába. Ezzel mindenkit megleptem, mert biztos arra
számítottak, hogy elsétálok, és itt hagyok mindent. Nem vagyok olyan, aki
könnyen megfutamodik. Próbáltam kitörölni az előbbi beszélgetést a fejemből,
nem nagyon ment, de meg kellett tennem.
Mosolyogva léptem oda anyához és öleltem
magamhoz, majd leültem mellé az ágyra. Kérdezgettem, hogy van, mit mondott az
orvos, mindenről kifaggattam, csak, hogy ne kelljen nekem beszélni, mert akkor
biztos nem bírnám ki. Senkire sem néztem, csak anyára és kislányomra. Nem
bírtam mások szemébe nézni. Megjátszottam, a "tökéletesen jól vagyok,
semmit sem hallottam az előbb" embert és anya, meg kislányom előtt eléggé
hihetően is. Hoseok, pontosan tudta, hogy mindent hallottam és, hogy azok a
mondatok milyen hatással voltak rám. Tudta, hogy most magamban emésztettem meg
a dolgokat, nem fogok egy könnyen beszélni róla, csak, ha én akarok, vagy
magamban tartom örökké. Jin, pedig nem volt hülye, hogy elhiggye műmosolyomat.
Látott az ajtóban, látta, mennyire is szorítottam a kilincset, minden rám volt
írva. Látta rajtam, hogy egyáltalán nem voltam jól, hogy mennyire is megjátszom
minden egyes mozdulatomat, hogy megmutassam mennyire is jól vagyok és boldog.
Nem akartam, most erről beszélni, sőt, nem akarok egyáltalán erről beszélni.
Meg szoktam beszélni a problémáimat Hoseok-kal, mindig tőle kértem tanácsot,
akármiről is volt szó, de ebben most nem tudott segíteni. Ezt magamban kellett
lerendezni, amit egyedül tudtam megcsinálni.
Anya lassacskán elaludt, mert fáradt volt a
sok gyógyszertől, amit kapott, Hyuna is fáradt volt, neki az egész napos pörgés
és hajkurászás nem tett jót, így befektettem anya mellé és néztem, amint
aludtak. Ott ültem mellettük és nem csináltam semmit. A szobában lévő két férfi
sem szólalt meg, de tudtam, hogy az egyikük nagyon beszélni akart, de én nem.
Óvatosan engedtem el Hyuna kezét és álltam fel az ágyról, majd elindultam az
ajtó felé.
- NamJoon.. - hallottam meg Hoseok hangját.
- Mielőtt megkérdeznéd hová is megyek,
informállak, hogy csak a mosdóba, szóval egyedül is ki tudok menni - feleltem
barátomra pillantva, aki csak bólintott egyet és elhagytam a szobát. A
legközelebbi mosdóba mentem, annak is a legutolsó fülkéjébe, hogy teljesen
egyedül lehessek. Magamra zártam az ajtót és hagytam, hogy kitörjön belőlem
minden. A földre rogytam, hátamat a hideg csempének feszítettem és hagytam,
hogy a könnyeim végigszántsák arcomat. Próbáltam a hangomat visszatartani, de
nem nagyon sikerült, nem bírtam, nem kiüvölteni magamból, a világ összes
fájdalmát. Anya, tényleg egy olyan fiúra vágyik, mint Jin? Én egyáltalán nem
vagyok jó neki? Nem büszke rám? Nem is akart? Jin miért tudja, hogy mi anya
baja? Én miért nem tudom? Miért nem mondták el nekem?
Valamelyik kérdés hangosan valamelyiket, csak
magamban mondtam ki és vártam a válaszokat, de pontosan tudtam, hogy nem kapok.
Minden megválaszolatlan marad. Magamnak kell rájönni mindenre. Nem tudom,
mennyi időt töltöttem a fülkébe, de már csak szipogtam, így kissé lenyugodva,
megmostam az arcomat, hogy eltüntessem a sírás nyomait, de tudtam jól, hogy
valaki észre fogja venni. Alaposan nyomtam arcomba a hideg vizet, dörzsöltem
szemeimet, kifújtam az orromat és próbáltam úgy visszamenni, mintha csak a
dolgomat végeztem volna el. Visszaballagtam a szobába és az alvókon kívül, csak
Jin-t láttam. Értetlenül pislogtam körbe Hoseok-ot keresve, de Jin csak
mutatta, hogy telefonálni ment, azonban, amikor arcomra nézett egyből
elkerekedtek szemei és hozzám lépett.
- Nam - indította el felém kezét, de
megfogtam, hogy ne folytassa tovább.
- Mi anya baja? - néztem bele szemébe. - Miért
nem tudhatok róla?
- Nam..
- Miért nem mondod el nekem, Jin? - remegő
ajkakkal tettem fel a kérdést és elengedtem kezét.
- Nam - lépett közelebb hozzám és átölelt,
miközben a hajamat kezdte el simogatni.
- Miért nem mondtad el nekem, hogy ennyire
rossz a helyzet? - görcsösen kapaszkodtam bele pólójába és temettem arcomat
nyakába, miközben ismételten eleredtek a könnyeim. - Miért..
- Shhh - csitított párom, miközben hajamat és
hátamat simogatta. - Add ki magadból nyugodtan. Mindent, ami eddig benned van -
suttogta fülembe és lágy csókot éreztem arcomon. Ujjaim közé szorítottam
felsője anyagát és engedtem, hogy a könnyeim csak folyjanak, és ne rejtsem el
senki elől. Nem akartam, hogy elveszítsem anyát. Vissza akartam tekerni az
időt, amikor még minden gondtalan volt, nem kellett ilyenekkel foglalkozunk és
boldogak voltunk. Csupán egy hónapot lépjünk vissza. Csupán ennyit kérek, de
tudtam jól, az élet nem ilyen egyszerű. Hagytam, hogy Jin nyugtasson, mint egy
kis gyereket. Hagytam, hogy gondoskodjanak rólam. Eddig bírtam, hogy végre
valakire rábízzam magam.
- Először apa, aztán Minhie, most meg anya..
Legközelebb kit fogok elveszíteni? - zokogtam el a költői kérdést. A vállaim
remegtek, éreztem, hogy egyre nehezebbé vált az állás, de Jin mellettem volt és
erőt adott, hogy ne törjek össze teljesen.
- Senkit sem fogsz elveszíteni. Mindig veled
maradnak Nam. Lehet, nem látod őket, de most is veled vannak. Ezt sose feledd
el. És Hyuna itt van neked. Hoseok is melletted van. Ő nekik is épp olyan
fontos vagy, mint akiket elveszítettél. Ezt tartsd szem előtt - fésülte
tincseimet. - Nyugodj meg Nam - súgta édesen fülembe szavait.
- Te ugye nem hagysz el? - emeltem el lassan
arcomat nyakából. - Te velem maradsz mindig, ugye? - néztem bele szemébe.
- Nam - fogta meg arcomat. - Pihenj le egy
kicsit. Nem vagy magadnál - kezét csuklóm köré fonta, és a kanapéhoz vezetett.
Hagytam, hogy húzzon magával. Mindent hagytam. Elfektetett a kanapén, majd egy
vékony pléddel betakart, leült mellém a kanapéra és kezemet fogta. - Aludj egy
keveset. Túl sok minden történt veled a napokban.
- Itt maradsz? - szorítottam meg kissé kezét.
- Itt maradok - mosolygott rám és homlokon
csókolt. Erre vágytam a mai nap. Érezni akartam, hogy velem van. Félve hunytam
le szemhéjaimat, de tudva, hogy Jin itt lesz velem, képes voltam álomba
merülni.
Álmomban a kórházat jártam. Minden ajtón
beléptem és körülnéztem, mintha kerestem volna valamit. Minden a helyén volt,
senki sem szólt hozzám, mintha észre se vettek volna, amint berontok
mindenhova. Láthatatlan voltam számukra. Olyan érzésem volt, mintha keresnék
valakit, de nem találtam. Kerestem a jeleket, amik talán megmutatják, hová is
kéne eljutnom, de semmit sem találtam. Néha egy gyenge szívverést éreztem,
valahol erősebb volt, de aztán megint elhalt. Mintha haldokolna valaki. Nem
értettem semmit sem. A levegőt is egyre nehezebben vettem, nem éreztem, hogy
uralom magamat, teljesen elvesztem. Még mindig kétségbeesetten kerestem, azt a
valakit, akiért siettem, de mindhiába. Semmi sem volt itt rajtam kívül, aki
hozzám tartozott volna.
- Vigyék őket a műtőbe! - hangzott el egy
parancs és máris rohantak el mellettem a nővérek és orvosok, amint egy ágyat
toltak a lift felé. Figyeltem, amint elsuhantak mellettem és megakadt a szemem
a betegen. Már indultam volna utánuk, mikor még egy ágy tűnt fel, azon is egy
ismerős személy. Miért látom őket? Lassan indultam el, és beléptem hozzájuk a
liftbe, mikor még egy beteg csatlakozott. Mi folyik itt?
- Idős férfi, az ötvenes éveinek végén jár.
Szívrohama volt, és nem az első.
Csigatempóba haladtunk a lifttel, mintha sosem akarnák
megmenteni őket. Óvatosan nyúltam egyikük felé, de amint kezére tehettem volna
kezemet eltűnt mellőlem. Körültekintettem és már csak két ágy volt mellettem.
Miért tűnnek el mellőlem?
- Autóbaleset! Fiatal nő, a húszas évei
közepén jár. Erős hasi vérzés. A combja el van törve, a fejét a betonba verte.
Gyenge a pulzusa. - Hangozott az ismerős szöveg, amit én is hallottam. Miért
kell újraélnem mindent?
- Idős asszony. A hatvanas évei elején.
Szívrohama volt, nem az első és...
Egy sípolás.
Majd még egy. Egyre halkabb, míg végül egyenletes nem lesz. Legalább nem zavarta tovább
az álmom. Átfordultam a másik oldalamra, hallottam, amint valaki benyitott az
ajtón, majd üvölteni kezdett az orvosokért. Miért itt üvöltözik, azaz idióta?
Nem látja, hogy egy beteg fekszik itt? Sőt, kettő! Meg ez egy kórház.
- Azonnal menjen ki mindenki! - hallottam meg
egy ismeretlen hangot, mire megéreztem, hogy eltűnik a kisebb súly a
mellkasomról. Kinyitottam a szememet és rengeteg embert pillantottam meg az ágy
körül.
- Mi folyik itt? - néztem értetlenül
össze-vissza, míg végül megakadt a szemem a műszereken. Egy vonal. Csupán egy vonal, egy éles sípolás,
semmi más. Innentől minden a feje tetejére állt. Kislányom sírását hallottam,
Hoseok és Jin aggodalmas hangját, amint Hyuna-t nyugtatták, én meg nem bírtam
elvenni a szememet az ágyról. Mindent hallottam és láttam, de mondani nem
tudtam semmit. Csak ültem, mint egy élő halott és bambultam ki a fejemből.
Miért történik ez? Kislányom görcsösen kapaszkodott belém, teljesen erőtlenül
tartottam karjaimban, semmit sem tudtam mondani neki, azt sem tudtam mi történt
pontosan. Teljesen leblokkolt az agyam, képtelen volt ennyi mindent feldolgozni
és befogadni.
Kezdtek összefolyni a pillanatok, egészen addig, míg már csak az orvos volt velünk. Ott állt velem szemben és mondta a magát, de semmit sem hallottam belőle. Képtelen voltam. Egy szó nem jött ki a torkomon. Hallottam, amint Jin és Hoseok beszéltek helyettem, éreztem legjobb barátom kezét vállamon, amint próbált a támaszom lenni. Jin a kezemet fogta, míg a másikkal Hyuna-t nyugtatta, kisebb-nagyobb sikerekkel. Tudtam, hogy elkövetkezett mindennek a vége és, hogy tennem kéne valamit, de nem ment. Nem bírtam, egy darabka papírral elrendezni a dolgokat. Nem zárhattam le így az életemet, az ő életét. Milyen befejezés ez? Ilyen lesz, majd az én halálom is? Csak egy papírral lezár mindent Hyuna, vagy Jin? Ennyi lenne csak az élet értelme?
Valahogy aláírtam azt a papírt, de azt sem tudtam mi állt rajta, nem láttam a betűket. Foltok voltak, amiket nem bírtam kivenni. Csupa homály volt a világ körülöttem, egyedül Hyuna, Hoseok és Jin volt éles, élettel teli és élő. Éreztem, hogy mellettem voltak, hogy ott álltak mellettem. Tudtam, hogy szeretnek, hogy sosem hagynak el. Nem tudom, mikor ment ki az orvos, de arra lettem figyelmes, hogy négy szem engem néz, várták, hogy megszólaljak. Először legjobb barátomra néztem, aki aggódva nézett és várta, mikor tehet értem valamit. Kisebb mosollyal az arcomon veregettem vállon, de egy hang nem jött ki a torkomon. Letekintettem kislányomra, aki az ölemben ült és szorosan bújt mellkasomba. Megsimogattam haját és csókot nyomtam rá. Nem akartam, hogy a szeme előtt történjen mindez. Tekintetemet végül páromra emeltem, aki Hyuna hátát simogatta, míg másik keze combomon pihent, de éreztem, amint minden erejével támogat engem és nem engedi, hogy összetörjek.
- Jin - szólítottam meg halkan, mire rám kapta tekintetét és aggódva nézett, várva minden kívánságomat. - Menjünk haza - mosolyodtam el kissé. Döbbenten nézett rám, még Hoseok-ra is ránézett, hogy mi tévő legyen, de végül rám nézett.
- Elintézem - szorította meg lábamat, majd otthagyott minket és elment elintézni a hazajutásomat. Az utat néma csendben tettük meg, egyikünk sem szólt egy szót sem. Most jól esett ez a kis csend, örültem, hogy nem erőltették a beszélgetést. Amikor kiszálltunk a taxiból, elbúcsúztunk Hoseok-tól, mert neki haza kellett mennie, de nem is akartam erőltetni maradását, mert a családjával kellett lennie. Magamhoz öleltem legjobb barátomat, majd elváltunk egymástól, ő a taxival ment tovább, mi pedig lassan felsétáltunk a lakásunkba. A karomba fogtam őt és úgy vettem minden egyes lépcsőfokot. Amikor az utolsó lépcsőfokot is átléptem automatikusan indultam el lakásom felé, de amint nyújtottam a kezemet, hogy kinyissam, megdermedtem. Az ajtó korom fekete volt, ahogy a felette a fal is, meg egy kissé oldalt. Ahogy végignéztem rajta, eszembe jutott a tegnapi nap, vagy a tegnap előtti, már pontosan nem is tudom milyen napot is írunk, de görcsbe rándult a gyomrom. Miért most történt minden egyszerre? Lassan távolodtam el a falaptól, majd indultam tovább, hogy párom lakásába betérjek.
Bent az egyik szobában lefektettem Hyuna-t, alaposan betakartam és kissé leültem az ágya mellé, néztem, amint aludt. Gyönyörű volt, mint az anyja. Óvatosan simítottam végig arcán, eltűrve kosza tincseit bőréről és egy lágy csókot hintettem, édes orcájára. Halkan léptem ki a szobából és zártam be magam után az ajtót, majd párom keresésére indultam. A szobájában találtam rá, amint a ruhái között kutakodott, gondoltam, nekem keresett valamit, amit esetleg estére felvehetek. Egy nagyobb pólót halászott elő, meg egy melegítő nadrágot, majd a kezemet megfogva húzott a fürdő felé, mely egy mosolyt csalt ajkaimra. Örültem, hogy vele lehettem és ezt a tudtára is adtam. Amint beléptünk a kabinba és becsukódott az ajtó, ajkaira hajoltam és nyomtam neki a csempének. Készségesen engedte át magát nekem, de egyáltalán nem akartam, hogy egy csóknál több történjen közöttünk, mert nem így akartam szeretkezni szerelmemmel, miközben az agyam állandóan anya körül forgott. Elvesztem teljesen. Semmi kedvem nem volt az élethez, egyedül Hyuna, Hoseok és Jin tartott itt. Ha ők nem lennének, talán már rég öngyilkos lettem volna.
Mikor végeztünk a fürdőzéssel, párom hálószobájába vettük az irányt, majd dőltünk bele az ágyába. Kivételesen nem én voltam az, aki átölelte őt és húzott magához, hanem ő volt az, aki védelmezően font körém karjait és húzta fejemet mellkasához. Arcomat pólójába temettem, kezeimet dereka köré csavartam és beszippantottam illatát. Azt a kellemes illatfelhőt, amitől egyből álomba merültem.
Reggel magamtól ébredtem fel, furcsálltam is, hogy nem kaptam reggeli ébresztőt. Éppen fordultam át a másik oldalamra, mikor valami megakadályozott benne.
- Jin.. - motyogtam kómásan, majd felnyitottam szemeimet és megpillantottam páromat, amint még lábaival is magához láncolt. Fülemet nyöszörgése ütötte meg, amint lehámozta rólam végtagjait.
- Mmm - fordult át a hátára és kezdte el dörzsölni szemeit. - Jó reggelt - suttogta, majd visszafordult hozzám és most már mellkasomba temette arcát, egy mosoly kíséretében.
- Neked is jó reggelt - csókoltam bele hajába, mire még közelebb bújt hozzám.
- Hogy aludtál?
- Hát volt egy érdekes és tragikus álmom - emlékeztem vissza minden részletére.
- Elmeséled? - emelte rám tekintetét.
- Azt láttam, hogy a mi lakásunk kigyulladt és én kórházba kerültem, majd.. anya meghalt... - meséltem el nagy vonalakban az álmomat. - Annyira valóságos volt az egész, mintha csak a múlt héten történtek volna a dolgok.
- Nam..
- Igen? - néztem le páromra, aki aggódva nézett rám.
- Egy hete történt meg a baleset és az édesanyád halála. Ma lesz a temetés. Az nem álom volt - mondta halkan, várva a reakciómat. Mikor szavai eljutottak hozzám, teljesen megdöbbentettek. Nem tudtam, hogyan is reagáljak rájuk, mit is mondjak. Egyszerűen nem jutottam szóhoz.
Tényleg ennyire nem akarja az élet, hogy boldog legyek?
Kezdtek összefolyni a pillanatok, egészen addig, míg már csak az orvos volt velünk. Ott állt velem szemben és mondta a magát, de semmit sem hallottam belőle. Képtelen voltam. Egy szó nem jött ki a torkomon. Hallottam, amint Jin és Hoseok beszéltek helyettem, éreztem legjobb barátom kezét vállamon, amint próbált a támaszom lenni. Jin a kezemet fogta, míg a másikkal Hyuna-t nyugtatta, kisebb-nagyobb sikerekkel. Tudtam, hogy elkövetkezett mindennek a vége és, hogy tennem kéne valamit, de nem ment. Nem bírtam, egy darabka papírral elrendezni a dolgokat. Nem zárhattam le így az életemet, az ő életét. Milyen befejezés ez? Ilyen lesz, majd az én halálom is? Csak egy papírral lezár mindent Hyuna, vagy Jin? Ennyi lenne csak az élet értelme?
Valahogy aláírtam azt a papírt, de azt sem tudtam mi állt rajta, nem láttam a betűket. Foltok voltak, amiket nem bírtam kivenni. Csupa homály volt a világ körülöttem, egyedül Hyuna, Hoseok és Jin volt éles, élettel teli és élő. Éreztem, hogy mellettem voltak, hogy ott álltak mellettem. Tudtam, hogy szeretnek, hogy sosem hagynak el. Nem tudom, mikor ment ki az orvos, de arra lettem figyelmes, hogy négy szem engem néz, várták, hogy megszólaljak. Először legjobb barátomra néztem, aki aggódva nézett és várta, mikor tehet értem valamit. Kisebb mosollyal az arcomon veregettem vállon, de egy hang nem jött ki a torkomon. Letekintettem kislányomra, aki az ölemben ült és szorosan bújt mellkasomba. Megsimogattam haját és csókot nyomtam rá. Nem akartam, hogy a szeme előtt történjen mindez. Tekintetemet végül páromra emeltem, aki Hyuna hátát simogatta, míg másik keze combomon pihent, de éreztem, amint minden erejével támogat engem és nem engedi, hogy összetörjek.
- Jin - szólítottam meg halkan, mire rám kapta tekintetét és aggódva nézett, várva minden kívánságomat. - Menjünk haza - mosolyodtam el kissé. Döbbenten nézett rám, még Hoseok-ra is ránézett, hogy mi tévő legyen, de végül rám nézett.
- Elintézem - szorította meg lábamat, majd otthagyott minket és elment elintézni a hazajutásomat. Az utat néma csendben tettük meg, egyikünk sem szólt egy szót sem. Most jól esett ez a kis csend, örültem, hogy nem erőltették a beszélgetést. Amikor kiszálltunk a taxiból, elbúcsúztunk Hoseok-tól, mert neki haza kellett mennie, de nem is akartam erőltetni maradását, mert a családjával kellett lennie. Magamhoz öleltem legjobb barátomat, majd elváltunk egymástól, ő a taxival ment tovább, mi pedig lassan felsétáltunk a lakásunkba. A karomba fogtam őt és úgy vettem minden egyes lépcsőfokot. Amikor az utolsó lépcsőfokot is átléptem automatikusan indultam el lakásom felé, de amint nyújtottam a kezemet, hogy kinyissam, megdermedtem. Az ajtó korom fekete volt, ahogy a felette a fal is, meg egy kissé oldalt. Ahogy végignéztem rajta, eszembe jutott a tegnapi nap, vagy a tegnap előtti, már pontosan nem is tudom milyen napot is írunk, de görcsbe rándult a gyomrom. Miért most történt minden egyszerre? Lassan távolodtam el a falaptól, majd indultam tovább, hogy párom lakásába betérjek.
Bent az egyik szobában lefektettem Hyuna-t, alaposan betakartam és kissé leültem az ágya mellé, néztem, amint aludt. Gyönyörű volt, mint az anyja. Óvatosan simítottam végig arcán, eltűrve kosza tincseit bőréről és egy lágy csókot hintettem, édes orcájára. Halkan léptem ki a szobából és zártam be magam után az ajtót, majd párom keresésére indultam. A szobájában találtam rá, amint a ruhái között kutakodott, gondoltam, nekem keresett valamit, amit esetleg estére felvehetek. Egy nagyobb pólót halászott elő, meg egy melegítő nadrágot, majd a kezemet megfogva húzott a fürdő felé, mely egy mosolyt csalt ajkaimra. Örültem, hogy vele lehettem és ezt a tudtára is adtam. Amint beléptünk a kabinba és becsukódott az ajtó, ajkaira hajoltam és nyomtam neki a csempének. Készségesen engedte át magát nekem, de egyáltalán nem akartam, hogy egy csóknál több történjen közöttünk, mert nem így akartam szeretkezni szerelmemmel, miközben az agyam állandóan anya körül forgott. Elvesztem teljesen. Semmi kedvem nem volt az élethez, egyedül Hyuna, Hoseok és Jin tartott itt. Ha ők nem lennének, talán már rég öngyilkos lettem volna.
Mikor végeztünk a fürdőzéssel, párom hálószobájába vettük az irányt, majd dőltünk bele az ágyába. Kivételesen nem én voltam az, aki átölelte őt és húzott magához, hanem ő volt az, aki védelmezően font körém karjait és húzta fejemet mellkasához. Arcomat pólójába temettem, kezeimet dereka köré csavartam és beszippantottam illatát. Azt a kellemes illatfelhőt, amitől egyből álomba merültem.
Reggel magamtól ébredtem fel, furcsálltam is, hogy nem kaptam reggeli ébresztőt. Éppen fordultam át a másik oldalamra, mikor valami megakadályozott benne.
- Jin.. - motyogtam kómásan, majd felnyitottam szemeimet és megpillantottam páromat, amint még lábaival is magához láncolt. Fülemet nyöszörgése ütötte meg, amint lehámozta rólam végtagjait.
- Mmm - fordult át a hátára és kezdte el dörzsölni szemeit. - Jó reggelt - suttogta, majd visszafordult hozzám és most már mellkasomba temette arcát, egy mosoly kíséretében.
- Neked is jó reggelt - csókoltam bele hajába, mire még közelebb bújt hozzám.
- Hogy aludtál?
- Hát volt egy érdekes és tragikus álmom - emlékeztem vissza minden részletére.
- Elmeséled? - emelte rám tekintetét.
- Azt láttam, hogy a mi lakásunk kigyulladt és én kórházba kerültem, majd.. anya meghalt... - meséltem el nagy vonalakban az álmomat. - Annyira valóságos volt az egész, mintha csak a múlt héten történtek volna a dolgok.
- Nam..
- Igen? - néztem le páromra, aki aggódva nézett rám.
- Egy hete történt meg a baleset és az édesanyád halála. Ma lesz a temetés. Az nem álom volt - mondta halkan, várva a reakciómat. Mikor szavai eljutottak hozzám, teljesen megdöbbentettek. Nem tudtam, hogyan is reagáljak rájuk, mit is mondjak. Egyszerűen nem jutottam szóhoz.
Tényleg ennyire nem akarja az élet, hogy boldog legyek?
WUUUU * sirogorcs, meglatta hogy hosszu-hosszu idok utan Namjin 20. fejezet *^* *
VálaszTörlésViszont... ez a resz.. tragedia, tragedia es szomorusag hatan...
Istenem.. szegeny Namjoon, csak ne torj ossze vegleg... Jin biztos jo gondjat fogja viselni, hogy ezt elkeruljuk. :c
Az anyukaja... ah. Nem is tudom mit mondhatnek. Az a szoveg, amit Jin-nel beszeltek... eros volt, es nem csodalom hogy Namjoon igy kiakadt rajta.
nagyon jo volt megint, es siess a kovivel! ~ T_T & *^* *nem tudja eldonteni hogy melyik lenne a megfelelo cuccli, ezert itthagyja mindkettot bucsuzaskepp:(*
Örülök, hogy tetszett :) Igen, ebben eléggé sok minden történt, de a köviben mindenre fény derül, hogy Nam anyukája, miért is mondta ezeket :)
TörlésSietek a folytatással és köszönöm, hogy írtál :)
Ajj istenem itt varatsz aztán megsiratsz!! Annyira hihetetlenül keszvagyok nemis latok rendesen bevagyok könnyezve. Hogy tudsz ilyet irni?? Annyira faj ez a rész de egyben elképesztően jo. Kerlek legyen valami jo is a folytatásokban mert szegeny Namnak ez mar sok! Es Jin elképesztően aranyos. Annyira imádom őket. Csak igy tovabb!!! ❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤❤
VálaszTörlésBocsánat >< A kövi résszel kárpótolok mindenkit, ígérem >< Zudom, hogy fáj, de.. Nem lehet az élet mindig habostorta :( Ígérem a kövi rész nem lesz ilyen :) Köszönöm, hogy írtál :)
TörlésSziaaaa!!! Érdeklődhetek a folytatással kapcsolatban? Sok dolgod van esetleg és azért nem tudod hozni? Mikorra várható? Ne haragudj hogy ezzel zaklatlak, csak már nem bírok a seggemen maradni annyira izgulok hogy mi lesz velük a folytatásban!! Válaszodat előre is köszönöm! Puszillak ❤
TörlésSzia! :) Már elkezdtem írni a folytatást, igaz még csak kemény 10 sort írtam, de ez azért van, mert van egy történet, amit barátnőmnek írok, lassan másfél éve és be akarom fejezni, hogy azzal ne kelljen bajlódnom. De leginkább az időhiány miatt nem tudok írni, mivel suliba járok, felvételizek, edzésre járok és dolgozom, így nagyon kevés az időm és néha amikor itthon vagyok nincs erőm vagy kedvem írni, amit nagyon szégyellek :( De igyekszem vele! Meg kell ma írnom egy levelet, de holnap neki is látok a folytatásnak és remélhetőleg, a jövőhéten már lesz újabb fejezet :)
TörlésNagyon örülök, hogy ennyire megtetszett ez a kis történet, és ennyire várod a folytatást is :) Nem tudom, megkérdezhetem, hogy hol találtál rá a ficire? Mert ha esetleg facebook-on akkor van egy csoportom, ahol könnyebben tudsz tájékozódni és oda is szoktam gyakran kitenni, a ficivel kapcsolatos dolgokat :)
Sietek a folytatással ígérem <3 Puszillak drága <3
Igazság szerint, nem igazán emlékszem már, de valószínűleg egy másik oldalon láttam, ahol az író a kedvencei közé sorolta, nem csodálom hogy miért. Köszönöm, hogy válaszoltál, így már legalább képben vagyok és nem fogok ezen pörögni. Mégegyszer köszönöm, és neked is sok puszi es várom a részt! ⌒.⌒ ❤
TörlésAha értem :D Igazán nincs mit, én köszönöm, hogy írtál, és hogy ennyire várod a folytatást :3 Sietek vele ;) <3
Törlés